Hopitutuqaiki

The Hopi School

PO Box 56
Hotevilla, Arizona 86030

928-734-2433
www.hopischool.net

Scholar’s Library


Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language

Download this book: [ ASCII ]

Test

Title: A régi ház - Regény
Author: Tormay, Cécile
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A régi ház - Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.


A Magyar Tudományos Akadémia Péczely-dijával koszorúzott regény.

TORMAY CÉCILE

A RÉGI HÁZ

REGÉNY

BATTHYÁNY GYULA GRÓF RAJZAIVAL

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

1917

4. KIADÁS 12–14. EZER

Minden jogot fenntartunk.

Copyright by Singer & Wolfner, Budapest.

Budapesti Hirlap nyomdája. – 15321.

Este volt. A tél fehéren hullott a földre. A havazáson át nagy jegenyék
jöttek a kocsi elé. Kísértetiesen, lombtalanul jöttek a mozdulatlan
síkon. Mögöttük hegyek keltek föl a hóban. Kicsiny templomtornyok,
háztetők torlódtak egymás fölé. Elszórt, apró négyszögek gyulladtak meg.

Éjszaka lett, mire a kocsi a vámsorompóhoz ért. Túl a sorompón két
hóbasüppedt faköpönyeg állt egymással szemben. A kocsis trombitát
csinált a kezéből. Egy álmos hang felelt és az őrházikók sötét üregében
mozogni kezdtek a fehér csákóbokréták. A sorompóőr viskójából lámpafény
bukott ki. A fény mögött karabélyos ember kullogott a kocsi irányába.

Kétszínnel festett, magaskerekű utazókocsi volt, felső fele sötétzöld,
az alsó rész és a kerekek citromsárgák. Fönn, a keskeny bak mellett
kicsiny olajlámpák égtek, világuk elszéledt a lovak hátán. Az állatok
teste füstölt a hidegben.

Az őr fölemelte a kézilámpáját. A fény nyers érintésétől összerezzent a
kocsiablak és elmerült. Üresen maradt keretébe egy erőteljes, ősz fej
tolódott. Két mozdulatlan, nyugodt szem nézett a sorompóőr szeme közé.
Az ember meghátrált. Válla alázatosan görbült előre.

– Az Ulwing-kocsi!… Félrehúzta a sorompót. A két faköpönyeg alatt
fegyverrel tisztelgett a városi polgárőrség.

– Mehet…

Ferde palánkok, üres telkek fölött botorkált a kocsilámpák fénye. Egy
elhagyott nagy piac. Egy templom fala. A görbe utcák mentén világtalan
házak ültek a gödrök között; lezárt szemmel ültek és hallgattak a
sötétben. Odébb magasabbak lettek a házak. Ember nem járt sehol. Csak a
Grassalkovich herceg palotája mellett gázolt egy éjjeli őr a hóban.
Kezében rúdra akasztott vaslámpát lóbált. Alabárdjának az árnyéka, mint
valami ágaskodó fekete állat mozgott feje fölött a falon.

A városháza tornyáról egy kopott hang kiáltott bele a csendes éjszakába:

– Dicsértessék az Úr Jézus!… Fenn a magasban a tűzőr jelezte, hogy ébren
van.

Megint elhallgatott a város. A hó nyugalmasan hullott az ormos, vén
tetők között és a kiugró ereszek alatt, mint az összeesküvők, ferdén,
gyanakodva jöttek elő az utcák minden oldalról. Ahol egybesereglettek,
zegzúgos tér lett belőlük. A tér közepén, a Szervita-kút kávájáról
fagyosan csurgott a víz, mintha valakinek a hangja lassan, akadozva
imádkoznék a templom előtt a sötétben.

A sarokházon vaskampóról egy magányos lámpa lógott bele az utcába. Lánca
csendesen csikorgott, valahányszor a szél meglóbálta és a fénye úgy
összezsugorodott a falon, hogy egy gyermeknek a markában is elfért
volna. Az Ujvásár-piac közepén még egy árva lámpa. Füstös világa
fönnakadt a sűrű havazásban; nem tudott leesni a földre.

Ulwing Kristóf beletámasztotta állát hatgalléros köpönyegébe. A
naptárban ma holdtölte van. Ilyenkor a magisztrátus megtakarítja a
lámpaolajat, arról pedig ki tehet, hogy az ég nem igazodik a kalendárium
szerint és sötétben hagyja a várost. Békés polgárembernek ilyen órában
úgyis otthon a helye.

Két lámpa… És még ez is hiábavaló.

Pest, az öreg kis polgárváros már aludt és Ulwing Kristófnak valahogyan
úgy rémlett, mintha ez máskor is, nappal is így lenne, mintha egyedül ő
virrasztana ebben a városban.

Fölemelte a fejét: már a Leopold-külvárosban jártak. Az aprón ugráló
kövezet megszünt. A gödrök lágyak és mélyek lettek a kerekek alatt. A
Duna felől szél kapott a lovak sörényébe.

Egyszerre szép, szabad zúgással telt meg a csend. Az alvó partok között,
a mély sötétben, mint a láthatatlan élet ment és ismételte meg magát a
nagy folyó.

Túl rajta fehéren sereglettek össze a budai hegyek. A pesti oldalon sík
térség húzódott a víz és a város között. A fehér mezőben, magányosan
állt az Ulwing Kristóf háza. Már vagy harminc esztendő óta hívták új
háznak a városban. Esemény volt, mikor épült. Vasárnaponkint kirándultak
hozzá a belsővárosi polgárok. Nézegették, tanácskoztak és a fejüket
rázták. Sehogy sem bírták megérteni, miért állítja Ulwing építőmester
oda a futóhomokba a házát, mikor annyi fundus akad még a belsővárosi
szép, szűk utcákban. De ő ment a maga útján és csak még annál jobban
szerette a házát. Az ő gondolatából, az ő munkájából, az ő téglájából
lett: az övé volt egészen. Pedig valamikor…

Mialatt Ulwing Kristóf öntudatlanul hallgatta a Duna zúgását, lelkében
közel jött és beszélni kezdett az, ami messze és néma volt. A régi
Ulwingokra gondolt, akik a nagy, sötét német erdőkben éltek. Favágók
voltak és a Duna hívta őket és ők mentek lefelé a partján. Egy kicsiny
német városban polgárjogot nyertek. Ácsmesterek és kovácsok lettek.
Tölgyfával és vassal dolgoztak, egyszerű tiszta anyaggal és hasonlóak
lettek hozzá. Becsületes, erős emberek váltak belőlük. Aztán akadt
közöttük egy, aki Magyarországba vándorolt; Pozsonyban telepedett meg és
az ötvösművesek céhébe szegődött. Zománcos arannyal és elefántcsonttal
dolgozott. A keze könnyebb lett, a szeme finomabb, mint a régieké. Már
művész volt… Ulwing Kristóf reá gondolt: az édes atyjára. Ketten
maradtak utána, ő meg Sebastián testvére. És mikor üressé lett a szülői
ház, valami őket is hívni kezdte ép úgy, mint azokat, akik előttük
éltek. Elindultak Pozsonyból a Duna partján. Jöttek lefelé, szegényen,
árván.

Azóta sok év múlt el. Sok minden megváltozott.

Ulwing Kristóf elővette burnótszelencéjét. Atyja munkája volt és az ő
egyedüli öröksége. Két ujjával gyöngén rákoppantott. Mialatt
visszasülyesztette zsebébe, az ablakhoz hajolt.

Már tisztán látszott a ház: a meredek, kettős tető, az emeletes, zömök
homlokzat, az apró kockára osztott ablakok és a sárga falban a nyomott
tölgykapu, melynek félkörívét, mint egy őszbecsavarodó kőszemöldök,
hajlított párkány követte. A párkány végén két urna állt és két
oszlopember lenn a kapu mellett. Minden mélyedés, minden kiugrás puha és
fehér volt a házon.

Odabenn észrevették a kocsit. Az emeleti ablakok sebesen, egymásután
kivilágosodtak és elsötétültek. Valaki gyertyával futott végig a
szobákon. A nagy tölgykapu föltárult. A kerekek zökkentek, az utazóláda
a kocsi farához ütődött és az oszlopemberek hirtelen benéztek a kocsiba.
A patkók és kerekek zaja, mint a mennydörgés visszhangzott a
kapuboltozat alatt.

A szolga leeresztette a kocsihágcsót.

Fenn, a lépcső torkolatánál egy fiatal férfi állt. Magasra emelve,
gyertyát tartott kezében. A világosság egyenesen ömlött le sűrű, szőke
hajára. Az arca árnyékban volt.

– Jó estét, János Hubert! – kiáltotta Ulwing Kristóf a fiának. Hangja
mélyen, röviden csengett, mint mikor kalapácsot ejtenek az acélra. –
Hogy vannak a gyerekek? – Sebesen hátrafordult. Mozdulatától meglebbent
válla fölött a dohányszínű kabát sok gallérja.

– Flórián! Hívd ide Fügert. Hamar!

A szolga jóindulatú, széles képe előbújt a homályból.

– A könyvelő úr sokáig várt…

Ulwing összeráncolta a homlokát:

– Hát mindenki alszik ebben a városban?

– Dehogy alszom, dehogy alszom, – és Füger Ágoston már sebesen jött
fölfelé a lépcsőn. Mindég sietett, a lélegzete rövid volt, kopasz kis
fejét ferdén tartotta, mintha hallgatódznék.

Ulwing Kristóf a vállára ütött.

– Sajnálom, Füger. Nekem addig tart a nap, amíg dolgom van.

János Hubert eléjük jött. Palackzöld kabátot viselt. Mellénye és nanking
pantallója szalmasárga volt. Túlzottan magas gallérján kifogástalanul
állt a kétszeresen fölcsavart nyakkendő. Tiszteletteljesen lehajolt és
megcsókolta az atyja kezét. Hasonlított hozzá, bár alakra kisebb volt, a
szeme világosabb, az arca puhább.

Mögöttük egy szoknya surolódott a sötét folyosó négyszögletes kőlapjain.

Ulwing Kristóf hátra sem nézett. – Jó estét, mamzell. Nem vagyok éhes. –
Kabátját egy székre dobta és bement a szobájába.

Tini mamzell feszült, hosszú arca, a fülére lapuló fekete hajpárnák
közül, csalódottan tekintett az építőmester után: hiába várta
vacsorával. Kulcsos kosarát egyik karjáról a másikra lódította és
haragosan vitorlázott vissza a folyosó sötétjébe.

Ulwing Kristóf szobája boltíves, alacsony szoba volt. Két barlangos
ablakán szétfogott mullfüggöny fehérlett. A kerek asztalon gyertya
égett, faggyúból volt, de ezüsttartóban állt. Világa lassan tántorgott
körben a zömök karszékek csíkbafénylő vászonhuzatán.

– Üljön le, Füger. Te is, – mondotta Ulwing a fiának, de ő maga azért
állva maradt.

– A Palatinus úr rám bízta a kastély restaurálását. Az erdőre is
megkötöttem az alkut. – Fölvett egy levelet a sokfiókos íróasztalról.
Keze ingadozás nélkül, kíméletlenül markolt meg mindent, amire szüksége
volt. Közben rövid, biztos utasításokat adott a könyvelőnek.

Füger sietve irkált sárgafedelű jegyzőkönyvébe. Mindég magánál hordta,
még ha misére ment is, kilátszott a zsebéből.

János Hubert kényelmetlenül ült a dudorosan párnázott karosszékben.
Tekintete üresen kerengett a szobában. A divány felett Fischer von
Erlach és Mansard építőművészeknek az arcképe függött. Finom, régi kis
metszetek. Ismerte ezt a két arcot, de nem érdekelték őt. A zöld
papirkárpit mintáját kezdte nézni. Apró csíkok. Zöld koszorúk.
Mindegyiket megnézte külön. Közben egészen elálmosodott. Többször
egymásután kihúzta a nagyfejű gombostűt, mely a butorvédő horgolást a
karosszékhez tűzte és pontosan megint visszaszúrta a helyére. Aztán
köhögött, pedig ásítani akart volna.

Füger még mindig jegyzett. Csak akkor szólalt meg, mikor az építőmester
elhallgatott:

– Münster úr itt járt nálunk. A hitelezői csődbe kergetik…

Ulwing Kristóf tekintete merev lett.

– Hát ezt miért nem mondta előbb?

Füger fölvonta félvállát.

– Hiszen eddig nem jutottam szóhoz…

Az építőmester mozdulatlanul állt a szoba közepén. Szeme összehúzódott,
mintha nagy távolságba nézne.

Münster Márton György, a hatalmas vállalkozó, a diplomás műépítész,
tönkre ment. Az utolsó vetélytárs, a nagy ellenség, aki annyiszor állta
el az útját, nem számít többé. Ulwing Kristófnak megaláztatások, lihegő
kemény küzdelmek jutottak eszébe és az a sok ember, akinek tönkre
kellett mennie, hogy eléjük kerülhessen. Legyőzte őket. Most már igazán
legelöl van.

Nagy tenyerével elégedetten fordított egyet a szép fehér hatoson, mely
ősz hajából csavarodott a halántékán.

Füger figyelmesen nézte őt. A gyertyafény ebben a pillanatban
megvilágította a csontos, beretvált arcot, melyet a téli szél vörösre
cserzett. A haja és a szemöldöke fehérebbnek, a szeme kékebbnek
látszott, mint különben. Kissé ferde álla keményen illeszkedett a
kihajló fehér gallérba és sajátságosan makacs kifejezést adott neki.

„Ez az ember nem öregszik“, gondolta a kis könyvvivő és várt, amíg
kérdezik.

– Münster úrnak háromszázezer rhénes forintja veszett oda. Ezt már nem
bírta.

Ulwing Kristóf bólintott. Közben számolt hidegen, szánalom nélkül.

– Látnom kell a Münster cég könyveit és a mérlegét. – Mialatt beszélt,
arra gondolt, hogy most már elég gazdag ahhoz, hogy szíve is legyen. A
szív nagy súly, akadályozza az embert a mozgásban. Amíg fölfele ment,
félre kellett tennie. Elmult ez is. Felért a tetőre.

– Segíteni fogok Münster Márton Györgyön, – mondotta csendesen, – talpra
állítom, de úgy, hogy ezentúl mellettem álljon.

Füger a pápaszeme üvegje alatt sebesen, meghatottan pislogott, mintha
szempilláival tapsolna a főnökének.

Ulwing Kristóf ezzel elintézte a dolgot. Lekoppantotta a gyertya
kanócát. A fiához fordult:

– Voltál a városházán?

János Hubertra úgy hatott az atyja hangja, mintha annak a hangnak marka
lett volna, mely megrázta a vállát.

– Atyám uram nem fáradt? – Mint végső védelem tódult ez a kérdés a
szájába. Hátha megszabadul és holnapra marad az egész. De az atyja
feleletre sem méltatta.

– Beszéltél?

– Igen… János Hubert hangja lágy volt és habozó. Mindég úgy ejtette ki a
szavakat, hogy utóbb könnyü legyen őket visszavenni. – Elmondtam, amit
rám bízott, de azt hiszem, nem volt érdemes…

– Azt hiszed? – Egy pillanatra ravasz fény csillant meg Ulwing Kristóf
szemében, aztán fölényesen mosolygott: – Igaz. A magunk fajtájának
tennie kell… Gondolkozni is szabad, de csak akkor, ha nagyúrral mondatja
ki az ember, amit gondol. Mégis azt akarom, hogy beszélj. Majd csinálok
belőled urat, hogy meg is hallgassanak.

Füger bólintott. János Hubert panaszkodni kezdett.

– Mikor azt javasoltam, hogy sorfákat ültessünk a városban, valamelyik
választott polgár megkérdezte, hogy kertész lettem-e? Az utcák
világítására azt mondták, hogy a részeg emberek a házak falába is
megfogózhatnak. Egyébre úgysem kell a lámpa.

– Majd lesz ez másként is! – Az építőmester hangja meleg volt a nagy,
erős bizástól.

A fiatal Ulwing szintelenül folytatta:

– Az új téglavetőnket is bejelentettem, meg hogy ezentúl közvetítő
nélkül, kicsinyben is adunk téglát, a külvárosi népnek. Ez sem tetszett.
A magisztrátus urai összesugtak.

– Mit mondtak? – kérdezte Ulwing Kristóf hidegen.

János Hubert a földre nézett.

– Hát azt, hogy a nagy ács mindég a mások nyomoruságából csinál magának
aranyat. A nagy ács! Igy hívják atyám uramat maguk között. Pedig tavaly,
diszpolgárnak választották…

Ulwing kicsinylően legyintett.

– Ami tisztességet a városházán kaptam, az nem számít. Azért akasztották
rám, hogy a súlyától ne tudjak mozogni és ők alhassanak békén.

– És lophassanak békén, – mondotta Füger, mialatt kezével furcsa, ivelt
mozdulatot tett a zsebe felé.

– Ne bántsa őket, – dörmögte az építőmester, – van ott sok becsületes
ember.

A könyvelő előre nyujtotta a nyakát, mintha feszülten hallgatóznék,
aztán ünnepélyesen meghajolt és kiment a szobából.

Ulwing Kristóf, mikor egyedül maradt a fiával, hirtelen feléje fordult.

– Mit mondtál még a városházán?

János Hubert csodálkozó, szelid szemét az atyjára emelte:

– Hiszen egyebet nem bízott rám…

– De hát valamit mégis csak kellett mondanod? Valamit, ami magadtól
jutott az eszedbe.

Csend lett.

A fiatal Ulwing úgy érezte, hogy egy szörnyű igazságtalanság történik
vele. Hiszen az atyja felelős mindenért! Ő csinált belőle embert. És
most nincs megelégedve azzal, amit csinált… Egy pillanat alatt, mintegy
villanásban, eszébe jutott minden. Gyerekkora, a technikus rajziskola
évei; sok félénk vergődés, szótalan keserűség, gyáva megalkuvás. És azok
az idők, mikor még akarni akart: az atyja megtiltotta. Mikor szeretni és
választani akart: az atyja mást választott. Egy szegény varróleány nem
kellett Ulwing építőmesternek. A Jörg Ulrich leánya kellett neki. Az jó
volt. Az gazdag volt. Rövid ideig tartott. Jörg Krisztina meghalt. De
még ekkor sem gondolhatott új asszonyra, új életre. „A gyerekek“,
mondotta az atyja és ő belenyugodott, mert Ulwing Kristóf volt az
erősebb és hangosabban tudta mondani, hogy neki van igaza.

Szokatlan dac szállt a fejébe. Egy pillanatra vádolón egyenesedett ki.
Az álla kissé elferdült. Az öreg ember önmagát látta meg benne.
Feszülten nézte őt, mintha a tekintetével akarná tartóztatni fia
szemében azt a makacs erőt, melyről nem tudta, miért nem volt ott mindég
és miért volt ott most.

De János Hubert tekintetében lassan megint kialudt minden. Ulwing
Kristóf lehorgasztotta a fejét.

– Eredj! – mondotta kíméletlenül, – most már igazán fáradt vagyok. – És
ebben a percben olyan volt, mint egy fáradt, öreg favágó. A szeme félig
lecsukódott, nagy, csontos keze súlyosan csüngött ki a kabátja ujjából.

Kinn a folyosón egy ajtó zárult, halk, szaggatott nyikorgással. Ulwing
építőmester jobb szerette volna, ha becsapják. De az ő fia ilyen
óvatosan tett be minden ajtót. Az ő fia, aki más volt, mint ahogy
szerette volna. Hogy miért, arra nem tudott felelni. „Mi lesz, ha majd
nem állok mellette?“ Összerezzent. Olyan elhasználatlan volt benne az
élet, hogy a halál fogalma mindég idegenül és ellenségesen hatott reá.
„Mi lesz?“ Már elhalkult a kérdés, már nem gondolt vele. A szomszéd
szoba irányába nézett… Az unokái! Ők majd folytatják, amit a nagy ács
elkezdett. Ők erős emberek lesznek. Kinyitotta az ajtót. Átment az
ebédlőn. Kenyér- és almaszag érzett a sötétben. Aztán még egy szoba,
azon túl voltak a gyerekek.

A levegő langyos volt. A háromfiókos szekrényen mécses égett. Tini
leányasszony ültében elaludt mellette, kopott imádságos könyvével a
térdén. Éjjeli fejkötőjének az árnyéka, mint egy sötét meszelő szállt és
emelkedett a falon. A fehér cserépkályha barlangos üregében, kék
kancsóban, víz melegedett. A rácsos ágyacskák felől apró gyereklélegzés
hallatszott.

Ulwing óvatosan hajolt az egyik ágy fölé. Ott aludt a fiú. Kicsiny teste
összehúzódott a takaró alatt, mintha álmában valami elől bujnék, ami az
éjszakával jött és körülállta az ágyát.

Az öreg ember lehajolt, megcsókolta a homlokát. A fiú felnyögött, egy
pillanatig rémülten meredt a levegőbe, aztán remegve bujt a párnájába.

Tini mamzell fölébredt, de nem mert megmozdulni. Az építőmester úr oly
alázatosan állt a gyerek előtt, hogy fizetett személynek nem illett
ilyesmit látnia. Elfordította a fejét és így hallgatta a gazdája
hangját.

– Hiszen nem akartam. No, ne félj, kis Kristóf. Én vagyok.

A gyermek már aludt.

Ulwing építőmester a másik ágyhoz lépett. Megcsókolta Annát is. A kis
leány nem ijedt föl. Szőke haja, mint a szétszóródott ezüst, megmozdult
feje körül a párnán. Apró karját a nagyatyja nyaka köré fonta és
visszaadta a csókját.

Mikor Ulwing Kristóf lábujjhegyen kiment a szobából, Tini leányasszony
utána nézett. Arra gondolt, hogy mégis csak jó emberek ezek az Ulwingok.

Az ablakon át vakító, fehér világosság jött be a szobába. Odakinn tél
lett egy éjszaka alatt és a két gyerek összedugta a fejét. Tavaly óta
elfelejtették, hogy milyen a tél.

Lenn hidegen, zölden csúszott a nagy víz a fehér partok között. És fehér
volt szemközt a várhegy is. A bástyák pereme, a tetők széle, a tornyok
csúcsa, minden, ami éles és hegyes volt, tompa lett: letört a hóban.

A Boldogasszony templomtornya Annáé volt. A helyőrségi templom a kis
Kristófé. Régen megosztoztak rajtuk, onnan a gyerekszoba ablakából és,
mert Kristóf toporzékolt, Anna neki adta a budai városház zsindelyes
tornyát is és a csillagvizsgálót a Gellérthegyen. Csak a
Jezsuita-lépcsőt tartotta meg magának.

– De az is az enyém, – mondotta a fiú telhetetlenül, – különben
megmondom Tininek, hogy mikor fodrászt játszottunk, lenyírtad a
kendőjéről a rojtot.

– Én pedig megmondom, hogy beleköptél az irnok poharába. Nem, nem adom!
– Anna olyan erősen megrázta fejét, hogy szőke haja össze-vissza
keveredett a szeme előtt. A Jezsuita-lépcsőt semmiért sem adta volna
oda. Azon kapaszkodott föl az út a várba, Sebastián bácsihoz. És ő
sokszor átnézett hozzá a gyerekszoba ablakából. Reggel, mikor fölébredt,
két kezével integetett a túlsó partra. Esténként faggyúgyertyát tett az
ablakdeszkára: hadd lássa Sebastián bácsi, hogy gondol reá.

Ulwing Sebestyén ilyenkor a túl oldalról felelt. Meggyújtott egy kis
szalmát a vár bástyafalán és a sűrű sötétségen át a két lángocska jó
éjszakát kívánt egymásnak a Duna fölött.

– A Jezsuita-lépcső az enyém, – mondotta Anna elszántan és átment a
szomszéd szobába.

A kis fiú duzzogott egy ideig, aztán lábujjhegyen utána indult. Az
ajtóban nyugtalanul pillantott körül. Félt ettől a szobától, pedig
barátságosabb volt a többinél és Anna nap-szobának hívta. A sárgacsíkos
papirkárpit sugarasnak tetszett és a cseresznyefa-bútorok még borús
időben is úgy néztek ki, mintha a nap sütött volna fölöttük. A székek
lába hegyesen állt a súrolt deszkapadlón, a támlányuk olyan volt, mint
egy lant. Ez a szoba a mamáé volt. Nem lakott benne, mert az égbe ment
és eddig még nem jött haza, de azért minden úgy maradt, mint azelőtt.
Képe a sokvirágos divány fölött függött, varróasztala is ott állt az
ablakmélyedésben. A zongora is az övé volt és a gyerekeknek
megtiltották, hogy hozzá nyúljanak. Pedig Kristóf egészen bizonyosan
tudta, hogy ott benn élnek a zongoraegerek és éjjel, mikor mindenki
alszik, ezüstcipővel szaladgálnak és a levegő cseng a futásuktól.

– Menjünk innen, – mondotta szepegve, – de eredj előre te…

A nagypapa szobájában nem volt senki. Csak a kályha felől hallatszott
finom ropogás. Csak az oszlopos alabástromóra ketyegett az íróasztalon.

A kis Kristóf egyszerre bátrabb lett. Odaszaladt a kályhához. A kályha
ezüstszürke zömök cseréposzlop volt. Tetején urna állt, melyből fehér
porcellán-lángok csaptak ki: mozdulatlan, fehér porcellán-lángok. És ez
szép volt és megfoghatatlan és Kristóf szerette nézni.

A sárgaréz ajtóra mutatott. Szelelőjén át látni lehetett, hogy mi
történik a kályhában.

– Most táncolnak a kályhatündérek odabenn…

Anna hiába lesett be a szelelő nyíláson, ő nem látta a tündéreket. A
kályhában közönséges lángok billegtek a parázs fölött. A füst lassan
csavarodott bele a kéménylyukba.

– Ugy-e szépek? Vörös ruhájuk van és dúdolnak, – mondotta a fiú.

A kis leány únottan elfordult.

– Én csak az óra ketyegését hallom. – Egyszerre lábujjhegyen állt.
Mosolygott. Ilyenkor szemének és szájának a szeglete kissé fölhúzódott.
Ő is akart valami furcsát kitalálni:

– Tik-tak… Egy kis törpe jár sántikálva a szobában. Hallod? Tik-tak…

Kristóf szeme kitágult a boldogságtól.

– Hallom… És ugy-e a törpe sohasem áll meg?

– Nem áll meg, – mondotta Anna meggyőzően, pedig éppen nem volt bizonyos
abban, amit mond, – sohasem áll meg, de a nagyoknak nem szabad erről
beszélned.

Kristóf áhitatosan ismételte:

– A nagyoknak nem szabad tudniok semmit… És ugy-e, ez igazán igaz?
Ugy-e, a nagypapa is mondta?

Annának eszébe jutott, hogy a nagypapa soha se mesélt törpékről és
tündérekről…

– Igen, a nagypapa mondta, – erősítette most már maga a fiú.

Anna fejében összezavarodott az egész. És ettől a pillanattól kezdve
megdönthetetlenül hitték mind a ketten, hogy a nagypapa mondta és hogy
csakugyan a törpe az, aki a szobában jár, sántikálva, apró lépéssel,
szüntelen. Tik-tak…

– Hallod?

A zárt folyosó világos, nyugodt csendjében visszhangzott az óra
ketyegése. Lehallatszott még a lépcsőházba is, mely barlangosan sülyedt
a folyosóból a kapualjig.

Egyszerre eltünt a törpe a gyerekek fejéből.

Az udvar fehér volt és a háztető olyan, mint egy havas domboldal. A
vízöntő bádogsárkánynál fordult a ház, belső szárnya földszintesen nyúlt
a mély udvarba. Ottan lakott Füger Ágoston úr a feleségével és Ottó
fiával.

Füger Ágostonné, Henrietta asszonyság mindég az ablakban ült és varrt.
Most is látszott nagy fejkötője, mint egy fehér macska az ablakdeszkán.
Szerencsére nem nézett ki. Az udvarkert egészen a gyerekeké volt. A
félkarú húzós kút is az övék volt, az almafa törzse körül a kerek pad
is. Az ő birodalmuk… Télen kicsinynek tetszett a kert, de nyáron, mikor
lombjuk volt a fáknak és az orgonabokrok eltakarták a titkos helyeket,
óriási lett. Magas falán át egy ajtó vezetett a világ végére; egy rácsos
ajtó, melyet csak a nagyoknak volt szabad kinyitniok.

Anna és Kristóf olykor órákhosszant leselkedett át sóvárogva a rácsok
között. A szertár teteje látszott, a kátrányforraló és sok mindenféle
fadarab: gerendák, pallók, cölöpök. Az ember lecsúszhatott volna róluk,
ha odaengedik.

Ezt a gyönyörű rendetlen helyet, hol bőrkötényes, nagy goromba emberek
dolgoztak a fával, ácspiacnak hívták az öregek. De ez nem tetszett a
gyerekeknek. Ők akkor szerették igazán a világ végét, mikor nyárban,
vasárnaponkint csendes volt minden és a sok napsütötte gerendának a
szaga beáradt az udvarba, még a házba is. Ilyenkor el lehetett hinni azt
a titkot, melyet Kristóf tudott. Nem ácspiac az. A nagyoknak semmi közük
hozzá. Hiszen látnivaló, hogy az óriásgyerekek borították oda az
építőfa-játékukat.

– És mikor én alszom, akkor játszanak vele, – suttogta a fiú.

– Ezt most nem lehet elhinni, – felelte Anna komolyan, – most minden
világosan látszik odaát…

Kristóf leverten ballagott mögötte a hóban. Csak a kapualjában álltak
meg egy ajtó előtt, melyen fölírásos tábla lógott: „Canzelei“… Ez a szó
olyan volt, mint egy trüsszentés. Csiklandozta a gyerekek száját.
Nevetni kellett tőle.

Anna és Kristóf egymásnak dült.

– Canzelei… Canzelei…

Kinyilt az ajtó. Az irnok állt a küszöbön. Éhes arcú, vézna emberke
volt, hosszú lüszterkabátot viselt; a térde összeverődött, mikor járt.
Anna tudott róla valamit. A nagyapa mondta, mikor haragudott: Feuerlein
úr ostoba volt! Az egyetlen a nagyok között, akiről bizonyosan lehetett
tudni ilyesmit.

A gyerekek egymásra néztek, kicsiny arcuk kidagadt a belső kacagástól;
aztán, mint a gyíkok, besurrantak az iroda nyitott ajtaján.

– Ő ostoba, pedig nagy, – súgta Anna a fiú fülébe.

– Én pedig beleköptem a poharába! – Most már szabadon, diadalmasan
nevettek össze.

Egyszerre abbamaradt a nevetés.

Gemming úr, a rajzoló, lecsapta háromszögű vonalzóját és morogni
kezdett. Füger Ágoston följebb rántotta jobb karján a ruhavédő
vászonujjat, melyet hivatalos órák alatt viselt.

– Ne dohogjon, Gemming. Hiszen valamikor ő is cégfőnök lesz… Ugy-e, kis
Kristóf? És mindég ott benn fogsz ülni az íróasztalnál?

Kristóf ijedten nézett az ajtó felé, mely a nagyatyja irodájába vitt.
Ott benn? Mindég? Csendesen, okosan? Még akkor is, ha játszani szeretne
a cinkkatonákkal?… Borzadva nyargalt végig a szobán. Nem, inkább soha
sem jön többé ide. Csúnya, tintaszagú hely.

Az ajtó, melytől menekült, fölnyílt. Ulwing építőmester egy idegen urat
kísért át a szobán.

A kis könyvelő hirtelen írni kezdett. Gemming belemártotta a ceruzát a
tintatartóba. A szomszéd szobában lázasan sercegtek a tollak és a két
gyerek a falhoz lapult. Az idegen úr megállt. Anna tisztán látta az
arcát, kövér és sápadt volt. Nagy, kettős álla alatt egészen lekonyult a
vitorlaszerű gallér.

– Köszönöm, – mondotta az idegen úr és mintha szégyenelte volna magát
valamiért, a földre nézett. Hájas, fehér kezét Ulwing Kristóf felé
nyújtotta. A keze remegett. A szája is remegett.

– Nincs mit, Münster úr. Csak üzlet…

Ezt az építőmester már kinn a kapualjában mondta, de azért az irodában
is meghallották.

Gemming rázni kezdte a tintába mártott ceruza hegyét. Füger sebesen
pislogott. Mind a ketten olyasfélét éreztek, hogy ezentúl Münster Márton
György már nem nagyobb úr náluknál. Ulwing-alkalmazott ő is…

Mikor az építőmester visszajött, ferde álla elégedetten illeszkedett a
széthajló gallér nyílásába. Egyszerre meglátta a két gyereket.

– Hát ti mit kerestek itt? – Le szeretett volna ülni melléjük a halomba
rakott irodakönyvekre. Csak egy percre, csak míg a kezük végigsimítja az
arcát. Kivette a zsebéből az ütőórát.

– Nem lehet.

Még sok emberrel kellett végeznie. Vállalkozók, fakereskedők, pallérok,
fuvarosgazdák… mind ott várakoztak a farács előtt, az udvarra nyíló nagy
szobában. És János Hubert már kétszer kidugta fejét az ajtón, mintha
hívni akarná. Odébb ment. De a küszöbről mégis visszanézett.

– Délután Sebastián bácsihoz megyünk. Elbúcsúzunk tőle télire, mielőtt
fölszedik a hajóhídat.

A két gyerek arca széles lett az örömtől.

– Ugy-e, kocsin megyünk? – kérdezte a fiú.

– Gyalog, – felelte Ulwing szárazon, – a lovak fát fuvaroznak! – és
ezzel hirtelen becsapta maga mögött az ajtót.

– Gyalog… – ismételte Kristóf csalódottan, – óh, ez nem szép. És én nem
is megyek. És fáj is a lábam.

Sántítani kezdett. Vállával a falat súrolta és szórakozottan jajgatott.
Anna pedig tudta, hogy hazudik.

Az öreg ember és a kicsi leány lassan lépegetett lefelé a folyó partján.
A ház kockás ablakai sokáig néztek utánuk és a kapu mellől a két
oszlopember is.

Friss, havas szél fújt a fehér hegyek felől. A Dunán vizimalmok úsztak.
A várhegy tövében egymás elé fogott lovak egy hajót vontattak és az
árban apró, sötét sajkák eveztek mindenütt, mintha a tél előtt Pest és
Buda búcsúzni indult volna egymáshoz a folyó fölött.

A parton hajóácsok dolgoztak. Mikor Ulwing Kristófot észrevették,
félbehagyták a munkát és tiszteletteljesen köszöntek. Egy úr jött
szemközt; az is köszönt. A Játékszin-piac előtt urak és asszonyságok
sétáltak. Mindenki köszönt Ulwing építőmesternek.

Anna büszke volt. Egészen belepirult az arca.

– Ugye, mindenki köszön nekünk?… Ugy-e, sokan laknak itt?

– Sokan, – mondotta a nagyatyja és másra gondolt.

– Hányan?

– Nem lehet tudni, a nemesek nem engedik megszámlálni magukat.

– És gyerekek is sokan vannak itt?

Az építőmester nem felelt.

– De ugy-e, a nagypapa sohase volt gyerek?

– Voltam, csakhogy nem itt.

– Hát a nagypapa nem volt mindig a mi házunkban? – kérdezte Anna
fáradhatatlanul.

Ulwing mosolygott.

– Messziről jöttünk mi ide Sebastián bácsival. Postakocsin, amíg a
pénzünk futotta, aztán gyalog. Akkoriban melegebbek voltak a nyarak,
mint mostanában. Éjjel, holdvilágnál vándoroltunk…

Már nem beszélt. A lelke másfelé nézett, mint a szeme. Visszanézett
messzire: Pestvár!… Akkor még álltak a pesti bástyák és falak. És ő egy
vén kapu alatt jött be ide.

– Reggel volt és harangoztak, – mondotta elgondolkozva.

Egyszerre úgy rémlett neki, mintha nem is valóságban, hanem valaminő
öreg-öreg elmosódott képen látta volna az akkori várost. Az utcákban
háromszögletű kalappal, fehérparókás polgárok jártak. Láncos szekerek.
Nagy csákós katonák. És a Duna fiatalabb és szabadabb volt akkor. A vize
jobban csillogott, partja hajós népséggel volt tele.

Sebastián testvér lement a vízhez. Ő maga megállt és nézte a cifrás szép
hajót, melyre két pallón zsákokat hordtak le emberek. Egyiken mentek,
másikon jöttek. A disponens a parton állt és egy darab fára rovást
vágott minden zsák után. A félmeztelen zsákhordó legények ragyogtak az
izzadságtól. Vállukon vitték a terhet, épp úgy, mint apáik, sok száz
esztendő óta, itt lenn a Duna mentén. A palló hajlott, ingott a súlyuk
alatt. A disponens szitkozódott: „Kevés az ember“, és Ulwing Kristófra
nézett. De ő nem nyúlt a zsákokhoz. A homokból, mint egy tűszúrás,
valami belevillant a szemébe: egy szekerce csillogott a napban.
Világosan emlékezett minden szóra, amit akkor mondott: „Verjük össze
vályuba a két pallót. Egy óra alatt a hajóba csúsztatom az egész
szállítmányt.“

Lenn a parton Sebastián testvér egy sajkába ugrott. Vándorbotjával Buda
felé mutatott. Hívta a bátyját integetett neki.

„Itt maradok!“ kiáltotta ő erősen és fölkapta a szekercét a homokból.

A disponens figyelmesen nézett rá, aztán beleegyezően bólintott. Néhány
perc mulva már sebesen csúsztak a zsákok a favályuban és a hajó, mint
egy falánk viziállat, beszívta őket a gyomrába.

A sajka és Sebastián testvér eltávolodott a parttól. Már a Duna közepén
úszott. Az ár és az evező: a véletlen és az akarás, vitték az életét a
tulsó városba. Ulwing Kristóf Pesten maradt. Másnap már a hajóbérlő
irodájában dolgozott. Aztán egy ácspiacra került. Aztán tovább. Előre.
Fölfelé. És a város nőtt vele, mintha a sorsuk egy lett volna.

Anna hiába kérdezett ezer apró kérdést, a nagyatyja nem felelt. Messze
járt önmaga mögött.

A hajóhídra értek. Itt is köszöntek az emberek. A vámszedő nem kért
pénzt. A hídfőnél tisztelgett a katona-őrszem.

– Miért? – Ezt Anna, valahányszor kicsiny életében átment a hídon,
mindég megkérdezte.

– Ismernek, – felelte az építőmester egyszerűen. Minek azt tudniok a
gyerekeknek, hogy az övé a híd, ő bérli az útjogot a folyón át; az övé
az a sok úszó tutaj is a Dunán és a partnak a földje ott messze fenn.

A híd egyenletesen remegett. A víz rázta a sajkákat. Tajtékzott,
locsogott, mint ha nagy, szomjas állatok nyelve verdeste volna a sok,
leláncolt kis hajó testét. A korlát mellett lámpák álltak. Középütt
színes folt a folyó fölött: a híd védőszentje, Nepomuki Szent János
szobra. Alatta kalaplevéve jöttek-mentek az emberek.

Anna a Szentre mutatott:

– Neki is köszönnek, még többen, mint a nagypapának, – és egy kicsit
írigy volt.

Mire fölértek a várba, a kis leány panaszkodni kezdett:

– Éhes vagyok…

Az építőmester nagy léptei alatt sebesebben kopogott a keskeny járó
havas kövezete.

Körülöttük mállott házak. Sárgák, szürkék, zöldek. Az apró boltok fölött
kacskaringósra kovácsolt vaskarokon aranyozott perecek, óriási kulcsok,
csizmák és patkók lógtak be a szűk utcákba.

Sebastián bácsi boltja fölött egy nagy óra függött. Anna messziről
megismerte számlapján a mozdulatlan arany mutatókat. A
Boldogasszony-templomtornyának az árnyéka ép odáig ért. Mint egy fekete
kopja, bemutatott az utcába. A ház maga talán vénebb volt a többinél.
Emelete kijebb állt, mint a földszintje és szúette könyökfák
támasztották a járda fölé. A mezitelen falon, épen a nagy cégéróránál,
furfangosan csavaró fölírás látszott.

Sebastian Ulwing

Bürgerlicher Uhrmacher

A boltban sokan voltak. Szomszédok, várbeli polgárok, akik ide jártak
melegedni minden délután. Sebastián bácsi a kis órásasztal előtt ült.
Hallgatott. Homlokából símán hátrafésült hófehér haja violaszínű
frakkjának széles hajtókájára ért. Az alakja szikár és görnyedt volt.
Régi divat szerint térdnadrágot viselt. Otromba cipőjén kissé rozsdás
volt a csatt, fölötte vastag, fehér harisnya ráncolódott. Mikor Annát
meglátta, nevetni kezdett. Két karjába kapta és fölemelte magasra.

– Hát a kis Kristóf?

– A lába fáj, – felelte az építőmester, mialatt a többieknek köszönt.

Anna jelentősen húzta össze az orrát. Sebastián bácsit a gyerekek nem
számították egészen a nagyok közé. Ő sok mindent megértett, amihez a
nagypapa nem tudott. Összebólintottak titkosan, egyetértően. Anna
ingatni kezdte két kis lábát a levegőben és mézeskalácsot kért. Aztán
körüljárta a boltot.

A bolt mélyében, egy félköríves ablak nézett ki az udvarba. Az ablak
előtt füles bőrkarosszék állt és egy hosszú, kecskelábú asztal. Az
asztalon temérdek régi holmi. A polcok is tele voltak lommal. A füstös
falakon órák függtek.

A kecskelábú asztalnál egy asszonyság kalapácsolt ezüst-billikomot akart
eladni. Mikor Ulwing Kristófot meglátta, mélyen bókolt.

– Engedelmével, Csik Amália vagyok, a Halász-bástyáról. – Borító kosár
formájú kalapot viselt. Szinehagyott és avult volt rajta minden. Anna
érezte, hogy mikor mozdul, öreg szaga van a ruhájának.

De a boltban senki sem csodálkozott ezen. A többiek is másként voltak
öltözve, mint ő meg a nagyatyja.

– Már ez a kicsiny gyermek is a módi szerint megyen, – mondotta az
asszonyság rosszalóan. – Persze, Pesten minden másként van, mint Budán.
Nyugtalankodás, fényűzés… Mi, itt a várban, hál’ Istennek megmaradunk a
régiben. Ugy-e tisztelendő úr?

A várkapellánus sárga, madárszemű fejével többször egymásután bólintott.

– Azt hallom, – mondotta az asszonyság, – most már módi-journalt is
nyomtatnak Pesten.

– Még pedig ugyanolyan betűkkel, mint az imádságos könyveket, – dörmögte
a várkapellánus.

Az asszonyság nagyot sóhajtott:

– Pedig a módi-journaloknak az ördög a szerkesztőjük.

– Mindenféle journalnak, – mondotta a kályha mellől a Helytartótanács
hites cenzora.

Ulwing Kristóf gúnyosan fölhúzta az egyik szemöldökét.

– És ezt a cenzor úr mondja?

– Én, – felelte a másik, olyan hangon, mintha ezzel a szóval egy
tekintélyes súlyt dobott volna a levegőbe.

– Pesten a literátus embereknek más a véleményük, – dörmögte az
építőmester.

– Kérem, ne méltóztassék rájuk hivatkozni. Mint cenzor, én is a
literaturához tartozom…

Az építőmester minden pillanattal türelmetlenebb lett. A cenzor a
várkapellánushoz hajolt.

– Az írott szónak nem az egyén ideálját, hanem az állam és az egyház
céljait kell szolgálnia.

Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. Egy kis friss levegőt szeretett volna
bebocsátani. Egyszerre ingerülten fordult vissza.

– Hát akkor az uraknak csak az jó, ami középszerű?

– Nagyon helyesen mondja, építőmester úr. Az állam szerkezetére nézve
csak a középszerűség hasznos. Ami fölötte és alatta van, az kényelmetlen
rendetlenséget okoz.

Ulwing Kristóf maga sem tudta hogyan, hirtelen a Jörg Ulrich
könyvkereskedésére gondolt, odaát Pesten. Eszébe jutottak a fiatal írók,
akik odajártak; a terveik, a kézirataik, melyek mind megakadtak a
cenzorok szürőin. Sok erős reménység és új álom és ébredő gondolat, ami
fiatalabb volt, mint ő, amit nem értett egészen, de mégis szeretett épen
úgy, mint az unokáit.

Dühösen fordított hátat a cenzornak és bement a szoba mélyébe, mert
érezte, hogy goromba lesz, ha beszél.

A várkapellánus leverten mondotta:

– Ezek a pestiek mind ilyen rebellisek…

Ulwing Sebestyén jóindulatúan mosolygott, Anna pedig integetett neki,
hogy küldje már el a sok unalmas embert.

Az asszonyság egyszerre elkiáltotta magát:

– Ott jön a helytartósági tanácsosné! Az ezüstlakodalmi kalapja van a
fején.

Mind az ajtóhoz sereglettek. A bolt egy pillanatra egészen elsötétedett,
mikor a kövér tanácsosné elhaladt mellette. A kapellánus és a többiek
fogták a kalapjukat és mentek utána, hadd higyjék az ablakokban, hogy
vele sétálnak.

Csődület lett Budán: legalább hat ember ment lefelé a Tárnok-utcán. A
nagykalapos asszonyságnak is sürgős lett a dolga. Hirtelen megkötötte az
alkut a billikomra, bókolt, sietett a többi után.

Ulwing Kristóf előbbre került.

– Milyen hivatalnoklevegő van itt Budán. Jobb szeretem azokat a
barátaidat, akik boltzárás után jönnek: a sánta fametszőt, meg az öreg
optikust. Azok, ha nem is viszik előbbre a világot, legalább nem akarják
hátratólni.

Ulwing Sebestyén nevetett:

– Jó emberek ezek is, csak mások, mint ti odaát. Mi ráérünk, ti siettek.
Nektek mindig az kell, ami újmódi. A kapellánusnak mondta valaki, aki
ujságot olvas, hogy a fiad beszélt a városházán. Már meg sorfákat,
lámpákat, meg téglaházakat akartok. Hová jutunk…

Az építőmester mélyen és nyugodtan nézett az öccse szemébe.

– Sebastián testvér, át kell alakulni, különben legyőz az idő.

Az órás zavarba jött.

– De mikor olyan jó a régi, a megszokott…

Ulwing Kristóf a billikomra mutatott.

– Ez is régi, de ennek szabad lennie, mert szép. Emlékszel, az atyánk is
csinált ilyeneket? Ezért még sok pénzt kaphatsz egyszer. Én is
megvenném.

Sebestyén szinte ijedten nézett a bátyjára.

– Vagy ezt sem adod el? – Az építőmester megint türelmetlen lett. –
Azért vásárolsz, hogy üzletet csinálj és mikor rá kerül a sor…

Az órás kezébe vette a billikomot. Szépen, melegen tartotta, mint egy
élő madarat. Aztán megrázta a fejét.

– Nem lehet. Még nem. Majd később eladom.

– Dehát miért később?

– Mert egy kicsikét még szeretném nézegetni, – mondotta halkan
Sebestyén, mintha szégyenelné magát.

– Igy aztán szegény is marad az ember. Mindent megtartani, ami öreg,
mindent elkerülni, ami fiatal. Tudod-e, Sebastián, te egészen olyan
vagy, mint Buda…

– Te pedig olyan vagy, mint Pest, – felelte Ulwing Sebestyén szerényen.

Csendesen mosolyogtak egymásra.

Anna ezalatt a szerszámos asztalkán babrált és egyenként belecsúsztatta
az olajos üvegbe a kis órakerekeket és rúgókat.

Sebastián bácsi nem merte a kedvét rontani, de azért nyugtalanul követte
minden mozdulatát. Mikor a gyerek észrevette, hogy figyelik, hátrakapta
a kezét. Ártatlanul nézett a levegőbe.

– Unom magam, – mondotta szomorúan, – nagyon únom magam. Mesélj valamit.

– Ma nem tudok, – felelte Sebastián bácsi.

– Te mindig tudsz, hiszen annyi sokat olvassz… És közben óvatosan
kihúzott Sebastián bácsi frakkjának zsebéből egy kopott, zöld
könyvecskét.

„Democritos vagy: Egy nevető philosophus hátrahagyott iratai.“ Ez volt
Ulwing Sebestyén legkedvesebb könyve.

– Itt van! – kiáltotta Anna és győzelmesen lobogtatta a zsákmányt. – Hát
csak mesélj.

Az órás megrázta a fejét. Még mindég arra gondolt, hogy ő meg az
építőmester sohasem tudnák megérteni egymást. Büszke volt a bátyjára.
Érezte benne az akaratot és az erőt, de más egyebet aztán nem is tudott
róla. Örült-e, szenvedett-e életében? Szeretett-e valaha, vagy nem
szeretett senkit?… Ulwing Sebestyén Borbála asszonyra gondolt, a bátyja
elhalt feleségére, akit ő előle vitt oltárhoz Kristóf testvér, mert nem
értette meg, hogy ő már régen, csendesen szerette. Homlokán fölhúzódott
a sok barázda… Egymáson taposunk mi emberek, mert nem tudunk egymásról
semmit.

Anna megfogta a kezét és lassan hintázta.

– Mesélj, mesélj…

Benn, a félköríves udvarablak előtt az építőmester egy régi könyvet
lapozott.

Sebastián bácsi leült és ölébe emelte Annát. Közben a bátyja arcára
nézett és mintha arról olvasott volna, megadóan mesélni kezdett.

