Hopitutuqaiki

The Hopi School

PO Box 56
Hotevilla, Arizona 86030

928-734-2433
www.hopischool.net

Scholar’s Library


Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language

Download this book: [ ASCII ]

Test

Title: A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (1. kötet)
Author: Eötvös, Károly
Language: English
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (1. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

S MÉG SINCS VÉGE (1. KÖTET) ***

Eötvös Károly Munkái

X. KÖTET

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

I

Eötvös Károly Munkái

X.

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

EÖTVÖS KÁROLY

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.



ELŐSZÓ.


I.

(Eltünt egy szegény lányka. – Eltünéséből vérvád származott. – Az emberi
lélek, mint természeti tünemény. – A közvélemény. – A vérvád az élő
babonák közé tartozik. – Miért vártam húsz évig könyvem megirásával? –
Könyvem természete.)

Húsz év előtt szegény kis cseléd-lányka tünt el egy magyar faluban a
Tisza partján. Szülők, testvérek, rokonok, játszó pajtások, kenyéradó
gazdái hiába keresték. Nyoma nem mutatkozott.

Zsidók is laktak a faluban. A lányka eltünésének napján ünnepük volt a
zsidóknak s volt valami hivatalos községi dolguk is. Az eltünés után
másod-harmad nap mulva arról kezdtek suttogni, hogy ünnepnapjukon a
zsidók emésztették el a lánykát. Lassanként a sajtó is észrevette a
suttogást s elkezdte magyarázni az esetet. Magyarország határain távoli
viharként zugott már a zsidók ellen való gyülölködés. Oroszországban és
Romániában már évek óta a magasabb állami hatalmak is támogatták a
gyülölködést. Sőt szervezték is. A magyar nemzet társadalma is
tömegekből áll. A tömegnek gondolkozása és érzése sohase független. Csak
a bölcs lát tisztán s csak ő mérsékli érzéseit látása szerint. A tömeg
sohase bölcs. Az eszmék és szenvedélyek áramlata ellen nincs mentessége.
Könnyen átengedi elméjét s gyakran szivét is az áramlatnak. A magyar
társadalomban is felsarjadzott lassanként a gyülölködés.

A tiszaparti szegény leányka ügyét kezükbe vették a hatóságok. Szóvá
tette a törvényhozás is. A hol szabad, alkotmányos élet van: ott rögtön
akadnak vállalkozók, a kik a keletkező népszenvedélyeket saját
czéljaikra felhasználják s hogy a haszon minél biztosabb és tartósabb
legyen, ama szenvedélyeket táplálják, sőt fokozzák is. Akadnak gyakran
politikai pártok is, kik a sorstól haszonbérbe veszik a tömegek
szenvedélyét. A lányka eltünése után alig telt el néhány hét: az eltünés
esetéből a nagy történelmi vérvád alakja képződött ki. S a sajtónak nagy
része, a közönségnek sok rétege, a közélet kikiáltói s mindazok, a kik
kedvelik a zajt és zavart, az igazság leplét öltötték magukra, odaálltak
közvádlók gyanánt a nyilvánosság elé s követelték a gyilkosok
megbüntetését.

Birósági ügy lett az esetből.

A mekkora szigort mivelt államban alkalmazhat a biróság: akkora szigort
alkalmaztak a magyar biróságok az ügyben. A vizsgálatnál csak ugy, mint
a tárgyalásnál s az itéletek megalkotásánál. S a biróságok ártatlanoknak
találták azokat, a kiket a tömeg szenvedélye bűnösnek gondolt.

Fölkeltette az ügy az egész művelt világ figyelmét. Minden világrész
minden mivelt elméje naponként nagy érdeklődéssel nézte az ügy
fejlődését s gondolkodott a kibonyolódás esetlegei fölött. Birósági
ügyet se azelőtt, se azóta akkora figyelemmel nem kisért a világ. Csak
Francziaországnak volt azóta egy birósági ügye, mely a közérdeklődés
felköltésében némileg megközelitette a szegény leányka eltünésének nagy
kérdését.

Mindenütt vannak zsidók. Szerepük aránya minden nemzeti társadalomban
nagyobb, mint számuk aránya. Féltékenység kiséri őket e miatt az élet
nagy versenyében. Vallásuk az őskorban ered s mind maig fennáll. Faji
létük ma is ép ugy megvan, mint negyedfélezer év előtt, a mikor pedig
még a mai művelt nagy nemzeteknek nyomuk is alig mutatkozik. A vallásos
tudat szerint Jézusnak fölséges tanai abban a bölcsőben nőttek fel, a
melyet a zsidók gyöngéd keze ringatott. Buzgó keresztyének áhitatos
lélekkel olvassák a zsidók szent könyveit ma is mindenfelé. Az emberiség
természetrajzában érdekesebb, gazdagabb és meglepőbb tünemény nincs a
zsidónál.

E miatt nem tudja a tömeg elfeledni a vérvádat. S e miatt lobban föl a
vádnak lángja időnként a művelt és nemesszivü nemzetek kebelében is.
Pedig egykor a római vallás hivei az őskeresztyének ellen gyujtották meg
tüzét s e tűznek parázsa másfélezer év óta hamvad a feledés rétegei
alatt. S még se tud végkép kialudni.

* * *

Hivatásbeli szerepem volt az eltünt lányka birósági ügyében. Védője
voltam három vádlottnak s vezetője a védelemnek. Meg kellett tudnom
mindent, meg kellett figyelnem minden embert és minden jelenséget. Bele
kellett hatolnom minden szó, minden cselekmény és minden tünet titkaiba.

Most pedig meg kell irnom az ügynek történetét, s föl kell deritenem
mindazt, a mi eddig el volt rejtve, vagy a mit husz év előtt a
szenvedélyben égő szemek tisztán nem láthattak és a fölzaklatott
indulatok tisztán látni nem is akartak.

A tárgy érdemes arra, hogy megirjam.

Nincs fenségesebb természeti tünemény, mint az emberi lélek. Az éjszaki
fény ragyogása, a hulló csillagok bujdosása, a nehézkedés törvényeinek
csodálatos működése: mind egyszerü jelenség az emberi lélek rejtelmeinek
gazdagsága mellett.

Sohase vizsgáltam meg gondosabban az emberi lelket, mint a nagy per
folyamata alatt. S a tapasztalás fenséges kincseiből sohase volt
alkalmam annyit gyüjteni mint itt.

S nemcsak az egyes ember lelke állott előttem, hanem az egyetlen
indulatban egyesült tömegé is. Nagy különbség van a kettő között.

A tömeg lelkét közérzésnek, közvéleménynek nevezi a mindennapi élet. De
mi hát voltaképen a közvélemény? Miként támad a közvélemény?

Nagy kérdés ez épen a vérvád esetében.

Nyugodt időben minden embert meg lehet kérdezni a vérvád iránt. Minden
ember elutasitja magától ennek hitét vagy képzeletét. S ha akad, a ki el
nem utasitja: annak rendszerint egyéb véleményére se adnak semmit az
emberek.

De izgalmas időben másként működik az agy. Tízezer ember verődik össze.
Mind a tízezer nyugodt gondolkozásu, megfontoló természetü s a valóságos
okok szerint elmélkedő. De a mint együtt van: urrá lesz elméje fölött
valami gondolat, a mely sohase volt az övé, de a mely ránehezedik
társainak agyára is, mig végre az egész tömeg egyet gondol, egy jelszóra
esküszik, egy indulatnak engedi át lelkét.

Néha lassanként, de néha rohamosan történik ez. A gondolatok, érzések,
indulatok lassu átköltözése, vagy gyors átröppenése szinte szemünk
láttára történik. S a tömegek így készülő gondolkozását vagy
szenvedélyét nevezik közvéleménynek.

De hát miként hárul át rohamosan a gondolat egyik agyról a másikra? Mi
ennek a természeti törvénye? Egészségnek vagy betegségnek tünete ez?

Néha igazságra tör a közvélemény s a tömeg szenvedélye, néha nem. De ha
igazságra tör, akkor se erősebb, mint ha nincs igazsága. Sőt talán
követelőbb, ha nincs igazsága. Mert akkor benne a többség tudatának
nyers erőszaka is érvényesülni akar. A többség zsarnoksága
engesztelhetetlenebb, mint a kisebbségé vagy az egyes emberé.

A közvélemény és az általános szenvedély ellen a birák lelke se eléggé
vértezett. Magyarországnak jeles birái vannak, de a közvélemény
hullámai, a mikor magasra csapkodnak, őket is meglóbálják. Kisértse meg
valaki nyugodt időben terjeszteni vérvádat a biróságok elé. Nem talál
birót s közsajnálkozás vagy közmegvetés a sorsa a vádlónak.

Az eltünt szegény leány esetével az ország biróságai a legkomolyabban
foglalkoztak. Nem mondták ki, hogy vérvád esetét keresik, de valósággal
azt keresték. Húsz év előtt csodálkoztam ezen. Ma talán nem csodálkozom.
A nagy izgalomban, a gondolatok és érzések átháramlásában, az elmék
ellenálló erejének gyöngeségében találom meg a magyarázatot.

Nagy küzdelmem volt. Nem a biróságok miatt, nem is az ügy benső
nehézségei miatt. Hanem a fölzaklatott közvélemény miatt, mely hevesen
rohant rám, hogy eltiporjon. Vannak korszakok, a mikor a közvélemény
vagy elsodorja, vagy eltiporja azt, a ki ellene szegül vagy utjából
félre nem áll.

Engem el nem sodorhatott. Utjából félreállanom lehetetlen volt. De tagja
voltam a törvényhozásnak s nagy, erős nemzeti ellenzék vezetésének
kötelessége nehezedett vállaimra. Pillanatig csak az okozott aggodalmat,
vajjon nem válok-e képtelenné e nagy kötelesség teljesitésére? Minden
nemes föllángolásnak nem szegi-e jövőre szárnyát a haragos közvélemény
elfordulása?

De a habozás jellembeli gyöngeség lett volna. Ha ártatlannak hittem az
üldözöttet: védelmére kelni minden kötelesség közt az első kötelesség.
De ha nem hittem volna is ártatlannak: akkor is vigyáznom kellett arra,
hogy csak a biró hozzon itéletet, csak a törvény nehezedjék rá s ne a
tömeg, ne az indulatos közvélemény. És arra is kellett vigyáznom, hogy
csak a bűnöst sujtsa az itélet s ne azokat is, a kik fajának önérzetében
s hitének szentségében rokonai.

* * *

Meg kell mondanom azt is, miért vártam e mű megirásával húsz esztendeig.

A hitnek igazságait keresni és bizonyitgatni sohase szül teljes
eredményt, más hitnek igazságaival összemérni pedig gyakran veszedelmes.
Ma szelid korszakot élünk s az emberiség művelt részének erkölcsei
nemesebbek, mint valaha. De a különböző egyházak igazságainak
összemérése ma is keserüséget támaszt a lelkekben, a hitbeli viták ma is
viszályra s villongások kitörésére vezetnének. S a nélkül, hogy bármi
hasznát venné akár a tudomány, akár a lelkiismeret. A hitnél nem az a
fődolog, mennyi abban a történelmi és természeti igazság, hanem az,
mennyi benne az erő és a nemesség.

De bizonyos babonák is tenyésznek minden egyház hitbeli életének
mezején. Ezek részint nevetségesek, részint ártalmasok, sőt veszélyesek.
Ezeket irtani kell. A nevetségest a hitnek méltósága és komolysága
érdekében kell irtani; – a veszélyest és ártalmast az emberek
nyugalmának és egyéb hitvallások tiszteletének és sérthetetlenségének
érdekében. A kisértetek, a boszorkányok, a hazajáró lelkek, a bolygó
zsidó babonája a keresztyénség művelt rétegeinek képzeletéből már
egészen kiveszett. Csak a művészet egyik-másik ága foglalkozik még
ezekkel, ép ugy, mint a régi hellén és latin hitregék alakjaival. E
babonák már nem a hit, hanem az emlékezés birodalmához tartoznak.

A vérvád még ma is eleven babona. Még ma is van benne annyi élet, hogy
véletlen körülmények találkozása esetén lábra kel, talpra ugrik s ádáz
dühvel marczangolja azokat, kiket közelében talál. Minden nagy és nemes
lélek kötelessége lebirni őt.

Ennek csak egyetlen biztos módja van.

Minden esetet, a mikor fölmerül, minden elfogultság nélkül, tökéletes
gonddal és figyelemmel meg kell vizsgálni s a világ elé tisztán és hiven
terjeszteni. Annyi józan ész s annyi nemes sziv van a világon, hogy ha
az eset tisztán áll előtte, igazságszerető felbuzdulása képes arra, hogy
önmagától is nyomban elutasitsa s a gyönge lelkekből s ingatag szivekből
is nyomban kiirtsa a vak és ártó hiedelmeket.

Ez az oka annak, a miért a nagy per titkainak föltárását elhatároztam.

De várnom kellett művem kidolgozásával is, közzétételével is.

Husz év előtt hivatásbeli szerepem volt ez ügyben a küzdés. A küzdés
hevében izgatottá válik a lélek. Keserüségnek s boszuságnak érzete is
támadhat benne. Az igazság keresésében is lehetünk ábrándozók, rajongók
és elfogultak. Látásunk más erejével ügyelünk azokra, a kiket kedvelünk,
semmint azokra, a kiket nem kedvelünk. Rokonszenvek és ellenszenvek
támadnak bennünk, melyek pártos indulatokká fejlődhetnek.

Mindez gátolja, csaknem lehetetlenné teszi az esetnek tökéletes gonddal
és figyelemmel való megvizsgálását s az irodalmi műben csupán csak az
igazságnak tökéletes földeritését. Száz meg száz emberből s ezer meg
ezer indulatból, szóból, tünetből és tárgyi jelenségből lett a nagy per.
Ezek közt összehangzó egységet kell az irónak teremteni. Ez az egység
lesz a tökéletes igazság. De küzdés közben vagy a harcz közeli
emlékezetének súlya alatt van-e ehhez elég erőnk, van-e látásunknak
napfényü tisztasága?

Husz év mult el az eset óta. Akkor a férfikor delén állottam. Ma már
mögöttem van az életnek hatvanadik éve. Ugy nézek vissza a társadalom
ama nagy harczára, mint az utazó egyenes rónavidékről az örök hóval
boritott Alpesek nehéz járásu szirthasadékaira. Az egykori fáradalmak,
veszélyek és nélkülözések kedvetlenségei rég elszállottak lelkemből.
Nyugodtan, sőt derüs emlékezettel beszélheti el az utazó a nehéz út
változatait. Az igazság előadásában nem gátolja semmi.

De még ennél is nagyobb okom volt a várakozásra.

A nagy per folyamának egész ideje alatt a magyar társadalmat oly
izgatottság lepte meg, mintha vallási háborut akart volna inditani a
zsidó hitfelekezet ellen. Előtte állott az oroszországi és romániai
példa s a német fajban is ugy Ausztria, mint Németország területén a
zsidók iránti gyülölködés komoly jelenségei mutatkoztak. A magyar
társadalom nincs ugy elszigetelve, hogy érzéketlen maradhatott volna.
Kivált mikor a vérváddá torzult eset is itt bukkant föl.

Vallási háború!

Idétlenül hangzó szó ez a mi korszakunkban s nemzedékünk műveltsége
mellett.

Csakhogy ennek meghatározását én Deák Ferencztől hallottam.

Deák Ferencz a magyar nemzet egyik legnagyobb államférfia volt. Nagy és
nyugodt elme, higgadt gondolkozás, az élet és történet tapasztalásainak
igazi megbecsülése, csodálatosan tiszta és nemes jellem. Kortársai a
»haza bölcsének« nevezték. Minden szava méltó a komoly meggondolásra.

A magyar törvényhozásban 1873-ik évi junius 28-án e szavakat mondta:

»Nemcsak fegyverrel lehet vallási háborut viselni; – igen gonoszak azok
is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek. Oly vallási
háboru, mely hit és vallási buzgóság nélkül magánérdekek és politikai
czélokból vitetik, még veszélyesebb s a mellett utálatos is.«

A bölcsnek közelében álltam az országház termében, mikor e szavak
elhangzottak ajkairól. Őszintén megvallom: e szavak igaz értelmét teljes
mélységében akkor nem fogtam föl. Efféle vallási háborut én még nem
értem s tapasztalásom nem volt e kérdésben.

De lett tapasztalásom kilencz-tiz év mulva. Azóta sokszor eszembe
jutottak a bölcsnek szavai. Azóta volt alkalmam megfigyelni oly vallási
háborut, melyben nem a hit és vallási buzgóság szerepelt, hanem
magánérdekek és politikai önző czélok. Évekre terjedő nyugtalanságot
okozott e háboru és sok családnak csonkitotta meg életörömeit és sok
vagyont és sok munkás ösztönt tett semmivé.

De sok szenvedélyt is keltett föl. És pedig az önzésnek szenvedélyét,
mely nem ismer türelmet és emberszeretetet s nem fogad el, ha ellene
szól, semmi igazságot. S mely még álnok is volt a nagy per idején,
minthogy a vallási buzgóság álorczáját sikerült magára vennie.

Az önzés szenvedélye, mikor általánossá válik s az egész társadalomra
kiterjed, semmi figyelemmel sincs a dolgok benső igazságára. S ha az
üldözött kisebbség ezzel az igazsággal védi magát s ha kitartóan védi
magát: a nagy többség még hiuságát is sértve érzi s annál ingerültebbé
válik.

Ha művem akkor jelenik meg: nem érek vele czélt.

Művem czélja kettős. Földeriteni az igazságot: ez az egyik. Elismerésre
is juttatni: ez a másik. Elismerés nélkül nincs hatása az igazságnak.
Csak kiáltó szó a pusztában.

Ámde hogy’ lehetett volna hatása az igazságnak a szenvedélyek lángolása
közben? Ki ismerte volna azt el? A ki elismerte volna: annak alig volt
rá szüksége. A hol szükséges lett volna: ott nem hallgattak volna rá. Az
erkölcsi fejlődés igazságai nem ugy hatnak, mint a villám, mely ketté
tudja hasitani a legsötétebb felleget is. A harczos szenvedélyek
füstföllegeit nem tudja az egyszerü igazság szétoszlatni. Idő, türelem s
nyugalmas korszak kell ahhoz. S azt be kellett várni.

Ime az ok: a miért húsz esztendeig késtem.

De tovább késni mégse czélszerü.

Sok tanuja és sok szereplője él még a nagy per által fölkeltett
mozgalomnak. E tanukra és szereplőkre szükségem van. Elmulásukat
bevárnom nem lehet. Ki lenne akkor művem adatainak s egész tartalmának
élő birája s figyelmes felvigyázója? A ki hézagot vagy tévedést talál:
ám szólaljon fel. Nem az a czél, hogy nekem legyen igazam, hanem az a
czél, hogy legyen igazság. A szenvedélytelen tárgyas vita nagyobb fénybe
tudja állitani a vitatott igazságot.

Könyvem nem adatok tömege lesz.

Ilyen könyvet és pedig nagy könyveket irtak már a perről magyar nyelven
is, német nyelven is. Azt hiszem, nem nagy gyönyörüséget talált bennük
se a magyar, se a német nép. Talán a művelt közönség se. Az igazság
iránt fogékony lélek nem hivatalos adatok után sóvárog, hanem az embert
akarja tisztán látni a maga erejével és gyöngeségével s ama
viszontagságok hű rajzával együtt, a melyek az embert közrefogják,
elboritják s magukkal sodorják.

De azért könyvem utolsó kötetében minden adatra, tudásom minden
forrására, állitásaim minden bizonyságára rámutatok s a mennyiben
szükségesnek látom: közlöm is azokat. Akadhatnának e nélkül emberek, a
kik regénynek vagy czélzatos munkának vélhetnék művemet. Igaz, hogy az
ily emberek engem nem ismernek, vagy mellékes czél érdekében s nem
jóhiszemüleg gondolkoznak. Mégis el kell állanom utjokat jó eleve.



RÉGI VÉRVÁDAK ESETEI.

A tisza-eszlári per alatt önkénytelenül is gondolnom kellett arra,
vajjon az én hazámban Magyarországon, fordultak-e elő hasonló esetek,
foglalkozott-e ezekkel a rendes biróság, miként folyt bennük a vizsgálat
s minő itéletekkel végződtek?

Kutatásaim folyamán rájöttem, hogy nagy számban fordultak elő
vérvádesetek még a mult XIX. s az előző XVIII. században is, sőt
korábban is. Ötöt kivéve, minden eset azzal végződött, hogy vagy
megkerült elevenen az, a kit megöltnek gondoltak, vagy egyébként derült
ki tökéletesen a vádolt zsidók ártatlansága.

Az öt eset: a nagy-szombati, a bazini, az orkuti, a péri és a
tisza-eszlári.

A nagy-szombati 1494-ben történt. Bonfinius Antal magyar történetiró
latin nyelven ir róla Rerum Hungaricarum Decades czímü művében (1771-iki
lipcsei kiadás 738-ik oldal).

A bazini eset 1529-ben történt. Leirja Bél Mátyás magyar történetiró
szintén latin nyelven (Notitia Hungariae czímü művében 1736-iki bécsi
kiadás, II. kötet, 120-ik oldal).

Érdekes és tanulságos volna e két eset történetét is részletesen megirni
és fölvilágositani. A mai tisztult jogi felfogás s erős és elfogulatlan
lélektani buvárlat talán vigasztaló részleteket tudna e két borzasztó
esetből is napfényre hozni. Hatalmi erőszak, kinzó vallatás,
máglyahalál, véres felekezeti szenvedély s a vádlók részéről gonosz
kapzsiság is uralkodik e két esetben. Rendes büntetőjogi ügynek nem is
lehet ezeket tekinteni. Ez a főok, a miért ezekkel e művemben nem
foglalkozom.

Az orkuti, a péri és a tisza-eszlári vérvádesetek már birósági és
büntetőjogi ügyek.


I.  AZ ORKUTI ESET.

(A kis Balla István halála. – Holttestét megtalálják. – Kötél a nyakán,
zsidó betük a testén. – A zsidókat gyanusitják. – A vádlottak. – A zsidó
fiu áttérése. – A gyanus jelenségek. – A kinzó vallatás. – Lefkovics a
kinzó vallatásba belehal. – A fölmentő itélet.)

Az orkuti eset rejtélyes és szomorú. Nagyon röviden ismertetem. Irói
teljes földolgozása, minden részletének gondos lélektani kibuvárolása
egész könyvet töltene meg. Száznegyven év előtt történt 1764-ban. Iratai
Sáros vármegyének és Kis-Szeben városának levéltáraiban s az országos
levéltárban feküsznek. Én főleg csak azokat az adatokat használom,
melyeket Thallóczy Lajos jeles történetbuvárunk napvilágra hozott.

Orkuta kis község, alig 500 lakossal. A Tarcza-völgyén fekszik Sáros
vármegyében Eperjestől alig 11 s Kis-Szebentől másfél kilométer
távolságra. Másfél század előtt Kis-Szeben városának földesuri hatósága
alatt állott, jobbágyok és zsöllérek lakták s a földesuri szolgálatot a
városnak teljesitették.

Az eset idejében ott lakott Balla János szintén jobbágy-féle ember.
István nevü fiacskája 1759. évi junius 19-én született s igy 1764-ik évi
junius 3-án már csaknem öt éves volt. Telt idomu, egészséges, jó növésü
gyerek, a mint meglévő arczképe mutatja. Junius 3-án vasárnap volt és
tiszta, szép, napos idő. A gyerek kis pajtásával, másik kis gyerekkel
kora délelőtt kiment a mezőre játszani. Meghuzzák a déli harangszót, az
emberek már hazajöttek a templomból, asztalhoz kellene ülni, de a gyerek
nem jön haza. Keresik szülői és a szomszédok mindenfelé, nem találják.
Kis pajtása megvan, de az felvilágositást adni nem tud. Az otthagyta őt
valahol a mezőn. Csak annyit tud mondani, hogy egy-két zsidót látott
arrafelé keresztülmenni. Keresik az eltünt gyereket egész éjjel, keresik
másnap is: nincs. Eltünt nyomtalanul. Bizonyára értesül az esetről a kis
község előljárósága, de bejelentik azt kétségtelenül a földesurnak, a
városi hatóságnak is. Elvégre kedden, junius 5-én, a Cservena Hrász nevü
csalitosban megtalálják. De csak hideg holttestét.

A holttest meztelen. Ruháit tehát lehuzta s elvitte valaki. Nyakán
kötél, mintha annálfogva fojtották volna meg. Egész testén különös
jelek, rajzok, alakzatok, elszinesedések mutatkoznak. Ezek okát, titkát,
jelentését, keletkezését nem tudja senki. De föltámad az irtózás és
csodálkozás. Zajong és lót-fut a kis falu közönsége. Hirt adnak az
alispánnak s a városi tanácsnak. Egész csomó tisztviselő nézi és
vizsgálja a halottat. Akadnak tudós emberek, a kik a holttesten levő
jeleket megfejteni, megmagyarázni törekesznek. Utóbb beviszik a
holttestet Kis-Szebenbe. Van ott egy kisvárosi festőművész, ugy látszik,
valami cseh ember. A neve: Trtina András Kajetán. Ez a holttestet
természetes nagyságban vászonra festi. Nagy bűnvizsgálat lesz az ügyből.
A vizsgálatba beleavatkozik a vármegye s a Bécsben székelő magyar udvari
kanczellária, sőt a király maga Mária Terézia is. A festmény az
iratokkal együtt fölkerül az udvari kanczelláriához s onnan utóbb az
országos levéltárba. Megvan és ott van most is. Ott látható az
ugynevezett kiállitási teremben. A szegény kis halottat a következő
hétfőn, junius 11-én, nagy tisztességgel a kis-szebeni templom
sirboltjába eltemették.

Az a kérdés most már: miként történhetett a kis Balla István halála?

Amaz adatokból, melyeket ismerek, nem tünik ki, hogy a holttestet
felbonczolták s a halál közvetlen okát igy határozták volna meg. A
holttesten látható külön jelek alapján állapitották meg a halál okát.
Nyakán kötél, tehát megfojtották. Testén sok jel, a jeleket bizonyosan
hegyes késsel szurkálták még az eleven testre: tehát meg is ölték. Egyik
szeme is ki van ütve erőszakkal, tehát marczangolták is. »In toto
corpore excarnificatus« – igy szól az emberek itélete az akkor divatos
latin nyelven. A mi a mi nyelvünkön azt teszi: az egész test
agyonkinozva, összemarczangolva.

A leirás megfelel a festménynek s ez megfelel a leirásnak.

Csakhogy én a festmény hűségét több oknál fogva nem tartom tökéletesen
biztosnak.

A nyakon lévő kötél csak ugy van ráhelyezve a nyakra, mint a nyakkendő.
Nincs a nyakra rászoritva. A szoritás által okozott barázdának a nyakon
semmi nyoma. A kötél nyomán s annak közvetlen közelében semmi
elszinesedés, se vörös, se kék, se sárga. Ha eleven embert a nyakára
szoritott vékony kötéllel fojtanak meg: a szoritás nyomának
bemélyedésben vagy elszinesedésben meg kell maradnia. Ha a holttest
valósággal olyan volt, a milyennek a festett kép mutatja: akkor a kötél
csak a halál után lett könnyedén a nyakra ráillesztve.

A festmény egyéb tökéletlenségei még kirivóbbak.

A megfojtás ily alakban nem történhetik másként, csak ugy, hogy a
kötelet vagy hurok segélyével szoritják, vagy nagy erővel csomóra, bogra
kötik vagy végül a nyakra tekert kötelet két végénél fogva erősen
huzzák. Ámde a festett kép kötelén se hurok nincs, se csomó. Se nem
olyan hosszu a kötél, hogy azt két végénél fogva erősen huzni lehetett
volna. Azután a kötél két darabból áll a festményen. Az egyik darab
gyürüalaku a nyakon, a másik kis darab erről lógg ugyan le, de se ezzel
egybefonva, se ehhez kötve nincs, hanem csak ehhez ragasztva. Ilyen
kötél pedig nincs a világon. Végre a művész kigyófejet csinált a kötél
lelóggó végén. Kigyófejü kötelet pedig nem sodornak lenből, kenderből a
kötélverők.

Mindent összevéve a festő csak jelképet nyujtott a kötélben s nem
valóságot. Sáros vármegye és Kis-Szeben férfiai akkor is voltak annyira
okos emberek, hogy megfojtásról nem beszéltek volna, ha a holttest
nyakát ugy látják, a hogy’ a kép feltünteti.

De ha már a festő hűtlen tudott lenni a valósághoz a nyak és kötél
dolgában s művészember szabadságával csak jelképet akart alkotni: vajjon
nem cselekedhette-e ezt meg a holttesten látható jelek, rajzok,
alakzatok festésénél? Egy kis módositással, egy kevés igazitással nem
adhatta-e meg azok némelyikének a zsidó betük alakját?

A vizsgálat folyamán tudós szakértők azt állitották, hogy a holttesten
levő jelek zsidó betük. Azt állitották, hogy e betükből szavakat és
mondatot lehet összeállitani, mely magyarul ezt jelenti:

»Egy az isten, egynek el kell veszni.«

A szakértők zsidó tudományát és csodálatos okoskodásait nem tárhatom
olvasóim elé, de saját észlelésem egy-két részletét nem hallgathatom el.

Ugy hiszem, most is, másfél század előtt is csak háromféle zsidó
betüalakról lehet vagy lehetett szó Sáros vármegyében. Az egyik a tóra
betüalak, a másik a kézirásos folyó betüalak, a harmadik a kézirásos
rasi betüalak. A szakértők figyelme is ezekre terjedhetett ki.

Jól megnéztem a holttest jeleit. Talán száz jel, pont, vonal, szám és
betüjegy s egyéb értelmetlen rajzolat is van a testen. Csodálatos
szakértői szem képes csak ezekből zsidó betüt, szavat és mondatot
összekeresgélni.

A jobboldali csipőcsont fölött az ugynevezett »vékonyán« van például egy
csoportban, de rendetlenül egy hosszas négyszög; egy tóra alaku, de
felforditott »kof« betü; egy madár lábfeje vagy háromágu villa, továbbá
egy latin nagy »l« betü, egy latin nagy »e« betü s egy villámczikázat.

A homlokán van egy jel, a melyre némi képzelgéssel rá lehet mondani,
hogy ez a szóeleji vagy szóközepi kézirásos zsidó »nun« vagy »nün«
betühöz hasonlit.

A jobboldali tomporán pontok s összefüggés nélküli egyenes vonalak.

A jobboldali vesetájon arab 4-es szám, továbbá felforditott tóra alaku
»kof« betü és latin »l« betü.

A ballábán a hátulsó térdhajlásban egy görög »lambda« betü alakja.
Ugyanott villámczikázat jelképe is.

A jobboldali lapoczka alatt egy kézirásos zsidó »béth« vagy »bész«
betüalak, de nem fennálló, hanem fekvő helyzetben. S ugyanott egy x-hez
hasonló rajz, melyből egy tóra alaku fekvő »alef« betüt lehet képzelni.

A jobboldali lapoczkán egy sas- vagy kerecsen-szárnynak jelképes
vázlata, a mint nemesi czimerekbe kezdetleges rajzzal be szokták
iktatni. Ezeken kívül az egész testfelszin tele pontokkal,
karczolatokkal s mindenféle ákom-bákom jellel. Nem tudom megérteni,
miként lehetett ezekből zsidó szavakat és mondatokat összemesterkedni.

Igaz, hogy minden zsidó betünek van szóbeli és azonkivül számbeli
jelentése. A zsidók eredetileg se a római, se az arab számjeleket nem
használták. Betüik voltak számjeleik, mint a helleneknél. Elfogult elme,
felületes és hézagos tudás s babonás képzelődés kellett ahhoz, hogy a
testen látható jelek alakjának s a zsidó betük szó és szám jelentésének
szeszélyes egybevetéséből héber szavakat és mondatokat lehessen
szerkeszteni.

Nagy kérdés az, minő természetüek azok a testen talált jelek s mily
módon kerültek azok a holttestre?

E kérdésre komoly tudós a tudomány mai állásán meg tudna felelni.
Másfélszázad előtt a felelet sokkal nehezebb és bizonytalanabb lett
volna, de a szegény orkuti gyereknél nem is törekedtek a tudományosan
biztos megoldásra.

Ha a festett kép hű: bizonyosnak tartom, hogy a a holttesten lévő jelek
és elszinesedések nem hullafoltok. A hullafoltok szine nem oly kirivó,
azok alakja nem pontokból s nem keskeny vonalakból, nem vékony csikokból
áll. A hullafoltok szine eltünő, elmosódó s a széleken a bőr természetes
szinébe mintegy beolvadó. Térképszerü éles körvonala nincs a
hullafoltnak. Olyan mértékben, a hogy a festmény mutatja, semmi esetre
sincs.

De a vizsgáló tisztviselők se hullafoltnak nézték a jeleket. Ők abban
állapodtak meg, hogy a jeleket hegyes késvonásokkal vésték, sőt lehet
mondani, edzették a gyerek testére.

Ha ez igaz volt, akkor csak az eleven testen hajthatták végre ezt a
műveletet, mert csak az eleven testen képződhettek szurás és beedzés
által ily szintünetek. A holttestnek nincs vérmozgása s az elevenéhez
hasonló vérelöntése, vagy mint orvosok mondják, véraláfutása.

De ha azután a kis gyereket meg akarták ölni: miért kellett azt kötéllel
megfojtani? Hiszen azzal a késsel gyorsabban és könnyebben el lehetett
volna végezni a gyilkosságot. A gyilkos nem iszonyodhatott a vértől.
Hiszen az ezer meg ezer apró késszurással órákon át vérezte a bizonyára
kapálódzó és sivalkodó szegény kis áldozatot.

A kérdések és kétségek özöne támad föl s most már nem is lehet másként.

Orvosi gondos vizsgálat és bonczolás nem történt. Sehogy sincs
kideritve, vajjon megfojtás volt-e a halál oka, vagy külső ok folytán
bekövetkezett hosszas elvérzés, vagy agyonkinzás vagy egyéb sulyos
bántalom.

A testen talált jelek és szinváltozatok természete sincs fölvilágositva.
A festett kép hűségében megbizni nem lehet. A szakértők véleményét pedig
a zsidó betük, zsidó szavak és zsidó mondatok valóságára nézve
figyelembe nem vehetjük.

A mint a holttestet megtalálták, a mint a kis játszó pajtás azt mondta,
hogy zsidókat látott arra a mezőn keresztülmenni s a mint a tudós
szakértők kijelentették, hogy a holttesten zsidó betük és szavak vannak:
abban a pillanatban készen volt a vérvád. Ime a zsidók megint megöltek
egy keresztyén gyermeket. Hatóság, biróság, boldog-boldogtalan,
örege-apraja rendithetlen meggyőződéssel hitte és hirdette a borzasztó
vérvádat. Nyomban elfogtak s vasra vertek egy csomó zsidót, a kit ott
találtak a közelben és senkinek eszeágába se jutott a nyomozást más
irányban is folytatni s a rejtélyes és szomoru haláleset titkát talán
sokkal könnyebben s talán biztos módon kideriteni.

Akkor már az ugynevezett lengyel zsidók a szomszédos Gallicziából
kezdtek beszivárogni Magyarországra. A felsővidéki városok vásárjait
kezdték látogatni. A látogatók közül mind több és több maradt itt s
telepedett le. Szegények voltak, mint a templom egere. Ruhájuk, nyelvük,
arczuk, alakjuk különös és szokatlan. Erkölcsük rideg, külsejük rongyos
és szennyes, foglalkozásuk alsórendü: cserebere, házalás,
hulladékszedés, italmérés, közvetités. Üldözött faj, bujdosó koldus:
asszonynyal, sok gyerekkel, sok furfanggal és apró ügyességekkel, mint a
ki folyton éhezik, de azért élni akar. A nép nem szerette, néhol
gyülölte őket s az ezer éves babona vérvádját sietett rájuk háritani, a
mikor csak lehetett.

Harmincz zsidót fogtak el egy hujjában, mindjárt az első hajszára.

Mi alapon? Nehéz volna ezt most már kipuhatolni. Zsidók voltak,
jövevények voltak s a helyszinéhez közel laktak: bizonyára ez volt
elfogatásuk főoka. Huszonegyet egy-két hónap alatt ártatlannak találtak
s ezeket elbocsátották. Kilencz maradt vádlottnak.

Jozefovics Mózes és felesége gombosfalvi bérlők. Gombosfalu keletre van
Orkutához 8–10 kilométer távolságban, a mint a hegyeken át a rövidebb
vagy hosszabb utat járja az ember. A kis játszó pajtás szerint Orkutától
keleti irányba ment az az egy-két zsidó. Jozefovicsék ellen tehát megvan
a gyanuok, minthogy ők kelet felé laknak.

Lefkovics Jakab ádámföldi bérlő is vádlott vejével, Sapsa Sámuellel
együtt. Sőt ez a fővádlott, a kire nézve e pernek irtózatos vége lett.
Lefkovics maga beismerte, hogy a jelzett időben csakugyan arra ment, a
merre a gyerekek játszottak. Ez lett halálos végzete.

Vádlottak voltak még: Horimlovics Hersko és idősb Davidovics Jakab s
ennek felesége, fia és veje.

A hatóságok nagy hévvel kezdték a vizsgálatot. El akartak fogni a
környékben minden zsidót. Néhány vagyonosabb zsidó elmenekült. Ki akarta
kerülni a zaklatást, elfogatást. A menekülők közül Markovics Fábián,
Berkovics Lázár és Hirsl Ábrahám Pozsonyba futott, ott volt a zsidók
legnagyobb és legtekintélyesebb hitközsége, az ugynevezett
Pozsonyváraljai Hitközség, latin neve Communitas Judaeorum Posoniensis
subarcensis. E hitközség nagy kegyben állt a királynál, Mária
Teréziánál. Most is sietett közbelépni s a királynál a szerencsétlen
vádlottak érdekében könyörgő szót emelni. Junius 25-iki esedezésükben
elpanaszolják, hogy az elfogott zsidókat a fogságban ütik-verik,
abajgatják, kérik tehát, hogy elfogulatlan gyors vizsgálattal a valóság
sietve derittessék ki.

A vizsgálat minden siettetés daczára is mintegy fél évig tartott s ugy,
a hogy az év utolján lett vége, legalább az első itéletre az akkori
büntető eljárás szerint akkor került a sor.

Az ügynek egyik mellékes részletére ki kell itt terjeszkednem.

Ádámfölde a Bornemisza-családnak, régi nagy törzsökös előkelő
nemzetségnek ősi fészke. Itt volt bérlő, italmérő a fővádlott, Lefkovics
Jakab. Ez maga is lengyel zsidó s nagy pártolójuk a befelé folyton
költözködő lengyel zsidóknak. Háza nyitva volt minden szegény költöző
előtt. Hitében buzgó, a szertartásokat hűséggel megtartó. Ádámföldéhez
nincs messze Gombosfalu, Ternyén át s hegyen-völgyön, patakon át alig öt
kilométer, tehát Lefkovics a gombosfalui zsidókkal is könnyedén
érintkezhetett.

Volt Lefkovics Jakabnak egy 12 éves bátor, szemes fia, a ki junius
24-én, a legnagyobb üldözések egyik napján éjféli 12 órakor megjelent az
urasági kastélyban s bebocsáttatást kért az urasághoz.

Az uraság Bornemisza László volt, felesége Palásthy Anna, szintén
előkelő árpádkori nagy család ivadéka. Fiatal házasok. Bornemisza később
az Eperjesen székelő ugynevezett Tiszáninneni kerületi tábla birája
lett, a királyi udvarnál kedvelt név, minden kurucz emlékezéstől mentes.
Nála jelentkezett a zsidó fiu éjfélkor.

Ha nincs az orkuti eset: a fiut bizonyára kilökik a cselédek. De a fiu
állhatatos kérésére az uraságot felköltik s a fiut eléje bocsátják. A
fiu kezet csókol, térdre esik s megvallja, hogy ő többé hitetlen lenni
nem akar s föl akarja venni a szent keresztséget.

Az uraság gyanakodott.

– Talán az anyád vert meg s a további büntetés alól akarsz szabadulni?

A fiu bizonykodott, hogy elhatározása tiszta s őt se kényszer, se
keserüség nem hajtja. Végre az uraság, látva az állhatatosságot,
megengedte, hogy a kastélyban maradjon.

Másnap jön a fiu anyja. Az uraság megengedi, sőt biztatja: beszéljen a
fia lelkére. Beszél. Azonban a fiu vele szemben is elszánt marad s az
anya keseredett szivvel otthagyja. Ekkor az uraság felhivására Bernát
Vitális káplán a fiut két napon át a keresztyén hitben oktatja, Kossa
István plébános pedig junius 27-én nagy közönség jelenlétében
megkereszteli. A keresztségben Lefkovics László nevet kap az uraság
tiszteletére, ki szintén László.

A XVIII. században durva szokás volt a zsidó gyerekeket szülőiktől
elragadozni s titokban megkeresztelni. A törvény a keresztyén vallásból
a zsidó vallásra való áttérést szigoruan tiltotta, a keresztség
eltörölhetetlen s igy a durva szokás sok visszaélésnek, sok keserüségnek
és sok panasznak lőn szülőoka. Végre Mária Terézia király szigoru
rendeletet bocsátott ki, melyben büntetéssel sujtja a zsidó gyerekek
elragadozását s erőszakos megkeresztelését.

S ime ennek daczára a fővádlott 12 éves fiát is szülői engedelem nélkül
keresztyénné teszik és pedig akkor, a mikor apja halálos vád terhe alatt
börtönben szenved. A pozsonyi hitközség abból is panaszos ügyet csinál s
kérésére a magyar udvari kanczellária elrendeli Bornemisza László ellen
a vizsgálatot.

E miatt is s ezen kivül a pozsonyi hitközség untalan beavatkozásai miatt
is a vármegye urai annál jobban haragudtak a zsidókra s törvényes módon
ugyan, de nagy szigorusággal folytatták a vádlottak ellen a büntető
eljárást.

A tüneteket, jelenségeket, bizonyitékokat, melyek a zsidókat, különösen
a vádlottakat terhelték, julius 12-én már összeállitotta a vármegye s
erről a kormányt, az akkor fennállott helytartótanácsot értesitette.

Vegyük sorba a terhelő körülményeket.

Az első körülmény, melyet az akkori felfogás a legnyomatékosabbnak
tartott, a holttesten talált zsidó betük, szavak és mondatok. A héber
nyelvet más nem ismerhette, csak a zsidók. Annak betüit és szavait tehát
a holttestre csak zsidók jegyezhették, más ember tehát nem lehetett a
gyilkos.

A mai kor büntető jogásza csodálkozik ezen a felfogáson. Hiszen
egyáltalán nem bizonyos, hogy a holttesten látható ákom-bákom jelek
némelyike zsidó betüt jelent s hogy ha azt jelent is: a szétszórt betük
értelme épen az a zsidó nyelvü mondat, melyet a szakértők olyan
határozottan állitanak. És azután, ha a száz jel közül a szakértők
ötöt-hatot zsidó betünek látnak: hát a többi, sokkal nagyobb számu
jelből mit következtetnek? Például a vonalak, a pontok, a madárláb, a
latin és görög betük, az arab számjegy, a négyszögek mit jelentenek? Az
se igaz, hogy a zsidó betüket csak zsidók ismerhetnék. Hiszen a
szakértők se zsidók, mégis ismerik. S elvégre, ha zsidó volt a gyilkos,
el nem képzelhető, hogy a zsidó betüknek a testre edzésével tudatosan,
szándékosan, sőt dicsekvőleg árulja el önnönmagát s mintegy fölhivja a
világ figyelmét: ide nézzetek, tudjátok, lássátok, ime zsidó volt az
ártatlan keresztyén gyerek gyilkosa! A czélból, hogy a gyanut a zsidók
ellen irányozzák, ily zsidó betüs jelzés történt ugyan a németek közt a
középkorban, de mindig lelketlen izgatók tettek zsidó betüket a
holttestre s mindig azért, hogy a tömeg szenvedélyét fölszitsák.

További terhelő körülmény, hogy a gyilkosság idején és szinhelyén junius
3-án számos zsidót láttak seregelni és átmenni Kis-Szebenen és Orkután.
Ez megtörténhetett. Csakhogy e tünetnek száz meg száz másféle oka és
értelme lehet, semmint csupán a kis gyerek meggyilkolása.

Terhelő körülmény, hogy Lefkovics, Jozefovics és Davidovics bérlők
junius 5-én, mikor a holttestet föltalálták, igen izgatottak voltak s
már akkor nyomban féltek, hogy a zsidókra fogják a gyilkosság vádját.
Ezt a jelenséget se lehetett terhelőnek tartani. Épen ez időben, már az
orkuti eset előtt is, országszerte nagy gyülölködés, sőt üldözés folyt a
zsidók ellen, okosan s természetesen gondolhatott a három zsidó arra,
hogy ez az eset is növeli az izgatottságot s a baj őket, mint közeli
lakókat, először érheti.

Terhelő körülmény még, hogy a megölt kis gyerek játszó pajtása, szintén
4–5 éves koru, különböző változatban azt beszélte, hogy a mezőről zsidók
vitték magukkal a kis gyereket. Ez a tény a maga egyszerüségében
csakugyan terhelő tünet. De tudni kell, hogy a vérvád pereiben rendesen
kis gyermek-tanuk szoktak szerepelni s hogy az ily koru gyermek rendesen
környezetének szavait, látásait, gondolatait szokta fogékony, de
fejletlen agyával ismételni. Semmi nyoma annak, hogy a játszó pajtás
akkor beszélte ezt, a mikor a mezőről hazament s a mikor a zsidók elleni
vérvádról még szó nem esett, a mikor még mások szavát nem hallotta.

A vármegye nagyon sulyos bizonyitéknak vett egy különös körülmények közt
kiejtett szót. Mikor a vádlottakat elfogták: nem a rendes uton, hanem
Nyárs-Ardó felé kerülve vitték őket Eperjesre. Nyárs-Ardón megálltak a
kocsmánál. A kocsmáros is, felesége is kikeresztelkedett zsidó volt,
tehát értette a zsidó nyelvet. Mig a kisérő hajdu bent a kocsmában
ivott: a vádlottak kint az ablak alatt a tornáczon álltak. A kocsmárosné
háttal állt az ablak felé és e szavakat hallotta zsidó nyelven:

– Bárcsak vizbe dobtuk volna azt a gyereket, most nem kellene ennyit
szenvedni!

A kocsmárosné nem tudja, ki mondta ki e szavakat, mert nem látta, kik
álltak az ablak alatt. De a kocsmáros és a kisérő hajdu megesküdött az
itélőszék előtt arra, hogy ott Lefkovics és társai álltak. Ámbár a
vádlottak kereken tagadták e tényt: az itélőszék ezt mégis biróságon
kívüli beismerésnek tekintette.

Még sulyosabban terhelő tünetnek tartotta a vármegye azt, hogy két
vádlott: Jozefovics és ha nem csalódom, Horimlovics, a börtönből
jelentkezett, hogy keresztyénné akar lenni, sőt a fővádlottnak
Lefkovicsnak fia im az uraság előtt már azzá is lett. Pedig a vármegye
területén ez időtájban gyakori volt a zsidók áttérése s könnyen
megérthette mindenki, hogy a vádlottak csak a kinzástól való félelmükben
akarnak áttérni; mindamellett az áttérési szándékban csupán bűnösségük
tudatát látták.

Ezekből állottak a terhelő bizonyitékok. Egyetlen egy sincs köztük, mely
közvetlenül, egyenesen s biztosan a vádlottak ellen irányulna.

A kis Balla István meghalt. Halálának közvetlen okát ugyan orvosi
megfelelő vizsgálattal sohase állapitották meg, de azért biztosnak
tarthatjuk, hogy erőszakosan vették el életét, ugy gyilkolták meg. A
gyilkos ép ugy lehetett zsidó, mint nem zsidó. A valódi tettes kivolta
soha ki nem tudódott. Hogy a holttesten zsidó jelek voltak: nem tartom
bizonyosnak. De ha mégis voltak: ebből azt gyanitom, hogy nem zsidó volt
a gyilkos, hanem mesterkélten a zsidókat törekedett a tettes a
gyilkosság gyanujába keverni. Hogy Lefkovicsnak és társainak minő
különös okuk lehetett volna a játszadozó kis fiut fényes nappal pajtása
társaságából elcsalni s megölni: erre a kérdésre a vizsgálat ki nem
terjeszkedett. Még a vérvád babonája is csonka ez esetben. Hiszen a
keresztyén gyereknek nem vették vérét.

A vizsgálat mégis szilárdul fentartotta a vádat, sőt annak komolyságát
elismerte Mária Terézia és kormánya is.

Akkor még fennállott Magyarországon a kinzó vallatásnak, az ugynevezett
torturának büntetőjogi intézménye. Nem világos törvényen alapult ugyan,
hanem osztrák eredetü rendeleten s gyakorlaton. Az itélőszék 1764. évi
szeptember hó 10-én vádlottak ellen kimondta a kinzó vallatás
alkalmazását. Megátalkodott bűnösséget s konok tagadást hozott fel okul
a már ismert terhelő tüneteken kivül. A határozatot jóváhagyta a felsőbb
kormányszék.

Kétféle vallatás volt. Keményebb és enyhébb. Mind a kettőt hóhér
hajtotta végre törvényes bizonyság jelenlétében. Ez a bizonyság intézte
a kinzotthoz a kérdéseket, melyeket az itéletben előre meg kellett
állapitani.

A keményebb vallatás rendesen halálos volt. Ha a vádlott magára vállalta
a vádbeli tényt: akkor itélettel végezték ki. Ha nem vállalta magára:
akkor a kinzás következtében halt meg. Orvost nem alkalmaztak a
kinzásnál.

Terem nem engedi, hogy a kinzó vallatás intézményét s az orkuti esetben
való alkalmazását részletesen ismertessem. A kemény vallatást rendelték
el Lefkovics Jakab ellen s a könnyü vallatást Jozefovics Mózes ellen.
Jozefovics iránt azért volt kegyesebb az itélőszék, mert ő kijelentette,
hogy mindenáron át akar térni a keresztyén katholikus hitre. A kinzás
teljesitésével az eperjesi hóhért bizták meg. Német származásu alkalmas
embert.

Lefkovicson a kinzó vallatást 1765. évi január hó 25-én hajtották végre.
E nap arról is nevezetes, hogy ez volt Magyarországon törvényes alakban
az utolsó vallatás. A perrendtartás ugyan fennállott még negyedszázadon
át, de az itélőszékek többé e vallatást el nem rendelték. Az
országgyülés 1790-ben örökre eltörölte.

A kinzás délelőtti 11 órától esti 9 óráig tartott. Részletei
borzalmasak. Lefkovics semmit se vallott se magára, se másra. Azt
hiszem, a szenvedett fájdalmak elvették eszét és eszméletét. Nem is jött
többé magához s harmadnapon, január 27-én meghalt.

Jozefovics Mózes, a gombosfalvi bérlő kiállotta az enyhébb vallatást.
Vallott is valamit. Már korábban is azt állitotta, hogy az eset
szinhelyén látta Lefkovicsot, a mint valamit vitt a hóna alatt.
Lefkovics be is ismerte, hogy igen is vitt egy ludat. Az itélőszék ezt
nem hitte el. Ugy vélte, hogy a kis Balla István holttestét hurczolta.
De Jozefovics vallatás közben azt is mondta, hogy véleménye szerint
Sapsa Sámuel, Lefkovics Jakab veje, tervezte az egész gyilkosságot. Ez a
vélemény alaptalannak bizonyult, Sapsa ártatlansága kiderült.

Ápril közepén 1765-ben készült el a végitélet, melyet azután a
kormányszék is jóváhagyott.

Az itélet szerint Lefkovics Jakab a kinzás okozta halállal elvette
megérdemlett büntetését. Jozefovics Mózes is megbünhődött azzal, hogy az
enyhe kinzó vallatást kiállotta. Az ő nejét, Horimlovicsot s Davidovics
Jakabot és egész családját fölmentették, valamennyit nyomban szabadlábra
állitották, minden vagyonukat visszaadták, még a büntető eljárás
költségeit se kellett megfizetniök.

Az itélet a mai jogi felfogás szerint valósággal a vádlottak
ártatlanságát állapitotta meg. Mást nem is állapithatott meg. Hiszen
közvetlen, egyenes és valódi bizonyiték egyetlen vádlott ellen se merült
föl. Csak gyanus jelenségeket tudott a vizsgálat összehozni, de ezek is
olyanok, hogy úgy egyenkint, mint együttesen mást is jelenthetnek s nem
egyedül a vádlottak bűnösségét. Csak elfogult elme s ez is csak izgalmas
időben tudja azokat egyetlen pontra összeképzelni.

Hogy Lefkovicsot és Jozefovicsot az itélet bűnösnek mondta ki s amannak
kinzás okozta halálát s emennek kinzás okozta szenvedését tudta be
büntetésül: ez se bűnösséget igazoló birói szó. A birák állásuk
természeténél s feladatuk magasztosságánál fogva könnyedén nem tévednek,
de ha mégis tévedtek: azt beismerni, megvallani sohase voltak hajlandók.
Akkor a bizonykodás daczos érzete támad fel bennük. A kinzó vallatás
maga is irtóztató tévedése az emberi miveltségnek. Ebben az esetben épen
sulyos tévedés volt, minthogy Balla István halálesetének kideritésére
nézve eredményt nem szült. Ha az eperjesi itélőszék a két megkinzott
zsidót is ártatlannak mondja ki: ez a legszomorubb birói tévedés
töredelmes bevallása lett volna. Itélő biróságtól ilyet soha nem
várhatunk. Még ma sem, a mi mivelt korunkban. Ennél sokkal könnyebb
megoldás volt szabadra ereszteni azt a vádlottat, a ki a kinzást
kiállotta, de életben maradt s rákenni a bűnösséget arra, a ki a hóhér
kezén meghalt. A ledér emberi felfogás szerint annak már ez se
árthatott, a birói tekintély pedig megmaradt.


II.  A PÉRI ESET.

(A Kutyakaparó csárda. – Takács András hirtelen halála. – A hatalmas
alispán. – A lelketlen orvos szakértő. – A vizsgálat. – A kis zsidó
gyerek beszéde. – Kínzó vallatás. – A tárgyalás. – A halálos itélet. – A
fölmentő itélet.)

Pér jókora falu Szilágy vármegyében, mintegy kétezer főnyi lakossággal.
Okiratokban Peérnek irják, a környékbeli nép Pírnek ejti ki. Közelében
már oláhok is laknak. Hajdan, ha nem csalódom, Közép-Szolnok vármegyéhez
tartozott s az erdélyi kormányszék volt főhatósága.

A falun kivül, a napkeleti oldalon, a Tasnádra vezető út szélen volt
ezelőtt 113 esztendővel egy csapszék. Közönséges útszéli csárda
körülbelül azon a helyen a hol a pele-szarvadi út a tasnádiból kiágazik.
A csárda neve volt: Kutyakaparás vagy Kutyakaparó csárda. Megvan-e még
most is: nem tudom.

1791-ben zsidó ember volt benne a csárdás, Salamon Ábrahám nevü fiatal
férfi, de már családos. A falusi zsidók ifjan nősültek száz év előtt. A
felesége neve volt: Ábrahám Sára. Volt három apró gyerekük. Egy ölbeli,
egy futós és a legidősebb, a Miska nevü, öt-hat éves.

Ennek a Miska gyereknek nagy szerepe van az esetben. De azért életkorát
biztosan meg nem állapitották. A péri kálvinista pap, Réczei Dániel,
akkor öt évesnek tudta; a zilahi itélőszék hét évesnek, az erdélyi
kormányszék hat évesnek tartotta.

Pér körül termékeny szőlők voltak az időben is. Az Érmellék néven ismert
jeles borvidék idáig kiterjedt. A kutyakaparási zsidó csárdás volt a
szőlőhegybeli pálinkafőző is. Az üst a szőlőhegyi hajlékban volt, ott
főzte és párolta a törkölyt és a seprőt. A pálinkafőzés karácsony után,
de még inkább vizkereszt után megkezdődött s ha már megkezdődött, akkor
a zsidónak éjjel-nappal az üst mellett kellett maradni. Volt egy segitő
embere is, valami Köteles István nevü péri kálvinista magyar ember, a ki
a tüzelőfa hordását, az edények emelgetését s az egyéb szükséges munkát
végezte. A zsidó csak pénteken délután szokott hazamenni, hogy a szent
napot családja körében tölthesse.

Felesége, Sára asszony, éjjel-nappal maga volt a csárdában. Nem volt még
cselédje se, se nő, se férfi. Napközben ugyan nem volt ebből semmi baj,
de este és éjjel mégis félt az asszony egyedül kint a szomszédok nélküli
útszéli csárdában. Jöhet részeg garázda ember, jöhet idegen rossz ember
is, zajt üthet, rendetlenséget csinálhat, a pénzt és italfélét el is
orozhatja, a csárdát mindjárt napnyugtakor be nem lehet zárni: gyönge
asszony, apró gyerekekkel a nyakán, hogy’ viaskodjék ily esetben. Volt
ugyan egy rozzant pisztolya a mestergerendán, de gyönge asszony kezében
az is csak arra való, hogy elvegyék tőle.

Gondoskodni kellett éjjeli házőrzőről.

Volt a faluban egy szegény zsöllér asszony, özvegy Takács Istvánné,
ennek volt egy 13 éves fia: Takács András. Az özvegy asszony és a zsidó
asszony ugy egyeztek, hogy az András gyerek estennen kimegy a csárdába s
ott tölti az éjszakát, reggel pedig hazamegy anyjához segiteni. A zsidó
asszony ád ezért valamit Andrásnak vagy az anyjának. S ez igy lesz
mindaddig, mig a csárdás zsidó a pálinkafőzést be nem végzi s haza nem
szabadul.

1791-ik évi február hó 20-án délután az András gyereknek nem volt kedve
a csárdába kimenni. Vonakodásának nem adta okát, talán nem érezte jól
magát, de azért anyja szavára mégis csak kiment.

Másnap reggel megy az úton gyalogszerrel Kocsis István, utána
ötven-hatvan lépésnyire ballag Zagyva Sári leányzó, hogy száraz ágat
vigyen haza az erdőről. Kocsis István nem vett észre semmit, Zagyva Sári
azonban észreveszi Takács Andrást, a mint ruhástól fekszik az árokban a
csárdától 66 ölnyi távolságban. Kalapja mellette, tarisznyája a
nyakában. Szólitja a lány: nem felel, nem is mozdul. A leány az előtte
menő Kocsis Istvánnak kiált s azt visszahivja. Ketten aztán nézik,
emelgetik a gyereket, költögetik, szólitgatják – mind hiába! A gyerek
holt.

Szegény anyja gondoskodik a temetésről. A jó öreg pap nincs otthon, a ki
tanácsot adna az anyának, iskolavizsgálni jár a vidéken. De otthon van
fia, Réczei Pál, a ki debreczeni akadémikus diák és otthon van a rektor,
Sándorfi József. Elég okos emberek arra, mit kell tenni. Hozatnak ki
borbélyt Tasnádról, vizsgálná meg a halottat. Megvizsgálja. Se vágásnak,
se szurásnak, se ütésnek, se semmiféle külső erőszaknak semmi nyoma a
holttest külsején. Bonczolás nem szükséges, ugy vélekednek. A halál
nyilvánvaló okát is megmondja a borbély. Igen sülyös volt a szegény
gyerek, este bizonyára sok bort vagy pálinkát ivott, a süly megindult s
nagy hirtelen megfojtotta.

Ez se épen lehetetlen, hanem azért ehhez a szakértői véleményhez sok szó
fér.

Van süly is, van görvély is, szenvedhet a gyerek egyikben is, másikban
is, talán valami különös ritkaságként egyszerre mindkettőben is. A sülyt
a görvélytől a mai orvosi tudás sok jelből meg tudja különböztetni, ha
azonban mindegyik a nyakon támadt duzzadásban jelentkeznék, bizony azt
XVIII. századbeli falusi borbély könnyen összetévesztheti. Annyi
bizonyos, hogy a gyerek nyakán a két baj közül egyiknek ott kellett
lenni, másként az értelmes falusi nép, birák, előljárók, tudós asszonyok
a szakértői véleményt szó nélkül el nem hallgatják. Hiszen a sülyt, a
görvélyt, a gugát, a nyak és áll körüli mirigyduzzadásokat ők jól
ismerik. Azt azonban mégis csak ugy kellett elhinniök, hogy a gyerek
este egészséges volt, de az éjjel hirtelen megindult süly hirtelen
megfojtotta. Ezt már csakis a borbély különös mesterségbeli
tekintélyének hitték el, mert különben ez egyáltalán nem valószinü.

A holttestet eltemetik február 21-én.

Pérhez nincs messze Sző-Demeter, csak ugy tiz kilométer távolságban. Az
eset hire már a temetés napján elszállt oda is. Ott lakik az alispán,
Bydeskuthy Imre, előkelő birtokos; ősi, törzsökös, előkelő család
ivadéka maga is, felesége is, a ki a pálóczi Horváth nemzetségből
származik. Tekintélye a vármegye területén az akkori viszonyokhoz képest
majdnem korlátlan. Választott kormányzója a nagy vidéknek. Ősapja
István, dédapja Ferencz, öregapja Zsigmond, apja szintén Zsigmond mind
alispánok; másfél száz éve ők kormányozzák Kraszna vármegyét. Öregapja
azonkivül Apaffy Mihálynak, Erdély nagyfejedelmének lovászmestere volt,
összeköttetésben áll hát családja Erdély főuri és udvari társadalmával
is. Az ő fülébe is eljut a haláleset hire, még pedig gonosz gyanusitás
kiséretében. Azt suttogják ugyanis, hogy zsidókézen halt meg Takács
András, bizonyosan vérét vették, a tasnádi halottvizsgáló borbély ugyan
nem talált a testen külső sértést, de csak azért nem, mert a zsidók
valószinüleg megkenték a kezét.

Az alispán előtt ily előadásban gyanusnak látszik az eset, beizen
Tasnádra másik borbélyért s a mikor ez megérkezik: kocsira ül s átrándul
Pérre. Ott kiásatja a holttestet s nyomban a temetőben, egy odavitt
deszkán felbonczoltatja. A borbélynak – név szerint Füleky János
mesternek – nincs nagyobb orvosi tudása, mint az akkori borbélyoknak
szokott lenni. Tudós orvos különben is kevés volt akkor mindenfelé. Ha
volt is: csak nagyobb városok területén. A gyakorlati orvoslás
voltaképen csak szabályozott és engedélyezett kuruzslásból állott. A
borbélyság kézműipari foglalkozás volt, a borbélyok czéhet alkottak;
voltak inasok, fölszabadult legények s remekes mesterek, mint a
szücsöknél, csizmadiáknál. Ők voltak megfelelő esetekben a biróságok
orvosi szakértői. A kórboncztannak akkor még mint nagyterjedelmü
szaktudománynak talán hire se volt; az élettani, kórtani és boncztani
ismeretek fölötte hézagosak és kezdetlegesek voltak.

Bizonyitja az uj tasnádi borbélynak eljárása is.

Gondosan megvizsgálja a halott külsejét s azon semmi sértést, szakitást,
metszést vagy szurást nem talál. Ezt teljes bizonyossággal kijelenti.
Hiányzik tehát a külső erőszaknak minden nyoma.

Hogy azután a bonczolásban mire terjeszkedett ki, azt miként végezte, a
koponyát fölnyitotta s az agyhártyákat és agyat megvizsgálta-e, a
zsigerekre s a nagy véredényekre s általában a nemesebb belső szervekre
forditott-e figyelmet: nem lehet tudnom, minthogy az orvosi látleletet
nem tudtam megtalálni. Teljesen szavahihető, értelmes tanuk azt
állitják, hogy a mikor a holttestet az árokból kivették, már akkor is
észlelték, de most a bonczolásnál a borbély is mutatta a jelenvolt
közönségnek, hogy a halottnak nemi szervei egészen szét voltak
roncsolva, – de hogy ez a roncsolás mily alaku és természetü volt, miből
és miként keletkezett; sebzésből, szakitásból, genyesztő kórból vagy
állatok marásából származott-e s lehetett-e a halálnak oka: ezzel se a
közönség, se a borbély, se később az itélőszék nem törődött.

Hanem a feljegyzésekből s az itélőszék tárgyalásaiból bizonyos, hogy a
borbély a nyak körül, a szegy és kulcscsontok körül a bőr- és
izomrétegeket átmetszette és felnyitotta s mint a jegyzések mondják, a
nagy életérhez, mely az agy felé irányul, eljutott. Ez alatt
valószinüleg a carotis nevü nagy vérvezető szervet értették. Mikor a
borbély odáig jutott: az eret megmetszette s közbámulatra nem ömlött
belőle a vér. A borbély ekkor e szavakat mondotta:

– Kóser volt ez a gyerek, kivették ennek a vérét, nem maradt ebben semmi
vagy igen kevés vér.

Kóser!

Ez a durva pajkossággal kiejtett szó adta meg a meginditott bűnpör
jellegét. Hiszen a kóser szó csupán a zsidók szava. Csak a zsidók
keresik a kósert, mikor az ennivaló élő állatot megmetszik. Ha kóser
volt a szegény kis Takács András, akkor azt mások meg nem ölhették,
vérét mások nem vehették, egyedül csak a zsidók.

A vérvád irtóztató babonája nyomban feléledt százados szunnyadtából.
Keresztyén vér kell a zsidóknak s ime, most a szegény péri özvegyasszony
fia lett az áldozat!

A nagyközönség természetesen nem tudós a boncztanban. Nem tudós a
hatalmas alispán se, de a csendbiztos se. S azonfelül valamennyi szentül
hisz a szakértőnek. Elhiszi, hogy a holttest életeréből azért nem folyik
a vér, ha az eret átmetszik, mert nincs benne vér. Holott tudnia
kellene, hogy azért nem folyik, mert az agynak, szivnek, tüdőnek nincs
többé mozgása s az életnek gépezete megállt. Elhiszi, hogy a szegény kis
Takács Andrásnak vérét lehetett venni a nélkül, hogy testén bárhol is
sebet ejtettek volna. Sőt elhiszi, hogy az ejtett sebet a zsidók valami
csodálatos hatásu titkos írral a halál után nyomban behegesztették
annyira, hogy azt többé észrevenni nem lehetett. De hát minden babonás
pör, minden boszorkánypör ilyen. Buta hiedelmekből származik.

A borbély véleménye után meg kellett inditani a vizsgálatot. Az alispán
kirendeli vizsgálóbirákul Erdődi Ferencz szolgabirót és Németi György
megyei esküdtet. Hivnak magukkal csendbiztost s tiszti hajdukat. Kijön
maga az alispán is. Letartóztatják s egymástól elkülönitik a zsidó
csárdást, a feleségét s a kis Miska gyereküket. Kikérdezik őket a
halálesetről.

A csárdás, Salamon Ábrahám, nem tud mondani semmit. Ő nem volt otthon,
kint volt a hegyen a pálinkafőzőnél, vele volt embere, Köteles István.

A csárdásné: Ábrahám Sára már tud az eset körülményeiről. Igy adja elő a
dolgot: Az András gyerek estennen, szokott időben odament. Jó későcskén
két ismeretlen oláh ember ment a csárdába borozni. Ivás közben kértek
enni szalonnát. A zsidó asszony nem tart szalonnát. Azt mondja: A
faluban árulják a szalonnát. A két oláh rászól: Hozzon hát a faluból. A
csárdásné azt feleli: Ő nem hoz, nem hagyhatja ily késő este házát és
gyermekeit, hanem majd beküldi a faluba Takács Andrást. Igy is történt.
András elindult, de a két oláh is fölkelt s utána ment a gyereknek.
Elmulik jó nagy idő, nem jönnek vissza se a gyerek, se az oláhok. Az
asszony rosszat sejt, magához veszi gyerekeit, elfut velük a falu felé.
A falun kivül, az ugynevezett Iro-Málon vagy Iro-Mályon oláhok laknak.
Ezeket közelebb éri s ott fölzajgatja az embereket s elmondja nekik az
esetet: Két oláh, két ismeretlen ember, elment az András gyerekkel, nem
látták-e valahol? Menjenek segitségére, kisérjék őt haza, talán házát
addig már fel is verték az idegenek.

Ez történt. Néhány ember vele megy, hazakiséri, otthon a csárdában nem
találnak senkit, a gyertya se ég, se az oláh idegeneknek, se az András
gyereknek semmi nyoma, azok nem jöttek vissza, de azért a ház sincs
feldulva, nem hiányzik semmi, az aprópénz az asztalfiában, a nagyobb
pénz a ládafiában, a pisztoly a mestergerendán, bor, pálinka a pinczében
s minden ruha a szobában érintetlen.

Csak az András hiányzik, a kit azután reggel Zagyva Sári megtalál az
árokban, de – holtan.

A vizsgáló tisztviselők a zsidó asszony beszédét nem hiszik el.

Igaz ugyan, hogy késő este az iromályi oláhokhoz futott s ott zajt
ütött, a mint elbeszélte, de ezt csak furfangosságnak vélik a gyilkosság
elpalástolására. Akad tanu, a ki azt mondja, hogy este elment a csárda
előtt, be is nézett az ablakon s ugy látta, hogy az a két oláh nem is
oláh volt, mert magyarul beszélgettek. Azután miért ölték volna meg az
András gyereket? Miért haragudtak volna rá? Mi hasznuk lett volna a
gyilkosságból? S ha már épen gonosztévők voltak: akkor is inkább a házat
dulták volna fel s a pénzt, pisztolyt s e félét vittek volna el.

Mindez valószínü.

Döntő dolog azonban, a mit a kis Miska, az öt-hat éves zsidó gyerek
beszél. A jólelkü, de együgyü gondolkozásu péri lelkipásztor igy jegyzi
fel: »A mindentudó Isten a csaknem csecsszopó zsidó gyerek szája által a
zsidók álnokságát és gyilkosságát világosságra hozta.«

Csakhogy a mindentudó Isten mellett a csendbiztosok és vizsgáló tisztek
is ugyancsak buzgólkodtak. A kis zsidó gyereket ezek birták szemre-szóra
s hosszabb rövidebb enyelgés után beszédét igy vették irásba:

– Otthon volt apád az éjjel?

– Otthon bizony!

– Hát más ki volt még ott?

– A nagy-károlyi zsidó pap, meg az ér-endrédi Óser. De hát még Jakab is
ott volt egy gubában. Én az ágyról néztem.

– Volt-e gyertya a házban?

– Volt!

– Hát azután mit csináltak?

– Hát a szegény Andrást a szoba közepére állitják, a gubáját lerántják,
azután a lábát egy kötéllel megkötik, ő szegény, sirt, – én is mondtam,
ne öljék meg, kivel játszom én ezután? De anyámasszony megfenyegetett s
azt mondta: »Nem az András az, te bolond, hanem az ördög, azért kell
megölni.« Azután a száját bedugták sárral, hogy ne kiálthasson.

– Hát azután mit csináltak vele?

– A gerendára huzták, azután megvágták a nyakát, folyt a vére.

– A földre folyt?

– Nem a földre, hanem egy óntálba, a tálnak füle volt kétfelől.

– Hát a tálat ki tartotta?

– Apám uram, meg Jakab.

– Hát a zsidó pap és az Óser mit csináltak?

– Azok imádkoztak azalatt.

– Hova tették a vért? Elöntötték?

– Dehogy! Eltöltötték valami edénybe és a nagy-károlyi zsidó pap
elvitte.

Igy volt a kis zsidó gyerek beszéde. Ez más fordulatot adott az ügynek.

E szerint a zsidók vették vérét Andrásnak s öten voltak a gyilkosok,
ugymint: Salamon Ábrahám, a csárdás és a felesége Sára, továbbá a
nagy-károlyi rabbi, az ér-endrédi Óser s a Jakab nevü zsidó.

A nagy-károlyi rabbi neve nem fordul elő az irásokban. Az ér-endrédi
Óser keresztnevét szintén nem jegyezték föl. Az a Jakab nevü zsidó Jakab
Dávid pelei lakos volt. Ér-Endréd is, Pele is Pérhez közel fekvő falvak,
Nagy-Károly pedig, a rabbi lakása, a szomszédos Szatmár vármegyének
székvárosa. Ez se nagyon messze fekszik.

Most már határozott irányban mozoghatott a vizsgálat. Most már keményebb
vallatóra fogták a csárdást és a feleségét is.

A csárdás szilárdul megmaradt első kijelentése mellett. Ő nem volt
otthon se napközben, se éjjel. Ő kint volt a hegyen, a pálinkafőzőben,
tanuja: Köteles István.

Ám ez a tanu az akkori felfogás szerint nem vált be igazán. Elmondta
ugyan, hogy egész nap, egész éjjel együtt voltak, este együtt feküdtek
le s virradatkor együtt keltek föl, tehát a csárdás otthon nem lehetett,
azonban tanusága mégis elesett. Azt beszélték ugyanis a faluban, hogy
másnapon Köteles István a feleségének, ipának és napának ugy mondta,
hogy egész nap együtt voltak ugyan s este is együtt feküdtek le s
virradatkor is ott volt a zsidó, de ő éjféltájban fölkelt pipázni s
akkor a zsidót nem látta fekvő helyén, tehát ő miatta mégis ott lehetett
az a csárdában; – igért is neki a zsidó egy aranyat és két kupa
pálinkát, hogy ezt a biróságnak be ne jelentse.