– Hát bizony régen történt, régebben, mint én vagyok; még a török basák
előtt. Víg város volt akkoriban ez a Buda. Minden utcában álarcosbolt
nyílott és sok népek kereskedtek maskarás ruhákkal. Farsang idején
dalolva jártak az emberek a várutcákban; vének, fiatalok, cifra
maskarában, kicsiny vaslámpákkal, mint egy bolond processzió.

Csak hamvazó szerda virradóján lett vége a mulatozásnak. Minden
álarcosboltot belakatoltak… Mindet belakatolták, csak a Fortuna-utcában
maradt nyitva egy még hamvazó szerda után is. Egész éven át…

Egyenkint, titokban mentek oda a népek, éjjel, mikor már becsukták a
várkapukat és a tüzek kialudtak az utcák szegletén.

A vevők között voltak olyanok, akiknek gőgös volt a képük. Hát ezek
aztán alázatos álarcot vettek maguknak. A kegyetlen emberek szelidet
vettek, a hitetlen népek istenfélőt, az ostobák okosat, az okosak
bárgyút. De azért legtöbben azok voltak, akik szenvedtek és mégis nevető
álarcot vásároltak… Úgy volt. Bizonyosan úgy volt, – dünnyögte Sebastián
bácsi, – és az is bizonyos, hogy akik föltették a lárvát, nem vették le
többé soha. Csak olykor esett le róluk, sötét éjjel, mikor egyedül
maradtak, vagy mikor szerettek, vagy mikor pénzt láttak…

Megint a bátyja arcára nézett és egészen halkan folytatta:

– Az üzlet fölvirágzott. Fejedelmek, királyfiak, szép
hercegkisasszonyok, papok, katonák, polgárok, mindenki, még a városi
tanácsurak is eljártak a boltba. Már lenn az alsó városokban is híre
ment a dolognak. A Dunántúlról is jöttek a sok népek. Lassankint
álarcban járt az egész világ. Senki sem beszélt róla, mindenki hordta és
az emberek elfelejtették egymásról, hogy milyen is volt az igazi arcuk.
Senki sem tudja többé. Senki sem…

Sebastián bácsi nem mesélt tovább és a nagy csendben hangos lett az órák
ketyegése.

– Ez nem volt szép, – mondotta Anna, – mesélj valamit rossz gyermekekről
és tündérekről. Az szebb…

Az órás talán nem is fogta fel a kis leány hangját. Úgy ült ott alacsony
székén, mintha valakinek a léptét hallgatná, valakiét, aki elment. A
meséje után hallgatózott és a bátyjára gondolt és Borbála asszonyra és
önmagára…

Az építőmester becsukta a könyvet. Felállt.

– Menjünk. Későn van.

És a két Ulwing elbúcsúzott egymástól télire.

A Duna hídján már égett a tizenhat lámpa. Fényük egyenletes távolságban
csepegett a folyóba. A víz egy darabon játszott a fénysávokkal, aztán
ott hagyta őket. Feketén ment odébb a Szent Gellért sziklái felé. A
sötétben csak nagy, lucskos tömegének a hidege érzett.

A hó megint hullani kezdett. A parti házak ablakában elvétve világ
gyúlt. A Dunán tülkölés hallatszott.

A hídon Anna egyszerre meglátta az édes atyját. A fiatal Ulwing egy
leánnyal jött a lámpák alatt. Egészen közel hajoltak egymáshoz. Mikor az
építőmestert a gyerekkel észrevették, sebesen szétváltak és a leány
futva ment át a híd tulsó oldalára.

Ulwing Kristóf rákiáltott a fiára.

János Hubert a korlátnak dülve várta be őket: ő mindig támaszkodott
valamihez. Mikor melléje értek, megfogta a kis leány szabad kezét,
mintha önmaga és az atyja közé akarta volna őt állítani.

Anna félni kezdett. Úgy érezte, hogy a csendben történik valami a feje
fölött. Összehúzta a vállát. A két ember sokáig nem szólt egymáshoz.
Mentek egyenlőtlen, szinte ellenséges léptekkel és vitték maguk között a
szepegő gyereket.

Ulwing Kristóf törte meg a csendet. Ingerülten kiáltott föl:

– Megigérted, hogy nem mégy hozzája, amíg élek! Még a szavadban se
bízhatom.

– De atyám uram, a gyerek is itt van.

– Úgy sem érti, – mondotta az építőmester nyersen.

Anna egészen tisztán értette a szavakat, de nem érdekelte az, amit
hallott. Más foglalta el. Világosan érezte, hogy két oldalt két
ellentétes kéz szorítja a kezét és hogy valaminő közösség támadt az édes
atyja meg közötte. Mind a ketten féltek valakitől, aki erősebb volt
náluk.

– Atyám uramék elé indúltam, – dörmögte János Hubert, – véletlenül
találkoztam vele itt a hídon.

Ulwing Kristóf hirtelen megállt.

– Igazat beszélsz?

– Soha sem hazudtam. – A fiatal Ulwing hangja becsületes és szomorú
volt. Úgy hangzott, mintha tartana rá, amit mond, mert nagy árat
fizetett érte.

Az építőmester haragosan rántotta elő burnótszelencéjét. Erősen ráütött
és kinyitotta.

A szelencében régi időtől fogva élt egy furcsa öreg dal. Az ütésre
felébredt: a szelence muzsikálni kezdett.

– Sapperlott! – kiáltotta Ulwing Kristóf és még egyszer ráütött, hogy
elnémítsa, de a szelence tovább muzsikált.

A két férfi, mintha valaki nevetségesen megindító érveléssel vágott
volna a szavukba, hirtelen elhallgatott. Az építőmester
visszasülyesztette zsebébe a szelencét. Anna pedig közel hajtotta a
fejét nagyatyja köpenyegéhez. Ott benn a zsebben úgy hangzott, mintha a
kis Kristóf cinkkatonáinak zenekara játszott volna szépen, finoman,
messze, messze.

Félig lehúnyta a szemét.

Flórián egy kézilámpással várt a pesti hídfőnél. Az utcák sötétjében sok
kis lámpa mozgott a csendes havazáson át.

Anna most már egészen rátámasztotta fáradt fejecskéjét nagyatyja
zsebére.

– Még… – mondogatta halkan és úgy szívta magába a burnótszelencéből
kiáradó zenét, mint a Tini mamzell imádságos könyvéből a
lavendulaillatot.

Sokszor volt tél. Sokszor volt nyár. A gyerekek nem számlálták. Közben
egy vasláncos állóhíd nőtt össze a két part felől a Dunán. Jégzajláskor
sem szedték föl, szép volt és ott maradt egész éven át. Az Országúton
sorfákat ültetett a magisztrátus. Esténkint olajlámpák égtek az utcákban
és az Ulwing-ház nem állt már magányosan a parton. A nagy ács telkeinek
felszökött az ára. Falak bújtak ki a homokból. Utcák kezdődtek a puszta
térségen, félben maradtak, odébb folytatódtak. Munka, élet, házak:
téglaházak mindenütt.

Minden más lett, csak Ulwing építőmester nem változott. Okos szeme éles
és tiszta maradt. Egyenesen járt az épületállványokon, az irodában és az
ácspiacon. Egy fejjel volt magasabb mindenkinél. A városházán féltek
tőle, a vállalkozók gyűlölték. Ő pedig csak vásárolt és épített és
lassankint babona lett az a hit, hogy amihez a nagy ács hozzányúl, az
arannyá válik.

Odabenn, a ház nyugodt, biztos jólétében, egyhanguan ketyegett tovább az
oszlopos óra, de a gyerekek nem hitték többé, hogy a törpe az, aki
sántikálva jár a szobákban. Kristóf már azt is tudta régen, hogy
nincsenek tündérek. A nagyatyja mondta meg neki. Rákiáltott és erősen
megrázta a vállát.

– Hallod-e, nincsenek tündérek és nem segítenek rajtunk. Csak a gyönge
emberek számítanak csodákra. Az erős emberek maguk csinálnak csodát.

A kis Kristóf sokszor visszagondolt arra a percre, melyben nagyatyja
megölte az ő tündéreit. Egy félelmes, felsőbb lényt látott benne. Sírni
szeretett volna és eltöprengett, hogy hát akkor mi van a sötétségben, a
kút vízében, a lángok között, ha nincsenek tündérek? Mi van? És mialatt
szorongva nézett körül, tekintetében volt valami a vízbefulók kapkodó
kézmozdulatából.

Aztán beletörődött ebbe is és ácspiacnak hívta a világ végét épp úgy,
mint a nagyok. Világos szeme, a ritkán mozduló pillák alatt, közömbösen
nézett ilyenkor a levegőbe. Csak a hangjában volt valaminő fáradt
kiábrándultság, ha az öregeket utánozta és az ő nyelvükön beszélt régi,
kedves dolgairól.

Elmúltak az évek és a bűvös barlangból, az udvar fala alatt, gödör lett;
a félelmes vaskapuból padlásajtó, a kályhatündérekből közönséges lángok.
A zongoraegereknek is végük volt. Ha olykor éjjel elpattant egy-egy húr
a zongorában, Kristóf tágranyitotta a szemét és soká nézte a sötétséget,
mely számára üressé lett.

– Anna, alszol?

– Igen, már régen…

– Olyan furcsát álmodtam… egy leányról. A karját emelgette és
hátrahajlott.

– Aludj…

Kristóf szeme előtt megfoghatatlanul benépesült a sötétség, melyet
üresen hagytak a törpék és tündérek, mióta nem hitt bennük. Meglátta a
leányt, akiről álmodott, az arcát is, a testét is. Magas és karcsú volt,
a melle megfeszült, két karját emelve tartotta és a haját, mint egy
fekete sörényt csavarta össze a feje felett. Ép úgy, mint Hosszú Gábor
testvérnénje a tükör előtt, mikor múlt vasárnap belesett hozzá a
kulcslyukon.

– Anna…

A fiú nyitott szájjal hallgatódzott. Minden csendes volt a házban.
Hirtelen fejére húzta a takarót. Mesélni kezdett magának. Azt mesélte,
hogy király, aranykoronát visel és egy magas, fehér várban lakik, fenn a
hegyen. A várban soha sincs sötétség, faggyúgyertyák égnek egész éjjel.
Az ágyát rabszolgák őrzik, ők végzik helyette a leckéket is és egy
sötétszemű hercegnőt hoznak neki. A hercegnőn láncok csörögnek.
„Vegyétek le“, parancsolja ő. „Szabad vagy!“ A hercegnő térdre borúl
előtte, kérdi, hogy mit adjon kegyéért? „Bontsd le a hajadat és csavard
fel megint“. Ezt mondja, egész egyszerüen mondja és mosolyog. És a
hercegnő sokszor lebontja a haját és sokszor felcsavarja… Már aludt. Még
mindég mosolygott.

Ezentúl gyakran mesélt magának hasonló meséket. Ha ilyenkor szóltak
hozzá, összerezzent, elpirult, mintha tiltott dolgon kapták volna rajta.
Gyorsan elővette iskolakönyveit és tanúlni akart. Egyszeri olvasás elég
volt neki, de nem tudott oda figyelni. Várkastélyokat, leányokat és
nagyfülü macskákat rajzolt az irka szélére. Közben kényelmetlenül érezte
mozogni lelkiismeretében a Duna mellékfolyóit és III. Béla királyt.
Verejtékes lett a homloka. Félt, de azért nem tanult, pedig holnap
bizonyosan felhívják az iskolában. Mindenki lefelelt már az U betűig.

Felhivták, nem tudott. Egy légy dongott a levegőben. Úgy érezte, az ő
fejében dong. Az osztály nevetett; Hosszú Gábor hangosan súgott; Walter
Ádám odatartotta a könyvét; a tanító kiabált. De azért Ulwing
építőmester unokáját év végén mégse merte megbuktatni senki.

Kristóf láthatatlan védelmet kezdett érezni maga körül minden oldalról.
A tanító megmondta, mit fog tőle kérdezni a vizsgán. Hosszú Gábor színes
golyókért súgott a latinból. A kis pupos Gál két krajcárért megcsinálta
a számtani gyakorlatát.

„Valahogy csak lesz“, gondolta Kristóf, mikor nagyon félt az iskolától
és tanulás helyett macskákat és leányokat rajzolt, mértani rajzok
helyett agyagembereket gyúrt a kert végében.

– Mindenhez ért ez a gyerek, – mondotta Ulwing építőmester elégedetten
és gondosan elzárta a sokfiókos íróasztalba a kis Kristóf rajzait.

Kristóf megijedt. Mit akarnak vele a nagyok? Elment a kedve a
rajzolástól és agyagembereket sem gyúrt többé az udvar végében.
Irigyelni kezdte Annát. Neki keveset kellett tanúlnia és senki sem várt
tőle semmit.

Anna ebben az időben egyedül érezte magát. A szeme nyugtalan lett,
mintha mindég kérdezni akarna valamit. Kicsiny teste megnyúlt,
ezüstszőke haja megsötétedett, mintha valahonnan árnyék esett volna
rája.

Fügerné feltólta pápaszemét fejkötője kikeményített fodrai közé és
figyelmesen nézett rá az ablakból.

– Most ép úgy tartottad a fejedet, mint az édes anyád. Szegény jó
Krisztina asszony!…

Anna az udvar közepén állt és még inkább félre hajtotta a fejét, de
azért nem bírta megérteni, hogyan hasonlíthat valaki, aki gyerek,
valakihez, aki már olyan öreg volt, hogy az égbe ment.

Fügerné sajátságosan mosolygott. És mialatt a kisleány nagy fiatalságán
át nézve, emléktelen gondolataiban végtelen öregnek képzelte el az
anyját, akit nem ismert, az asszony öreg fejében végtelenül fiatalnak
rémlett az, aki meghalt és mindég fiatal maradt.

– Krisztina asszony tizenhat éves volt, mikor a fiatal Ulwing úr Jörg
Ulrichéktól megkérte a kezét. Tizenhat éves és magával hozta a
viaszbabáit. A férjével Federballt akart játszani az udvaron. Este pedig
mindég besurrant hozzám, hogy históriákat mondjak neki.

Anna, mintha hívták volna, átugrotta Henrietta asszony küszöbét. Odabenn
frissen súrolt deszkapadló szaga érzett. A nagy szekrényen sok
befőttes-üveg állt. Összeszáradó hártyaborításuk olykor pattogott a
csendben. Anna lekuporodott a zsámolyra és körülnézett. Tele volt
kézimunkával a szoba. A kulcstartóra német írással volt ráhímezve:
„Kulcsok“, a diványpárnára: „Aludj jól“, egy zsákra: „Kefék“.

„Fügerék feledékeny emberek lehetnek“, gondolta a kis leány, „mindenen
meglátszik, hogy mire való, mégis ráírják“.

Henrietta asszony felsóhajtott. Leverően tudott sóhajtani. Orrlukai
kitágultak ilyenkor és a szemét lehunyta.

– Hányszor ült itt Krisztina asszony és nekem kísértetekről kellett
mesélnem. Szeretett félni… mint a gyerekek. Mindentől félt: az éjjeli
lepkéktől, a bútorropogástól, az építőmester úr hangjától, a visszajáró
lelkektől. Aztán este nem mert egyedül átmenni az udvaron, Leopoldin
kísérte és fogta a kezét.

– Leopoldin? Hát az ki volt?

– A leányom, – Fügerné felpillantott egy képre, mely az ablakmélyedés
falán függött. Hajból csinált szomorúfűzes sír látszott rajta és
körülötte gyöngyből himzett fölirás: „Ewige Liebe“.

– Ő is az égbe ment?

– Nem. Soha se beszélj róla. Füger megtiltotta.

– Miért?

– Nem való gyerekeknek.

– A mamzell is mindég ezt feleli és azt mondja, a jó Isten majd
megsúgja, amit tudnom illik. De az Isten nem súg semmit.

– Krisztina asszony épen így beszélt. Ő is tudni akart volna mindent.
Mikor gyertyát öntöttek a cselédleányok, mindég hallgatódzott a
beszédjükre. Aztán elpirult és nevetett, énekelt és zongorázott hozzá.
És az ácspiacon abbahagyták a legények a munkát.

Anna felhúzta a térdét az álláig.

– Énekelni is tudott?

Fügerné elragadtatással bólintott.

– Az volt az élete. Úgy is jött be ide, mint egy dal, úgy is ment ki.
Áthangzott a házon, még fel sem fogtuk, hogy itt van, már vége volt.

A kis leány nem hallotta többé az öreg asszony szavát. Kiment az ajtón.
Egyszerre az anyja szobájában állt. Feltérdelt a kis diványra. Ott
függött a falon az arckép, melyet mindég látott, melyet mégis most
nézett meg először. Gyöngéd kis vízfestmény és akit ábrázolt, szinte
gyermeknek látszott. A tekintete kedves és ijedt volt. Gesztenyeszínű
haja fénylett a választéknál és mintha selyemszalag lenne, egy nagy fésű
csokorba fogta a fejetetején, míg arcát kétoldalt, kicsiny
halántékfürtök árnyékolták. A válla vonala fejletlenül hajlott bele a
kivágott ruhaderékba. Kezében egy rózsát tartott fárasztó, bájos
mozdulattal.

Anna úgy érezte, hogy ha visszajönne, vele sok mindenről lehetne
beszélni, amihez a mamzell nem tud és nem tudnak a többiek sem. Eszébe
jutottak a Müller apothecarius leányai, Jörgék, Hosszúék, a kis pupos
Gál, a Walter vászon-nagykereskedőék fia, a Münster gyerekek. Mindnek
volt anyja. Mindnek… csak neki nem volt.

És ekkor, mint valami segélyhívás, egy szó tódult a szájába, de olyan
halkan, hogy nem hallotta, inkább csak érezte a formáját, az ajka
között. Aztán közel hajolt a képhez és most már hallotta a csendben a
saját fátyolozott kis hangját; azt a szót, melynél kétszer megcsókolja
az ember az ajkát, mikor kimondja:

– Mama…

Hirtelen hátrafordult. Szinte szégyelte, hogy hangosan beszél, mikor
senki sincs a szobában, csak a napfény, ott a zongorán.

Anna lecsúszott a diványról és kinyitotta a zongorát. Poros volt.
Kicsiny újját végighúzta az egyik billentyűn. A zongorából váratlan hang
csapott ki. Meleg, világos hang. Mintha egy mécses lobbant volna fel.
Hirtelen megint kialudt. Egy másik billentyűt ütött le: ismét egy mécs.
Sok billentyűn húzta végig a kezét: sok mécs. Egy egész sor.

Hátraeresztette a fejét és a levegőbe nézett, mintha látná a hangok
fellobbanó, kilobbanó kicsiny lángocskáit.

Valaki megsimogatta az arcát. Az atyja volt.

– Szeretnél zongorázni tanúlni?

Nem felelt. Tanulás nélkül szeretett volna zongorázni és énekelni hozzá
olyan szépen, hogy még az ácspiacon is abbahagyják a legények a munkát.

János Hubert elgondolkozott.

– A Jörgök mind szerették a muzsikát. Az anyádnak is a zene volt az
élete.

Anna zöldfényű, kék szeme nagy és komoly lett.

– Igen, mondotta elszántan, – tanulni akarok.

Másnap egy ünnepélyes külsejű úr jött a házba: Sztaviarszky Kázmérnak
hívták. Akkoriban ő volt a legdivatosabb tánc- és zenemester a városban.
Szénfekete parókát hordott; lábujjhegyen járt, a csípőjét mozgatta és
harminc pengő krajcárt kapott egy óráért. Gyakran emlegette, hogy
lengyel királyoktól származik. Ha haragudott, lengyelül beszélt.

Óra végén Anna sok mindent megtudott tőle. Sztaviarszky mesélt neki
Chopinről és a pesti polgári dalárdáról, Mozartról és Jörg nagyapáról,
aki szépen gordonkázott és vasárnaponként eljárt orgonázni a ferencrendi
barátok templomába.

A kis leány egyszerre érdeklődni kezdett Jörg nagyapa iránt, akivel
eddig nem sokat törődött. Ő más volt, mint az Ulwingok. A gyerekek
furcsának találták és sokszor összenéztek a háta mögött, mikor
könyvesboltjában, kezét dörzsölve, apró mozdulatokkal hajlongott a gyér
vevők előtt.

Anna ilyenkor elpirult. Nem szerette ezt látni és hirtelen Ulwing
nagyatyjára tekintett. Ő nem hajlongott senki előtt.

Jörg Ulrich könyvkereskedése a Kigyó-utca szegletén volt. A bejárat
mellett egy lóca állt a házfalánál, az utca közepében egy vén almafa,
melyet nagy lármával kerülgettek az elvétve járó kocsik.

Anna bedugta fejét az ajtón. Ulwing építőmester levette szélesperemű,
szürke cilinderét.

Az egész bolt tele volt az almafavirág illatával és Jörg nagyapa apró
mozdulataival mosolyogva jött elő a mennyezetig érő könyvespolc mögül,
mely az üzlethelyiséget széltében osztotta két részre. A polc előtt
vásároltak a vevők. A polc mögött, hová az utcáról nem lehetett belátni,
egy faggyúgyertya mellett, többnyire magyarviseletű urak ültek a
diványon és fojtottan, sietve beszéltek egymással.

Aznap többen voltak, mint különben. Középütt az íróasztal szélén egy
dolmányos, sovány fiatalember ült. A nyaka csupaszan nyúlt előre
kihajló, puha inggallérjából. A haja fésületlen volt, de a szeme
csodálatosan nagy és égő.

Annának először tünt föl életében, hogy milyen szép tud lenni az emberi
szem. De aztán észrevette, hogy a fiatal ember beszéd közben, ferdére
taposott csizmájával, Jörg nagyapa íróasztalának a rézvereteit rugdossa
és szertelen mozdulataival mindent feldönt maga körül. Tiszteletlennek
találta őt. Visszament hát a polc elé és tovább olvasott abból a
könyvből, melyet nagyatyja választott ki neki. Egy skóciai fiúról szólt,
akit Robinson Crusoenek hívtak.

Mások érkeztek a boltba. Senki sem vett könyvet. És az öregek is úgy
néztek ki, mintha fiatalok lettek volna.

A polc mögött pedig még egyre beszélt az a lázas, félszeg ember és
időnként hallatszott, amint a csizmája sarka a rézveretekhez ütődött.
Anna nem figyelte, hogy mit mond. Érdekelte a könyv. Egy szó azonban,
onnan bennről mégis többször a füléhez ért. De a szó nem szívódott föl
az öntudatába. Megismétlődő hangzás maradt.

A bolt közepén egy úr állt meg. A képe csontos volt és csak az álla
alatt viselt szakállt. Szűk nadrágja zsebéből sallangos dohányzacskó
lógott ki.

A szomszédja meglökte.

– Beszélhetsz. Magunk között vagyunk.

A csontos képű egy írást mutatott.

– Hiába járok reggel óta. Az emberek féltik a bőrüket. Nincs
nyomtatóintézet Pesten, amely ezt a proclamátiót kiszedné.

Mikor Jörg Ulrich az írás fölé hajlott, kopasz fején megcsillant a
világosság és a sárgásan ősz hajkoszorú mulatságosan mozgott a füle
körül.

– Ez nem proclamátió, – súgta valaki, – ez revolutió.

Jörg Ulrich előre nyújtotta a kezét.

– Az én nyomtatóintézetem vállalja a kiáltványt, – olyan igénytelenül
mondta ezt, hogy Anna nem értette, mért tódulnak az urak egyszerre mind
köréje. De mikor ránézett, nem találta őt többé furcsának. Apró szeme
fénylett az ősz pillák alatt és az arca a kis biblia Szent-Péteréhez
hasonlított.

Két suhanc futott el az ajtó előtt.

– Szabadság!… – rikácsolták élesen.

Anna ráismert arra a szóra, melyet az előbb a polc mögül hallott. Ezek
is azt akarják. Milyen egyszerű, mindenki ugyanazt akarja. Szabadság!
Éppen úgy hangzik, mintha azt kiáltanák: Ifjúság. És úgy rémlett neki,
hogy valami máshoz is hasonlít ez a szó. Valami máshoz… Egyszerre eszébe
jutott annak a félszeg fiatalembernek a lázas szeme.

A városháza felől futó alakok jöttek lefelé az utcán: mesterlegények,
asszonyok, diákok, cselédek. A német színház komédiásai is közöttük
voltak. Anna megismerte a rablólovagot és a királynét. A királyné
szoknyája rongyos volt.

– Éljen a sajtószabadság! Le a cenzorokkal!

Ulwing építőmester, aki eddig szinte részvétlennek látszott, bólintott
egyet. A budai cenzorra gondolt, aztán mosolygnia kellett önmaga felett:
milyen kicsiny szegletből nézi az ember a világot, amely pedig olyan
nagy.

Az utca kövezete sok lépéstől kopogott megint. Mások jöttek. Azok is
futottak, szétvetett tagokkal, egymásnak ütődve. Egyszerre, onnan
kinnről egy hang hallatszott mely, mintha a nagy tavaszból szakadt volna
ki, mindenhatóan áradt szét a levegőben.

Valaki beszélt…

A könyvesboltban csend lett. Az emberek felálltak. Értük jött a hang.
Szemközt kinyíltak a házak ablakai. A hang betódult a német
polgárlakásokba. Betöltötte a dohos szobákat, az ósdi üzleteket, az
utcákat és amihez hozzáért, az tüzet fogott tőle. Ez a hang a láng
zenéje volt.

Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. De a küszöbön megállt. Mögötte
megmozdult az egész bolt. Kitódultak mellette az emberek. Jörg Ulrich
apró, gyors lépésekkel szaladt a nagyfejű boltosinas mellett. Mind
futottak. Az építőmester is futni kezdett ellenállhatatlanul.

Az utcából kiáltott vissza Annára:

– Te itt maradsz!

A könyvesbolt egészen üres lett és a kis leány szorongva nézett körül,
aztán, mintha zenét hallgatna, az ajtófélfának támasztotta a fejét. Nem
láthatta azt, aki beszélt, messze volt tőle. Csak a hang lelke jutott el
a füléhez, mégis érezni kezdte, hogy idegenül új az, ami történik vele.
Szép borzongás gyöngyözött végig a hátán. A hang szédítette és ringatta,
vonta és elvitte. Nem állt ellent, oda engedte magát és a kis Ulwing
Anna öntudatlanul beleolvadt abba a nagy magyar tavaszba, mely most
beszélt először hozzá.

Mikor a láthatatlanban elnémult a hang, felrivalgott a tömeg.

A bolt előtt egy deák teletorokkal kezdett énekelni. Egyszerre az egész
utcában feltört az a dal, melyet Anna később sokszor hallott. A deák
sebesen felmászott az almafára és vadul lengette a kalapját. Az arca
tüzelt; a gallyak mozogtak alatta: csupa fehér virág lett a kövezet.

Anna is szerette volna a zsebkendőjét lobogtatni. Énekelni is szeretett
volna, mint a deák. A levegőben egységes, végtelen öröm úszott. Az
emberek összeölelkeztek és futottak.

– Szabadság!

Egy sajátos alak közeledett az utca végéről. A házak fala mellett jött,
óvatos, ingó léptekkel. Minduntalan megállt és bizalmatlanul tekintett
körül. Violaszín frakkja furcsán lebegett, fehér harisnyája vastag
ráncokat vetett csattos cipője felett.

Anna zavaros ijedtséget érzett. Soha sem látta még Sebastián bácsit így
kinn az utcán, Pesten. Szinte akarata ellenére meglapult az ajtó mögött.
„Talán nem lát meg. Talán odébb megy…“ És közben eszébe jutott a két
lázas szem és az a szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna:
ifjúság. És a hang… és a dal… Sebastián bácsi olyan öreg és olyan messze
volt.

Anna lesütötte a szemét míg a kövezeten lassan mozgott feléje két
otromba cipő rozsdás csattja.

A deák hangosan nevetett fenn a fán:

– Hát ez micsoda madárijesztő? Miféle régi idők sétálnak itt?

Anna szomorú lett és a szeme könnybelábadt. Most tudta meg, hogy
mennyire szereti Sebastián bácsit.

– Ő az enyém! – kiáltotta kétségbeesetten és kitárta a karját az öreg
ember felé.

Sebastián bácsi semmit sem vett észre az egészből. Leült a lócára a
könyves bolt elé, kalapját letette a földre és egy hatalmas, tarka
zsebkendővel soká törülgette a homlokát.

– Épen jókor kerültem ide. Micsoda felfordulás. Hová jutunk! Hová
jutunk!…

Anna megint távol érezte magát tőle, de azért egészen közel húzódott
hozzá, hadd lássák az emberek, akik kinevették Sebastián bácsit, hogy ők
ketten összetartoznak.

A kigyó-utcai könyvesbolt elől elvitte a szél a tavaszt az almafáról.
Elmult a nyár is.

Anna az ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Odakinnről úgy hangzott,
mintha a föld alatt doboltak volna. A gyalogjárón egyenletesen kopogott
az új nemzetőrség nehéz lépése. A ház is hallotta és megismételte a
kapuboltozata alatt.

Ekkoriban sokszor lehetett az ablakból katonákat látni és amikor Annát
Tini mamzell az Angol-kisasszonyok klastromiskolájába kisérte,
telenyomtatott papirosok voltak a házak falára ragasztva. Az emberek
csoportokba verődtek. A nyakukat nyújtogatták. Anna is szeretett volna
megállni, de Tini leányasszony egy világért sem engedte meg.

– Tiszteletreméltó personának nem illik az utcasarkon ácsorognia.

A járda szélén egy fiú állt.

– Mi van azokon a papirosokon? – kérdezte tőle Anna elmenőben.

– Háborús hírek, – és a fiú fütyörészni kezdett. A túlsó szegleten egy
öreg anyóka ballagott. A köténye szélével törülgette a szemét.

„Háborús hírek“… Anna az öreg asszonyra bámult és gondolatában egyszerre
szomorú hangzása lett annak a két szónak.

Ebéd alatt figyelmesen nézte a nagyatyját és az atyját. Üzleti dolgokról
beszéltek, közben egészen nyugodtak voltak és jóizűen ettek.

„Mindenki olyan, mint máskor“, gondolta Anna, „a háborús hírek talán nem
is igazak“. – Hirtelen kiment az egész a fejéből. Az atyja épen arról
beszélt, hogy a gyerekek táncolni fognak tanulni, minden vasárnap
délután, a Geramb nevelőintézetben.

– Előkelő hely, – mondotta János Hubert, – a Szepesy bárókisasszonyok is
odajárnak, Bajmóczy septemvir leányai is. – A Bajmóczy-nevet lassan és
tisztelettel ejtette ki, aztán körülnézett, mintha a hatást várná.

Vasárnap Anna még mise alatt is a tánciskolára gondolt. Felállt,
letérdelt, de azért nem tudott semmiről. Ujjával szórakozottan kezdte
utána rajzolgatni a pad támlányába vésett betűket: „Ulwing-család…“ És
ebbe a padba csak nekik volt szabad beleülniök, pedig ez volt
legközelebb az oltárhoz.

Gál borkereskedő és a felesége ott állt a szószék alatt. Walter úrnak, a
bálvány-utcai vászon-nagykereskedőnek sem volt padja. Még Hosszúék is
hátrább ültek, mint ők, pedig vizimalmaik voltak és a dunai molnárok
köszöntek nekik.

Anna a padok szerint osztályozta a városnegyedben az embereket. Épen
Úrfelmutatáskor, mialatt kis öklével erősen verte a mellét, elhatározta,
hogy az ő nagyatyja előbbre való mindenkinél.

Ulwing Kristóf ezalatt lehajtotta a fejét és alázatosan imádkozott.

Mikor Anna felpillantott, valami furcsát vett észre. A kis Kristóf, bár
az oltár felé fordult, mégis oldalvást nézett. Követte a tekintetét:
Hosszú Zsófin akadt meg a pillantása. Zsófi összekulcsolt kezére
támasztotta a homlokát. Csak szép arcéle látszott. Félig lehúnyt szeme
felett árnyékban úsztak a hosszú, sötét pillák… Kristóf ekkor már
lesütött szemmel, mereven ült a padban. Anna nevetni szeretett volna.

Azután lassúakká váltak az órák, sokáig tartott, míg délután lett. A
gyerekek nyugtalankodtak. Anna szemrehányóan szólt a cselédleányra,
mikor a bőrtopánkáit vette elő a faliszekrényből:

– Óh Netti, hát nem tudod? Hiszen ma az új prunelle-stifletteket szabad
felvennem.

Almazöld cachemire-ruhája az ablakkilincsen függött. A fekete
bársonyköpenyke szétterítve feküdt a zongorán. Anna tavaly óta Krisztina
asszony egykori szobájában lakott. A régi gyerekszoba egészen a fiúé
lett. Kristóf is a tükör előtt állt. Elválasztotta a halántékán fehér
fényű, szőke haját, mely olyan lágyan ugrott szét a füle felett, mintha
a szél fújta volna féloldalra. Tetszett magának és mialatt puha
ingallérját kihajtotta a vállára, fütyörészni kezdett. Egyszeri hallásra
észben tartott minden melódiát. Olyan szépen fütyült, mint egy madár.

A kapualjában visszhangzott a kerekek zaja. A két oszlopember benézett a
kocsi iramodó ablakán.

Geramb bárónő nevelőintézete előtt, a Sebestyén-tér szegletén, már három
fogat állt. Egyiknek a bakján libériás inas ült a kocsis mellett. Ez
felemelően hatott Kristófra. Az jutott eszébe, hogy jövő vasárnap
Flóriánt is el kellene hozni.

– Aztán kezet csókoljatok az asszonyságoknak, – mondta János Hubert,
mialatt egy homályos helyiségen áthaladtak. A magas, fehér üvegajtó
szigorú, kopár szobába vezetett. A szekrények tetején elgörbült,
faggyúgyertyák égtek. Barátságtalan fényükben krinolinos kis leányok és
fehér galléros fiúk előtt Sztaviarszky lépkedett lábujjhegyen.

A szomszédszoba ajtajának két kitárt szárnya között, merev székeken urak
és asszonyságok ültek. Nyeles szemüvegen át nézték egymás gyermekeit.

Kristóf egyszerre meglátta Hosszú Zsófit a nagyok között. Gábortól
tudta, hogy itt lesz, de azért mégis összerezzent.

– Csókolj kezet, – súgta János Hubert. A fiú olyan buzgón hajolt előre,
hogy beleütötte az orrát Geramb bárónő elefántcsontszerű kezébe. A többi
dámának is kezet csókolt. Mikor Zsófi elé ért, egy pillanatig
gyámoltalanul bámult a fiatal leányra. Zsófi elkapta előle a kezét és
hangosan nevetett.

– Mais Sophie,… mondotta Geramb bárónő elhaló hangján és sárga kis arca
mellett meginogtak a halántékfürtök. Nem volt megelégedve egykori
növendékével. Kristóf megbotlott egy abroncsos szoknyában, zavarba jött
és sírni szeretett volna.

A másik szobában Sztaviarszky felemelve tartotta lüszter-frakkjának két
szárnyát. Az egyik Bajmóczy kisasszonynak mutatta, hogyan kell
meghajolni.

– Demoiselle Bertha, figyeljen kérem, – közben lengyelül mormogott
valamit.

Az ajtóban mozgolódás támadt. Bajmóczy septemvirné a leányához ment.
Selyemruhája suhogva surolódott a padlón. Nagy és kövér volt, fejét
hátraszegve tartotta és mindég lefelé nézett.

Ez még jobban ingerelte Sztaviarszkyt. Beszívta az ajkát, keresően
pillantott körül.

– Demoiselle Ulwing… Mutassa meg, hogyan kell meghajolni.

– De hiszen én nem tudom még… Anna ezt nagyon halkan mondta és úgy
érezte, mintha a talpát megfogta volna a padló. Csak lassan,
lábujjhegyen bírt előre jutni. Fejét oldalt hajtotta, halántékfürtöcskéi
a vállához értek. Keze megfogódzott kis cachemire-szoknyájába. A
csendben Sztaviarszky hangja recsegett:

– Egy… kettő… complimentum.

János Hubert ezalatt ünnepélyesen ült a magas, kényelmetlen széken és
szokása ellenére nem támaszkodott hátra egyetlen egyszer sem. Annának
úgy rémlett, mintha elégedetten bólintott volna. Mindenki bólintott.
Milyen jók hozzá valamennyien… és már indult, hogy Bajmóczy Berthához
menjen. De a lengyel intett. A lecke tovább folyt.

Hétközben rosszul ment az iskolai tanulás. Kristóf kétszer kapott
büntetési feladványt.

Vasárnapok multak… A Geramb nevelőintézet hideg, szigorú szalonjában már
a gavotteot kezdték tanulni a gyerekek.

A lecke vége felé járt. A görbe faggyúgyertyák majdnem tövig égtek a
szekrény tetején. Sztaviarszky lengyelül morgott. Bajmóczy Bertha
akármerre lépett, a saját lábában botlott meg. Egyszerre sírni kezdett.
A Szepesy bárókisasszonyok hozzá futottak; Illey Mártha a szoba közepén
állt és vásottan nevetett; Annának is nevetnie kellett. A fiúk is
nevettek.

– Mes enfants… Silence! – Geramb bárónő hangja elhaló volt, az arca
szigorú.

Csend lett. Bertha mérgesen törölte a szemét. Pillantása Annára tévedt.

– Mióta ő ide jár, azóta megy rosszúl minden.

Szepesy Clemence bólintott és felhúzta vékony orrát. De Anna ezt nem
látta. Tekintete csodálkozva akadt meg az atyján. Hosszú Zsófi mellett
állt, a magas, fehér ajtószárnynak dülve. Egyik kezét apróvirágos
gurgurán-mellénye nyílásában tartotta, a másikkal beszéd közben többször
visszasimította sűrű, szőke haját, mely szép hajlással nőtt bele a
homlokába. Mosolygott. Anna eddig soha sem vette észre, hogy az atyja
még fiatal.

A táncleckének vége volt. Mikor Anna a gyéren világított lépcsőn lement,
beszédet hallott maga mögött. A csigalépcső épen fordult. Akik fennről
jöttek, nem láthatták őt.

– A nagyatyja közönséges ácslegény volt, – mondotta Szepesy Clemence.

– Par exemple, mi az, hogy ácslegény?

– Hát az, – hangzott ismét onnan felülről, – aki nálunk tavaly a
padlásgerendákon dolgozott.

– Igazán nem valók nemes családok közé az ilyen népek… Ez Bertha hangja
volt.

Anna első pillanatban nem fogta fel, hogy kiről van szó… csak azután. Az
ő nagyatyjáról mernek így beszélni? Ulwing építőmesterről? Aki az első
padban ül a templomban, aki előtt még a magisztrátus urai is levett
kalappal állnak…

Hirtelen megfordult. A fennről jövők szembe kerültek vele. Egyszerre a
vaskorláthoz lapultak mindannyian. Anna zsibbadtan nézett rájuk, aztán
ijedt és szomorú lett a tekintete. Meglátott valamit, ami csúnya és
veszedelmes volt, amit eltitkoltak előle azok, akik őt szerették.
Kicsiny életében először találkozott az emberi rosszasággal: mostanig
azt hitte, hogy mindenki jó… És valami hátrálni kezdett a lelkében, ami
eddig válogatás nélkül, kitárt karral ment az emberek elé.

Hazamenet szótlanul ült a kocsiban. Az atyja Bajmóczy septemvirékről
beszélt. Most is hangsúlyozva és tisztelettel ejtette ki a nevüket. Anna
szinte indulatosan nézett rá. De csak egy pillanatig fájt neki, hogy az
atyja is, Kristóf is olyan elégedettek. Összeharapta a fogát, már nem
tudta volna nekik elmondani, amit a lépcsőn hallott. Jobban kezdte őket
szánni önmagánál és kicsiny asszonyi lelkének ezzel az öntudatlan
irgalmával először vette fejletlen vállára a hallgatás élő súlyát,
melytől emberi nyugalmak és boldogságok függenek.

Vasárnap volt megint. Kristóf egyedül ment atyjával a Geramb
nevelőintézetbe.

– Itthon szeretnék maradni, – mondotta Anna fátyolos kis hangjával.
Tekintete olyan könyörgő volt, hogy békében hagyták.

Délután, a rendes órában megszólalt a húzócsengő a kapu alatt. Sebastián
bácsi állt az oszlopemberek között.

Anna eléje futott. Az építőmester az iróasztala mellől bólintott feléje.

– Üljetek le, – közben egy vászonkötésü könyvbe sűrű, apró számokat írt.
Csak akkor tette le a tollat, mikor Netti behozta a papagályos tálcán a
kávét. A gyertya fényén sárgán szállt át a tejeskanna gőze. A kávé szaga
szétterjedt a szobában. A két öreg ember régi időkről kezdett beszélni.

– Jobb volt akkor, – dünnyögte Sebastián bácsi minden mondása végén,
anélkül, hogy csak egyszer is megindokolta volna az állítását. Közben
nagy, fehér kenyérdarabokat aprított a kávéjába. A morzsákat összeszedte
a tenyerébe és a mellényzsebébe dugta a madaraknak.

Annának feltünt, hogy a nagyatyja nem úgy beszél Sebastián bácsival,
mint a felnőttekkel, hanem inkább olyanformán, mint vele meg Kristóffal.
Eleinte elnézőnek tetszett, aztán türelmetlen lett.

– Hát jobb volt akkor? – és valamilyen nemes úrról kezdett mesélni, aki
félholtra korbácsoltatta a jobbágyát, mert a kastélya ablaka alatt
merészkedett virágot szedni a menyasszonyának. A leány szép volt. Az úr
megnézte őt, aztán besoroztatta a jobbágyot Bonaparte ellen
grenadérosnak életfogytiglan.

– Mostanában a nemes urak maguk mennek háboruba és erre mifelénk még a
földjüket is megosztják a régi jobbágyaikkal. Érted-e Sebastián?
Kényszer nélkül, csak úgy a maguk akaratából.

– Mi is nemesek vagyunk? – kérdezte Anna a csíkos divány szegletéből.

A két öreg egymásra nézett. Kedélyesen nevetni kezdtek. Az építőmester
felállt és egy elnyűtt, kicsiny könyvet vett elő az íróasztalából. A
könyv borítékán kétfejű sas tartotta karmai közt a magyar cimert.

– Ez az én nemesi levelem. Se magamat, se mást nem adtam el érte.

Anna kinyitotta a könyvet és lassan betűzni kezdte a megmunkált, ósdi
írást:

… Pozsony. Anno Domini 1797… Ulwing Kristóf. Tizenhat éves. Növése:
magas. Arca: hosszukás. Haja: szőke. Szeme: kék. Foglalkozása: polgári
ácslegény.

Anna elpirult.

– Én voltam ez, – és az építőmester a vándorkönyvre tette a kezét. Aztán
sajátságos önérzettel nézett szét a szobában, mintha szemével mutatna rá
arra, amit szerzett. Anna most értette meg először nagyatyjának ezt a
gyakran látott tekintetét.

– Szabad polgár vagyok! – mondotta Ulwing Kristóf. Rövidcsengésű hangja
széppé és erőssé tette ezt a szót. És Anna kicsiny fejével öntudatlanul
követte az öreg ember emelt fejtartását.

Ulwing Sebestyén gondolata lassabban mozgott. Megakadt a vándorkönyvnél.

– Emlékezel?… Ez a szó megint vitte az öregeket vissza az évek fölött. A
postakocsiról beszéltek: fölborult a Hatvani kapunál. A bécsi
lovasstafétáról: leitatták a Háromrózsa-vendégfogadóban.

– A fegyverkovács, a kirurgus meg a többi markos kézműves fogta a
stafétát és a harangöntő levágta a copfját, pedig még drót is volt
benne, hogy felkunkorodjék a hátán.

Az építőmester elunta ezt a tárgyat. Komoly lett.

– Copf volt akkor minden. Az emberek az agyvelejüket is hordták. Mégis
csak jobb most…

Ulwing Sebestyén csökönyösen rázta a fejét. Egyszerre felderült az arca,
mintha megtalálta volna minden állításának az okát.

– Akkor fiatalok voltunk, – szerényen mondotta ezt és mosolygott. –
Forog a fejem, ha eszembe jut, mikor a plébánia tetejét zsindelyezted.
Az oromgerendán ültél és a Duna felé lógattad a lábadat. Ugyancsak
szédülnél, ha most oda küldenének.

Anna mozdulatlanul nézte, maga mellett az asztalon, a nagyatyja kezét.
Mikor pihent még akkor is ökölbe szorult. És mintha neki kellene
jóvátennie, amit azok az idegen leányok vétettek, ráhajolt, megcsókolta.

– Mi az? – Ulwing Kristóf szórakozottan rántotta el a kezét.

Anna lesütötte a szemét, mert olyasfélét érzett, hogy valamit elmondott,
amit nem értettek meg. Aztán észrevétlenül kiosont az ajtón… A
nap-szobában, a kottás szekrényen egy füzet feküdt. Moirirozott zöld
selyemkötésébe koszoru volt préselve, benne egy szó: „Gyermekdalok.“ Az
első oldalon elsárgult irás: „Jörg Krisztina, anno 1822.“ Anna a
zongorához ült. Kis ujjai egy darabig tétováztak a billentyűkön. Halkan
énekelni kezdte az egyik dalt:

  Zwei Wanderbursche zogen
  Hinaus in’s ferne Land…

Félénken, iskolázatlanul szállt a kis dal. De a hangja, mely mindég
fátyolozott volt, ének közben tisztán, csengőn tódult a melléből. Ő maga
is észrevette és ekkor úgy tünt föl neki, hogy eddig egész életén át
hallgatott. Csak most kezdett el beszélni, most: mikor énekelt. Új és
gyönyörü volt érezni, hogy így mindent el lehet mondani és a többiek nem
nevethetik ki érte és a nagyatyja nem ránthatja vissza a kezét.

  … Zwei Wanderbursche zogen
  Hinaus in’s ferne Land.

Sebastián bácsi fölkelt a diványról és óvatosan kinyitotta az ebédlő
ajtaját. A két öreg ember sokáig hallgatott.

Kristóf a tánciskolából jött haza. Nagy zajjal rontott be Annához. A
szeme ártatlanul ragyogott. Egy fonnyadt virág volt a gomblyukába tűzve.
Keze minduntalan a virághoz kapott. Beszélt, beszélt és a zongorára
könyökölt. Anna meglepetve nézte őt: csinosnak találta. Leányosan
hullámos haja eltakarta a félarcát. Rövid orrának kissé fölfelé hajló
vonala magával húzta a felsőajkát. Ez kedvesen ijedt kifejezést adott
neki, mely nem volt meg egyetlen Ulwingnak az arcában sem. Anna
önkénytelenül az anyja képére tekintett…

Este, mikor lefekvésre került a sor, Kristóf türelmetlenül kereste
rendetlen szekrényében az imakönyvét. Nem tudta megtalálni. A párnája
alá dugta a virágot.

Soká feküdt nyitott szemmel a sötétben. „Kis Kristó… viszontlátásra“,
mondotta egyszerre halkan önmagában és közben Zsófi hanglejtését
igyekezett utánozni. Aztán végig húzta kezét a fején, lassan,
szórakozottan, úgy, mint Zsófi tette, mialatt az atyjával beszélt.

Csendes elragadtatást érzett. Mégegyszer megismételte a simogatást, a
szót: „Kis Kristó…“ Sokszor megismételte, olyan sokszor, hogy
elkoptatta. Most már csak a saját hangját hallotta, a saját kezét
érezte. Már nem rezzent össze tőle és fáradtan elaludt a Zsófi virágja
fölött.

Jóformán sötét reggel volt még, mikor másnap Ulwing épitőmester az
ebédlőbe ment. Mindég korán kelt; magányosan szeretett reggelizni. Az
asztal közepén gyertya égett, lángja töredezett villanásokkal táncolt az
üvegszekrény tükrében, a porcellánok között. A széktámlák árnyéka
fölhajlott a falra.

Ulwing Kristóf hirtelen átolvasta az ujságot. „Ostobaság“, gondolta,
„Bécsből teljhatalmú császári komiszáriust küldenek. Mire való ez?“ Az
apró betűkkel sűrűn telenyomtatott ujságban különben semminő új hír sem
volt. Mintha cenzorok dolgoznának megint.

Kezébe vitte le a gyertyát az irodába. Nagy csomó papiros feküdt az
asztalon. János Hubert egyenletes, pontos irása látszott valamennyin. Az
építőmester munkája fölé hajlott, tolla szakadozottan, szinte rohamokban
sercegett.

Szemközt ezalatt egyre világosabb lett Pest-Buda szines térképe az
aranyozott keretben. A szoba meszelt falán tervrajzok függtek. A kályha
mellett egy divány állt, az is tele volt írással.

Kinn lépések kopogtak a reggeli csendben. Az elmenő alakok fejének az
árnyéka időnként bevetődött az alacsony ablakon és ilyenkor Ulwing
Kristóf tolla alatt kicsiny, kerek felhők úsztak a papiroson. Mások
jöttek. Megint eltüntek. Az idő mult. Egyszerre sok, dühös lépés kezdett
futni a Duna irányába. Feltűzött kaszapengék villantak a napban.

A cselédek kiszaladtak a kapu elé.

– Mi történt?

Egy hang visszakiáltott:

– A bécsi komiszáriust felkötötték egy lámpavasra!