Ez a falubeli beszéd megnyomta Köteles Istvánt. Igaz, hogy ő ezt mereven
tagadta, de tagadását az alispán rossz indulatu konokságnak tekintette s
azért kegyetlenül megfenyitette. A kinzó vallatás ugyan régen el volt
már törölve, de a törvény világos szavai szerint csak a vádlottakra s
nem a tanukra nézve. Köteles Istvánt tehát deresre huzták s kemény 30
botütéssel sujtották. Akkor föleresztették s ujra vallatóra fogták.
Köteles István sulyos szenvedése daczára akkor is megmaradt első
vallomása mellett. Nyomban megint deresre huzták s ujabb 30 kemény
botütést mértek rá. Ekkor már megtört. A további bántalmazás életébe
kerülhetett volna. Elfogadta tehát, hogy a zsidót éjfélkor nem látta
ágyán, tehát miatta ott lehetett a csárdában, a mely oda alig van egy
óra járásnyira.

Elővették a csárdásnét, Sára asszonyt is. Hogy kinozták, kétségtelen. A
fölebbezési biróság által rendelt pótló vizsgálat folyamán hét tanu
erősitette, hogy sulyosan verték, bántalmazták, de a kinzás egyéb
részleteiről a fönmaradt iratokban semmi följegyzés nincs. De az
itélőszéki tárgyalásnál védekeztek a vádlottak azzal, hogy az asszonyt
borzasztó rémitéssel s lelki gyötréssel vették rá a vallomásra.

Az asszony vallomása az, hogy Takács Andrást csakugyan ugy ölték meg,
vérét ugy vették, mint a hogy kis fia elbeszélte. Száját betömték,
lábait összekötötték, lábainál fogva a mestergerendára fölakasztották,
nyakát megvágták s vérét tálba csorgatták.

De mégis nagy különbség volt az ő vallomása s kis fia beszéde közt. Az
asszony vallomása szerint se az ér-endrédi Óser, se a nagy-károlyi rabbi
nem voltak ott s nem tudtak az esetről, hanem igenis a büntettben
együttesen részt vettek még Markovics Ferencz pelei és Markovics Jakab
ér-kőrösi lakosok. Mindegyik zsidó.

Az ér-endrédi Óser s a nagy-károlyi rabbi különben is teljesen
bebizonyitották másuttlétüket s igy a csárdásné s kis fia vallomása
alapján csak a következő vádlottakat vonták vérvád alá:

Salamon Ábrahám csárdást és feleségét

Ábrahám Sára péri lakosokat;

Jakab Dávid és

Markovics Ferencz pelei lakosokat; – végre

Markovics Jakab ér-kőrösi lakost.

Mindezek, mint gyilkossággal vádoltak vasbaverve a vármegye központi
börtönében Zilahon helyeztettek el. A vádat ellenük Közép-Szolnok
vármegye tiszti ügyésze emelte és képviselte s az ügyet 1791. évi
október 7-én tárgyalták.

Az itélőszék az akkori alkotmány és megyei gyakorlat szerint sok
tekintélyes biróból állott. A vérvád különössége s az eset nagysága
kivánta ezt.

Hajdan az elsőfoku büntető biróság itélő tanácsa nem meghatározott számu
biróból állott a vármegyében. Az alispán elnöklete alatt legalább négy
biróból, törvényes bizonyságból, jegyzőből és tiszti ügyészből
alakitották az itélő tanácsot. Nagy ügy tárgyalására azonban gyakran
nyolcz, tiz, tizenkét táblabirót is behivott az alispán.

Ebben az ügyben az itélőszék elnöke volt Hatfaludy Ferencz alispán.
Eredetileg német származásu család ivadéka. Őse Hattmansdorfer névvel
1454-ben nyert magyar nemességet. Magyar nevét 1776-ban vette föl.

Az itélőbirák közt van Dobay István és Csomay Mihály. Mind a kettő
főszolgabiró, előkelő birtokos, családjuk nemessége az Árpád-korból
eredő.

A táblabirák: Baróthy István, Laskay Ferencz, Domokos József, Papp Péter
régi nemesek és birtokosok. Alszolgabirák: Biró Pál és Gergelly László.
Végül a vármegye főjegyzője Kattra Mihály és aljegyzője: Balássy Sándor.
Ime az itélőszék tizenegy tagja.

A vádlottak védői rendes ügyvédek voltak. Legalább ötven tanu és
szakértő jelent meg az idézésre. A tárgyalás egész napon át tartott. Nem
oly részletességgel, a hogy a mi korunkban szokás, de azért a biróság
figyelme kiterjedt majdnem minden fontosabb részletre. A vérvád
meggyökerezett babonáján kivül egyéb elfogultság alig mutatkozott. De a
biróság ezt nyiltan be nem vallotta. Röstelte bevallani.

A vádat igy épitette föl a vádló tiszti ügyész:

Takács András hirtelen meghalt. Halálát az idézte elő, hogy vérét
kiontották. Ezt a szakértő borbély bizonyitja. Utoljára a kutyakaparási
csárdában volt, a holttestét is annak közelében, a csárdától 66 ölnyire
találták meg. A kis zsidó gyerek, Salamon Miska, azt beszéli, hogy a
csárda szobájában február 20-án az esti órákban zsidók ölték meg, zsidók
vették vérét. Ezt vallja a csárdásné, Ábrahám Sára is s egyben megnevezi
a tetteseket, a kik közt ott van önmaga is, a férje is s azonkivül két
pelei s egy ér-kőrösi zsidó. A tettesek tehát öten vannak.

A négy férfi vádlott határozottan tagadja, hogy ő részt vett volna a
gyilkosságban vagy arról tudott volna valamit. De minthogy a halott
megvan, a halál oka kétségtelen, a zsidó asszony mint tettes társuk
egyenesen rájuk vall s a kis gyerek beszéde is fontos jel: ennélfogva
tagadásukat birói figyelembe nem lehet venni, Hiszen másuttlétüket –
alibijüket – se tudják bebizonyitani.

Igaz, hogy hárman is megkisértették másuttlétüket igazolni, de az nem
sikerült. Voltak ugyan tanúk, a kik eskü alatt erősitették, hogy este
látták a zsidókat otthonukban lefeküdni s reggel ugyanott fölkelni, ámde
éjjel a tanuk is aludtak s miattuk a zsidók a kutyakaparási csárdában
észrevétlen megfordulhattak. Se Pele, se Ér-Kőrös nincs távolabb a
csárdától hat és fél kilométernél, ez gyalogszerrel is legföljebb másfél
órai út, a téli éjszaka pedig hosszú.

Volt még más két gyanus jelenség is.

Az egyik az, hogy a zsidóknak különös, érthetetlen, feltünő
járásuk-kelésük volt épen a gyilkosság előtti egy-két nap alatt. A
nagy-károlyi rabbi épen az előző napokban fordult meg Ér-Kőrösön,
Pérben, Pelében s általában a környéken. Azzal mentette ugyan magát,
hogy hitvizsgálati körutat tett, de ez is üres mentség, minthogy ily
körutat máskor soha se tett. Azután az ér-endrődi Óser éppen február
20-án este volt Markovics Ferencznél Pelében, az ér-kőrösi Markovics
Jakab pedig éppen azon a napon estére jött haza Nagy-Károlyból.

Az itélőszék a vádlott zsidók eme nagy sürgését-forgását is gyanusnak
találta. Az itélőszék nem gondolta meg, hogy a szegényebb sorsu falusi
zsidó százszorta többet jár-kel, lót-fut, beszél és tárgyal, mint a
többi falusi gazdaember.

Abban is gyanus jelenséget látott az itélőszék, hogy akadtak péri tanuk,
a kik András holtteste mellett a hóban nem bocskor, hanem csizmanyomokat
láttak. Már pedig zsidó visel csizmát, oláh pedig bocskort. Sőt arra is
akadtak péri tanuk, a kik emlékeztek, hogy a kis András nyakán szurás
által okozott lyukakat láttak. A mestergerendán is fölfedezték annak a
kötélnek a horzsolási nyomait, melylyel a kis András lábait megkötözték
s melylyel azután a mestergerendára fölakasztották. Azt is kinyomozták,
hogy előző napon a kutyakaparási csárdás a kis Andrástól elvette pipáját
s ime a pipát mégis megtalálták a halott gyerek tarisznyájában.

A vádlottak egyszerüen, természetesen, okosan mentegetődztek.
Főmentségük több irányu volt.

Mi okuk lett volna megölni Takács Andrást? Nem igaz az, csak buta babona
állitja, hogy a zsidók keresztyén vért használnak.

A kis zsidó gyerek, a Miska csak öt-hat éves. Koránál, éretlenségénél,
de a törvénynél fogva se lehet tanu. Különben is édesgetés, czirógatás,
kecsegtetés, belebeszélés szülte vallomását.

Sára asszony, a csárdásné, megriadt a kegyetlen faggatástól, a durva
lelki gyötretéstől; a mit vallott, kinjában, féltében vallotta s igaz,
hogy vallomását az itélőszék előtt is hitelesitette, de azt előbb vissza
is vonta s a visszavonást rémületének megszüntével indokolta.

Nem is vág össze a gyerek és anyja beszéde. Az egyik szerint a
nagy-károlyi rabbi és az ér-endrédi Óser is ott volt a tettesekkel, a
másik szerint azok nem voltak ott, hanem ott volt az ér-kőrösi és pelei
két Markovics.

A mestergerendán a kötélhorzsolás nyoma a kis Miska hinta-köteléből
származik. Vérnyom is lehetett volna a szobában, mert előző napon lőtt
nyulat forgattak ott. A csizmanyom se bizonyit semmit, hiszen nemcsak a
zsidó csizmájának, hanem más ember csizmájának is van nyoma a hóban.

Végül pedig mind a két borbély, mind a péri ifju pap és tanitó, mind az
alispán, főszolgabiró és csendbiztos jól látta, nyilván vallja is, hogy
a szegény halott testén és nyakán semmi erőszakos külső vérzés nem volt,
őt tehát szurással, vágással meg nem ölhették, vérét nem vehették. Az
orvosi szakértőnek az a véleménye, hogy a nagy életér a nyakon át volt
metszve s a külső sértést a bőrön csak azért nem lehetett észrevenni,
mert a zsidók a bőr és izom nyilását valami titkos szerrel nyomban
behegesztették s mint az itélet mondja: »beenyvezték«, a természet
törvényeivel ellenkezik. Holttesten hegedés nem képződhetik, halálos
szurást vagy vágást estétől reggelig az észrevétlenségig begyógyitani
nem lehet.

Az itélőszék halálra itélte a négy férfivádlottat.

»Minthogy az alperes férfi zsidók összegyülésében közmegegyezésükből
esett az ártatlan vérnek kegyetlenül és istentelenül való kiontása és a
szegény gyermeknek irgalmatlan megölettetése: a rab zsidó férfiak
Istennek és nemes hazánknak törvényei szerint külön-külön mint
szántszándékos gyilkosok, fejüknek a hóhér által leendő elüttetésével
másoknak rettentő példájára e világból kioltassanak.«

Igy szólt az itélet.

A rab zsidó asszonyt, a csárdásnét felmentették s nyomban szabadon
eresztették. Okul a férjétől való erkölcsi függést s eddigi vizsgálati
rabságát hozták fel.

Az elitéltek felebbezték az itéletet. A kormányszék, mint felső biróság,
felmentette az elitélteket s megszüntette a bűnpert. A felmentésre négy
okot hozott fel.

Első ok: hogy a csárdás zsidó tanuját, Köteles Istvánt két izben való
30–30, összesen 60 botütéssel birták valótlan vallomásra. Köteles István
vissza is vonta e valótlan vallomását s e szerint az az igazság, hogy a
csárdás zsidó a hegyen volt a pálinkafőzőnél egész éjjel, tehát a
csárdában nem lehetett s igy a kis zsidó gyereknek s a csárdásnénak
vallomása valótlan.

Második ok: hét tanu eskü alatt bizonyitotta, hogy a csárdásnétól
veréssel és rémitgetéssel csikarták ki vallomását.

Harmadik ok: a kis zsidó gyereknek, Miskának vallomása 6 éves éretlen
kora miatt birói hitelre nem érdemes.

Negyedik ok: a megyei borbélynak, Füleky János chyrurgusnak látlelete
lehetetlenséget tartalmaz s hamis feltevésen s hitvány babonán alapszik.

Füleky János ellen el is rendelték a tiszti keresetet, valamint
Bydeskuthy Imre alispán ellen s mindazok ellen is, kik Köteles Istvánt s
a csárdásnét testileg bántalmazták.

Igy végződött a péri eset.

A kis Takács András halálának igaz története sohase derült ki. Csak az
bizonyos: nem úgy halt meg, a hogy’ a zilahi megyei itélőszék látta.

A csárdásné eredeti előadása nyomán kellett volna keresni az igazságot.
A gyermek nemi szervei össze voltak roncsolva. A két ismeretlen éjjeli
csárdalátogató valamelyike szilaj és bűnös pajkossággal rughatta vagy
döfhette meg a gyermeket ama kényes helyen halált okozó erővel.
Valószinü, hogy mindjárt meg se halt a gyermek, hanem sértetten és
erőtlenül elfeküdt az árokban s ott a hóban s a hidegben a hosszu téli
éjszaka folyamán állott be halála. A szakértő, a ki vizsgálta, lelketlen
és tudatlan volt.

Forrásaim, a honnan az eset részleteit meritettem: a péri kálvinista
egyház anyakönyve, a zilahi itélőszék által az ügy tárgyalásáról 1791.
évi október 7-én felvett eléggé terjedelmes jegyzőkönyv s az erdélyi
egykori guberniumnak ez ügyre vonatkozó iratai.



HUSVÉT SZOMBATJÁN.


I.

(Tisza-Eszlár. – Metszőválasztás 1882 április 1-én. – A pályázók. – A
jesiva. – A zsidók istentisztelete. – Nem ismerjük eléggé.)

Kezdjük meg a tisza-eszlári eset hosszu, bonyolult és csodálatos
történetének elbeszélését.

Tisza-Eszlár jókora paraszt falu Magyarországon. Szabolcs vármegyében
fekszik, a Tisza balpartján. Lakosainak száma mintegy 2700 lélek. Tiszta
magyar. A nagyobb és birtokosabb rész kálvinista. Földmives gazda és
földmives munkás a népe. Van kálvinista és katholikus egyháza, temploma,
papja s népiskolája. A nép iskolázott, értelmes, önérzetes, mint
általában a sikföldi magyarság. Vannak benne zsidók is. A zsidó
hitközség csak fiókközség. Van egy kis zsinagógája. Van elnöke,
előimádkozója, a Bál Tfiló, mint héber nyelven nevezik, rendszerint
metsző is. A rabbi székhelye Tisza-Lök, a szomszédságban levő Tiszaparti
városka, mintegy 6–7 kilométernyire. A zsidók, egyet-kettőt kivéve, mind
szegények s helyi kiskereskedéssel foglalkoznak. A keresztyén lakosság
bizonyos régi megszokott fensőbbséggel nézi le a zsidót, de vele
emberemlékezet óta barátságos, benső, jó viszonyban áll. A zsidók
legnagyobb része beköltözött faj. Családi nevük német hangzásu, de a nép
nyelvét, a magyar nyelvet tisztán beszélik. Valami keveset tudnak
héberül is. A német nyelvet is értik, de lengyelországi sajátságos
tájszólással beszélik.

A falu három részből áll.

A legrégibb s legnagyobb rész a Tisza folyam egyik hajlatában
közvetlenül a folyam partján fekszik. Ennek a neve Ó-falu. Itt leginkább
az ősi magyar birtokos gazdák laknak. Ettől délre, majdnem egy
kilométernyire uj telepités épült; – ennek a neve Tót-falu. S alább még
egy nagyobb telepités s ennek a neve Uj-falu. Ez a három együtt alkotja
Tisza-Eszlárt. A zsidók mind a három részben elszórtan laknak egyaránt.

Az 1882-ik év tavaszán Taub Emánuel volt a zsidó hitközség metszője és
előimádkozója. Őt azonban Tisza-Polgárra választották. A hitközségnek uj
metszőről kellett gondoskodnia. Pályázatot hirdetett s a
metszőválasztást április 1-re tüzték ki.

Április 1-e szombatra esett. Ez a szombat a közelgő husvét-ünnepnek, a
Passzahnak előző szombatja volt. Ezt a szombatot a zsidók
Szabbat-Meczórának, de azon a vidéken Hagudotnak is nevezik. Ez az
elnevezés ősi vallási hagyományon alapszik.

A metszőnek elég tisztes fizetése van Tisza-Eszláron. Van lakása, kis
földecskéje, melyet a hitközség mivel. Készpénzfizetés hetenkint négy
forint vagy nyolcz korona a metszésért s tiz korona a hitoktatásért.
Mert ő nemcsak sokhet, azaz metsző, hanem májre czédek is, azaz
hitoktató. Sőt alkalmilag dájon vagy déjen is, a mi azt teszi:
rabbihelyettes. De meg előimádkozó is, mint már megjegyeztem: Bál Tfiló.
Bál héber szó s azt teszi: vele biró, hozzá értő. Tfiló pedig azt
jelenti: könyörgés.

Volt hát e czimeken a metszőnek tisztes mellékjövedelme is. Születések,
esketések, a purim és roshasóna ünnepek s körülmetélések alkalmával
kisebb-nagyobb ajándékhoz jutott pénzben, ételnemüekben s egyebekben is.

Szegény ember bizton megélhetett s gyerekeit is eltarthatta.

Metszőnek csak szegény ember vállalkozik. Állásának természete hozza
magával. A vagyontalan vagy kis vagyonu zsidó megbecsüli ugyan, de
nyomoruságos fizetésben részesiti, – a vagyonos zsidó ád ugyan neki
enni-inni, de észrevehető közbecsülésben nem részesiti.

Három metsző jelentkezett Tisza-Eszláron a megüresedett állomás
elfoglalására.

Az egyik volt Svarcz Salamon magyar származásu, a ki az orthodoksz
zsidók szokása szerint rabbi is lehetett, mert erre is volt készültsége
s jogositványa.

A másik volt Bukszbaum Ábrahám, ausztriai származásu Galicziából.
Vallástanitó s egy-két év óta már egy magyarországi rabbi veje.

A harmadik volt Braun Lőbi, szintén magyar származásu metsző. Lőbi
annyi, mint Leopold.

A három jelentkezőt meg kellett hallgatni, meg kellett vizsgálni a
hitközség tagjainak. Melyik tud többet? Melyik a legalkalmasabb? Melyik
tetszik legjobban.

A metszésből nem vizsgálják meg. A metszés nem egyéb, mint élelemre
szánt állatnak megölése, vére vevése s egyuttal az állat egy-két belső
részének megtekintése a czélból, nem-e volt valami betegsége? Elhiszi a
hitközség vizsgálat nélkül is, elhiszi csupán a bizonyitványból, hogy
ehhez minden metsző jól ért. A zsinagógában, sőt még a pitvarban se
lehetne a vizsgálatot megtartani, mert ott metszeni nem szabad, ott
vérszenynek helye nincs, ott tisztának kell lenni mindennek.

A vizsgálat másra terjed ki.

Tud-e énekelni? Van-e erős és tiszta hangja? Bizonyos szent énekeknél
kiérzik-e hangjából a zsidóság ezredéves nemzeti fájdalma? Elő tudja-e
idézni az érzékeny szivek könyeit?

Tudni kell, hogy kis hitközségben a metsző énekes is, kántor, zsidó
elnevezés szerint Khazen vagy Khazon.

Azután megvizsgálják bizonyitványait s gondos figyelemmel meghallgatják
imáit. Péntek estéjén, szombat reggelén s délelőttjén többféle imát s
szent Dávidnak többféle zsoltáros énekét kell elmondani a zsinagógában s
a hivők képesek megitélni ezekből, hogy a pályázók közül kiki mennyit
tanult, mennyit tud, mekkora gyakorlattal és ügyességgel ékeskedik.

A metszők, a hitoktatók, a rabbijelöltek Magyarország északi részein
mind sok éven át járják felekezeti iskoláikat. Ez iskolák neve: Jesiva
vagy Jesüve. E szó azt jelenti: összeülés, együttlét,
együtt-tartózkodás.

Sajátságos iskolák ezek.

Van egy külön terem. Közepén kisebb vagy nagyobb egy vagy két asztal s
körüle padok. A szerint, a mennyi a növendék. A terem neve:
Bész-ha-midrás. Magyarul azt jelenti: a magyarázat háza.

Rabbi áll az élén. Az tart előadásokat. A tanulók nem fizetnek semmit
neki, de a hitközség külön dijazza a jesiva-tartásért. A tanulónak meg
kell vagy meg kellene tanulnia Mózes szent könyveit héber nyelven.
Azután a rabbi magyarázza a szentirás tételeit. Utóbb magyarázza a
talmudot is. Az istentisztelet szertartásait, az imákat, énekeket,
áldásokat, istennek különös dicséreteit, mindazt, a mit a nagy férfiak
zsinatai valamikor megszerkesztettek, előadja, betanitja, értelmezi,
megmagyarázza.

A szegényebb zsidó fia beül a jesivába nyolcz-tiz éves korában s ott ül
husz-huszonkét éves koráig. Délelőtt 9 órától 12-ig s délután 2-től
5-ig. Ha a rabbi tulságosan buzgó, tovább is. A terem vagy nagyon hideg,
vagy nagyon meleg. Gondos szellőztetés nincs. A szegény gyermek sokat
éhezik, zsenge korában is alig ismeri a játékot, szabad levegőn s napnak
szabad fényén alig töltheti nappalait. Bizonyos bánatos egykedvüség vesz
lelkén erőt. Üldözött fajának keserü fájdalma szivébe edződik. A reá
váró életet komornak látja s ábrándjai Izrael istenéhez fordulnak s a
harmadfélezer éves multnak nemzeti dicsőségét keresik föl. Hol keressen
más megnyugvást, miben találjon más vigasztalást? Tanitójában nem
közönséges embert, hanem magasabb és nemesebb lényt lát. Ő benne a
próféták lelke él. Ő az igazi választott népe Izrael istenének. De azért
neki, a szegény tanulónak is arra kell törekedni, hogy őt elérje, hozzá
legyen hasonlatos s fajának erős istene egykor ő feléje is oda forditsa
fényes arczát.

Mi keresztyének nem ismerjük a szegényebb zsidók hitbeli életét. A mi
nem csoda. Még a különböző keresztyén egyházak hivei sem ismerik más
keresztyén egyházak hitbeli életének titkait. De nem is kiváncsiak.

Még ifju voltam, mikor már kislelküséget vettem észre a magasabb iskolák
tanitó rendszerében. S egyetlen felekezetnél se találtam kivételt.

Ismernünk kellett például a zsidó, a mohamedán, a budhista, a kinai
vallások elveit, hittételeit, ősregéit, egyházszervezetét. A hellenek és
latinok ősvallásának ragyogó meséit éveken át kellett tanulnunk. De a
katholikus ifjut arra, miből állanak a protestánsok hitbeli igazságai s
a protestáns ifjut arra, mik a római egyház igazságai, meg nem oktatták
egyik egyház tanitói se. Ha fölemlitették a másik egyházat, csak
kicsinylés és levitázás czéljából tették azt is. Igaz méltánylást a
felekezetes gondolkozás alig ismer. Kint az életben okosság, szükség,
emberszeretet s gondolkozásunk nemessége parancsolja minden egyház és
minden hit igaz tiszteletét, de erre a magasabb tanintézetek alig
készitik elő a tanuló lelkét.

A multak maradványa ez a kislelküség.

De a mikor a keresztyén egyházak tanitó intézeteiben is ez a szokás:
vajjon nem természetes-e, hogy a zsidók szertartásairól, imáikról,
énekeikről, áldásaikról, hálaadó istendicséreteikről alig tud valamit
társadalmunk? Együtt élünk velük. Együtt adunk-veszünk, csereberélünk,
vásározunk, perlünk, mulatunk, dévajkodunk velük, de a szent házaikban
elhangzó istenigék titkaiba behatolni eszünkbe se jut. Se falun, se
városon nem törődünk vallásos életükkel.

Pedig a vallások összessége oly fenséges természettudomány! A tudományra
törő sóvár lelkek gazdagabb anyagot s magasabb czélt alig találhatnak
maguk előtt. S mennyi tévedéstől, mennyi balgatag hittől, mennyi
tudatlanságtól s fonák indulattól szabadulnánk, ha egymás hitbeli életét
igazán ismernénk!

Társadalmunk tanultabb, miveltebb, sőt tudománymivelő rétegei se ismerik
eléggé a zsidók egyházi életét s szertartásaik minden titkát és
szépségét. A magyar irodalomban alig van nyoma annak, miből állanak a
zsidók egyházi énekei és imái. S ugy hiszem, Európa többi nemzetének
irodalma is alig fordit ezekre elegendő és élénk figyelmet.

Köznépünk nagy tömege semmit se tud róla. De ezt sok oknál fogva
természetesnek találom.

Elemi iskolákban nem ismertetik. De még felsőbb tanintézetekben sem.

Az istentisztelet énekei és imái héber és talán káldéi nyelven is
szerkesztvék. E nyelveket nem értik, még a zsidók tetemes része is csak
gyengén ismeri. De meg a falusi zsidónak is meg nem magyarázható különös
sajátsága magánéletben is, üzletben s közhelyeken is a német nyelv
kedvelése, a mit ugyan megszokott már nála a magyar köznép, de a mely a
zsidót az ő szemében mégis némileg idegennek mutatja. Pedig a zsidó
mindenütt beszéli s jól beszéli a magyar nyelvet. Némely nemzetiségi
vidéken csakis ő beszél az állam nyelvén.

Falusi kisded zsinagógáikban vagy imaházaikban összejönnek ünnepenként a
zsidók s éneklik imáikat s szent himnuszaikat. Az ének hangja
kihallatszik az utczára s a köztérre. Gyerekek, ifjak, öregek, arra
menők megállanak és hallgatják. Nem értenek belőle semmit. A mit nem
értenek: az alatt titok is rejtőzhetik. S mindig akadnak együgyü babonás
emberek s gyakran akadnak gyülöletszitó besugók és bujtogatók, a kik a
köznéppel el akarják hitetni, hogy a zsidók a maguk titkos nyelvén a
keresztyének megrontására sóhajtoznak a maguk istenéhez. S a
bujtogatásnak meg van a következése, ha mikor valamely ok miatt lázban
ég az emberek agya vagy lángra készül lobbanni szenvedélye.

Pedig az imaházak szertartásai, az énekek és imák, az áldások és
dicséretek nagyon szépek. Még keresztyén felfogásból, még a költészet és
műtörténet világánál is nagyon szépek.

Vannak áldások, könyörgések, fölsóhajtások és dicséretek, melyek még
Mózes könyveiből valók. Idősebbek háromezer évnél. Vannak részek és
szakaszok a talmudból, Jézus Krisztus korszakának közeléből. Ott vannak
Dávid zsoltárai, istennek ama csodálatos és fenséges dicsőitése, melynél
szebbet azóta se alkotott a költők lángelméje. Maguk a keresztyének is,
kiváltképen Kalvin minden árnyalatu hivei egyik legszentebb egyházi
szertartásuknak tartják ezek éneklését. Ott vannak Hammu, Hakhaszid
Samuel, Jizmael, Mar Bar Ravina imái és énekei s Halevi Alkabez Salamon,
Mózes Ben Majmon s Juda patriárkha magasztos imái és himnuszai. Ott
vannak az Atyák megszerkesztett czikkei s a nagy zsinatnak, az Anse
Kneszesz Hagdaolónak áldásai. Ott vannak a Bujdosások szomoru és szent
dalai. A könyörgések, a hálaimák, a szentirásból és a talmud részeiből
szerkesztett énekek, áldások és istendicséretek.

Minden hétköznapra, minden szombat és ünnepnapra, a sátoros és nagy
ünnepekre mind ez imák és énekek vannak elrendelve. A szertartásos igék
a cziczith és tefilin alkalmazásakor, a thorának a frigyszekrényből való
kivételekor s a mikor oda visszateszik, étkezéskor, esketésnél, uj
kenyér megáldásánál, ujhold idején, elhunytakért való emlékezésnél mind
ezek hangoznak a buzgó hivők ajkairól. Bármiként vélekedik okoskodó s
nyereség után nyargaló századunk a vallásokról: mig a vallás
tiszteletben részesül s a lelkek égre törő ábrándjait fentartja: addig a
zsidók ősi vallása minden jó ember tiszteletét megérdemli.


II.

(Az eszlári zsidók. – A jesivák belső élete. – A pálinkamérésből eredt
viszály. – Az idegen metszők egész napi időtöltése. – Koldus zsidók is
vannak ott. – A vérvád szerint készülő páska.)

Ama husvét előtti szombaton az eszlári zsidók csaknem minden felnőtt
férfitagja ott volt az imaházban. Azért is, mert husvét szombatja volt s
azért is, mert akkor kellett metszőt és előimádkozót és rabbihelyettest
választani.

Mintegy huszonöt zsidó család lakott Eszláron. Két Lichtmann és két
Einhorn család s azon túl a Grósz, Groszberg, Szüszman, Braun, Frenkel,
Klein, Löventhal, Veiszstein, Rozenberg, Römer, Junger, Fájerman,
Lusztig és Sarf családok. S még ezeken kivül is három-négy özvegy
asszony, magános ember. Mindezekről szó lesz többé-kevésbbé e történet
folyamában. Vagy tiz család Ó-faluban, ugyanannyi Uj-faluban, a többi
Tót-faluban lakott.

S volt a templomban rajtuk kivül még vagy két koldus is, a ki
asszonyával s gyerekeivel ez napon épen Tisza-Eszláron kéregetett.

Az istentisztelet nyolcz óra tájban kezdődött s tizenegy óra tájban ért
véget. Különösen komoly és ünnepélyes volt e napon.

A három idegen pályázó mind jesiva-növendék volt. Tudni kell, minő
hanghoz, minő énekhez szokik az Európa keletén levő jesivák növendéke.

A serdülő ifju a szegényebb jesivákban padon s néha földön ül kopott
pokróczon vagy gyékényfonaton. Könyvből, vagy a rabbi előre való mondása
után fennhangon mondja vagy olvassa az imát, a fejtegetést vagy éneket.
De énekelve mondja még a magyarázat igéit is, még az imákat is. Feje s
felső teste előre és hátra hajlik folytonosan s néha oldalra is.
Hangjának lejtését mintha magyarázná testének mozgása. Napkeleten, a
szent földön, az arabok közt s az Eufrates vidékein divatozik ez a
szokás a zsidók és mohamedánok iskoláiban. Kétségtelenül onnan hozták
Európába is.

A zsidók története rettenetes és hosszu történet. Az egyiptomi
szolgaság, a sivatagon való bujdosás, a babilóniai fogság, a hellenek és
latinok kegyetlen uralma, Jeruzsálem pusztulása, a kétezer évi bujdosás
és hányattatás nagy szenvedésekkel van tele. Voltak diadalmas és
dicsőséges korszakok is. A nagy himnuszok és lángoló istendicséretek
ezek emlékezetét tartják fönn. A zsidó faj csodálatos önérzete s
istenében helyezett határtalan bizodalma innen táplálkozik.

De szüksége is van erre. Mert énekei és imái, áldásai és könyörgései a
nagy nemzeti fájdalmak emlékeit is őrzi. Nagy költői erő van ez
énekekben, imákban és áldásokban. A zsidók szertartása a nemzet
történetének fölidézése minden nap. Csodálatos hősköltemény, mely
azonban szomorusággal teljes. Komor felhők boritják a hivők áhitatát s
ezeken át csak ritkán tud áttörni Izrael istenének arcza fényessége. Ez
a fényesség tartja fönn a reményt a majdan eljövendő dicsőségre és
boldogságra. De a zsidó, a mikor ezredéves szenvedésein kesereg bánatos
lelke, csak könyein át látja még a reménység sugarát is.

Ezért hasonlit a zsidók istentisztelete a gyászoláshoz, éneke és imája a
sirás hangjaihoz. Mintha most is a babiloni vizek mellett ülnének s
hegedüiket füzfára aggatva siratnák elhagyott hazájukat. Ha bizonyos
ünnepnapokon idegen ember belép szentegyházukba, mintha egyetlen
családot látna, a ki most temeti édes apját, édes anyját.

Az a szennyes és ócska ruhában kuporgó szegény bókher ott a jesivában
eltanulja a siró hangot. Nemzedékről nemzedékre mindig egyenlő ez a
hang. Néha csöndesen mormolja egyik-másik imáját, majd zokogó kiáltásban
tör ki s kiáltó hangja folyton ismétlődő egyenlő hanglejtéssel, mintha
bánatos zsolozsmát akarna zengeni.

Versenyre kelt az a három pályázó metsző ott az imaházban. Mindegyik azt
akarta bebizonyitani, hogy fajának fájdalmát ő érzi legjobban.

Ezen a napon még se történt meg a választás. Meg kellett azt még
fontolni. Aludni kellett rá. Az első benyomás megvesztegetheti az
itélőtehetséget. A választást csak husvét után ejtették meg Lichtman
Móricz öreg vagyonos zsidó lakásán. Vagy tizenöten jöttek ott össze a
hitközség tagjai s a bizonyitványok megvizsgálása után Svarcz Salamonra
esett a választás.

Ez lett a nagy pernek egyik főalakja is.

Hogy mit csináltak ez napon összesen és egyenként az eszlári zsidók:
ezzel a kérdéssel utóbb sokat foglalkozott a birói vizsgálat. E szombat
estéjén csakugyan történt valami, a mi minden szombat estén nem szokott
történni.

Ugyanis mind Szüszman Jakab, mind Einhorn József uj-falui lakos s
pálinkamérő kocsmáros volt s valamelyik már az előző napokban olcsóbban
mérte a pálinkát, mint a másik. E miatt viszály támadt köztük s annak
kiegyenlitésére szombat estéjét tüzték ki. Mind a ketten Lichtman Jakab
vagyonos haszonbérlőt kérték föl biróul. A választott birósági
összejövetelre az imaház pitvarát választották ki s este gyertyagyujtás
után ott jöttek össze az egyezkedő felek. Megjelent ott a fölkért biró,
azután az egyik fél, testvérjével Einhorn Májerrel és sógorával Römer
Jakabbal s megjelent a másik fél is, Szüszman Jakab, az ő tanujával,
Grószberg Leonnal. A tárgyalás, vita, egyezkedés sokáig tartott, az
utczán járó-kelők és szomszédok az imaházban sokáig láttak
gyertyavilágot, esti tiz óra tájban sikerült a kiegyezés.

Sokáig az volt a vizsgálóbiróság véleménye, hogy az esti órákban történt
valami az imaházban.

A biróság mást is akart tudni. Azt, hogy husvét szombatján miként
töltötték el az egész napot az összes zsidók. A nyomozások sok apró
részletet hoztak napvilágra.

Bizonyossá lett, hogy a pályázó metszők egyike se szállt kocsmába vagy
vendéglőbe. Rendes vendégfogadó nem is volt Eszláron. Csak apró kocsmák
voltak, a hol rendes éjjeli szállást kapni nem lehetett. De a pályázó
metszők szegény emberek voltak, pénzük alig volt s eszükbe se jutott
kocsmába szállni. Gyalog jöttek oda, gyalog mentek el, a hogy’ sorsuk
hozta magával. Régi szokás és jó szokás különben is, hogy az idegen
földről jött pályázókat a hitközség tagjai fogadják vendégül.

Svarcz Salamon és Braun Lőbi metszők Taub Emánuel volt metszőnél voltak
szállva. A galicziai Bukszbaum Ábrahámot Szüszman Jakab fogadta
vendégül. Szüszman algondnoka volt a hitközségnek.

Reggel nyolcz órától kezdve az imaházban voltak közel tizenegy óráig.
Onnan a hitközség tagjai hazamentek mind s a metszők is szállásadó
gazdáikkal, a kiknél meg is ebédeltek. Délután négy óra tájban ujból az
imaházba mentek s mintegy egy óra folyásig lehettek ott.

Ez után csakhamar Lichtmann Móriczhoz mentek ozsonnára. A három idegen
metsző s házigazdáik: Taub és Szüszmann. A tanuk ugy emlékeznek:
napszálltakor értek oda. Április 1-én hat óra tájban nyugszik a nap.
Lichtmann Móricz a legvagyonosabb zsidó volt Eszláron, vagyonát ő maga
mintegy 25 ezer koronára becsülte, idős is volt már, közel a hetvenedik
életévhez s már e miatt is tekintélyben állott a falubeliek előtt. Illő
volt, hogy megvendégelje a metszőket.

Az ozsonna borozgatásból állt s borozgatás közben éneklésből. A metszők
szent dalokat énekeltek. Van a a zsidóknak néhány csodálatos szépségü
régi, nagyon régi vallásos énekük. Nagy nemzeti fájdalom lüktet ezekben
a dallamokban. Sokban emlékeztet bennünket a régi magyar szabadsághősök
bujdosó dalaira, az ugynevezett kurucz zene alkotásaira. A hangsulyozás
rendjében, a zenei ritmusban van is valami rokonság a két keleti eredetü
zene között.

Ott maradtak vacsorán is. Mikor a csillag feljött: akkor ültek le az
estebédhez. Szüszman Jakab azonban hamar eltávozott. Neki a
pálinkaviszály kiegyenlitésére kellett sietni az imaház előpitvarába, a
hová várták a tárgyaló felek. A három metsző és Taub Emánuel esti
kilencz óra után távoztak el. Mentek szállásukra, nyomban lefeküdtek s
másnap kora reggel haza indultak.

Voltak az napon Eszláron kolduló zsidók is. Mikor a biróság nyomozta
őket: minden eszlári zsidó emlékezett rájuk, de nevöket, származásukat s
hová való illetőségüket senki se tudta. Igaz, hogy a kéregető, házaló
koldust minden dolga iránt kikérdezni nincs is szokásban. A nyomozásnak
sokáig nem volt eredménye.

Később azonban a felriasztott társadalom száz meg ezer tagja nyomozott,
puhatolt, ügyelt s gyanakodott minden ismeretlen s hajléktalan zsidóra.
Ezek segitségével végre a biróság is nyomra jutott.

A koldus zsidó neve Volner Herman, harminczhat éves, nős, szabolcsmegyei
származásu. Egyéb foglalkozáshoz nem értett, csak a hajtsárkodáshoz.
Eljárt vásárokra s ökörvásárló mészárosok és kupeczek számára hajtsárnak
ajánlkozott. Ritkán kapott eféle foglalkozást is, a fizetés is csekély
volt s azért leginkább koldulásból élt. Kéregető utjára elvitte
feleségét is s négy vagy öt éves kis gyerekét.

A zsidók, még a szegényebbek is, szivesen adnak a hajléktalan koldusnak
alamizsnát. Néhány fillér készpénzt, egy kis ételt vagy ruhadarabot.
Kivált ha asszonya s kis gyermeke is van.

E napon egy másik koldus is vetődött Eszlárra véletlenül. Ennek a neve
Lővi Malvin volt s hir szerint sátoralja-ujhelyi származásu. Ez azonban
később ugy eltünt szem elől, hogy a biróságnak nem volt vele alkalma
tovább bajlódni.

Ezek a koldus zsidók mind a négyen az egyházfinál kaptak nappali és
éjjeli szállást.

Az egyházfi vagy templomszolga Sarf József volt. A falusi nép zsidó
harangozónak nevezi, noha a zsidóknak nincs harangjuk. Az imaház
közvetlen szomszédságában volt szegényes lakása s a mellett a zsidó
fürdőház. Gondozta a fürdőt s istentiszteletek alkalmával az egyházfi
teendőit végezte. Mesterségére nézve foltozó varga lett volna, de abból
megélni nem tudott. Eljárt tehát mezei munkára a parasztgazdáknak. Volt
családja, a melyre még sokszor visszatérünk. Egyetlen tehenén s kevés
házi butorán kívül egyéb vagyona nem volt.

Ő adott szállást Volnernak és családjának s a másik szegény asszonynak.
Ő gondoskodott arról, hogy a koldusok külön-külön egy-egy zsidónál
tisztességes ebédhez jussanak. Az egyik koldusasszony beteges volt s a
másik csaknem egész nap azt ápolta. A két asszony azelőtt sohase látta
egymást. Volt Sarfnak a házikója mellett egy boglya szalmája. A két
koldusasszony annak tövében üldögélt egész napon a napsütötte oldalon.
Ápril 1-én még hüvös van, ezen a napon épen hüvös volt, de a mikor a nap
kisütött, a boglya tövében kellemes és enyhe volt az idő. Azután a
koldus megszokta már az idő viszontagságait.

A koldusok másnap elhagyták a falut. Külön Volnerék s külön a magános
asszony. Mindegyik ment a maga barangoló utjára.

– – Ime az eszlári zsidók husvéti szombatjának története, a mint ezt a
biróság sok munkával és aprólékos figyelemmel összeállitotta. Azért
tette, hogy valami gyanus jelenséget vegyen észre. Ez napon tünt el a
szegény cselédlányka. Eltünéséből került ki a vérvád. Nem azon a napon
alakult meg a vérvád, hanem sokkal később. Előbb a sajtó czikkei, azután
országgyülési beszédek s gyülölködő felekezeti izgatások alakitották
meg. Hire lassanként eljutott az eszlári nép fülébe is. Gyönge lelkek
ott is akadtak, a melyekben meggyökeresedett a vérvád babonája. Nyomban
visszaemlékeztek a szegény lányka eltünésére, a zsidók husvétjára s az
idegen metszők ottlétére. A balgatag hit látássá erősödött s a látásnak
csakhamar akadtak tanui, de koholói is. A biróság vizsgáló embereit is
magával hurczolta ez a hiedelem. Ezek az emberek, noha egyébként mivelt,
tanult s józan férfiak, azt gondolták, hogy a lányka eltünésének napján
az eszlári zsidók közt valami különös, valami szokatlan dolognak kellett
történni. Hiszen ha egész hitközség szeme láttára, fényes nappal veszik
a keresztyén szüz vérét: lehetetlen, hogy ama napnak történetéből valami
gyanus tárgyi jelenséget kipuhatolni ne lehessen.

De mi hát a vérvád? Minő alakban jelentkezik az az emberi cselekmény,
mely a vérvádra okul és alapul szolgál? És ha csakugyan van ily
cselekmény, mik azok a mellékkörülmények, melyek azt saját fajtáju
különös bünténynyé teszik?

A nyájas olvasó ne mosolyogjon e kérdésen. Ne is borzadjon meg. A
nyelvtudósok, a néprajz és összehasonlitó néptan buvárai, a különböző
hitregék magyarázói sokkal furcsább és sokkal fontosabb kérdéseket is
támasztanak, s azokra teljes tudományos buzgósággal keresik a kielégitő
feleletet. A vérvád minden esetre eleven tünete a tömeg időnkénti
gondolkozásának. Alakja tehát arra, hogy megismerjük, eléggé érdekes.

A magyar irodalom nem ismeri. A magyar nép hagyománya se ismeri. De kell
lenni valami német leirásnak, mely ezzel foglalkozik. Az eszlári vérvád
biróságához beküldték ezt s a biróság vizsgáló tagjai lehető
figyelembevétel czéljából az ügy irataihoz csatolták. E leirás szerint
igy áll elő a vérvád alapját képező cselekmény:

A páskához, a mit maczesznak is neveznek, kóser liszt kell. Kóser szó a
közhasználatban azt jelenti: tiszta. Az őrlésnél rabbinak vagy legalább
egyházfinak kell jelen lenni, másként a liszt nem lehet kóser.

A kóser lisztből a rabbi felügyelete alatt készül az áldozó páska. A
rabbi megáldja a páskát, héber nyelven imádkozik s imáját igy végzi, de
már német nyelven: »Ime ez a páska vértől, vérből, vérben és vérhez.
Vegyétek s nőjjetek és tenyészszetek általa, hogy egészségesek, erősek
és tiszták legyetek. Tartsátok meg a törvényt szigoruan.« Erre minden
jelenlevőnek páskát ad s kiki azt áhitattal eszi. Hatása az, hogy a ki
eszi, nemcsak bűntől, de betegségtől is mentes. A páska elkészitésének
módja se a zsidó szentirásban, se a talmudban nincs leirva, de a
hagyomány tisztán őrzi. Tizenhárom zsidónak kell ott jelen lenni, kik
nagy esküt tesznek a titoktartásra. Ártatlan keresztyén száritott
vérének porát keverik a lisztbe. Rendesen szüznek vérét szerzik meg. A
vérből, mikor azt megszerzik, haza is visznek s a küszöb körül vele a
falat befecskendezik. Az áldozatot összedarabolják s darabonként
eltüntetik.

Igy él a vérvád alakja a babonás ember képzeletében. Egyik s másik
részét még bővebben is kiszinezik, kiczifrázzák. Tanult ember, de minden
más tiszta gondolkozásu ember is első pillanatra észreveszi, hogy az
egész kép szertartások, vallásbeli jelszavak s hitregék össze nem függő
csonka részleteiből van egybeillesztve. és összekoholva. Lehet ujabb
keletü is, lehet régi is. De tartalma és iránya szerint a középkori
zsidóüldözés koránál régibb nem lehet.

Bizonyos az, hogy a magyar nép nem ismeri s hirét se hallotta. Sőt akkor
se hitte el, a mikor husz év előtt rettenetes izgatás nagy
szenvedélylyel sugta fülébe. Én magam a nép körében soha nem hallottam.

Nem is foglalkoznám én ezzel az oktalan babonával, ha komoly biróság s a
nemzetek figyelme és érdeklődése egykor nem foglalkozott volna vele. S
ha a per változatai közt az emberi lélek nagy és fenséges kitörései nem
lobbantak volna fel szemeim előtt. Méltók arra, hogy az irói művészet
örökitse meg őket.



A LÁNYKA ELTÜNÉSE.


I.

(Solymosi Eszter. – Édes anyja. – A szegénység. – Huri Andrásné. – A
nagy meszelés április 1-én. – Mikor és kik látták Esztert utoljára? –
Anyjának panaszai. – A vérvád megalakulásának külső körülményei.)

A lányka neve Solymosi Eszter volt. 1867-ik évben, deczember hó 9-én
született, tehát 14 éves, három hónapos és huszonhárom napos volt
1882-ik évi ápril 1-én, a mikor eltünt. Életkora fontos kérdéssé vált
utóbb a perben is s az orvostani és élettani tudományos kutatások
mezején is. A lányka korának vizsgálata kicsinynek látszó, jelentős
észlelésekre vezetett. Nagy elmék, nagy tudósok, világszerte ismert nevü
férfiak foglalkoztak vele nagy komolysággal. A lányka neve egy kis
fejezetnek czime a tudomány történetében.

Anyja özvegy Solymosi Jánosné, születési nevén Jakab Mária. Vagyontalan,
szegény napszámos asszony, tisza-eszlári lakos. Vallására nézve
keresztyén, kálvinista s gyökeres magyar fajta. Három élő gyermeke volt
akkor. János nevü fia, akkor már 24 éves; Zsófi nevü lánya, akkor 17
éves és Eszter. Az anya a lányka eltünésének idején 47 éves volt.

Napszámból élő szegény özvegy asszonynak szegény a sorsa, de szegény a
gyermekének sorsa is. Mi a napszám faluhelyen, a Tisza partján, a mit
egyes asszony megkereshet? Nyolczvan fillérnél többre számitani nem
lehet naponként. S vannak ünnepnapok, a mikor nincs munka s nincs
napszám. A téli napok nagy részében épen nincs munka. Néha-néha beteg is
az özvegy asszony. Egész évi keresete sehogy’ se rug többre 200
koronánál. Egy-egy napra esik általában ötvennégy fillér, a régi
számitás szerint huszonhét krajczár.

Ebből kell az özvegy asszonynak lakást fizetni s a tél hideg napjain
fütőt szerezni.

Ebből kell negyed magával élni, a mindennapi élelmet, húst, lisztet,
zsiradékot, sót, tüzelőt beszerezni.

Ebből kell magát és három gyermekét ruházni.

Ebből kell adóját fizetni, közterheit leróni az államnál, az egyháznál,
a papnál, tanitónál, orvosnál, gyógyszerésznél.

Ebből kell az élethez való kedvet is naponként összegyüjteni s
fentartani; a lélek nyugalmát a kétségek rohamai közt megőrizni, a
gyermekeket szeretni s azok jövőjéről gondoskodni.

Miként lehet ez?

A bölcsek, az állam kormányzói, a gazdagok, a népnek gondviselői,
kisértsék meg azt a napi 54 fillért naponként négy ember közt felosztani
lakásra, fütőre, élelemre, ruházatra, adóra, betegségre, életkedvre,
munkaerőre, szeretetre. Vajjon hány fillér esik egy-egy embernél
mindezekre külön-külön?

Nem lehet kiszámitani.

Azonban a szegénység bölcs és találékony, néha a lángelme erejéig
találékony. Csak épen önmagától nem tud szabadulni.

Szegény volt az eltünt lányka sorsa is.

Tizenkét éves koráig anyja mellett volt. Azután elszegődött, cseléddé
vált. A magyar közbeszéd azt mondja: másnak lett keze-lába. A mikor
legszebb, legkedvesebb, legokosabb a lánygyermek: akkor kellett anyjának
őt elbocsátania. A mikor szabadságban, napfényben, játékban és
tanulásban kellene idejét a gyermeknek tölteni: akkor kell elszegődnie s
idegen emberek közt cseléddé, szolgává lennie.

Az eltünt lányka 1880-ik évi szeptembertől a következő uj évig Pap
Albertéknél szolgált. Fizetése: enni-inni való, egy kis ruhácska s
néhány korona volt. Az egész 1881-ik évet már a falun kivül tanyai
birtokon töltötte. Szilvássyné nevü birtokos tanyáján volt egy tanyai
alkalmazott, Olajos Bálintné nevü özvegyasszony, maga is cseléd, ő
fogadta magához cselédnek. Ez a tanya öt-hat kilométer távolságra van a
falutól. Innen már ritkán mehetett haza édes anyjához, ritkán láthatta
isten házát s játszó gyermekpajtásait. Az 1882-ik év elején kilépett a
szolgálatból, hazament édesanyjához s a mellett töltött két hónapot.
Márczius 1-én azonban ismét elszegődött Tisza-Eszlár-Ujfaluban lakó Huri
Andrásnéhoz. Asszonyának születési neve Olajos Julianna. Élt férje is.
Ezek se voltak épen vagyonosak. Volt kis házacskájuk s Huri András, ha
jól emlékszem, valami csősz vagy kerülő volt, valami alsórendü közember.

Itt szolgált az eltünt lányka egy hónapig.

Nagy kérdéssé alakult e perben: vajjon a szolgálatadók jó szivvel
voltak-e az eltünt lányhoz? Huri András nem igen lehetett a lányhoz se
szelid, se mord, mert ő kevés időt töltött otthon. Huri Andrásnéra a
vizsgálat adatai azt bizonyitják, hogy kedvelte a lánykát s jól bánt
vele. Igy nyilatkozott a lányka anyja is. Maga Huriné annyit mond, hogy
csak egyszer dorgálta meg egy hónap alatt: az eltünés napjának reggelén.
A megdorgálás okát, körülményeit s mértékét nem beszélte el. Egyébként
azt vallja, hogy csendes, szelid gyermek volt az eltünt lányka.

Nyájas olvasóm ne gondolja, hogy csupán irói kedvtelésből vázolom az
eltünt lányka élete sorát oly részletesen. Okom van nekem erre. E munka
folyamán egészen kigömbölyödik az az ok. De majd később. A hol a fölött
elmélkedünk: miként fejlődik az évek sora szerint az a gyermek, a ki
születése pillanatától kezdve szegény, és serdülésének első napjaitól
kezdve mindig idegenek parancsára végez cselédmunkát.

Április első napján nagy dolog volt Huriné házánál. A házat külső és
belső tisztogatás alá kellett venni.

A magyar földmives a faluban rendesen kétszer végez évenként nagy
tisztogatást. Szent György havában a tavaszit s Szent Mihály havában az
őszit.

Festett vagy szőnyeges, vagy deszkával bevont fala nincs a parasztnak. Ő
kivül-belül ugy meszeli be házának falait. Szobájának sincs
deszkapadolata. Az a padolat vert, sulykolt, döngölt agyagból áll,
melyet hetenként vagy havonként szines agyagfolyadékkal bevonnak,
gyakran sárral ki is tapasztanak, hogy sima legyen s ne gödrös.

Nagy tisztogatás napján minden butort, szekrényt, edényt s ruhanemüt
kiraknak a szobából az udvarra. A falakat szép tiszta fehérre
bemeszelik, a sárpadlót rendbehozzák; a kályhát, gerendákat, ajtót,
ablakot leporolják s mikor a meszelés kissé megszáradt már; az udvarra
kirakott butornemüeket akkor rakják vissza a szobába.

Kivül is megmeszelnek minden falat hófehérre. Azután kitapasztják és
fölkenik a ház hosszában nyuló keskeny pitvart, tornáczot vagy gádort, a
hogy vidékenként nevezik, végül a Tisza melletti falvak nagy részében a
házfalak alját egy lábnyi magasságban szines föstékkel beföstik,
beecsetelik. A fösték többnyire vagy kék, vagy feketeszinü. Amazt
kékkőnek vagy gáliczkőnek, emezt koromnak nevezik Eszláron. A föstéket
boltban árulják a szatócsok.

A tisztogatás napja reggeltől estélig munkával telik el. E napon nem is
főznek s meleg ételt nem is esznek. Sőt délben még egy kis kenyér- és
szalonnaevésre is alig kerül idő. Étlen, szomjan kell sietősen dolgozni
egész nap.

Délelőtt tiz-tizenegy óra tájban Huriné beküldte a lánykát föstékért
Ó-faluba a boltoshoz.

Lett volna ugyan boltos közelebb is, de csak zsidó. Azonban az eszlári
zsidók szigoruan megtartják az ünnepet s kivált husvét szombatján be
volt zárva minden boltjuk. Az Ó-faluban volt egy keresztyén boltos,
Kohlmájer József nevü, ide kellett bemenni a lánykának.

Huriné Uj-faluban lakott, ennek is a déli végéhez közelebb, Kohlmájer
boltja pedig az Ó-falu északi végéhez feküdt közelebb. A kettő közti
távolság a kissé kanyargós utczákon bőven megvolt harmadfél kilométer.
Oda és vissza tehát a lánykának több mint öt kilométernyi utat kellett
tenni. Meglehetős szapora lépéssel ez egy egész órai út.

Hogy ezt az utat pontosan mely órában végezte a lányka: ez jelentős
dolog.

Azok, a kik a vérvádat támasztották, először ugy eszelték ki a dolgot,
hogy a zsidók a lánykát az esti órákban ölték meg, a mikor a pálinkaügy
tárgyalása miatt az imaház pitvara ki volt világitva. Ámde azt semmi
jelenséggel és semmiféle tanuval nem tudták hihetővé tenni, hogy idegen
metsző este is lett volna az imaházban. Azt a gyanut pedig, hogy csupán
eszlári zsidók ölték volna meg a lányt, az eszlári keresztyén nép
kinevette, kigunyolta.

Oly időpontot kellett tehát a vérvétel idejeként kiokoskodni, a mikor az
idegen metszők ott voltak az imaházban. Ez az időpont reggeli 8 órától
legkésőbb délelőtti féltizenkét óráig állhatott elő. Azt a józan köznép
egyik-másik tagjának fejébe is be lehetett verni, hogy messze földről
jött s oda visszatérő idegen, ismeretlen metszők képesek lehetnek a
keresztyén szűz vérének megszerzésére.

Huriné azt mondta, féltizenegy óra tájban küldte a lányt föstékért.
Adott a kezébe kék föstékért két krajczárt, koromért – fekete föstékért
– szintén két krajczárt.

Ha igy volt is: a lányka nem ment egyenesen a boltba. Elfogta az úton
először a közeli szomszédságban lakó Lánczi Gáborné. Kikérdezte: hova
megy? Mikor megtudta: ő is adott a lánykának egy krajczárt, neki is
hozzon himest vagy föstéket. Himesnek nevezik ott azt a
börzsönyforgácsot, melynek szines levével föstik a husvéti pirostojást.
– De elfogta a lánykát Csordás Gáborné is, ő is kikérdezte s ő is két
krajczárt adott a lánykának, hogy neki meg hozzon ezért csizmasarokra
való patkószeget. Mindebben idő telt.

Kohlmájer a boltos azt mondja, hogy a lányka déli 11 óra tájban volt
nála s nyolcz-kilencz krajczár ára veres és kék festéket vásárolt. Ez a
boltos hat hét mulva, sőt még később május 20-án vallott a biró előtt. A
föstékben nyilván tévedett, mert a lányka veres föstéket nem vásárolt,
hanem kéket és feketét s tojásra való himeset. A krajczárok számában is
tévedett, a patkószegről pedig nem emlékezett meg. Tévedhetett tehát a
pontos idő meghatározásában is. Ez nem is csoda. Ötven nap mulva melyik
boltos emlékezik biztosan arra, hogy egy ismeretlen, jelentéktelen
cselédlány hány órakor fut be hozzá pár krajczárnyi áruczikkért?

A lányka testvérnénje, Solymosi Zsófia, május 20-án azt vallotta, hogy
tizenegy óra tájban találkozott a lánykával, a mint jött vissza a
boltból, látta is kezében a sárga kendőbe kötött föstékcsomagot. Május
30-án másként mondja az időt. Azt mondja: 11 és 12 óra közt találkozott
a lánykával, a mikor az még csak ment a boltba. Szeptember 8-án is
nyilatkozott s akkor azt mondta, hogy visszajövet is látta a lánykát, de
akkor se volt még déli 12 óra. – Ez a tanu ingadozik az időre nézve.

Van még két tanu.

Rózenberg Herman ó-falui lakos, boltos és pálinkamérő déli 12 és fél
órakor bort vitt ajándékba a Taub Emánuelnél ebédelő két idegen
metszőnek. De miután szombat volt, nem maga vitte, hanem keresztyén
cselédjével vitette. Cselédje Solymosi Zsófia volt. Ekkor találkozott
vele együtt Solymosi Zsófia később eltünt Eszter öcscsével az utczán s
beszélgettek is pár perczig. Ugyanekként adja elő a találkozás esetét és
idejét a 14 éves Rózenberg Rózi is, Rózenberg Herman leánya.

Több megbizható tanut az eltünt lányka utolsó perczeiről nem találtak.
Később, több mint egy év mulva, akadt ugyan a végtárgyalásnál még néhány
tanu, de hogy ezek vallomása mit jelent, arról később szólok.

Feltünt nekem már akkor is, hogy a vizsgálóbiró se Csordás Gábornét, se
Lánczi Gábornét rendesen ki nem hallgatta az időre nézve, a mikor ők a
himesre, illetőleg a patkószegre pénzt adtak a lánykának. Van valamely
gondolatom erről a látszatos mulasztásról, de annak kifejtése is később
lesz helyén.

A lánykát tehát déli 1 óra után nem látta többé senki. Huriné, mint
mondja, hiába várta haza. S ugy állitják a tanuk, hogy már déli 12
órakor csodálkozott Csordás Gáborné előtt, hogy az a lányka oly sokáig
késik.

Solymosiné, az anya, azt mondja, hogy Huriné már délután 2 óra tájban
átment hozzá s kérdezte, hogy a lányka nem ment-e haza, vagy hogy ő, az
anya, nem bizott-e rá valamit, nem küldte-e valahová? Ekkor tudta meg
leánya elmaradását.

Elmult a nap, elmult a rákövetkező éjszaka is s a lányka nem került meg.
Vasárnap az anyja már végig járta a falut és sirva panaszkodott, a kivel
úton-útfélen találkozott, hogy elveszett Eszter lánya, nem látták-e
valahol, nem hallották-e hirét?

Igy állott szóba vasárnap délután Sarf Józseffel is, a zsidó
egyházfival, a kinek lakása előtt vezet el az út Uj-faluból Tót-faluba
is, Ó-faluba is. Sarf azt mondta neki:

– Ne busuljon szomszédasszony, megkerül a lánya, csak valahova
elbódorgott. Történt már ilyen eset Hajdu-Nánáson is, ott is elveszett
egy gyerek, már a zsidókra kezdték ráfogni, hogy ők emésztették el, de
azután csak hazajött a gyerek, valahol a zsombékok közt aludt hosszu
ideig.

Igy beszéli el Solymosiné is, igy Sarf is, tehát kétségnek nincs helye,
Sarf mindig azt hitte, hogy a vérvád gondolata e vigyázatlan ötletből
sarjadzott ki. Én is azt hiszem.

Sarf bizonyára nyilvánitotta e véleményét az első napokban mások előtt
is. De Solymosiné épen elmondta mindenkinek. Harmadnapon már mindenki
beszélte, a ki a lányka eltünte iránt érdeklődött. Azonban a falubeliek,
férfiak és asszonyok, teljes képtelenségnek tartották a vádat és sehogy
se hihették, hogy a zsidók révén veszett volna el a lányka. Egyelőre a
bánkódó anya se tartotta a gyanút komolynak.

Április 4-én mégis elment Vencsellőre, fölkereste a közigazgatási járás
főnökét, Jármy Jenő szolgabirót s jelentette neki lánya eltüntét. A
szolgabiró megkérdezte, mi a véleménye: miként tünt el? Azt felelte,
hogy az ő véleménye szerint a zsidók emésztették el s azért szeretné, ha
a hatóság a zsidó imaházat megvizsgálná; – igy vélekedik a falu is. A
szolgabiró azonban megnyugtatta, sőt figyelmeztette, hogy ilyesmit ne
higyjen, akárki akármit beszél vagy gondol.

A napok teltek. Az eltünt lánykának semmi nyoma nem mutatkozott.
Eltünéséről hivatalos körözést bocsátottak ki, melyben ott volt
személyleirása. Ennek se lett semmi sikere. De az emberek agyában
mindenféle feltevés keletkezett. Részletesen kinyomozni azonban senkinek
se jutott eszébe, hogy az utóbbi napokban a lányka miként viselkedett,
nem volt-e beteges és képzelődő, nem voltak-e kedélyének háborgó vagy
fájdalmas kitörései, érzésében s gondolkozásában nem voltak-e
észrevehető zavarok s mi történt közte és asszonya közt az utolsó
órákban?

Mindez hiányzik az összes vizsgálat anyagából. A mikor nekem a törvény
alkalmat nyujtott a vizsgálat menetét megtekinteni s azt ellenőrizni,
akkor már késő volt ez iránt nyomozni. De erkölcsileg is lehetetlen lett
volna. Oly erőszakossá vált a vérvád közvéleménye, hogy a védelemre
hivatott igazságszolgáltatási férfiaknak lehetetlen volt a tanukkal való
érintkezés. E férfiak tisztán védekezésre szorultak, az igazság
kideritésére semmit nem tehettek.

De mi volt hát az igazság?

E kérdésre adok feleletet, de csak a munka végén. Oly zavarossá lett az
ügy, sok véletlennek találkozása és sok mesterkélten készitett jelenség,
sok tudományos kérdésnek eltorzitása, a népszenvedélynek vitát nem türő
sok megállapodása oly homályossá tette, ugy összekuszálta az egész eset
képét, hogy a mig minden tünetet és jelenséget egyenként meg nem
vizsgálunk s azok eredetét, természetét s valóságát föl nem deritjük: az
egyszerü és valódi igazságról alig lehet szólani.

Az eltünésnek több oka lehetett.

Lehetett baleset.

Lehetett öngyilkosság.

Lehetett ismeretlen helyre távozás vagy elhurczolás.

Lehetett közönséges gyilkosság vagy emberölés. Lehetett természetesen az
is, hogy egy vagy több zsidó ölte meg s tüntette el a lánykát.

De a zsidóság elleni gyülölködés elemi erővel tört ki. Készülődött ez
már évek óta, de a lányka eltünése lobogó lángra szitotta. A napi sajtó
elkezdte tárgyalni az ügyet. A törvényhozás képviselőházában fenyegető
kérdést intéztek a kormányhoz s hangosan vádolták a közigazgatást és
igazságszolgáltatást, hogy nem teszi meg a kötelességét. A felzuditott
közvélemény nem fontolgatott. Egyszerünek és világosnak látta, hogy a
zsidók vették a lányka vérét. Senkinek se jutottak eszébe az eltünés
egyéb lehető esetei. Lezugták azt, a ki más lehetőségről is beszélni
mert volna. A sajtó a multnak avarjából napfényre hozta a megtörtént
vérvád-eseteket. Magyarországon is volt a XVIII. században kettő. Az
évkönyvek korábbi századokból is feljegyeztek kettőt. Németországban a
középkor utolsó századaiban húsz-harmincz esetet is följegyeztek. Az
emberek nem tünődtek, az évkönyvirók tévedésének lehetőségét meg nem
engedték. Vitathatlan bizonyosságként kiáltották ki, hogy ha lehetett
vérvád a multban: lehet ma is s az eszlári lányka eltünése mindenesetre
a vérvádnak különös bűncselekménye.

Sohase csodálkoztam a fölött, hogy végre Tisza-Eszláron is akadtak, a
józan, higgadt, hirtelen fellobbanásra sehogy se hajlandó okos magyar
nép közt olyanok, a kik a külső és viharos izgatásra utóbb elhitték
vagy, a mint mondani szokás, szerették hinni, hogy a vérvád babonás
módozatai közt a zsidók emésztették el a szegény lánykát.

Solymosiné május 4-én ujra elment Jármy Jenő szolgabiróhoz s most már
nyomatékosan jelenthette, hogy az egész ország hiszi és tudja, mi
történt; az országgyülés is felszólalt, a hirlapok is tudnak már
mindent, az egész falu egy véleményen van, már a kis gyermekek is erről
beszélnek; tartson tehát vizsgálatot.

A szolgabiró higgadt és komoly férfi volt, maga közvetlenül a
babonaperbe beleavatkozni nem akart, irt hát levelet a községi birónak
Tisza-Eszlárra, hogy a helyben szállongó hirek és hiresztelések
tárgyában tartson nyomozást s erről nyujtson be hozzá jelentést.

Ezt a levelet Solymosiné hazavitte s a községi birónak átadta.

A községi birót Farkas Gábornak nevezték. Elemi iskolákat végzett, irni
és olvasni jól tudó, eszes, mozgékony, sőt furfangos elméjü mezei
gazdaember az ugynevezett parasztok osztályából. A vérvád későbbi
körülményes megalakulására ő többet tett, mint rajta kivül mindazok, a
kik vele együtt közreműködtek.

Nem hiszem, hogy olvasta vagy hallotta volna, hogy a mult században
miként szokták a vérvádat megalakitani s ahhoz a bizonyitékokat
összegyüjteni. De ő azért a maga eszével azt kitalálta.

A vérvádak rendezőinek se nálunk, se másutt soha nem volt alkalmuk
ahhoz, hogy felnőtt, értelmes, kifogástalan tanukhoz s kétségtelen
tárgyi jelenségekhez juthattak volna. Találtak vagy készitettek bizonyos
jeleket, azok alapján és azok segitségével az emberek lelkébe
sugalmazták a vérvádat, azután fölkeltették a gyülölet és boszu
szenvedélyét s végre kerestek és fogtak tanukat. A tömeg, ha szenvedélye
már fölkelt, csak boszuló sikert követel s e czélból nemcsak elnéz,
hanem meg is követel minden erőszakot, sőt könnyedén gyakorol erőszakot
maga is. Törvénynyel, alakisággal, védelem szentségével, az embernek
természetes jogaival nem törődik.

A vérvádhoz először is valami emberi holttest szükséges. Fiué vagy
lányé, de leginkább lányé. A középkor közepén s végén felnőtt ifjak
holttestét is gyakran szerepeltették. A damaskusi vérvád esetében
élemedett szerzetes holttestéről volt szó.

Gyakori eset volt hajdan, hogy a holttest körül zsidó irással, héber
betükkel, vagy zsidó vallási szertartásos szerek jeleivel ellátott
papir, pergamen vagy ruhafoszlány hevert. Annak bizonyságára, hogy ott
zsidónak kellett járni. Volt eset, a mikor vashoroggal a tetem bőrére
akasztottak egy darab zsidó irást. Magyarországban a sárosmegyei esetben
egy gyermeknek bőrén voltak nagy vastag rajzolatokban kék, zöld és veres
foltokból zsidó vagy arab betük. Nem föstékkel szinezték ki a bőrt, nem
is kivülről való beedzésből támadtak a betü alaku foltok. A foltok
olyanok, mintha hullafoltok volnának. A tudomány akkori állása szerint a
foltok keletkezését megmagyarázni senki sem tudta. A hullafoltok
ismerete is gyenge volt még, s ugy tudom, a törvényszéki orvostan még
nem is vette észre. Hogy a hullafoltok zsidóbetük alakját öltsék
magukra: ezt természeti és bölcseleti lehetetlenségnek talán nem lehet
tartani, de bizonyos, hogy ily alaku hullafoltot, mióta az élettan és
orvostan okszerü fejlődésben van, még nem észleltek. De mindegy. A tömeg
elhitte, hogy a foltok alakzata zsidó betüt ábrázol, s hogy isten igy
akarta a rejtőző bűnöst az igazság szeme elé állitani.

Azonban a vérvád rendezői leleményesek. Pótolni tudják a hiányokat, be
tudják tölteni a hézagokat. A péri vérvád esetében a külső erőszaknak
semmi nyoma sem volt a kis fiu tetemén; az eszlári vérvád esetében pedig
holttest se volt, mégis meg lehetett a vádat szerkeszteni.

Ehhez azonban tanu kellett, még pedig zsidó tanu. Először gyerek tanu,
azután felnőtt tanu. Felnőtt zsidó tanusága nélkül a mult században
egyetlen vérvádpört se tárgyalhatott a biróság.

Csakhogy a mult századokban könnyü dolog volt ily tanút szerezni. Szabad
volt a kínzó vallatás, a testnek és léleknek kegyetlen gyötrése. Ha
egy-két zsidó elpusztult is az irtóztató kínok között, mindig akadt
néhány, a ki megtört, mielőtt lelke elszállt volna s kész volt mondani
mindent, a mit tőle kivántak.

Ma emberségesebb felfogás uralkodik. Az uralkodók, a törvényhozások s a
kormányok komolyan tiltják, sőt botrányos esetekben súlyosan büntetik a
kínzó vallatást. Azonban alsóbbrendü, nyersebb erkölcsü s fonák
gondolkozásu közegek elvétve, titkon és szórványos esetekben ma is
meggyötrik a vádlottat s ha a vádlott bünössége csakugyan bebizonyul: a
közönség s a biróságok gyakran elnézik a vallató közeg vétkeit.
Különösen elnéző a tömeg, ha gyülölködő vak szenvedélylyel követeli a
boszut.


II.

(Hátha éretlen kis gyerek lenne a tanú? – A községi biró rokonsága. – A
kis Samu zsidógyerek beszéde. – A vizsgálóbiró nem nyomozza ki, honnan
ered a kis gyerek beszéde. – Az első nyomozások.)

Azonban könnyü megfogni tanunak az éretlen kis gyermeket. Ott a példa
XVI. Lajos franczia király fiának esetében, ki undok vétket vallott
saját édes anyjára, s ott a példa a péri vérvád alkalmával az öt éves
kis zsidó fiu esetében, a ki saját apja, Péri Ábrahám ellen részletes és
kimeritő vallomást tudott tenni.

Farkas Gábor községi biró eszes és agyafurt ember volt, s volt egy igen
eszes nőrokona, ha jól emlékszem, testvérhuga: Farkas Eszter, Sós
Andrásné; volt egy növendék rokonlány, talán Sós Andrásné édes lánya a
kezük ügyében, a 12 éves Sós Erzsébet s volt két bizalmas hajadon
felnőtt lány ismerősük: Szabó Juliánna és Tanyi Eszter. E négy nő
kezéből került ki tanunak az első kis zsidógyerek.

Volt Sarf Józsefnek egy kis fia, Samu nevü, 4 éves és 9 hónapos. Ott
szokott játszadozni a zsidó imaház s apja lakása mellett levő úton,
utczán és libalegelőn. A három falurésznek minden találkozó útja itt
van, erre kell elmenni mindenkinek egyik falurészből a másikba. Az
emlitett lányok a közeli szomszédságokban laktak. Közel lakott Sós
Mihályné is. Ennek pitvarában Szabó Juliánna és Tanyi Eszter április
második felében játszadozni, enyelegni szokott a kis Samu gyerekkel.
Egyszer s másszor egy-két falat harapni valót is adtak a gyereknek,
czukrot s effélét.

Semmi nyoma annak az irásokban, hogy a kis zsidógyereket ők naponkint
oktatgatták s valamire kitanitották. Még arra se kérdezték ki a lányokat
és asszonyokat, vajjon mióta s miért játszadoztak ők a kis gyerekkel?