– Dehogy… szétszaggatták…

– Leszúrták a hajóhídon!

– Meghalt? – kérdezte egy hátuljövő.

Az építőmester letette a tollat. Úgy nézett az ablakra, mintha azon át
valószínűtlenül, kínosan bevigyorgott volna hozzá egy ijesztő arc.
Hónapok óta jött ez. Most hát itt van… Minden ok nélkül többször
fölemelte és letette megint az írásokat… Meg kell szokni ezt is. Ferde
álla keményen illeszkedett bele a kihajló gallérba és mégegyszer
összeadta a számokat, melyek hosszú oszlopokban húzódtak végig a
papirlapon.

Kinn, valahol azt a dalt énekelték, melyet Anna a Jörg nagyapa boltjából
hallott először. Netti a konyhában ütemesen verte a habot. És este, mint
minden más napon, kigyultak a lámpák a hajóhídon; az is, mely alatt ma
egy ember meghalt. Fénye épen olyan nyugodt volt, mint a többié. Az
utcák már hallgattak arról, ami történt. A Duna pedig mosta a sötétben a
város véres kezét.

Szombaton este levelet hoztak Geramb bárónőtől. Nem lesz több táncóra.

Kristóf ritkán mozduló szemhéja, mintha elhalt volna egy pillanatra a
szeme fölött.

– Dehát miért? – és fájdalmasan lógatta előre a fejét.

– Nem illik táncolni, mikor háború van.

„Hát igaz? Hát háború van“, gondolta Anna, de azért most is valótlannak
és távolnak érezte a háborut. Mintha egy könyvben olvasott volna róla az
ember. Egy könyvben, melynek lapjait egyenként, következetesen
ragasztották ki minden reggel a házak falára.

Karácsony után volt. A Duna nem látszott. Sűrű, enyves köd rágta az
ablakok üvegét. Kristóf fázósan szaladt ki a derengő reggelbe. Mint
rendesen, most is megkésett, a reggelijét otthagyta, az utcán ette a
vajaskenyerét és fogalma sem volt a leckéjéről. Flórián egy kézilámpával
ment mögötte. Téli reggeleken mindég világított neki odáig, ahol a
kövezett utcák kezdődtek.

A belvárosban egy görbelábú kis öreg került a járdán Kristóf elé. Nagy
csomó nyirkos papirost vitt az egyik karján, a másikon csirizes veder
himbálódzott. Az emberek hallgatag csoportokban várták az utcák
szegletén és, akik elolvasták a friss falragaszokat, lassan, fáradtan
mentek odébb.

– Mi történik? Mit akarnak velünk? – már nem értettek semmit.

A háború közelebb jött az emberek agyához. A pénzváltó üzletek előtt
tolongott a nép. Katonák kardja csörömpölt a kövezeten. Mindenki
sietett, mintha este előtt még sürgős elintézni valója lenne.

Annának épen zongoraleckéje volt, mikor a budai bástyán nagy,
fekete-sárga zászlót húztak föl egy póznára. Ekkoriban gyakran változtak
a zászlók.

– Vége a szabadságnak, – mondta Sztaviarszky és lengyelül szitkozódott.

– Szabadság? – Anna két lázas szemre gondolt. – Hát a szabadságért van a
háború? – Ezentúl ellenségesen nézett a horvát granicsárokra, akiket a
császári tisztek beszállásoltak hozzájuk.

Megállt a lépcső kerek ablakánál.

A vörösképű serezsán nyers hagymát evett az udvar közepén. A
granicsárok, mint otromba, nagy gyerekek, hóval dobálództak. Letiporták
a bokrokat, összegázoltak mindent. Egy hóembert csináltak a kút előtt,
olyan vörös sapkát tettek a fejére, mint aminőt a magyar katonák
viseltek és puskával lövöldöztek bele.

Aztán elolvadt a hóember. Lassankint rügyezni kezdtek az orgonabokrok az
udvarkertben. A granicsárok a húzóskútnál mosták a szennyesüket. Félig
meztelenül álltak a teknőnél. A szél szőrös mellükhöz csapta a szürke
szappanhabot.

Hirtelenül egy szokatlan trombitajel hangzott, mint valami vészkiáltás.
Anna az ablakhoz futott. A ház előtt katonák szaladtak. Benn az udvarban
ekkor már a teknőből kapták magukra lucskos ingüket a granicsárok.
Nyargaltak ők is a többi után és nem jöttek vissza többé.

Néhány nap mulva Anna azt álmodta éjjel, hogy égiháború van. Reggel fele
úgy hangzott a szobában, mintha kívülről borsót dobtak volna az
ablaküvegnek, marokkal… sok borsó-szemet. Aztán, mintha láthatatlan
testek zuhantak volna át a levegőn, megzörrent a házon valamennyi ablak.

– Be kell tenni a fatáblákat! – kiáltotta a kapualjából az építőmester.

Kristóf lelkendezve szaladt föl a lépcsőn.

– Bezárták az iskolát! – A zsebe tele volt árpacukorral, kettőt dugott
egyszerre a szájába.

János Hubert, aki Kristófért futott el az iskolába, mögötte érkezett.
Szép, ápolt haja a homlokába csüngött, gallérján ferdére csúszott a
kifogástalan nyakkendő. Elfulladva hívta Flóriánt és belakatoltatta maga
mögött a nagy kaput.

Az építőmester szobájában, az elzárt ablaktáblák sötétjében gyertya
égett. János Hubert, szokása ellenére, most az egyszer nem várta, hogy
üléssel kínálják meg: tagjai puhán estek a karosszékbe.

– Csakhogy mind itt vagytok, – kezével gyönge mozdulatot tett a
levegőben, mintha valakit meg akarna simogatni. – A Dunaparton jöttem, –
mondotta rekedten, – sokan voltak és azt beszélték, hogy nem érnek át a
bombák a vizen. Szélről emberek ültek a köveken. Az egyik szalonnát
evett. Egészen nyugodtan evett, egyszerre csak nem volt feje. Még ülve
maradt egy darabig és minden véres lett… Iszonyodva szorította kezét a
szemére.

– Hát akkor bomba volt az, ami a Kis-Híd-utcában a cukrászboltba repült?
– mondotta Kristóf, mialatt árpacukrot dugott a szájába. – Az egész
járda tele lett cukorral, mintha kifordították volna a boltot. Ingyen
tömte meg az osztály a zsebét.

Az építőmester nevetni kezdett. A belakatolt kapu mögött tovább élt az
élet. János Hubert megigazította a nyakkendőjét és napközben néha
egészen megfeledkezett arról, amit látott. Csak mikor enni akart, lett
sápadt. Eltólta magától a tányért.

Időnként zörögtek az ablaküvegek. Sivító, messze fütyülés repült a tetők
fölött. Mögötte a várakozás agysorvasztó csendje. Az emberek számoltak.
A csend megüvegesedett és törékenyen rezgett a levegőben.

– Döglött volt az ágyúgolyó… Megint számoltak tehetetlen, állati
félelemmel. Kire kerül a sor? A Duna partján fölordított valamelyik
vonagló ház. Porfelhők puffantak szét a magasban. Az ég vöröslött, mint
a nyershús.

Ulwing építőmester udvarába a szél vésztjósló, hirtelen forróságokat
lökött be. A zárt kapu mögött nem tudta senki, mely szomszéd háznak az
élete adta magából ezt az utolsó meleget.

Fügerék a pincébe rejtőztek. János Hubert és a gyerekek az udvarfelőli
irodákba költöztek. Az emelet üres lett, csak Ulwing Kristóf nem hagyta
ott a hálószobáját, melynek egyetlen ablaka az elárvult ácspiacra
nézett.

– Erős a ház, – szólt le az építőmester Fügernéhez a pinceablakán, – jól
megépítettem a falakat.

Vad csattanás hallatszott a kapu felől, mintha egy óriási nedves rongyot
csaptak volna oda. Az ablakok csörömpölve törtek össze. Álltóhelyében
megtántorodott a ház.

A pincéből ijedt jajveszékeléssel bujtak elő az emberek. A kis Kristóf
krétafehér ajka elgörbült. Az építőmester összeráncolta a homlokát, mint
mikor valami járatlan ember ellent mond neki. Nagy léptekkel ment a
kapuhoz.

– Nem, nem! – sikította Kristóf és görcsösen zokogni kezdett. De az öreg
Ulwing senkire sem hallgatott. Kilökte a gyalogajtót.

Az egyik oszlopembernek hiányzott a karja. Törmelék és porzódó vakolat
feküdt alatta és a ház falában egy nyilás tátongott. Az ágyúgolyó nem
robbant szét; megakadt a téglák között.

Az építőmester összegombolta a kabátját, hogy kisebb céltábla legyen, és
kiment a ház elé. Hátraszegte a fejét. Föltekintett a siralmas
ablakokra.

Az ő házát bántották ellenséges idegenek a császárjuk nevében? Hirtelen
a Duna felé fordult. A hajóhíd égett: az ő hídja! Átnézett a szegény kis
Budára, melynek a szívéből lövöldözik halálra a testvért, a védtelen
Pestet. A város és Ulwing Kristóf együtt voltak kicsinyek és szegények
és együtt emelkedtek, gazdagodtak és most együtt sebesültek meg.

Szitkozódni kezdett, mint ácslegény korában.

Körülötte nem látszott élet. Az utcákban semmi sem mozdult. Belakatolt
boltok. Csukott kapuk. Nagy vesztőhely volt a város. A házak, mint a
halálraitéltek, lezárt szemmel tartották a mellüket és olyan magányosak
voltak a balsorsban, mint az emberi végzetek. Most már mindenik ház csak
magának élt, magának halt meg. Részvétlen ablakokban tükröződött az égő
tetők fénye. Ragadós füst csúszott a falak mentén. Valamelyik parti
templomban harangoztak.

Ulwing Kristóf hideg szeme könnybelábadt a dühtől és fájdalomtól mialatt
elnézett a kormos, omladozó házak fölött. Hányat épített közülök.
Mindannyit szerette. Szánta őket, szánta önmagát…

Csak egy pillanatig tartott. Aztán összeszorította az öklét, mintha a
kitóduló erőt akarná visszatartani önmagában. Szüksége lesz rá! Karjában
megvonaglottak az izmok, az agyvelejében érezte a vonaglásukat. Ha kell,
előlről kezd el mindent. Még van idő. Még hosszú az élet.

A napok múltak. Az ágyúzás szünetelt. Riadt alakok bújtak elő a
pincékből. A házak falához lapulva nézték a tüzet és hirtelen szaladtak
át az utcák közén.

A város várt és visszafojtotta a lélegzetét. Az Ulwing-házban nyomasztó
lett az aggodalom.

Kristóf egész héten át nem kelt föl az ágyából. A beteges ijedtség az
arcán maradt. Nappal szótlanul feküdt az iroda szegletében. Éjjel nem
bírt aludni a félelemtől és az ablakhoz lopódzott.

Kinn, az udvarkertben komoran álltak a fekete, gesztenyefák. Néha vörös
lett a koronájuk valami lebegő, távol visszfénytől. Leveleik, mint
lapos, vérző újjak mozogtak az ég irányába. A bokrok között is mozogni
kezdett valami. A húzóskút vicsorgott. Egyszerre egy istállólámpa állt a
földön. Fényén emberek léptek át és dézsákban cipeltek vizet a padlásra.
Az építőmester is ott volt, ingújjban húzta a kutat; fölváltva János
Hubert is húzta, de ő feszes kabátot viselt és fehér gallérja világított
a sötétben. Aztán elmentek pihenni mind. Az udvar üres lett.

Kristóf ismét félni kezdett. A nyakához kapott. Úgy érezte, mintha ott
benn vékony fonalak remegtek volna és ez azóta tartott így, mióta a nagy
csattanás meglökte a házat. Szüntelenül megismétlődött az akkori kép a
homloka mögött. El akarta tólni magától, de valami belenyult az
agyvelejébe és visszatólta.

Be szeretett volna menni Annához, hogy ezt elmondja neki. Hátha nem
értené meg? Most nem bírta volna elviselni, hogy kinevessék. Levetette
magát az ágyra és két tenyerébe szorította a fejét: miért is nem
lehetett ő olyan, mint a többiek? Miért kellett neki mindég olyasmit
gondolnia, amit mások nem értettek meg?

A szomszéd irodaszobában Anna sem bírt aludni. Mióta az ágyúzáskor, a
gyalogkapun át kilátott egy percre a Boldogasszony templomtornyára,
mindég Sebastián bácsi járt a fejében, aki fönn volt a várban. Régóta
nem tudtak egymásról semmit és ő úgy szerette volna neki megmondani,
hogy gondol reá.

Hirtelen elszánta magát. Lecsúszott az ágyról, kiemelte a tartóból a
gyertyavéget, gyufát is vett elő. Lábújjhegyen ment át a kapualján. A
lépcsők hidegek voltak mezitelen talpa alatt, a kilincsek finoman
nyikorogtak a csendben. Az ebédlőben egy székbe ütődött. Zsibbadt
rémülettel gondolt a nagyatyjára. Ha meghallotta volna? Ő soha sem
engedné meg, pedig meg kellett tennie, akárhogy is fél, akárhogy remeg.

A zongorához ért. Még egyszer hallgatódzott, aztán meggyújtotta a
gyertyát, de körülnézni nem mert. Foga szánalmas kis nesszel verődött
össze, mikor kinyitotta a fatáblát. Az ablak be volt törve. Ha a szél el
találná oltani a gyertyát?… De a májusi éjszaka mély és nyugodt volt.

Anna két karjában érezni kezdte annak a régi mozdulatnak az emlékét,
mellyel kicsi korában átintett Sebastián bácsihoz a Duna fölött.
Felemelte a kezét és a világos ablak mögött behajtotta a fatáblákat.

A kicsukott gyertya fénye sárgán áradt az éjszakában, mintha indulni
akarna a folyó fölött oda, ahová küldték…

A lágy, testetlen sötétben tömör, kemény sötétség volt a vár. Meredek
utcáiban nem égtek a lámpák. A házak hallgattak és féltek.

Ulwing Sebestyén napok óta nem bújt elő a boltjából. Nem beszélt
senkivel, nem tudott semmiről. Kenyéren élt és „Democritost“ olvasta.
Olykor fáklyafény vetődött be az ajtórepedésen. A fénycsík mereven
megkerülte a boltot, aztán kiszaladt. Az utcában nehéz katonalépések
jártak. Olykor ágyúzás hallatszott és a ház remegett.

Az nap este várakozó csendben volt minden. Tíz óra felé járt az idő.
Ulwing Sebestyénnek egyszerre úgy rémlett, mintha bezörgettek volna az
ajtaján.

Mi történik? A szíve zavarosan kezdett verni és hirtelen az Ulwing-házra
kellett gondolnia. Nem bírta elviselni a bizonytalanságot, fogta a
kalapját, de a küszöbről mégis visszafordult és mint minden este, ma is
körüljárta a boltot. Föhúzta valamennyi órát, közben úgy nézett rájuk,
mintha enni adna nekik. Aztán ingó, félszeg lépteivel kiosont az utcába.

A néptelen vár tele volt májussal. Az órás sietni kezdett. A
Boldogasszony temploma előtt megemelte a kalapját. Kifordult a
Halász-bástyára.

Túl a falon, lenn a mélyben fekete volt a pesti part.

Ulwing Sebestyén erőltette a szemét, hogy az Ulwing-ház irányát
megtalálja. Halkan felkiáltott. A part hosszú vonalában egy világos
ablak… Tudta, hogy neki szól. Öreg szive meleg lett a hálától.

Nem gondolkozott, mikor lehajolt és összekotorta lába körül a szanaszét
heverő szemetet. Fölhalmozta a bástyafalon, aztán gyöngéden, vigyázva
kitépte „De mocritos, vagy: Egy nevető philosophus“ cimlapját. Gyufát
vett elő. Meg akarta köszönni Annának a jelt. A papiros meggyulladt,
tüzet fogott tőle a szemét és a láng világos lobogással kapott a
magasba.

Ebben a pillanatban valami hátbalökte az órást. Lövést hallott és térdre
bukott a bástya mellett. Az állát fölhorzsolta a falon. Bosszankodva
nyúlt oda. A gyomra felémelyedett egy kissé. Csak ekkor jutott eszébe,
hogy maga mögé nézzen… Senki sem volt a közelben. Az egyik háznak
zörgött az ablaka. A templom alatt világos, osztrák egyenruha távolodott
a sötétben.

Mikor nem hallatszott többé semmi, Ulwing Sebestyén megkapaszkodott a
kövekben és fölállt. A templom előtt megint levette a kalapját.
Valahogyan nem tudta visszatenni a fejére: kiejtette a kezéből.
Szomorúan nézett utána, de nem hajolt le érte. Egy pillanatra nekidült a
Szentháromság-szobornak. Mintha a szobor egy szeg lett volna, mely
középen leszegezte a teret, csak az a darab föld volt mozdulatlan, a
többi lassan, émelyitően forgott körülötte.

„Szédülök“, gondolta és undorodva köpött egyet. Sietni akart, mert már
nagyon sok lépést tett és még mindég a téren volt. Egészen úgy érezte
magát, mint mikor az ember álmában előre akar jutni és kinlódva egy
helyben marad.

A Tárnok-utca sötétjében világos egyenruhákat látott. Ez a kép, mint
valami rossz emlék, előre lökte. Válla a házakat súrolta, egyszerre
bebotlott a boltba. Kezében a gyufa fegyelmezetlen rándulásokkal
kerülgette a gyertya kanócát.

Ulwing Sebestyén beleesett a karosszékbe. Lehunyta a szemét. Mikor újból
fölpillantott, homályosan látott mindent.

„Mostanában rosszabb gyertyákat öntenek, mint régen“, gondolta, aztán
hirtelen félelem lepte meg. Szomjas volt. Ablakot nyitni. Valakit hívni.
Csak félig birta fölemelni a testét. Visszaesett a karosszékbe. Homloka
verejtékes lett a kimerültségtől.

Valahol mintha megint ágyúzni kezdtek volna. De ő már ezzel nem
törődött. Távol és idegen volt számára mindaz, ami másokat illetett.

Imádkozni… Egy gyerekimádság jutott eszébe. Visszagondolt, ez is
fárasztotta, mintha a fejét kellene hátrafordítania. Az élete olyan jó
és egyszerü volt… Hogy Borbála Kristóf testvérnek lett a felesége, az is
úgy volt rendén…

Kínos zavar kavargott a homloka mögött. Minden átmenet nélkül arra
gondolt, hogy a péknél két kenyér árával adós maradt. Aggódni kezdett: a
vargánál nemrég egy pár új cipőt rendelt magának. „Fényes csatt legyen
rajta“. Ezt mondta. És most ki fogja azt megvenni? Ekkor ötlött először
eszébe, hogy olyan cipőt már senki sem viselt. A szeme könnybelábadt.
Akarata ellenére hajlott előre a teste. Milyen nagyon rozsdásak voltak a
csattok a cipőjén… És a baloldali minden pillanattal rozsdásabb lett. A
rozsda szinte folyt rajta, vörösen, sűrűn. Átterjedt a fehér harisnyára…
szétömlött a padlódeszkán.

A gyertya tövig égett. A láng még egyszer fölágaskodott. Körülnézett.
Kilobbant. Olvadt, nehéz faggyúszag terjedt szét a boltban és Sebastián
bácsi feje egyre mélyebben sülyedt a bőrkarosszéknek két nagy füle közé…

Oda kinn, a virradatban minden pillanattal erősebb lett az ágyúzás. De
ez a vad dörgés nem Pestnek szólt. A budai magaslatokról a vörössipkás
katonák ágyúzták a várat. A császáriak kétségbeesetten feleltek.

A reggel hamuszürke volt és reszketett.

Az Ulwing-ház zárt kapuja mögé semminő hír sem jutott be.

A pincében Fügerné asszonyság tépést csinált, közben leverően
sóhajtozott. A kis könyvelő egy hordó tetején ült és fejét ferdén
tartotta, mintha hallgatódznék. Lába minden dördüléskor a hordóhoz
ütődött.

A fia olyan mereven nézte őt, hogy rövidlátó szeme összehuzódott a
megerőltetéstől. Fáradtan ásított. Az öreg Füger lába most már mind
nagyobb időközökkel verődött a hordó oldalához. Erről vette észre a fiú,
hogy az ágyúzás ritkulni kezd: lassanként megszünik. Aztán még egyszer
megremegett a ház. Egy utolsó robbanás ketté harapta az ijedt csendet és
az ablakokból csörömpölve lódultak ki a törött üvegcserepek.

– Ez a közelben volt!

Az építőmester nem bírta tovább. Tudni akarta, hogy mi történik.
Fölrohant a lépcsőn. A zöld szobában nyers mozdulattal felrántotta a
fatáblát.

Szemközt füstölögve égett a királyi vár és a bástyán a császáriak
kicsiny, fehér zászlója mellett háromszínű lobogót bontogottak a
levegőben.

– Győztek! – kiáltotta Ulwing Kristóf. Rövid csengésű hangja, mint egy
kalapácsütés végig csapott a házon.

Anna nevetni kezdett:

– Hallod Kristóf, győztünk!

Fenn a bástyán a májusi napban, mint egy adakozó kéz, kinyilt a zászló
szövete a vár felett és kiáradt belőle az ünnep. Pesten és Budán a
zászló szinei visszhangzottak. Háromszínű lobogók feleltek a házak
ablakából, a padlásnyilásokból, a tetőkről.

A nép énekelve rohant a Lánchíd felé és az emberi lábak szabálytalan
dobogása összekeveredett. Az ár vitte Ulwing épitőmestert is. Ment a
testvéréhez. Mennyit fog mesélni? Mennyit fog kérdezni?

Szemközt futva jöttek a budaiak. A két város egymás karjába szaladt a
Duna hídján.

A hegy alatt tolongás támadt. Nehéz szekér kanyarodott az útra. Sárga
arcú, vézna ember ült a bakon. A bajusza két oldalt fekete karikában
lógott a szája mellett. A szekér ponyvával volt leterítve. A ponyván
piszkos, vörös foltok látszottak. A saraglyából emberi lábszárak és
karok lógtak elő és gyámoltalanul rángatóztak a kocsi mozgása szerint.

A tömeg már nem énekelt. A férfiak levették a kalapjukat. Az elől állók
iszonyodva kiabáltak a kocsisra.

A rázástól lassan csúszott ki a ponyva alól egy holttest. A sárga arcú
kocsis közömbösen csapott a lovak közé és a szekér gyorsabban kezdet
görögni. A halott feje már a földhöz ért. Beleütődött az út kiálló
köveibe; zökkenve ugrott föl, merev nyitott szemével esett vissza a
porba.

Hangtalanul ment tovább a tömeg.

Saraglyákon sebesülteket hoztak. Az üszkös házak udvarában vörös sipkák,
szuronyok… Az utca kövezetén egy döglött ló fölött kék fényű legyek
rajzottak. A kanális-árokból két csizmatalp meredt elő. És ponyvával
letakart szekerek mindenütt. Élettelen terhük lassan himbálódzott a
napban.

Ulwing Kristóf befordult a Szentháromság-tér szögletén. Az órásbolt
előtt emberek álltak. A ház kiugró emelete mély árnyékot vetett az éles,
fehér világosságba.

Az épitőmester megismerte Sebastián testvér barátait. A sánta fametsző a
falnak dült és a szemét törülte. A cenzor is ott volt. Arcához
szorította a kezét, mintha a foga fájna. A hátulsók ágaskodtak és
előretólták az állukat. Mikor őt meglátták, mindannyian köszöntek.

A várkapellánus hegyes madárarca az ajtónyilásba furódott. Jelentős
lépéssel indult az épitőmester elé. Sokáig beszélt, kenetteljesen
többször az égre mutatott és fejét oldalvást ingatta.

Ulwing Kristóf nagy, csontos keze, mint két elgörbült kapocs, összeakadt
a mellén.

– De hát hogyan történt?…

Most már körülötte álltak mind és egyszerre beszéltek valamennyien. Egy
furcsa régimódis asszonyság hirtelen bókot csinált az utca közepén.

– Engedelmével, Csik Amália vagyok. Engem illet a szó. Ők is csak tőlem
hallották. Tetszik tudni a Halász-bástyán lakom. Ma éjjel elszédült a
férjem, mert a pincébe bújtunk. Rossz volt a levegő. Fölmentem hát
orvosságért a lakásba.

Az épitőmester kínosan fordult a boltajtó felé. Az emberek elállták az
útját.

– Csak röviden, – súgta a várkapellánus. Az asszonyság gyorsabban
folytatta.

– Méltóztassék elképzelni, az ablakomból láttam. Valaki tüzet gyujtott a
bástyán. Mindjárt megismertem: az órás úr volt. Láttam az arcát; a láng
épen belevilágított. Aztán egy lövést hallottam. És az órás úr lebukott
a falnál.

Ulwing Kristóf szíve összeszorult. A szeme vörös lett, mintha füst marta
volna. „Szegény Sebastián testvér…“ és egyszerre Annára kellett
gondolnia.

Az asszonyság nagyot sóhajtott:

– Tetszik tudni, nagyon megijedtem. Futottam vissza a pincébe. Csak a
férjem magyarázta meg az egészet. A tisztelendő kapellánus úr is tudja,
a többiek is: ők törték be a boltajtót az ostrom után.

Az épitőmester megint a bolt felé indult.

A várkapellánus intett, hogy álljon meg. Ismét az égre mutatott. A
hazáról beszélt. A hősökről… Átszellemülten emelte föl hegyes
madárarcát.

– És mind között ő volt a legönfeláldozóbb…

– Miért mondja ezt? – Az épitőmester elviselhetetlenek találta a pap
hangját.

A várkapellánus egyre lelkesebben szónokolt:

– Ulwing Sebestyén neve mindég élni fog emlékezetünkben. A hálás Buda
megőrzi hős vértanuinak emlékét.

Az épitőmester összerezzent. Szólni akart, de a pap apostoli mozdulattal
tárta ki karját az egybesereglett nép felé.

– És ti akiket a hős iránti pietás ide hozott, mondjátok el
gyermekeiteknek és majdan unokáitoknak, hogy egy igénytelen, istenfélő
órásmester volt az, aki a fölmentő magyar seregeket, tűzjelekkel hívta
be a várba, amiért derék szívét halálos golyóbissal némitotta el az
ellenség.

Ellágyult a saját beszédje fölött. Az épitőmester elképedve nézett
körül. Nagy, tarka zsebkendők kerültek elő. Az emberek hangosan fújták
az orrukat. Csik Amália asszonyság a kör közepén állt. Igen fontosnak
érezte magát. Minden új jövevénynek előlről kezdte elmondani a
történteket:

– Ugyanis tetszik tudni…

– Ő az igazi hős, a mi utcánk hőse, – hagyta helyben a szomszédházbeli
mézesbábos. A pék is bólintott és a két kenyérre gondolt, melynek az
árával Ulwing Sebestyén adósa maradt.

Az épitőmester egy pillanatig zsibbadtan meredt a pap madárarcába.
Megijedt attól, amit hallott. Megijedt saját magától, mintha
hallgatásával tisztességtelenül, egy hamis tételt könyvelt volna el.
Végig húzta kezét a homlokán.

– Tisztelendő várkapellánus úr, engedje meg… Szegény Sebastián öcsém
békés polgár volt. Ő sohasem foglalkozott a szabadságharc ideáival.
Távol állt minden revoluciós mozgalomtól…

A pap elutasítóan taszította bele tenyerét a levegőbe.

– Ulwing épitőmester, még a humilitas christiana is megengedi, hogy
nagynevü testvérjének kegyeletes magasztalását emelt fővel fogadja.

– Hallgassanak meg, – mondotta Ulwing Kristóf szinte kétségbeesetten. –
Szerencsétlenség volt. Higyjenek nekem. Tévednek…

Az emberek ellenségesen vágtak a szavába. A hátulsók morogtak. Csik
Amália asszonyság félteni kezdte jelentős szerepét. Haragosan tüzelte a
körülállókat, mintha becsületüktől akarná őket megfosztani a pesti
idegen.

– Olyan gazdag, mégis szegényen hagyta az öccsét. Soha sem adott neki
semmit. Most még az emlékezetét is el akarja venni.

– Ne engedjük! – kiáltotta az úri-utcai varga és elhatározta magában,
hogy nem kéri meg az építőmestertől Ulwing Sebestyén csattos cipőjének
az árát.

A várkapellánus szigorúan fedte meg az épitőmestert:

– Ne irigyelje senki a mi hősünktől a tiszteletet.

Ulwing Kristóf becsületes arca megadó kifejezést öltött. Kezével nagy,
lemondó mozdulatot tett a levegőben. Ebben a percben fölfogta, hogy itt
mások könyveltek el egy tételt, amely nem volt az övé, amely fölött már
nem rendelkezett. Különben… olyan mindegy, hogy miért lesz hős az ember.
Azért-e, mert katonáknak, vagy mert egy kis lánynak ad jelt? Olyan
mindegy minden a halállal szemben.

– Köszönöm, – mondotta alig hallhatóan. Levette a kalapját és kissé
görnyedten bement a boltba. Kinn a cégérórán Sebastián testvér verebei
várakoztak a morzsákra. Benn két gyertya égett. A nagy csendben, mint
sok apró szív dobogása hallatszott az órák ketyegése. Még annak a keze
húzta föl őket, akinek a szíve nem vert többé…

Esteledett a boltban, mikor az épitőmester leindult a várból.

– Visszajövök éjszakára, – mondotta az opticusnak és a sánta
fametszőnek, akik öreg barátjuknál akartak virrasztani. Aztán gyorsan
lépett és erőltetetten egyenesen tartotta a fejét, de a szeme üresen
nézett az emberekre. Úgy járt, mintha senki se léteznék, mintha egyedül
lenne. Egyszerre arra kellett gondolnia, hogy egész életén át egyedül
volt. Nem bánta, attól nőtt meg az ereje. Senkitől sem várni, senkire
sem támaszkodni. De amit most érzett, az más volt. Ez nem az erőnek, ez
az öregségnek a magánya volt. A pozsonyi ház sötét szegleteivel; az
anyja nótái; az atyja műhelye; a fiatalsága… kivüle senki sincs többé,
akinek ez valóság volt. Mikor az ember magányosan marad a multtal, az
fájdalmasabb, mint a jelen magánya. Csak most fogta föl, mi az, mikor
mindenki elment, akinek azt lehetne mondani: Emlékezel?

Körülötte katonák kezdtek jönni. Puskaporfüstös, izzadt embersorok.
Szélről doboltak. Két oldalt kisérte őket a tömeg. Az egész út énekelt.

A házak ablakában, mint fehér lángok lobogtak a kendők.

Anna és Kristóf is az ablakhoz futott. Szemközt már leszállt a nap a vár
mögött. Buda tornyos, tetőcsúcsos körvonala sötét volt a vörös égen. Egy
fekete város a hegy tetején. A Duna hídján tüskés, sötét vasfolyam
ömlött át Pest felé… szuronyos katonák. Ők is hátba kapták a napot: nem
volt arcuk az árnyékban.

Anna kihajolt az ablakon.

Legelől egy ember alakja emelkedett a hullámzó, fegyveres tömeg fölé. A
vörösdolmányos. A vezér… Lova nem látszott. Mintha az élő ár vitte volna
őt önmaga fölött.

A pesti hídfőn innen a vörösdolmányos visszanézett a vár felé. Arcéle
erősen, tisztán világosodott ki a budai háttérről. Pápaszemének az
üvegjén megcsillant a nap visszfénye: egy uralkodó láng a sötétben.

– Látod őket! – kiáltotta Anna és mialatt a vezérre nézett, úgy rémlett
neki, mintha az ő arcában egyszerre meglátta volna a mögötte árnyékban
jövőknek, – az egész győztes seregnek az arcát.

Lenn, csendesen nyitotta ki Ulwing építőmester a gyalogkaput.

Mikor Kristóf megtudta, hogy Sebastián bácsi meghalt, sírni kezdett.
Zokogása kihallatszott a folyosóra. Anna könnytelenül, dermedten nézett
maga elé.

– Hát nem fogom őt soha többé látni?

– Soha…

Kis arca megvonaglott. Egy pillanatig lehunyta a szemét. Egyedül
szeretett volna lenni.

Ulwing Kristóf szánakozva simogatta meg a fiú fejét.

– Imádkozzatok érte. Ő nagyon szeretett titeket. Egy kissé csodálkozott,
hogy Anna nem sír. „Nincs sok szíve“, gondolta, „de ránézve talán jobb
így“. És kiment a szobából. Anna fájdalmasan tekintett utána. Nem
értette, miért vigasztalja mindenki Kristófot és miért nem törődik vele
senki, mikor pedig olyan végtelenül boldogtalan.

A folyón Fügerék alkalmi arckifejezéssel várakoztak. Az építőmester
szótlanul bólintott feléjük. Lement a lépcsőn. Egyedül akart lenni.

A kapualjában hirtelen megállt. Kivülről sajátságos zaj hallatszott,
mely olyan átható erővel ömlött szét a levegőben, mintha a dolgok és
életek legmélyéről, a város gyökerei közül tört volna föl. Ráismert. Az
öröm és a fájdalom morajlása volt: a város lélegzete és Ulwing Kristóf,
mialatt hallgatta, érezni kezdte, hogy most már elválaszthatatlanul vele
lélegzik. A várossal ünnepel. A várossal sirat… Belsejében egyszerre
alakot öltött a gyülölet azok iránt, akik az övét bántották: a testvért,
a házat, a hajóhídat és annyi munkát…

Mintha ellenséggel állna szemben, kihivóan fölemelte a fejét. Tekintete
megakadt a kis táblán, mely szemközt az ajtón függött:

CANZELEI

Álla elferdült. Keze, mely sohasem ingadozott, megragadta a táblát és
letépte a kampóról. Mellényzsebéből kivette a pallérceruzát. Egy
pillanatig gondolkozott: t-vel irják-e vagy d-vel? Aztán nagy, erős
betükkel odairta az ajtóra:

IRODA

Ha csendes vasárnapok délutánján megszólalt a húzós csengő az Ulwing-ház
kapuján, egyszerre elhallgattak valamennyien a zöld szobában. Senki se
mondta ki, mégis tudták egymásról mindannyian, hogy kire gondolnak. Ez
az óra a Sebastián bácsi órája volt.

Aztán elmult a nyár. Egy reggelen a szürkületből megint előkerült a
görbelábú kis öreg és nesztelenül közömbösen kiragasztotta a pesti házak
szegletére a nagy könyvnek az utolsó lapját is.

Tini mamzell hiába ellenkezett. Anna megállt. Elolvasta a falragaszt.

– Hát vége…

Szótlanul ment odébb és városi falak közé szorított képzelete, mely nem
ismerte a határtalan szabad mezőket, sajátságos képet tólt eléje. Egy
nagy teret látott a gondolatában, olyasfélét, mint a Városház-piaca, de
még annál is sokkal nagyobbat. Köröskörül fák álltak sorban. Fű nőtt
mindenütt. A fűben mozdulatlan vörössipkás katonák feküdtek. És két
lázas szem lassan lecsukódott.

Hát vége…

Egy estén azután elfogták Jörg nagyapát a könyvesboltjában. Szuronyok
között vitték végig a városon. Sok embert vittek így akkoriban. Akik
szabadon maradtak, halkan beszéltek ezekről a dolgokról. Anna olyasmit
hallott, hogy Jörg nagyapa valaminő proclamátiót nyomatott ki; ezért
került börtönbe. De bizonyosat senki sem tudott. A nyomdát is bezárták a
katonák, az almafát kivágták a Kigyó-utca szegletén és a
könyvkereskedésben a fiatal Jörgnek úgy kellett állítania a nagy polcot,
hogy az ajtóból is be lehessen látni a bolt mélyébe.

Hónapok teltek el, míg Jörg Ulrich kiszabadult. Közben egészen öreg és
kicsiny lett.

A város is mintha megöregedett volna. Az emberek ezt is megszokták. Az
emberek mindent megszoknak. Az utcákban császári tisztek jártak és
feketeruhás, csendes asszonyok… Az ágyúzás nyomai lassan tünedeztek el.
Egyedül az Ulwing-házon állt még mindég csonkán az oszlopember.

János Hubert nem szerette ezt a rendetlenséget.

– Pedig így marad, – dörmögte az építőmester. Hogy miért, arról sohase
beszélt.

Egyszer két kis deák ment el az iroda nyitott ablaka előtt. „Ezen a régi
házon is van egy honvéd“, mondotta az egyik fiú, „ez is háborúban volt“.

Ulwing Kristóf tolla megakadt a papiroson. Hát már régi háznak hívják az
ő házát?

Hol vannak azok, akik a fejüket rázták, mikor ő itt a sivatag parton, a
futóhomokban építeni kezdett? Egy város nőtt fel azóta. Hány év előtt
volt? Hány éves ő maga? Nem számlálta végig, félretette a gondolatot,
mint ahogy az ember félreteszi azt, amit szórakozottságból vesz kezébe
és amit voltaképen nem is akar megnézni.

Undorodott a megsemmisüléstől. Fellázadt ellene. Elkerült mindent, ami
emlékeztette rá. Építeni! Építeni! Ezzel meg lehet ölni a halált. Házat
építeni: az annyi, mint életet építeni. Terveket rajzolni; hajlékot az
életnek. Jövőt csinálni. Ettől megfiatalodik az ember.

De a város megállt.

Ulwing építőmester behívta magához az unokáit. Amit azelőtt nem tett,
figyelmesen hallgatta őket.

Ekkor tünt fel neki először, hogy a gyerekek maguk között másként
beszélnek, mint vele. Hát olyan nagy távolság van a nemzedékek között,
hogy még a szavak is mást jelentenek számukra? Hiábavaló lenne az
erőlködés, hogy közel jussanak egymáshoz?

Azokra gondolt, akik előtte voltak. Azok is tudták ezt. Ők is magukba
zárták. Mennyi kimondhatatlan titkuk van egymás előtt a nemzedékeknek.
És mindegyik nemzedék elviszi a sírba a magáét, hogy élni engedje a
jövendőket.

Ulwing Kristófnak ezek voltak a legnehezebb napjai. Rombadöntött régi
házakat épített újra. Mégegyszer felépítette önmagát is. És míg ő
erősebbnek látszott, mint valaha, körülötte az üzletemberek buktak és
panaszkodtak.

– El kell adni a telket, ilyen időben nem lehet tartani semmit, –
mondották a vállalkozók és kérdően néztek Ulwing Kristófra. „Mit gondol
a nagy ács?“ De az ő tekintete mozdulatlan és hideg volt. Ulwing Kristóf
csak akkor beszélt elsőnek, ha parancsolt, különben várt és figyelt.

Este sokáig világos volt a zöld szoba ablaka. János Hubert és Füger
Ágoston ott ültek a dudorosra párnázott karosszékekben és a szegletben
alázatosan, leselkedőn már ott ült a fiatal Füger Ottó is.

– Rossz idők járnak, – sóhajtotta a kis könyvelő, – csak csődről hall az
ember.

– Egyik le, másik fel, – dörmögte az építőmester, – nem kell
kétségbeesni.

– A forradalom alatt még várhatott jót az ember, – mondotta János
Hubert, – de a mostani idők…

Az atyja a szavába vágott:

– Ezeknek a dolgoknak is végük lesz.

– Csak az a kérdés, nem végeznek-e ezek a dolgok előbb velünk?

– Velem és a várossal nem! – mondotta az építőmester. – Hallja-e Füger,
ami telek dobra kerül, azt meg kell venni. Az eladó házakat is meg kell
venni. Tőkém is van, hitelem is. Össze kell vásárolni mindent. Öt év
alatt rendbe hozom az egészet.

„Öt év…“ János Hubert az atyjára nézett: „Nem látszik meg rajta az idő.“

Másnap Ulwing Kristóf egy építészeti könyvet adott az unokájának. A
szöveg közé templomok és paloták metszetei voltak fűzve.

– Ilyeneket építünk mi ketten együtt, mire te műépítész leszel.

– Ird bele a nevedet, – mondotta János Hubert. Hát a dátum hol maradt?
Pontos üzletember dátum nélkül nem írja le soha a nevét.

– Üzletember? – Siváran hangzott ez a szó Kristóf fülében. Bágyadtan
nézett maga elé és szája kissé elferdült. Ez a szokása megmaradt, mióta
az ágyúgolyó a házhoz csapódott.

Mikor senki se figyelt rá, otthagyta a könyvet. Gálékhoz ment. Még
mindig a kis púpos csinálta meg helyette a mathematikai dolgozatokat.
Aztán Hosszúék felé vette az útját: a latin fordításra gondolt.

Kristóf ekkoriban egy magánintézetbe járt, ahol magyarul tanítottak. A
nagyatyja választotta az intézetet. Az atyja helybenhagyta, mert csakis
előkelő nevű fiúkat vettek fel. Kristófnak új iskolatársai voltak. Csupa
nemes embernek a gyermeke. A gyógyszertári üvegek és tégelyek, melyekkel
Müller apothekárius fia irigységre izgatta az osztályt, nem kellettek
volna itt senkinek. A sziléziai végvásznakra ragasztott szines képek és
tarka fonalak, melyek óraközben Walter Ádám zsebéből kerültek elő, nem
érdekelték ezeket a fiúkat. Ők lovakról beszéltek, nyergekről és
vadászkutyákról. Majdnem mind vidékről jött fel a városba.

Azért Kristóf vasárnaponként, mint régen, most is Hosszúékhoz járt,
Zsófit ritkán látta, de ha a kisasszony véletlenül benyitott Gábor
szobájába, a fiú piros lett és másfelé nézett. Pedig kerülővel is,
hányszor ment végig a Gránátos-utcán, hogy a kalapja alól lopva
felpillantson a Hosszúék ablakára.

Egy délután, mikor befordult az utcába, az atyját látta arra felé menni.
Apróvirágos gurguránmellényét viselte és a testtartása ünnepélyes volt.
A fiú megállt, utána bámult, aztán hirtelen elszaladt.

János Hubert a táncórák óta többször tett látogatást a Hosszú-házban.

Váratlanul értette meg, hogy mi vonzza őt oda. Egyszer elmenőben ott
felejtette új, sárga keztyűit. Visszafordult a lépcsőn, de Zsófi már
futva jött utána. Mikor a leány odaadta neki a keztyűt, meleg volt a
kezétől. János Hubert hirtelen észrevette, hogy Zsófi szeme szép és a
teste hajlékony.

Ezentúl még gyakrabban járt el a Hosszú-házba. Hosszúné két rőfös
fatűvel horgolt az ablak mellett és nem nézett fel soha, de ha Zsófi
halkan beszélt János Huberttel, sietve kiment a szobából. Néha nagyon
sokáig nem jött vissza. Aztán zajtalanul, hirtelen nyitott be.
Mindannyiszor kérdően nézett a leányára.

„Miért néz így?“ gondolta János Hubert és kényelmetlenül érezte magát.

Aznap Zsófi atyja nyitott be az asszony helyett.

Hosszú Simon fogatlan, vörösarcú ember volt. Az egyik szeme állandóan
könnyezett, amiért a bal fülében kis karikafüggőt viselt. Meggyőzően és
gyorsan beszélt mindenről. Nem adott időt soha a gondolkozásra.

Mialatt János Hubert hallgatta, egészen megfeledkezett arról, hogy az
öreg Hosszú nevét az utóbbi időkben gyanakodva emlegették az üzleti
világban.

Hosszúnak vizimalmai voltak. A nagy gőzmalom sok kárt okozott neki. Most
mégis úgy beszélt, mintha a vizimalmok ideje csak ezután következnék.
Tüzbe jött. Bizalmas faüzleteket, nagy mészégetők tervét említette. Egy
sörház. Egy papirmalom…

– Ha most tőkém volna, gazdag ember lehetnék.

János Hubertet megszédítette vakmerő eszméivel. Ő szerette a pénzt és az
a gondolat, hogy ma este tervekkel állhat az atyja elé, tetszett neki.
Összeráncolta a homlokát. Az emlékezetébe akart vésni mindent. Mikor
elbúcsúzott, melegen megszorította Hosszú Simon kezét.

Az előszobában konyhaszag volt. Egy piszkos törlő feküdt az asztalon.
Zsófi elkapta és a háta mögé rejtette. János Hubert gyorsabban búcsúzott
tőle, mint különben.

Az utcán vissza akart gondolni Zsófi csinos arcára, de a konyhaszag és a
piszkos törlő kellemetlenül zavarta. Előszedte hát emlékezetében Hosszú
Simon gyönyörü terveit. Nem értette mi történt. Most, hogy a saját
eszével mondta el magának a terveket, már nem voltak olyan meggyőzőek.
Homályosak és veszedelmesek lettek. Egyiket a másik után kellett
elejtenie. Az elferdült valóság ismét józanul, egyenesen állt előtte.

Vacsora után egyedül maradt az atyjával a zöld szobában, cégekről,
vállalatokról kezdett beszélni. Soká kerülgette a célját.

Ulwing Kristóf egész idő alatt összehúzott szemmel, figyelmesen nézett a
fiára. Mikor János Hubert Hosszú Simon nevét kimondta, az építőmester
arcáról eltünt a várakozó kifejezés. Hátradőlt a székében.

– Hosszú Simon elég rosszul áll, mindenütt kimerítette hitelét, – mintha
véletlenül mondaná, közömbösen tette hozzá: – kuriozus, minket eddig még
megkimélt. Nem tudom, micsoda célja lehet?

János Hubertnak egy pillanat alatt eszébe jutott Hoszúné, aki köt és nem
néz fel, és kimegy és váratlanul nyit be az ajtón. Az atyja hangja a
fülében maradt: „Miféle céljuk lehet?…“ És Zsófi? Nem, ő nem játszik a
többivel. Önmaga előtt mentette a leányt. Világosan érezte, hogy nagyon
kedves neki.

Hálószobája a gyerekekén túl volt. A szobában épen olyan rendesen állt
minden, mint a gallérján a nyakkendő. Az öltözőasztalon nagyság szerint
kefék és fésűk, üvegek, tégelyek; minden nagyság szerint.

János Hubert megszámlálta tárcájában a pénzt. Beletette az egészet egy
talpas alabástromtálba. A gyönggyel himzett szivartárcát is melléje
tette. Mialatt a kis kulcsot pontosan forgatta a zsebórájában,
elgondolkozott. A keze megakadt, mintha szenvedést okozott volna neki
előbbre segíteni az időt, és a kis kulcs állva maradt az órában.

Elmult fiatalságának az emléke szállt fel körülötte. Eszébe jutott, hogy
semmit sem ért el, amit a saját benseje számára akart. Égő kivánást
érzett: az érett férfi kétségbeesett kívánságát, melybe az elmulás
félelme vegyült, melynek az órái már meg vannak számlálva. Asszony után
vágyódott, úgy, mint ahogy a fiatalság nem tud vágyódni. Asszony után,
aki hajlik, aki gyengébb, mint ő. Egy kis varróleány jutott eszébe.
Mennyire szerette, amiért uralkodhatott felette és… Zsófi képe egyszerre
összefolyt annak a szegény, egyszerü leánynak az elmosódott képével.

János Hubert minden átmenet nélkül a gyerekekre gondolt. „Jó anyjuk
volna-e Zsófi?“ Hiába kérdezte magától. Nem tudott felelni. Hoszúné, a
törlő, Hosszú Simon rosszhangzásu üzleti neve, homályos tervei,
veszedelmes rábeszélő képessége… Megijedt ettől a befolyástól és tisztán
érezte, hogy most már két ellensége lenne a vágyódásnak: az építőmester
akarata és a saját józan esze.

Zsófi árnyékos, szép szeme reá nézett az emlékezetén át. Szomorúan,
vádolón nézett rá, úgy mint egy másik leány szeme, mikor búcsúzott tőle.
János Huberten egy éles kín vonaglott át. Megrázta egész testét.
Ráismert: annak a vágynak a kínja volt, melyet már egyszer fiatalon le
kellett igáznia magában.

A mult és jelen eggyé lett előtte. Nem tudta különválasztani és mint
régen, most is lehetetlennek látszott számára minden. A világosság, mely
az utolsó hónapokban körülötte volt, kialudt.

Tovább forgatta órájában a kulcsot. Folytatta ott, ahol elhagyta. És az
idő, mely halkan ketyegett, megint csak munkát és megalkuvást jelentett
számára. Szemközt, a tükörből fáradtan, öregen nézett rá a tulajdon
arca.

A belsővárosban a Szentháromság-gyógyszertár száz éves fennállásának az
ünnepére készültek. A többi városnegyed előkelő polgársága is hivatalos
volt.

A Szervita-téren, Müller apothekárius háza előtt, emberek álltak és
benéztek az érkező kocsikba.

A házban gyönge orvosságszag érzett mindenütt. A lépcsőre szőnyeg volt
terítve. Ez ünnepélyesen hatott a vendégekre. Gál borkereskedő és a
felesége, akik nagyon rosszul éltek egymással, a szőnyeg hatása alatt
karonfogva mentek fel a lépcsőn. Az Ulwing-kocsi ép akkor állt meg a
kapu előtt.

Az apothekárius hajlongva fogadta az ajtóban a vendégeit.

A szalonban újmódis, felhúzós olajlámpák álltak a tükrös consoleokon. A
sok krinolintól szűk volt a szoba. Az emberek arca kissé kivörösödött.
Halkan, ünnepélyesen beszélgettek egymással.