Ez pedig szokatlan, sőt példátlan dolog.

Ha egy házban, egy födél alatt laknak: a négy éves és kilencz hónapos
fiu, ha zsidó gyerek is, eléggé kedves, virgoncz és bájos lehet arra,
hogy, ha ideje van hozzá, 19 éves hajadon parasztlány is eljátszadozzék
vele. De hogy idegen, felnőtt, férjhez menő parasztlányok és fiatal
asszonyok az addig előttük ismeretlen kis, szegény, rongyos öltönyü
zsidó gyereket fölkeressék, közeli ház pitvarába odavigyék, neki
kedveskedjenek, czukorral, kalácscsal édesgessék, a mit se azelőtt, se
azóta sohase tettek: ez mégis fölötte különös. Minden esetre érdemes
lett volna ezt gondosan kipuhatolni.

De hát igy történt. Érdekes a folytatása.

Pásztor Józsefné született Tanyi Erzsébet május 2-án libáit hajtotta
haza a legelőről Sarfék háza előtt. A kis Sarf Samu pajkosan,
rakonczátlanul odaugrott a libák közé s azokat szétzavarta. Pásztor
Józsefné ezen felindulva, a kezében levő füzfavesszőt megsuhogtatta a
gyerek felé s haragosan, fenyegetőleg rárivallt. A gyerek a mérges
hangra elfintoritotta az arczát s azt felelte:

– Azért se mondom meg magának, mit csinált apám a magyar lánynyal.

Ime a szó!

A ki mérgesen, gorombán szól rá: annak nem mondja meg a kis gyerek, mit
csinált apja a magyar lánynyal. A gyerekész gondolatának ellenkező fele
tehát kétségtelenül az, hogy a ki szépen bánik vele: annak megmondja.

Igy volt szoktatva napok óta.

A tizenkét éves Sós Erzsébet azt beszéli, hogy neki a kis gyerek azt
mondta:

– Behivta atyus a magyar lányt a templomba, ott egy karszékbe ültette,
Móricz fogta a kezét, atyus fogta a fejét, a metsző megvágta a lábát,
azután elvitték arra, a hol az a nagy fa van.

A temető felé mutatott a gyerek, ott volt a nagy fa. A Móricz, a kiről
emlékezett, Sarfnak idősebb fia, a kiről még sok szó esik.

Tanyi Eszter, tizenkilencz éves hajadon leány, Sós Mihályné pitvarában
beszélgetett a kis fiuval s igy adja elő a beszélgetést. Kérdezte a kis
fiut:

– Volt-e nálatok egy lány?

– Volt.

– De láttad-e te azt a lányt?

– Láttam.

– Ki hivta be azt a lányt s mit csináltak vele?

– Atyus hivta be a lányt, leültette, kezét hátrakötötte, a száját
rongygyal bedugta s megmosták a lányt, a metsző bácsi pedig elvágta a
nyakát.

– Hova tették a lányt?

– Azt nem tudom, mert Móricz bezárta az ajtót.

Sós Andrásné Farkas Eszter, a biró testvére azt beszélte, hogy ápril
30-án ő azt hallotta a kis fiutól, a mint ez a paraszt gyerekeknek
beszélte, hogy »atyus hivta be a magyar lányt, megkötözte és megmosta,
metsző bácsi pedig megvágta, csirkét is vágott nálunk«.

Szabó Julianna tizennyolcz éves hajadon akként beszél, a mint Tanyi
Eszter. Ő is Sós Mihályné pitvarában kérdezősködött a kis fiutól.

A szolgabiró levelére Farkas Gábor községi biró május 6-án tartott
nyomozást a községi jegyző segitségével. A nyomozásról jegyzőkönyvet
készitett s abba a most ismertetett nyilatkozatokat vette be.

A jegyzőkönyvet még e napon beküldte Jármy Jenő szolgabiróhoz, ki ezt
nyomban a nyiregyházi királyi ügyészhez, mint közvádlóhoz terjesztette.

A vizsgálóbiró május 19-én hallgatta ki a kis Sarf Samut. Életkorát négy
évben és kilencz hónapban határozta meg. Előtte igy beszélt a kis fiu:

Solymosi Esztert ismeri. Eszter bement lakásukra, apja Eszter szájába
fehér rongyot dugott, azután teknőben mosdatták és egy nagy zsidó bácsi
egy hosszu késsel nyakát megvágta ugy, hogy a feje leesett. Csak egy
vágást tett rajta. Móricz fogta a fejét, ő pedig (maga a kis Samu)
tartott egy tányért s abba piros vér csurgott, azután megfogták Esztert
s vitték a pitvaron át a templom felé, kezét, lábát és fejét fogták:
Brenner meg a fia, Soványkakas meg a fia és Móricz. Sokan voltak ott.
Ott volt Kutyakorbács is. Mondták, hogy Esztert a Tiszába vitték, de ő
nem látta. – A kis fiunak elébe állitották Svarcz Salamon metszőt s erre
azt mondta: »Ez a nagy metsző bácsi, a ki Esztert megvágta«.

Ime a kis fiu leghosszabb nyilatkozata.

Tudni kell, hogy az általa emlitett Brenner valódi neve: Braun Ábrahám;
– a Soványkakas valódi neve: Lusztig Sámuel s a Kutyakorbács valódi
neve: Grósz Márton. Mindezek eszlári zsidók. Ama furcsa nevek gúnynevek.
Némely vidéken a parasztok is gúnynevet adnak a zsidóknak. De például
Kutyakorbács nevet nem adnak, minthogy a köznép kutyakorbácsot nem
használ, nem is ismer. Ilyen kezebelit csak vadászgató urak használnak.
Ezek a gúnynevek csak néhány eszlári ur ajkán éltek. A kis Samu ezeket a
maga szegény családi körében soha nem hallhatta. A zsidók önmagukat
falun nem csufnéven nevezgetik. A kis gyerek fülébe ugy sugdosták e
neveket.

Jól tudta ezt a biróság is. Nem is adott a kis zsidó gyerek beszédére
semmit. Azt legalább semmibe se vette, miként adja elő a kis gyerek a
lányka megölésének a módját.

Nem is vehette komolyan.

Hiszen nincs oly törvény a világon, mely négy-öt esztendős gyerek
fecsegését jogi sulylyal birónak megengedné elfogadni.

Azonban más az itélőbiró dolga s más a vizsgálóbiróé. Ha az itélőbiró
szentül hinné is, hogy a gyerek igazat mond, még akkor sem itélné el a
vádlottat, ha a vádat egyéb erősség nem támogatja. A vizsgálóbiró pedig
akármily éretlen gyerek szavaiban is jelenséget keres s gyakran talál
is. Tünetnek tekinti, melyből kiindulhat s a mely helyes nyomra
vezetheti őt.

Csakhogy azt gondosan meg kell neki vizsgálni, vajjon a tünet valódi-e
vagy koholt? Mi az oka? Miként keletkezett? A keresett irányra utal-e
vagy sok más irányra is? Sok hiábavaló munkát, gyakran káros és
veszélyes munkát végez a biró, ha mindezt elmulasztja vagy ha erre a
vizsgálatra képtelen.

Ebben az esetben ezt a vizsgálatot elmulasztották. A kis zsidó gyerek
csacsogását komolynak vélték.

Ha el nem mulasztják: érdekes lélektani részletekhez jutnak el.

Rájöttek volna arra, hogy a kis gyerek ápril elsejétől husz vagy
huszonötödik napjáig semmit se beszélt, semmit se tudott. Rájöttek volna
arra, hogy a kis gyerek csak akkor kezdett beszélni, a mikor már a
vérvád a sajtóban, a törvényhozás képviselőházában s onnan
Tisza-Eszlárra érve, a falusi mende-mondában kiképződött s határozott
alakot öltött. És arra is rájöttek volna, hogy csak akkor kezdett
beszélni, a mikor már az útszélen, a libalegelőn és Sós Mihályné
pitvarában Tanyi Eszter, Szabó Juli és Sós Erzsi napokon át játszadoztak
vele, édesgették s nyalánksággal magukhoz szoktatták.

Négy-öt éves gyerek, ha nem csodagyerek, nem emlékszik hetekkel előbb
történt dolgokra. A kis gyermeknek csodálatos figyelő képessége
naponkint százszor több dolgot és jelenséget észrevesz, mint a felnőtté.
De a mily gyorsan és tömegesen lepik meg agyát az észleletek, oly
gyorsan és tömegesen nyomják el azokat a következő napok észrevett
jelenségei. A kis gyerek igen jól tudja, mert élénken érzi, hogy éhes,
ha éhes, – de még olyan négy vagy öt éves gyerek alig volt a világon, a
kinek eszébe jutott volna arról beszélni, hogy három vagy négy hét előtt
milyen éhes volt s miként verte el éhét. Igy van egyéb jelenséggel is,
mely látása vagy hallása, vagy tapintása körébe férkőzik.

Szülői ügyetlenül védekeztek a falubeli mende-monda s a gyerek fecsegése
ellen. Egy kis lánykájuk halt meg márcziusban vagy áprilisban.
Csecsemőlányka. A szülők azt beszélték mentségül, hogy ennek holttestét
s ennek megmosatását látta a kis Samu. E helyett megfigyelhették volna
gondosan, kik enyelegnek, kik játszanak a kis Samuval, kik hivják el a
szomszéd házakhoz, kik s miről beszélgetnek vele, s kik édesgetik,
holott az előtt észre se vették és szóba se álltak vele.

A biróság látszat szerint azért is félvállról vette a gyermek beszédét,
mert ez a vérvétel cselekményének lefolyását nem egy módon adta elő, s
egyébként is hihetetlen volt, hogy a gyilkolásnál a kilencz éves Móricz
fogja az áldozat fejét s a 4 éves és kilencz hónapos Samu tartsa a
tálat, a melybe a vér csörgedez. A külső rábeszélés megtörténtét az ily
részletek nagyon világosan elárulták.

A nyiregyházai büntetőtörvényszékhez május 6-án vagy 7-én érkeztek be a
kis Samu beszédéről az irások. A törvényszék valósággal késlekedett az
ügy elintézésével. A közvádló csak május 12-én inditványozta, hogy
tartsanak vizsgálatot és pedig a helyszinén. Indoka az volt, hogy »tanuk
vallomásával azon jogszerü gyanuok állapittatik meg, hogy a kérdéses
helyben és időben Solymosi Eszter akár esetleges erőszakos nemi
közösülés, akár ellopás és idegen kézre játszás, akár megölés czéljából,
idegen befolyás és erőszak által veszett el vagy tünt el«.

Ebben az indokban se ész, se igazság.

Hiszen az összes iratokban egyetlen szó se fordult elő, egyetlen
jelenségre se utalt semmi, mely erőszakos nemi közösülést vagy ellopást
s idegen kézre játszást engedett volna sejteni. Csak arról volt szó,
hogy a zsidók husvét szombatján megölték a leányt. De ezt se tanuk
vallották. A tanuk csak a kis Samu gyerek beszédéről szóltak.

Május 12-én már az egész ország a vérvádról beszélt. Más országok
társadalma is megtudta a tisza-eszlári esetet. Miért kellett tehát álnok
szinbe öltöztetni a vádat vagy gyanut? Miért kellett erőszakos nemi
vétségről vagy ellopásról s nőragadásról beszélni? Hiszen ha valósággal
a zsidók vették vérét a keresztyén szűznek s ha ezt husvétjuk szombatján
imaházukban fényes nappal cselekedték: akkor másról, mint a történelmi
vérvádról beszélni csakugyan nem lehetett.

De ez az álnokság bizonyos fokig mégis becsületére válik korunknak s
műveltségünknek. Ez azt teszi, hogy a vérvád babonája ott rejtőzik ugyan
nemcsak a babonás köznépnek, hanem a tanult művelt embernek, sőt a
biráknak lelkében is, de azért ezt a művelt emberek, a birák mégis
röstellik bevallani. A babonát érzik ugyan, dolgoznak is benne, de azért
a műveltséggel összeférőnek el nem ismerhetik.

A vizsgálatra törvényszéki aljegyzőt küldtek ki. Se a törvény, se a
gyakorlat meg nem engedte, hogy ily fontos ügyben ily alsórendü birósági
tisztviselő végezze a vizsgálat nehéz és nagy munkáját. De a törvényszék
túltette magát a törvényen s a gyakorlaton.

Nem ez volt a baj.

Hanem az, hogy az aljegyző fiatal és tapasztalatlan ember volt. Elég
tehetséggel és minden rossz indulat nélkül, de tele feltünési vágygyal.
Napfényre hozni a vérvádat, mely még eddig alig sikerült valakinek s
ezzel magára vonni a világ figyelmét: erre a fiatal lélekben úgy is
folyton pezsgő nagyravágyás méltán törekedhetik. S ha a fiatal ember
csakugyan hisz a vérvádban: nagyravágyását nem is lehet nemtelennek
gondolni.

Az aljegyző neve: Bary József.

Május 19-én kezdi Tisza-Eszláron a nyomozást. Négy nap alatt nagyszámú
tanút hallgat ki, zsidókat és keresztyéneket egyaránt.

Megvizsgálja az imaházat. Ennek előpitvarában egy helyütt a falat
ujonnan tapasztottnak s ujonnan meszeltnek találja.

Az imaházzal Lengyel Istvánné háza szomszédos, az imaház kertje e ház
faláig terjed. E fal tövében egy hosszu tölgyfadeszka fekszik a földön s
a deszka alatt uj ásás nyomai. Az uj ásást széthányják s ugy találják,
hogy ott egy kis üreg volt valami edény számára, de nem holttest
számára. Megállapitották, hogy azt a kis üreget csak tegnap bonthatták
fel.

Vettek észre lábnyomokat is a kertben az uj ásás körül. Ezeket »idegen«
lábnyomoknak ismerték fel.

A következő nap, május 20-ika, szombati nap volt. Az előző péntek
estéjén több zsidó akart Sarf Józsefnével beszélni, két zsidó el is
vitte az imaház kulcsát s bement imádkozni a templomba. Igy jelenti a
kisbiró s jelentése igaznak bizonyult.

Fölásták a templom padozatát, a fürdőházat, Sarf lakását és kertjét »a
Solymosi Eszter hullájának« avagy erre vezethető gyanunak feltalálhatása
czéljából.

Május 21-én kimennek a Tiszára. Kirendelnek halászokat, a kik
szigonyokkal megkotorják a folyam medrét.

Sehol semmi eredmény.

A folyam medrének ez a megkotrása nagyon jellemző. Teljes
tapasztalatlanságra mutat.

Hiszen a holttest a folyóvizben meg nem marad azon a helyen, a hol
látszólag a vizbe merült. A folyóviznek a szerint, a mint apad vagy
árad, különböző áramai vannak a meder minden részén. A holttestet az
áramok fekvő helyéből kimozditják, azután elsodorják s esetleg néhány
nap alatt is messze-messze elhurczolják. De az is lehet, hogy iszappal
eltemetik.

A lányka eltünése óta ötven nap telt el. Ötven tavaszi nap, a mikor a
Tisza többször is áradni szokott, hozván magával a Kárpátok olvadt
hóvizét. Ötven nap alatt mit nem csinálhatott a tehetetlen holttesttel
az áradó folyam!

S a holttestben is van élet. A halálnak néma élete. A feloszlás, a test
alkatrészeinek légneművé való átalakulása. Ötven nap alatt a gázoktól
duzzadó tetem ötször-hatszor is felszinre juthat s órákon, sőt napokon
át a viz felső rétegében sodródhatik lefelé. A hullagázok kiszabadulnak,
a tetem ismét a fenékre száll alá. Ujabb hullagázok támadnak: a tetem
megint felbukkan. A Tisza esése az alföldön kicsiny, kilométerenkint
alig 6 czentiméter, alacsony vízállásnál tehát lassu a folyása, de a
tetemet ötven nap alatt mégis száz meg száz kilométer távolságra
ragadhatja.

Négy napi lázas jövés-menés, kihallgatás és nyomozás után se az eltünt
lánynak semmi nyoma, se a zsidók bűnösségének semmi tárgyi jelensége.
Más irányba kellett terelni az eljárást.

Tanút kellett szerezni.



A TANÚ.


I.

(Sarf Móricz életkora. – Az anyakönyvek hajdan. – Miért kell Sarf
Móriczot letartóztatni? – Elbeszéli, miként ölték meg a zsidók Esztert.
– E vallomást Péczely Kálmán veszi irásba. – Péczely rablógyilkos volt.
– Sarf Móricz csendbiztoshoz kerül.)

A tanú neve Sarf Móricz. Apja Sarf József, az eszlári zsidó
templomszolgának vagy egyházfinak, a nép által ugynevezett zsidó
harangozónak fia. A kis Samu gyereknek testvérbátyja.

Nagy vallomást tett. Azt beszélte, hogy ő látta, a mikor a zsidók
Solymosi Esztert az imaházban fényes nappal megölték. Elmondta
körülményesen, miként oltották ki a lányka életét, miként vették vérét.
Vallomása azért is különös, mert saját édes apját is közvetlen
gyilkossággal vádolta. A vizsgálat első feladata volt, meghatározni
életkorát. A kis Samu gyerek is beszélt a lányka megöletéséről, de ő
ötödfél éves kora miatt tanu nem lehetett. Móricz életkorát tisztába
kellett hozni, mert ő lett a tanú.

Magyarországon akkor nem volt állami és polgári anyakönyvvezetés. A
különböző egyházak maguk vezették anyakönyveiket híveik születéséről,
házasságáról és haláláról. A papok és lelkészek voltak az
anyakönyvvezetők. Jó pap jól vezette, rossz pap rosszul vezette, de
valahogy mégis vezette. Az állam nem sokat törődött az anyakönyvvel. Nem
volt általános hadkötelezettség se. A katonát erőszakkal fogták vagy
önkéntesekből toborozták, a finemü gyerekek életkorával e miatt se
kellett törődni. A születés törvényessége s az öröklési jog biztossága
se volt nehéz kérdés. Birtokjoga csak a nemességnek s a városi polgárnak
volt; a nemesek és városi polgárok maguk gondoskodtak polgári, öröklési,
törvényességi dolgaik biztonságáról. A törvényhozás csak 1827 óta
gondolt arra, hogy az anyakönyvek könnyedén el ne pusztuljanak, ha már
valaki vezeti őket. De hogy vezessenek is anyakönyvet mindenkiről: akkor
se rendelte meg világosan.

A zsidók szegényebb részének éppen nem volt rendes anyakönyve a
falvakon. A mult század közepéig a zsidó nem vehetett ingatlan birtokot
– házak, földek, erdők fölött nem osztozhattak gyermekei. Csak ingó
értéke volt, melyen könnyü volt az örökösök osztozása. Az elaggott
szülők rendesen életükben felosztottak mindent a gyermekek között. A
zsidó bujdosó nép volt, még ma is az napkelet felől napnyugat felé.
Másutt születik s másutt hal meg. Sirja nem ott domborul, a hol bölcsője
ringott. Nemzedékekre terjedő otthont nem ismer. Magyarországba
Ausztriának lengyel tartományaiból jön először a Kárpátok lejtőire,
azután a magyar nagy alföldre, később az ország fővárosába, s lassanként
Bécs, Berlin, Amerika felé. A tisza-eszlári huszonöt vagy több családfő
közül alig négy-öt született ott. Ha se vagyona, se ingatlan öröklése,
se állandó tanyája nincs; ha őseiről azt se tudja, hol aluszszák örök
álmukat; ha még állandó nevük sincs, hiszen alig 115 éve annak, a mikor
az állam hatalma kényszeritette őket állandó családi név felvételére:
hát akkor csakugyan mit ér neki az állandó anyakönyv. Ki őrízze azt s ha
bujdosik: hova s miért hurczolja magával?

A mult század első feléből nagyon kevés zsidó anyakönyv van
Magyarországon. A mi van is, csak rabbik magánföljegyzéséből áll. Nagyon
kevés öreg zsidó él itt, a ki apjának, öregapjának születése helyét,
idejét s törvényességét okirattal tudná igazolni. Tisza-Eszláron se volt
anyakönyv, a mikor Sarf Móricz született. Hosszas birói nyomozással
kellett születési idejét meghatározni.

Apja Sarf József azt mondta, hogy első feleségével, Fajermann Bettivel,
1867. évi januárban lépett házasságra s Móricz fia 1868-ik év julius
vagy augusztus havában született. A hónapra és napra nem emlékezik.
Mostani felesége, Müller Léni, a fiu mostoha anyja csak megközelitőleg
tudja, hogy Móricz tizenhárom éves mult.

Megkérdezték az öreganyát, Fájerman Farkasnét, születési nevén Dávid
Sárát. Szerinte nem is Betti, hanem Borbála volt a lánya neve. Nem
tudja, hogy lánya melyik évben kelt össze Sarf Józseffel, de azt tudja,
hogy Móricz azután másfél évre született.

Az illetékes rabbi, Fried Jakab semmit se tud Móricz születéséről. A ki
körülmetélte: az Grosz Énok ladányi lakos, most is él, de ő se tud
felvilágositást adni. – Kihallgatták a szomszéd keresztyén asszonyokat
is. Urbán Józsefné, családi nevén Csizmárk Juliánna, úgy adja elő, hogy
az ő Miklós fia 1867-ik évi február 1-én született. Móricz pedig ez után
két hónapra. Megegyez vele Hajdu Mihályné Krobák Ottilia is, a ki 1869.
évi februárban került Sarfék szomszédságába, a mikor már Móricz két év
körüli futkározó gyerek volt. Ezekkel ellenkezik a bába, a ki szintén
keresztyén. Neve Buchta Szigfridné, Novák Amália. Szerinte Móricz 1868.
évi augusztusban született. Igy beszélnek a gyerek keresztszülői is,
Szüszmann Jakab és neje, a kik onnan emlékeznek jól, mert Móricz
születése után hat hétre született az ő Éliás nevű fiuk.

A nyomozás vége az lett, hogy Sarf Móricz valószinüleg 1868. évi
augusztusban született s hogy 1882. évi április 1-én már elmult
tizenhárom és fél éves. Ebben az életkorban vádlott nem igen lehetett,
de tanúnak már sokkal inkább el lehetett fogadni, mint négy-öt éves Samu
öcscsét.

De tanú-e hát vagy vádlott?

A kis Samu beszéde szerint a lányka vére vételénél ő is tevékenységet
fejtett ki. E szerint neki is bünrészesnek s igy vádlottnak kellett
lenni. De csak azért, hogy előzetes letartóztatására törvényes ürügy
legyen. Ha mindjárt kezdetben tanuvá teszik: akkor letartóztatni,
rokonaitól elkülöniteni, a világtól elzárni nem lehet. Akkor nem lehet
vele titkon, ellenőrzés nélkül beszélgetni. Akkor előreláthatólag
tizenöt vagy tizenhat éves lesz, mire végtárgyalásra érik az ügy, s ez
esetben érettebb elmével talán nem mondja meg az igazságot. Vagy talán
nagyon is megmondja az igazságot.

A vizsgálóbiró május 21-én vizsgálati fogolylyá tette Svarcz Salamont,
az uj metszőt, Sarf Józsefet a zsidó egyházfit, továbbá Junger Adolfot,
Braun Ábrahámot és Sarf Móriczot.

Sarf Móriczot az előző napon hallgatta ki. Tisza-Eszláron, ha nem
csalódom, a községházánál nyilvánosan történt a kihallgatás.

A fiú vallomása minden körülményre nézve összevágott a többi zsidó
vallomásával. Elmondta, hogy április 1-én 8–9 óra tájban mentek a zsidók
az imaházba s 10 óra tájban távoztak el. Ő is ott volt velök az
imaházban. Délután 6 óra tájban megint volt imádkozás, s este 8–10 óra
közt ismét odamentek azok, a kik a pálinkamérés kérdésében egyezkedtek.
Köztük volt az ő apja is. Ő maga nem volt velük, de az imaház pitvarában
ő gyujtotta meg a két szál gyertyát. Ő azután az ajtóban hallgatódzott.
Hogy mi fölött tárgyaltak: nem tudja, csak annyit értett meg, hogy
Einhorn József és Szüszmann Jakab közt volt valami »veszedelem«.
Solymosi Esztert nem ismerte. Miként tünt el: nem tud róla semmit.

Igy beszélt. Ha csupán saját emlékezetéből beszélt igy: elméjének
becsületére válik emlékezete. Hiszen ötven nap telt el április elseje
óta. Azonban valószinű, hogy időközben az öregek többször beszélgettek
füle hallatára erről a napról, azért emlékezett annyi részletre is.

Előre meg kell emlitenem, hogy korához, miveltségéhez és környezetéhez
képest testileg is, lelkileg is elég fejlett, értelmes fiúnak találtam
Sarf Móriczot. Hogy miként lett tanuvá: ennek nagy története van. Hogy e
történet minden kis részletét tisztán meg lehessen érteni, már most
közölnöm kell tanuvallomását.

»Solymosi Eszter – ugymond – szombaton délben tizenkét óra körül édes
apám hivására, midőn az Ó-faluból jött haza, bejött házunkba. Apám azzal
hivta be, hogy a gyertyatartót vegye le az asztalról. Solymosi
Eszternek, midőn apámmal a házunkba bejött, kopottas fehéres kendő volt
a fején, vöröses kendő a nyakán, fehéres forma vizitke és valami – ha
jól emlékszem – kékes szoknya volt rajta«.

Vizitkének nevezik Tisza-Eszláron azt a kis festett mosó-szövetből
készült ujjas mellénykét vagy kabátkát, melyet a szegényebb sorsu
parasztlánykák viselnek. Otthon csak ingvállban vannak, nyakukon s
derekukon keresztül kötött kendővel, hogy nyakuk és mellük ki ne lássék.
Ha azonban boltban van dolguk vagy látogatóba mennek: felöltik azt a kis
olcsó kabátkát. Ezért nevezik azt, de csak a legujabb időben,
vizitkének. A magyar falusi nép nem igen tudja azt, mit jelent e
latin-franczia-német szó: vizit.

Sarf Móricz igy folytatja:

»Hogy a leányt Solymosi Eszternek hivták, onnan tudom, mert apám
Eszternek szólitotta. A leánynak gazdasszonya Huri Andrásné volt, mert
mama megkérdezte, hogy kinél lakik. Megnevezte, hogy Huri Andrásnénál
lakik. Solymosi Eszter azonban majd ugy nézett ki, mint testvére,
Solymosi Zsófia. Solymosi Eszter a gyertyatartókat a mint levette
asztalunkról, föltette atyusom meghagyása folytán a sifonra. Midőn a
leány a székről leszállott, akkorra a templomból egy koldus zsidót
beküldtek a lányért, a koldus zsidó megfogta a lánynak a kezét és
kicsalta magával a templomba. Ott a templom pitvarában a magas barna
koldus zsidó a lányt megragadta és a földre teritette«.

»Ekkor kezdett a leány jajgatni és orditani, de ekkor hirtelen a már ott
volt téglási és tarczali metszők a leányt a földön megnyomták és a
Tisza-Lökről jött jelenlegi tisza-eszlári metsző, Svarcz Salamon
megmetszette a lány nyakát és veres cseréptányérba eresztették a vérét s
midőn a tányér tele folyt vérrel, a vért fazékba öntötte«.

»E jelenetnél nem voltam bent a templomban, hanem kívül, a templom
ajtaja kulcslyukán néztem. Apám ott nem volt, hanem bent volt a
házunkban«.

»Midőn a lányt bevitték a templomba, a templomajtót belülről riglivel
bezárták. A templomban a föntebb emlittetteken kívül jelen voltak:
Lusztig Sámuel, Braun Ábris, Weiszstein Lázár és Junger Ábrahám«.

A fiú igy végezte vallomását:

»A lányt előbb egy ingre vetkőztették s úgy metszette meg a metsző, – a
lány mezitláb volt. Midőn a lány már nem mozdult, a nyakát rongygyal
bekötötték, úgy ismét felöltöztették. A lányt a metszők fogták, a koldus
zsidó levetkőztette; midőn meghalt: ugyancsak a koldus zsidó
felöltöztette. – Az eset után bementem apám és anyámhoz a szobánkba és
megbeszéltem nekiök, hogy a lányt megölték, akkor mámi megtiltotta, hogy
senkinek ne beszéljek erről«.

Eddig terjed megszakitás nélkül a fiu tanuvallomása, a mint egy papiron
le van irva.

E vallomás Recsky András csendbiztos lakásán történt. Ugyanazon papirra
még ez van rávezetve:

»Recsky azon kérdésére, hogy tudja-e apád, hogy a lányt megölték – azt
felelte: tudja, mert elbeszéltem előtte, hogy megölték a lányt«.

Végül a papiron a fiunak sajátkezü irásával e szavak állanak:

»Vallottam ezeket minden kényszer nélkül«. Aláirva: Sarf Móricz.

A »kényszer« szót a fiu nem jól irta. Igy irta: »készer«. Azután egy »n«
betüt irt az »é« betü után kissé a sor fölé. Igy lett belőle »kénszer«.
Végre a »nélkül« szót »nélköl«-nek irta.

A tanulatlan zsidó Magyarországon az ü és ő betüt nem tudja jól ejteni
ki. Rendesen fölcseréli a két betüt. Hogy a kis zsidó fiu a »nélkül«
szót nem tudja jól irni, ez természetes.

De már hogy a »kényszer« szót se tudta jól irni: ennek más az oka.

A »kényszer« szó irodalmi szó. A magyar köznép ezt nem használja, tehát
a fiu se szokhatta meg. A fogalmat ismeri a köznép, de jelzésére vagy a
»kényszerités« szót használja vagy ezt: »kénytelenségből«. A »kényszer«
szót tehát valaki ugy beszélte a fiú tolla alá.

Több ily szó is van a vallomásában. A magyar köznép sohase mondja azt »a
már ott volt téglási és tarczali metszők«. E helyett azt mondja: »az ott
levő stb. metszők«. Vagy azt mondja: »a téglási és tarczali metszők, a
kik már ott voltak«. Azután a magyar köznép sohase beszél igy: »láttam
ezt a jelenetet«. A »jelenet« szót egyáltalán nem használja.

De hát ez mind semmiség. Azt az iratot valami Péczely Kálmán nevű irnok
irta s egyáltalában nem a zsidó fiu szavaival irta. A fiu beszélt
valamit s az irnok az ő szavaiból kikerekitett mondatokkal rendes
elbeszélést irt a papirra.

Általános szokás ez minden országban s minden korszerű törvénykezésben.
Esztendőnkint száz meg százezernyi jegyzőkönyvet vesznek föl a
vizsgálóbirák, rendőrök és csendőrök minden mivelt országban. Minden tiz
jegyzőkönyvből kilencz kikerülhetlenül hamis vallomást foglal magában.
Nem azért, mert a hivatalnok hamis iratot akar késziteni. Hanem azért,
mert a maga esze, szokása és irásmódja szerint akarja a nyilatkozó
vádlottnak vagy tanúnak szavait kerek mondatokba szerkeszteni. Igen
gyakran mást jelentenek e kerek mondatok, mint a mit a nyilatkozó akar a
maga kuszált szavaival mondani. A legtöbb esetben nem származik ebből
nagy baj, de azért igen sok esetben irtóztató tévedésekbe vezeti az
itélő birát. Ezért törekszenek a társadalmak arra, hogy az
igazságszolgáltatásból az irásbeliséget kiküszöböljék s helyébe a
szóbeliséget, a közvetlen meghallgatást tegyék.

Ha Sarf Móricz vallomásában csak ez lett volna a hiba: a nagy pernek
egészen más a folyamata is, a vége is. Egészen másról kell itt szólnom.

Ime a tanunak két vallomása áll előttünk.

Az egyik május huszadikán eredt. Ebben az eltünt lányka megöléséről nem
tud semmit s az ápril elsején történt dolgokat csak úgy adja elő, mint a
többi tanú.

A másik vallomás május 21-én este készült. Ebben már körülményesen
elmondja a lányka megöletését s gyilkosokként vagy bűnrészesekként
nevezi meg a három pályázó metszőt, továbbá az ismeretlen koldus zsidót,
végre Lusztig, Braun, Weiszstein és Junger eszlári zsidókat, de még
saját édes apját is.

Melyik igaz a két vallomás közül?

Olyan egyszerünek látszik a felelet: a későbbi. A törvényszéki gyakorlat
rendesen az utolsó vallomást veszi figyelembe. A zsidók ellen egyetemes
és mély gyülölet lángolt akkor a társadalomban. A sajtó hihetetlen
gyorsasággal s harsogó hangjának egész erejével röpitette szét a hirt a
zsidó gyerek vallomásáról. A gyűlölettől izzó lelkek nem türtek semmi
kétséget. A mit a zsidó fiu mond, a mit utoljára mond, az az igazság.

Hogy a fiu második vallomása miként készült: azt nem tudta a világ. A
részleteket szentséges hivatali titok gyanánt őrizték. A hogy’ őrizni
kellett volna legalább egyelőre magát a vallomást is.

Volt Bary vizsgálóbiró mellett irnok is. Az irnoknak kellett a szabályok
szerint a jegyzőkönyvet vezetni. Se Barynak nem volt szabad irnoka
nélkül, se az irnoknak a vizsgálóbiró nélkül jegyzőkönyvet vezetni vagy
embereket meghallgatni. Ez volt a törvény és gyakorlat s a törvényes
rendeleteken alapuló birói szabály. Igaz, hogy ezzel ebben a perben nem
törődtek.

Az irnok neve volt: Péczely Kálmán.

Akkor ötven éves volt, tehát 1833 körül született Hernádon, tisztes
magyar kálvinista szülőktől.

Rossz fiu volt. Serdülő korában már erkölcstelen útra tért. Elhagyta az
5-ik középiskolai osztályt, elhagyta szülői hajlékát is. Mint husz éves
ifjú már korhely, kocsmatöltelék s veszekedő, dulakodó természetü volt.
Később tolvajságra vetemedett. Erkölcsi bizonyitványában azt állitják
róla, hogy többrendbeli lopásban gyanus s minden tekintetben rosszhírű
egyéniség. Huszonhárom éves korában megismerkedett egy Takács Anna nevü
nővel s ennek társaságában kegyetlenül meggyilkolt egy védtelen idősebb
embert.

1856-ban cselekedte ezt. Bűnpörbe fogták. A gyilkosság mellett rablással
is vádolták. A kihallgatások és tárgyalások alkalmával hidegvérrel
ismerte be a gyilkosságot. Az 1857-ik évi május 21-én, tehát éppen azon
a napon, melyen ő 25 év mulva a zsidó fiut vallatta, 15 évi sulyos
börtönre itélte őt a kassai törvényszék. Az itéletet az eperjesi
főtörvényszék 1857. évi deczember 22-én megerősitette s neki ez év
deczember 29-től 1872-ik év deczember 29-ikéig fegyházat kellett
szenvednie.

A legszebb kort, az élet fenséges örömeinek s gyümölcsöző munkásságának
korát börtönben tölteni! Huszonhárom éves korától harminczkilencz éves
koráig! Nőtől, családtól, jó emberektől, istennek szabad napfényétől s
az élet minden boldogságától elzárva! Irtóztató bűn sulyának terhe alatt
görnyedő lelkiismerettel!

Bűntársa, az asszony, hét évi fegyházat kapott.

A fegyházban valami boldogtalan túlbuzgó katholikus pap elhitette vele,
hogy kegyelmet kap, ha vallását elhagyja s áttér a római katholikus
vallásra. Megtette ezt is s 1859. évi április hó 14-én elhagyta ősei
hitét is s áttért a római egyházba. De azért kegyelemről természetesen
szó se lehetett.

Az illavai állami fegyházban töltötte az éveket. Erős, egészséges
termetű volt. A fegyház orvosai azt tapasztalták, hogy elég erős arra,
hogy a börtönbüntetés sulyosbitását, a hetenkénti bőjtöt is elviselje. A
bőjt abból állott, hogy hetenként egy vagy két napon át csak kenyéren és
vizen éljen s rabruhájában lábán vasat viseljen.

1867-ben, a mikor Magyarország s I. Ferencz József osztrák császár közt
béke és kiegyezés jött létre, a magyar király koronázásának alkalmából
sok rab kapott kegyelmet. Őt akkor se tartották arra érdemesnek. De a
fegyházban nyugodtan viselkedett. Eléggé értelmes is volt. Irodabeli
munkákat ügyesen végzett. Elvégre 1869. évi márczius 7-én kegyelem utján
megszabadult. Tehát közel 13 évet töltött fogságban.

Mikor s miként jutott Szabolcsvármegyébe: nem tudom. Mikor 1872-ben a
biróságot rendezték s államivá tették: ő akkor dijnoki foglalkozást
kapott a nyiregyházi törvényszéknél. Később irnokká lett, s mint ilyent
küldték ki Bary József aljegyző mellé a vérvád vizsgálatára.

Előbb én nem ismertem. Csak a nagy tárgyalás alatt volt alkalmam
annyira-mennyire megfigyelni. Azt nem merem mondani, hogy jól
megismertem. Se annyi időm, se annyi érintkezésem nem volt vele. Szürke
feje, sápadt arcza, inkább sovány, mint telt termete, előrehajló feje s
rideg, komor arczvonásai maradtak emlékezetemben.

Ő volt tehát a kis fiu vallatója.

A vizsgálóbiró május 21-én esti 7 órakor megengedte Recsky András
csendbiztosnak, hogy éjjelre haza mehessen birtokára és lakására,
Nagyfaluba. Nagyfalu alig 5 kilométernyire fekszik Tisza-Eszlár
Ó-falutól, ettől északra. Hogy a csendbiztos otthon tölthesse ily
közelben az éjszakát, ebben nincs semmi különös.

Különös azonban az, hogy kezére adja a kis fiut is, Sarf Móriczot, hogy
vigye magával. Az a czélzata, hogy a fiut Recsky másnap vigye be
Nyiregyházára, mint vizsgálati foglyot. A fiu nyugodtan ott maradhatott
volna Eszláron, a hol a vizsgálóbiró is maradt. Elkülönitésére s
letartóztatására ott is volt elég kényelmes helyiség. Mégis rábizta a
csendbiztosra.

De hát ebben sincs még szokatlan dolog.

Azonban egyidejüleg jelentkezik Péczely Kálmán, az irnok is, hogy ő
beteg, s betegsége czimén kéri, hogy eressze őt is haza Nyiregyházára a
vizsgálóbiró. A biró ezt is megengedi.

El is megy Péczely. Csakhogy nem hazamegy, hanem ő is Nagyfaluba megy a
kis fiuval és a csendbiztossal.


II.

(Recsky András, a csendbiztos. – Ősei, családja. – A magyar nemesség. –
A vármegye státusai. – Móricz vallatása a csendbiztosnál. – A
csendbiztos cselédei. – A vizsgálóbiró alaki törvénysértései.)

A csendbiztos Recsky András. Akkor 41 éves, nős, családos, birtokos, de
zilált vagyoni viszonyok közt.

A család, melynek ivadéka, a hatalmas és előkelő magyar köznemesi
családok közé tartozik. Ősi fészke: Recsk, Hevesvármegyében fekszik.
Innen vette nevét is a család. Birhatta már az Árpádházi királyok
korában is. A középkor utolsó századaiban már hatalmas volt a család.
Egyik tagja, Miklós, már 1447-ben az országgyülésen képviselte a
vármegyét. A vármegyék akkor, de még azután századokon át csak előkelő,
nagybirtoku nemeseket küldtek a törvényhozásba. Heves- és
Külső-Szolnokvármegyében három nagy falura terjedt ki a fiági
Recsky-birtok. A nőági birtokok még terjedelmesebbek voltak.

Le egész a mult századig a Recskyek mindig kormányzó szerepet viseltek a
vármegyében. Még a mult század első felében is László és András előkelő
megyei tisztviselő volt. Ha nem csalódom, az utóbbinak volt fia a
szabolcsvármegyei csendbiztos.

A tisztavérü nemesi családoknak sok erényük és sok gyengeségük volt.
Erősek, büszkék, szabadok és függetlenek voltak; – hazafias, családi és
hadi erényekben gazdagok. A hogy Walter Scott jellemzi a középkori skót
várlakó urakat és nemeseket: olyan volt a magyar. A királylyal szemben
bátor és joga védő. Az alkotmány csorbitását meg nem engedi.
Szabadságait, kiváltságait életre-halálra védi. Faját tisztán tartja.
Országát ellenségtől, töröktől, némettől szakadatlanul oltalmazza s
vérét, vagyonát nem kiméli.

Voltak jobbágyai. Ezek fölött az alkotmány sok jogot biztositott a nemes
urnak. Volt alkalma parancsolni, kormányozni, csaknem uralkodni. Edzett
testalkat, vagyoni jólét, a szabadságharczokban hősiség, a vadászatokban
bátorság, a közügyek vezetésében szabadság és függetlenség: ime ekként
támadtak, igy fejlődtek köztük az erős egyéniségek.

Néha eltorzult a fejlődés. Vagy az agyban, vagy az erkölcsben hiba
támadt. A vagyoni jólét tékozlássá, a hatalom zsarnokoskodássá, az
önérzet gőggé és hetykeséggé, a függetlenség betyársággá fajult. A mult
században rohamosan megindult korszerü haladással sok nemesi család
erkölcse nem tudott lépést tartani. A törvények és intézmények
egyenlősége véletlenül s készületlenül lepett meg sok családot s a
meglepetés sok vagyont és sok családi jólétet semmisitett meg.

A hanyatlás végzete sodorta magával a szabolcsmegyei csendbiztost is. A
nagy vagyon már szétzilálódott; a magasabb műveltség, a kenyérszerző és
pénzhajtó ügyesség már a gyermek nevelésénél elmaradt; vadászat, lakoma,
vidám társaság, szeszes italok élvezése már az ősi háznál megszokottá
vált: el kellett fogadni a csendbiztosi állást.

Ez az állás pedig már az előkelőbb nemesi család sarjadékához nem volt
egészen méltó.

A nemesség kormányzó működésének színtere a vármegye volt. A közférfiak
három osztálya fejlődött ki itt.

Az első osztály volt a tisztviselők osztálya. Ezt az uralkodó latin
nyelven magistratualisnak nevezték. Tisztviselő a mult század közepéig
csak nemes ember lehetett. Hatalomban és fizetésben nagy különbség volt
ugyan az alispántól, a vármegye kormányzójától kezdve le a megyei
esküdtig, de azért minden tisztviselő voltaképen egy családot alkotott,
mint a hadseregnél a tisztikar.

A második osztály volt a hivatalnokok osztálya. Ezt officialis statusnak
nevezték. Ehhez tartoztak a segédhivatalok emberei, a kezelő személyzet
tagjai; végül a szakemberek, a kik véleményt adtak, de a kiknek
rendelkezési joguk nem volt. Ehhez tartozott a csendbiztos is, a kit
egyik-másik vármegyében pandurkomiszáriusnak s pandurok hadnagyának is
neveztek.

A harmadik osztály volt a szolgáló személyzet, a servilis status. Ezek
voltak a vármegye huszárai, a börtönhajduk, a pandurok, a kézbesitők, a
tiszti huszárok.

A pandurok voltak a vármegye fegyveres csendőrei és rendőrei. Nem
tartoztak a hadsereg kötelékébe, de némi katonai fegyelem alatt
állottak. Voltak lovasok is, gyalogok is. Ezek főtisztje volt a
csendbiztos. Ezek üldözték a tolvajokat, rablókat, szökevényeket,
utonálló betyárokat. Az elfogottak első vallatását ők végezték. Nem a
törvény alapján, hanem a gyakorlatnál s gyakran a rossz szokásnál fogva.
S bizony ők nem szőrmentében bántak mindig a tetten ért vagy gyanus
fogolylyal. A hogy a durva, embertelen bánásmódról például még ma se
lehet leszoktatni a német hadsereg tisztjeit és altisztjeit: ugy a
pandurok közt is mindig akadt, a ki a fogolylyal kegyetlenül elbánt, mig
csak bűnét öregében, nagyjában be nem vallotta. S ha igazi gonosztevővel
bánt igy el: erre a vármegyék biróságai rendszeresen szemet hunytak.
Természetesen sok ártatlan embert is ért és keseritett a kegyetlen
durvaság, de sok panasz e miatt se történt, minthogy nehéz volt az eset
bizonyitása s hosszadalmas az eljárás s a panaszosra nézve költséges és
vesződséges.

Gyakran a csendbiztosok se voltak szelidebbek, mint pandurjaik. Sőt
bátrabbak, mert több hatalmat és jogot éreztek kezükben. Az úgynevezett
megyei közvélemény nem nagyon becsülte azt a csendbiztost, a kinek
kezéből nyersen, éretlenül jutott a gonosztevő a biróság kezébe, de igen
is nagyra tartotta azt, a ki a foglyot részletesen bevallott tényállás
kiséretében adta át a vizsgálóbirónak.

Recsky Andrást eredetileg szelid vérmérsékletü embernek ismerte
mindenki. De egyuttal pajkosnak és hetykének, s ha szeszes italt
élvezett, házsártosnak is. Különös durvasággal vagy affélével soha se
vádolták, hogy mesterkélt gyötrést alkalmazott volna azokkal szemben,
kik hatalmában voltak, de annyira csendbiztos mégis volt, hogy
fellobbanó hevében testi bántalmazástól ne tartózkodjék. A mint a zsidó
fiu vallatása ezt meglehetősen megmutatta.

A fiu tehát a vizsgálóbiró kezéből ime mily különös két ember kezébe
került.

Az egyik ember egykori gyilkos s kiszabadult fegyencz, a másik hetyke
csendbiztos, a kinek a hatalmában levő védtelen ember gyöngédebb és
finomabb jogaihoz alig van érzéke.

Bary József bizonyára jól ismerte a csendbiztost, de valószinüleg semmit
sem tudott az irnok életének borzasztó titkairól. Lehetetlen föltenni,
hogy erről tudott volna valamit.

De azért végzése törvénysértő rendelkezés, s indoka valótlan volt ugy, a
hogy a jegyzőkönyvbe vette. Azt mondja, hogy Sarf Móriczot azért adta át
Recskynek és Péczelynek, hogy vigyék be Nyiregyházára s adják át a
királyi ügyészségnek. Ez nem igaz. Bakó Ignácz pandur világosan
hallotta, mikor Bary a fiu átadásakor azt mondta Recskynek, hogy a fiut
kihallgatás végett vigyék át Nagyfaluba. Ha a társadalom akkor azt
megtudja: minden izgatottsága daczára tiltakozik az ellen.

Hiszen, ha a királyi ügyészségnek akarta átadni: ott volt a királyi
ügyész, Egressi Nagy László kéznél, Tisza-Eszláron; – miért nem adta át
annak?

És azután volt a kezén már letartóztatva négy vádlott: miért nem adta át
ezeket? Miért csupán a kis fiut akarta átadni, a ki pedig mint nyomban
kisült, nem is volt vádlott.

Történtek azonban furcsább dolgok is.

Alkonyat tájon indultak el a kis fiúval Nagyfaluba kocsin.

Négyen mentek. A csendbiztos, Péczely az irnok, a Móricz fiu s Bakó
Ignácz pandur. Az úton nem beszélgettek.

A mikor Nagyfaluba értek a csendbiztos urilakához, a család már az
ebédlőben az asztal mellett ült s vacsorálni kezdett. Az urnő nyomban
széket mutatott Péczelynek s kinálta étellel. A kis fiút a konyhában
hagyták.

Még tartott a vacsora, a mikor a fiút behivták az ebédlőbe. Épen sódar
volt az asztalon, füstölt disznóláb. A csendbiztos odaszólt a fiuhoz:

– Eszel-e, kölyök, sódart?

– Nem eszem.

– Persze, zsidó vagy, te csak a hagymát szereted.

– Azt szeretem, de inkább meghalok, mintsem sódart egyem.

A fiuban erős volt az ó-hitü falusi szegény zsidók által belevert hit.
Zsidónak sertéshust enni elkárhozás.

Vacsora után a fiut bevezették Péczely hálószobájába. Hogy itt mi
történt: abból kevés tudódott ki. Nekem módomban lett volna utóbb a fiut
kikérdezni, de szándékosan nem akartam. Hátha befolyást gyakorolt volna
beszéde arra a meggyőződésre, melyet magamnak komoly gondolkozás után
megalkottam. Nem akartam semmi idegen befolyást engedni magamra, a fiu
igazmondásában pedig nem biztam.

Néhány részlet mégis kiszivárgott Péczely szobájának titkaiból.

Péczely azt kérdezte:

– Tudod-e, hol hálsz holnap?

– Nem tudom.

– Hát a tömlöczben. Ott legalább a kutya nem veszi ki kezedből a
kenyeret. Ott rothadsz el, ha meg nem mondod az igazat, hova lett
Eszter?

A csendbiztos vallomása szerint Péczely azt mondta a fiunak:

– Miért nem mondod meg, a mi történt? Holnap bekisérnek a tömlöczbe,
különben pedig szabadon maradsz.

A zsidó fiu azt felelte a csendbiztos szerint:

– Félek a zsidóktól, féltem apámat is.

Voltak azonban tanúk is.

A csendbiztos egész cselédsége tudta: mi készül. Néhány nap óta egyébről
se beszéltek a faluban s kivált a csendbiztos házánál, csak az eszlári
esetről. Paraszt észszel mindenki azt gondolta, hogy csak úgy sül ki a
véres eset, ha valamelyik zsidó gyereket veszik kemény vallatóra. Ime
ezért hozták ide ezt a gyereket. A cselédség biztosan tudta, hogy az
éjszakán át vallatás lesz. Kiváncsi lett: miként megy ez végbe?

A cselédek Péczely szobájába nem mehettek. Ott volt az első vallatás.
Közvetlenül azt nem láthatták, nem hallhatták, de azért tudni akartak
mindent, a mit csak megtudhattak. A fiatal kornak, a cselédszokásnak s
az általános emberi természetnek kiváncsisága hajtotta őket.

Este volt, vacsora után, 9 és 10 óra közt. Péczely szobájának ablakja a
kertre nézett. Függöny nem volt az ablakon, hanem a zsalu le volt huzva,
de nem egészen. A zsalu vitorlái közt be lehetett látni a gyertyával
világitott szobába, azért az ablak alá vonultak ki leskelődni a
cselédek. Horik Kálmán parádés kocsis, Pálfi Jóska igás kocsis, Mozga
Péter kertész, Zdanek Gergely mindenes, Mészáros Juli szobalány, Leskó
Mária szolgáló és Szilvási Sára szakácsné. Mindannyian nem fértek az
ablakhoz, egymást felváltva néztek be a zsalunyiláson, mindegyik csak
egy-egy apró részletet láthatott és hallhatott.

A vizsgálóbiró egyiket se hallgatta ki. A végtárgyalás egy év mulva
következett. Két kocsist, Horikot és Pálfit a védelem részéről nem
tudtam feltalálni. Csak a többi cselédet lehetett a biróság előtt
megkérdezni.

Az irnok, a csendbiztos és Bakó pandur határozottan tagadják, hogy a fiu
ellen a vallatás közben bármily csekély testi vagy lelki erőszakot is
alkalmaztak volna. A pandur csak annyit mond, hogy a csendbiztos azt
mondta a beszélni vonakodó gyereknek:

– Már az apád elbeszélte az egész történetet!

Mozga Péter kertész magánkörben sok ember előtt részletesen elbeszélte,
miként kínozták a gyereket, de a biróság előtt azt nyilatkoztatta ki a
végtárgyaláson, hogy semmi kínzásról se tud semmit.

Zdanek Gergely azt adta elő a biróság előtt, hogy a mikor a gyerek
Péczely előtt állt s vallani kellett volna, a gyerek mögött közvetlenül
Bakó pandur állott kezében korbácscsal s a csendbiztos odaszólt neki a
hallgató fiura czélozva:

– Üsd pofon!

Leskó Mária látta, a mikor a csendbiztos a fiu füleit megrázta, azután a
fiut pofon ütötte s látta azt is, a mikor a pandur a fiut korbácscsal
ütötte. Napok mulva ezt Leskó Mária elbeszélte egy máramarosi zsidó
asszonynak, ki Nagyfaluban a csendbiztos keze alá került, ez az
elbeszélés a csendbiztos fülébe jutott, a ki a leánycselédet erre
szobájába hivta s ott bottal keményen megverte, testén öt véres sebet
ejtett. A lány ezt nyomban elpanaszolta Árvai Jozéfa cselédtársának és
sebjeit is megmutatta. Ezt az esetet Árvai Jozéfa is részletesen
elbeszélte a biróság előtt. Azért verte igy meg a csendbiztos Leskó
Máriát, a miért a titkot nem tudta megőrizni s eljárt a szája.

Mészáros Juli szobalány szintén ott volt a kertben hallgatózni, de nem
fért közel az ablakhoz, négy-öt lépésre állt attól s igy nem látott, nem
hallott semmit.

De a cselédek nem sokáig leskelődhettek. Fecsegtek, vihogtak, zajukat
meghallotta a csendbiztos. Bakó pandurral haragosan kiment rájuk s ők
szétröppentek, a sötétben szétfutottak.

A mint a fiuval Péczely szobájában készen voltak s Péczely vagy
elkészitette már a hirhedt vallomást vagy legalább a fiunak fejébe
verte: akkor átmentek az ebédlőbe az irnok, a csendbiztos és a pandur s
vitték magukkal a fiut is. Itt ünnepélyes játékot hevenyésztek. Mintegy
hitelesitették a fiú vallomását.

A csendbiztos berendelt egy csomó embert. Mozga Péter kertészt, Vigvári
János dohányost, Bakó Gyuri pandurt és Szojár Anna dajkát. Ez utóbbinak
azt mondta:

– Gyere be te is dajka, hallgasd meg a zsidó gyereket te is, hátha
valamikor te is tanu léssz ez ügyben.

Valószinűleg ezt mondta a többinek is.

Ezeken kivül ott volt még természetesen Péczely az irnok, Recsky maga s
Bakó Ignácz pandur. A gyereket kiállitották, Péczely felolvasta előtte a
vallomást; vagy ő, vagy a csendbiztos rámordult: igy volt-e? A gyerek
csak annyit mondott:

– Igy volt.

Ekkor már éjjel tizenegy óra felé járhatott az idő. Bakó Ignácz pandur
rögtön felült a készen álló kocsira s áthajtott Tisza-Eszlárra. Ott az
urak: Bary, a vizsgálóbiró, s Egressi Nagy László, a királyi ügyész, még
fenn voltak, borozgattak s nyugodtan várták a hiradást. Megjött Bakó,
átadta a leveleket s az urak nyomban kocsira ültek, s mentek át
Nagyfaluba, folytatni a kihallgatást.

Bakó két levelet vitt Barynak. Az egyiket Péczely irta s igy szólt:

– Sarf Móricz, a kit a csendbiztos urral Nyiregyházára való bekisértetés
végett magunkkal hoztunk, kevés idővel ez előtt önként jelentkezve,
kérte magát ujólag kihallgattatni, azt mondván, hogy meggondolta magát,
igazat akar vallani. Minthogy nagyon fontos dolgokat adott elő s azok
folytán szükségessé válhatik, hogy a holnapi folytatólagos vizsgálatnál
Eszláron többekkel szembesittessék, kérem azonnal ide átjönni és a
találandókhoz képest intézkedni a felől, hogy bekisérhetjük-e Sarf
Móriczot Nyiregyházára vagy sem. Azonnali válaszát mindenesetre kérem.
Nagyfalu, 1883 május 21-én, estéli tizenegy órakor. Péczely.

E levél hátlapjára Recsky ezt irta:

– A tuloldalon felkérést én mint e járás csendbiztosa azért vagyok bátor
kikérni, hogy az ügy pár óra alatt más fordulatot ne vehessen. Kelt
Nagyfaluba, 882.21/V. Recsky csendbiztos.

Hogy Baryék mikor értek Nagyfaluba: biztosan nem tudni. Nem is fontos.
Bizonyos, hogy éjféltájban már ott voltak.

Péczely aludt már akkor hálószobájában az ágyon. A kis Móricz is abban a
szobában volt s a padlón feküdt öltözötten. Fejaljat és takarót nem
kapott. Bary bekopogtatott a hálószobába s kérte a gyerek vallomását. Ez
a vallomás Péczely feje alatt volt, a vánkos alá téve. Péczely gyertyát
se gyujtott, az irást átadta szó nélkül Barynak, sőt álmos szemmel még
azt se tudta bizonyosan: vajjon épen Barynak adta-e át, s aztán tovább
aludt. Bary kivitte magával a gyereket is.

Igy beszélte Péczely a törvényszék előtt.

Bary nyomban elkezdte a kis fiu kihallgatását. Legalább a tanuk úgy
adják elő.

A jegyzőkönyv felvételében és szerkesztésében Bary sok vigyázatlanságot
árult el, sokban sértette az eljárás törvényszabta alakiságait.

Nem alkalmazott jegyzőkönyvvezetőt. Jegyzőkönyve szerint csak
négyszemközt társalgott a gyerekekkel. Igaz, hogy nem igy történt, mert
a kihallgatásnál jelen volt a csendbiztos is és a királyi ügyész is. De
ez megint nincs a jegyzőkönyvben felemlitve. A mi természetes, minthogy
törvény szerint ezeknek nem volt helyük a kihallgatásnál. A csendbiztos
jelenléte épen megfélemlitő hatással volt a gyerekre.

A jegyzőkönyv fejezetében azt mondja a vizsgálóbiró, hogy a jegyzőkönyv
kora reggel félkettőkor vétetett föl. Ez igaz lehet. A házbeli cselédek
egyike s másika ugy beszélte, hogy hajnal felé lett vége a
kihallgatásnak. »Hajnal felé« e szó alatt a magyar ember azt az időt
érti, a mikor a hajnal már kissé szürkülni kezd. A közép Tiszánál május
22-én reggeli 3 óra körül, talán néhány perczczel előbb áll elő éjfél
után ez az idő.

A gyerek tehát hajnalig nem alhatott.

Azt is mondja Bary jegyzőkönyve, hogy Móricz esti irásbeli vallomását
Recsky András csendbiztostól vette át, ki előző nap estéjén készitette
vagy vette fel azt. – A jegyzőkönyv egyik állitása se igaz. Móricz
vallomásáról nem Recsky vett föl jegyzőkönyvet, hanem Péczely, s azt a
jegyzőkönyvet se Recsky adta Bary kezébe, hanem Péczely. Ez őrizte a
feje alatt.

Mindez jelentéktelen apróságnak látszik. De még se az. Jól tudta azt
Péczely, Recsky és Bary, hogy Móricz vallomásában jogilag és erkölcsileg
egy szó se igaz. Az eszükbe jutott kétségtelenül, hogy e vallatás
története egykor kérdésessé válik, törekedtek tehát a törvényszerüségből
annyit megmenteni, a mennyit lehetett. Az irnok nem nyomozhat, nem
hallgathat ki, nem vehet föl jegyzőkönyvet. Ha valamit megtud is:
tanusága csak magán ember tanusága. Ellenben a csendbiztos nyomozhat, s
szükség esetén valami jegyzőkönyvfélét is készithet. Ezért fogta Bary
Recskyre, hogy ez vette föl a jegyzőkönyvet.

Holott az irás Péczely irása, a cselekmény Péczely cselekménye és Recsky
még csak alá se irta a jegyzőkönyvet.

Erről kölcsönösen megfeledkeztek.

Bary különben kiegészitette némileg a fiunak Péczely-féle vallomását.
Bary előtt elmondta a fiu azt is, hogy Eszter kezében egy ócskás sárga
kendő volt, s hogy abban ő gáliczkövet látott. Elmondta, hogy a lányka
Kohlmájer boltjában volt, Huri Andrásné küldte oda föstékért. Elmondta,
hogy »a koldus zsidó, kinek nevét nem tudom, – ugymond, – de annyit
tudok, hogy Lökről jött Eszlárra, nagy fekete szakálu barna ember, két
koldus asszonynyal, egy kis 2–3 éves fiuval jött pénteken délelőtt
hozzánk«. – Végre elmondta a jegyzőkönyv szerint, hogy Nagyfaluban nem
fenyegették és nem kényszeritették, s hogy Eszláron tegnapelőtt azért
nem mondta el ezeket, mert félt, hogy apja elkergeti a háztól.

Kora reggel átvitték a fiut Eszlárra s ott később még egyszer
kihallgatták. Még e napon be is szállitották a törvényszék székhelyére,
Nyiregyházára.

Május 23-án délelőtt Korniss Ferencz, törvényszéki elnök törvényszéki
ülést tartott. A tanács tagjai voltak az ő elnöklete alatt Russu Gusztáv
és Gruden Ernő birák s Wouvermans Ferencz jegyző. Jelen volt a királyi
ügyész, Both Menyhért is, a ki néhány nap mulva ez után öngyilkosságot
követett el s meg is halt. Halála nem volt összefüggésben ez ügygyel.

A törvényszék hitelesitette Sarf Móricz vallomását. Ez a cselekmény a
vármegyék régi büntető eljárási gyakorlata volt. Felolvasták a vádlott
vagy tanu előtt vallomását s megkérdezték: igy vallott-e? Feleletét
jegyzőkönyvbe vették.

A régi vármegye e birói cselekményt authenticatiónak nevezte. Szükséges
volt ez, mert a régi vármegye is jól tudta, hogy kevés vizsgálóbiró
akad, a ki a tanuk, vagy vádlottak nyilatkozatát tökéletes hűséggel
tudná irásban tenni. Maga az itélő biró akart tehát arról meggyőződni,
mit vallott az illető.

De husz év előtt már idejét multa, sőt egyenesen törvényellenes volt ez
az eljárás. A büntető perek irásbeli tárgyalása megszünt már az előtt
egy évtizeddel 1872-ben s a közvetlen igazság kideritésére a nyilvános,
a szóbeli, az érdekelt személyek közreműködésével megtartott tárgyalás
intézménye állott fenn.

A törvényszéknek ez az ülése nem volt nyilvános. Nem hirdették ki előre,
nem is volt rá idő. Május 22-én este vitték a fiut Nyiregyházára s 23-án
délelőtt már törvényszék elé állitották tanukép.

A fiu vallomása hat vagy hét embert gyilkosság vádjával terhelt
egyenesen. Ezek közül nem idézett meg a törvényszék egyetlen egyet se.
Nem is értesitett. Nem gondoskodott számukra védőkről sem. Az ő jogaik
biztositására nem tett semmit. E jogok érdekében a fiuhoz nem intéztek
se kérdést, se figyelmeztetést.

A törvényszék hitelesitési cselekménye tehát a törvényesség oldaláról
nézve törvénytelen volt, büntetőjogilag pedig hiábavaló. Hiszen
nyilvánvaló volt, hogy a fiu vallomását, bármennyiszer hitelesitsék is
titkon, a nyilvános tárgyalás komoly birálat alá veszi s esetleg halomra
dönti.

Miért tette hát ezt a törvényszék?


III.

(A szenvedélyes közvélemény hatalma a biróságok fölött is érvényesül. –
Móriczot tanú létére elzárják. – Jogairól nem gondoskodnak. – Szentül
hiszem, hogy vallomása Eszláron készült, Nagyfaluban csak elfogadtatták
vele. – A szegénysorsu zsidógyerek rendszerint félénk.)

Felnőtt korom óta szakadatlanul azt tapasztaltam, hogy a legóvatosabban
alkotott szakbiróságok se képesek arra, hogy a viharos és szenvedélyes
közvéleménynek, ha ahhoz a hatalom is csatlakozik, ellenálljanak s a
tiszta jogot, melynek önmagán kivül egyéb erőssége nincs,
megvédelmezhessék. Ha minden biró vagyonilag független, bölcs s hősi
lélek volna: akkor meg tudnák tenni. Olyan nemzet s olyan korszak pedig
nincs, a hol minden biró ilyen lenne.

A törvényszékre rettenetes sulylyal rányomakodott a gyülölködő közérzés.
Maga a biróság elnöke szentül hitte, hogy az eltünt lánykát igy vagy
amugy a zsidók emésztették el. Sokan azt hitték, még a zsidóknak is
érdekükben áll a biróság tekintet nélkül való szigorusága. S azután
ritka ember az, a ki a gyanusitással s a nyilt rágalommal szembe mer
szállani. A levegő tele volt azzal, hogy a zsidók vesztegetnek.
Rotschild hozza a millióit s a világ minden zsidója összedugja fejét,
hogy a bűntény nyomait eltüntesse. Az igazságügyek minisztere Pauler
Tivadar volt, jogtudor, egyetemi tanár, de csupán elméleti jogtudós a
gondolkozásnak minden önállósága nélkül. A vérvád babonája erősen
befészkelt lelkébe, a birói függetlenséget egyébként se érintette volna,
ebben az esetben pedig minden beavatkozástól nemcsak gondosan óvakodott,
hanem valósággal irtózott is. A kormány tehát nem mérsékelte a
biróságot, a közvélemény a gyanusak halálát követelte, a védelemnek a
vizsgálat folyama alatt a törvények szerint egyáltalán nem lehetett
szerepe. A megriadt eszlári zsidók fejüket vesztve, egy kitünő
nyiregyházi ügyvédhez, Heumann Ignáczhoz tódultak védelmi segitségért,
de eredménytelenül. Ő csak társadalmi és egyéni befolyását
érvényesithette volna, de ő is zsidó volt s maga az a gondolat, hogy ő
védőügyvéd is lehet az ügyben, már ellene uszitotta a sajtó egy részét s
az izgatott közönség fenekedését.

A biróság mindent tehetett, nem korlátolta semmi.

Mást is tett azonban a törvényszék ama hitelesitési cselekmény
alkalmával.

A közvádló királyi ügyész Both Menyhért szokatlan, sőt példátlan
inditványt tett. Javasolta, hogy »Sarf Móricz vallomása netaláni
visszavonásának vagy módositásának megakadályozása czéljából továbbra is
felügyelet alá helyeztessék«.

Mi akart ez lenni?

Az, hogy a tanu fogságban legyen mindaddig, mig a biróság jónak látja.
Hogy ne beszélhessen vele senki, a ki őt, az éretlen gyereket
felvilágosithatná. Senki, a ki belé bátorságot önthetne, melyet belőle a
nagyfalui éjjeli vallatás kiölt.

Igaz, hogy a királyi ügyész nem fogságot emlitett, hanem felügyelet alá
helyezést. De hogy ez alatt mit érthettek: megmutatta a következés.

A törvényszék ily alakban nem fogadta el a közvádló inditványát. A
felelősséget ily ostoba és gonosz cselekményért egyenesen elvállalni nem
akarta. Kerülő útra terelte ezt a kérdést.

Tanut fogságba tenni: ezt még nem kisértette meg soha semmiféle nyers
hatalom. Magyarország büntető biróságai előtt megfordul évenként
legalább negyed millió tanú s ennek talán fele terhelő tanu. Ha ezt
valamennyit fogságba helyeznék: minden középület tanúval lenne tele. A
mi azt teszi, hogy csakhamar nem akadna tanu s megszünnék a büntető
igazságszolgáltatás. Hiszen végre a vádlott megmenekülhetne akkor is, de
a tanú nem. A tanút nyomban elzárnák, mihelyt valami bűnös cselekményről
tud valamit. Hátha módositaná utóbb vallomását, hátha meg is
változtatná: meg kell ettől óvni. Vasat kezére, lábára: el kell zárni
négy fal közé; ne beszélhessen senkivel, ne beszélhessen vele senki.
Minő kényelmes dolguk lenne a gonosztevőknek. Senki se lenne oly őrült,
hogy tanúként lépjen föl ellenük.

De hát a kis zsidó gyerek sorsát eldöntötték. Más tanú nem akadt a
vérvádra: ezt nagyon meg kellett őrizni.

A törvényszék az iratokkal együtt visszaadta a gyereket a
vizsgálóbirónak. Csináljon vele, a mit akar. Csak arra figyelmeztette,
hogy lehető gyorsan végezze vele intézkedéseit. – No hiszen gyorsan
végezte. Több mint egy esztendőn és két hónapon át volt fogságban a
tanu.

Május 26-án ujra kihallgatta Bary a gyereket. Arra volt kiváncsi, vajjon
a templomból merre vihették ki a megölt leányka holttestét?

A templom szabad téren áll. Két oldalán utcza s közös libalegelő, mely
nappal tele van gyerekekkel s járókelőkkel. A harmadik oldala is szabad
tér, csak a negyedik oldalán van szomszéd, ha jól emlékszem: Lengyel
Istvánné háza. De e ház háta mögött is szabadon át lehet látni, sőt
átjárni is, mert sehol semmi kerités vagy sürüség nem gátolja a nézést
vagy járást. Szinte becsületére válik a gyerek elméjének, hogy mégis
tudott a vizsgálóbiró szavaira felelni.

Azt mondta, hogy ha az imaház ajtaján vitték volna ki a holttestet, a
szabad mezőn legeltetők bizonyára meglátták volna a déltáji időben. Ugy
gondolja tehát, hogy az imaház pitvarának ablakán adták ki a halottat,
mert az ablak előtt egy szalmaboglya volt s ez némileg elfödte az ablak
elejét.

A következő napon, május 27-én megint kihallgatta Bary. Ekkor a gyerek a
veres cseréptányérról és a fazékról beszélt, melybe a lány vérét
eresztették. Nem tudja: ezek hova lettek. Végül kijelentette, hogy
hazamenni s otthon maradni nem akar, kéri tehát, ruhácskáját hozassák el
Eszlárról.

Igy készült el a tanu fogsága.

A mit a törvényszék nem mert megtenni: megtette a vizsgálóbiró. Végzést
hozott, melyben a gyermek előzetes letartóztatását megszünteti, de a
fogságot számára elrendeli akként, hogy a fogházőrök hivatalos
helyiségében legyen elhelyezve s szüleivel ne érintkezhessék.

A fogházőrök hivatalos helyisége, mint mindenki tudja, a fogház. A
végzés ezt nem árulja el.

Három okot hoz fel erre a vizsgálóbiró. Az egyik ok az, hogy a fiu
hazamenni nem akar. A másik az, hogy Nyiregyházán akar maradni. A
harmadik ok az, hogy a zsidók őt, mint terhelő tanut, bizonyára
bántalmaznák, ettől tehát meg kell védelmezni.

Mindebből természetesen egy szó se volt igaz. De ki ellenőrizhette a
vizsgálóbiró titkos cselekményeit?

Az alkotmány szigoruan biztositja a kiskoru gyermek jogait. E jogok
őrizője első sorban az apa. De az apával nem közölték a gyermek
fogságát, tehát meg se kérdezték erre nézve. Ha az apa nem él, vagy
őrült, vagy nehéz rabságban szenved: ott az árvaszék és a polgári
törvényszék. Gondnokot nevez ki a kiskorú részére s ügyvédi segitséggel
látja el. De senkinek se jutott eszébe a gyermek jogainak ekként való
megőrzése.

Fogoly volt több mint tizennégy hónapon keresztül.

De hát hogy készült nagyfalui éjjeli vallomása?

A mit eddig erről elmondtam: azok csak külső körülmények. Hogy a
gyermeket fenyegették, bántalmazták s rémitették: ennyit ezek a külső
körülmények is bizonyitanak. Ez azonban még nem elég arra, hogy a dolgot
tisztán megértsük.

A tanú elbeszélése egész összefüggő történetet foglal magában, melynek
sok részletét a fiu se önmagától, se szüleitől, se másoktól nem
tudhatta. Hiszen az egész történetet ugy általánosságban se tudhatta,
minthogy az a maga egészében puszta koholmány volt, a fiunak képzelő
ereje azt a történetet meg nem alkothatta.

De ki alkotta hát meg s mikor készitette s ki készitette el a fiu
vallomását?

Nekem rendithetlen hitem volt s ebből sohase csináltam titkot, hogy a
fiu vallomása ugy a hogy Péczely első irásában feljegyződött, nem
Nagyfaluban készült. Hanem igen is készült május 20-án és 21-én még
Tisza-Eszláron a vizsgálatnál ott szereplő egyéniségek pajkos
tanácskozásaiban. Péczely készen vitte azt Nagyfaluba s neki és a
csendbiztosnak abból állott minden feladata, hogy a kész munkát a fiuval
elfogadtassa s aláirassa.

Vallomás, beismerés, tanu nem igazolja e hitemet, de tárgyi körülmények
egész serege teszi azt valószinüvé. S a végtárgyaláson a lehetőség
határáig törekedtem is hitemet külön jogi bizonyosságra emelni. Nem
áltatom magam azzal, hogy egészen sikerült. Az ügy fordulata nem is
ettől függött, tehát nem is kellett erőltetnem ezt a kérdést a
végletekig. Hanem a tárgyi körülmények felsorolását mégis szükségesnek
tartom. Hadd lássa a nyájas olvasó, hogy az érdekek és szenvedélyek
által összekuszált esetekben néha mily nehéz a valódi igazság
kideritése.

A fiu vallomása két lényeges részből áll.

Az egyik részben el van mondva a gyilkolási cselekmény története. Sarf
behivja az eltünt leányt magához, onnan a koldus zsidó elvezeti az
imaházba, annak a pitvarában a földre teriti, két metsző zsidó a lányt
fogva tartja, a harmadik metsző nyakát elvágja, vérét cseréptányérba s
aztán fazékba veszik.