A polgármesterné asszonyság erős lavendulaszagot terjesztett a divány
körül. Sztaviarszky elnyűtt parókája zöld volt az olajlámpa fényében.

Hosszúék érkeztek. Zsófi megsoványodott és három év előtti ruháját
viselte. Kristóf ráismert a ruhára. Maga se tudta miért, szomorú lett.
Erőlködve elfordította a fejét. Nem nézett Zsófira, csak érezte, hogy
ott van, és még ez is olyan jó volt.

Az ajtón, nagyság szerint, a három Münster kisasszony lépegetett be.
Kövérek és sápadtak voltak. Münster Márton Györgyné asszony fejkötőjén
széles, lila szalagok lebegtek. Utolsónak Walter vászon-nagykereskedőék
jöttek. Egy pillanatra csend lett. A szép Walternét csak szűk körbe
szokták meghívni, mert a vászon-nagykereskedő színpadról vitte tisztes
polgári házába. Valamikor énekesnő volt a német komédiában és ezt még
sem lehetett elfelejteni.

Anna szomszédja a vacsora alatt a fiatal Walter Ádám volt. A zsúfolt
ebédlőt megülte az ételszagú meleg. Az asztalon a hagyományos
croque-enbouché torta állt.

Anna tekintete Kristófra tévedt. Feltünően sápadtnak látszott a
kihevült, nehéz arcok között. Az asztal végén egészen némán, összeesve
ült Zsófi. Már kétszer emelte szájához a poharat. Nem vette észre, hogy
üres. Hold Ignác, a Szentháromság-gyógyszertár első laboránsa tolakodón
hajolt feléje.

Walter Ádám ezalatt szótlanul, kiváncsian figyelte Annát. Idegenszerűnek
találta a környezetben. Keskeny arcában valaminő nyugtalanító tavaszi
nyugalom volt. A fiatal embernek úgy tűnt fel, mintha a hajának színe, a
meleg, árnyékos arany, szétáradna a bőre alatt, lefutna megindítóan
ártatlan nyakára. Az álla akaratosnak látszott: ez az Ulwingok
megfinomodott álla volt. Az orra egyenes és rövid. A mosolya csinosan
emelte fel az ajka szegletét.

A homlokára nézett. Szép szemöldöke szinte keménynek látszott.

– Mire gondol? – kérdezte önkénytelenül.

A leány meglepetten pillantott rá. Walter Ádám szeme épen olyan barna és
nyugtalan volt, mint szép anyjáé. A homloka alacsony és széles,
halántékcsontja kiülő. Anna gyerekkora óta ismerte őt, de eddig sohasem
beszélt vele. Csak annyit tudott róla, hogy valamikor Kristóffal járt
egy osztályba, rosszúl tanult és jól hegedűlt.

– Azt hiszi, hogy az ember idegeneknek is megmondja, amit gondol?

– A bátor ember igen, – mondta a fiatal Walter. Én mindent meg akarok
mondani, ami az eszembe jut. Azt is, hogy ezek itt körülöttünk
tűrhetetlenül unalmasak. Nem vette észre? Senki se mer közülök olyant
mondani, amit még nem mondtak. Egyik se tesz olyat, amit az atyja és
anyja ne tett volna.

Walter Ádám érezte, hogy megfogta a leány figyelmét, merészebb lett.

– Ezeknek nincs semmi értelmük. Aki közülök magasabb növésü, annak
hajlottan kell tartania magát, hogy idő előtt észre ne vegyék, különben
a rend kedvéért levágják a fejét vagy lábát. Kitaposott igazságok
taposói kellenek. Kinevezett nagyságok. Kérem ne nevessen. Igy van. Az
előbb az öreg Münster azt mondta Sztaviarszkynak, hogy a Vampir és az
Ördög Róbert a legszebb zene a világon. És Marschner és Mayerbeer. És
Rossini a legnagyobb. Meg a szegény Schubert. Ez kényelmes. Ezeket
biztonságban lehet bámulni. Le vannak bélyegezve. Sajnos vásári muzsika
az egész. És Schubert, ő tavaszi eső. Sok apró csepp. Langyos, lágy
csepp. Vagy nem? Miért rázza a fejét? Szereti Schubertet? Sajnálom,
nagyon sajnálom. Hiszen csak azért mondtam, hogy bebizonyítsam…

Abbahagyta. A levegőbe bámult.

„Túloz“, gondolta Anna és visszaszorította magába, ami fel akart
szabadulni benne. A nagyatyja jutott eszébe, aki annyit épített. És ez a
fiatal ember?… A szava ledönti azt, amihez hozzáér.

– Túloz, – mondotta fennhangon, – engem arra tanítottak, hogy tisztelni
kell a kort és azokat, akik voltak.

– Nem igaz! – Walter Ádám gondolkodás nélkül felelt. – Gyülölök minden
előbbi kort, mert útjában áll az én koromnak. Ami volt, az súly. Ami
lesz, az szárny. Repülni akarok.

Anna félénken követte a szavait. Vonzotta és visszataszította az, amit
hallott. Gyerekkora óta, ha valami eszébe jutott, ami ellentmondásban
volt az emberek és dolgok tiszteletével, eltólta magától, mintha
engedetlenséget követne el. És ez az idegen most egyszerre sok mindent
kimondott, amit magányában ő is érzett, homályosan, ijedten.

Walter Ádám a terveiről beszélt. Külföldre megy, Weimarba.
Hangversenyek, sikerek. Megírja a sonatáit, a nagy operát.

– Ami eddig történt az semmi. Amit csinálnak az rossz, mert csinálják.
Teremteni kell. Úgy, mint az Isten. Egészen úgy. Még agyagot is újat
kell teremteni!… Vagy nem? A művésznek Istenné kell válnia, különben…
menjünk vászonkereskedőknek.

Nyugtalan szeme sajátságosan fénylett. Annának hirtelen eszébe jutott
két messze, lázas szem és egy szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták
volna: ifjuság. Egyszerre szabadabbnak érezte magát. Walter Ádám felé
fordult. De a fiatalember már másra gondolhatott, mert dühösen húzta fel
alacsony homlokát.

– Tudja-e, hogy az atyám szégyenli az anyám művészetét? Pedig hogy
énekel, mikor csak ketten vagyunk, ő meg én. Mikor senki se hallja. Az
atyám eldugja azt a szép, mulandó hangot a vásznai mögé. És ez a maguk
polgári társadalma. Csak az legyen érték, amit rőffel és lattal lehet
megmérni. Úgy fáj az ilyesmi.

Aggodalmasan pillantott fel:

– Mondot valamit? Nem? Hát kérem, képzelje el: egyszerűen eldugja a
hangját. Vagy talán nem tudja? Az anyám énekesnő volt.

Anna zavarba jött. Eddig ő is szégyennek tartotta ezt.

Walter hirtelen kérdezte:

– Ugy-e maga is énekel? Sztaviarszky mondta. Igaz. Emlékezem. Minden
tanítványa között a legművészibb. Énekesnő lesz?

A fiatal leány bensejében valami szinte tiltakozva utasította el ezt a
kérdést.

– De hát miért nem? – Walter Ádám hangja levert volt.

Anna nem tudta, hogy felelt, mikor Walternéra tévedt a tekintete, aki
mindég kiközösítve élt a többiek között.

– Értem, – mondotta a fiatal ember gúnyosan, – a maga elnézése csak a
mások élete számára tág, a saját életével szemben határolt.

Anna tudta, hogy igazat mond. Egyedül a gondolkozása lett ma szabad.
Egyéni mozgását lenyügözte és fogva tartotta valami. Talán a régi
dolgoknak és régi embereknek a láthatatlan ereje.

Hirtelen csend lett a szobában. Valaki felállt a hosszú asztalnál.
Gárdos doktor volt, a ráncos protomedikus, aki csak arnikaborítást és
nuxvomicát rendelt a betegeinek. Beszélni akart. Müller Ferdinánd félig
lehúnyta a szemét, mintha simogatásra várna.

Anna nem figyelte, hogyan mondja el a protomedicus a
Szentháromság-gyógyszertár és a Müller család százéves történetét. A
saját gondolataival játszott, mint egy gyerek, aki kezébe kapja az
üvegszekrénybe zárt játékokat.

Gárdos doktor után mások beszéltek. A croqueen-bouche torta sipkája
elferdült. A vacsorának vége volt.

A szomszéd szobában egy letakart táblát állított fel két
gyógyszerészsegéd. Sztaviarszky valaminő indulót kezdett játszani a
zongorán. A vendégek félkörben álltak. Müller Ferdinánd leleplezte a
rejtélyes táblát. Az elragadtatás hangjai hallatszottak.

– Milyen charmant figyelem…

Az apothekárius szeme könybelábadt. Családjának tisztelői és a
gyógyszertár alkalmazottai egy új cégtáblával lepték meg. Ott ragyogott
a két aranyozott évszám. Közöttük egy század. Alattuk nagy, fehér
Aesculap-fej, mely Müller Ferdinánd apothekárius arcvonásait viselte
magán. A pofaszakálla is rajta volt és a balképén a szemölcs is. Csak a
szemüvege hiányzott.

Anna és Walter Ádám összenézett. Leküzdhetetlen nevetési vágyat éreztek
mind a ketten és az emberek feje felett barátok lettek.

Sztaviarszky egyre gyorsabban játszotta az indulót. A krinolinok forogni
kezdtek. Lebegő, fodros tarlatan-kerekek: rózsaszínek, sárgák, kékek. A
zongora körül már táncoltak.

Zsófi egy pillanatra a falhoz szorult János Hubert mellett. Ránézett
nagy, árnyékos szemével, mintha kérdezne. De János Hubert tekintetében
valami hideg és végleges volt. A leány elfordult. Pillantása Kristófon
akadt meg.

A csinos, magasranőtt fiúnak úgy rémlett, hogy Zsófi a szobán keresztül
megsimogatja az arcát. Erősebben odanézett. A leány megint szívtelenül
közömbösnek látszott. Kristóf fáradtan kifordult az ajtón. Egy zöld
asztal körül öreg urak és fejkötős asszonyságok L’Hombret játszottak.
Átment Müller apothekárius dolgozó-szobáján is. Aztán, egy csendes kis
szoba. Itt nem volt senki. A moderateur olajlámpa tejfehér üveggolyója
megismétlődött a tükörben.

Belevetette magát az egyik karosszékbe. Két kezébe temette az arcát. A
zongora hangja éles darabokban ütődött a homlokához. Eleinte fájdalmat
okozott neki. Aztán eszébe jutott, hogy ez a keringő hozzáért Zsófihoz.
A hajához, az ajkához, a melléhez. Átsuhant felette. Tőle jött lengő,
hármas ritmusával, melyben rejtélyesen benne van a szerelem ritmusa.
Tőle jött és hozott belőle valamit.

Kristóf feje előrehajolt, mintha rá akarná támasztani száját a zenére,
hogy megcsókolja. Igen, ilyen kerengő zenét érzett ő végtelen
vágyódásában. Ilyen nagy, hármas lüktetés volt a belsejében, ha
elképzelte, hogy Zsófi jön az éjszakán át és szeretni akarja őt. A
lépése hallszik. A lehellete meleg. A melle száll és emelkedik, és mikor
emelkedik, mindig az ő arcához ér.

Nem mert megmozdulni. Félt, hogy szétesik minden, ha kinyitja a szemét.

„Kis Kristó…“ úgy, mint régen, egészen úgy. „Most álmodom. Nem szabad
lélegzeni, mert akkor vége.“ A képzelete megint megsimogatta.

– Kis Kristó…

Összerázkódott. Ez valóság volt. A Zsófi hangja. A lehellete… És a melle
élt és az arcához ért.

– Még mindég szeret? – kérdezte a leány.

Kristóf bágyadt szemében kétségbeesés tükröződött. Hát tudja? Hát tudta
mindég, amit ő annyi kín között rejtegetett? De hát akkor miért nem volt
jobb hozzá? Miért hagyta annyit szenvedni?

– Szeret?…

– Mindég szerettem, – mondotta halkan a fiú és hangja veszedelmesen
hasonlított a zokogáshoz.

Zsófi megsimogatta, mint egy gyereket, akit vigasztalni akarna.

– Szegény kis Kristó… és ilyen szegények vagyunk mi mind.

Egyszerre megállt a keze a fiú homlokán, ott, ahol a haja, mint az
édesatyjáé, szép hajlással nőtt bele a homlokába. Hátranyomta a fejét és
ő szinte leányos odaengedéssel hagyta, hogy történjék vele, amit Zsófi
akar. A leány föléje hajolt. Soká, szomorúan nézte, mintha búcsúznék,
aztán… megcsókolta a száját.

Egy másnak szánt, régen visszatartott csók. És mégis egy egész
gyermekélet feloldozása.

A fiú felnyögött, mintha megsebesült volna és két karjának első férfias
mozdulatával magához ragadta a leányt. Zsófi tiltakozva tólta el, de
azért a küszöbről visszapillantott rá nagy, árnyékos szemével. Aztán nem
volt ott többé. Kristófnak az az érzése támadt, hogy magával vitte az
életét.

Utána ment. A L’Hombre játékosok asztala mellett hirtelen kihúzta magát,
hogy még magasabbnak és férfiasabbnak lássék. Mosolyognia kellett: ők
nem tudnak semmit. Senki se tud semmit. Egyedül van Zsófival a tudásban
és ez épen olyan, mintha átölelve tartanák egymást az emberek között,
akik nem látnak.

A szalonban még mindég táncoltak. Zsófi Hold Ignáccal táncolt. Kristóf
nem egészen értette, hogyan bírja ezt most tenni. És közben úgy néz ki,
mintha mindent elfelejtett volna. És az arcán semmi se látszik, semmi.
Kedves komédiások az asszonyok…

Hold laboránsra nézett. Közönséges kicsiny körben forgott a leánnyal.
Apró, gömbölyű orra fénylett. A száján keresztül vett lélegzetet. A
cipője hegye felhajlott. A mellényén nagy carneol-lófej himbálódzott ép
ott, hol egy gomb erősen feszült. „Ezt bizonyosan kigombolja az
asztalkendő alatt“. Kristóf nevetni szeretett volna. Aztán hirtelen
másra gondolt: beszédet hallott a háta mögött. Figyelni kezdett.

– Én is odaadnám neki a leányomat, – mondotta Müller Ferdinánd, –
vagyonos és istenfélő férfi. Szerencséjük van Hosszúéknak. Hiszen
egészen tönkrementek. Sophie kisasszony pedig már nem fiatal.

Kristóf megvetően, büszkén mosolygott. Ezek nem tudnak semmit. Zsófi
tekintetét kereste: az összefüggést, az egymáshoz tartozást, melyből a
többiek ki voltak zárva.

De a leány már nem volt a táncolók között. Egyszerre minden elvesztette
az értelmét. A csendes kis szobára kellett gondolnia. „A mi szobánk…“ és
megindult arra felé. A küszöbön megakadt a lépte.

Zsófi most is ott állt, ahol az előbb, egészen ott. És előtte a
laboráns. Kristóf világosan látta. A feszülő gombot is, a lófejet is
látta a hasán. Mégis úgy hatott rá, mint egy rettenetes hazugság. A
lófej meghimbálódzott és Zsófihoz ért. Hold Ignác lábujjhegyre
ágaskodott. Megcsókolta a leány száját.

Kristóf agyában megbillent valami. Kiáltani akart, de a hangja
nevetséges fuldoklás maradt. A padló egy kissé besüppedt és hirtelen
lökéssel fölemelkedett. Émelygést érzett, mintha ököllel ütöttek volna a
gyomrába. Merev, töredezett lépéssel ment át a szobákon. Tekintetében
volt valami a vizbefuló kapkodó kézmozdulatából. A szalonban kissé
elferdült szájjal mosolygott. Aztán fáradt volt.

– A fejem fáj, – mondotta Müller apothekáriusnak az előszobában.

Mikor az utcára ért, futni kezdett. A Dunához akart kijutni. Ösztönösen
rohant végig egy szűk sikátoron. A szegletlámpa alatt beleütődött
valamibe: egy puha, meleg testnek szaladt neki. A kalapja leesett.

– Te vagy? – rikácsolta egy női hang és szitkozódni kezdett.

– Kinek tart? – Kristóf kínosan érezte a puha test közelségét.
Visszalépett és felemelte a kalapját.

A leány arcátlanul kezdett nevetni. Egy ideig kiváncsian vizsgálta
Kristófot. A fiú ruhája drága szövetből volt. A gallérja tiszta. A
nyakkendője fehér. Egyszerre finomnak akart látszani ő is.

– A bátyámra vártam, – mondotta félhangon. – Itt lakom a Hal-piacnál.
Talán haza kisérne a fiatal úr?

– Hát a bátyja?

A leány vállat vont. Már egymás mellett mentek a szűk sikátorban. Az
elvétett lámpák alatt kiemelkedtek, mintha dombos világosságokra
kapaszkodtak volna fel. Aztán megint visszasülyedtek a sötétbe. A
háztetők között felfordult kék mélység volt a keskeny ég és a fenekén
csillagok. Az ablakokban itt-ott idegenül, közömbösen hunyorgatott
valami kis világ. Ép úgy, mint ahogy az emberek néznek jó, biztos falak
közül a kizártakra.

Kristóf végtelenül egyedül érezte magát. Még a leány lépésének a
kopogása sem tartozott hozzá. A sötétség egészen üres volt. Minden
hazugság az ablakok és az ajtók mögött: a tisztaság, a finom hajlongás,
a csókok… Könnyek folytak végig az arcán.

A leány megállt egy alacsony ház kapuja előtt. Tompa állatszemével
egyenesen belenézett Kristóf szemébe. Látta, hogy sír. Ismerte ezt.
„Eleinte sírnak és alázatosak, mint a kutyák. Később minden más lesz.“

Lassan ringatni kezdte a csipőjét és hozzásímult.

– Gyere be… A hangja sűrű volt és mint egy ragadozó, hirtelen a fiú
szájára szorította nedves ajkát.

Kristóf undorodva lökte el magától. A leány a kapunak esett; a feje
koppant. De a fiú nem törődött vele. Kétségbeesetten kapott a szájához.
Ott… épen ott, ahol az előbb Zsófi csókját érezte. Most már nem maradt
belőle semmi. Az ajkán is elmúlt. Valami más jött a helyébe… Rohanni
kezdett a Duna felé. Futtában a házak falához súrolta a kezét, mintha le
akarta volna törölni róla a puha melegséget, mely a tenyeréhez ragadt.

A szegletlámpa alatt hirtelen megállt. Megint az eszébe tódult minden.
Felordított és visszaszaladt. Mégegyszer meg akarta ütni a leányt,
erősen, az undorodás bosszújával. Hihetetlen durvaságok jutottak eszébe,
melyekről eddig nem tudta, hogy tudja őket; tisztátalan szavak, melyeket
közönséges férfiak kiabáltak az utcán. Szavak! Ezek is ütések voltak;
ütések valamennyi asszonyra.

A leány még mindég a kapunál állt. Felsőteste hátrahajlott. Két karját
emelve tartotta és lustán csavarta össze a lökéstől lebomlott haját.

Kristóf tágranyitott, őrült szemmel nézett rá. A mozdulatát nézte, mint
egy halottat, amely megelevenült és visszajött… Hogy kifeszül a melle az
emelt karok alatt… Tántorogni kezdett és nyöszörögve nyújtotta ki kezét
a levegőbe.

A leány megragadta a kinyújtott kezet. Húzta be Kristófot a kapun. A fiú
csak annyit érzett, hogy valami elkapta a szabad akaratát. Valami,
amiből nincs menekülés.

A szennyes, hosszú udvarban, kétoldalt sok alacsony ajtó sötétlett. Az
egyik mögül darabos, ijesztő nevetés hallotszott. Egy repedésen
vörhenyes világosság szűrődött át.

Kristóf járása bizonytalan volt a kiálló köveken. Belelépett a bűzös,
nyitott csatornába. Összerázkódott. Bensejében rettentő várakozás volt
minden és feszült félelem, és könnyek és kimondhatatlan fájdalom.

A leány nem eresztette el többé a kezét. Vonszolta, mint egy zsákmányt.
Az udvar legvégében nyikorgott az ajtó. És egy fülledt szoba sötétje
felszívta őket magába.

A városban soha sem alszik el az éjszaka egészen. Mindég virraszt.
Elvétve kinyitja a szemét egy ablakban és pislog. Egy kapu csukódik,
mint egy ásítás. Lépések jönnek. Visszhangjuk a házak falához ütődik és
elmegy a szomszéd sikátorba, pedig ott nem jár senki.

A nagy folyó hüvösen, mélyen lélegzett. A csillagok elfogytak az égen.
Kristóf kifordult a Hal-piacról a Duna-sorra. A lépése olykor megakadt,
aztán fáradtan, egyenlőtlenül kongott az alvó házak alatt. Visszagondolt
és megvetést érzett. „Hát csak ennyi az egész? Hát csak ebből áll a
felnőtt emberek titka?“ Egyszerre a szemére húzta a kalapját. Nem
szerette volna, ha valaki belenéz.

Flórián akkor nyitotta ki a kaput. Söprűje egyenletes, ívelt hangzással
surolódott a gyalogjáró köveihez. Mikor a szolga elkészült és bement a
házba, Kristóf észrevétlenül osont be a gyalogkapun.

Ijedten nézett egy pillanatig a lépcső felé. Fennről gyertyavilág esett
le egyik fokról a másikra. Nem fogta fel mindjárt, hogy mi történik.
Csak a veszedelmet érezte és hirtelen elbujt a pincelejáró
falmélyedésébe.

Nehéz, biztos lépések jöttek lefelé. Feltarthatlanul jöttek és neki úgy
rémlett, hogy a hangzásuk rátapos. Remegve kuporodott össze. Meglátta a
nagyatyját. Dolgozni ment. Kezében gyertyát vitt. Árnyéka emberfelettien
nagy volt a fehér falon. És ő maga is emberfelettien nagynak látszott a
meglapuló fiú előtt. A kapualjában elnyult az árnyék. Kiért az udvarba.
Áthajlott a falon. A házakon is át kellett érnie, át az egész városon.
Kristóf utána nézett; nem látta a végét és a sötét falmélyedésben
kimondhatatlanul kicsinynek és nyomorultnak érezte magát a nagy árnyék
mellett.

A kimerültségtől ingadozva osont fel a lépcsőn. Lábujjhegyen. Végig a
folyosón. Az egyik nagy kőlap mozgott. Régen tudta. Elkerülte, mint egy
árulkodót.

Anna ajtaja előtt megállt egy pillanatra. A tiszta nyugalomban úgy
érezte, mintha szenny volna az arcán, a kezén, az egész testén: nehéz,
gyalázatos szenny.

Aztán, mint régen, gyerekkorában, sokáig feküdt nyitott szemmel a
sötétben. A sötétség olyan üres volt, mint a szíve. Ami után vágyódott,
elmult. Csak émelygés és fáradtság maradt a vérében.

Arra ébredt fel, hogy nehéz fuvaroskocsik dörömbölnek végig a kapualján.
Munkáslépések mennek az ácspiac felé.

Ulwing építőmester nemcsak telkeket és házakat vett magának. Most minden
olcsó volt. Anyagot is vásárolt a tönkrejutott vállalkozóktól. Rengeteg
épületfát, hogy a cég készen legyen, ha megjön a munka.

Kristófot ez nem érdekelte. Ebben az időben semmivel sem törődött. Még
azt is közömbösen vette, hogy Hosszú Zsófi Hold Ignác menyasszonya lett.
A carneol-lófej jutott eszébe, mely himbálódzik és Zsófihoz ér.

Egy hét telt el. Kristóf jóformán senkihez sem szólt a házban, de
valahányszor Anna beszélni kezdett, gúnyosan fintorgatta az arcát,
mintha rajta akarná kitölteni megvetését minden iránt, ami asszonyi.
Soha még ilyen erősnek és szabadnak nem érezte magát.

Aztán… egy éjjel, mint valami éles vágás, belenyilallott egy
léleknélküli emlékezés. Csak teste volt az emlékezésnek. Asszonyi teste.

Az éjszaka feketesége benépesült. Alakok jöttek, többen, egyre többen. A
sötétségből lassankint egy óriás katlan lett, melyben csupasz karok
nyüzsögtek, puha vonalak, fehér vállak, közönséges női arcok.

A következő napon Kristóf a Hal-piac irányába indult. Megismerte a
házat. Bezörgetett. És mikor kijött a leánytól, már tudta, hogy ezentúl
pénzre lesz szüksége.

A nagyatyjára gondolt, az atyjára. Mindég dolgozni látta őket és soha se
költekeztek. Hová teszik a pénzt? Sok lehet. Idegen emberek mondták
neki. Még az az állatszemű leány is tudta és a többiek is, a kifestett
arcúak, akik úgy intenek a szemükkel, hogy csak ő lássa meg. Miről
ismernek rá? Mit akarnak? Miért bújnak elő a piszkos házakból, mikor ő
arra megy? Miért várnak rá az utcák szegletén? Várnak és kinálják
magukat és csökönyösen követik. Jönnek. Éjjel, mikor aludni akar, akkor
a képük jön. Megtelik a szoba. Az ágyára ülnek. Fojtogatják, hogy
fizessen nekik. De hát honnan vegye a pénzt?

Egyszerre maga előtt látta a nagyatyját, úgy, mint a pincelejárat
falmélyedéséből látta. A nagy árnyék a korai reggelben. Összekuporodott.
Szégyelte minden nyomorult gondolatát. Piszok volt az egész. Ő is
dolgozni fog, erősen, becsületesen, mint az öregek. Jó lesz mindenkihez.
Annához is jó lesz. És az állatszemű leányhoz nem megy el többé soha.

De mikor eljött az óra, megint nyugtalan lett. Hogy tartóztassa magát,
gondolata elővette a nagyatyja képét, mikor dolgozni ment. A kép
megfakult, erőtlenné vált. Az ijesztő, csúnya kényszer húzni kezdte
megint és a lépcsőn már tudta, hogy hiába ellenkeznék önmagával: mennie
kellett a Hal-piac felé.

Lenn, a kapualjában egészen váratlanul elébe került Anna és az
édesatyja. Annának egy csokor fuchsia volt a kezében.

– Jer velünk a temetőbe, Sebastián bácsihoz, – mondotta a leány, mialatt
a kocsiba szállt.

Kristófnak csak az utcán jutott eszébe, hogy nem felelt. Utánuk nézett.

A kocsi már távolodott a Duna irányába.

A Lánchíd faburkolatán hirtelen puha lett a kerekek zaja. A híd lágyan,
egyöntetüen ringatta össze a folyóval, mintha a víz elemeiből kövült
volna a Duna fölé és emlékeznék eredetére. Annának úgy rémlett, hogy a
híd, a folyó csak egy és a kocsi úszik. Szeme előtt, a láncba foglalt
vasrúdakon, mint óriási hárfahúrokon játszott a nap. Az ég magas és kék
volt a várhegy felett. Túl rajta a Vérmezőn, a sok nagy halálból, mély
fű nőtt. Az akácfák mögött kétablakos polgárházikók. Ivelt zöld kapuk,
összeérő bubos tetők.

– Milyen kicsiny itt minden…

János Hubert felpillantott:

– Itt is lehet még város. Ekkora se volt Pest, mikor a nagyatyád
letelepedett.

A kocsi előtt gágogva rebbentek szét a libák. Kutyák ugattak. Az
Ördög-árok partján egy pásztorember furulyázott.

Anna idegenül nézett körül, közben egy régi játékára gondolt. A játék
egy majorság volt. A gazdasszony nagyobb volt, mint az istálló és kerek
talpon állt. A fáknak, a libáknak és a pásztornak is kerek volt a talpa.
Önkéntelenül visszanézett a furulyázó ember lábára és nevetni kezdett.
Valószinűtlennek találta az egész környezetet.

Odébb szétváltak a krisztina-városi házak. Magányosan ültek a zöldséges
kertek között, szélesen tarkán, mint a parasztasszonyok.

A Város-majornál megállt a kocsi. Ulwingék gyalog mentek tovább a
katonatemető felé. A budai polgárok oda temették Sebastián bácsit.

– Miért? – kérdezte Anna, – hiszen ő nem volt katona…

– De hős volt, – felete János Hubert, bár soha se tudta egészen
megérteni Ulwing Sebestyén halálát. Az atyja hallgatott a részletekről.
A várbeli polgárok pedig szép, zavaros dolgokat meséltek. Szerette
hinni, amit mondtak, hizelgett neki. És valahányszor az órás emlékezete
szóba került, szerényen, de önérzetesen jegyezte meg, hogy a hős közeli
rokona volt. Beleélte magát a ráháramló tisztességbe. Emelt fővel
viselte, mint a magas gallérokat.

Annának eszébe jutott valami. A nagyatyja mondta neki, vagy három év
előtt és közben erősen a szeme közé nézett: „A vérbeli polgárok hősnek
tartják Sebastián bácsit. Ők talán tévednek. Te vagy az egyetlen, aki
nem tévedsz, ha annak tartod“… Emlékezett rá. Ennyi volt. És azontúl
hősnek tartotta ő is azt, akit addig egyszerűen csak szeretett.

Köröskörül, mint egy erdő, álltak a fák a hantok között, egy erdő,
amelyben temettek. Itt nem a fák igazodtak a sírok szerint, a sírok
igazodtak úgy, ahogy az erdő akarta. És az élet buja erőt szívott a
gazdag halálból. Néhol megdültek a kőkeresztek, elmerültek a gazos
mohában. Az egyik kriptára szomorúfűz hajlott. Ráborult, mint egy erdei
asszony, kinek lecsüngő zöld haja eltakarja az arcát, mely bizonyosan
sír az árnyék alatt.

Anna sokáig imádkozott Sebastián bácsi fejfájánál. Szótlanul mentek
odébb. A sírok körül alacsony vasrácsok aranyozott dárdái villantak ki a
fű közül. Kerítések, határok még a holtak körül is, hogy elválasszák
egymástól azokat, akiket szerettek és azokat, akiket senki sem
szeretett. Annának mégis az jutott eszébe, hogy a halottak lenn a
földben talán kezet nyújtanak egymásnak a rácsok alatt.

A hantok lelapultak a hegyoldalon. A halál megállt, kimaradt a fák
közül, csak az élet jött velük. Csak az erdő kisérte lépésüket a nyári
csenden át.

Egy kis tisztás szélén szalmakalap feküdt a fűben. Meglepetve néztek
fel. A tisztáson fedetlen fővel egy fiatal férfi állt és arcát a nap
felé tartotta. A közeledő léptekre figyelmessé lett. A szeme barna volt.
A tekintete sötétebbnek tetszett a szeménél. Haragosnak látszott. Ekkor
vette észre Annát. A kicsiny leányarc komoly akart maradni, de a szeme
már gúnyosan nevetett és az ajka is közel volt hozzá. Az idegen zavarba
jött.

Ulwing János Hubert megemelte az ágak közt felborzolódott cilinderét. A
városi major ösvénye felől kérdezősködött.

A fiatal ember irányt mutatott. Férfias szép keze előkelően keskeny
volt. Egy zöldkövű, régi pecsétgyűrűt viselt. Néhány lépést tett
Ulwingék mellett. Mikor az ösvényhez értek, szótlanul meghajolt.

Anna bólintott. Puha florentini pásztor-kalapjának a hullámzása egy
pillanatra árnyékot vetett a szemébe. Szinte sajnálta, hogy az ösvény
ilyen közel volt. Mögötte már távolodtak a lépések. Lehajolt és letépett
egy virágot. Most vette észre, hogy mennyi virág van az erdőben.

Kalapját a karjára akasztotta. Még egy, még egy… és bokréta nőtt a
kezében. Egy harangvirág gyökerestől odaadta magát. A gyökerek, mint
végtelenül finom kis madárkarmok nedves földet fogtak markolva. Anna
először érezte meg a föld szagát. És mikor a két oszlopember között
behajolt a kocsi, eszébe jutott, hogy ma jöttek először vadvirágok a
régi házba…

A lépcsőn Kristóffal találkozott. A bátyja mereven tartotta a fejét,
hallgatódzni látszott. Most már ő is meghallotta a nagyatyja hangját. A
hang messziről jött, az ácspiac irányából.

A régen száradó, felhalmozott fa között az egyik ács pipára gyújtott. Az
építőmester ép akkor járta be a telepet. Egyszerre meglátta a kékes kis
füstfelhőt a levegőben. A vér a fejébe tódult. Ököllel fenyegette meg az
embert. Az ács rémülten verte ki a pipát és eltaposta az égő dohányt.
Mellette egy legény, ijedtében ferdére kezdte bárdolni a szép, nagy
tölgygerendát.

Az öreg Ulwing arca sötétvörös lett a haragtól. Félrelökte a legényt és
kikapta kezéből a szekercét.

– Ide nézz! – kiáltotta olyan hangon, hogy körülötte mindenki abbahagyta
a munkát. Aztán, mint egy fogoly acélmadár, lendülve emelkedett markában
a szekerce. Szilánkok repültek. A tölgyfa urára ismert és hasadt a
biztos akarat szerint.

Ulwing Kristóf elfelejtett mindent. Melle lihegve szívta fel a tölgy
szagát. Az átöröklött ősi ösztönök és mozdulatok, fiatalságának széles
ereje, melyet félretólt a megfeszített szellemi munka és feleslegessé
tett a jólét, elemien ébredt fel benne. Csak a tölgynek a fája, csak ő
volt a világon. És az emberek egy pillanatra újra látták a nagy ácsot,
akinek a régi erejéről az öreg mesterek növekvő meséket mondtak a
fiataloknak.

Egy pillanatig látták, aztán valami történt. A felemelt szekerce
kifordult a hatalmas kézből, gyámoltalanul billent át a levegőben. A
földre esett. Az építőmester a homlokához kapott, mintha a szekerce
odacsapódott volna és tántorogni kezdett lassan, rettentően, úgy, mint
mikor egy vén torony álltóhelyében meginog.

Senki se mert hozzányúlni. Az összefutó munkások bénultan néztek rá.

Füger volt az első, aki magához tért. Odatartotta a vállát a főnökének.

János Hubert halálsápadtan szaladt át az udvaron.

Két izmos ácslegény között, egyenlőtlen ingadozással jött az
építőmester. Karja begörbülten fogta körül a legények nyakát. A könyöke
magasabban volt, mint a válla. Az erőlködéstől vörös, fiatal munkásarcok
mellett fakó és lárvaszerű volt az aggastyán arca.

– Nem oda, – mondotta alig hallhatóan, mikor hálószobájában az ágy
irányába akarták terelni a testét. Az ablak felé intett az állával.
Karosszéket tóltak elébe.

Aztán megjelent Gárdos protomedicus aszott, barna képe az ajtóban. Mikor
kiment a szobából, azt a mindent elejtő, alázatos mozdulatot tette,
melyet csak papok és orvosok tudnak. A papok, ha Isten előtt állnak az
oltárnál, az orvosok, ha a halállal kerülnek szembe.

– A gyerekek… Az építőmester erőlködve visszafordult. Akadozó pillantása
lassan járt körül a szobában.

Kristóf remegve fogódzott meg az asztal szélében. Érezte, hogy ha az a
nagy, kereső tekintet megtalálná őt, ép a szemhéjához nyúlna és befelé
nyomná a szemét. Minden összehúzódott benne. A teste el akart bújni a
térben.

Hát ilyen a halál! Eddig nem látta soha. Pedig most már sejtette, hogy
ott van minden mögött és belesúgja a félelmet az emberek fülébe. Neki is
ő súgta, mikor gyerek volt és el kellett bújnia a paplan alá. És futnia
kellett a szobából, ha kialudt a gyertya. Akkor még nem értette a súgást
és a félelme eltévedt és rémek ellen fordult, mély csendek, sötétségek
ellen. Pedig minden a halál volt.

Homályosan látta a többieket maga körül. Az atyját, Fügert, Gemminget és
Feuerleint. Tini feszült, hosszú arca is ott volt. Valószinűtlenül
pontosan mozgott a mosdótál és karosszék között. Jött és ment. A kezében
vizes kendő. Kinn a folyosón az ácsok. Eltompított, nehéz lépések.
Váltakozó, ijedt arcok az ajtónyilásban. Egyik nyomja a másikat és a
szemük olyan, mintha verembe néznének.

Egyszerre meglátta Annát. Milyen sápadt. De azért ő is rendesen mozog.
Most letérdel a karosszék mellett és két viaszkéz között van az arca.
Egy galambősz fej föléje hajlik és nézi őt soká, elviselhetetlenül soká.
Ha nem eresztené el többé? Ha magával vinné?

Kristóf felzokogott. Valaki meglökte és tólta előre. Már ő is ott
térdelt a karosszéknél. Most, most… A kialvó szem tekintete megtalálta
őt. Két viaszkéz tapogatózva nyúlt bele a levegőbe, begörbült, valamit
meg akart fogni.

A fiú hangtalanul esett végig a padlón. Aztán nem tudta, hogy kiviszik.

Lassanként besötétedett a szobában. A pap lépései ünnepélyes csendben
kongtak a folyosón. A lépések jöttek és újra elmentek. Tömjénszag érzett
a kapualjában. A sekrestyésfiú végig csengetett az utcán. Úgy
csengetett, mintha labdáznék a hangokkal és ezalatt egyik ház a másiknak
mondta el a hírt:

„Ulwing építőmester haldoklik“…

A lépcső alján tolongás támadt. Az építőmester nehéz, kettős lélegzete
kihallatszott a folyosóra. Fenn, az udvari szobában szorongó, kisírt
arcok hajoltak a karszék fölé.

Mióta a pap elment, Ulwing Kristóf nem nyitotta ki a szemét. Hallgatott
és a csendben agya kétségbeesetten küzdött a megsemmisüléssel. Korán
jött. Még nem volt készen. Fellázadt ellene. Annyi terv… Valamit mondani
akart. Szavakat keresett, de nem talált egyet sem: elvesztek az utak az
emberekhez…

Szeme és a lezárt pillák közé egyszerre színek kerültek, kemény
szín-szilánkok, melyek beleestek és nyomták a szemgolyót. Sárga foltok.
Fekete karikák. Vörös cikázások… Aztán jó, pihentető erőtlenséget
érzett, mint nagyon régen, mikor gyerek volt és az anyja karjában vitte
az ágy felé. És Sebastián testvér… és ők vándorolnak ketten, fáradság
nélkül, csendesen. Egy város látszik. Templomtornyok, házak, sok üres
telek, melyekre ő fog építeni. Reggel van és harangoznak…

János Hubert lehajolt az atyjához. Még lélegzett. Mintha a szája mozgott
volna.

– Reggel van! – Olyan erősen mondta ezt az építőmester, hogy mindannyian
az ablakra néztek.

Az ácspiac túlsó szeglete felett csodálatos derengés látszott. Füger
kivette az óráját: még éjfél sem volt.

A derengés minden pillanattal jobban terjedt. Vörös por és villanások;
eleinte csak egy-kettő, aztán mindég több.

A kis könyvelő izzadni kezdett. Hirtelen egy bőrkötényes embert látott
meg a gondolatában. Kiveri a pipáját és rátapos az égő dohányra. Most
már világosan emlékezett a nagy munkáscsizmára a fürészpor között.
Önvádoló kétségbeeséssel arra is emlékezett, hogy azután nem nézett
többé oda…

Az udvaron egy ember szaladt át.

– Tüz van!…

A kiáltás megismétlődött: a ház minden szeglete mondta. A meredek tető
alatt narancssárgák lettek a falak. Az ablakok üvegjén természetellenes
vörösség terjedt. A szobákban hirtelen világosságok hullámzottak.

– Tűz van!…

Most már az utcák is kiáltották, makacsul, élesen. Lépések nyargaltak.
Lajtoskocsik dörömböltek a Duna felé.

János Hubert az ajtóhoz rohant. A küszöbön úgy látszott, mintha elesnék.
Tántorgott és visszafordult. Verejtékes ijedséggel számolni kezdett.
Görcsösen, zavarosan számolt az agya. A veszteség óriási volt. A
temérdek épületfa és anyag. A cég meginoghat ettől… Gyámoltalanul meredt
az atyjára. De a karosszékben csak egy kisérteties aggastyán ült, aki
lárvaszerűen mosolygott bele a tűzfénybe. Tőle már nem várhatott semmit.
A térde remegni kezdett.

Anna zsibbadtan nézett az ablak irányába. Nem merte megmozdítani a
fejét. Valami össze akart esni a homloka mögött.

Az udvar falán fekete alakok bukkantak fel. Rocskával lódították a vizet
a tűzre. A szemközti házak tetején is emberek álltak.

A kátrányolvasztók táján kormos rémek tántorogtak a levegőben. Fojtós,
égett szag tódult be az ablakon. A tűz rettenetes erővel terjedt.
Nyargalt az udvarfal felé.

A ház!… Anna szíve egy lökésben eszmélt fel. Félteni kezdte a házat,
vonagló fájdalmas félelemmel úgy, mint egy élő teremtést, akivel
összetartozik.

Kinn az ácspiacon egy lángoló farakás omlott le.

A szobák vészes világosságában, Tini és a cselédleányok, fejveszetten
kapkodtak a nyitott szekrények előtt.

Anna a falnak dült: „El akarják hagyni a házat. Menekülni akarnak“.

– Mentsék meg!… Mentsék meg! – kiáltotta vértelen arccal.

Füger Ágoston lihegve botlott be az ajtón. Hireket hozott; megint ment,
megint ott volt.

Már a szertár teteje is égett. A levegő remegett a forróságtól. Rekedt
reccsenés, sustorgó sziszegés, sokhangú emberi kiáltás hangzott…

Az építőmester félig leesett pillái ritkán mozdultak. Nem hallott, nem
látott semmit, ami kívüle történt. Rejtélyesen távol volt mindentől.

Az ablak alatt száraz csörgéssel zsugorodtak össze a hőségben pörkölődő
levelek. Az udvarban egyenletesen sivalkodott a húzóskút. Egy szivattyú
locsolni kezdte az átmelegedett falakat.

Ebben a pillanatban egy nehéz, rövid hang esett le a magasból: mint egy
kerek érccsepp. Utána több jött, kongva, baljóslatún.

Ulwing Kristóf arcán valami átsuhant.

– Harangoznak… Reggel van és harangoznak.

Feszült rémülettel néztek rá mindannyian. Az építőmester keze
megfogódzott a karosszékben. Felállt. János Hubert és Flórián kétoldalt
tartották.

– Eresszetek! – Ez a régi hangjának az árnyéka volt. Nem tudta, hogy már
senki sem engedelmeskedik.

– Építeni… építeni… Álla egészen elferdült és a teste ijesztő
erőfeszítéssel kiegyenesedett. A haldokló Ulwing Kristóf egy egész
fejjel volt nagyobb az élőknél…

Aztán, mintha belülről valaminő erő megcsavarta volna, félig megfordult
önmaga körül. János Hubert és a szolga összegörnyedt a súlya alatt.
Karjaik között halott volt az építőmester. Állva halt meg és megtört
szemében benne maradt a tölgyek égő fájának a fénye.

Lenn új lajtos-kocsik érkeztek. Trombiták rikoltoztak végig az utcákon.
Létrák ágaskodtak bele a vörös levegőbe.

Hosszú, lihegő kígyók kezdtek dolgozni: a szivattyúk repülő vizet köptek
a lángok közé. De a tűz nehezen hátrált… sisteregve, lassan esett össze
önmagában.

A lipótvárosi templom vészharangja jajgatva kiáltozott tovább:
segítséget kért, hívott, panaszkodott. Valamennyi városnegyed felelt.
Egész Pest felriadt. A félrevert harangok kongásában szállt a kormos
perje. A füst belepte a sárga falakat. A szivattyú vize végig csorgott
az ablakok üvegjén.

Azon az éjszakán megöregedett a régi ház.

Ulwing építőmestert kivitték a régi házból és az oszlopemberek benéztek
a halottaskocsiba. Mögötte az infulás apát… viaszgyertyák lángja. A
papság énekelt. A polgármester, a magisztrátus, a céhek zászlói, az
egyletek: lassan mozgó, nagy, sötét tömeg a nyári ég alatt.

Ulwing Kristófot levett kalappal kisérte az egész város és amerre utolsó
útjában elment, zúgott valamennyi templom harangja. Aztán becsukódott a
ház kapuja. A nagy űr, a nagy csend belül maradt.

A temetés utáni reggelen történt, hogy az Ulwing cég új főnöke először
foglalta el atyja helyét a rácsos, földszinti ablak előtt, az
íróasztalnál. A tűz kihült füstje, a tömjén és erjedt virágok szaga még
érzett a házban.

A korai órában senki sem mozdult. János Hubert egészen egyedül volt.
Felesleges mozdulatával többször a nyakkendőjéhez nyúlt, aztán, mintha
meglökték volna, ráborult az asztalra és hangtalanul, sokáig sírt. Csak
akkor egyenesedett fel, mikor a szomszéd irodában lépéseket hallott.
Mialatt a szemét törölte, észrevette, hogy a porcellán tintatartó nem
áll a helyén. A porzót is az ellenkező oldalra tették. Erőltette az
emlékezetét és pontosan visszahelyezett mindent úgy, mint az atyja
idejéből megszokta.

Az ajtón kopogtak. Hirtelen eszébe jutott, hogy az a kis ajtó, melyen
évtizedek óta alázatosan, meghajolva, sápadtan, kérve jöttek be az
emberek a hatalmas Ulwing Kristófhoz, most ő hozzá vezet. Önérzetesen
felemelte a fejét, de csak egy pillanatra aztán, mintha megijedt volna
attól, amit tőle vár az élet, újból összegörnyedt.

Füger Ágoston állt előtte. Egy csomó írás volt a hóna alatt.

Ulwing János Hubert tétovázott. Most neki kellett határoznia, segítség
nélkül, egészen egyedül.

– Ezeket az ügyeket még a boldogult építőmester úr parancsából intéztem
el így, – mondotta a kis könyvelő és ráncos arcában lehúzódott a szája,
mint egy gyereké, aki sírni készül.

János Hubert gondolkozás nélkül aláírta a nevét. Megtörölte a tollat,
beleszúrta a sörétes pohárba, ép úgy, mint az atyja tette.

És ezentúl így ment minden tovább. Az üzlet élt a régi nyomon, a régi
mozdulatokkal, pedig köröskörül lassanként megváltozott a világ. Új
emberek, új cégek támadtak.

Az Ulwing-ház feje nem változtatott semmin és külsőleg még az élete is
olyanná lett, mint az atyjáé volt. Ő maga napról-napra öregebbnek
látszott. A szemét lehúnyta, ha pihent.

A tűzkár, a rossz üzletévek súlyosan nehezedtek a vállára. Az atyja
nagyarányú vásárlásai, terhek, régi vállalkozások, törlesztések és sok
más egyéb, aminek a lebonyolítása világosan, egyszerűen körvonalozódott
az építőmester előtt, mint megannyi rejtély maradt reá. A megfejtés
örökre elveszett az építőmester ridegen, biztosan számító elméjével.
Csontos, kíméletlen kezével lehanyatlott az Ulwing-ház ereje.

János Hubert minden bajon takarékossággal akart segíteni. Csak ennyi
volt, ami az ő egyéniségéből az üzletbe áradt. Ócska szerszámok. Ócska
eszközök. Megszorította még a háztartást is és Tini mamzell
konyhakönyvét ő maga nézte át minden vasárnap délután. Aztán behívta a
fiát a zöld szobába; takarékosságról beszélt neki.

Kristóf bágyadt szemmel, unottan ült a karosszékben és nem figyelt oda.
Szórakozottan kihúzta a nagyfejű gombostűt a bútorvédő horgolásból,
közben elfelejtette, hogy honnan tévedt a kezébe, ledobta a divány alá.

Netti behozta a papagályos tálcán a kávét és meggyújtotta a moderateur
olajlámpát. Kristóf egyszerre nem volt ott többé.

Hosszú Gáborral már nem törődött ekkoriban, a kis Gállal sem. A
technikus főiskolára járt. Egy szinésznővel volt viszonya és azok a
falusi nemes fiúk voltak a barátai, kikkel még a magánintézetben
ismerkedett meg. Cinikusan beszélt velük az asszonyokról. A
Vadászkürt-vendéglő egyik hátulsó szobájában órákon át nézte őket, mikor
kártyáztak.

Egyszer ő is megkísérelte. Vesztett… Vissza akarta nyerni a pénzét. A
zsebe üres volt, csak dohányszelencéje akadt a kezébe. Hirtelen
eleresztette. A nagyatyja még burnótot tartott benne. Szégyelte, amit
egy pillanatig gondolt.

Egy fanyar szájú ember rászólt az asztal túlsó oldaláról:

– Mi lesz?…

Kristóf megint a zsebébe nyúlt. „Visszanyerek mindent, aztán nem játszom
tovább.“ Kirántotta a szelencét és az asztalra csapta. Az ütéstől
felébredt a szelence. Öregesen, cincogva elmondta a kis dalt, melyre
Ulwing ötvösmester vagy száz év előtt tanította. Egészen úgy mondta el,
mintha kéregetne, de senki se figyelt rá. Mire a muzsikának vége volt,
Kristóf elvesztette a játszmát.

A keserű szivarfüstben nehéz lett a lélegzete. Hangok. Undorító,
borszagú meleg. Egy hosszú, szürke kéz elvette az asztalról az ezüst
szelencét.