Ez a cselekmény, ez az eset nem történt meg semmiféle alakban. Ennek
minden részlete koholmány. Hiszen megkerült a szegény eltünt lányka
holtteste, azon pedig semmi vágás, semmi metszés nem volt.

Ezt a mesét képzelődés szülte.

De hát kinek a képzelődése?

Ha a vallomás csak ebből állana: nem tartanám teljes lehetetlenségnek,
hogy a fiu maga képzelte, maga koholta az egészet.

Anyaga volt hozzá. Hiszen a kis Samut, az ő öcscsét többszörös
változatban, sőt egymásnak ellentmondó változatokban már ápril végétől
kezdve tanitgatták erre a pajkos lányok. Az utczai fecsegés sok
részletét kétségtelenül hallotta május hó folyamában a Móricz fiu is.
Alkothatott tehát magának képet efféle esetről s azt Péczely előtt is
elmondhatta.

De önként nem s jó szívvel se.

A gyerekre testi bántalom s lelki kénytelenség nyomakodott.

Hogy egykor a kínzó vallatás gyötrelmei közt a vádlottak minő képtelen
dolgokat s minő csodálatos részletességgel vallottak magukra is, másokra
is: azt az igazságszolgáltatás történetének ismerői minden mivelt nemzet
multjából jól tudják. A boszorkányperek s az eretnekirtó szent
inkviziczió perei tömeges adatot nyujtanak erre.

A gyerek ellen a régi multból ismert kínzó vallatást nem alkalmazták.
Hogy fülét megránczigálták, pofon is ütötték s talán Bakó pandur a
korbácscsal egyet-kettőt rá is huzott, a mint a tanuk beszélik: ez
bizony még nem a történelmi kínzó vallatás.

De nem is az a kérdés, hogy a lelki és testi gyötrelemnek mekkora fokát
alkalmazták valósággal. Van olyan elszánt, öntudatos s ezen kivül erős
idegzetü ember, a ki irtóztató kínokat elvisel, semmint lelkiismerete s
tudása ellenére koholmányos és veszélyes tartamu nyilatkozatot tenne. De
van olyan is nagy számmal, ki a legkisebb kényszeritéstől is megretten s
nyomban alkalmazkodik vallatói kényéhez.

A gyerek eszébe élénken bevéste Péczely azt a gondolatot, hogy ha nem
beszél: börtönben fog elrohadni. A gyerek ezt elhitte, hiszen már
rabként vitték Nagyfaluba s ott állott mellette a pandur is; – azt pedig
már otthonról is jól tudta, hogy a ki mellett ott áll a pandur: az abban
a pillanatban boldogtalan. De Péczely azt is a fejébe verte, hogy ha
vall, nemcsak magát, hanem édes apját is megszabaditja a rettenetes vád
terhe alól. Recsky pedig, a csendbiztos, az iránt oktatta meg, hogy apja
már ugy is elbeszélt mindent, tehát ő, a gyerek, hiába titkolózik.

De mi volt hát az a minden, a mit apja elbeszélt? Más nem lehetett, csak
az, a mi Péczely irásában föl van jegyezve. S Péczeli bizonyára
gondoskodott arról, hogy az irás tartalmát a fiu megismerje.

A fiunak mégis kételkednie kellett. A vallomástól mégis vonakodott. Igy
beszélik a tanuk is. De ha tanuk nem volnának is: akkor is igy kellett
történni. Mert az bizonyos, hogy a fülránczigálás, a pofonütés s a
kézben korbácsot suhogtató pandur nem lett volna szükséges, ha a fiu nem
kételkedik, nem vonakodik, hanem készségesen beszél.

A fiu különben erkölcsileg éretlen volt. Egyéniségének egész jelleméről,
gondolkozásának és vágyainak és erkölcseinek természetéről később fogok
majd részletesen szólani, de már itt meg kell jegyeznem, hogy félénk,
sőt gyáva természetü volt.

Tisza-Eszláron a gyáva, félénk, gyámoltalan, tehetetlen gyereket bandzsi
gyereknek nevezik. Ilyennek rajzolta a biróság előtt Sarf Móriczot is
mostoha anyja: Müller Léni. Azt mondta, oly gyáva volt, ha egy 6 éves
vagy ha egy 4 éves bátor paraszt fiu szembeszállt vele: már annyira
megijedt, hogy neki kellett közbelépni s nagy kamasz fiát a kis
támadótól megmenteni.

E gyávaság nem egészen az idegek gyávasága.

A szegény zsidó szülők gyerekeiket már kis koruktól kezdve arra intik,
arra oktatják, hogy a keresztyén gyerekekkel ne viszálykodjanak, azokkal
szembe ne szálljanak, utjukból kitérjenek, mert azok erősek, bátrak,
gorombák és nagy többségben vannak s ha czivakodnak, mindig a zsidó
gyerek huzza a rövidebbet. A magyar gyerek már öt-hat éves korában lóra
ül. Nyereg nélkül csak ugy szőrén üli a lovat. Az az állapot, hogy ő
lóhátról nézheti a gyalogos szegény fiut s az öntudatlan önérzet, hogy ő
már lovat is tud fékezni s az ő hatalma előtt a ló is meghajlik már:
bizonyos elbizakodást, bizonyos foku hetyke bátorságot támaszt benne a
szegényebb sorsu zsidó gyerekekkel szemben. De viszont ez is
tartózkodóvá, szerénynyé, sőt gyakran félénkké lesz, ha amavval
találkozik.

A gyerek, akár milyen állapotu szülők gyereke, mind egyenlő természetü.
De nevelésük nem egyenlő. A falusi vagyontalan zsidó bizony
engedékenységre, alázatosságra, szelidségre oktatja gyerekét. Ily
nevelés mellett gyáva lesz a gyerek, ha idegzete erre különösen
alkalmas.

Már most tisztán állhat előttünk a tanu lelkiállapota Nagyfaluban.

Éjszaka van. Idegen ház, idegen emberek. A gyerek magában van. A ki
hozzá huzzon, vele érezzen, rajta segitsen: nincs senkije. Tudja, hogy
rab s hogy viszik messze a városba, a börtönnek mélységébe. Apja, anyja
nem segithet, hiszen azok is rabok. És azok is zsidók, pedig most a
zsidók ellen közelget s fegyverkezik kemény, komor, borus tekintettel a
törvény. Mellette a hatalmas csendbiztos, a kinek szavára pandur enged,
kard villan, puska elsül, bilincs elzáródik. S mellette a pandur, az
erőnek jelképe, magas termetével, zordon nézésével, kevély bajuszával,
pattogó szavával, – kard az oldalán, pisztoly az övében, korbács a
kezében.

Ő maga nyomorult, erőtlen zsidó gyerek. A ki megfutamodik otthon a
libalegelőn a kisebb gyerekek elől is. S ime most ily emberek hatalmában
vonaglik.

Mit csináljon?

A gyermekagy képzelőtehetsége erősebb, mint a felnőtté. Elképzeli azt a
sorsot, a mely reá vár. Talán éhezni fog, talán kinozzák is, aludni nem
hagyják, négy fal közé eltemetik s ott rohad el a börtönben.

De ha elfogadja és aláirja, a mit Péczely ad a szájába: akkor
megszabadul maga is, apja is minden veszedelemtől.

Semmi hihetetlent se látnék abban se, ha ily rettentő lelki kényszerüség
alatt maga a megrettent gyermekagy koholta volna ki lázas képzelődéssel
a Péczely-féle vallomást.

Csakhogy annak a vallomásnak oly részletei is vannak, a melyek igazak, a
melyeket kikoholni nem lehet s azokat vagy tudja az ember s akkor
elbeszélheti, vagy nem tudja s akkor ki nem gondolhatja.

A lányka neve Eszter volt. Fején kopottas fehéres kendő, nyakán vöröses
kendő, testén kékes szoknya, derekán és vállán fehéres kabátka.
Ó-faluból jött a lányka, Huri Andrásnénál volt szolgálatban.

Ime ezek a részletek. Ezeket tudni kell.

Ám a fiu még ezeket is tudhatta. Hiszen száz paraszt lányka jár ilyen
ruhában. De beszéde közben hallhatta is a fiu e részleteket.

De a fiu még azt is elbeszélte, hogy az eltünt lányka Kohlmájer boltjába
ment föstékért s kezében egy sárga kendő volt s abban gáliczkövet
látott. És azt is elbeszélte, hogy a koldus zsidó Tisza-Lökről jött
Eszlárra.

Ezeket a részleteket pedig ő a tényleges viszonyok szerint nem tudhatta.
Hiszen az eszlári felnőtt zsidók egyike se tudta. Még azok a lányok se
tudták, a kik a kis Samu gyereket oktatgatták. Ezeket csak Bary
vizsgálóbiró puhatolta ki nagy buzgalommal május 19-én, 20-án és 21-én.

Péczely a tanuk szerint esti 9 és 10 óra közt kezdett a fiu vallatásához
s esti 11 órakor már készen volt a vallomási jegyzőkönyvvel is, a
Baryhoz intézett levéllel is, valamint ez időre már a csendbiztos is
megirta Baryhoz levelét.

Tehát másfél vagy legföljebb hétnegyed óra alatt készült mindez.

Péczely jegyzőkönyve egy folyamatu, igazitás nélküli összefüggő
elbeszélés.

Ha a fiu saját képzelőtehetsége erejére támaszkodva beszél: beszéde
zavaros, szakadozott, egyes részleteiben össze nem vágó. Péczelynek sok
kérdést kell tenni, sok részletet összhangzásba kell hozni: a munka ily
rövid idő alatt el nem készülhet.

A jegyzőkönyvnek nincs kelete.

Miért nincs?

Természetesen azért, mert elfeledték ráirni.

De hát miért feledték el?

Azért, mert a mikor készitették, még nem tudták, hogy a kis fiut mikor
tudják rábirni, hogy azt elfogadja és aláirja.

Péczely azt vallja a biróság előtt, hogy a mint a fiu aláirta a
jegyzőkönyvet, ő nyomban megirta Baryhoz a levelet.

Ámde e levél más tintával van irva, mint a jegyzőkönyv. A jegyzőkönyv, a
mint én észleltem, Eszláron használt tintával, a levél nagyfalusi
tintával van irva. Azt pedig mégis szokatlannak, indokolatlannak tartom,
hogy a mely tollal és tintával irta Péczely a jegyzőkönyvet, a mely
hosszu, – ne ugyanazzal, hanem más tintával irja ugyanott és ugyanakkor
azt a levelét, mely rövidebb.

Ezekből a jelenségekből az a gyanúm támadt, hogy a gyerek vallomási
jegyzőkönyvét már Eszláron készitették el s a nagyfalui kirándulásnak
csak az a czélja volt, hogy azt itt a gyerekkel csak elfogadtassák és
aláirassák.

Ezért maradt ébren Tisza-Eszláron Bary József vizsgálóbiró s Egressi
Nagy László királyi ügyész. Ezért találta őket Bakó Ignácz pandur éjjeli
11 órakor indulásra készen. Biztosan számitottak arra, hogy a fiu a
csendbiztosi kezekben és Péczely kezében olyan vallomást tesz, a milyen
csak kivánatos.

Im ezek a jelenségek keltették föl bennem azt a gyanut, hogy Péczely
jegyzőkönyve még Eszláron készült. Gondosan kerestem erre a
végtárgyaláson a bizonyitékokat. Egyenes és közvetlen bizonyitékokat nem
találtam. Péczely nem vallotta be. De ellenmondásokkal és
valótlanságokkal teljes vallomása is csak gyanúmat erősitette.



HAJSZA A KOLDUS UTÁN.


I.

(A vádlottakat egymásután kihallgatják. – Kereken visszautasitják a
vádat. – Alibit igazol mind. – A szüzesség fogalma. – Bukszbaum örökös
imádkozása. – A zsidó irások. – Mit jelent a Krammolblü?)

Tanú már volt. A Móricz gyerek.

A gyilkossági vád is megvolt. Igaz, hogy holttestnek nyoma se
mutatkozott. Élhetett az az eltünt lányka valahol erőben, egészségben.
Elvihették magukkal kóbor czigányok is. Elbujdoshatott valahova maga a
lány is. Vagy önként válhatott meg örömtelen életétől a Tisza
hullámaiban. A víz néma. Nem is kiváncsi, nem is fecsegő. Nem árulja el,
mi történik mozgalmas keblének mélységeiben. A folyam nem ott adja ki
halottjait, a hol azokat magába fogadta. S nem is akkor, a mikorra
várják. A folyam nem engedelmeskedő szolgája se a hatóságnak, se a
biróságnak. Nem számit a becsületes megtaláló s a szerencsés felfedező
jutalmára se. A zsidók tízezer korona jutalmat tüztek ki annak számára,
a ki az eltünt lánykát élve vagy halva megkeriti. A Tisza lassu hullámai
nem törődtek ezzel.

De a gyilkossági vád mégis megvolt. Hiszen a tanú látta, a mikor a lányt
a zsidók földre teritették, nyakát elmetszették, vérét meggyüjtötték.
Tehát a gyilkosságnak meg kellett történni.

A tanuságot pedig elhitte az egész világ. A sajtó minden nyelven
gondoskodott arról, hogy a hol irni-olvasni tudó emberek laknak: oda
eljusson a tanuság. A tanu bevallotta a csendbiztos előtt, megerősitette
a vizsgálóbiró előtt, meghitelesitette a törvényszék előtt: minden
kétségnek el kellett tehát oszlani.

Hogy minő titkos és tilos műveletekből állott az a tanuság: erről a
világ nem tudott semmit. A kik a műveleteket kigondolták és
végrehajtották: azok gondosan őrizték a titkot. Sőt szentül hitték a
vérvádat. A tanuhoz nem férhetett senki. Jól el volt zárva ő a
fogházban. Ő nem mondhatta el senkinek, mi történt vele a nagyfalui
éjszakán.

Most már a vádlottakat kellett vallomásra birni.

Volt vádlott elég.

Ott volt Sarf József, a ki behivta lakásába a lánykát.

Ott volt Svarcz Salamon metsző, a ki elvágta a nyakát.

Ott volt a másik két metsző, a tarczali és a téglási, a kik a rugdalódzó
lánykát lenyomva tartották a földön. – Ez a két ember egyelőre nem
jutott a vizsgálóbiró kezére. Ezeket még elő kellett teremteni.

És ott volt a négy eszlári zsidó, a ki jelenvolt az imaházban a
vérvételnél: Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám, Veiszstein Lázár és Junger
Adolf. – Ezeket nyomban vizsgálati fogságba helyezték ép ugy, mint Sarf
Józsefet és Svarcz Salamont.

Volt azonban még egy vádlott. Ez a koldus zsidó. A rejtelmes alak, a
nagy ismeretlen, a mesebeli bolygó zsidónak visszás képe, fonák alakja,
a kinek se nevét, se hollétét nem tudja senki, s a kiről a tanu is csak
annyit tud, hogy magas barna ember volt.

Ő vezette be a lánykát kezénél fogva az imaházba. Ő hát a főtettesek
közé tartozik. Mig ő kézre nem kerül, a vizsgálatot befejezni nem
szabad.

Az eszlári zsidókkal nem boldogult a vizsgálóbiró. Sehogyse akartak
vallani. Egyáltalán nem ismertek be semmit. Sőt nagy bátorsággal
beszéltek a vizsgálóbiró szeme közé, noha eleget szenvedtek s eléggé
rémitgették őket.

Lusztig Sámuel akkor 40 éves volt, feddhetlen előéletü, családos, nős, 3
gyermeke; – szegény napszámos és vásározó zsidó. Volt egy kis házacskája
Tisza-Eszlár Tót-faluban, melyet a községi előljáróság 150 forintra, mai
pénzben 300 koronára becsült. Bizony kis ház lehetett. Ennyi pénzen csak
egy jóravaló polgári zsöllyeszéket lehet venni a városban.

A tanu szerint ott volt a vérvételnél. De ő bátran ellene mondott a
vádnak. Ott volt a templomban igenis az istentiszteleten, de 11 órakor
hazament Vertheimer Farkassal együtt, ki szintén tót-falui lakos. Az
eltünt lánykát nem ismerte, még név szerint se hallotta hirét.

A mikor pedig jó későn, az 1882-ik év őszén, október 18-án a
vizsgálóbiró közölte vele, hogy a Móricz tanu őt is a vérvevők közt
látta: egyenesen megmondta, hogy a Móricz tanu hazudik, beléje a
csendbiztos verte ezt a terhelő vallomást. Látta a tanut május 22-én
reggel, a mikor Nagyfaluból Eszlárra kisérték vissza, ugy össze volt a
tanu verve, hogy alig tudott járni a maga lábán, görnyedve ment be, a
mint kisérte a pandur a biró lakására. S nemcsak ő látta ezt, hanem
Veiszstein Lázárné is, s ennek leányai is.

Nem volt szerencsésebb a vizsgálóbiró a többivel se.

Braun Ábrahám, más néven Brenner, 37 éves, nős, 3 gyermekkel, szegény
napszámos, tiszta előéletü, egyéb vagyona nincs, csak egy lova és
talyigája, ezzel fuvaroz. Ő Uj-faluban lakik, ott volt délelőtt a
templomban, öt tanuval igazolta, hogy az uj-falui zsidókkal együtt ment
haza 11 óra tájban. Az eltünt lánykát jól ismerte, de eltünéséről nem
tud semmit.

Veiszstein Lázár 56 éves, csalás és sikkasztás miatt már büntetve volt,
nős, 9 gyermeke van, feles bérlő gazdaságot folytat. Ott volt az
istentiszteleten, de annak végeztével hazament Ó-faluba egy csoportban
kilenczedmagával. A lánykát nem ismerte.

Junger Adolf 58 éves, 6 gyermeke van, mezei gazdaságot folytat, van háza
és négy hold földje, multja tiszta. Esztert, az eltünt lánykát hirből se
ismerte. Szentül hiszi, hogy valahol most is él, mert a zsidók őt el nem
emésztették. Tizenegy óra tájban ő is hazament az imaházból. Sok tanura
hivatkozik, kik vele együtt mentek haza Ó-faluba. – A tanu terhelő
vallomása hamis tanuság. Október 18-iki vallomásában azt mondja, hogy
Nagyfaluban a csendbiztos erőszakolta ki azt a vallomást. Volt egy
ibrányi származásu fogolytársa a fogházban. Ez beszélte neki, hogy
Móricz vallatásakor mint letartóztatott vádlott, ő is Nagyfaluban volt a
csendbiztosnál, s ő is látta és hallotta, miként erőszakoskodtak a
tanuval. Volt még más két fogolytársa is: Hegymegi Sándor és Jámbor Pál
nevüek. Ezeknek is elbeszélte az ibrányi fogoly a Móricz gyerek
vallatását.

Sarf József, az egyházszolga, félvállról veszi a vádat s nyugodtan és
bizonyos játszisággal utasitja el magától és a zsidókról. Október 17-én
közli vele a vizsgálóbiró, mit beszél Móricz fia, a tanu. Azt felelte
rá, hogy ha fia május 21-én ezt el tudta beszélni, hát akkor ápril 1-től
május 20-ig miért nem beszélte el neki, az apjának? Ha pedig ő neki el
nem beszélte, miként lehetne az ő beszéde igaz?

Svarcz Salamon a fővádlott, a ki a tanú szerint elvágta késsel a lányka
nyakát. Ez miveltebb embernek látszik, mint akármelyik társa. Nem azért
talán, mert többet iskolázott, hanem azért, mert többet észlelt,
tünődött és gondolkodott. Akkor 37 éves volt, neje, 3 gyermeke és
csekély házi butora. Előélete tiszta. Ápril 1-éről minden lépését
tanukkal igazolja.

Emlékszik a koldus zsidóra is. Azt hiszi, emődi származásu volt
Borsodvármegyéből. Ebben tévedett s e kijelentése utóbb az emődi
zsidóknak sok zaklatást és sok szomoruságot okozott.

Lehetetlennek tartja a vérvádat. Október 18-iki vallomásában azt mondja,
az egész eszlári hajsza nem egyéb, mint zsidóüldözés, az oroszországi
zsidóüldözés folytatása. Azt hiszi, az eltünt lányka most is él és csak
Ónody Géza eszlári birtokos rejtette el, hogy megöletését a zsidókra
ráfoghassák.

Ónody Géza csakugyan eszlári birtokos s országgyülési képviselő volt
akkor. A zsidók elleni gyülölködésben akkor erősen buzgólkodott s a
törvényhozásban is ő hozta először nyiltan szóba az eszlári esetet. A
vizsgálóbiró társaságában gyakran látták a vizsgálat folyama alatt.
Pajkos mókázásként csakugyan beszélték akkor, hogy a lányka eltünéséről
neki tudnia kell, vagy lehet valamit. Ez a hiresztelés jutott el Svarcz
Salamon füleihez a tömlöczbe.

Vidéki tömlöczök lakói nincsenek elzárva teljesen a világtól.

A nyiregyházi törvényszék tömlöczében lehetett husz-harmincz fülke, de
sokkal több elitélt vagy vizsgálati fogoly. A nagy perbe keveredett
zsidók közül ugyan kettőt nem tettek egy fülkébe, nehogy egymással
beszéljenek s talán összebeszéljenek, de mindegyiknek volt három-négy
idegen társa. Több-kevesebb folytonosan. S a társak folyton váltakoztak.
Egyik szabadult, vagy központi börtönbe került s jött helyette másik. S
a ki jött: az mindig hozott hirt a külső világból.

Ám akkor mindenki a vérvádról beszélt Magyarországon. Ura, szegénye,
férfia, asszonya, örege-apraja alig talált egyéb társalgási tárgyat. Az
a rab, a kit eszlári zsidóval zártak össze, kifogyhatatlan volt az e
fölött való beszélgetésben. Az emberek agya bőven termette az ötleteket,
föltevéseket, elméleteket. A rabnak egyébre sincs ideje, mint tünődésre
s ha társa van: beszélgetésre. Ebből áll minden tevékenysége s egyuttal
minden vigasztalódása is.

S nemcsak a rabok társalognak egymással, hanem a tömlöcztartók, a
felügyelők s az őrök is társalognak a rabokkal. Sok jó ember, sok
érdekes alak, sok különös egyéniség van a rabok és gonosztevők között.
És sok különösség, sok képzeletingerlő részlet az egyes
bűncselekményekben. De semmi se érdekesebb, mint az, a melyben szüz lány
szerepel. A mit költészetnek nevezünk, a mi művészet van a világon: az
őskortól kezdve abban mindenütt nagy szerepe van a szüzesség fogalmának.
Nem csupán a keresztyén kornak szüzanya-képe tette gazdaggá és
termékenynyé ezt a fogalmat. A fogalomnak rejtélyes bája és titokkal
teljes fensége évezredekkel előzi meg a keresztyénség korát. Szüz
lánynak vérét venni, keresztyén lánynak vérét vallási szertartásokra
felhasználni: lehet-e gondolat, mely jobban izgatná az agyat, nagyobb
tevékenységre buzditaná a képzeletet s inkább megoldaná a nyelveket,
mint ez?

Bizony nem mulik el olyan nap május végétől kezdve álló esztendeig, hogy
a nyiregyházi tömlöczben mindenféle rabok és fogházőrök, zsidók,
keresztyének, tömlöcztartók, bejáró családbeliek órákon át ne az eszlári
esetről társalogtak volna. Urak a vármegyeházán, birák a törvényszéken s
rabok a tömlöczben csak ezzel üzték az időt és unalmat. S a börtönök
lakói gyakran sokkal jobban ismerik a valódi igazságokat, mint az
igazságszolgáltatás intézői.

Svarcz Salamonból a börtönbeli tudás s a börtönbeli sok tünődés beszélt.
Noha volt az ő lelkében valamely csodálatos buzgóság is, melyről lesz
alkalmam később szólani.

A vérvád babonája némely vidéken ugy szól, hogy a metsző feladata a
keresztyén szűznek vérét venni. A hány metsző tehát április 1-én
Eszláron volt: mindazokat a vádlottak sorába kellett iktatni. Csupán
azért, mert metsző s mert április 1-én ott volt.

Ilyen metsző még három volt.

Taub Emanuel volt az egyik, a ki április közepéig eszlári metsző volt,
de azután Polgárra költözött s a ki helyett választottak épen ápril 1-én
uj metszőt. Taubot hamar megkeritették. Május 26-án már ki is
hallgatták. Fiatal, 28 éves, nős, vagyontalan s eddig tiszta előéletü.
Tagad minden vádat, az eltünt lánykát hirből se ismerte. Az ápril 1-én
történtekre, az istentiszteletre, ebédre, az egész délutánnak és az
estének miként lett eltöltésére nézve ugy beszél, mint a többi tanu.

Vizsgálati fogságba jutott nyomban.

A gallicziai náj-szandeczi metsző volt a másik. A neve Bukszbaum
Ábrahám, 26 éves, nős s már van két gyermeke. Huszonhárom éves koráig
Gallicziában lakott, azután kóborlásai közben elvette a tarczali
rabbinak, Spirer Jakabnak leányát feleségül, egy évig Sárosmegyében
Komárnyikon lakott, azután Tarczalra költözött s onnan ment át
gyalogszerrel Eszlárra pályázni. Legutóbb már ibrányi lakos volt s onnan
kisérték a vizsgálóbiró kezei alá. Egyetlen szót se tudott magyarul.
Csak a lengyel és rusznyák nyelvet értette s a német nyelvnek galicziai
zsidó változatát.

Fiatalsága daczára vagy talán fiatalsága miatt igen buzgó, áhitatos
lélek volt. Még nem rég került ki a jesivából. Fogolytársainak valóságos
gyötrelme volt. Magyarul nem tudván, velük nem beszélhetett. Egész nap
nem tett egyebet, mint imádkozott. Heteket, hónapokat töltött el
imádkozásban. A mit kis gyerek korától kezdve tanult a szentirásból,
talmudból, imakönyvekből: azt hadarta örökké. Héber, lengyel, német
keverék nyelvvel örökké tele volt a szája. Mint később kitünt, sok erély
és határozottság lakott lelkében. Az ellene támasztott vérvád ellen
lenéző gúnynyal, néha haragosan, néha vidáman tiltakozott. A zsidók
egyetemes üldöztetését látta a vérvádban. Buzgón hitte, hogy Izrael
istene megvédelmezi őt is, hitsorsosait is, ha ő folyton imádkozik. A
magyar faj nem imádkozó nép. A kéregetés nem természete s még istenhez
is röstel minduntalan könyörögni. Volt a galicziai metszőnek néhány
fogolytársa, a ki őt a sok imádkozásért folyton szidta, egyszer s
másszor meg is rázta. Mit alkalmatlankodik annyit az égben? Mit zaklatja
örökké a jó Istent? Miért nem mulattatja inkább fogolytársait?
Lassanként a tömlöczben megtanulta jól a magyar nyelvet. Több mint egy
év alatt volt ideje hozzá elég. De mihelyt magyarul tudott beszélni:
abbahagyta az örökös jajgatást.

A harmadik metsző volt a téglási Braun Lipót vagy Lőbi. Ezt nem találták
meg hamarosan. Nem volt már Tégláson. A debreczeni törvényszék
vizsgálóbirája kihallgatott minden téglási zsidót, senki se tudott róla
hirt mondani. Ott volt, eltünt, nyoma veszett. Avas észjárásu
vallástanitók azt hirdetik, hogy a földi élet csak bujdosásból áll. A
vagyontalan, szegény zsidókra egészen illik ez a tanitás. Ez a Braun
három évig lakott Tégláson, onnan áprilban elköltözött Udvariba, a
szomszédos Szatmár vármegyébe községi metszőnek s ugy elköltözött, hogy
négy-öt hét mulva már Tégláson egy árva lélek se akadt, a ki tudta
volna: hova lett. Egy ember nem volt, a ki törődött volna vele. Nem
hagyott Tégláson senkit, a kivel tudatta volna, hova megy, merre jár,
hol hajtja le fejét. Még nőtlen ember volt, 27 éves, de a sok áhitat és
nélkülözés miatt már 40 évesnek is beillett volna. Egészen afféle
embernek látszott, a minőt Mózes IV-ik könyvének hatodik részében
nazareusnak nevez.

Nagyon sok dolgot adott a vizsgálóbirónak.

A vérvádat ridegen utasitotta el magától, de találtak nála egy csomó
zsidó apró betükkel irt ákom-bákom kéziratos levelet. A vizsgálóbiró és
barátai nagy titkokat sejtettek ezekben.

De hát ki forditsa le ezeket magyarra?

Braun Lőbi ugyan szivesen leforditotta volna, de neki nem lehetett
hinni. S más zsidónak se akartak hinni. Kerestek valami tudós papot vagy
barátot, a ki értse a zsidó nyelvet.

Van néhány ilyen tudós pap és tanár Magyarországon minden keresztyén
magyar felekezetnél, csakhogy ők is csupán a nyomtatott héber betüket
tudják olvasni, de a kéziratok arabos héber kusza vonásaihoz nem
értenek. Utóbb mégis találtak egyet, valami dr. Karsz Lólion nevüt, de
az is azt felelte, hogy a kéziratok rasi-rabbi féle betükkel irvák,
ebben pedig ő nem eléggé jártas, hanem egy kőszegi benczésrendü barát,
Paulus Stern, ebben is jártas, forduljanak ahhoz. Utóbb is valamelyik
rabbival kellett lefordittatni, a mikor kisült, hogy a levelek csak
áhitatos üres vallási bölcselkedésről szólanak, sőt nagy részük csupán
jesivabeli tanulók irásbeli gyakorlata.

Mindez csekélység.

Hanem találtak még Braun Lőbinél a házkutatás alkalmával egy kis
szennyes papirba csomagolva bizonyos sárgásbarna, vöröses port is,
melyről első tekintetre is látszott, hogy ez száritott és porrá tört
vér, – ha pedig vér, más vér nem lehet, mint embervér s minthogy
metszőnél találták, tehát bizonyára keresztyén szűz vére. Talán épen az
eltünt lányka, a szegény Eszter vére!

Nosza meg kell vizsgálni a leleményes ész egész hatalmával, a tudomány
minden fegyverével.

A papiroson irás is volt. Két szó volt ráirva: Krahhmol-blű. Ennek
értelmét kellett először megfejteni.

E két szó nem magyar, nem is német, nem is latin. Eddig elért a
vizsgálóbirák, királyi alügyészek, irnokok és csendbiztosok tudománya.
Volt egy börtönőr, a ki értette a rusznyák nyelvet. Ezt is megkérdezték.
Az ő szláv nyelvbeli tudománya se tudta a szavakat megmagyarázni.

Egyszerü dolognak látszott Braun Lőbit magát megkérdezni. Övé az a barna
vöröses por, ő irta a papirra azt a két szót, neki csak tudnia kell
mindent.

Tudott is. Meg is mondotta, hogy az a por vérzés ellen való gyógyitó
szer, pénzért árulják a gyógyszerészek, ő is ott vette azoknál nyolcz
krajczárért, egyéb neve pedig nincs, mint krahhmol-blű.

Dehogy hitték el egyetlen szavát is. Olyan egyszerü és világos volt ez a
megoldás, hogy ezt a vizsgálóbirói észszel már ennélfogva se lehetett
volna elfogadni. Félti a vádlott a bőrét, azért beszél igy, azért akarja
a biróságot félrevezetni.

Pedig hát a metszőnek igaza volt.

Mikor a csecsemőt körülmetélik, a megsértett testrészen vérzés támad.
Erős vérzés, melyben igen gyakran elgyengül a csecsemő, néha meg is hal.
A vérzés elállitására ősi időktől fogva bizonyos szereket szoktak
használni. E szerek közé tartozik a sárkányvér is, melyet e néven
árulnak a gyógyszerészek. Nem sokat érő szer, ma már nem is használják
sürüen, de a tanulatlan metszők és a körülmetélők egyike s másika ma is
ragaszkodik hozzá.

Valami gyanta ez. Rokonságban van azzal, melylyel a hegedüvonót kenik. A
molukki szigeteken tenyészik egy pálmafaj, melynek a neve Calamus Draco
vagy Daemonorops Draco. Valószinüleg alakja után s az alakjához
kapcsolódó népmesék és a babonák után adták rá ezt a nevet. Az is lehet,
hogy eredetileg a molukki vadak a maguk nyelvén nevezték el olyképen,
hogy azután a tudósok belevették nevébe a sárkányt. Ennek gyümölcséből
izzasztják ki a nedvet, a melyet, ha megsürüsödik, megsárgul, megbarnul
és porrá törnek: vérzés csillapitására gyógyitó szerül alkalmaznak. A
gyógyszerkönyvekben latin neve: sangvis draconis, magyarul: sárkányvér.

De hát hogy lett ebből Krahhmol-blű vagy Krachmol-blö?

Ez is egyszerü.

Az északmagyarországi ó-hitü zsidó se magyarul, se latinul nem beszél,
hanem beszél németül. Németül a sárkányvér: Drachen-bluth. Csakhogy a
galicziai és északmagyarországi zsidók német szójárása valami különös,
furcsa, megmagyarázhatlan torzitás. A Drachen szót átalakitja Krahhmol
vagy Krachmol szóvá, a Bluth-ot pedig Blü vagy Blö szóvá. Igy lesz
Drachenbluthból Krahhmol-blü.

Volt Nyiregyházán egy tanult, értelmes gyógyszerész, Korányi nevü. A
törvényszéknek ez szokott a szakmájabeli kérdésekben véleményt adni.
Megkérdezték ez esetben is. Adott is okos és alapos felvilágositást, a
mely azonban igazolta volna Braun Lőbit. A mellett kisült, hogy ez a
gyógyszerész is zsidó volt valamikor, vagy legalább apja-anyja volt
zsidó. Nem lehetett tehát hinni neki se. Elküldték tehát a vöröses-barna
por egy részét a műegyetemhez, az országos fővegyészhez, dr.
Felletárhoz. Ő se mondhatott mást. Abban a porban nyoma sincs a vérnek,
nyoma sincs a szűz lány vérének.


II.

(Fölkutatják a sirokat. – Az emődi zsidók. – Az alibi. – Az elfogott
koldus zsidók serege.)

Másutt kellett keresni a bűntény tárgyi jelenségeit. Minthogy azonban
effélék semmi irányban sem mutatkoztak: elő kellett teremteni valahonnan
a koldus zsidót.

Pedig megvizsgálták a temetőket is.

Április elseje óta csak két hónap telt el. A keresztyének temetőjében
levő minden ujabb sirhalomnak eredete, ideje és kora kétségtelen volt.
De a babona szerint a zsidók ide nem is temettek volna senkit. De az
eltünt lányka holttestét valahova mégis el kellett temetniök. Máshová
nem, csak a zsidó temetőbe.

Kimentek hát oda. Birák, pandurok, előljárók, orvosok, napszámosok,
tanuk, kiváncsiak. Föl kell ásni a sirokat. Valahol ott lesz a lányka.

Három ujabb ásatunak látszó sirhalmot találtak.

A legujabbról azt mondta Sarf József, hogy azt ne bántsák, ő temette oda
1882. évi január 30-án kilencz napos csecsemőjét. De azért csak
felbontották a sirt. A gödör fenekén a puszta földön egy kis szalmán
feküdt a kis csecsemő oszló-bomló maradványa egy ócska kis teknővel
letakarva. A régi zsidók egyszerüségével s a szegény ember
pénztelenségével történt a temetés. A szakértő orvos megvizsgálta a kis
hullát s legalább hét napos s legföljebb 14 napos csecsemőnek találta.

Tovább kutatták a sirokat.

A zsidók bebizonyitották, hogy 1882-ben január elsejétől május végéig
nem volt több halottjuk, csak Sarf József csecsemője. Az 1881-ik évben
nem volt egy halottjuk se. Az előző 1880-ik év junius 7-én temettek
utoljára. A sirhalom alakja is megbizonyitja ezt. Minek tehát felturni a
régi sirokat, fölzaklatni a porladó tetemeket? Hiszen a föld megmutatja,
hogy április elseje óta, a mikor a lányka eltünt, egyetlen kapavágás se
történt a zsidók temetőjében.

Igy beszél az igazi szakértő, a mezei munkás gazda ember. A ki ássa-vési
a földet s naponként nézi, hogy az ujonnan ásott föld hantjai miként
mállanak, miként sülyednek, miként telnek meg lassanként gyommal, fűvel,
vadvirággal s mennyi idő alatt heged be a földnek sebje, melyet rajta
ásó, kapa, ekevas ütött. Ismeri a különböző talajok és füvek
természetét. Agyagon, kavicson, televényen, égevényesen miféle fű mennyi
idő alatt fogamzik, miként nő fel s mi sorsa van télen is, nyáron is?