Kristóf felállt. Még hallotta, hogy valaki azt mondta a háta mögött:
„Úgy játszik, mint egy nagyúr.“ Zsibbadtan ment el az asztalok mellett.
Közömbösnek látszott. Csak kinn az utcán fogta fel, hogy mi történt és
szíve összeszorult egy belső fájdalomtól. Önmaga felett érezte-e ezt a
fájdalmat, vagy a kis burnótszelence felett? Nem tudta. A nagyatyjáé
volt és most már egy idegené… Pedig hányszor látta a csontos öreg
kézben, mely talán meg akarta őt áldani, mikor a halál órájában feléje
nyúlt.

Borzongás futott rajta végig, kín és félelem. „Nyomorult vagyok“, –
mondotta sokszor egymásután, hogy lealázza magát. Aztán megesküdött,
hogy nem nyúl többé kártyához. Soha, soha… Ez valamennyire megnyugtatta
őt.

Mikor másnap a zsebéből kihúzott egy új bőrtárcát, észrevette, hogy Anna
tekintete követi a mozgását. Többször észrevette ezt. Türelmetlen harag
szállt fel benne.

Az atyja kiment a szobából. Anna feléje fordult.

– Elvesztetted?

– Persze, hogy elvesztettem! – Kristóf most már hálás volt, amiért
beszélhetett. Megkönnyebbült. Jóformán nem érzett többé felelősséget.

Anna lehorgasztotta a fejét.

– Tudod, hogy hol vesztetted el?… Igen! – A szeme felragyogott. – Hát ha
igérnél valamit annak, aki megtalálja?

– Ahhoz pénz kell, – mondotta Kristóf leverten.

Anna a szekrényhez szaladt. Egy kis dobozt vett elő a fehérneműje alól.

– Nem sok, csak amit kaptam. Összegyült lassan, régen, – és a bátyja
tenyerébe fordította a pénzt. – Kis Kristó, eredj gyorsan. Nincs baj.
Igérd oda az egészet.

Kristóf örült is, szégyelte is magát. Anna keze után nyúlt. De a fiatal
leány hátra kapta. Felágaskodott a nagy fiúhoz és odatartotta az arcát.
Kristóf megcsókolta és elszaladt.

Anna utána nézett. Hogy szerette a bátyját! És most talán megértette
Kristóf azt, amit ő nem tud megmondani. Mindég férfiak között élt és a
férfiak szégyenlik a gyöngédséget. Fütyörésznek, hogy eltitkolják és
kinéznek az ablakon. Őt is így nevelték. Megtanították rá, hogy a
gyöngédség csak addig mély és nagy, amíg mozdulatlanul hallgat és
egyszerre kicsiny és nevetséges lesz, mikor beszélni kezd; olyan
szánalmasan kicsiny, hogy az ember elpirul és kiszalad a szobából. Nem
lehet megmutatni. A többiek se mutatják, senki a házban, csak régen,
régen Sebastián bácsi. Pedig olykor mennyire vágyódott valaki után, aki
magához öleli.

Az anyja képére tévedt a szeme. Ha kiejtené kezéből azt a festett
rózsát! Ha megsimogatná őt! Csak egyszer, egyetlen egyszer, mikor
magányosan van a szobában… olyan egyedül… mindég egyedül. Mióta Walter
Ádám is elment, senkije se maradt, akivel beszélni lehet. Egy új dal,
egy új könyv: ez jött tőle messze Weimarból. Aztán megint csend volt
heteken át.

Anna céltalanul ment le a lépcsőn, az udvarkerten át a nagy falig. A tűz
óta a város végére került az ácspiac. Most már csak puszta telkek
húzódtak ott a palánkok között, hol régen bőrkötényes nagy, goromba
emberek dolgoztak a fával.

Lassan, ködösen, majd repülve, elevenen jöttek fiatal életének az
emlékei.

Vasárnapi délutánok. Mesék és Sebastián bácsi. Frissen bárdolt
tölgygerendák illata és a nagyatyja. És zene és álmok és az anyja
arcképe. Ennyi volt. Évek… Gyermekévek.

Leült az almafa kerek lócájára és megtámasztotta fejét a fa törzsén.

Az ég kék volt a lombok között. Az almafa virágzott. Egyszerre Jörg
nagyapa boltja jutott eszébe. És egy hang és egy dal. Milyen zavaros
volt az egész. Hirtelen két lázas szemre gondolt, de valahogyan Walter
Ádám arcában látta őket. Aztán Walterné… a Bajmóczy Bertha hangja és
kerítések az emberek körül. Kicsiny vasrácsok még a temetőben is. A
hegyoldalon elmaradnak. Egy tisztás van a fák között. Arra szeretett
hazajönni. A tisztáson az ember a nap felé fordíthatja az arcát. És az
erdei ösvényről vissza lehet nézni, egészen egyszerűen visszanézni,
minden ok nélkül, mert hiszen senki sem áll a tisztáson…

Fölpillantott. Valakinek a szemét érezte magán: a bokrok között Füger
Ottó állt. Gyerekkora óta ismerte ezt a bujkáló, makacs tekintetet.
Mindenütt ott volt; az atyja íróasztala mellett, a kapualjában, olykor
még este is, kinn az ablak alatt.

A rövidlátó szem pillantása most egyszerre tapadó és alázatos lett. Anna
le szerette volna dobni magáról. Bólintott és bement a házba.

Este sokáig várta Kristófot. Nem jött haza. Ez az éjszaka hosszabb volt
a többinél, szorongó, ijedt sejtelmeket súgott.

Másnap Kristóf megvallotta a hugának, hogy kártyázott és vesztett. És
Anna azt is megtudta, hogy a nagyatyja szelencéjét nem fogja
viszontlátni többé soha.

Még tavasz volt, de a nyár már a Duna fölött járt és a folyó közepén,
mint egy úszó erdő, kivirágzott a Palatinus szigete.

Anna nem sejtette, hogy a nyár elébe megy, mikor egy délután elindult a
sziget irányába, fölfelé a Duna mentén. Kristóf kisérte és mint
rendesen, az nap is elkésett. A társaság, melyhez csatlakozni akartak,
már nem volt sehol. Magukra maradtak a parton; egy ideig tanácskoztak,
aztán intettek a sziget révészének. Odaát, a vízbeérő falombok alatt egy
csolnak mozdult és lassan evezett át a folyón.

A parti gáton emberek jöttek a város felől. Anna közeledő hangokat
hallott. Valaki a nevét mondta; valaki csodálkozva ismételte meg:

– Ulwing Anna…

Önkéntelenül visszafordult. Kristóf köszönt.

A szürke gáton egy fiús arcú, nyulánk leány jött feléjük.

– Nem ismersz meg? – kérdezte Annától. – Igaz, hogy régen találkoztunk.
Emlékezel?

Most már emlékezett: Illey Mártha volt.

– A táncórák…

Ettől a szótól Anna szemöldöke merev és kemény lett. Illey Mártha
hirtelen oldalt pillantott.

– Tamás! – és bemutatta a bátyját.

Anna egy előkelően férfias kezet látott a napban. Zöld kövű, régi
pecsétgyűrűt viselt. Fölpillantott, de a férfi arca egészen idegennek
rémlett előtte. Aztán szinte ijedten rezzent át a belsején magányos
gondolatainak az emléke. Érezte, hogy elpirul. Zavara, mint egy felhő
szállt át a szemén. Már elmúlt… Csinos mosolya gúnyosan vonta föl az
ajka szegletét…

Illey Tamás is nevetni kezdett, de a nézése nem volt egészen biztos. A
vízről fölverődő nap mozogva himbálódzott a szemében. Kristófhoz
fordult.

– A hugod meg én, nem vagyunk idegenek egymásnak. Rajtakapott, mikor
egyszer napot mentem keresni a városon túlra, napot, meg fákat, meg
földet. Akkor is kinevetett…

Lenn, a gát alatt kikötött a révész. Aztán elindult velük a csolnak a
sziget felé. Anna úgy érezte, hogy minden, ami volt, a parton marad és ő
könnyű és szabad. A kis hajó töredező aranyban úszik, az evező is
aranyat kavar. És a víz viszi őt, elviszi a gondolatait a nagy
ragyogáson át.

Illey Mártha megszólalt:

– Szeretem hallgatni a Dunát. Emlékezel Tamás? Otthon is hallgattuk.
Épen úgy zúg, mint az illei erdők.

– Én is szeretem a Dunát, – mondotta Anna fátyolozott hangján. –
Valahonnan az eredetétől jöttek a dédapáim. Nagy erdőkből…

Kristóf a kényelmetlen favágókra gondolt és ijedten meglökte a hugát,
hogy ne mondjon többet.

Anna elmosolyodott.

– Onnan jöttek, lefelé a folyó partján, mintha a Duna hívta volna őket…
Egy pillanatig elgondolkozott, aztán csendesen mondotta: – Sohasem
hallottam még erdőzúgást. Nekem úgy rémlik, valamit dalol a víz. Mindég
ugyanazt és mire bevégzi, senki sem emlékezik a dal kezdetére.

Kristóf figyelmesen nézte Illey öltözetének a szabását. Vajjon hol lakik
a szabója? Keskeny cipőjét is nézte és közben a pad alá dugta a lábát.
Óvatosan utánozni kezdte Illey Tamás mozdulatait. A hanghordozását is
utánozni kellene. Biztos és előkelő volt.

Illey elnézett a víz fölött, mialatt beszélt:

– Ki tudja, miért hívják kék Dunának ezt a folyót? Nem az ég van benne,
hanem a föld. Hogy hömpölygeti, milyen zöldes-sárga tőle… Áthajolt a kis
hajó peremén; alulról locsogva verte a víz a csolnak orrát. – Maguk
erdőzúgásra meg zenére gondolnak, – mondotta mosolyogva, – látják, nekem
úgy hangzik itt, mint mikor a gulya iszik?

– A gulya?… Annának nevetnie kellett.

A szigethez értek. A révész megfogta egy fűzfa gallyát. A csolnak feneke
csikorogva csúszott föl a kavicsos partra.

A lehajló ágak végigsimították Anna arcát. Utánuk kapott a szájával és
egy levél fehér fogai között maradt.

A víz beszélő, mozgó csillogásából, nedves, zöld csendbe léptek. A fű
magas és puha volt, a fák mélyen lehajoltak és alattuk a sűrű árnyékban,
szárnyas ezüstszilánkok úsztak. Mint egy kicsiny, zümmögő aranyharang,
egy vad méh szállt föl a magasba.

– Meg kellene keresnünk a többieket, – mondotta Anna a bátyjának.
Egyszerre kedvetlen lett.

Kristóf elfintorította az arcát. Mártha kérlelte őket.

– Maradjunk együtt, – mondotta Illey Tamás. Egészen egyszerűen mondta; a
hangja mégis úgy hatott Annára, mintha megfogta volna és visszatartaná.
Már egyikük sem gondolt arra, hogy elváljanak. A moha nesztelenül
süppedt a lábuk alatt. A gallyak, mint a hullámok váltak szét és
csapódtak össze mögöttük.

– Mintha egy zöld tó fenekén járnánk…

– Az árnyék is olyan hűvös, mint a víz.

– Ez évben megkésett a nyár. Sokáig kellett rá várni.

– Sokáig! De most már itt van.

– Itt van… Anna elhallgatott és hirtelen oldalpillantással nézett
Illeyre. Nyugtalanság fogta el. Megint egészen idegennek tünt föl neki.
Az, akit a temető mögötti tisztáson látott, szebb és vonzóbb volt. Illey
Tamás élesen metszett, sovány arca ellentmondott az emlékezetének.

A fák ritkulni kezdtek. Egy gyepmezőre értek. Illey levette a kalapját.
A nap az arcába sütött.

Anna megállt, szeme nagy és kék lett, mintha egészen megtelt volna éggel
és az emlékezése egy pillanat alatt beleolvadt a valóságba. Már nem
értette, miért gondolta az előbb, hogy a képzelete megmásította Illey
Tamást. Hiszen ő volt… egészen az volt, akit nem felejtett el. Sötét
haja fénylett. Úri formáju feje finom vonallal hajlott bele a nyakába,
mint egy telivér állaté. Anna tekintete félénken simította végig. Ez nem
az Ulwingok széles, izmos nyaka volt. Ezen a nyakon talán soha se
hordtak terhet az illei urak.

Megtalálta amiről azt hitte, hogy elveszett. És mialatt Illey Tamás
oldalán odébb ment, úgy érezte, mintha egy remegő, boldog nevetés áradna
szét a bőre alatt, föl az ajkára, bele a szemébe.

A tartózkodás megenyhült a belsejében. Hiszen régen ismerik egymást.
Hiszen annyi mondani valójuk van…

Illey Tamás is beszélni kezdett.

Anna megtudta, hogy a szülei már nem élnek; hogy lenn, délnek, a Duna
mentén, az illei földön született. Messze, egy nagy, hűvös falusi
házban, ahol kongott a lépés a régi arcképek alatt. A kert benézett az
ablakon. A Duna is hallatszott és az őszi ködben a vadászkürtök is. A
szántásban nagyszarvú, ezüstfehér ökrök, mögöttük a hajdani illei
jobbágyok: mintha minden a barázdából nőtt volna ki…

Annának távol és idegen volt mindez, de szerette hallani Illey hangját.
Csak lassan jött az az érzése, hogy az, amiről beszél, elvonja őt,
szinte mintha elvinné mellőle az árnyékos ösvényről. Ha igaz lenne! Ha
igazán el találna menni? Önkénytelenül kérdezte:

– De ugy-e azért vissza jön onnan megint?

– Vissza? – A férfi megállt egy pillanatra. Szemében tompa lett a fény.
– Már nem mehetek oda. Ille már nem a miénk.

Anna jóformán alig hallotta. Csak arra bírt gondolni, hogy nem megy el,
hogy itt marad. És Illey is mosolygott megint. Sajátságosan, fájdalmasan
mosolygott. Ezt észrevette a leány.

– Mi baja? Semmi… Hogy miért kérdezem? Csak úgy; azt hittem, megütötte a
visszacsapódó gally.

– Nem bántanak engem a fák.

Az illei tölgyekről kezdett beszélni. Ott álltak a ház előtt. Ha fújt a
szél, recsegtek. Mondtak valamit egymásnak, amit szerettek volna
megérteni a gyerekek ép úgy, mint mikor az öregek a szalonban deákul
beszéltek maguk között. És az udvarkapun túl a jegenyefasor is ingott a
szélben. Mozogtak a jegenyék, mint a csákóforgók. A kert végében pedig
egy cserfa volt, hinta lógott rajta. A kötelek belevágódtak a gallya
kérgébe, később is, mindég megmaradt a nyomuk.

Illey Tamás arca fiatalabb lett, mialatt beszélt. Annára nézett.

– Ott, ahol először találkoztunk, a kis tisztáson, ott is van egy cser
és hasonlít a hintafához. Itt is van egy.

Botjával egy fára mutatott.

Eddig szinte siettek beszélni, mintha kettesben akarnának járni ott is,
ahol magányosan jártak. Aztán, egyszerre elakadt a hangjuk: a jelenhez
értek. A lombos bokrok eltakarták a másik kettőt a szemük elől. Ekkor
vették észre, hogy egyedül vannak.

A sziget, mintegy igézetben hallgatott körülöttük. És az igézetben két
tekintet félénken összekulcsolódott.

A pillanat megállt, aztán elrepült.

Illey Mártha nevető arca kibukkant a sűrűből. Egy bokréta vadvirágot
emelt a feje fölé. Kristóf szedte neki és olyan szépen tette egymás
mellé a virágokat, hogy még a rét se tudja szebben.

Anna a bokrétára nézett. Aztán lesütötte a szemét kihajló
csipkegallérjára, a mellére: oda tűzte volna, haza vitte volna… de Illey
Tamás nem adott neki virágot.

Körülöttük lassanként vadonná szövődtek a bokrok. Az ösvény mohos lett,
lépcsőkhöz ért és eltünt. A kitaposott, százados lépcsők alatt, a
bozótos mélyedésben szelid, alázatos romok. Egy csúcsíves ablak a kövek
között. Megzöldült, kihült templomfalak: Szent-Margit ódon monostora.

A királyleány cellájából egy alacsonyan szálló madár rebbent ki. A
vízmenti út felől hangok hallatszottak. Mintha innen-onnan szitálták
volna be őket a sűrűbe. Túl a romokon emberek jártak.

Anna megismerte Müller apothekariusné csokoládészínű napernyőjét. A
napernyő rugóra járt és most félre volt billenve, mint egy kerek
legyező. Gárdos protomedicus régi divatú cilindere látszott. Gálné
nagykockás sálja. A Münster kisasszonyok nefelejtses kalapja.

– Hiszen ott mennek, – mondotta Anna. Kristóf megmarkolta a karját és
visszarántotta.

Kinn az úton páronként haladtak a kirándulók, lihegve nekihevülten,
mintha dolgoznának.

Hold Ignác mellett fáradt unalommal járt a felesége. Zsófi megcsúnyult.
Csak a szeme volt a régi: az a szép, árnyékos szeme.

Kristóf sokáig nézett utána.

Az apothekárius pofaszakálla lengett a dunai szellőben. Müller Ferdinánd
úr a camomillatermésről beszélt. A púpos kis Gál, a számító
borkereskedő, arról panaszkodott, hogy Pesten már bort sem isznak
annyit, mint régen.

– Nekem részeg emberek kellenek! – kiáltotta és nevetett hozzá.

Mögöttük két boltiszolga kosarat vitt. Hosszúnyakú palackok látszottak
ki belőle.

Anna Illey Tamásra nézett. Feltünt neki, hogy az alakja milyen magas és
arányos. Előkelően keskenynek látta az arcát. Valami öntudatlanul feléje
vonta.

– Utánuk megyünk, – mondotta félhangon, mintha a lelkiismeretét akarta
volna megnyugtatni.

– Majd aztán… Kristóf nevetett és az ellenkező irányba indult.
Művészetről kezdett beszélni. Azt mondta, festő szeretne lenni. Egy
képet festene. Egy erdőt. Tűz égne a fák alatt és a tűz lángjában
kicsiny, vöröstestű tündérek hajlongnának. Magas, fehér várkastélyt is
festene. Fenn a hegyen, nagy magányos hegyen. A bástyán árnyékos szemű,
fehér asszony állana, csak a haja lenne fekete és lobogna, mint egy
zászló. Már másról beszélt. Zenéről: Bachról és Mozartról. Ügyesen a
felszínen maradt és halkan, finoman egy keringő dallamát kezdte
fütyülni. Könnyedén mondta, hogy ő a szerzője. Utazásokról is mesélt,
bár soha sem utazott; építészetről, könyvekről, melyeket nem olvasott és
közben nevetett fel-feltörő, gyerekes nevetésével.

Anna úgy nézett rá, mint egy szemfényvesztőre. Milyen kedves tud lenni,
ha akar és hirtelen a régi Kristófot látta meg benne, ezüst fényű, szőke
fejével, kissé beteges arcával.

Aztán megint csak Illey Tamás volt Anna mellett. Mintha egy horgonyzó
hajón álltak volna ők ketten, a sziget csúcsánál. Előttük a keskeny,
kavicsos föld ketté hasította a vizet. A folyó szétvált. Csobogva futott
le kétoldalt. Egyszerre megállt a víz, a föld kezdett futni. A sziget
fölvonta horgonyát… A hajó megindul és viszi őket messze a végtelen
felé, melynek nincsenek partjai.

A nap lesülyedt a hegyek mögött. Anna fölrezzent és utána nézett.

– Elmegy…

A kihült, üvegszerű égen egyszerre meglátszott az új hold ezüst sarlója.

Visszafordultak, de a kirándulókat hiába keresték. A major körül
papirdarabok és hosszúnyakú, üres palackok hevertek a letaposott gyepen.

A révész várta őket a vízbe érő gallyak alatt. Kristóf fáradt volt,
megunta a szerepet, melyet játszott. Most már tudta, hogy ehhez is ért,
ha kedve tartja. Az ősi Illey névnek a varázsa pedig elkopott, nem
hatott rá többé, hogy a dédatyjuk vicepalatinus volt, azt is megszokta,
hogy Tamás tegezte őt, úgy, mint a casinobeli barátait.

Mióta csolnakba szálltak, Anna is szótalan lett. Ünnepnap este volt és
holnap hétköznap lesz megint… Világos mosolya kialudt az ajkán.
Visszanézett a távolodó sziget felé, aztán lehúzta a keztyűjét és
lenyúlt, mintha meg akarná simogatni a folyót. A hullám átcsapott a
kezén.

Illey a hajó peremére dült és ő is lenézett a vízre. A holdas, halvány
ezüst alatt, megcsillantak Anna csontos, fiús kis kezén a gyűrűk. Egy
saphir: egy kék villanás; egy rubin: egy vércsepp. A folyó nem tudta
lemosni a leány ujjairól.

– Hogy húz az ár, – mondotta Anna.

Illey félig öntudatlanul nyúlt le a vízbe. És a Duna, a messze német
városok és nagy magyar földek végzetének közös folyója, úgy tett egy
pillanatig, mintha össze akarná sodorni a kezüket.

A csolnak partot ért.

Virágban állt a régi ház. Még sohasem nyílott ennyi rózsa az
udvarkertben. Anna akarta így. Bevitte a virágokat a szobákba is és
lassú mosollyal ment végig a lakáson. Kiváncsian nézett meg mindent,
mintha most látta volna először a butorokat, a képeket, mintha új
szemmel nézné őket. Annak a szemével, aki el fog jönni.
„Viszontlátásra…“ hiszen ezt mondta valaki a multkor, ott a dunai gáton.

Azóta nem találkozott Illey Tamással. Pedig soha sem sétált annyit Tini
mamzellel, mint ekkoriban. Olykor már fáradt volt és még mindég menni
akart, a dunai gát felé, végig a belső városon. Egy keskenyvágású arc az
eliramodó kocsiablak mögött: hullámot érzett a szívében. Nem, megint
tévedett. Egy nyulánk alak az utca fordulójánál; mire közelebb ért,
egészen idegen volt.

A napok forróak lettek, melegek voltak az éjszakák…

Az Ulwing-ház egyik ablaka halkan nyilt bele a párás, kora reggelbe. A
homlokzaton még mély volt az árnyék. Szemközt, a várhegyen sárgán
terjedt a napfény, mintha egy borostyánkő-ablakon sütött volna
keresztül.

Anna kihajolt az érintetlen virradatba. A sziget irányába nézett. Mikor
visszafordult, a sárga reggeli napfény már leért a hegyről és úszva jött
át a Dunán a pesti part felé.

Lépések közeledtek: kopogó csizmák, csattogó mezitelen lábak. A
szögleten háromemeletes ház épült. Egy ismeretlen vállalkozónak a
táblája lógott az állványon. Kiabálás, kalapálás… A túlsó oldalon is egy
új ház. Azt az Ulwing-cég építette, de lassan haladt. Sok ház… A
vidékről özönlött a munkás nép a városba. Az utcákban falusi magyar
beszédet lehetett hallani. A régi, szőke német polgárok, mintha
elfogytak volna.

Egy tarkaszoknyás parasztleány, meg egy hosszú kőmíves legény ment el az
ablak alatt. A ráncos kis parasztszoknya vígan harangozott a nagy
férfilépések mellett. Anna utánuk nézett. „Ezeknek jó: együtt maradnak“.
Hirtelen önmagára kellet gondolnia és az emlékezetéből egy álom kezdett
fölmerülni. Ma éjjel álmodta, pedig azt hitte, hogy semmit sem aludt.

Álmában idegen utcában járt egészen egyedül. Ez szokatlan volt és
megijesztette őt. A néptelen utcának csak a túlsó végén ment valaki.
Megismerte előkelően hanyag járásáról. Utána eredt, egyre gyorsabban
lépett, de a távolság nem fogyott közöttük.

Az utca nyúlni kezdett, hosszabb és hosszabb lett.

És az a valaki egészen kicsinynek látszott messze, messze. Nem bírta
elérni, pedig már lélekszakadva futott. Kiáltani akart, hogy álljon meg
és a két karját kinyújtotta utána.

Fölébredt. Az álom eltünt, de a mellében láthatatlanul ott maradt
kinyújtott karjának vágyó, végtelen mozdulata.

Az anyja képére nézett. Az anyja már nem volt idősebb nála; egykorúak
lettek ő, meg az a kedves, ijedt tekintetü gyermekasszony. Már utólérte
az anyja éveit. Ha itt volna… Nem, erről még vele sem tudna beszélni,
senkivel, soha.

Levetette magát a diványra, tenyerébe fogta az arcát. Félig lehunyt
pillákkal nézte a sokvirágos vászonhuzatot. Terjedni kezdett körülötte.
Már nem is volt szövet, rét lett belőle, egy virágos rét és a tulsó
végéből jött valaki feléje. Nem fordította oda a tekintetét, mégis
tudta, hogy jön. A szíve gyorsan vert. Csodálkozva emelte föl a fejét.
Új volt minden, új lett ő maga is. Egyszerre énekelni szeretett volna,
kiénekelni a napfénybe azt, ami nagyobb volt nála, ami nem fért el
fiatal mellében.

Énekelni… De a ház aludt. Csak ő volt ébren. Ez jó… egyedül lenni. Két
keze között leküzdhetetlen mosolyt érzett az arcán. „Szeretem…“ Halkan
mondta, utána mégis úgy érezte, mintha abban az egy szóban minden dalát
elénekelte volna.

Lenn csendesen nyikorgott a gyalogkapu. Kristóf ekkor jött haza.
Körülnézett, aztán beosont az irodába, abba a szobába, melyben az
építőmester életében az atyja dolgozott. Mióta Kristóf valahogyan
elvégezte a technikus főiskolát, ez lett az ő helye. Kimerülten
könyökölt az íróasztalra. Az inge gyűrött volt, az arca is gyűröttnek
látszott.

Füger Ottó bejött hozzá, de ő nem bírt változtatni kétségbeesett
tartásán. A szája gyámoltalanul elferdült.

– Mi történt? – kérdezte a fiatal Füger.

Kristóf bágyadtan föltekintett. Mindegy volt neki, ki kérdezi, kinek
felel. Ebben a pillanatban akár Flóriánnak is megvallotta volna a
nyomorúságát. Beszélnie kellett valakivel… attól minden könnyebb lesz.

Füger Ottó ajkának egyenes, puha vonala hangtalanul vált ketté. A szeme
kerek lett. Régen sejtette, hogy Kristóf kártyázik. De amit ma éjjel
vesztett, az sok volt. Túl sok… Hirtelen rendbe szedte ámuló arcát.
Mindent tudni akart.

– Hát csak ez a baj?

Kristóf gyanakodva tekintett rá. Ő szemrehányást várt. Az kellett neki,
az megalázta és megnyugtatta volna. Levette volna róla a felelősség
súlyát.

Füger Ottó érezte, hogy ügyetlen volt. Komoly és gondtelt arcot
rögtönzött.

– Ez már baj! Nagy baj. Ha a boldogult építőmester úr tudná…

Igen, ennél lesújtóbbat nem mondhatott. Kristóf összegörnyedt.

– Ne higyje,… nem vagyok rossz. Csak szerencsétlen vagyok, átkozottul
szerencsétlen.

A fiatal Füger fel-alá járt a szobában és gondolkozni látszott, pedig
tudta, hogy mit fog mondani.

Kristóf szeme kínos merevséggel követte minden mozdulatát.

– Segítsen rajtam, – mondotta rekedten, mikor már nem bírta a csendet. –
Segítsen, az Isten szerelmére, adjon valami tanácsot.

Füger Ottó éppen ezt akarta. Fürkészően körülnézett, aztán megállt a
főnöke fia előtt.

– Jó az Ulwing-név, – mondotta halkan, – a Paternoster-utcában adnak rá,
amennyit akar. Mire való lenne a váltó? Elitélendő dolog, – tette hozzá
sebesen, – nagyon elitélendő, de hát most az egyszer.

– A Paternoster-utcában, a pénzváltóban? – Kristóf kissé
fölegyenesedett. – És az aláírás elég? Hogy is nem jutott előbb eszembe.
Hát oda menjek?

Füger Ottó, mikor egyedül maradt, levette a szemüvegét, rálehelt és
mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a szeméhez. Leült az
íróasztalához. Lassan rajzolni kezdett az itatós papírosra. Eleinte
kigyóvonalakat rajzolt, aztán U betű lett belőle… Ulwing & Társa. Ezt
írta oda és arra gondolt, hogy a Társ majd ő lesz. Dolgozni fog, de már
nem sötétben, nem másért, mint Füger Ágoston. Végtelen megvetést érzett
az atyja iránt. Ő csak olyan régi fajta cselédtermészet, aki megöregszik
az igában, koldus marad és dolgozik a más zsebére.

Kitörölte, amit az itatósra írt. Alázatosan állt föl az íróasztal
mellől. Ulwing János Hubert ment át a szobán. A cégfőnök barátságosan
intett a kezével. Füger Ottó összehúzta a szempilláit. „Milyen öreg a
keze. Öreg az egész ember. Ez már nem viszi soká“. És azzal a fojtott
lassú gyűlölettel nézett utána, mellyel csak azok a szegények bírnak
nézni, akiknek el kell adniok az eszüket, hogy a gazdagokat gazdagítsák.

„Nem viheti soká. És a másik?…“ Megint írni kezdett az itatósra. Ulwing
& Társa. Sokszor odaírta és óvatosan kitörölte megint.

Aznap délután Kristóf egy kis aranyláncot hozott Annának. A mamzellnek
egy ezüstözött Szent-Antal szobrot vett, Flóriánnak pénzt adott és a
cirkuszba küldte. Bőkezű volt és jókedvűen fütyörészett.

A paternoster-utcai pénzváltóban mindenki hajlongott, mikor megmondta,
hogy Ulwing Kristófnak hívják. Kezest sem kértek, nem is tudakoltak
semmi mást. Egy kicsit remegett ugyan a toll az ujjai között, de a
bagolyképü kis praktikáns, aki a váltócédulát elébe tette, nem figyelt
erre.

Most majd ki fog fizetni mindent. Számolni kezdett. Mi maradt meg neki
azután? A Király-utcában tartozott két uzsorásnak. Az óráját is
visszaváltja. Arra a gyanús öreg kufárra gondolt, aki csak este nyitja
ki az ajtaját a rosszhírű ház udvarának a végében. Egy karperecet is
igért egy leánynak. Nagyobb öszegek kezdtek eszébe jutni. Sok régi
tartozás, melyről megfeledkezett. Már nem fütyült. Igyekezett eltólni
magától a kényelmetlen gondolatokat, semmi értelmük, hiszen sok pénz van
a zsebében. Valahogy majd rendet lehet vele teremteni. Kártyát pedig nem
vesz többé a kezébe.

Egyszerre bágyadt tekintettel nézett a levegőbe; kedvetlen lett. Már nem
bizott abban, amit saját magának igért. Annyiszor igérte, annyiszor
megszegte. Valaki más előtt kellene a szavát adnia. Hol van Anna?…

Anna kinn állt a lépcsőnél és a korlátnak dülve nézett le a kapualjába.
Nem változtatott a tartásán, mikor a bátyja melléje lépett.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Kristóf, hogy magára vonja a figyelmét.
Szüksége volt rá, beszélni akart vele. Most mindjárt, mert később talán
már nem lesz ereje hozzá.

– Anna…

A fiatal leány feléje fordult, de a pillantása túl nézett rajta.

– Valaki jött, – mondotta Anna, – csengettek a kapu alatt. – Ebben a
percben olyan erősen élte a saját életét, hogy a szíve nem fogta föl a
másik élet hangtalan segélyhívását.

Kristóf még egy darabig állva maradt mellette, aztán füttyentett egyet.
Már elmult az a perc, amelyben beszélni vágyott. Szinte örült, hogy nem
kötötte le magát kényelmetlen igéretekkel. Szabad maradt.

Anna alig vette észre, mikor elment. Megint áthajolt a korláton.
Szemének és ajkának a szeglete finoman fölhúzódott. Kis arca sajátságos,
várakozó kifejezést nyert.

És aznap csakugyan eljött az, akire Anna várt.

A napszobában ültek kissé feszesen, udvarias körben, mintha középütt
abroncs lett volna a földön.

Illey Tamás a hugát is magával hozta. Kristóf is ott volt és Anna úgy
érezte, mindenkinek meg kell látnia, hogy küzködve lélegzik és a vér
minduntalan az arcába száll.

Ijedten kezdte figyelni önmagát, de a hangja egészen természetes volt, a
mozdulatai fegyelmezettek, mintha valaki más cselekednék helyette.
Megnyugodott; fejében a zavarosnak tetsző hangokból szavak lettek. Illey
Tamás hangja kivált a többi közül és hozzányúlt, mint egy érintés.

Összerezzent. Ellenállhatatlanul feléje kellett fordítani az arcát.
Illey tekintete fényes és mély volt. Csak egy pillanatig látta őt így,
aztán valaminő erőfeszítés látszott a férfi vonásain és mintha hirtelen,
gőgös zárkózottság lepte volna meg, barna szemében kihült a fényes
melegség, szinte elbújt a többiek elől.

De Anna nem felejtette el, pedig mióta az atyja is feljött az irodából,
Illey Tamás csak János Huberttel beszélt, aki épen olyan ünnepélyesen
ült a hegyeslábú, sokvirágos széken, mint régen Geramb bárónő
szalonjában, Bajmóczy septemvir oldalán.

A városról beszéltek. Új vasútvonalakról. Dunai gőzösökről.
Építkezésről. Politikáról.

Anna nem sokat értett ehhez. Az Ulwing-házban az ország politikája csak
annyit jelentett, hogy: jó vagy rossz üzletév. Csak eszköznek vagy
akadálynak nézték; míg Illeynél mintha önmagáért való cél lett volna.

Szűkszavú beszédje egyszerre gazdaggá vált.

Hiába tipornak ránk, hiába fojtogatnak, – mondotta és a tekintete kemény
lett. – A nomád nagy szabadság az én fajtámnak az őshazája. Abból
jöttünk. Nem lehet elfelejteni…

Anna feszülten nézett rá és mialatt hallgatta, emlékezetének a
félhomályából messze dolgok kezdtek előjönni. Jörg nagyapa hajdani
boltja, lázas emberek és az a rejtélyes, nagy hang, mely valamikor
szavak nélkül elvitte a lelkét egy ügyért, melyet nem értett. Most úgy
tetszett neki, Illey Tamás szavakat ad a régi hangnak és ő megért sok
mindent, amit gyerekkorában átélt.

János Hubert is figyelmesen követte Illey szavát és közben az atyja
jutott eszébe, Ulwing építőmester. Amit ő a városért tett és érzett, azt
Illey az egész országért érzi, az egész országért akarná tenni. Vajjon
hogyan lehetséges ez?

Józanul mosolygott. „Mind ilyenek ezek a magyar urak. Mindegyik az egész
országot akarja megmenteni, pedig ha csak egy-egy darabjához nyúlnának,
többet érnének el.“ Csendesen birálgatta magában a vendégét, azért mégis
szívesen hallgatta, mert bízás áradt a szavából és a gondolatai
reátámaszkodhattak erre az erőre.

– Hát igazán lehetséges, hogy a gazdasági élet is föltámad még valaha
minálunk? – János Hubertnek most már csak az üzlet járt a fejében.
Faárakról kezdett beszélni, épületanyagokról, munkásviszonyokról.

Mártha szórakozottan mosolygott a sokvirágos divány szögletében. Kristóf
idegesen szólt közbe, de az atyja nem hagyta abba.

Illey Tamás udvariasan hallgatott. Anna észrevette, hogy a console
irányába néz, az üvegburás órára. Ijedten követte a tekintetét. Soha sem
látta még ilyen ellenséges gyorsan futni a mutatót. És ebben a
pillanatban fölfogta, hogy milyenek lesznek az órák, ha megint egyedül
marad.

Valamit mondani kell Illeynek, mielőtt elmenne, valami, ami visszahozná
őt. Nem tudta, hogy föláll, nem tudta, hogy a zongorához megy.

– Igen, énekelj Anna, – mondotta Mártha.

– Énekelj! – kiáltotta Kristóf és örült, hogy félbeszakíthatja az
atyját.

Anna zavarodottan fordult Illey felé. Az ő szeme is kéri őt. A
tekintetük találkozott. Messze voltak egymástól és a leány mégis úgy
érezte, hogy hozzáhajlik és neki, egyedül neki fog valamit mondani. Még
nem tudta mit, de a keze alatt már ébredt a zongorán Schubert zenéje.

Sei mir gegrüsst… Sei mir geküsst…

Halvány, rózsaszín felhőben emelkedett a vér Anna halántéka felé. Az
arca idegenszerüen szép lett, érintetlen kis melle, mint kettős fehér
szárnycsapás szállt és emelkedett a könnyű ruha alatt és a hangja
tisztán elragadóan áradt, mint egy mély, tündöklő szenvedély. Könnyek
voltak benne, diadalmas ifjúság és benne volt egész szerelmének
öntudatlan, gyönyörű vallomása.

Kristóf ámulva nézett rá. Soha sem hallotta így énekelni az ő józan,
okos hugát. Mindannyian Annára néztek. Senki sem fogta fel, mi történik,
és mégis, mintha meleg világosság rezgett volna át rajtuk.

„Milyen szép, mikor énekel“, gondolta Illey Tamás.

Az emberek nem látják mindég egymást, csak néha, egy-egy pillanatra.
Tamás ebben a pillanatban látta meg Annát. Kissé elsápadt, úgy tetszett
neki, valaki forró, simogató kézzel megingatja arca körül a levegőt.
Tekintete nem engedelmeskedett, kivánóan átölelte a leányt.

Anna nem értette ezt a tekintetet és mégis megrázta őt.

Aztán vége volt a dalnak. És a csendben egyszerre szinte kihült Anna
lénye. Zölden-kék szeme hidegen nézett a levegőbe, a szemöldöke
mozdulatlan lett. Mikor Illeyhez fordult, áthatlanul zárkózott volt az
arca. El akarta takarni, amit önmagából megmutatott, mintha szégyelte
volna.

A többiek is rendbeszedték az arcuk elváltozott kifejezését.
Hétköznapiasan józanná vált minden. Netti behozta a lámpát. Este volt.

Egy hét sem telt el egészen és Illey Tamás megint eljött a régi házba.
Egyedül jött, Mártha falura ment.

– A vőlegénye anyjához, – mondotta Illey. – Régi mátkaság. Ősszel lesz
az esküvő. Ez a gond is elmulik.

Aztán nem szólt róla többet. Általában keveset beszélt. Anna sem beszélt
sokat, de azért derüs és boldog volt közöttük a csend.

Tini kötőtűi sebesen verődtek össze a lámpaernyő alatt és feszült,
hosszú arcának olyan kifejezése volt, mint mikor öregedő emberek ablakon
át a tavaszba néznek.

Anna olykor megrezzent, mintha a férfi tekintete a nevén szólította
volna. A himzőkeret fölött Tamásra mosolygott, aztán megint lehajtotta a
fejét és gyűrűinek a kövei egyenletesen csillantak föl a lámpafényben,
ahogy a selyemszálat a magasba húzta.

János Hubert feljött az irodából. Tini mamzell beleszúrta a kötőtűket a
gombolyagba. Fölállt. Lépései elhangzottak a folyosón és János Hubert
megint az üzletről, a városról, az építkezésről kezdett beszélni.

Anna ilyenkor mindég meghallotta az óraketyegést. Ha egyedül lehetne
Illey Tamással, odamenne az órához és visszatólná a mutatóját és ez
mindent elmondana, amiről ő nem tud beszélni. De ők soha sem voltak
egyedül. Csak akkor, csak úgy bírt Tamásnak valamit mondani, ha énekelt.

Megértette-e? Szerette-e hallani? Nem tudta. Illey más volt, mint
mindazok, akiket eddig ismert. Mikor a szemük találkozott a csendben,
egészen közel érezte magát hozzá. Mikor beszéltek egymással, úgy rémlett
neki, messze-messze vannak és nagy távolságokon kell áthatnia a
hangjuknak és útközben egészen kihülnek a szavak.

Anna szeretni kezdte a hallgatást. Ezt betölthette a szíve melegével.

Közben elmult a nyár.

Illey Tamás mindég gyakrabban jött, mindég hosszasabban maradt. János
Hubert elhagyta esti sétáját, hogy vele lehessen. Tini a legszebb
csészéket adta ki a tükrös szekrényből, ha őt várták. Flórián gyorsan
futott kaput nyitni.

A napok rövidek lettek. Netti már olykor tüzet rakott a kályhában.

Egy este Illey még a szokottnál is hallgatagabb volt.

Tini elejtette a gombolyagot. Mialatt lehajolt érte, Tamás hirtelen
Annához fordult és nagyon halkan mondotta:

– Nemsokára elmegyek Pestről. Adjon egy szót, amit magammal vihetnék.

A mamzell már ismét keményen, egyenesen ült a székén és kötőtűi
szorgalmasan ütődtek egymáshoz.

Anna keze lesiklott a himzőkeretről és a szeme olyan lett, mintha az
egész fénye megolvadt volna.

– Elmegy?… A hangja nagyon fátyolos volt.

– Mit mondtál? – kérdezte tőle Tini szórakozottan. Az egyik kötőtűt
féloldalt a kontyába szúrta és számolni kezdte a szemeket.

Illey csendes kétségbeeséssel nézte a mamzell lassan mozgó száját,
közben türelmetlenül forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt.

– Mártha esküvőjére megyek. Egyéb dolgom is van, ki tudja, mikor kerülök
vissza.

Anna a gyűrűre pillantott, aztán Tamásra emelte a szemét. Könyörögve,
fájdalmasan akarta neki mondani a tekintetével, hogy vigye őt is
magával, viselje őt is, mint azt a gyűrűt és ne hagyja egyedül többé
soha.

– Jöjjön ki holnap Kristóffal a Palatinus-szigetre, – mondotta Illey
hirtelen. A hangja szinte érdes és parancsoló volt. – A gátnál
találkozunk, – aztán lágyabban folytatta: – Énekeljen valamit… Ezt úgy
mondta, mintha ki akarta volna törölni a levegőből szavainak ott maradt,
kemény rezgését.

– Igazán, akarja? – Anna szeme felragyogott. A parancsoló hang úgy
hatott rá, mintha Tamás a kezével nyúlt volna hozzá, mintha gyöngéd
erővel meghajlította volna a testét. A szerelem alázatának öntudatlan
asszonygyönyörűsége rezzent át rajta. Elpirult, aztán elfogódva
kérdezte:

– Mit szeret? Schubertet, Mozartot vagy Schumannt?

– Ulwing Anna hangját, – felelte Illey egyszerűen és a szeme közé
nézett.

Mikor elhangzott a dal, Tamás felállt.

– Viszontlátásra, – mondotta Anna és keze, mint egy kis madár a
fészkében, szinte megbujt, beletámaszkodott a férfi meleg, erős kezébe.
Egy pillanatig így maradtak. Aztán Anna megint magában volt.
Visszaszaladt a zongorához.

Tamásnak énekelt most is. Utána küldte a hangját, hogy lekisérje a
lépcsőn, vele menjen egy darab úton. Talán meghallja, talán visszanéz.

Széthúzta az ablak előtt a mullfüggöny szárnyait. Az utcalámpák már
égtek. Valaki állt a túlsó oldalon. Anna jobban előre hajlott. Füger
Ottó volt.

A fiatalabbik Füger egy darabig még állva maradt és arra felé fordította
a fejét, amerre Illey Tamás elment.

Az iroda ablakából rácsozott fénysáv vetődött ki az utcába. Ulwing
építőmester egykori dolgozó-szobájában meggyújtották a zöldernyős
lámpát.

János Hubert ma kivételesen soká maradt az íróasztala mellett. Összeesve
ült és szintelen bőre két üres ráncot vetett az álla alatt. Keze, mint
valami élettelen dolog feküdt egy csomó papiroson, melyet aláírásra
beadtak hozzá.

Nehézkesen állt fel. Már másodszor nézett ki az ajtón, mely a szomszéd
irodába vezetett. Valamikor Füger Ágoston dolgozott ott, de amióta a kis
könyvvivő jobb karja megbénult a szélütéstől, Ottó fia foglalta el a
helyét. Füger Ottó az utóbbi években ügyesen elfoglalt minden helyet az
Ulwing-ház üzleti életében. Nélkülözhetetlenné tudta tenni magát, mert
levette főnöke válláról az elhatározás kínját.

„Vajjon hol lehet?“ gondolta János Hubert, mialatt az ajtónyíláson át az
üres szobába nézett.

Megint visszaült az íróasztalához. Szeme Pest-Buda régi tervrajzára
meredt, de azért nem látott belőle semmit. Néha kissé megrándult a feje,
mintha fel akarná rázni homloka mögött azt a tompa, sűrű anyagot, mely
nem akart mozogni. Sóhajtott és abbahagyta az erőlködést. Lehúnyta a
szemét. De most, hogy pihenni szeretett volna, megmozdult az agyveleje,
zavaros kavargással kezdett forogni benne minden. Egyszerre Kristófra
gondolt.

Füger Ottó csendesen nyitott be az ajtón. Hideg düh volt a szemében, a
szájaszéle merev és egyenes volt. Mire a lámpa fénykörébe ért,
mosolygott.

János Hubert fennhangon folytatta a gondolatát:

– Ma a pénzváltóban Kristóf nevét mondta valaki. A pénztár rácsa mögött
beszéltek róla az alkalmazottak. Mikor feléjük fordultam, elharapták a
szót. Nem értem, – aggodalmasan pillantott a fiatal Fügerre: – Tud
valamit?

Füger Ottó nem felelt mindjárt. Ebben a percben határtalanul gyűlölt
mindenkit, aki a házban élt. Annáért gyűlölte a többit is és azért a
gőgös Illeyért, aki mindég elnézett a feje felett. Úgy rémlett előtte,
most a kezében tartja valamennyiöket. Rajtuk állhat bosszút, amiért csak
egy kis könyvvivő udvari szobájában született, amiért szegény és hiába
töri magát. Közben alázatos tekintettel nézett a földre és úgy tett,
mintha szenvedne a kényszerűségtől, hogy beszélnie kell.

– Nehezemre esik, hogy eláruljam Kristóf urat. Én mindég
visszatartottam, mindég könyörögtem neki.

– De hát mi történik a hátam mögött? – János Hubert hangja sűrűn
bugyborékolt elfehéredett ajka között.

Aztán megtudott mindent és kínlódva ismételte:

– Kártyázik… Az egész város tudja… Veszít… Váltók?… Iszonyodva kérdezte:
– de hát mennyi az összeg?

– Száznyolcvanezer forint…

János Hubert egy pillanatig kiegyenesedett a székében, aztán lassan,
ferdén esett össze az alakja. Most már csak a magas gallér tartotta fenn
meglazult, viaszsárga arcát. Néhány perc alatt egészen öreg ember lett
belőle.

Füger Ottó alattomosan figyelte a főnökét. Elváltozott külsejéről
olvasta le, hogy mit kell mondania.

– Ne essünk kétségbe, főnök úr. Kristóf úr azért alapjában derék,
istenfélő fiatal ember. Csak a rossz társaság tette. Mindég mondtam
neki. Azok a falusi nemes urak vadásztak rá. El is nyerték a gazdag
Ulwing pénzét. De ne büntesse őt főnök úr. Inkább viselem én a haragját,
úgy is én vétkeztem legnagyobbat, mert hallgattam.

Bűnbánóan horgasztotta le a fejét, mintha ítéletre várna.

– Jó ember maga, Ottó, – sóhajtotta János Hubert ellágyulva.

– Meg fogjuk menteni a cég hírnevét! – mondta a fiatal Füger
ünnepélyesen, – Kristóf urat pedig, ha szabad tanácsolnom, el kell vonni
a megrontóktól. Talán külföldre…

– Külföldre küldeni? Igen, – János Hubert egyszerre határozott lett. –
Valamikor boldogult édes atyámnak is ez volt a terve. Frankfurtot
tanácsolja? Jó, hát legyen Frankfurt.

A főkönyvelő nem várta, hogy ilyen könnyen fog menni minden. Merészebb
lett.

– Kisigényű, munkás emberek közé kell küldeni, amíg megkomolyodik.
Azalatt Anna kisasszonynak talán valami jó eszű üzletembert tetszik
férjül választani, aki belép társnak a cégbe és leveszi a gondot a főnök
úr válláról.

Ez egy új reménység volt. János Hubert megigazitotta a nyakkendőjét.
„Egy komoly üzletember Kristóf oldalán. Valaki aki a családhoz tartozik.
Az Anna férje“… Illey Tamás képe kényelmetlenül tolakodott a gondolatai
közé. „Meg kell akadályozni, hogy ezentúl találkozzanak.“ Olyan sokat
követelt már tőle az élet, hogy most az egyszer ő akart követelni.
Mindég kérlelhetetlen volt önmaga iránt, kérlelhetetlen akart lenni a
többiekkel szemben is.

– Igen, ez megszabadítana minden gondtól, – mormogta, mintha önmagával
tanácskoznék. – Az Anna férje… Dehát ki legyen az?

Füger Ottó szerénykedve mosolygott. Levette szemüvegét és rálehelt az
üvegre; mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a balszeméhez.

János Hubert maga sem tudta hogyan, Münster Márton György fiára gondolt.
Münster Károly tőkét is hozna a cégbe, esze is van…

Megveregette Füger Ottó vállát:

– Köszönöm!

A fiatal Füger zsibbadt arccal nézett utána. Ő egyebet várt.

Másnap Kristóf elutazott a régi házból. És kinn, a dunai gáton hiába
várta Annát Illey Tamás.

Az udvarkertben fehér dér lepte be az őszirózsákat.

Az eső meggyűlt az ereszcsatorna torkában és olyan reménytelen hangot
adott, mintha valaki zokogna a meredek, kettős tető alatt.

Odakinn esteledett, szomorúan, ősziesen. A napszoba ablakának az üvegjén
úgy futottak le az esőcseppek, mint a könnyek egy átlátszó, szürke
arcon.

A régi gyerekszobában üres volt a csend. Mióta Kristóf elutazott, Anna
nagyon egyedül maradt. Délutánonként sokszor felállt a varróasztala
mellől és halkan az ajtóhoz ment. Hirtelen kinyitotta: senki sem volt
ott. Lenézett a lépcső mélyedésébe. A ház hallgatott… Százig számol,
aztán nem vár tovább. Még egyszer számolt százig és a küszöbről is
visszanézett.

Este, mikor Netti meggyújtotta a lámpát és Flórián becsukta a nagy
kaput, Annának nem egyszer könnybelábadt a szeme. Fogolynak érezte
magát. Az élet kívül maradt. Megint elmúlt egy hiábavaló nap, pedig
mikor megvirradt, olyan bőkezűen igért meg mindent. Aztán ravaszul
kínozta őt, elosont és nem váltott be semmit.

Illey Tamás nem jött többé.

Anna kicsiny arca egészen halvány és keskeny lett. Félni kezdett. Talán
valaki máshoz jár most Illey, vagy talán haragszik? Olyan komolyan
mondta neki, mikor utolszor látta, hogy másnap ott legyen a dunai
gátnál. És ő nem lehetett ott, nem is üzenhetett, írni sem tudott.
Kristófnak el kellett utaznia és az atyjuk nagyon szigorú volt
mindkettőjükhöz.

„Miért nem jön? Hol marad?“ Az ablaküvegnek szorította az arcát.
Valahányszor megszólalt a kapucsengő, szívében összeszaladt a vér. Várt,
aztán csüggedten hanyatlott le a feje.

A napszobában sugdosódni kezdtek a butorok. A falak is emlékeztek. Az
ajtókilincs is ismerte Tamás kezét. Az ernyőslámpa, az üvegburás óra,
mind azt mondták, hogy sokszor látták őt.

Anna elfordította az arcát. Az emlékek sebet ütöttek benne.
Összekulcsolta a kezét, hogy kegyelmet kérjen attól, ami kínozza.

Órák multak: Tini bejött és kártyát kezdett vetni a lámpa alatt:

– Minden bánatod elmúlik, kis galambom, – mondotta, mikor a kártyavetés
végére ért.

– Nekem nincs bánatom, – felete a leány és igyekezett magasan tartani a
fejét.

János Hubert hangja hallatszott:

– Anna, vendég van!

Az utóbbi időben Münster Károly gyakran járt a házhoz. Esténkint
kényelmesen ült a zöld szobában, mindenben igazat adott János Hubertnek
és, ha semmi sem jutott eszébe, szelíden malmozott nagy, vörös kezével.

Az a két kéz ingerelte Annát. Zavarba tudtak jönni, mint az emberi
arcok, vörösek lettek kínlódtak, míg Münster Károly maga mindég nyugodt
és unalmas volt túl hosszú vasárnapi kabátjában.

„Vajjon miért jön?“ gondolta Anna fáradtan, mialatt szemben ült vele.

Egy napon aztán megtudta ezt is. Münster Károly megkérte atyjától a
kezét.

– Megtisztelő ajánlat és igen előnyös, – mondotta János Hubert a
leányának. – A Münster-cég jóhangzású és komoly cég. A fiatalember
értelmes, tőkéje is van.

Anna hüledezve nézett rá, aztán az arcába szökött a vér. Egész életében
azért küzdött, hogy elnyomja magában az akaratot, mindig
engedelmeskedett, de amit most kívántak tőle, az ellen fellázadt.

– Nem, soha! – a hangja olyan röviden csengett, mint mikor kalapácsot
ejtenek az acélra.

János Hubert összerezzent. Ez Ulwing építőmester hangja volt.

„Korán szóltam“, gondolta kedvetlenül, „még várni kellett volna“.

Aztán várt. Kinn már hullott a hó.

Anna arca még átlátszóbb lett az utóbbi hetekben. Éjjente nem aludt. Nem
énekelt többé, nem nevetett és a hosszú estéken át, mialatt atyja a
sokfiókos íróasztalnál dolgozott, szótlanul üldögélt a zöld szobában.

János Hubert ekkoriban már pápaszemmel olvasott. Feltólta homlokára és
lopva Annára nézett. Lassú félelem fogta el. A saját életére gondolt.
Sohasem volt boldog, sohasem tett boldoggá senkit.

– Beteg vagy? – kérdezte hirtelen.

– Nem…

– Fáj valamid?

Anna nem felelt, de a szemének olyan kifejezése volt, mintha azt
kérdezné, hogy miért kínozzák. János Hubert háta meggörbült. Tovább
lapozott az üzleti könyvben. Anna hallotta gondtelt sóhajtását.

– Kristóftól jött rossz hír? – kérdezte, mialatt az íróasztalhoz ment. –
Nem? Hát akkor az üzlet?… Beszélj róla velem, hiszen én is Ulwing
vagyok.

János Hubert becsukta a könyvet, melyben számolt.

– Úgy sem értenéd.

– De hiszen megtanulhatnám…

– Te csak hímezz és énekelj. Nem kell az üzlethez tudnod. Nem asszonynak
való az. Másra teremtett benneteket az Isten. – Ettől a mondattól
megmozdult a lelkiismerete. Zavarba jött.

– Még mindig nem felejtetted el Illey Tamást? – kérdezte félhangon és a
földre nézett.

– Nem felejtettem el.

Néhány nap mulva egy estén Jörg nagyapa eljött Annáért, hogy
hangversenyre vigye. A kocsiban az öreg úr Münster Károlyt kezdte
emlegetni.

„Hát ő is a többiekkel tart?“, gondolta a leány és szomorúan nézett a
nagyatyjára. Valamikor börtönben volt, mert megértette a mások
szabadságát, most mégis az unokája szabadsága ellen beszél.

A hangverseny-teremben már szorongott a tömeg. Az aranyozott
facsillárokban temérdek gyertya égett. Lángjuk nyugodt, sárgás
világosságot szőtt bele a levegőbe. Az emelvényen nyitva állott a
zongora. Az orchestrumból hangszerhangolás hallatszott, mintha
hegyescsőrű madarak csipkedték volna a húrokat.

A fal mellett néhány ujság-recenzens állt. Anna hallotta, hogy előre
megegyeztek abban, mit fognak a holnapi lapokban mondani. A széksorokban
ismerős belvárosi kereskedők, gazdag polgárasszonyok, egyenruhás
tisztek, öreg papok és legelől, óriási krinolinokban ékszeres dámák,
magyar dolmányos előkelő urak.

Müller apothekáriusék integettek. A Münster kisasszonyok is ott voltak.
Hátul székeket tologattak az érkezők. Néhányan köhögtek és a torkukat
reszelték és a fejek, mintha rugóra jártak volna, hirtelen az emelvény
irányába fordultak. Aztán csend lett.

Anna tekintete végigsiklott az arcokon. A sok ember úgy hatott rá, mint
egy üres medence, mely a zongora felé tátong és várja, hogy hangokkal és
érzésekkel töltsék meg. Az ő szíve tele volt magányos, fiatal
fájdalommal és szinte félt, hogy az első hangra a szeméből csordul ki
minden fájdalom.

Egyszerre megfoghatatlanul nyugtalan lett. Mintha valaki a távolból
megérintette volna. Sebesen oldalt pillantott. Ereiben összerezzent a
vér: pillantása találkozott Illey Tamás sötét, szomorú szemével. És a
két tekintet egymásbavonaglott a távolságon át.

Körülöttük hullámzott a terem. Nagy, kiáltó éljen tört fel. A taps zaja,
mint a zivatar csapkodta a falakat.

Az emelvényen ott állt, magasan a többiek felett, a nagy művész. Hosszú,
fehér haja, puhán lendült meg márványfeje körül. Szikár alakja meghajolt
a hódolat előtt.

Aztán felzúgott keze alatt a zongora. És a hangok zengtek, sírtak,
dühöngve viharzottak, zsongva enyelegtek, feloldozóan mosolyogtak át a
levegőn. A márványfejű művész előbűvölte a zongorából azokat a hangokat,
melyek nem voltak előtte és nem lesznek utána.

A tömeg visszafojtott lélegzettel, igézetten hallgatott. És a zene zord
erővel áradt tovább. Aztán gyöngéd lett, mint egy haldokló visszhang.
Fenséges hatalommal tört elő megint. Tűzben hajlított hangok törtek elő
és akik hallották, azok előtt megelevenedtek Beethoven, Bach Sebestyén
és Weber alkotó percei. Ezeket a perceket bírta újból izzóvá tenni a
művész, akinek a játéka mindég Istenek születése volt.

Ulwing Anna lelkét nagy, fénylő szárnyakon Beethoven Apassionatája vitte
Tamáshoz az emberek feje felett. Úgy tetszett neki, a zene hullámjárása
összesodorja őket és ők elmerülnek egy végtelen, csillogó fátyolban.

A terem megint tombolt. Az emberek felálltak. Néhányan az emelvényhez
rohantak és ott tapsoltak tovább.

A művész saját szerzeményét kezdte játszani. És ekkor, mintha a
márványarcban láng gyulladt volna, tűz világított át a homlokán, tűz
áradt ki a két szeméből és az alkotó művész eltávolodott és magányossá
vált.

Anna a zongora felé fordult. Ez más volt, mint amit valaha hallott. Régi
szavak mozdultak az emlékezetében… „Teremteni kell, úgy mint az Isten.
Még agyagot is újat kell teremteni.“

Ismét tapsoltak, de a taps, mintha egyszerre tartózkodóbb lett volna. A
virtuóznak szólt, nem az alkotónak.

„Nem értik“, gondolta Anna leverten. „Ezt a zenét még nem lehet
biztonságban bámulni. Korán jött…“ és megint Walter Ádám szavai jutottak
eszébe.

Aztán elfelejtett mindent. Tekintete Tamást kereste a kifelé tóduló
tömegben. A ruhatár porszagú melegében egymást taszigálták az emberek. A
kapu alatt a fogatok ajtaja csattant. Egy rekedt hang a kocsisok nevét
kiáltozta.

Anna meglátta Flóriánt és intett neki. Jörg Ulrich ekkor már a
kocsijában ült.

– Gyalog szeretnék menni, – mondotta a leány sebesen. Az öreg úr álmos
volt. A mögötte jövő fogat lovai nem akartak állni a hidegben. A
kocsiajtó becsattant. Anna szabadnak érezte magát.

– Menjünk…

Flórián jó, széles arca egy pillanatig csodálkozva fordult feléje. Aztán
engedelmesen indult el mögötte a hóban.

Az utca szegletén valaki mozdulatlanul állt egy lámpa alatt és keresően
nézett be az elrobogó kocsik ablakán. Egyszerre nem nézett többé a
kocsik felé. Annára nézett sötét, szomorú szemével. A kalapját mélyen
levéve tartotta, a hó sovány arcába esett.

Erősen fogták egymás kezét és lelkükben olyan volt a csend, mint az az
örülni nem merő, zsibbadt pillanat, melyben egy kínzó testi fájdalom
hirtelen megszűnik.

Az utcákon távolodón gurult szét a kocsik puha zaja. A tompuló emberi
hangok közül kicsattant még egy-egy messze nevetés. Aztán csak a hó
hullott csillagos, lassú pelyhekben. És a nagy fehérségen át, ők ketten,
szótlan megegyezéssel indultak el egymás oldalán.

Anna nem érezte a hideget. Csupasz vállán megcsúszott a prém, kicsiny
cipői elmerültek a hóban; mégsem fázott. Ment véghetetlen boldogságban.
Illey elragadtatva nézte őt, aztán erőt vett magán. Nyugodtnak akart
látszani, de a hangja idegenszerűen elváltozott volt.

– Mikor a hangverseny hirdetéseit láttam, reménykedni kezdtem, hogy
találkozunk. Csodálatosabban jött minden, mint ahogy várni lehetett
volna.

Anna is erőt vett magán.

– Hát igazán nem a zenéért ment ma oda? – kérdezte félhangon és
mosolygott.

– Soha se járok hangversenyre, – mondotta Illey Tamás őszintén. – Nem
értem én a magas zenét.

Anna szinte ijedten fordult feléje.

– Hát akkor azt sem értette meg, amit én magának énekeltem?

– Nem a zenéjét értettem meg, hanem azt, amiből az a zene lett.

Anna gondolatai összezavarodtak. Eddig azt hitte, hogy ők ketten
találkoznak, együtt vannak a zenében… És Tamás most azt mondja, hogy nem
érti meg az egyedüli nyelvet, melyen az ő lelke is, a vére is beszélni
tud… Mindegy, minden mindegy, csakhogy itt van, csakhogy mellette lehet.

A nyaka kissé hátracsuklott és félig lezárt pillákkal olyan vágyóan
nézett Illey vállára, mintha kis fejének ott, azon a vállon akart volna
fészket rakni a tekintetével.

Tamás feltűnően lassan kezdett lépni. Egyszerre Anna is észrevette a
befúvott lámpát az Ulwing-ház előtt.

– Régen kerestem ezt a mai órát, – mondotta Illey sebesen, – akkor a
szigeten is ezt kerestem, mikor olyan soká vártam magára. A csillagok is
feljöttek, a révész is tüzet rakott. Másnap megint ott jártam. A kapujuk
csengőjét is meghúztam sokszor. Láttam az arcát az ablakon át,
zongorázni is hallottam, mégis azt mondták, senki sincs otthon. Flórián
a földre nézett, mikor mondta. Megértettem, nem akarták, hogy jőjjek.

– Pedig én mindég vártam… Annyi szenvedés volt az Anna fátyolos
hangjában, hogy Illey előtt egyszerre világos lett minden.

Ebben a pillanatban meglátták a házat. Már olyan lassan léptek, hogy
szinte egy helyben maradtak, mégis fogyott a távolság. A kapu kimozdul a
falból és eléjük jön sötéten, sietve a nagy fehérségen át. A két
oszlopember is vele jön. Egészen kihajolnak a kőpárkány alól és lenéznek
rájuk.

A kapu mint egy zökkenésben megállt. Az út végére értek. Anna szíve
megbénult az ijedtségtől. Még egy perc, aztán nem fogják látni egymást.

Flórián elejtette a kapukulcsot. Lassan, nagyon lassan turkált kezével a
hóban és közben egyetlen egyszer sem pillantott fel.

Illey Tamás Annához hajolt:

– Már nem tudunk mi egymás nélkül élni, – és megcsókolta a leány kezét.

A hó csendesen hullott és ők ketten, a havas fehér fátyolon át,
szótlanul néztek egymás szemébe.

Mikor Anna felment a lépcsőn, levette ajkával Tamás csókját a tulajdon
kezéről.

Másnap mindent elmondott az édes atyjának, és mikor délután megszólalt a
kapucsengő, Flórián széles, nevető arccal nyitott kaput Illey Tamásnak.

Anna hallotta a lépéseit. A lépések elmentek az ajtaja előtt, végig a
folyosón, a zöld szoba felé.

Illey Tamás keveset beszélt. A szava komoly és határozott volt. János
Hubert állva hallgatta, csak azután kinálta meg üléssel a vendégét.

– Megtisztelő ajánlat… Hirtelen eszébe jutott, hogy ugyanezeket a
szavakat használta Münster Károlylyal szemben is. Köhögött, aztán
lelkiismeretesen és pontosan elmondott mindent, úgy amint előre
elhatározta. Beszélt a tűzkárról, a rossz üzletévekről, Anna
hozományáról. A hangja kissé elhalkult:

– Nagyon sajnálatos, de nem vonhatok el tőkét a cégtől. A vagyonnak
együtt kell maradnia. Még boldogult atyám határozta így. Ettől nem
térhetek el.

Illey udvariasan elutasító mozdulatot tett.

– Ezek a dolgok csak Anna kisasszonyt érintik.

János Hubert leküzdhetetlen csodálattal pillantott feléje. A régi Illey
névnek a varázsa megint hatni kezdett rá: már nem dűlt a karosszék
támlájának. Ünnepélyesen, mereven ült és bántotta, hogy eddig olyan
üzleti hangon beszélt.

– De hát az illei birtok, – óvatosan kereste a szavakat, – úgy tudom,
sajnos, idegen kézen van…

Illey kissé elfordította a tekintetét. Érezte, hogy az előbb parádézott
a másik előtt és szégyelte magát. Ez a szelíd szemű, jó öreg üzletember
eszébe juttatta azt, ami legelőször Annához vonta. Hiába tagadná le,
akkoriban sokszor gondolt arra, hogy az Ulwingok gazdagok, és hogy az
ősi illei birtok talán megint az övé lehetne. A föld utáni vágyódásában
keresett most mentséget önmaga előtt azért, amit régen gondolt. Egy
reménység volt. Eltólta magától.

János Hubert várakozóan nézett rá:

– És Illey úr igazán nem gondolna a birtok visszaváltására?

Illeynek sok büszke és önzetlen szó jutott az eszébe. Felülemelkedni
mindenen, még önmagán is. Semmit se kérni, csak Annát, akit szeretett.
Uri, keskeny arcát János Hubert felé fordította. Nyiltan a szemébe
nézett, mintha igéretet tenne:

– Már nem gondolok Ille visszaváltására.

János Hubert udvariasan kérdezősködött a családjáról.

Tamás lassan forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt. Az atyjáról kezdett
beszélni. Korán elvitte egy szívbaj. Az anyja utána ment. Aztán dobra
került a birtok. Csak egy mocsaras erdő maradt, az nem kellett senkinek.
És egy kevés pénz. Meg akart tanulni dolgozni, azért jött ide a városba.
A saját erejéből akarta visszavenni a földjét. Hiszen a nevüket adta,
vagy ők adták neki a nevét, akárhogyan is volt, de az illei föld meg az
Illeyek majd ezer év óta összetartoztak.

Tamás leverten nézett maga elé. Arra gondolt, hogy őt is utólérte az
alispánok unokáinak a végzete.

– Jogász lettem, – mondotta csendesen, – ép úgy, mint a többiek, elnyelt
a politika és pénzért dolgozni nem tanultam meg. A vérünkben van ez. A
magyar nemesség csak akkor nem tartja szégyennek a munkát, ha ingyenbe
megy. Aki közülünk pénzért adta magát, az rossz ember volt; a jók pedig
tönkrementek.

János Hubert szórakozottan bólintott. Egészen megnyugodott, mióta
bizonyos lett, hogy Illey Tamás nem akarja kivenni a cégből Anna
hozományát. Feléje nyújtotta a kezét.

– Rendben van. Ille visszavételére nem gondol. A cég ügyeibe nem
avatkozik. Most megnézhetjük az üzleti könyveket és a mérleget.

Tamás mosolygott. Ő csak Annát akarta látni és János Hubert kinyitotta
előtte a napszoba ajtaját: odabenn meleg és világos volt minden.

Mire az új tavaszban a föld és az ég is meleg és világos lett a régi ház
körül, Tini mamzell koszorús fátyolt tűzött Anna hajába. Aztán, mint egy
fehér felhő, végigúszott a fátyol a jó öreg szobákon, hozzáért az
ajtókhoz, a falakhoz és Anna megcsókolta az atyját.

– Köszönöm, – mondotta a leány, – olyan boldog vagyok.

János Hubertnek ennél többet nem adott az élet… Könnybelábadt a szeme.

A folyosón az öreg Fügerék álltak, Henrietta asszonyság kikeményített
fejkötőben, Gemming úr és a kis Feuerlein, aki meghatottan törölgette a
szemét. Illey Tamás előtt, valamennyiök közül Füger Ottó hajolt meg
legalázatosabban.

Fenn, magasan a tetők felett, bongva beszélt a lipótvárosi templom
harangja, mely annyiszor mondott már valamit az Ulwingok végzetéről. És
a kapu mellől a két oszlopember benézett a fehér-virágos kocsiba.

A kapuboltozat még egyszer megismételte magában, amit a kerekek mondtak,
aztán elhallgatott a ház. Anna elvitte nászútjára halk kis nevetését.
Csendes lett minden, az ember, a napok.

János Hubert egészen egyedül volt. Egy levél Kristóftól, egy másik
Annától. Sokszor elolvasta mind a kettőt, mosolygott és behunyta a
szemét. Mostanában mindég álmos volt. Az órára nézett. Korán lenne még
aludni menni. Fel-alá kezdett járni a csendes szobákban.

A zöld szobából beért a lámpa világa az ebédlőbe. A nap-szobába feljött
az utcalámpa fénye és szétszóródott a mennyezeten. A régi gyerekszoba
egészen sötét volt.

János Hubert összetette hátán a kezét és lassan ment át a
világosságokon, sötétségeken. Az életére gondolt. Ott is épen így volt,
csak hogy most, mikor visszanézett arra, ami elmúlt, egyre többnek
látszott benne a sötétség.

Nem értette, miért kellett épen máma ilyesmikre gondolnia, mikor úgy is
nehéz a feje. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy elküld a
protomedicusért. Fáradt volt erre is.

Mialatt az órájában lassan forgatta a kulcsot, elszédült, de azért mégis
pontosan belerakta az alabástrom tálba mindazt, amit a zsebében hordott.
Kulcsait, tollkését és a gyönggyel himzett szivartárcát. Ezt
megszokásból hordta magánál, csak úgy üresen, mert az utóbbi években
letett a dohányzásról is.

Másnap vasárnap volt. Nem kelt fel az ágyból. Tini időnként bejött és
megkérdezte, akar-e valamit? Felnyitotta a szemét, bólintott, de nem
mondott semmit.

Gárdos protomedicus megnyugtatta:

– El fog mulni; egy kis fáradság az egész – és nuxvomicát rendelt.

– Nem, nem kell a gyerekeknek írni…

János Hubert hétközben fenn járt. Vasárnap ismét ágyban maradt, ott
jobban érezte magát. Annától levél jött. Belemosolygott az írásba. Hát
mégis volt valaki a világon, aki neki köszöni a boldogságát…
Megigazította a takaróját, a fal felé fordúlt.

Éjjel nagy zúgásra ébredt fel. A feje forgott; az ágy is forgott, a
szoba is, és ő nehezen lélegzett. Ki akarta a nyakán gombolni a
hálóingét, de nem bírta. Hirtelen felült és felesleges mozdulatával
néhányszor odanyúlt még, mintha a nyakkendőjét akarná megigazítani.
Aztán visszaesett és nem mozdult többé.

Ulwing János Hubert meghalt azon az éjjelen, kifogástalanul, zaj nélkül,
úgy ahogy élt.

A ház üresen állt és a csend a falak közé fészkelte magát. A folyosó
sokáig emlékezett rá, ha lépések mentek végig rajta. Az oszlopos óra
ketyegése bejárta valamennyi szobát, semmi nesz sem állta el az útját.

Így találta Anna a házat, mikor férjével hazajött abból a megszakított
útból, melyre úgy emlékezett, mint egy félben maradt álomra.

Gondolkozás nélküli napok. Halk szavak. Szép, leányos félelmek. Aztán
beleszokott a Tamás karjába. Az atyja halálhíre verte föl onnan és az
álmot nem lehetett tovább álmodni. Soha többé nem folytatódhatott. Más
jött.

Eljött az élet és elmúlt az első év.

A régi házban lassan megint derüssé lett a csend. A szobák olykor már
félénken nevetni kezdtek. Hirtelen, szinte szégyenkezve hagyták abba,
mintha azok jutottak volna az eszükbe, akik kimentek a kapun és nem
jöttek többé vissza.

Megint elmúlt egy év.

A régi ház sárga falai melegek voltak a naptól. Az udvarkertben bokrétás
rózsafákat, nyíló koszorúkat emeltek a virágágyak maguk fölé.

A szobák most már szabadon nevettek, csengő, gyereknevetéssel. És a ház
mosolygott a bensejében, mint egy jó öreg, aki megfiatalodik.

Ebben az időben Anna csodálatos kis dalokat énekelt. Nem tanúlta őket
soha, maguktól jöttek és andalító lüktetésük olyan volt, mint a bölcső
ringása. Aztán fölemelte a fiát azzal a rejtélyes mozdulattal, mely
szebb még a szerelem mozdulatánál is, melyet a karja titokban régen
tudhatott. És közben arra gondolt, hogy ez az, ami összeköti az
emberiséget. Egy végtelen, áldott lánc, asszonyi karokból fonódó lánc a
föld felett, mely az első asszonnyal kezdődött el és az utolsó
gyermeknél fog bevégződni.

– Mama, – dadogta a kis György. Anna halkan utána mondta a szót, amelyet
kapott, amelyet ő az anyjának soha sem adhatott és Krisztina asszony
halványuló képe felé nézett… Hallgatódzni kezdett. A gyalogkapu nyílt
oda lenn. Lépések jöttek a folyosón…

– Tamás, úgy vártalak! – többet, melegebbet akart volna neki mondani.
Azt akarta mondani, hogy szereti őt, de a szavak szégyenkeztek és
fölcserélődtek az ajkán. Odahajolt a férjéhez, mintha a csókjára várna.

Illey nem vette észre, másra gondolt. Olvasni kezdett egy levelet.

– Otthonról jött…

– Otthonról?… Hát ez nem a te otthonod? – Anna odaadón oldalt hajló feje
lassan kiegyenesedett.

Tamás semmit se hallott, semmit se látott, mikor Illéről volt szó. A
régi ispán, a kasznár, a tiszttartó, a plébános, mindenki hozzá fordult,
aki bajban volt, mintha még mindég ő lenne az illei földesúr. És ő
eljárt a dolgukban és a szeme fényes volt, mikor róluk beszélt.

Anna mozdulatlanul nézett rá. Megint elfogta az a megismétlődő érzés,
melytől nem bírt szabadulni, ha Tamás Illéről beszélt. Ilyenkor úgy
rémlett neki, a férje elmegy tőle, messze van valahol másutt.

– Tamás,… mondotta halkan, mintha vissza akarná hívni magához.

Illey szórakozottan mosolygott. Még mindég a levelet olvasta. Anna arca
komoly és zárkózott lett. A gyöngédség, mely az előbb még jóformán
ellenőrizetlenül áramlott ki belőle, szinte fájdalmasan zsugorodott
vissza a szívébe. Elfordult.

– Nem, ne menj el. Jer ide. Olvasd csak…

De Anna nem közeledett. Mereven tartotta a fejét. A hasztalanul tett
odaadó mozdulat után, így akarta visszanyerni az egyensúlyt.

– Hagyd el, Tamás, – és a hangjába ellenszenv vegyült, – úgy sem ismerem
azokat a te embereidet.

– Miért mondod ezt így? – a férfi szemrehányóan fordult feléje. Anna
hangja ismét feldöntötte lelkében azt a reménységet, mellyel Illére
gondolt, mely akarata ellenére újra és újra elhatalmasodott fölötte… Ha
megmondana neki mindent, ha elmondaná neki, hogy ami Illéhez tartozik,
az a szívéhez van nőve, hogy vágyódik a földje után… Vajjon megértené-e?
A szavak olyan erővel formálódtak az agyában, szinte hallotta a
hangzásukat. Megalázóan hatottak rá, mintha koldulnának. Érezte, hogy
nem tudná őket kimondani soha.

Anna ebben a pillanatban keménynek és ridegnek látta a férje tekintetét.

– Miért haragszol, Tamás? – szeme az illei levélre tévedt, – hát nem
érted? Hiszen csak úgy mondtam. Mind ez olyan idegen nekem.

– Igazad van! – Illey kurtán, neheztelőn nevetett. Egyszerre világosan
érezte, hogy Anna idegen mindazzal szemben, ami az ő multjából élőn él a
vérében. Idegen és talán az is akar maradni.

A csendben úgy tetszett mindkettőjüknek, mintha visszaléptek volna,
pedig valóságban még nem mozdult egyikük sem. Aztán Tamás volt az, aki
elfordult. Anna utána nézett.

Az első időben, ha nem értették egymást, elfelejtették egy ölelésben.
Később elég volt a kicsiny, tehetetlen gyereksírás a mellékszobában,
hogy minden kimenjen a fejükből és egymás mellett szaladjanak és a
küszöbön már fogják egymás kezét.

Ma mindenikük egyedül maradt. A kimondott szavak hidegek voltak Anna
emlékezetében, amit pedig nem mondott ki, az nyugtalanította őt.
Szórakozottan játszott a kis fiával. Tétovázva babrált a varróasztala
fiókjában. Abbahagyta ezt is. Be akart menni a férjéhez, a vállára
akarta támasztani a fejét és kérdezni és felelni akart, hogy ne legyen
közöttük semmi, ami homályos és bizonytalan.

De Tamásnál vendégek voltak. Az urak hangja kihallatszott a zöld
szobából az ebédlőbe és a pipájuk füstje is érzett. A király és az
ország kibéküléséről beszéltek, a koronázásról és arról, aki koronázott,
parlamentről, nagy nemzeti átalakulásról.

Mióta az alkotmány helyreállt, Illey államszolgálatba lépett; a
földmívelési osztályban dolgozott. Anna hallotta, hogy odaát a
mellékszobában az intenzivebb gazdasági üzemről mond valamit.

Milyen higgadtan és okosan tud Tamás beszélni, pedig az ő szíve még
mindig nehéz és szomorú volt. Egyszerre a férje nevetése hangzott át a
csukott ajtón. A szemöldöke merev és egyenes lett, mintha megbántották
volna…

Illey Tamás ebben az időben kezdett el sűrűbben vadászatokra járni.
Falusi birtokos barátai hívták. Oda lenn Illén, az ő mocsaras erdejében
is sok volt a vad. Ha a hivatalából szabadult, fogta a puskáját és ment.
Aztán jókedvűen, lesült arccal jött megint haza.

A zöld szobában fegyverek álltak a régi szekrényben, hol Ulwing
építőmester valamikor a tervrajzait tartotta. A dívány fölött, Fischer
von Erlach és Mansard építőművészek arcképe helyén egy angol vadászkép
függött. A sokfiókos íróasztal kis barlangjaiban töltények voltak. Az
oszlopos óra előtt egy remekbe művelt vadászkés feküdt.

Annának olykor az az érzése támadt, hogy Tamás nem szereti a házat és a
zöld szobát sem szereti, a dudorosra párnázott, jó öreg bútorokat sem.

– Nézd csak Anna, úgy állnak ezek a székek itt az asztal körül, mint a
kövér polgárasszonyok a piacon. A csipőjükre támasztják a tenyerüket és
majd szétpattannak a jóléttől.

Csendesen nevetett:

– Lehetséges-e, hogy ne lásd, milyen furcsák? Otthon, Illén is volt egy
ilyen karosszék a gyerekszobában. Frau Mäyernek hivtuk és kosarat
akasztottunk a karjára.

Anna kissé elpirult és zavartan símitotta végig kezével a csíkos
vászonhuzatot.

– Bántanak minket, – mondotta, mintha a karosszékhez szólna, – pedig mi
ketten összetartozunk… Egyszerre a Geramb-ház lépcsője jutott eszébe,
Bajmóczy Bertha… a régi sértés… a régi harag. Aztán, mintha a nagyatyja
szava csendült volna meg az emlékezetében. „Szabad polgár vagyok“…

Fölemelte a fejét. Fiatal nyaka szinte gőgösen hajlott hátra.

– Milyen szép vagy így, – mondotta Tamás és a hangja elváltozott.

Az asszony válla megrezdült. Ez az a régi hang volt, mely úgy nyúlt
hozzá, mint egy érintés. Egymásra néztek és Tamás elborította őt az
ölelésével.

Anna úgy érezte, a férje karja között elmúlik minden gondolata és
elmúlik ő maga is. A feje hátracsuklott, de már nem a gőg mozdulatával,
hanem azzal az ősi asszonymozdulattal, melyben benne van a legyőzött
győzelme.

– Szerelmem…

Aztán soká, szorosan átölelve tartották egymást és a rejtélyes, ritka
találkozások nagy csendje volt közöttük. Mire elmúlt a csend, elmúlt a
találkozás is és mindenikük visszatért önmagába.

Másnap délután Anna egy távirattal futott végig a szobákon és öröm volt
a hangjában:

– Kristóftól jött!

– Most is Baden-Badenban van? – kérdezte Tamás gúnyosan.

– Este érkezik.

– Ideje is már…

Anna egyszerre leverten nézett maga elé. Tamás hangjában mindég valaminő
ingerültség érzett, ha Kristófról beszélt és ez fájdalmat okozott neki.
Igaz, hogy Kristóf az atyjuk halála óta sokat utazott, de Füger Ottó
mindenről jelentést tett neki és mikor otthon volt, akkor dolgozott.

Az üzlet jól mehetett. Fényűzés több volt a házban, mint valaha. A régi
deszkapadlók helyébe Kristóf parkettát tétetett. A lépcsőre szőnyeget
húztak és az istállóban két pár kocsiló állt. Netti helyett már inas
szolgált fel az asztalnál. Flórián portás libériában nyitott kaput. Anna
annyi pénzt kapott a háztartásra, amennyit akart és máshoz ő nem értett.
De ha Tamás nem volt megelégedve, miért hallgatott? Hiszen az ő
kötelessége lett volna, hogy az üzleti könyveket átnézze. Miért
tartózkodott mindentől?

Anna azt hitte, megveti az üzletet és mert az ő gondolatában a cég és az
Ulwing-név egy volt, tompa, elnyomott sértést látott a férje idegenkedő
közönyében. Az első időkben többször beszélt erről Tamásnak. Ő mindég
visszautasítóan hallgatott.

Feléje fordult, de a férje mintha kitalálta volna a gondolatát,
megelőzte őt.

– Hagyjuk ezt angyalom. Nem akarok beleszólani az Ulwing-cég ügyeibe. –
Eszébe jutott, amit az apósa mondott neki, mikor megkérte tőle Anna
kezét. Az ember tartsa meg még azt is, amit meg nem igér. Kinyújtotta a
karját és a térdére vonta az asszonyt.

– Maradjunk együtt. Este úgyis elutazom, vadászatom van holnap.

Anna Tamás nyakán összekulcsolta a kezét. Akárhogy is szerette volna,
nem bírta szóval kérni a férjét, hogy ne menjen el tőle. De ma tudott
valamit, ami biztosan visszatartja. A szemébe mosolygott.

– Tudod milyen nap lesz holnap?

Tamásnak egyszerre jó kedve lett.

– Hogyne, vasárnap… Vadászni mehetek.

– Az esküvőnk harmadik évfordulója, – mondotta Anna halkan.

– Igazán, holnap? – Tamás szeme meleg lett a hálás visszaemlékezéstől és
erősen magához szorította az asszonyt. Érezte nyulánk testét, amint a
térdéről belehajlott a karjába. Kicsiny, hűvös arca az arcához simult. A
hajából ibolyaillat áradt. Megszédült tőle…

„Nem mondja, hogy itthon marad“, gondolta Anna „nem mond soha semmit“.
Szinte megalázta a lelkét az a dédelgetés, amit a teste kapott. „Mindég
csak ez… nem kell“. Hirtelen eltólta magától a férjét és megigazította a
haját.

Tamás hideg ürességet érzett az ölében. Egy pillanatig zavarodottan
nézett a levegőbe, aztán összeszedte magát. Úri kivánás volt a szerelme,
nem pedig epedő koldulás. Dacosan rándult össze a szemöldöke.

– Hány órakor indul a vonatod? – kérdezte Anna és elfáradt az
erőfeszítésben, hogy közönyösnek lássék.

Illey egészen idegennek hallotta az asszony hangját. „Nem tartóztat.
Eltól magától“, az arca egyszerre ellenséges és sötét lett a megalázott
kivánás emlékétől. Kivette az óráját. Visszatette, anélkül, hogy
megnézte volna. Sietni kezdett. Előszedte a fegyvereit. A
töltényzacskóból kiáradt valami, ami az erdőkből maradt benne. A
bőrszíjak finoman ropogtak, épen úgy, mint odakinn, mikor az ember válla
felett egymáshoz surolódnak és a gondolata már nem volt a szobában,
messze járt, a nagy szabad földön, a nap alatt.

Anna szótlanul ment ki az ajtón.

Este, míg a kis fiát altatta, elmúlt évfordulókra gondolt… Mióta lett
ilyen más az élet közte és Tamás közt? Lassan változhatott meg, nem
vette észre.

A gyermek már aludt. Anna kinyitotta a napszoba ajtaját és hosszú idő
után, jóformán öntudatlanul a zongorához ült. Nem játszott, nem énekelt,
csak reátámasztotta a fejét, mintha valakinek a vállára támasztaná.

Mikor Kristóf megérkezett, ott találta a hugát a néma hangszer mellett.

Anna szinte ijedten nézett a bátyjára. Hogy megváltozott az utóbbi
időkben. Az angolos ruha lógott a testén. Egykori szép, ezüst fényű haja
megritkult mélyen benyúló, kékeres halántéka körül. A világos pillák
nehezeknek látszottak bágyadt szeme felett.

És Tamás? Úgy,… vadászaton van?

– Beteg voltál? – kérdezte Anna, mialatt szembe ült vele az
ebédlőasztalnál.

– Miért gondolod? Nem, csekélység volt, – Kristóf sebesen evett, közben
szinte kapkodva beszélt. – Semmi bajom, csak az idegeim rosszak, pedig
szükségem lesz rájuk. Nagy dolgokat akarok. Sok új dolgot tanultam.
Idegek kellenek hozzá.

Szivarra gyújtott, ujjai között sajátságosan mozgott a gyufa.

– Régen az egész élet az emberek izmaira támaszkodott, azt fejlesztették
a nevelésben. Most minden az idegekre támaszkodik és senki se törődik
velük. – A szája kissé elferdült. – Mondd csak Anna, te is érzed azt
néha, hogy fonalak remegnek a nyakadban, fel egészen az agyvelődig?

– Nem, én nem érzem ezt, – felelte Anna és mereven nézett rá.

Kristóf zavartan nevetett:

– Hiszen én sem érzem, csak hallottam ilyesmiről. Egy barátom, tudod… az
idegek.

Anna görcsösen szorította össze egymásbakulcsolt két kezét, de az arca
azért egészen nyugodtnak látszott.

– Mondd meg a barátodnak, hogy beteg és gyógyíttassa magát.

Kristóf a levegőbe fujta a szivarfüstöt.

– Az öregek ellentállóbbak voltak nálunk. A mi nemzedékünk fiatalon
kapott túl sok lökést. Emlékezel, mikor az ágyúgolyó a házhoz csapódott?
És a tűz… Aki gyönge volt közöttünk, azt összetörte az ilyesmi, aki erős
volt, azt erősebbé tette. Te erősebb lettél tőle. Neked jó Anna, még
melletted lenni is jó, olyan biztos és nyugodt vagy.

– Hát maradj mellettem mindég Kristóf.

– Igen. És mondd csak, éjjel sem ijedsz fel soha? Ugy-e idegentől nem
igen lehet ilyesmit kérdezni… És az az érzésed sincs, hogy mikor egyedül
vagy, valaki áll a hátad mögött? A falnál áll és figyeli, amit csinálsz.

Anna dermedten nézett a bátyja szemébe.

– De hiszen ezek őrültségek…

– Kályhatündérek és zongoraegerek, – mondotta Kristóf és bágyadtan
mosolygott a zöld szoba felé. – Hát a kis György? – erőltetett vígsággal
nevetett föl: – hiszen már egész úrfi lehet. Hoztam neki Párisból egy
lovat. Masina van benne, kulccsal kell fölhúzni, mint az órát, aztán
szalad. Milyen csodákat találnak ki mostanában az emberek!…

Városokról, utazásokról kezdett beszélni. A francia császárról, a párisi
tőzsdéről, Eugénia császárné ruháiról. Közben egyik szivart a másik után
szívta; hangjából eltünt a bágyadtság és a szeme élőbb lett. Mikor
lement a lépcsőn, fütyörészett. Anna világosan hallotta, de azért nem
bírt megnyugodni.

Kristóf, mióta a húga férjhez ment, odalenn lakott a földszinten. Két
szobát vett el a régi irodahelyiségekből, úgyis üresek voltak, mióta a
központi üzlet összezsugorodott.

A mély, boltíves szobában virágok álltak a háromfiókos szekrényen.
Tudta, hogy Anna tette őket oda. A csipketeritőt is ő tette az éjjeli
szekrényre. Egy pillanatig örült, hogy itthon van és az inasnak
meghagyta, hogy reggel ne zavarja; aludni akar. Ekkor jutott eszébe,
hogy másnap a főkönyvelőjével lesz dolga. Útközben sok biancováltót írt
alá, hogy Füger Ottó pénzt küldhessen neki. Baden-Badenben szüntelenül
vesztett, a párisi tartózkodás is megviselte a tárcáját. Holnap majd
össze kell számolnia mindent. A homályos nemtudás kényelmes volt, ami
most jött, azt nem szerette.

El akarta kergetni a gondolatait. Olyanok voltak, mint a darazsak,
visszajöttek és megszúrták.

És az üzlet? Hogyan mentek a vállalkozások, amíg odajárt? A heti
jelentések az utazó-bőröndjében voltak. Soha sem ért rá, hogy végig
olvassa azokat. Mindegy. Párisban tanulmányozta a tőzsdét. Egy nap alatt
gazdagok lesznek az emberek. Csak hidegvér kell hozzá. Nem szabad
megijedni. Mennyi pénzt látott! Mennyit!…

Eloltotta a gyertyát. Nyitott szemmel feküdt a hátán. A gondolatok egy
darabig békében hagyták. A sötétség egészen üres volt. Pedig mi minden
ment már át az ő sötétségein. Régi tündérek és törpék. Zsófi, az első
szerelem. Utcai leányok, szinésznők, asszonyok, szép előkelő asszonyok,
akik nappal hidegek és közömbösek voltak és az éjszakában forróak és
követelők lettek. Elég volt. Most már nem érdekelték őt. Csak az a sok
pénz bírta érdekelni, mely szüntelenül folyik az emberek keze között,
mint egy nagy, uralkodó folyó, végig a világon.

Csatornát kell építeni a folyónak, aztán ömlik, amerre az ember akarja.
Látta a párisi tőzsdén és szédült bele. Mennyi pénz…

Kristóf éjszakájának a sötétsége egyszerre nem volt többé üres.

A pénz!… Ez a mindenki igazsága… És vágyódni kezdett utána, mint hajdan
az asszonyok után.

A zöld szobában már égett a függőlámpa a kerek asztal felett.

Anna keze lassan engedte el a kis gyermek-fejkötőt, melyet horgolt. Már
jó ideje figyelte Kristóf egyenlőtlenül kopogó lépéseit. A bátyja
nyugtalanul jött és ment végig a szobákon. Néha beleütődött a kitárt
ajtószárnyakba, néha céltalan, nagy kerülővel fordult a bútorok körül.

Anna észrevette, hogy Tamás térdére ereszti az ujságot, melyet olvasott.
Ő is a fegyelmezetlen lépések neszét figyelte.

Kristóf megint beleütődött az ajtószárnyába, aztán idegesen megállt az
asztal mellett.

– A fundusoknak nagy áruk van mostanában, – mialatt beszélt, szivarra
gyújtott és a füst lappangva jött ki az ajka között, – soha sem lesz így
többé. El kellene adni egynéhány telket, úgy is sok van. Jobb
tőkebefektetést tudok.

Anna nem szerette ezt a gondolatot. Ő meg akart volna tartani mindent
úgy, amint a nagyatyjukról rájuk maradt.

– A nagyatyánk lenne az első, aki ezt a telekuzsorát kihasználná, –
mondotta Kristóf indokolatlan ingerültséggel. – Nem értesz hozzá,
kedvesem.

Anna felsóhajtott:

– Igazad van. Beszélj Tamással.

– Velem? – Illey fagyosan nevetett. Mialatt Kristófra nézett, fölényes
lett az arca. – Azt hallom, a tőzsdén játszol és nyersz. Vigyázz.
Eleinte mindég így van, később megfordul. Ott csak akkor állanak meg az
emberek, mikor kitörik a nyakukat.

– Hidegvér kell hozzá, semmi más, – dünnyögte Kristóf, – nem szabad
megijedni. Különben, ez nem ide tartozik. Mi a véleményed a
telekeladásról?

Tamás felvonta a vállát.

– Nincs véleményem. Nem ismerem a viszonyokat. – Érezte, hogy dölyfös
tartózkodása nem egyéb, mint az ő megcsalódott reménységének a gőgje.
Még sem bírt másként tenni.

Kristóf örült, hogy ilyen könnyen ment minden. Néhány háztelket úgyis el
kellett már adnia. Most hát utólagosan megkapta a felmentést.
Szabadabban lélegzett. El fogja adni a régi ácspiac telkét is. Füger
Ottó ügyes közvetítő.

Anna felvette újra a munkáját. Tamás elutasító közönye fellázította.
Kristófban már nem bízott, Füger Ottóra gyanakodott, ő maga pedig nem
értett semmihez. Csak zongorázni, énekelni, hímezni és táncolni
tanították.

Arra gondolt, hogy ha majd a kis leánya megszületik, neki meg kell
tanulnia mindent, amit az anyja nem tud. És mikor fiatal lesz, azt is
meg fogja tudni, hogy az emberek soha sem lehetnek egészen boldogok.
Egyszerűen fogja neki megmondani, úgy, hogy megértse és ne kelljen
később fájdalmasan elhervasztania önmagában azt, ami senkinek sem kell,
amire észrevétlenül mindég azok tipornak rá, akiknek hasztalanul
nyújtaná oda.

De a kis leány, akire Anna a régi házban várt, soha se jött el.
Tavasszal megszületett a második fiú és László, Tamás, János, Kristófnak
keresztelték a Lipótváros újraépülő, régi templomában.

Anna ezután sokáig volt beteg. A szeméből elmult az a hideg fény, mely
azelőtt olykor keménnyé tette a tekintetét. Szép szemöldökének a vonala
ellágyult. Fiúsan csontos, kis keze erőtlenebb és asszonyosabb lett.

Aztán megint fennjárt, de a szenvedés árnyéka az arcán maradt.

Tamás előzékeny és figyelmes volt hozzá. Könyveket hozott. Órákon át
olvasott neki, megállás nélkül, szinte hajszoltan, mintha félt volna
Anna tekintetétől, mellyel találkoznia kellett a szemének, mikor betette
a könyvet. Mit akart az a tekintet? Mondott valamit, vagy kérdezett,
vagy kért, vagy követelt? Nem, Annának nem kellett már tőle semmi. Már
elmult az az idő… Szomorúan támasztotta kezébe a homlokát.

Tamás minden évvel szótalanabb lett és ha Anna megkérdezte, hogy
bántja-e valami, fáj-e valamije, türelmetlenül rázta meg a fejét. Nem,
nem volt semmi baja: olyan magyar természet ez.

De azért, ha a fiát a térdére ültette, akkor nagy erdőkről, egy ősi
falusi házról, egy öreg kertről mesélt. Földek, lovak, napsütéses
tarlók… és az arca szinte megfiatalodott és a fejét úgy tartotta, mint
régen, a kis tisztáson, mikor a nap felé fordult.

Anna már megszokta, hogy a férje nem beszél vele ezekről a dolgokról. Ő
sem említette Illét, mióta asszonyírással írt levelek is jöttek onnan és
az egyik írás, formátlan, parasztos betűivel többször megismétlődött.
Mikor egyszer, véletlenül Füger Ottó hozta fel a postát, Anna a
zongoráján talált egy ilyen levelet. A kezébe vette és a keze
megremegett tőle. Önmagával kellett küzködnie: büszkeség volt-e,
becsületesség, vagy gyávaság? Érintetlenül tette le a borítékot Tamás
asztalára. Nem kérdezett, nem panaszkodott, de Illéről többé nem
beszélt.

És ettől fogva annak az idegen földnek a neve kisértet lett a házban.
Nem mondták ki, láthatatlanul még is ott volt kettőjük között.

Annának úgy tetszett, most is ellenségesen lopódzik át a csenden és
elvonja tőle Tamást. Kétségbeesett félelem lepte meg, úgy érezte,
egészen egyedül marad valaminő rideg sötétségben, melyből nincsen
kivezető út.

– Tamás, – mondotta olyan hangon, mintha segítséget kérne tőle, – miért
nem tudunk mi egymással beszélni?

Illey felemelte tenyerébe támasztott homlokát.

– Már megint a hallgatásomért vádolsz?

Anna türelmetlen ingerültséget érzett a férje hangjában.

– Hiszen nem úgy értettem, – az asszony hirtelen elnémult, mintha valaki
nyersen a szájára szorította volna a kezét.

A nap-szobába ezalatt lassan ömlött be az este. Már nem látták egymás
arcát, mikor Tamás egyszerre figyelni kezdett. Mintha egy elfojtott
zokogást hallott volna… Nem, csak képzelődés volt, hiszen az ő felesége
nem sír soha. Olyan régen hallgattak már, hogy Anna bizonyosan elaludt a
divány szögletében. Illey felállt, zajtalanul tette be maga mögött az
ajtót.

Anna betegsége alatt Tamás a közös hálószobából abba az udvari szobába
költözött, melyben egykor Ulwing építőmester lakott. És azután maga se
tudta hogyan, ott maradt. A felesége nem mondott ellent, ő pedig
szerette ezt a szobát. Az ablakból elérte a gesztenyefa lombját a
kezével és eső után feljött hozzá az udvarkertből a nedves föld szaga.

A ablakdeszkára ült. Kinn beszéltek valamit a fák.

Tamás gondolata már nem volt a bezárt falak között. A vágyódás vitte a
lelkét a városon túlra. Ment magányosan és az esőszagú szél jött eléje.
Hogy szerette ezt. Hogy szeretett mindent odakinn: a szagokat, a
színeket, a hangokat, a gőzös, forró nyári zsombékot, az átfagyott téli
erdőt, melyben cseng a lépés is, az ág is, mikor leesik. Aztán előkerül
a nádasból a szél és végig borzong az élet a világon. A barázdában
lecsurog a víz a föld alá. Az erdő tele van a madarak szerelmes
kínjával. Hívás… felelet. Vajjon ők mindég megtalálják-e a párjukat?…

Tamás szinte érezte az agyában a nagy erdei csendet. Remegő, ünnepélyes
csendben hull az ujrakezdődés magva. A napfényben lassan, részegen
úsznak a madarak. Mire eljön a termés órája, nyár van. Aratnak mindenütt
és az ő vérében ősi vak emlékek kisértenek. Hányszor, de hányszor
megállt a mások buzája mellett és a keze ökölbe szorult. Neki nem
termett sehol.

Ettől az emlékezéstől szomorú őszidő lett a gondolatában. Nagy, szomorú
ősz és ő a ködben jön a város felé. Úgy jön, mint egy megszökött rab,
aki visszakerül a börtönébe. És megint kövezett utcák és keskeny, füstös
égszalagok. Hivatal, tintasorok, papiros és egy régi ház, amely idegen
és egy szép, hideg asszony, aki nem érti őt.

Elmosódott percek jutottak eszébe. Szinte újra érezte a mellén Anna
tiltakozó két kis kezét és azt az érzéktelen asszonypillantást, mely nem
egyszer visszautasította a vágyódását.

Kinyúlt az ablakon a gesztenyefa felé. Letört egy fiatal hajtást. Az ág
könnyen odaadta magát, nedves és üde volt…

Eszébe ötlött valaki, aki épen olyan könnyen odaadta magát, mint a
fiatal hajtás. Ottan termett az ő régi földjén, a mocsaras erdő
kerülőjének volt a leánya. Alázatos, mint a dédatyjával a régi
jobbágyleányok, csinos is, a szeme nevetős. Aztán sohase kérdi, mégis
tudja, mire gondol a gazdája. Az erdőre, a rétre: arra gondolt ő is és
úgy énekel róla, mintha a föld hangja lenne. Figyelni sem kell, fütyölni
is szabad, nem várja, hogy megdicsérjék. Hiszen a madarak sem várják…

Tamás nem emlékezett rá, hogyan volt, mikor az a leány először kellett
neki. Csak úgy egyszerűen kellett, mint az erdő szaga, mint a puha rétek
a lába alatt. Átöröklött férfi-gondolkodásában nem vádolta magát érte.
Nem érzett benne bűnt, sem hűtlenséget, hiszen nem szerette azt a
leányt. Úgy hitte, nem vét Anna ellen, nem is vesz el tőle olyant, amire
tartana valamit.

Megint kihajolt az ablakon. Felnézett az égre. Holnap viszontlátja az
erdők felett… Aztán a kalapja után nyúlt. Ami ritkán történt,
cigányzenére vágyott. Egyedül akart lenni valahol, ahol csak neki szól a
hegedű.

Anna ajtaja előtt habozott. Bemenjen? Talán még mindég alszik…

A nap-szobában meghallották a lépteit. Anna felugrott. Ha Tamás kinyitná
azt az ajtót, a karjába vetné magát, de… a lépések odébb mentek.

Megindult, hogy utánuk fusson, aztán csüggedten állt meg a küszöb előtt.
Hiába alázná meg magát. És amint ott állt, eszébe jutott valami. Egy
álom. Néptelen, idegen utca. Csak a túlsó végén jár egy magányos ember.
Tamás… és ő fut utána, de a távolság nem fogy el. Az utca nyúlni kezd,
Tamás egyre messzebb-messzebb látszik és ő nem bírja elérni…

A leánykorára gondolt, arra az időre, mikor még minden igéret volt. Hát
ez lenne a beteljesülés? Már túl lenne rajta? Ezentúl így maradna
minden? Ő meg Tamás soha se jöhetnének közelebb egymáshoz? És élni
fognak és egymásra néznek és nem tudnak egymásról semmit?

Összerázkódott, mintha fáznék.

Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy odalenn valaki már régen
csenget a kapu alatt. Ki lehet? A régiek már nem jöttek hozzá. Tamás
hallgatag volt velük is. Talán gőgnek vették, elmaradtak mind. Az Illey
rokonokat pedig Anna kerülte. A Bajmóczy Bertha hangja állt közte és a
régi földesurak utódai között.

Az ajtón kopogtak. A folyosón égett a lámpa és a világos nyilásba egy
férfi alakja lépett. A feje formája széles volt, a válla nyomott. Anna a
hangját hallotta, egyszerre mind a két kezét kinyújtotta feléje.

Walter Ádám volt.

– Ennyi idő után… És Anna arra gondolt, milyen csodálatos, hogy épen ma
jött vissza hozzá a régi barát, mikor ő olyan szegénynek és magányosnak
érezte az életét. Egy pillanatra öröm áradt szét a szívében. Úgy
tetszett neki, a fiatalsága, a leánykora jött vissza, mindaz, amit
megszépített a távolság.

Walter Ádám komoly és kimért volt, mint az olyan ember, aki nehéz
emlékeket akar elhallgattatni magában. Tekintete azért mégis mohón
követte Anna mozdulatait, mialatt fölágaskodott, hogy lámpát gyújtson.
Vágyódott is, félt is viszontlátni az arcát.

„Szenvedett, mióta nem láttam“, gondolta Walter Ádám, „és szebb lett
tőle“. Anna fátyolos hangja és a tekintete fölszaggatott a belsejében
valamit, amiről azt hitte, hogy régen elmult. Neki is eszébe jutott a
fiatalsága; mikor elment innen és nem sejtett semmit, mikor dolgozott,
mikor álmodott. Aztán megtudta, hogy Anna férjhez ment és ugyan abban a
pillanatban megtudta azt is, hogy szerette őt. Mindég szerette.

Az asszony teste idegenszerűen magasnak és nyulánknak tetszett előtte. A
láng fellobbant.

– Soha se hittem volna, hogy valaha még itt leszek.

– Ezt nem kellett volna mondania, – Anna régi fiatal mosolyával
mosolygott, – vagy még mindég megmond mindent, ami az eszébe jut?
Emlékszik Müller Ferdinándékra? És a cégtábla, a fehér Aesculapfej?
Mennyit nevettünk…

– Akkor még minden másként volt, – felelte Walter szárazon.

Anna feléje fordult. „Ez is megöregedett. Milyen kemény a nézése“, és az
asszony arcáról eltünt az a mosoly, mely fiatallá tette.

Walter Ádám hangja gúnyos lett:

– Valamikor azt hittem, teremteni fogok, mint az Isten, egészen úgy.
Aztán megbukott az operám, a sonatáim senkinek sem kellettek. Senkinek…
– s most nagyon alázatosan megköszönöm, hogy segédtanár lehetek itthon a
nemzeti zenedében, – élettelenül nevetett: – de talán így van ez
rendjén! Ha az ember fiatalon Isten akar lenni, akkor legalább
segédtanár lesz a végén; ki tudja, ha mindjárt az elején csak segédtanár
akarna lenni, akkor a végén semmi se lenne belőle.

Anna zsibbadtan nézett maga elé. „Hát ő sem érte el, ami után a kezét
kinyújtotta? Hát senki sem éri el?“

– Mind forradalmárok voltunk valamikor, – mondotta Walter, – hiszen a
fiatalság magában véve forradalom. Az egyik egy gondolatért, a másik egy
álomért és… valamennyien a szerelemért kerültünk vesztőhelyre. Ez
bolondul hangzik és mégis úgy van. Sokszor meg kell halnia az embernek
önmagában, hogy tovább bírja az életet. Én is csak olyan voltam, mint a
többiek és akik most vannak, olyanok, mint mi voltunk régen. Szertelen
gőgjében minden kornak a fiatalsága azt hiszi, hogy ő fedezte fel, hogy
a nap felkel és minden fiatalság azt ordítja torkaszakadtából, hogy a
nap neki nem nyugszik le soha. Igy van jól. Mire a nap lenyugszik, már
egy másik kor fiatalsága hiszi ugyanezt. Csak az emberek dülnek ki, a
hitük megmarad másokban, újra másokban és ez a fő.

Annának úgy rémlett, hogy Walter Ádám, aki valamikor fiatalon, a
szabadságba segítette ki a gondolatait, most megtanítja őt a
megalkuvásra.

Walter megint gúnyos akart lenni, de a hangja nem engedelmeskedett:

– Annyi szín van az emberen, mikor elindul, annyi fényes szín. Mind
lekopik. Csak a szürke marad meg. A rettenetes szürke, az terjed, egyre
szürkébb lesz és elborítja az embert és az életet.

– Óh Walter, milyen szomorú ez…

– Nekem már nem szomorú. Én már túl vagyok rajta. Ne sajnáljon kérem. A
szürke emberek számára is vannak szép dolgok a világon. A szürke emberek
meglátják a mások szineit. Csak ők látják igazán. Mióta letettem róla,
hogy magam teremtsek, sokkal mélyebben és nyugodtabban élvezem azt, amit
mások teremtenek. Azelőtt ingerült és türelmetlen voltam, látja, most
már szeretem Schumannt és Schubertet is, mindenkit, aki álmodott,
mindenkit, aki felébredt.

Anna félig lehunyt pillákkal, kissé összegörnyedve ült és halvány keze
egymásba kulcsolódott a térde körül.

– Elszomorítottam? – kérdezte Walter vontatottan.

Az asszony megrázta a fejét:

– Megérttette velem a saját életemet is…

„Ő sem boldog“, gondolta Walter és egy pillanatig valaminő
ellenőrizetlen kiengesztelődést érzett a sorssal szemben. Aztán
szégyelte önmaga előtt azt, ami az eszébe jutott. Nem volt joga hozzá,
hiszen Annát nem vádolhatta. Ő nem tudott semmiről.

– Énekeljen valamit…

Az asszony nagy, ragyogó tekintettel nézett rá. Olyan régen nem mondta
ezt neki senki se.

Zenéről kezdtek beszélni. És megint azok lettek mind a ketten, akik
voltak a fiatalságuk elmult vasárnapjain.

– Jöjjön el nem sokára és hozza magával a hegedűjét, – mondotta Anna,
mikor elbúcsúztak egymástól. Csak aztán jutott eszébe, hogy Tamásról
egyikük se beszélt.

Walter Ádám és Illey Tamás nem is lettek barátok soha. Feszes
udvariassággal érintkeztek egymással. Walter Ádám kicsinylően mosolygott
Illey világnézlete felett; Illey gúnyos tekintete szinte felhívta Anna
figyelmét a zenész rosszul szabott kabátjára és formátlan, nehéz
cipőjére.

Mit bánta ezt Anna. Most már nem állt hallgatagon a zongora a
napszobában és a zene, melyet elnémított a közöny és a meg nem értés,
mint egy nagy világosság feltámadt Anna életében. Feltámadt és
megváltotta őt. Lelkében nem fuldokolt többé a beszélni nem tudó kín;
könnyebb lett, szállt és énekelt és a hegedű hangjában Walter Ádám lelke
kisérte csendes estéken át.

Kristóf olykor benézett az ajtón. Megveregette régi iskolatársának a
vállát, aztán, mialatt a tőzsdetudósításokat futotta át az ujságokban,
halk, finom fütyüléssel kisérte a zenét. És egyenlőtlen lépései már
megint kinn hangzottak a folyosón.

Nem volt nyugta sehol. Éjjel sem volt nyugta. Számok nyüzsögtek a
fejében. Megmutatták magukat, de mielőtt meg bírta volna őket fogni,
szétfutottak és eltüntek. Nem tudta már, nyer-e, veszít-e; nem merte
megnézni a számláját. A pénz egyre drágább lett. A bankok megszorították
a kölcsönt. Bécsből gyanus hírek szállingóztak a pesti értéktőzsdére. Az
árfolyamok lassan, ingadozva hanyatlottak. De ő neki nem volt ereje
hozzá, hogy lebonyolítsa az üzleteit. Még mindég várt, még mindég
vásárolt. A kockázatnak a varázsa és a vak reménység megrészegítették.
Az idegei szüntelenül feszülten remegtek. Agyában sorvasztó kínná lett a
nyerés vágya.

A nagyatyja a harcosa volt a pénznek, az atyja az őre volt, ő talán a
kalandora. Mindegy, a véletlen a kalandorok munkatársa.

Az éjszakák hosszúak lettek. Kristóf vergődve forgatta feje alatt az
átmelegedett párnát. Reggel korán kelt. Most már nem elégedett meg
azzal, hogy az ügynökeit küldje a tőzsdére. Látnia kellett a zürzavart,
hallani a zsivajt, éreznie kellett a pénz emésztő lüktetését az emberek
nyugtalanságában.

Az irodán hirtelen átszaladt. Ekkoriban Füger Ottó már teljhatalmú
üzletvezető volt. Ő gondoskodott a tőzsdei fedezetről, ő vett fel pénzt,
ő fizetett az Ulwing-cég nevében. Kristóf nem ért rá elolvasni semmit.
Kusza betűkkel ráírta a nevét mindenre. Aztán sietett és nyitva hagyta
maga mögött az ajtókat.

Szép májusi reggel volt.

A dorottya-utcai tőzsdeépület lépcsőjén, a korlátnak dűlve, ügynökök
alkudoztak. A ruhatár fülledt, savanyú levegőjében kis csoportokban
álltak az emberek. Innen-onnan elfojtott beszéd hangzott. Egy kövér hátú
öreg, nyakába tólt kalappal, buzát szűrt egyik kezéből a másikba. Az
ablaknál egy vörös hajú ügynök morzsolt tengerit tartott a markában.
Néha megemelte és közben sárga foga között kidugta a nyelvét.

A lépések alatt ropogott a szétszóródott gabona.

A tőzsde nagy termében ajtócsapkodás hallatszott. A kis emberek hátrább
szorultak. A bankok páholyai körül tolongás támadt. Szállingózva jöttek
a tőzsde mesterei. Az emberek alázatosan köszöntek nekik, mintha
kapnának érte valamit. A jelentéktelenek az arcokról, a kezek
mozdulatából olvasnak. A hatalmasak közömböseknek látszanak, pedig ők
azok, akik tudják a titkokat, melyek pénzt érnek. Egy elhízott,
bagolyszerű arc körül ideges fejek inogtak. A hátulsók furakodva
taszigálták egymást.

Kristóf mellett egy véres szemü, ösztövér ember a falhoz lapult.
Elnyűtt, hosszú selyem pénzes-zacskót forgatott a kezében. Egyszerre
szopni kezdte a zacskón a csontgyűrűt, az elmenők beleütődtek, a
csontgyűrű a fogához koccant, de azért nem hagyott föl vele.

– Veszek…

– Adok!… innen-onnan jött a kiáltás, mint a vércsevijjongás.

Valakinek leesett a kalapja… rátapostak. Egy szeplős kéz cédulákat
lobogtatott.

– Adok!… – hangzott mindég sűrűbben. A nagy bankok ügynökei rekedtre
ordították magukat. A zsivaj nőtt. Az értékpapirok olcsóbbak lettek.

„Most… venni kell“, gondolta Kristóf halálos izgalomban. Kiáltása
belesivított az üvöltésbe.

– Pesti Népbank… kilencvenkettő…

– Nyolcvan! – bőgött egy állati hang.

– Hetvenhat…

Karok emelkedtek. A kezek csuklóban mozogtak, puhán, mint a rongyok.

– Kézmívesbank…

– Hitelegylet!

– Negyvenöt… negyvenkettő…

Az arcok égtek. A játék veszett tűz volt, sütötte az emberek bőrét. A
teremben hírek terjedtek. Senki se tudta honnan jöttek, egyszerre ott
voltak és szétgurultak.

Fülsiketítő lárma támadt. Az emberek vakon elhittek mindent. Az
árfolyamok estek. Valaki vásárolt. Vakon bíztak ismét.

– Veszek…

Megint jöttek az ellenőrízetlen rémhírek. Az egész tőzsdeterem
örvénylett, mintha megkeverték volna. Senki se tudta, mi történik.
Távirati lapok repültek. Öklök csapódtak a levegőbe… Minden fölfordult.

Egy izzadt arcú ember nyílsebesen futott bele a tömegbe.

Fekete szombat volt Bécsben! Megjött a hír. Egész Európában derout… Az
árfolyamok hanyatthomlok zuhantak.

Egy nagy bizományos közbevetette magát. Az ár elsodorta. Vége…
pillanatok alatt emberek, családok, intézmények mentek tönkre. Elvesztek
a könnyen szerzett tegnapi vagyonok, melyeket sohasem láttak azok,
akikéi voltak. Régi vagyonok pusztultak, melyekért sok nemzedék
dolgozott keményen, verejtékesen.

Kristóf krétafehér arccal támasztotta fejét a falnak. Mellette az
ösztövér ember még mindég egykedvüen szopta a pénzes-zacskója
csontgyűrűjét. És ő nem bírta róla levenni a tekintetét. Ezt nézte,
mialatt tönkrement.

Az ügynökei lihegve jöttek. Nem, már nem lehetett eladni semmit. Ami egy
óra előtt még pénzt jelentett, értéktelen rongy volt.

A tőzsdeszolga lecsengetett. Halálharang…

Kristóf csak dadogni bírt, Senki sem hallgatott rá, még az ügynökei is
otthagyták. Egyedül az ösztövér ember nézte őt furcsa, véres szemével.

Aztán egészen közel az arcához idegen arcok húzódtak el előtte. A
levegőben émelyítő izzadtságszag mozgott velük. Kristóf tekintete merev
és üveges lett. Arcok… idegen faju arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak:
ezek nyertek. Övék lesz minden, csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a
város, az ország.

És Ulwing építőmester unokája, kifosztottan, tántorogva ment ki a tőzsde
kapuján az új emberek között.

Zavaros és zilált lett az élet. A tőzsdei különbözetek óriásiak voltak.
A fekete szombat után nem jött többé világos vasárnap Kristóf számára.
Fizetnie kellett és mert sohase számolt, belemarkolt az Anna vagyonába
is. A titkot egyedül vitte ő, meg Füger Ottó. Tamás előtt eltagadott
mindent.

Kapkodott, mint a vízbefuló. Pénzzé akart tenni mindent. Eltitkolni,
fenntartani, amíg lehet… küzdelmesen, hazudva, bujkálva. Ha Füger Ottó
olykor súgva a füléhez hajolt, összegörnyedt és iszonyodva nézett az
ajtóra.

– Nem, nem! Mondja nekik, hogy holnap… Ma nem lehet.

Napról-napra, óráról-órára tartotta fenn magát és a hurok szorult a
nyakán. Időt nyerni, perceket legalább… Egy perc is sok idő, mikor az
ember ragaszkodik az életéhez.

Igy mult el a nyár és ősszel elkövetkezett az építkezési vállalatok
rettenetes csődje. A Münster-cég fizetésképtelenné lett. Az újak közül
is sokan elbuktak. Csak Kristóf áltatta magát még mindég és utolsó
reménységével egy délután elindult a Paternoster-utca felé.

A pénzváltó üzletben senki se törődött vele. Az egyik alantas
hivatalnok, akinek megmondta a nevét, elnézett a feje fölött. Soká
kellett várnia, míg bejutott az igazgatóhoz.

Az igazgató egy levelet olvasott az íróasztalánál és nem látszott
tudomást venni jelenlétéről. Kristófnak keservesen jutott eszébe, hogy
milyen más volt minden, mikor első váltóját ugyanebben a pénzüzletben
aláírta. A füstös, alacsony szobák eltüntek azóta, az intézet elfoglalta
az egész épületet. Bankház lett belőle.

Tekintete megakadt a mindenható igazgató bagolyszerü, hájas fején.
Egyszerre megismerte benne azt a bagolyképü, szegény kis praktikánst,
aki akkor régen alázatosan hajlongott előtte. Arcának arányai
megkétszereződtek azóta, a teste is megkétszereződött, alig fért el a
karosszékben.

Az igazgató a levél végére ért. Leszegte a fejét, mint egy állat, amely
döfni akar és dülledt szeme bizalmatlanul tekintett Kristófra a pápaszem
üvegje fölött.

– Ulwing úrhoz van szerencsém? Igen… hogyne, hogyne, ismerem a céget.
Fiatalkori összeköttetés… Valamikor szerencsém volt egy öreg Ulwing
Kristóf urat is ismerni. Talán rokona lenne uraságod? Hatalmas ember,
kiváló ember volt.

– A nagyatyám…

Az igazgató egyszerre igen udvarias lett. Üléssel kínálta meg Kristófot.

– Mivel szolgálhatok?

Kristóf összeijedt ettől a kérdéstől, amelyet az elébb még várt.
Sápadtan, kinlódva nézett maga elé. Ki akarta volna tólni a feleletet.
Addig legalább meg volt ez az utolsó reménysége. Azután már nem lesz
semmi sem.

A bagolyképü megigazította aranykeretes pápaszemének a szárát, mely
aggasztóan mélyedt húsos halántékába.

– Parancsoljon velem, – mondotta kissé türelmetlenül és a fali órára
pillantott.

Kristóf erőt vett magán.

– Kölcsönre volna szükségem.

Az igazgató egyszerre hűvös és fölényes lett.

– Mostanában mindenkinek arra van szüksége. A fekete szombat sok embert
tönkre tett.

– Nem tagadom, az okozott egy kis átmeneti zavart az én cégemnél is…

– Tudom, – mondotta az igazgató szárazon.

Kristóf egész arca nyugtalanul dolgozott.

– Egy sürgős kölcsön könnyen segíthetne…

– Milyen fedezetet kinál?… Az Ulwing nevet? – a bagolyképü mosolygott, –
ez sajnos már nem elég…

– A főkönyvem rendelkezésére áll, legyen szerencsém, – dadogta Kristóf.
Világosan érezte, hogy megalázza magát egy idegen előtt, pedig tudja,
csak nem meri bevallani, hogy hiábavaló. Azt is tudja, hogy hasztalan
beszél és azért mégis beszél.

Az igazgató hidegen pillantott a szemébe.

– A bankháznak pontos értesülései vannak mindenről.

Kristóf fölhúzta a vállát, mintha egy ökölcsapásra várna. A szája
gyámoltalanul ferdült el.

– Későn méltóztatott hozzám fordulni. Túl későn… – folytatta a
bagolyképü. – Tudtommal, már csak a ház Ulwing-tulajdon. Igaz, hogy most
nem lehetne eladni. Rossz idők járnak, de ha emlékezetem nem csal, a
telek kivételesen nagy, jó helyen van, a város közepén, elbírja a
betáblázást.

Kristóf kétségbeesetten horgasztotta le a fejét. Az igazgató a pápaszem
felett várakozóan nézett rá. Egy pillanatig jó, emberi szánalom volt a
tekintetében, aztán felsóhajtott és nehéz mozdulattal ejtette vastag
kezét a térdére.

– A házra adhatok kölcsönt. Csak így lehetne megcsinálni a dolgot.

Kristóf elhárító mozdulatot tett. A sárba merült, de volt még annyi
ereje, hogy ne abba fulladjon bele. Már nem küzdött magával. Érezte,
hogy a házhoz soha se tudna hozzányúlni. Legalább az maradjon meg
tisztán Annának. A ház, a jó régi ház…

Az öreg bankár fölállt, mikor Kristófnak kezet nyujtott és elkísérte az
ajtóig.

– Nagy tisztelője voltam Ulwing építőmesternek. Sajnálom, hogy az
unokáját nem szolgálhatom ki. Majd máskor, – mormogta olyan hangon,
mintha nem hinné, amit mond.

Kristóf torzan, gyötrelmesen mosolygott. Ez a mosoly az arcán maradt még
kinn az utcán is és fájdalmasan kínozta a vonásait. Belekapaszkodott a
szájaszélébe és húzta lefelé, féloldalt.

Nem tudta, hogy hol jár. Beleütődött az emberekbe. Egy öreg úr haragosan
rákiáltott:

– Nem tud vigyázni, fiatal ember!

Kristóf bágyadtan nézett rá. Arra gondolt, hogy ez az aggastyán
fiatalabb, mint ő, tovább fog élni nála.

Mikor hazaért, az ágyára vetette magát. Megfoghatatlanul mindjárt
elaludt. A kimerültség nehéz álma lepte meg. A homlokán folyt a
verejték.

Mikor fölébredt, egészen sötét volt a szobában. Eleinte nem tudta, hol
van, azt sem tudta, mi történt vele. Aztán, mint egy rándulásban,
hirtelen visszaemlékezett. Felnyögött, mint valami beteg állat, amely
nem mondhatja el a kínját. Nem bírta elviselni tovább a magányt. Már a
küszöbön állt. A lépcsőn megnézte az óráját. Tizenegy óra volt. Félénken
kopogtatott be a napszoba ajtaján.

– Anna, alszol?

– Igen, már régen, – felelte a húga odabenn. Az ajtó kinyilt. Anna
vígnak akart látszani, de a tekintete szomorú volt.

– Emlékezel Kristóf, régen hányszor kérdezted ezt a rácsos kis ágyadból?

– Akkor is így feleltél. Akkor is féltem…

Anna a szeme közé nézett. – Hogy érted ezt?

Kristóf sajátságosan nevetett:

– Hiszen csak szabad tréfálnom, ha jó kedvem van. Hát te mit csinálsz
ilyen későn? – Az asztalra nézett. Az ernyős lámpa alatt számlák és
számadási könyvek hevertek.

– Ezt is megtanultam, – mondotta Anna fáradtan, – annyi számla gyűlt
össze mostanában. A kereskedők sürgetnek, pénzt meg nem kapok az
irodából. Érthetetlen, miért halaszt Füger Ottó mindent? – hirtelen
elhallgatott, már másra gondolt: – Hallottad?… és futni kezdett a
gyerekszoba felé.

Kristóf vontatott lépéssel indult el utána.

A háromfiókos szekrényen éjjeli lámpa égett. A cserépkályha barlangos
mélyedésében, egy kancsóban víz melegedett. Anna az egyik ágy fölé
hajolt és a hangja lágyan járta át a szoba csendjét:

– Itt vagyok…

Kristófnak szívébe nyilallott ez a két kicsiny szó, amely mégis minden
volt. Valamikor, ugyanott, abban a rácsos ágyban aludt ő is és fölijedt
és félt, de az anyja hangja sohase mondta: „Itt vagyok“. Sohase ismert
egy könnyü, hűvös kezet, mely csak a símogatásért símogat, két meleg
asszonyi kart, mely tisztán ölel és azt a világos, átlátszó mosolyt,
melynek nincsenek céljai. Nem ismerte azt, aki mindent megért és mindent
megbocsájt és mikor az ember nyomorult, egészen halkan mondja: „Itt
vagyok“… Pedig ez talán elég lett volna ahhoz, hogy más legyen az élete.

– Jó nekik, – mormogta Kristóf, mikor visszament a napszobába. Anna,
mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, egy darab összehajtogatott
papirost tett a két üvegezett ajtószárny közé. Sohase felejtkezett meg
erről. A meglazult öreg ajtók zörögtek, ha odalenn az utcán kocsi járt
és a kis László fölijedt tőle.

– Meg kellene igazíttatni ezt is…

Kristóf szótlanul ült a sokvirágos divány szögletében. Nem figyelt oda.
Tekintete, ritkán mozduló pillái alatt, kimerülten járt körül a
szobában. Egyszerre észrevette, hogy Anna hallgat. Miért is nem szól?
Segíthetne rajta, ha mondana valamit, akármit, szavakat, egészen
közömbös, mindennapi szavakat, amik hangzanának, élnének és megfognák a
gondolatait, még egy percre visszatartanák az örvény szélén, melybe
irtózott belenézni.

– Anna, mesélj valamit.

Az asszony fölpillantott a kis fiókból, melybe a számláit elzárta. –
Meséljek? Mi jut eszedbe? Én meséljek, aki négy fal közt élek, –
elmosolyodott és a bátyja vállára tette a kezét.

– Hát, kis Kristó, volt egyszer, hol nem volt egy régi ház. Abban élt
egy asszony, aki soha sem aludta ki magát, mert a két fia minden reggel
korán fölkeltette…

Kristófnak megvonaglott az arca, mikor fölállt.

– Igazad van, hát akkor menjünk aludni… Lehajolt és megcsókolta a húga
kezét. – Jó éjszakát Anna, és… Valamit mondani akart, aztán erőszakosan
elfordította a tekintetét; kiment az ajtón.

A folyosón megállt a mozgó kőlapon és megpróbálta… Most is mozgott. Az
oszlopos óra öreges ketyegése még egyszer lekísérte a lépcsőn.

Mély, boltozott szobájában gyertya égett, de a kis láng fénye nem bírt a
szobával, üreges, sötét szegleteket hagyott. Egy nagy, fehér folt
megfogta Kristóf szemét. Mialatt Annánál járt, az inas megvetette az
ágyát, holnapra való ruhái ott feküdtek kikészítve a széken… Nem bírta
ezt nézni. Holnap… A torka összeszorult. Ebben a pillanatban finom
ropogás ért a füléhez. Arra felé fordult.

A kályhában égett a tűz és átvilágított a régi cserepek között. Kristóf
odament, a kályhára támasztotta a kezét és benézett az ajtó szelelő
nyílásán. A hasábok fölött apró lángok billegtek. Egy darabig
megfoghatatlan érdeklődéssel nézte őket, aztán sóhajtva felegyenesedett.

Mindenből kifosztotta őt az élet. Mikor közelről megnézte azt, amiben
hitt, mindég rájött, hogy hazugság volt épúgy, mint a kályhatündérek.
Hazugságok után futott akkor is, mikor elbukott. Estében kettétört,
hiába akarna fölállni, már nem tud. Aztán mire való lenne? Az emberek
is, akik közel jöttek hozzá, mind letörtek a lelkéből egy darabot és
elvitték és eldobták. Hol keresse össze a sok szétszórt darabot? Hol
keresse össze önmagát?… Ami megmaradt belőle, az kevés volt ahhoz, hogy
tovább éljen. Egy kis becsület, nagyon kevés. Egy kis irgalom Anna
iránt… semmi más.

Keze lecsúszott a kályháról. Minek melegíteni? Hiszen most már nem
érdemes…

Az iróasztalhoz ment. Aztán szinte undorodva tólta el magától a
papirost. A küszöbről visszafordult. Egy csomó levelet a tűzbe dobott.
Az óráját és az üres pénztárcáját az asztalra tette. Nem, más nem volt
nála.

Az udvarkertben halkan zörögtek az őszi levelek, mintha a sötétben
valakinek a foga verődött volna össze. Kristóf görnyedten osont ki a
gyalogkapun… csak a két oszlopember nézett utána.

„Mint egy tolvaj, épen úgy.“ Ebben a pillanatban maga se tudta hogyan, a
nagyatyja temetése jutott eszébe. A polgármester, a városi tanács-urak,
a céhek zászlói és a papság énekelt és a harangok zúgtak…
Visszapillantott, aztán ment egyenlőtlenül kopogó lépéseivel.

Az éjszaka sűrű volt. A ködben úgy nézett ki a város, mintha szürke,
zavaros vízben tükröződő kép lenne. A gázlámpák fénye szétmállott a
levegőben, a házak fala is szétmállott, az elhaladó emberek arca is.
Kristóf borzongva hajtotta föl a kabátja gallérját.

A Dunához ért. A rakodóparton hordók és zsákok között botorkált. Aztán
leült a legalsó parti lépcsőre, két karjával átfogta a lábaszárát és
fölhúzott térdére támasztotta a homlokát. Csak egy kicsit akart pihenni.
Csak egészen rövid ideig.

Kinyitotta a szemét. Mire vár? Hiszen már elmult minden, amire várni
lehet.

A nedves levegőben emelkedni látszott a Duna… lágy, fekete emelkedéssel
közeledett hozzá. Vak ösztönnel, szinte menekülőn csúszott hátra és a
keze iszonyodva kapaszkodott meg a kövekben.

Egyszerre elmult ez is. A nagy víz szép és nyugodt lett. A parti lámpák
fénye ingó tűzlépcsőket merített a mélybe. A folyó már nem volt
ellenséges Kristófhoz. Mondott valamit és mintha megismerte volna, hívni
kezdte őt is, mint a régi Ulwingokat.

Kristóf fáradt lelke utána indult a hivásnak és a teste követte a
lelkét.

Aztán nem jött vissza soha.

A dolgok és események, melyekhez Kristóf keze hozzáért, lassan,
fájdalmasan hűltek ki. A reménység kimerült és a régi ház nem várta
többé vissza az utolsó Ulwingot.

Anna mindent megtudott… Ulwing építőmester óriási vagyona összeomlott,
mielőtt valaki a nap felé emelte volna az aranyát. Soha se csillogott az
a vagyon és azok, akik még éltek, csak akkor fogták föl, hogy milyen
nagy lehetett, mikor a romjait látták.

Tamásnak elszorult a torka, mialatt föltárta Anna előtt az igazságot.
Irtózott a szavaktól, melyeket ki kellett mondania, félt, hogy összetöri
velük az asszony lelkét.

Anna lehajtott fejjel, némán hallgatta, csak az arca lett halálosan
sápadt, csak a szeme vált zavarossá, mint a nehéz betegek szeme.

– Régen sejtettem, hogy így fog történni, – mondotta egész halkan és egy
nagy erőfeszítésben kiegyenesedett, mintha a szerencsétlenségnek akarna
a szemébe nézni. Egyszerre még magasabbnak látszott, mint különben. A
tekintete tiszta és bátor lett, finom állának a vonala dacosan
határozott.

– Ne kimélj meg semmitől, Tamás. Tudni akarok mindent. – Aztán még csak
annyit mondott, hogy ki kell fizetni Kristóf hitelezőit, nem akar
mocskot az Ulwing-néven.

Azokban az időkben, melyek ezután következtek, Anna épen olyan fölényes
akarattal viselte a balvégzetü pusztulást, mint aminő fölényes akarattal
valamikor Ulwing építőmester a szerencséjét megteremtette. És Illey
Tamás meglátott Annában valamit, amit eddig nem ismert. Egy
megfoghatatlan erő áradt ki belőle, az a szívós asszonyerő, mely nagyobb
tud lenni a romok között, mint akkor, mikor építeni akar.

Soha se hallotta senki panaszkodni a vagyona romlása miatt, soha se
látta senki sírni. Csak a halántéka fölött, a haja meleg, árnyékos
aranyában támadt lassanként valaminő ezüstös fény.

Illey Tamás most már kénytelen volt belemarkolni az Ulwing-cég ügyeibe.
Szabadságot kért a hivatalában és az építőmester egykori irodájának
rácsos földszinti ablaka előtt kínos, nehéz munkájával dolgozott az
ügyvédjével, az idegen, zavaros tömegek között. Aztán kiegyezett a
hitelezőkkel és az Ulwing-cég, melynek nevét három nemzedék ismerte, –
megszünt.

A kis táblát leakasztották az irodaajtóról. Az alkalmazottak
végkielégítést kaptak. Kevesen voltak, a régiek közül már csak az öreg
Gemming és Feuerlein úr. Az irnoknak feltűnően vörös volt a szeme, mikor
Annától elbúcsúzott. A folyosón többször visszanézett, a lépcsőn is
megállt; összeverődő térddel körüljárta az udvarkertet és egy fehér
kavicsot vitt emlékül magával.

Mind elmentek, csak Füger Ottó maradt meg állásában a fölszámolásig.
Tamás becsengette őt magához. Fölvilágosítást kért. Kibúvó mentegetődzés
volt a válasz.

„Úgy sem ért hozzá“, gondolta Füger Ottó és türemetlenül várta az órát,
melyben szabadulhat.

Illey maga mindég nyugodtnak látszott. Nem kapkodott, nem vesztette el a
fejét soha. Hidegen hallgatta végig, amit mondtak neki és a kezét a
zsebébe dugta, mikor Füger este hajlongva búcsuzott tőle.

Aztán feltünően lassan ment föl a lépcsőn. Ilyenkor, ha az elpocsékolt,
nagy vagyon zilált tételei közül jött, mindég az kínozta, hogy annak a
vagyonnak egy kis töredéke elég lett volna ahhoz, hogy megmentse őt a
legyőzhetetlen sóvárgástól, mellyel egész elmult fiatalságán át az illei
földre gondolt. Őrölő, szótlan keserűséget érzett a belsejében, mikor
Annával szembe került.

Az asszony fölnézett rá:

– Fáradt vagy, Tamás?

Illey megrázta a fejét és kezét egy pillanatig laposan a mellére
szorította, mintha a kabátja baloldali, felső zsebében nyomná valami.

Anna hallgatagon küzdött a gondolataival. Az jutott eszébe, hogy ha
Tamás évek előtt elszánta volna magát arra a munkára, melyet most
végzett, Kristóf talán élhetne és a cég is élne és a vagyon is.

Szótlanul vádolták egymást. Csak jó idő után vették észre mind a ketten,
hogy a csend kihült közöttük, szinte csúnya lett és nem lehetett
hozzányúlni.

Néhány nap mulva nem jött el többé az ügyvéd. Tamás elzárta az üzleti
könyveket és bereteszeltette a fatáblákat Ulwing építőmester egykori
dolgozó szobájának az ablakán. Egészen nyugodtnak látszott most is, csak
az arca volt beesettebb, mint különben. A külső irodában megállt Füger
Ottó előtt és mozdulatlanul nézett le rá.

Az egykori főkönyvelő zavarba jött.

– Szomorú munka volt, – dadogta, mialatt levette a szemüvegét és közel
tartva a szeméhez sebesen törölgette.

– Gazember, – mondotta Illey Tamás kifogástalan nyugalommal, – ügyesen
lopott.

Füger Ottó elképedve meredt rá. Erre nem volt elkészülve. A szája
kinyílt, tiltakozni akart.

Illey megvetően mérte végig. Rákiáltott:

– Pusztuljon! – aztán mert Füger nem mozdult, megmarkolta a vállát és az
erőfeszítés látszata nélkül, kilökte az ajtón. A földre esett
szemüveget, mint valami méltatlan dolgot, melyhez nem akart hozzányúlni
a kezével, a cipője hegyével tolta ki a küszöbre.

Füger Ottó fojtottan, izgatottan beszélt a kapualjában:

– Becsületsértés… Még találkozunk. Majd meglátjuk akkor! Törvény elé
viszem…

Soha se tette. Nem állt érdekében zajt ütni. Már gazdag ember volt.

A régi házban csendes és takarékos lett az élet. A földszinti
irodahelyiségeket idegenek vették bérbe. Henrietta asszony egykori
lakásából és az istállóból, egy borkereskedő raktárakat csinált.
Elfalaztatta az ajtókat és ablakokat az udvarkert felé és az utcáról
töretett bejárást magának. A kocsik és lovak idegen kézre kerültek. A
cselédségből csak Flórián és Netti maradt meg és Tini mamzell, aki
hosszú, feszült arcáról titokban törölte le a könnyeit.

Az utóbbi években a ház környéke is egészen megváltozott. A hajdani
ácspiac telkén nagy, idegen bérházak épültek és kormos tűzfalaik
csúnyán, tolakodón néztek be az udvarkertbe. Az Ulwing-ház és a Duna
közé négyemeletes épületeivel egy keskeny utca állt. Anna nem láthatta
többé ablakából a szép, nagy folyót, a várhegyet, a tornyokat és a
Jezsuita-lépcsőt, melyen valamikor Sebastián bácsihoz kapaszkodott föl
az út. A szobákban későbben lett reggel, mint azelőtt. A szemközti házak
bele öntötték árnyékukat az ablakokba. A nap már sohase sütött be és az
este korábban jött el, mint régen.

Annának gyakran eszébe jutott, hogy ha a nagyatyja visszatérne, nem
ismerné ki magát az ő kedves városában, nem találna már haza.

Gyorsan nőtt és fejlődött a város és gyorsan multak az évek. Minden
gyorsabb lett, mint régen volt. Anna emlékezett: a gyermekkorában
szélesen, nyugodtan telt az idő, most szinte rohant, mintha lejtőre ért
volna.

Tamásnak befolyásos, nagy állása volt a hivatalában. A két fiú már régen
iskolába járt és Anna, mikor kikérdezte a leckéjüket, sok mindent
megtanult, amiről addig nem tudott.

Az udvarkertben kinyíltak a virágok, eljött a szünidő. Aztán hirtelen
megint csak tél lett…

Karácsonyeste volt.

Nem az a hajdani gyerekkarácsony, amikor még miden gyönyörű csoda és a
fenyőfát földöntúli erdőkből, égő gyertyákkal angyal hozza el a havas
háztetők fölött. Ez már felnőtteknek való, józan karácsonyeste volt.

A fiúk mosolyogtak a mesén. Előtte való éjjelen ők maguk diszítették föl
a fát. Vacsora után aztán álmosak voltak mind a ketten és csendesen
szedték össze a napszobában az ajándékokat.

György egy zsebórát kapott és könyveket és egy igazi puskát az atyjától.
A kis Lászlónak építőköveket vett édesanyja.

– Siessetek. Későn van, – mondotta Tamás.

Egyszerre kiment az álom a fiúk szeméből.

– Jövő karácsonyra hídjátékot kérek, – határozta el a kisebbik őszinte
gyermeki telhetetlenséggel.

György fölvonta a vállát.

– A helyedben olyan lovakat kérnék, mint aminőket a Váci-utcában láttunk
a kirakatban. Mikor én kicsi voltam, nem csináltak még ilyen szép
játékokat.

– Te mindig csak lovakra gondolsz, – vetette oda a kisebbik, – én pedig
hídat akarok építeni. Mire nagy leszek, a Dunán építek hídat és sok
vámot szedek mindenkitől.

– Ostobaságokat beszélsz, – mondotta a bátyja, – hiszen a lovakon is
meggazdagodhatik az ember.

Tamás elmosolyodott és a feleségéhez fordult:

– Ezekben benne van a nagyatyád jó vére is.

Anna a fiúk után nézett. A kisebbik szőke volt és kékszemű, mint az
Ulwingok. Csontos kis ökle hasonlított a dédatyja hatalmas kezéhez és ha
haragudott, ferdén tartotta az állát és a szeme egészen hideg lett.

– De az alakjuk, a mozdulatuk a tied, a fejük formája is, – mondotta az
asszony és, amit régóta nem tett, végigsimította Tamás fejét ott, ahol
olyan nemes, finom vonallal hajlott bele a nyakába. Hálából tette, mert
szerette az ő vérét a fiaiban. Aztán átsiklott a keze a férje vállára és
egyszerre mérhetetlen vágyódás fogta el, hogy oda támassza a homlokát.
De vajjon mit gondolna Tamás? Ennyi idő után? Talán csodálkoznék, talán
félremagyarázná… Halványan elpirult és kiegyenesedett. Eszébe jutott,
hogy valahányszor puszta gyöngédséget kért, Tamás mindég mást adott
neki. A férfiak nem értik meg soha, mikor az asszonyok a lelkük számára
kérnek tőlük valamit.

Anna egy pillanatig még elgondolkozva állt a férje mellett, aztán,
mintha túláradt volna benne az, amit nem lehet kimondani,
ellenállhatatlanul a zongorájához ment.

– Énekelni akarsz? – kérdezte Tamás és egyszerre kedvetlen lett. –
Hiszen Walter Ádám megigérte, hogy eljön. Zenélhettek még eleget.

Anna megállt és a válla fölött visszanézett rá. Szemének és ajkának a
szeglete lassan, szomorúan húzódott fölfelé.

– Jer inkább ide mellém, – mondotta Tamás, – jer, beszélgessünk.

– Beszélgessünk… Anna ajkán mint egy élettelen visszhang, ismétlődött
meg ez a szó, amely nem szó, hanem egy név, valakinek a neve, aki sohase
jön, ha hívják.

Egymásra pillantottak röviden, kérdőn. Aztán lemondó lett a csend. Annyi
kicsiny szó és annyi nagy hallgatás volt már közöttük, melyben nem
egymás felé mentek, hanem el egymástól, távolodón, ki-ki vissza a saját
lelkébe, hogy most előlről kellene kezdeni mindent, ha beszélni
akarnának. Fájdalmasan előlről és… ma karácsony este van.

Illey egyszerre fölkapta a fejét.

– Hallod?

Anna összerezzent és fázósan nézett a sötét szobák felé.

A nesz finoman, makacsul ismétlődött, mint egy parányi fúrószerszám
hangja, mely a dolgok mélyében munkálkodik. Újra és újra kezdődött. Egy
pillanatig a mennyezet vakolata alól hangzott, aztán a padlóból jött
föl, az ablaktokból a szemöldökfából, mindenünnen.

– Hallod? – kérdezte Tamás és keze megállt a levegőben a mozdulat
közepén.

– Én már régóta hallom, – Anna szája remegett, mikor mosolyogni próbált.
Megint elnémultak mind a ketten és a szú tovább dolgozott a régi házban.

Tamás szinte fellélegzett, mikor Walter Ádám lépései behangzottak a
folyosóról. Elébe ment és kivette kezéből a hegedűtokot.

– Isten hozta, kedves troubadour, – aztán, mintha maga is észrevette
volna ellenőrizetlen iróniáját, hirtelen tette hozzá. – Foglaljon helyet
tanár úr, – és szivarral kínálta meg a vendéget.

– Vagy igaz, maguk zenélni akarnak. A feleségem már egy óra előtt
szellőztetni kezdte a zongorát, – halkan nevetett és közben kissé
gúnyosan nézte Walter nyakkendőjének a nyelvét, mely fehér gallérja
mellett a levegőbe meredt.

– Mi ujság a városban?

– Én csakis zenészek közé járok, – mondotta Walter jóakaratú
művész-leereszkedéssel, – ott most Wagner Richárd Parsifal partiturája
fölött áll a harc. A muzsikusok ökölre mennek.

Illey egy kissé hátra vetette a fejét.

– Mondja, tanár úr, maguk igazán komolyan veszik ezeket a dolgokat? És a
művészetet is egészen komolyan veszik?

Walter Ádám fölhúzta alacsony homlokát. Gúnyos elnézéssel mosolygott.

Anna úgy nézett rá, mintha kérné, ne folytassa ezt a tárgyat. Mindég
kínosan érintette, ha a férje ezekről a dolgokról beszélt. Szinte
ellenszenvesen következetlennek, dacosan tagadónak találta őt ilyenkor:
nem szerette így látni.

– Tudom, hogy haragszol, ha mondom, – folytatta Tamás könnyedén, – de az
én magyar fajom csak a természet magyarázó utánzatának tekinti a
művészetet. Nincs szükségünk rá, hogy művészek álljanak közénk és az élő
természet közé. A kondás is meglátja az alföldi naplementét, a juhász
is, anélkül, hogy rímbe szednék neki a szépségét.

Walter elfordította az arcát, mintha szabadulni szeretne Anna lenyügözőn
kérő tekintetétől. Felelni akart, mert felelnie kellett:

– Én csak a zenéhez értek, csak arról beszélhetek. Az nem a természet
magyarázó utánzata, az az embernek egyetlen, önmagában élő, önmagától
való művészeti alkotása.

– Én is azt hiszem, – mondotta Anna halkan, – minden művészet létezőt
másol, a zene nemlétezőt teremt.

„Hogy egyetértenek“, gondolta Tamás kelletlenül. Szinte félvállról
kérdezte:

– Hát vajjon a zenészek nem a nádastól, az égzengéstől, a széltől, a
madártól tanulnak-e?

– A természet csak harmóniát és disharmóniát ismer, – felelte Walter
Ádám, – a melódiát az ember teremtette. Melódia nincs a természetben.

– Ne mondja, tanár úr, hát sohasem járt kinn az erdőn? Sohasem aludt el
egy patak mellett a mohában?

Walter Ádám megrázta a fejét.

– Úgy látszik, nem értjük egymást.

– Lehetetlen is, – mondotta Illey, – maguk azok közé tartoznak, akik
komolyabban veszik a festett képet, mint az igazi tájat. Én nem az
illatszeres üvegben szeretem szagolni az ibolyát, hanem az erdő alján.

Walter hirtelen Annára pillantott, aztán mintegy összehasonlítóan
Tamáshoz fordult:

– Illey úr úgy hat rám, mint a cigány-muzsika.

– Cigány-muzsika… ismételte Anna elgondolkozva, – és én… mi vagyok én?

– Egy Schubert-dal, – felelte a zenész.

Tamás kurtán nevetett.

– A kettő nem illik egészen együvé… Gyujtson rá, tanár úr. Vagy igaz,
maguk zenélni akarnak.

De Walter Ádám az nap nem vette elő a hegedűjét a tokból. Egy kis
bokréta volt benne. Annának szánta, azt sem vette elő. Elvitte magával,
ki a hóba, vissza a fehér, karácsonyi éjszakába.

Mikor újra eljött, egy nagyobb bokrétát hozott. Ujságpapirba csavart,
szegény, ügyetlen bokréta volt. Félszegen tette le Anna mellé a
zongorára és mindinkább zavarba jött.

– Kérem, ne köszönje, szót se érdemel. Egészen véletlenül jutott
eszembe.

Anna arcán egyszerre átrezzent valami, ami hasonlított a fájdalomhoz.
Már nem hallotta Walter hangját, már nem tudta, hogy virágot hozott,
egyedül csak azt tudta, hogy Tamás soha, sohasem adott neki virágot.

„Miért?“… és keze sejtelmes, álomszerű accordokat ébresztett fel a
zongorán. Gyöngéden beesett arca öntudatlanul tragikussá vált. Énekelni
kezdett… Egy mély kérdés énekelt a hangjában. Egy egész asszonyélet sírt
föl benne, panaszkodott és könyörgött. Szívszaggatón könyörögte az
elérhetetlent, az elmúlt fiatalság igéretét, az álmot, a beteljesülést.

Walter Ádámot birtokába vette az elragadó asszonyi hang. Az ajtóhoz
ment, szinte féltékenyen betette, aztán mozdulatlanul támaszkodott a
falhoz… Igézetten állt ott még akkor is, mikor az utolsó dal elhangzott.
Nem volt ideje nyugodtra keményíteni a vonásait és, mert Anna ebben a
pillanatban maga is szenvedett, megértette Walter tekintetét. Egy
szomorúan hálás mosolyban vette át a gyöngédséget, mely szótlanul áradt
feléje… Igy maradtak egy pillanatig. Anna volt az első, aki felrezzent.
És mintha föl akarta volna ébreszteni a másikat is, az ajtó irányába
fordította a fejét.

– Azért csuktam be, – mondotta Walter alázatosan, – hogy a hangja ne
legyen ma másé, csak az enyém…

Aztán elment és az asszony sokáig nézett bele a növekvő homályba. Az az
érzés, melynek a melege megérintette, föllobbantotta az ő saját,
kihültnek hitt érzéseit.

Tamás nyitott be az ajtón. Annának ekkor jutott eszébe, hogy a férje
vadászatra megy, bizonyosan búcsúzni jön tőle.

– Hát elment a troubadour? – Illey körülnézett a szobában. Egyszerre
meglátta a bokrétát a zongorán. – Most már virágot is hoz neked?

Anna ráemelte a szemét.

– Tudod-e, Tamás, az jutott eszembe, hogy te sohasem adtál nekem
virágot.

– Csak nem adok neked olyan virágot, amely a más földjén termett! –
Illey kurtán fölnevetett és egy csók, egy búcsúszó nélkül kiment a
szobából.

Igy még soha se váltak el egymástól. Anna csodálkozó pillantással nézett
utána.

– Mulass jól! – kiáltotta és nem ismert rá a saját hangjára. Hideg és
közömbös tudott lenni.

Mikor Tamás lement a lépcsőn, hallotta Anna zongorájának a hangját. Egy
szomorú dallam áradt szét a házban… Olyan ellenségesen csapta be maga
mögött a gyalogkaput, mintha ezzel akarta volna agyonütni a zenét. A
bérkocsiból fölpillantott. Egyszerre eszébe ötlött, hogy Anna régen
mindég utána nézett az ablakból. Régen, valamikor… „Most talán örül,
hogy elmegyek és élhet a zenéjének. Abban találkozik Walter Ádámmal.“
Gőgösen taszította el magától Walter képét. Nem akart egyszerre gondolni
reá és Annára, de azért a két kép megint összeszövődött az agyában és ő
kifosztottnak érezte magát.

A bérkocsi zaja elhangzott. Fönn, a napszoba homályában ketté tört a
zene. Annát fojtogatni kezdte az égető keserűség, mellyel a férjére
gondolt. Hát nem látja Tamás? Hát nem tudja meglátni, hogy szenved, hogy
hazugsága a mosolygása, a nyugalma, a közönye? Hát nem látja, hogy csak
álarc az egész? Álarc… ijedt mozdulattal kapott az arcához, mintha le
akart volna tépni róla valamit…

És ebben a pillanatban legalul, sok emlék alatt, a lelke legmélyében
bizonytalan derengés támadt. A feledésből lassan küzdötte föl magát egy
régi, meg nem értett mese. Eleinte csak a képét látta: a kis órásboltot,
a félköríves ablak előtt a nagyatyját, Sebastián bácsi öreg kezét, a
violaszínű frakkot, a csattos cipőket. Ujra hallotta a hangját.
Töredezett, összefüggés nélküli szavak jutottak eszébe, a szívéhez
értek, egyszerre világos lett.

Nem, az emberek nem tudják egymásról, hogy milyen az igazi arcuk…
Mindenki álarcban jár, senkinek sincs bátorsága levetni, senki se mer az
első lenni, mert nem lehet tudni, hogy a többiek követik-e, vagy
megkövezik…

Anna gondolatai kétségbeesetten ismételték a régi mese szavait:
„Mindenki álarcban jár, mindenki…“ És talán azok az irgalmasak, az
önérzetesek, akik a hallgatás álarcát viselik.

– Tamás, – hangosan mondta ki a nevét, úgy, mint hajdan, a szerelmük
kezdetén. Szinte az az érzése támadt, mintha egy lámpát talált volna,
amellyel a sötét úton belevilágíthat a férje igazi arcába. Várni kezdte
őt, pedig tudta, hogy nem térhet vissza ilyen hamar. Hosszú magányos
órákon át várta. Várta másnap is.

Újra este lett. Walter Ádám eljött és a hegedűtokban megint hozott
virágot.

Anna szórakozott és nyugtalan volt. Ezek a virágok ismét csak Tamást
juttatták eszébe. Walter Ádám hangja idegennek rémlett előtte, meleg
tekintete szinte ingerelte őt. Ma még a zenében sem tudtak egymásra
találni.

Anna, mialatt a hangjegyeket olvasta, egyre kifelé hallgatódzott. Lenn a
kapu alatt kocsi állt meg. Lépések jártak a folyosón. Önkénytelenül
felállt és kinyújtotta a karját, mintha valakit meg szeretne állítani,
aki elhalad… Odakinn csend lett, a karja csüggedten hanyatlott le.

Walter Ádám figyelmesen nézte őt és az alatt szinte kegyetlenül,
kíváncsian nézett bele önmagába. Hát most érzi ő is azt, amit annyi
ember átszenvedett már? És testi fájdalommal gondolt arra a másikra,
akit vártak, aki odébb ment… Az arcán reménytelen kifejezés suhant át.
Aztán, mintha saját maga felett gúnyolódnék, felhúzta alacsony homlokát
és félretette a hegedűt.

Az asszony felrezzent és kérdően pillantott rá.

– Ma nem tudok, – Walter hangja nyers és visszautasító akart lenni, de a
szeme végtelenül szomorú volt.

Anna nem tartóztatta, mikor menni készült. Fellélegzett, nem kellett
többé lenyügöznie az arckifejezését, a mozdulatait. Futva ment a férje
ajtaja felé.

Tamás háttal állt a szoba közepén és a levegőbe nézett.

– Hát már be se jössz hozzám? – kérdezte az asszony és melegség volt a
szemrehányásában.

– Tudtam, hogy nem vagy egyedül. Magamban akartam maradni.

Anna visszalépett, de azért nem ment ki az ajtón, mint ahogy máskor
tette volna. Tamás fel-alá kezdett járni a szobában. Többször a kabátja
bololdali felső zsebéhez nyúlt és laposan a mellére szorította a kezét.
Egyszerre megállt Anna előtt.

– Köszönöm, hogy itt maradtál, – mondotta izgatottan, – beszélnem kell
veled.

Anna ijedten nézett rá. – Valami baj történt?

– Nem, semmi. Hallgass ide… Ille eladó…

Tamás leült az ablakdeszkára, mintha fáradt lenne és feltünően gyorsan
lélegzett. Elmondta, hogy a mocsaras erdejében vadászott. Az egyik
hajtótól tudta meg, hogy megint dobra kerül az illei birtok.
Tönkrementek, akiké mostanában volt, el is költöztek onnan. Nem bírta
megállni, és amit sohasem tett, bejárta az illei határt. Egy öreg béres
ráismert. Fiatal úrnak szólította, úgy, mint régen, pedig már őszül a
haja. A botosispán is megismerte. És ő látta a nagy kertet, a ház
tetejét, a szabad Dunát, a szérűst és a hinta-fát, melynek kérgén most
is megvan a kötelek forradásos nyoma.

– Érted-e, Anna, eladó az egész, olcsón adják, a miénk lehetne. És ott
célja lenne az életemnek. Tudod, a fiúkért… Csak az a család marad meg,
amelynek a gyökere a földben van. A városi kövezetre hiába hinti a fa a
magvát, ott nem létezhetik tartós élet. A polgári-családok csak házak, a
legtöbbje három emberöltőre szól. A falusi ember a föld. A föld túléli a
házakat… Ha hazamehetnék, ott minden másként lenne.

Anna szeméből eltünt a csodálkozás, mondhatatlan rémület tükröződött az
arcán.

– És a ház? Hiszen akkor el kellene innen mennünk!

– Ne ijedj meg, – mondotta Tamás hidegen, – nem kívánom, hogy elhagyjad
miattam a házat. Sohase kértem áldozatot tőled. Most se kell. De én nem
bírom ezt tovább.

Mindenik szó megsebezte Annát.

– Miért bántasz, Tamás?

– Hát velem jönnél? – a férfi hitetlenül, fürkészően nézett rá. –
Lehetséges-e? Velem jönnél, oda én hozzám, most, mikor már megöregedtem
és a szerelmed elmúlt?

Anna fájdalmasan mosolygott.

– Nem gondolod, Tamás, hogy az együtt megjárt út emléke van olyan erős,
mint a szerelem?

A férfi megint végighúzta kezét a felső baloldali zsebén, aztán hirtelen
lecsúsztatta a csípőjén, mintha véletlen lenne.

Anna egyszerre meglátta ezt a mozdulatot. Eszébe jutott, hogy az utóbbi
időkben gyakran megismétlődött. Már nem törődött azzal, ami neki fájt.

– Mi bajod van? De hát mi lelt? – sebesen visszahajtotta a lámpa fodros
selyemernyőjét.

Egymásra néztek, mintha nagy idő óta nem látták volna egymást… Hol vált
el útjuk? Mikor, mely szónál, mely hallgatásban? Már nem tudta egyikük
sem. Régen lehetett és azóta mentek egymás mellett egymás nélkül át az
életen.

Anna Tamás fölé hajolt. Úgy rémlett neki, hogy most szembe kerültek a
sötét úton és ő a Sebastián bácsi meséjén át belelát abba az arcba,
amelyet sohasem értett.

– Te is szenvedtél, Tamás… és mintha a gyermeke lenne, gyöngéden a két
kezébe fogta a férje fejét. A mellére szorította, csendesen símogatta
őszülő haját, a barázdákat: meg akarta engesztelni a szomorú meg nem
értések nyomát. Minden simogatástól ledült kettőjük között valami abból,
amitől olyan régen nem láthatták egymást.

– Nem voltam jó hozzád, – mondotta a férfi tompán, – elmentem melletted,
mert mindég csak a földem után vágyódtam.

– És én egészen mást hittem, – felelte Anna szinte suttogva. – Te
hallgattál, én pedig nem vagyok azok közül való, akik kérdezni bírnak.
Hallgattunk mind a ketten, ez volt a szerencsétlenségünk. Mert, most már
tudom, hogy a csend csak takar, de nem töröl el semmit. Édes Istenem,
miért is nem mondtad el soha a vágyódásodat? Miért nem szóltál, mikor
még gazdagok voltunk?

Tamás elfogta az asszony kezét és megcsókolta.

– Attól féltem, hogy nem értenél meg. Most megértettél és… még nem késő.

– De hát miből vehetnők meg Illét? – kérdezte az asszony nyugtalanul.

– Emlékezel Anna, arra a mocsaras erdőre? Régen senkinek se kellett,
most jó árat kínálnak érte. Ebből jutna valamennyi és a terheket is
átvenném.

Anna szeme kitágult a félelemtől. Kristófra gondolt, akit elnyeltek a
terhek.

– Dolgozni fogok, – folytatta Tamás és a hangja egészen megfiatalodott,
– letörlesztem az adósságokat.

– Adósságok, – ismételte Anna gépiesen és mint egy ütéstől fölébredt
benne Ulwing építőmester reális polgárvére.

– Nem, Tamás, adósságokra nem építünk! – Olyan erővel mondta ezt, mint
ahogy életében sohase mondott semmit a férjének.

Tamás egy pillanatig sötéten meredt rá. Aztán sajátságosan görnyedt
össze az alakja és mialatt elfordult, olyan mozdulatot tett, mintha
eldobna valamit magától.

Annának a szívébe nyilallott ez a mozdulat. Kétségbeesésében még egyszer
küzdeni akart utólszor, minden áldozattal. És míg gondolatai zavarosan
keresték a megoldást, szeme öntudatlanul követte a férje tekintetét, az
ablakon át, ki az udvarkertbe, hol az esti ég alatt, a vízöntő
bádogsárkánynál leereszkedett a meredek tető.

Némán néztek oda mind a ketten. Már nem küzdött egymás ellen a két
akarat és Anna, mintegy megenyhülve érezte, hogy egyet gondolnak.

Kezébe temette az arcát, szinte görcsösen, mintha álarcot szorítana rá,
amely nehezebb a réginél, amelyet ezentúl mindég viselni fog, mindég,
ameddig él. Aztán föltekintett.

– El kell adni a házat.

És ebben a pillanatban az öreg falak között egy régen feszült húr, nagy
láthatatlan kínban elszakadt.

Idegen lépések jártak a házban, közönyös, kiméletlen lépések. Végig
mentek a folyosón, fel még a padlásra is. Lenn az udvaron sivár üzleti
hangok alkudtak és lebecsültek mindent. Azt mondták, csak a teleknek van
értéke. Arról lehet beszélni; az épület nem számít. Hasznavehetetlen
régi dolog, az új igényeknek nem felel meg többé.

Anna úgy nézett körül, mintha attól tartana, hogy a ház meghallja ezt.
Kiáltani szeretett volna: menjenek innen az ügynökök és soha se merjenek
visszajönni. Az öreg Flórián csukja be gyorsan a kaput. És legyenek a
napok megint olyan biztosak, mint azelőtt, mikor még nem kellett félnie,
hogy elszakadnak itt a házban és másutt fognak folytatódni…

A zöld szobában egy ügynök megkopogtatta a falat és nevetett.

– Erős, mint egy várkastély. Dolga lesz a csákánynak a sok öreg
téglával.

Anna nem bírta ezt hallgatni. A legtávolabbi szobába menekült, elbújt,
hogy Tamás ne nézhessen a szemébe. Minek rombolná le a férje
boldogságát? Ő olyan elégedett és hálás volt. Dolgozott, tervelt,
tárgyalt, alkudott. Az árverésen övé maradt az illei birtok és a szeme
csodálatosan fénylett, mikor erről beszélt.

– Nemsokára rendbe jön otthon a ház, meg a gazdaság. Minden a régi
helyére kerül: a bútorok, a képek, a cselédek, a tiszttartó, a kasznár,
még az öreg kulcsárné is. A termés jónak igérkezik… Örülsz-e, Anna?
Ugy-e, velem örülsz? Nekünk terem a föld.

Szinte lázas, beteges sietség érzett a hangjából, a cselekvéséből. Anna
fáradt és lassú volt; soká tartott, míg egyik szobából a másikba ért;
útközben annyi néznivalója akadt…

Tamás viszontlátásra készült, türelmetlenül számlálta a napokat. Anna
búcsúzott és félve ébredt fel minden reggel.

„Még nem történt semmi“, körülnézett és mert egyedül volt, hangosan
megismételte ezt, hogy a falak is hallják… Megint összeijedt. „Talán
ma,… talán estére…“

Aztán eljött az a nap is.

Egy idegen úr járta be Tamással az udvarkertet. Rálépett a virágágyakra
és többször a ház felé fordította a fejét. Anna látta bagolyszerű arcát
a lépcső ablakából, szorongva figyelte mozdulatait. Ez is alkudott és
lebecsült mindent. Reménykedni kezdett: talán elmegy, mint a többiek és
az élet a régiben marad és nem alakul ki az a nap, amely végleges lesz.

A bagolyszerü arc egyszerre emelkedni kezdett felfelé a lépcsőboltozat
alatt és mosolygott. Benézett a napszobába. Anna hasztalan menekült
előle, a zöld szobában megint szembe került vele.

Az idegen ekkor már szinte otthonosan támaszkodott a sokfiókos
íróasztalhoz és mondott valamit Tamásnak.

Anna nem értette tisztán a szavakat, mégis úgy érezte, mintha egy
száraz, rövid ütés érte volna a homlokát. Elzsibbadt tőle az agya. Tamás
hangja is zavarosan hatott a fülébe, csak azt látta kétségtelen
bizonyossággal, hogy a férje tekintete egészen világos lett.

Mikor egy óra múlva a paternoster-utcai bankház igazgatója elment, már
az övé volt a régi ház.

Anna homloka mögött napokon át nem szünt meg a fásult zsibbadás. Minden,
ami körülötte történt, valószínűtlennek tetszett előtte, az is, hogy a
földszinti lakókat hirtelen kiköltöztették, az is, hogy az egész házban
csomagoltak.

Az átadási határidő rövid volt. Sietni kellett.

A régi butorok kimozdultak a helyükből, olyan nehézkesen, szenvedőn,
ahogy az öreg emberek mozdulnak megszokott szegletükből. Lenn, a ház
előtt, időnként dörömbölő szállítókocsik álltak meg.

Anna kihajolt az ablakon. Mezítlábos, izzadt emberek kivitték a kapun a
zongorát. A járda kövezetén az utcai nép között, halomra rakva álltak az
elkényeztetett butorok. A kottás-szekrényen egy napszámos ült. Kristóf
régi tanulóasztala megfordítva feküdt a három-fiókos szekrényen, egészen
úgy, mint egy holt állat, mely a levegőbe mereszti a lábát.

Tamás ezekben a napokban minduntalan elutazott, ő maga akarta
elhelyeztetni az illei curiában a régi ház butorait. A fiúkat hangossá
tette az új, az ismeretlen utáni vágy. Úgy beszéltek Illéről, mintha
ottan egy mese lenne valósággá… Az atyjuk meséje.

„Nem ragaszkodnak a házhoz“, gondolta Anna és elhagyatottnak érezte
magát. Legjobban szerette, ha egyedül maradhatott. Ilyenkor képzelete a
kifosztott szobákban visszaállíthatott mindent úgy, ahogy azelőtt volt.
A papírkárpiton meglátszott a butorok formája. Az elárvult szegek, mint
kampós kis újjak nyúltak ki a falból és akartak valamit. Krisztina
asszony arcképe helyén egy hullámos árnyék elmosódottan emlékezett.

Megint eltünt egy butor és megint egy…

A zöld szobában már csak a sokfiókos íróasztal állt a helyén. Anna
egyenként kihúzta a fiókokat. Az egyikből keresztöltéssel hímzett kis
kézimunkák kerültek elő. Milyen csúnyák és kedvesek voltak! Emlékezett
rá, valamikor a nagyatyjának hímezte őket. Aztán ügyetlen, régi rajzok
akadtak a kezébe, furcsa várkastélyok, leányok, nagyfülű macskák és két
összekötött, ezüstszőke gyermek-hajfürt egy papírban; alattuk elmúlt,
messze évszám, a nagyatyja elsárgult írása.

Valahányszor az óra ütött, felrezzent és a homlokához kapott, mintha
épen odaütött volna, hogy siettesse.

Egy másik fiókban Pest szabad királyi város díszpolgári oklevele feküdt
és egy elnyűtt, kicsiny könyv. Borítékán kétfejü sas tartotta karmai
között Magyarország címerét.

… Pozsony a. D. 1797. Ulwing Kristóf… polgári ácslegény…

Mialatt lapozta, kissé dohos, avult szag legyintette meg az arcát. Az
emlékezete tétovázva kezdett keresgélni:

  … Zwei Wanderbursche zogen
  Hinaus in’s ferne Land.

Egyszerre szétesett agyában a zsibbadás. Öntudatában kérlelhetetlenül
alakot öltött a valóság. El kell mennie innen és minden másként lesz… Az
arcán feltarthatatlanul folytak végig a könnyek.

Nem volt bátorsága, hogy becsomagolja a fiókok tartalmát, ahhoz sem volt
bátorsága, hogy a nyitva álló ládákat leszegeztesse. Irtózott mindentől,
ami végleges volt.

Valahol egy ajtó nyilt. Anna tudatára ébredt a tétlenségének. Úgy tett,
mintha sietne és erőltette magát, hogy elrejtse a bensejét azok előtt,
akiket szeretett.

A fiúk vizsgára készültek, Tamás pedig nem vett észre semmit. A saját
örömének az önzésével vakon ment el Anna bújkáló, szótlan kínja mellett.
Mindennel meg volt elégedve, egyedül a felesége lassúsága
kedvetlenítette.

Annát egy félig kihúzott fiók, egy üres szekrény hosszasan meg bírta
állítani. Szegény elkínzott agyában már csak az emlékeknek volt helyük.
Még fenn a padláson is csak elfeledett emléket talált.

Sebastián bácsi nagyfülü, rozzant karosszéke; Fischer von Erlach és
Mansard füstös metszete; Pest-Buda elvénült színes térképe… A
padlásablak világosságába vitte a térképet. Sokáig nézegette a kurta,
görbe utcák vonalát, a kékre festett Dunát, a Hajóhid apró sajkáit, a
kicsi templomokat, a temérdek üres házhelyet.

Nem ismerte ki magát a rajzon. Gyermekemlékei felett egy új, nagy város
épült, mely fejlődésében elnyelte az egykori utcákat, eltólta a régi
piacokat, szétterült, túl nőtt az elavult terven, túl még azon is, amit
Ulwing építőmester valamikor merész bízással elképzelt.

Anna fáradtan ment le a lépcsőn és az este megint tétlenül találta egy
nyitott szekrény előtt. A földön ült, térdén egy laposra vénült,
gyönggyel hímzett szivartárca hevert…

A szomszéd szobából lépések közeledtek. Figyelmes lett és igazán sietni
akart, de megfeledkezett arról, hogy a nyitott ládába kellene rakni a
holmit és gyors mozdulatokkal, ösztönösen megint visszatett mindent
megszokott helyére, a szekrénybe.

Tamás megállt mellette.

– Mit gondolsz, mennyi időre van még szükséged?

– Még nagyon sok tennivaló van, – felelte Anna védekezve. Hogy mi, azt
nem tudta volna megmondani.

– Egy hét múlva át kell adni a házat, – mormogta a férje izgatottan.

Anna felpillantott rá.

A lámpafény megvilágította Tamás arcát. Milyen öregek és elhasználtak
voltak a vonásai. Szép formáju feje szánalmasan száraznak tetszett és a
csontok között, a beesett mélyedésekben liláskék árnyékok sötétlettek.

Anna azt hitte, hogy rosszul lát és felállt.

Tamás a melléhez kapott és megint azt a sajátságos mozdulatot tette a
kezével, melyet az asszony régen ismert. Anna ebben a pillanatban nem
bírta többé elhinni, hogy véletlen volt. Mintha szorongó aggodalma elől
menekülne, a férje karjába bújt és a mellére szorította a fejét.

Tamás úgy állt egy helyben, mintha nem tudna magáról. Nehezen lélegzett
és tekintete zavarosan meredt az asszony kis feje felett a levegőbe. A
szíve erőtlen, gyors futással vert, aztán megbotlott és egy pillanatra
ijesztő, hideg csend lett a mellében.

Anna lélegzetvesztve hallgatódzott. Feje alatt újra kezdődött a gyors,
botladozó dobogás.

Tamás, mintha csak most vette volna észre az asszony közelségét,
kiegyenesedett és türelmetlenül eltólta őt magától. Anna hirtelen
visszaemlékezett: ez nem először történt. Rettenetes világosság támadt
az agyában.

– Semmi, – mondta a férfi és erőlködve nevetni próbált, de a nevetése
elfulladt Anna siralmas tekintete alatt.

– Tamás, de hát mióta?

– Régóta.

– Az Istenért, miért nem szóltál?

– Azt hittem, Illén ez is elmúlik… Nyisd ki az ablakot. Ma rossz… Az
arca hamuszürke lett, a szeme segítséget kért. Egyetlen rántással
feltépte a gallérját.

Anna végigfutott a szobákon.

– Orvost hívjanak! Orvost…

Az egész házban hallatszott, mikor Flórián becsapta maga mögött a kaput.

Órák jöttek és mentek és nyomokat hagytak az arcokon. Tamás már az
ágyban feküdt. A barlangos lépcső-lejárón Anna soká beszélt az öreg
protomedicus fiával, a fiatal Gárdos doctorral.

Az orvos hangja fojtott volt, a szavai alig értek el Annáig és azért
mégis elpusztítottak körülötte jóformán mindent. Hát még nem vesztett el
eleget? Hát nincsen irgalom a számára?

Gárdos doctor szánakozva nézett rá.

– Történhetnek csodák…

Anna szemének a szeglete lassan felhúzódott és a tekintete olyan lett,
mintha valami iszonyút látna meg. Összerázkódott, aztán sajátságos,
feszes lépéssel indult vissza a folyosón. Mikor Tamás félálomban a keze
után nyúlt, összezúzott szegény mosolyával hajolt föléje.

Lassan virradt meg a reggel és soká tartott, míg újra este lett. A
házban nem változott semmi, csak a világosság nyitotta ki és csukta le a
szemét.

Tamás mozdulatlanul feküdt az ágyán. Anna feszülten leste minden
lélegzetét és az órákra gondolt, melyek múltak és az átadás napjára,
mely fenyegetően egyre közelebb jött.

Halasztást kért. Nem kapott. El kellett hát fogadni a fiatal Gárdos
doctor tanácsát.

Az az üres kis lakás a szemközti házban… nincs más választás, oda kell
átköltözni. Összehúzzák magukat, megférnek benne pár napig. Hiszen az
orvos mondta, egészen higgadtan mondta, hogy csak rövid időről van szó.

„Hát mégis vannak csodák“, gondolta Anna. „Igen, rövid időről van szó,
aztán… még minden jóra fordul“. Fellélegzett és így múlt el a házban az
utolsó nap.

Este lett. A két fiú Tinivel már átment a szemközti lakásba. Tamás
aludt, Anna és az öreg szolga virrasztott mellette, de egymásra nézni
nem mertek.

Az ablakok nyitva voltak, a folyosón a fal mellett, a földön ketyegett
az oszlopos óra. Csak ez maradt még az üres házban. Flórián maga akarta
átvinni az új lakásba.

Anna számlálta az óra ütéseit. „Három óra múlva… két óra múlva…“
Nesztelenül felállt és végig osont a folyosón, le a lépcsőn. Az
udvarkertben, a nagy, idétlen tűzfalak között még helyükön álltak az
öreg gesztenyefák, a félkarú húzóskút, a bokrok… és az almafa kerek
lócáján meg lehetett pihenni. Minden úgy volt, mint régen, még az öreg
óra ketyegése is lejött a kis kertbe.

Anna megtámasztotta fejét a fa törzsén és bár nem vette le szemét Tamás
ablakáról, mégis elbúcsúzott mindentől, ami körülötte volt.

Egyszerre mintha valaminek a szava szakadt volna ebben a búcsúzásban,
csend lett… Az óra elnémúlt.

Anna felszaladt a lépcsőn. Most már eszébe jutott. Tegnap este
megfeledkezett az óráról és a pillangós inga, melyet mindég élőn látott,
holtan függött az apró alabástrom oszlopok között. Fáradtan húzta végig
kezét a homlokán. Hát a kis törpe is elment már? Az idő is elment már a
házból?

Kinyitotta a zöld szoba ajtaját. A gyertyavilág himbálózva úszott
körülötte. Lépései szaggatottan kongtak a puszta falak között. A magas,
fehér üveges ajtók előtt megállt. Az egyiken emelkedő rovások
látszottak. Mikor gyerekek voltak, Kristóf és ő, évről-évre ott jelölte
meg az atyjuk, mennyit nőttek. Tovább ment, óvatosan próbálta végig a
kilincseket. Némelyik néma és engedelmes volt, némelyik ellenkezve
nyöszörgött. Ismerte őket… sokszor beleszóltak az életbe. Mindennek
ismerte a házban a hangját. Az ablakok is beszéltek hozzá, ha nyíltak, a
küszöb deszkája is mondott valamit a lépése alatt, mindég ugyanazt,
régtől fogva, de ez hozzátartozott a végzetéhez.

A falak mentén osont odébb. Kezét végighúzta a színehagyott
papírkárpiton, a szürke cserépkályhán, még az ablakdeszkán is.
Odaállította a gyertyát és kinézett az apró üvegkockákon a Duna felé, ép
úgy, mint régen, de a szemközti ház homlokzata visszalökte a tekintetét.

Egy kocsi robogott végig az utcán: úgy hangzott, mint egy ostorcsapás.
Anna a falhoz tapadt és a nagy, szinte testies közelségben, az
összeszövődő némaság alatt egyszerre bizonyossággá lett benne valami,
ami talán mindégtől fogva homályosan, szavak nélkül élt öntudatlan
énjében. Ebben a pillanatban megérezte az összetartozást önmaga és a
halálraitélt öreg ház között. A téglák a vakolat alatt, a gerendák, a
boltívek, ugyanegy erőből származott minden, ő is egy volt velük, mintha
a falak közül jött volna ki, mintha csak részük lenne, mely mozog és
fennhangon tudja elmondani, ami nekik szótlanul fáj.

Gondolatában elmúlt életek mozdultak, melyek ő benne folytatódtak, aki
túl élt mindenkit. Rejtélyes emlékek vonaglottak át rajta, melyeknek a
valóságát sohase látta, melyekre ő benne emlékezett az Ulwingok háza.

Amióta az óra megállt, Anna számára megszünt az idő. Saját testének
kínzó remegésére eszmélt fel. Az egész ház vele remegett. Odalenn a kapu
alatt megrázták a csengőt.

Anna bénult szívében összetorlódott a vér. A térde megcsuklott, mikor
visszaindult a szobákon át. Egymás után, lassan tette be maga mögött az
ajtókat és mindég újra körülnézett. A gyerekszoba ajtaja mellett egy
darab összehajtogatott papiros feküdt a földön. Felvette és óvatosan az
üveges szárnyak közé szorította úgy, mint ahogy megszokta, hogy ne
zörögjenek, ha lenn kocsi jár.

Csak akkor fogta fel, hogy mit tett, mikor a kilincs visszaugrott a
helyére, mikor bezárult az ajtó, melynek zörgése nem fog többé soha
senkit felébreszteni. Anna felzokogott a siralmas, üres falak között. A
szobák megismételték a zokogást, egyik a másik után, halkan, mindég
halkabban…

Lenn kinyilt a kapu. A lépcsőről a fiatal Gárdos doctor rendelkező
hangja hallatszott. Két ember jött a nyomában, vállukon hordágyat
hoztak. A folyosón Anna szembe került velük. Megtántorodott, mintha
mellbe lökték volna, aztán már megint egészen nyugodtnak látszott.
Benyitott az ajtón és szeliden ébresztette fel a férjét.

A kora virradatban mint egy keskeny, kékes vizen úszott át a hordágy
Tamással az utca közén. Az egyik, a megszokott part, a régi ház volt, a
másik az ismeretlen sötét ház és az ismeretlen új élet, melyben úgy
érezte Anna, nincs többé gyökere.

Lehajtott fejjel, sebesen ment ki a kapun. Csak az utca közepén
ingadozott a lépése. Hirtelen visszanézett.

A két oszlopember kihajolt a párkány urnái alól. Kőszemük feléje
fordult, mintha vádolóan, egyenesen ő reá merednének és kérdeznének
valamit, amire nem lehet felelni.

Flórián lassan fordította meg a zárban a nagy, öreg kulcsot. Utólszor,
legutólszor…

Az idegen, kicsiny lakás új lakói ellenségesen sivárnak láttak maguk
körül mindent.

A keskeny előszobában egy nyitott gázláng fütyült. Az elhanyagolt ajtók
kopottak voltak és a sötét szobák olyanokra emlékeztek, akik nem
szerették őket, akik mindég odébb mentek.

Elmult az első hét. Anna nem mozdult el Tamás ágya mellől és még mindig
nem mert az ablakhoz menni. Pedig a lelke két életet élt: az egyik
Tamásé volt, a másik a házé.

Egy átvirrasztott éjszaka után nem bírta tovább. Nesztelenül az ablakhoz
lopódzott és gyáván, habozva hajolt előre.

Megkönnyebbült, kinn a szürkületben még érintetlenül állt a régi ház…
Csak most vette észre, hogy sárga fala kijebb lép a sorban, szűkebbé
teszi az utcát. Azt is most vette észre először, hogy a ház milyen öreg
a nagy, meredek tető alatt, melynek árnyékából a megvakult szemek
szomorúságával fordultak feléje az ablakok.

Mialatt sorra megnézte mindegyiket, szüntelenül hátra figyelt.
Egyszerre, mintha elhalkult volna a Tamás lélegzete. Remegve osont
vissza hozzá…

És ezentúl ez lett az egyedüli út, amelyen Anna járt. Az út rövid volt
és mégis átfogta az egész életét.

Néhány nap mulva, egy reggelen különös zaj riasztotta fel a kimerültség
félálmából. A szobában csend volt; a zaj odakinnről jött be hozzá.
Felállt a karosszékből, melyben virrasztott és lábujjhegyen az ablakhoz
ment.

A régi ház előtt munkások álltak. Néhány napszámos kátrányos szálfákat
görgetett le egy szekérről. A kapu tárva volt, mintha rettenetes
halálkiáltásra tárult volna fel. A padláson rés tátongott a cserepek
között és emberek jártak a tetőn.

Anna elfedte a szemét… Hát ezt is át kell élnie? És nem futhat el. És
mindent látni fog…

Tamás felriadt nyugtalan álmából.

– Mi az?… Mi történik?

Nem volt szó, amellyel meg lehetett mondani azt, ami odakinn történik,
vagy ha volt, Anna nem bírta megtalálni. Némán ment vissza az ágyhoz és
mint egy fátyolt, az arcára vonta régi szép mosolyát. Sietett,
erőszakosan bánt vele,… a fátyol elszakadt és nem takart többé.

Tamás a keze után nyúlt. Ebben a pillanatban egész nagyságban átérezte
Anna áldozatát. Azelőtt bízott magában, azt hitte, hozzá bírja kötni az
asszony lelkét ahhoz, amit ő szeret. A betegség kicsavart kezéből
mindent és szégyelte magát, a büszkesége szenvedett, amiért Anna soha
meg nem szünő áldozatának ő volt az oka.

Kialvó szeme komoly, végtelen szeretettel nézte őt. Anna háttal fordult
a világosságnak és mialatt Tamás kezét simogatta. Illéről beszélt.
Tervezett…

Másnap a posta egy kis zacskót hozott. Búza volt benne… aranysárga,
nehéz illei búza. Tamás lassan, elgondolkozva szűrte át az ujjai között
és mialatt az élet nagy ellentétben átfolyt kisérteties, sovány kezén,
megtelt a szeme könnyel.

Ezekben a percekben, ezekben a napokban az elhasznált, szakadozó mosoly
alatt, megöregedett Anna arca.

Kinn már eltünt a tető a régi házról és az épületállványok között, mint
egy szegény, öreg fogoly, szomorúan várakozott a holtan sárga homlokzat.
Anna azt képzelte, hogy a ház panaszkodik a nagy faváz alatt és tudja,
hogy azért kerítették be, mert meg akarják ölni.

A csákány dolgozni kezdett. Egy vályuban vonítva csúsztak le a téglák az
emeletről. Az állványon napszámosok, tótleányok jártak és saraglyákon ők
is téglát hordtak.

Minden nappal, amely elmúlt, kisebb lett a ház. A napszámosok
barlangokat vágtak a falakba, aztán hagyták, hogy a fal leomoljék. Igy
hamarabb ment.

Csontig hatolt az a tompa zaj és Anna szívében mindannyiszor összedült
valami. Úgy tetszett neki, mintha minden zuhanás után gyöngébbé válnék,
mintha nemzedékek erőfeszítése dülne össze a lelkében, nagy, régi
erőfeszítés, mellyel a legelső Ulwingok, az elmultak, az ismeretlenek, a
sötétek, mind-mind téglát hordtak az építőmesternek… téglát a házhoz.

Az atyjára gondolt. Ő még fenntartotta a falakat. És Kristóf… ő kezdte
bontani az épületet és most már vége.

A rés ijesztően elharapózott a sárga falon. Lassanként rés lett az egész
homlokzatból. Be lehetett látni a szobákba. Az utcáról is benéztek az
emberek és Annára úgy hatott ez, mintha zárkózott életének a multjába
néznének tolakodó, kiváncsi idegenek.

A zöld papirkárpit itt-ott még szivósan kapaszkodott a romokra. A
szegletben egy kerek, fekete lyuk tátongott, melyből kiméletlenül
kitépték a kályhacsövet: Kristóf tündéreinek az alagútját. Helyenként
felszaggatott padlódarabok csüngtek a levegőben és a felhasított
kémények sötét üregjei is meglátszottak még, mintha valaki nagy, kormos
ujját végighúzta volna a falakon.

Túl már előbukkant a folyosó félköríves ablaksora. Az udvarkertben
ágaskodtak a fák és kinéztek az utcára. Aztán egy napon nem álltak többé
ott. Mikor a nagy szekér zökkenve jött ki velük a tátongó kapun, Anna
megismerte mindegyiket külön-külön. A szekér tetején egy csonka törzs
feküdt és a kerek pad hasadozott deszkái szilánkokban meredeztek rajta.

Hirtelen ment minden, már a két oszlopember is hanyatt feküdt, lenn az
utca kövezetén. Mikor este lett és a munkások elmentek, Anna egy kendőt
kapott magára és leszaladt a lépcsőn. El akart búcsuzni az
oszlopemberektől. Lehajolt hozzájuk és az arcukba nézett. Az utcalámpa
fénye, mely hajdan mindég bejött a nap-szobába, megvilágította a két
kőembert. Olyanok voltak, mintha meghaltak volna.

A szeglet felől lépések közeledtek. Anna hátrahúzódott az egykori
kapunyílásba. Két férfi jött lefelé az utcán. Az öregebbik megállt;
tisztán hallatszott a hangja:

– Ez valamikor Ulwing építőmester háza volt.

A fiatalabbik közömbösen lépett át az oszlopember feje felett.

– Ulwing építőmester? – egyszerre érdeklődve nézett a csonka falakra, –
Ulwing?… a budai órásnak valami rokona?

– A testvérbátyja.

– Sohase hallottam, hogy más is létezett ebből a családból. Ulwing
Sebestyén, – dünnyögte a fiatalabbik elmenőben, – az sokat tett a
hazáért.

Anna utánuk nézett. Hát csak ennyi élte túl az Ulwing nevet? A munkájuk
emléke már elveszett? Csak Sebastián bácsi hősies halála, csak egy
homályos mese maradt meg?

Emberek jöttek megint. Kocsik, élet, a város zaja.

Anna megindult vissza, az utca túlsó partjára, az idegen ház felé.

Azon az éjszakán Tamás nagyon nyugtalan volt. Hánykolódott és többször
kérdezte Annától, hogy ott van-e? Nem látta, pedig az ágya szélén ült és
a kezét fogta. Az asszony egészen bátran tartotta a fejét; nem volt
könny a szemében. Nem akarta, hogy Tamás a halálát az ő arcáról olvassa
le.

Reggel felé Anna egy gyönge szorítást érzett a kezén.

– Itt vagy? – kérdezte a beteg, – mindég vártam, hogy itt légy.

Tamás arca néhány pillanat alatt csodálatosan elváltozott. Egy árnyék
esett rá és Anna hiába nézett körül, nem bírta megtalálni, honnan
vetődött oda. Csak ott volt és egyre mélyebb lett a szeme gödrében, a
szája mellett.

– Most már elmegyek, – mondotta Tamás, – ne rázd a fejedet. Tudom…

Az asszony nem bírt felelni és a könnyeit sem bírta többé visszatartani.

– Sírj Anna, ez jó és bocsáss meg, ha tudsz. Nem értettelek, ezért volt
olyan nehéz mellettem az életed… Lehunyta a szemét és soká feküdt
mozdulatlanul, csak az arca vonaglott meg olykor, mintha bensejében sírt
volna valami. Aztán a szívére vonta Anna fejét.

– Ide,… közel, egész közel. Ez a tied volt, egyedül a tied… Anna… Anna,
– mondotta a hangja sokszor, távolodón, – Anna…

Ez volt az utolsó, mintha egész életéből csak ezt akarta volna magával
vinni az idegen, magányos útra.

Mire este lett, Illey Tamás halott volt.

Anna két halott között virrasztotta át az éjszakát. A férje… és a régi
ház között.

Reggelfelé valaki bejött a szobába és erősen átölelte őt. A fia volt, a
Tamás fia.

Az ő karjára támaszkodva ment ki Anna az idegen házból Tamás koporsója
mögött. És a kisebbik, a szőke, a kékszemű hozzásimult és nagy
összetartozásban, szorosan fogta a kezét.

Tamást elvitték. Ő akarta, hogy Illén temessék el. Anna és a két fiú
kocsin ment át a városon a pályaudvarra.

Meleg nyári este volt. A gázlámpák már égtek. Az elvétett villanygömbök,
mint izzó kékezüst cseppek lógtak a vassodronyokon. Kivilágított boltok,
kirakatok, nagy, fénylő ablakú kávéházak. A Szervita-tér, a
Gránátos-utca… és az egykori Grassalkovich-szeglet tájékán egy villanyos
óra mutatta az időt.

A kocsi fordult, két oldalt a gyalogjárón lökdösődve mozgott az esti
tömeg. Omnibuszok, kocsik, zsibongás, kivilágított hirdetések és
emberek. Sok ember mindenütt.

Odébb torlódás támadt. Az épülő házak állványai kikönyököltek a
gyalogjáróra. Nedves mészszag áradt a felkavart nyári porba. Az
épületállványok alatt felvont vállú, siető alakok. Kiabálás hallatszott…
egy vizsugár nagy kévében locsolni kezdte a tikkadt kövezetet.

A lovasrendőr felemelte fehérkeztyűs kezét. Egy pillanatra minden
megállt, aztán szétbonyolódott a zűr-zavar és hömpölyögve megint odébb
folyt.

Anna tekintete üresen siklott el a boltok cégtáblái felett. Egyetlen
ismerős nevet sem talált. A Jörgök, a Münsterek, a Walterek nem voltak
sehol. Más nevek, más emberek. És az Ulwingok?

Egy ott feledett régi szegletlámpa, egy lábon maradt öreg fa az utcák
fiatal fáinak a sorában, egy halálra szánt vén, furcsa ház, félszeg
ijedtséggel a hatalmas új házak között… Ezek talán még tudtak valamit
Ulwing építőmesterről, de az emberek, azok már nem tudtak semmit.

A kocsi az út végére ért. Megállt az indóház előtt.

A füstös előcsarnokban Flórián és Tini mamzell ült a podgyászokon.
Valahol egy csengőt ráztak és egy hang ismeretlen helyek nevét
kiáltotta, ahová emberek mentek, ahol emberek laktak.

Anna a perronról látta, mikor a vonathoz egy sötét teherkocsit
csatoltak. Soká tartott,… az indulás késett. Az emberek siettek. Csak az
nem sietett többé, akit abban a teherkocsiban Illére vittek.

Megint nyelvelni kezdett a mérges csengő.

Anna mégegyszer kihajolt a vasúti kocsi ablakán, pedig nem akart már
semmit se megnézni, hiszen minden elmúlt, minden messze volt. Kimerült,
céltalan tekintete egyszerre mégis megakadt.

Valaki jött feléje, abból jött, ami már elmúlt… ami messze volt…

Walter Ádám megállt a vasúti kocsi ablaka előtt és szótlanul levette a
kalapját. Még akkor is ott állt a sinek mellett, mikor a vonat elment.
Soká, mozdulatlanul nézett a füst után.

A sötét nagy éjszakából reggel lett és földek és fák…

Időnként, mintha valami fehéret rántottak volna el a vonat iramodó
ablakai mellett, sebesen tüntek az apró őrházak. Sorompórudak szálltak,
mint emelkedő karok. Nyargaló távirópóznák… ezüstvillanású huzalok. A
lombok meginogtak a mozdony szelétől és a füst árnyéka szélesen úszott a
napfényes, termő földeken.

Aztán meglódult minden. A vonat megállt.

A kicsiny illei állomáson régen várakoztak az emberek. Kék foltok, tarka
parasztszoknyák, vakító fehér ingvállak. Egyszerre leszálltak a kerek
ünneplő kalapok, mint egy raj fekete madár.

Fedetlen fővel, némán állt az illei nép Illey Tamásné előtt. Kérges,
barna kezek nyúltak ki eléje és a sok könnyes szem úgy nézett rá, mintha
régen ismerné őt.

– Az Isten hozta haza mihozzánk… Egy barázdás arcú vén paraszt hajolt a
keze fölé.

A hátulsók közrefogták a fiúkat. Az egyik parasztasszony megsimogatta a
fiatal Illey György karját.

– Olyan a lelkem, mint az édesatyja.

Anna tévelygő tekintettel pillantott körül. Valami idegenül újat érzett.
Az a föld, amelyen állt, illei föld volt, a fák is belőle nőttek, az
emberek is, minden hozzátartozott, a fiai is, Tamás emléke is…

Egy mély parasztos hang lassan mondotta:

– Hazajött a mi jó urunk.

Az emberek útat nyitottak az érckoporsó előtt, négy szálas legény vitte
a vállán a szekérig. Feltették a temérdek tölgyfa-gally közé, aztán
elindultak mögötte valamennyien. A keresztútnál a kápolnadombnak
kanyarodott a szekér. A hintó a jegenye-fasorba fordult.

Anna utána nézett a szekérnek. A kerekek nem látszottak a lehajló,
gazdag lomb alatt. Ingó, zöld élet vitte a halált. Vitte a tölgy
koronája Illey Tamást, ment vele a fa a temető felé.

A kápolna harangja csendesen beszélt az égnek. Megszólaltak egymás után
a messzeségben is a falusi templomok. Egyik mondta a másiknak, mondták
végig a nagy földön, hogy hazajött az illei úr.

Az út mentén két oldalt, régi hagyományaikkal, mint a csatlósok, álltak
végig a jegenyék. A kocsi megint kanyarodott, a kerekek felverték a
kavicsot. És a tölgyek között ott várt az ősi curia és a fehérre meszelt
hűvös tornác-szobában kongott a lépés a régi illei urak arcképe alatt.

Anna fáradtan indult el, aztán egyszerre, szinte iszonyodva hátrált.
Mintha boldog ünnepre készült volna a ház… minden tele volt virággal.
Fájt a szeme tőlük, tarka, kiáltó világosságok voltak és a fojtott kín
felnyögött a mellében. Odakapott mind a két kezével… megsebezték a
virágok.

– Miért tették, miért? Épen most…

Az öreg kulcsárné kilépett az asszonycselédek közül.

– A mi jó urunk parancsa volt. Ő akarta, hogy minden virágot leszedjünk,
ha az asszonyunk hazajön.

Anna átlátszó, halvány arcában lassú fájdalommal emelkedett a szeme és
az ajka szeglete. Mintha egy rejtélyes mélységbe nézne, melyről eddig
nem tudott. Most látott bele a Tamás lelkébe, most mikor ideadott neki
minden virágot, ami nem a más földjén termett. Holtan adta, mégis
ideadta…

Ha vissza lehetne szólni azokhoz, akik elmentek; ha beszélni lehetne,
mikor már nem lehet…

Anna magára maradt egy boltíves kis szobában. A sokvirágos divány felett
Krisztina asszony arcképe függött. Ott volt a zongora és a kicsiny
varróasztal is, minden úgy állt, mint hajdan a napszobában.

Az ablakrácsnak támasztotta a homlokát és régi butorai közül kinézett az
idegen világba. A nagy kert zöld lélegzete az arcához ért. A fák idegen
dolgokról suttogtak maguk között.

Anna a hinta-fára gondolt és mintha keresné, elindult a kertben a
tekintete. Valami beszélni kezdett hozzá. Most már tisztán hallotta. A
fákon túlról csendes, távol nesszel egy meghitt hang beszélt: a Duna,…
az Ulwingok végzete. Beszélt a mult. Csak az maradt meg a számára, semmi
több…

Ebben a pillanatban erős fiatal lépések tiportak bele a multba. A
kavicsos úton, a nyári napsütésben az ő két szép fia járt.

Utánuk nézett és lassan felemelte a fejét.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

44 |közel hahojt |közel hajolt

73 |Ulming |Ulwing

75 |kétségbesetten |kétségbeesetten

78 |Átszelelmülten |Átszellemülten

81 |izzdat |izzadt

135 |Ulming-ház |Ulwing-ház

161 |Megtiszelő |Megtisztelő

176 |gyetyát |gyertyát

184 |messzebb-meszebb |messzebb-messzebb

198 |hát akkar |hát akkor

201 |Tudni akasok |Tudni akarok

202 |Szabaságot |Szabadságot

211 |vomásait |vonásait

220 |kottás-szekényen |kottás-szekrényen

227 |szobákan át |szobákon át]




*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A régi ház - Regény" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home