A falusi előljárók, tanuk, parasztok jól látták, hogy a temetőben nyoma
sincs uj ásásnak. Ám a vizsgáló biróság emberei és szakértői másként
látták a dolgot. Az ő elméjüket tompává, de egyuttal furfangossá is
tette az a töredékes tudomány, a mely oda beleszorult. Ők még a
vakondturásokat és hangyabolyokat is felturták: nincs-e ott az eltünt
leánykának vagy keze, vagy lába? A paraszt csak a fejét csóválta. Az
urakkal nem akart kemény vitába keveredni. Ő jól tudta, hogy
földszinéhez közel vakandturásban vagy hangyabolyban rothadó testrész
hónapokig meg nem maradhat. A falusi kutyák dülőföldek messzeségéből
megérzik a szagát, oda mennek, kikaparják s megeszik vagy elhordják
onnan. S aztán a tavasz meleg napjaiban a hangyák, a pondrók s az apró
skarabeuszfélék is nagy hirtelen szétszedik a hullarészeket.

Mindegy. Az urak töviről-hegyiről elkutattak a temetőben mindent.
Fölástak még nem régi ásatunak látszó két sirt is s a mikor a szakértő
orvos azt mondta, hogy ezek halottjai legalább egy év óta pihennek ott:
csak akkor hagyták abba a többi sir felbontását.

De hol van hát a koldus zsidó?

A vizsgálóbiró az emődi zsidók közt kereste a koldust első sorban.
Svarcz Salamon metsző szava terelte figyelmét az emődiekre.

Emődön sok zsidó van. Több mint 22 család. Alig képzelhető akkora
szigor, a melyre akkor a biróságok tagjai feljogositva ne érezték volna
magukat. Oktalan és törvénytelen szigort alkalmaztak az emődi zsidók
ellen is.

Kit kellett Emődön keresni és megtalálni?

Azt a zsidót, a ki szegénysége miatt koldulni s koldulás végett faluzni
szokott. Tehát a vagyonos, birtokos, háztulajdonos, boltos kereskedő
zsidókat nem lett volna szabad, mert nem volt szükséges zaklatni.

Békességes időben igy is történt volna. De ha a társadalom zúg és
gyülölködik: akkor más a rend.

Gyanuba fogtak minden zsidót tekintet nélkül. Mindenkit arra hivtak fel:
bizonyitsa be, hol volt április 1-én.

A büntetőjogban ugy hivják ezt: alibi.

Nagyon kevés ember van a világon, a ki hónapok mulva idegen tanukkal
alibit tud igazolni. A királyok, a katonák, a kórházi betegek, a rabok,
tömlöcztöltelékek, kisebb fajta hivatalnokok meglehetősen tudják
igazolni, hogy hónapok előtt valamelyik napon hol voltak vagy hol nem
voltak, de más emberfia nagyon nehezen. Az utazó ügynökök, mintaárusok,
tőzsdelátogatók, még vezetnek valamelyes jegyzéket, hol töltik
napjaikat; – számlákból, megrendelésekből, körlevelekből sok elmult
napjuk miként lett lefolyását meg tudják bizonyitani, de a falusi kis
gazda vagy kis szatócs erre nem igen képes. Ő csak néhány különös
esemény után tudja magát a régi elmult napok iránt tájékozni. Nagy
ünnep, születés, halál, keresztelés, lakodalom, jégverés, tüzi
veszedelem, biróválasztás, szüret s néhány efféle esetet megjegyez s az
ily napról megtudja mondani, hogy otthon volt-e vagy másutt. Az ily
napról gyakran még idegen tanura is tud hivatkozni. De ezzel aztán vége
is van minden történettudományának.

Az emődi zsidókat juniusban faggatták, hogy állitsanak tanukat arra, hol
voltak április 1-én? Természetesen vagy husz nem tudott állitani, mert
maga se tudta bizonyosan, hol volt.

Ez mind valamennyi gyanus lett. Fogságba velük. Néhányat több-kevesebb
ideig a fogságban is felejtettek. Egyelőre a varju se károgott utánuk.

Nem lehet biztosan meghatározni, hány kóborló koldus zsidót fogtak el e
napokban az ország különböző részein. A rendőrkapitányok mintha
versenyre szálltak volna egymással: ki tud minél több koldus zsidót
összefogdosni.

Elfogtak egy Reisz Mihel nevüt. Éhes volt és rongyos. Gallicziai
czajkovai származásu, egyetlen szót se tudott magyarul. Mig szabadon
járt: mindig sirt. Mikor elfogták: azóta mindig nevetett. Megkérdezték:
miért nevet? Azt felelte: soha se volt olyan jó dolga, mint a mióta rab.
Kialhatja magát kedvére s mégis kap enni. – Néhány nap mulva kilökték,
kolduljon tovább.

Jött névtelen levél, mely tudatta, hogy az eszlári koldus zsidó
Ózd-Vasváriban van, a neve: Juhszem. Furcsa név. Héberül hangzik, de
magyar szó. Elemeire bontva azt jelenti: juhnak a szeme. Bizonyára
csufnév vagy költött név. De azért keresték nagy buzgósággal.

A karczagi főkapitány valami csavargó oláh embert fogott el. A neve volt
Makszim Lauli. Nem tudta bizonyosan: oláh-e, zsidó-e, czigány-e? Senki
se tudott vele beszélni, Mit csináljon vele? Bűnösnek nem találta, csak
szegény kéregető volt. Legjobbnak találta azt a megoldást, hogy elküldi
Bary vizsgálóbirónak. Előbb azonban megkérdezte távirattal: van-e rá
szüksége? Bary azt felelte: nincs.

Efféle mókát gondolt ki Székes-Fehérvár főkapitánya is. Talált egy
Svarcz Baruch nevü bujdosó zsidót. Elfogta nyomban s egyebek közt
megkérdezte tőle, mi a foglalkozása? Azt felelte, hogy ő tudja
könyvnélkül a talmudot. Talmudot? Minden rendőrkapitány tud annyit, hogy
a talmud a zsidók könyve, a zsidók titkainak gyüjteménye s a ki azt
tudja, az már ennélfogva megérett arra, hogy az eszlári vizsgáló urak
kezére kerüljön. Rögtön elfogatta s fényképező elé állitotta a zsidót s
fényképét elküldte Barynak azzal a hivatalos kérdéssel vajjon a zsidót
is ne küldje-e utána?

Bary erre is azt felelte: nincs szüksége rá.

Galliczia csak ugy ontja Magyarországra a koldus zsidókat.

Egy Rózenblűth Májer nevü koldust is elfogtak. Strzyrovi származás
Gácsországból, ötven éves, nős, hat gyermeke van, otthon rőfös-kereskedő
volt, de tönkrejutott, most Magyarországot járja, s helyet keres, a hol
letelepedhessék. Kéregetésből él.

Elfogtak egy Czukkermann Lipót nevü gácsországi zsidó koldust is. Dinovi
születés. Ez is ötven éves volt. Ennek is volt neje és négy gyermeke. Ez
már igazi koldus, mert a zsidó tanitói pályára készült.

Mind a kettőt hazakisérték Gácsországba.


III.

(Róth Borbála koldus zsidóasszony. – A ki meg akarja javitani a
világot.)

Volt Tisza-Eszláron a lányka eltünésének napján egy koldusasszony is.
Ezt is föl kellett keresni a nagy világban. Ő is ott delelt, ott
tanyázott a templomszolga lakásán, neki is látnia, tudnia kellett
valamit. A nyomozásokat szinte vidám munkának lehetne tekinteni, ha
annyi bánatot és szerencsétlenséget nem okoztak volna sok embernek.

Junius 9-én egy ismeretlen zsidóasszony jelent meg Tisza-Eszláron. Már
három nap előtt találkozott véletlenül özvegy Solymosi Gábornéval,
született Jakab Erzsébet tisza-eszlári lakossal, az eltünt lányka
rokonával. A találkozás Bodrog-Kereszturnál történt az országuton. A
gyalogosan levő két asszony csakhamar beszélgetésbe keveredett s a
zsidónő nyomban az eszlári eseményre forditotta a szót. Azt mondta, hogy
ő is zsidó, még pedig bábaasszony, s jó, hogy április 1-én nem ment
Tisza-Eszlárra.

Solymosi Gáborné nem sokat adott erre a beszédre. Azonban három nap
mulva az asszony csak megjelent Eszláron. Találkozott az utczán egy Nagy
Miklós nevü 12 éves fiuval, megkérdezte tőle, melyik házban lakik az
eltünt lányka édes anyja, Solymosi Jánosné s két krajczárt igért a
fiunak, ha megmutatja a házat.

A fiu megmutatta.

A zsidó asszony bement Solymosinéhoz, keresztyén kálvinista vallásunak
mondta magát, előhozta a szegény Eszter eltünését s könyező szemekkel
fejezte ki részvétét és sajnálkozását. Együtt sirt a busuló anyával.

Később azt mondta, hogy ő még reményli, hogy a szegény lányka előkerül.
Ő ismer Máramaros vármegyében egy tudós asszonyt, menjen el Solymosiné
oda, ő szivesen elvezeti hozzá, s ha annak elpanaszolja baját: az élve
vagy halva megkeriti a lánykát. De a lányka ingéből vigyen magával egy
darabot, mert a tudós asszony csak annak segitségével boldogulhat. Addig
is pedig, mig oda jár, a lánykának egy ingét ássák el a földbe, rakjanak
föléje nagy tüzet s az égjen addig, mig csak az eltünt lányka meg nem
kerül.

Ez bizony ostobaság, közönséges babona.

A zsidó asszonyok nem igen babonásak, de a kálvinista magyar asszonyok
se. Nem is adott Solymosiné az egész beszédre semmit. Csak mikor már a
zsidó asszony elment és Solymosiné az esetet a faluban elbeszélte: akkor
jöttek arra a gondolatra, hogy bizonyosan ez volt az az ismeretlen nő, a
ki a lányka eltünésekor ott járt a faluban. Most is csak tőrbe akarta
csalni az anyát.

A faluból azonban nem mehetett ki, elfogták még azon a napon.

A neve Róth Borbála volt, elhalt férjét Klein Sámuelnek nevezték. 42
éves s két gyermeke van. Máramarosszigeti származásu s bábaasszony. De
otthon megélni nem tudott, nyakába vette tehát az országot s május
elseje óta bujdosik egyik városból és vármegyéből a másikba. Már
tizenkét várost bejárt, hogy élhető helyet keressen.

Miért akarta megbóditani Solymosinét: ennek nem tudja okát adni. De az
bizonyossá lett, hogy április 1-én nem volt Tisza-Eszláron. Nem ő tehát
a keresett koldusasszony.

Közel négy hónapi rabság után szabadon bocsátották.

De mit is akart hát ez a szegény kóborló zsidó asszony?

Élete, a mint ez évben folyt, csupa regény, de a nyomoruságnak derütlen
regénye.

Férjét elveszti, özvegyen marad két gyerekkel, de kenyér és hajlék
nélkül. A telet keservesen huzza át s a tavaszféllel kóborolni megy. Azt
mondja, azért kóborol, hogy olyan kelyet találjon, a hol nincs elég
bábaasszony, Máramaros-Szigeten harmincz is van, ott nem tud megélni.

Eszlárra vetődik. Azt mondja: véletlenül. Ott Solymosinéhoz, az eltünt
lányka anyjához tér be. Azt mondja, oda is véletlenül. Megszomjazott,
egy ital vizet kért inni, azért botlott be oda.

Ezt nem lehet elhinni. Neki valami gondolata volt, melyet a vérvád zajos
emlegetése szült meg az ő gyenge agyában.

Eszláron elfogják, Recsky csendbiztos kezére adják s ott Nagyfaluban a
belső cselédek elfecsegik neki, hogy Sarf Móriczot hogy’ vallatták,
hogy’ kínozták, ő is várhatja kínos sorsát.

A csendbiztos csakugyan rárivall. Először a fecsegő lányt véresre veri,
azután neki fordul:

– Téged pedig, kutya zsidó, összeváglak, gödörbe hánylak, a zsidók
istene számoljon rólad.

De a csendbiztos felesége mívelt urnő, kiveszi a kóbor asszonyt ura
kezéből s átadja a pandurnak. A pandur elviszi s belöki a börtönbe.

A börtön szűk helyiség. Három lépés széltében, három lépés hosszában.
Nincs benne semmi, padlata csupasz föld, nincs az asszonynak feje alja,
még szalmát se adnak alája.

A kóbor asszony bölcselkedik. Odafordul a pandurhoz:

– Mondja meg nekem kigyelmed, ha a juhot a juhász kezére adják, kitől
kérik számon?

– Hát a juhásztól, jó asszony!

– Nohát engem se hagyjanak itt a puszta hideg földön feküdni, mert
valamikor engem is számon kérnek és rólam is be kell majd számolni.

Igy beszéli el nagyfalui esetét a törvényszék előtt a kóbor asszony.

Másnap lovas pandur bekiséri Nyiregyházára Bary vizsgálóbiró elé.

A pandur ül a lovon, a kóbor asszony megy a ló feje előtt gyalog. Az út
hosszu s a kóbor asszony éhes, gyönge, kimerült. Nem tud lépést tartani
a lóval, kidől. De ha pénze van: fogadhat kocsit. Van pénze, öt koronát
már összekoldult kis gyermekei számára. Éppen elfogy a kocsira. De
legalább bejut a központi börtönbe.

Ott tartják s idejét meg nem határozzák.

Ott is az eszlári lányka eltünésén jár az esze. Véletlenül találkozik
ott a tanuval, Sarf Móricz fiuval. Rögtön forditani akar egyet a világ
során. Zsidó nyelven szólitja meg a gyereket, hogy megoktassa. De a
gyerek nem akar vele szóba állani. A gyereket már megtanitották félni.

– Nem lehet nekem magával beszélni, mert én rossz kezekben vagyok.

Ezért is meglakol a kóbor asszony. Megtudják, hogy beszélt a gyerekkel s
büntetésül két napon át nem kap enni.

A börtönben megismerkedik egy sulyos rableánynyal. Pályik Mária a neve.
Elvesztette elsőszülött gyermekét s e miatt három évre elitélték. Fiatal
s talán csinos lány volt s az őrök bizalmaskodtak vele. Elmondták neki,
hogy megkerült az eltünt lányka, holttestét kiadta a Tisza vize, de
bizony nem volt azon egy karczolás se, nem ölték azt meg a zsidók.

A kóbor asszony föltette magában, hogy a mikor majd szabad lesz: ő
kikeresi a zsidók igazságát.

Négy hónapig ült a börtönben, azután eleresztették. Sietett fel
Budapestre, az ország fővárosába. Itt is eljárt a szája mindenütt, hogy
micsoda nagy titkokat tud ő. De segit is a zsidók baján. Nyomban irt egy
folyamodást az ország kormányzó uraihoz.

Szegény asszony még hozzám is eljött. Néhány vádlottnak már védője
voltam s biztatott erősen, hogy csak dolgozzunk, ne aludjunk, egy-két
nap alatt véget vethetünk az egész zsidóhajszának.

Szegény volt, mint a templom egere, de buzgalmas. Repülni szeretett
volna, mint a madár. Nagyon ráfért a pénzbeli segitség.

Élt Párisban akkor egy százmilliomos zsidó: Hirsch báró. Ez a budapesti
szegény zsidók számára is tartott segitő pénztárt. Egy nemeslelkü urnő,
Bischitz Dávidné volt az alamizsnaosztogató. Oda is elment a kóbor
asszony.

De vesztére. A rendőrség fülön fogta. Jogosulatlan koldulásért három
napi fogházra elitélték s onnan, mikor büntetését kiállotta, a
tolonczházba átkisérték. Itt elfelejtkeztek róla egészen. Csak akkor
vették észre, mikor hetek mulva sulyosan megbetegedett. Akkor meg
elvitték a rabkórházba. Csak két hónap mulva tudott szabadulni.

Szabadulni? Mit jelent az?

Azt jelenti, hogy étlen, szomjan, ruhátlanul, hajléktalanul, pénz nélkül
a dermesztő hideg télben nekimehetett a nagyvilágnak – koldulni.

Két gyerekét jó emberek eltartották valahogy Máramaros-Szigeten. Ő maga
a tavaszon át 1883-ban elvergődött Uj-Fejértóra, a hol bátyja lakott.
Néhány napon át ott meghuzhatta magát.

Ott találkozott egy Bogdány Izrael nevü zsidóval. Ez is kóbor életet
élt, ez is özvegy volt. Tanitó lett volna, de nem volt helye és kenyere.
Ő is járta tehát az országot tanitó-állásért, mint a kóbor asszony
bábaságért.

Egymásra találtak, megismerkedtek egymással s harmadnapra összekeltek,
házasságra léptek, megesküdtek egymással.

De a mézes hetek alig tartottak egy-két napig, kezdődött a nagy per
tárgyalása a nyiregyházi törvényszéknél. S ámbár a kóbor asszonyt nem
idézte oda senki: ő mégis fölkerekedett s jött a birósághoz. Tanuságot
akart tenni arról, a mit ő Eszláron, Nagyfaluban, Nyiregyházán s
Budapesten tapasztalt mindenféle pandurok, csendbiztosok, rendőrök,
vizsgálóbirák kezén a börtönökben, toloncztelepeken s rabkórházakban.

A törvényszéki elnök csodálkozott házasságán. Hogy oly hamarosan
megtalálta foltját a lyukas zsák!

A kóbor asszony bölcs nyugalommal felelt:

– Szegény özvegy ember, szegény özvegy asszony, mind a kettő zsidó,
egyiknek sincs semmije, találkoznak az országuton, nem nagy dolog
azoknak összekelni.

Ime a nagy pörnek egyik kis alakja.

Nyerészkedni nem akart az eltünt lányka édes anyján. Hiszen nem kért
tőle semmit, csak egy pohár vizet.

Talán csakugyan hitte, hogy az a mesebeli tudós asszony az eltünt lányka
nyomaira rá tud mutatni.

Mindenesetre ama nyugtalan elmék közé tartozott, a kik valami hibát
mindig látnak a világ rendjén s azt a hibát meg akarják javitani. Mintha
a pehely azt mondaná: ferdén állanak az Alpesek, rájuk nyomakodom, hogy
egyenes állásba igazodjanak.


IV.

(A varju-laposi rejtély. – A szolgáló megijed s ijedtében látást lát.)

Nemcsak maga volt a kóbor asszony ily lélekkel.

Mind a két táborban akadtak kuruzslók, a kik lépten-nyomon gyanuval,
följelentéssel, utbaigazitással állottak elő. A társadalom nagy tömege
dolgozott. A zsidók ellen is, a zsidók mellett is. Gyönge elmével, de
csapongó képzelődéssel. Eleven példa erre sok van. Néhányat ismertetnem
kell.

A varju-laposi rejtély sok idejét és sok erejét vette igénybe a
vizsgáló-biróságnak. Önmagában talán nem is volna annyira érdekes, de
különösen érdekessé válik az által, hogy igazán megismerjük belőle a
vizsgálóbiróság eszejárását, jó kedvét és sok idejét.

A varju-laposi csárda az ugyan e nevü tanya közelében fekszik a
Rakamazról Királytelek felé vezető országút mellett. Az útszéli
csárdákban zsidó szokott lenni a csárdás. Zsidó volt itt is.

Julius közepe táján jelentés jött magánkézből Bary vizsgálóbiróhoz, hogy
e csárdánál csodálatos, rejtélyes, fontos esemény történt két hét előtt.

Egyik napon ugyanis estennen két zsidó ment a csárdába. Idegen,
ismeretlen mind a kettő. A korcsmáros és anyja a csárdabeli szolgálót
rögtön előhivták s keményen ráparancsoltak, hogy menjen szobájába,
vetkőzzék le s aludjék nyomban. A lány bement, levetkőzött, lefeküdt s
alvást szinlelt. Hol a csárdás, hol az anyja, egy öreges zsidó asszony,
oda-odasurrankodott a lány hálószobájának ajtajához s be-benéztek
hallgatózva, vajjon a lány alszik-e?

A lány gyanuja föltámadt. A parancsolat a korai lefekvésre, a
kémlelődés, az idegen és ismeretlen zsidók jelenléte; mindez
megijesztette. Borzadás és rémület vett erőt a lányon. Az eltünt
lánynyal, a dadai hullával, a tiszadobi fejetlen holttesttel ugyis tele
volt a képzelete. Ezek a zsidók se jót akarnak itt a csárdában. Vagy ő
ellene forralnak valamit, vagy azt akarják, hogy ő ne lássa, ne hallja
azt, a mit cselekszenek.

Magára hányta ruháit s egy pillanatban észrevétlenül kiszökött vaczkából
s bement az istállóba. Ott hált a kocsis. A leány nagy rémülettel
elbeszélte neki az egész dolgot s aztán kettesben kimentek a sötétben a
zsidók után leselkedni.

A két idegen zsidó az országúton a csárda előtt föl s alá járkált s
egymással titkon beszélgetett.

A csárda mögött temető van. Ez a varju-laposi tanyai halottak temetője.
Népes tanya ez, a csárdától alig két puskalövésnyire, a halottakat
Királytelekre hurczolni nehéz volna. A temetőben feszület.

A két idegen zsidó egyszer csak bement a temetőbe. Egy csomagot vittek
oda s ott sokáig késlekedtek. Hova rejtették el a csomagot: azt a kocsis
és a lány nem láthatták.

Nagy eset: Kik voltak az ismeretlen zsidók? Mi volt a csomagban? Hova s
miért rejtették el? Hogy mehettek a zsidók a temetőbe éjnek
éjszakájában, holott a feszület van ott a keresztre szegezett üdvezitő
képmásával?

Ime ez a jelentés érkezett Bary vizsgálóbiróhoz. Nem emlékszem biztosan,
ki irta ezt meg neki. Alighanem Kovács Ignácz tiszttartó, a ki ott
lakott és kormányzott a varju-laposi csárda közelében a Görögszállási
tanyán.

Bary nagy dolgot látott ebben. Közölte nyomban a közvádlóval, Egressi
Nagy Lászlóval. Tanakodtak. Meglehet, itt találják meg az eszlári vérvád
titkainak kulcsát. Fölkerekedtek csapatosan: vizsgálóbiró, királyi
ügyész, irnok, hajdu, kocsis, vadászkutya s mentek Varju-Laposra
nyomozni.

Julius 22-én volt a kirándulás. Megbizonyosodtak arról, hogy a
csárdásnét Veisz Salamonnénak hivják, özvegy zsidóasszony, a férje
néhány hét előtt halt meg, a kocsisa Laczkó János; a szolgáló, a ki
éjjel kiment a kocsishoz az istállóba, Janczura Mária, de ez néhány nap
előtt innen elszökött, s most Belegrád tanyán tartózkodik valami Vaskóné
nevü béres asszonynál.

Ennyivel lett tudósabb a biróság. A nap különben jól telt el
vadászattal, lakomával. Augusztus elsején érdemes volt a kirándulást
megismételni.

Ujra útra kelt az egész csapat. Mindig nagy feltünéssel csinálták az
útrakelést is, az utazást is. A sajtó is kifogyhatatlan volt a
kirándulások fontosságának ecsetelésében.

Legelőször mentek a Bas-halom nevü tanyára, hogy kihallgassák Kovács
Ignácz tiszttartót. A tiszttartó elmondta az egész borzalmas, rejtelmes
éjjeli történetet, a mikor a szolgáló lány fogvaczogva, rémülve menekült
a kocsishoz, hogy annak ölében bátorsághoz jusson. De hozzátette, hogy ő
ezt csak hallomásból tudja, jót nem áll érte.

Nosza megy a vizsgálat onnan a belegrádi tanyára, hogy a szolgáló leányt
felkeresse. A kit ott meg nem talál, az a szolgálólány. Azt mondják:
otthon van a varju-laposi csárdában. Utána oda is. A vizsgálóbiró, a
királyi ügyész, a hajdu, az irnok, a kocsis, a vadászkutya. A lányt ott
se találják.

Mit csináljanak? Hazamennek Nyiregyházára s onnan hivatalos levélben
felhivják a községi birót, hogy a tanukat bizonyos kitüzött napra küldje
be Nyiregyházára.

Ez volt a legjobb. Ez volt a szokásos és törvényes eljárás különben is.
A községbiró mindenkit megtalált rögtön. Ezen kellett volna az egész
eljárást kezdeni.

Kihallgatják a szolgálólányt.

A leány neve nem is Janczura Mária, hanem Bajczura Mária, 17 éves, görög
katholikus vallásu, hajadon. Kereken tagadja, hogy ő éjjel ment volna a
kocsishoz. Csak más napon mesélte a kocsisnak, hogy ő megijedt az idegen
zsidóktól. Nem is mentek a zsidók a temetőbe, nem is vittek oda semmi
csomagot, csak ő maga ment estennen a temetőbe, őt is az asszony küldte
oda, hogy hozzon füvet a tehénnek vagy a malaczoknak vacsorára.

De hát mégis mit kerestek ott az idegen zsidók?

E kérdésre a kocsis felelt meg: Laczkó János. A csárdás zsidó junius
25-én meghalt. Temetés után odajöttek az elhalt férjnek s az özvegyen
maradt asszonynak rokonai az örökség elintézése végett. Három vencsellői
és egy gávai zsidó. Ezek voltak a rokonok a két szomszéd faluból. Este a
kocsis szállitotta őket haza. A lány szeme csak káprázott ijedtében s
azért beszélte, a mit beszélt. Kinevette vele mindenki.

Csak a biróság nem nevette ki. Az méltatlannak találta magához az
együgyü paraszt józan eszét. Neki tovább kellett keresni a nyomokat,
melyek soha meg nem történt esethez vezettek.


V.

(A tisza-dobi fejetlen hulla. – Fekete kutya élettelen teste lett
belőle. – Eszter a metsző zsidó pinczéjében. – Eszter a zsidó pap
virágos kertjében. – Eszter a sirban. – Keresztyén gyerek befalazva a
zsidótemplomba.)

A varju-laposi titokhoz egészen hasonló a tisza-dobi fejetlen hulla
története.

Farkas Gábor eszlári biró hivatalosan jelenti Bary vizsgálóbirónak, hogy
Botos István eszlári lakos egy tisza-dobi asszonytól azt hallotta, hogy
a tisza-dobi halászok egy fejetlen leányhullát fogtak ki a Tisza vizéből
s ezt bejelentették főnöküknek, a halászat bérlőjének. A bérlő zsidó
volt s azt parancsolta a halászoknak, hogy szó nélkül sikkaszszák el a
holttestet. Ezek engedelmeskedtek, mást nem is tehettek s a holttestet
elsikkasztották, még nyomait is örökre eltüntették.

Ez már nagy dolog.

Tisza-Dob község a Tisza partján fekszik. Eszlártól Tisza-Lökön és
Tisza-Dadán keresztül oda folyik a viz. Ha az eltünt lánykát a zsidók a
Tiszába dobták, a mi valószinü: holttestét Tisza-Dobnál fölvethette a
folyam vize. S természetes, hogy a holttest fejetlen volt s még
természetesebb, hogy a dobi halászat zsidó bérlőjének a holttestet el
kellett rejtenie, mert különben a vérvád napfényre jut.

A legszigorubb, leggondosabb, legszélesebb vizsgálatot kell teljesiteni
halasztás nélkül.

Kimegy a vizsgálat Tisza-Dobra s legelőször kihallgatja Botos Istvánt.
Botos István keményen áll nyilatkozata mellett, melyet az eszlári
birónak tett, de egyetlen tisza-dobi asszonyt se tud megnevezni, a kitől
a hirt hallotta.

A tisza-dobi asszonyokat felhivják: ki tud valamit a fejetlen hulláról,
ki beszélt Botos Istvánnak erről?

Senki se tud semmit. Senki se beszélt semmit.

Sorba veszik a halászokat. Tóth Gyula, Rácz Imre, Dancs István, Király
Pál, Kis Rácz Imre, Nacsa József a halászok. Kemény, szókimondó,
kálvinista magyar ember mind. Kijelentik bátran, hogy ebben az évben még
nem fogtak ki semmiféle hullát s nem is hallottak fejetlen hulláról.

A halászat bérlője Hartstein Jakab, csakugyan zsidó, vagyonos és
családos ember, ő se hallott hullakifogásról semmit.

Van egy horgas halász is: Papp András. Ez nem szegődvényese a zsidó
bérlőnek. Ez talán tud valamit. Ez se tud semmit.

Kihallgatják a révészt is, Lucsi Gábort. Ő se hallotta hirét a fejetlen
hullának.

A vizsgálóbiró a fejét csóválja. Csodálatos szerencséjük van a
zsidóknak, hogy minden nyom ily nagy hirtelenséggel elenyészik. Pedig
van valami a dologban. Hiszen Grosz M. Lajos tisza-löki 52 éves zsidó is
kiváncsian kérdezősködött a fejetlen hulla után. A zsidónak e nagy
érdeklődése mindenesetre gyanus körülmény.

Nem is hagyta félbe a nyomozást a buzgó vizsgálóbiró. Bizonyos, hogy a
fejetlen hulla meséjét senki sem szophatta a kisujjából. Valahol valaki
által volt kezdete e mesének s volt valami oka is.

Rájött, hogy először valami Dojtsák Mihály nevü katona beszélte ezt
Kassán május elseje és 14-ike közt valamelyik napon, neki pedig Rácz
Imre tisza-dobi halász mondotta.

Ezen a nyomon a vizsgálóbiró junius 27-én ujra kiszállt Tisza-Dobra,
Rácz Imrét szembeállitotta Dojtsák Mihálylyal, kihallgatta az összes
halászok feleségét és azokon kivül még egy csomó dobi lakost, – bizony
nem hallott a fejetlen hulláról senki semmit. Dojtsák maradt bent az
üres mendemondában. Valami dévaj katonának pipázás közben támadt ötlete
volt az egész.

Előállott azonban Dancs János tisza-dobi lakos s bizalmasan jelentette
Barynak, hogy gróf Andrássy Gyula osztrák-magyar külügyminiszter
szomszédos uradalombeli munkásai igenis tudják, hogy egy női hullát
kifogtak a Tiszából s ezt Ferenczi József révész két élő szemével látta,
mert jól megnézte.

Kérdőre vonják Ferenczi Józsefet.

Ez révész, 39 éves, nős, családos. Foglalkozásánál fogva idejét a
Tiszánál kell töltenie. Estefelé, a mint a tanyára ment: gunyhója előtt
megállt s a Tisza vizén nézelődött. Csakugyan jól látta, hogy a viz
felszinén egy lábbal fölfelé fordult, feketés szinü felfuvódott tárgy
uszik. Vagy ember, vagy valami dög. Szép csöndesen ringatja a viz
alá-felé. Utána ment, megnézte jól s meggyőződött arról, hogy az a tárgy
egy fekete kutyának holtteste. – Ezt igenis mondta a külügyminiszter ur
munkásainak, de női hulláról nem beszélt.

Igy készültek a hirek, a mende-mondák, a látások, a káprázatok és a
birói vizsgálatok.

Az eltünt lányka testvérnénje, Solymosi Zsófi is kapott névtelen
levelet. Arról tudósitják ebben, hogy a szegény Eszter eldarabolt
holtteste az eszlári metsző Svarcz Salamon pinczéjében van eltemetve a
boros hordók alatt, mélyen a föld alá. – A levelet beküldik Baryhoz.

Nosza siet ki a vizsgálóbiró Eszlárra fölásni a pinczét s a boros hordó
alját.

Odamennek nagy sereggel a metsző lakásához és pinczéjéhez. Községbiró,
tanuk, napszámosok kisérik a vizsgálóbirót. S gondos kutatás után
rájönnek, hogy a metszőnek sohase volt se hordója, se bora, se pinczéje.
Pinczének nyoma sincs.

A vizsgálat nem jön zavarba. Ha ott nincs pincze: van a legközelebb lakó
zsidónál. Rózenberg lakik legközelebb. Beható vizsgálat után rájönnek,
hogy ott sincs pincze, nem is volt soha. Tovább mennek. Végtére Szüszman
zsidónál találnak pinczét, ezt fel is turják minden irányban, de
hullának és hulladaraboknak semmi nyoma.

Bolondnál bolondabb képzelődés vesz erőt az embereken.

Szüszman Jakabnak meghal Samu nevü fia s eltemetik az eszlári zsidó
temetőbe junius 4-én. Eltelik a temetés után 10–15 nap, néhány ember
összebeszél; fejébe veszi, hogy abba a sirba nem is a zsidó gyereket
temették, hanem az eltünt leánykának, Eszternek a felvagdalt holttestét.
Junius 25-én éjjel nekimennek a sirnak, felbontják, a halottat csakugyan
fiunak találják s azután arczczal lefelé forditják.

Az eszlári biró nagyon ügyes ember, de a sirbontókat nem tudta
kipuhatolni. Pedig több hetes sirt felbontani nem is éppen pillanatnyi
munka. Egy-két embernek órákig tartó fáradság.

Egy névtelen levél azt jelenti Barynak, hogy az eltünt lányka holttestét
a zsidó pap kertjében egy virágágy alá temették.

Eszláron se zsidó pap, se kertje nincs.

Valami Holinics Géza nevü tanu az ország fővárosából levélben
jelentkezik, hogy ő látta, mikor a zsidók az eltünt lányka meztelen
holttestét eltemették.

A rendőrség felkutatja a fővárost s ilyen nevü embert nem talál.

Arról is értesitik Baryt, hogy a zsidók a nyiregyházi zsidó templom
falába egy 12 éves keresztyén fiut titkon befalaztattak s ezért a
kőmivesnek 500 forintot fizettek. Ez bevallotta halálos ágyán. Tudta a
felesége is, de ezt a zsidók Amerikába kituszkolták. Az asszony mielőtt
elutazott volna, elmondta ezt bizonyos Ducsaynénak, ki Nyiregyházán a
debreczeni utczában lakik.

És igy tovább.


VI.

(A bolygó zsidó, a ki boszut áll. – Volner Herman volt a koldus zsidó
Eszláron április 1-én. – Megtalálják. – Elmondja mentségét.)

Az emberek súgnak-búgnak. A vizsgálóbiró megvizsgál mindent s
nyomtalanul vész el kezén minden gyanujel.

A hirlapok hirdetik, hogy a zsidók pénze és ügyessége ellen nem használ
semmi. Ők meg tudnak hiusitani minden vizsgálatot.

De azért megtalálták utóbb a koldus zsidót is. A kiről a tanu, a Móricz
fiu azt vallotta a nagyfalui éjszakán, hogy magas barna zsidó, s ő
vezette Esztert kezénél fogva az imaház pitvarába, s ő is segitett fogva
tartani a lánykát, mig a metsző megvágta a nyakát s vérét ontotta.

Ha ezt a koldust meg nem találják, csonka marad a vizsgálat. A gyanakodó
lelkek örökké azt hitték volna, azért nem derült ki a bűntett világosan,
mert a koldust kinyomozni nem lehetett.

A tömeg képzeletében nem is koldus zsidó volt ez.

Van egy titkos alak. Névtelen és ismeretlen zsidó, kinek se országa, se
hazája. Időszakonként megfordul a szent földön, Salamon templománál uj
erőt nyer s megint elindul messze országokba. Ő szerzi be a keresztyén
szűzek vérét. Más meg más alakban jelenik meg mindenütt. Beszél minden
nyelven. Néhol koldusnak öltözik és kéreget. Koldusként jelent meg
Tisza-Eszláron is. Van titkos jele, melyről minden zsidó megismeri.
Minden zsidónak örökkévaló szent kötelessége őt segiteni s a törvény
kezétől megmenteni. S ez rendesen sikerül is. De ő is el van szánva
életre-halálra. Ha ki nem kerülheti: megállja a törvényt s magára veszi
a zsidók minden bűnét.

Nem az a bolygó zsidó ez, a kiről a népek meséi szólanak. Az részvétet
gerjeszt soha el nem muló bánatával és soha ki nem alvó örök életével. A
koldus zsidó bűnben él, bűnben dolgozik. Nem a bánatnak, hanem a
boszunak, a titkos vérontásnak személyes megjelenése ez. Ilyen rémet
ábrázolt magának a nép képzelete az eszlári koldus zsidó alakjában.

Sáros-Patakon Zemplén vármegyében jutott valakinek eszébe, hogy ott is
járt egy koldus zsidó, a neve Herman s volt felesége is, a kinek a neve:
Láje.

Nyomról-nyomra puhatolózva rájöttek, hogy ez a zsidó: Volner Herman, a
felesége pedig Dájcs Léni. Igy ejti ki a magyar ajk, különben német
nevek: Wollner és Deutsch. Elfogták nyomban mind a kettőt s vitték
Nyiregyházára börtönbe s a vizsgálóbiró kezére. A férfi 37 éves, a nő 33
éves, van már két gyermekük.

Csakugyan koldusok voltak.

A férfi napszámba járt, ugy kereste Hodászon sovány kenyerét. Értett a
cserző munkához is s azért szivesen vállalkozott timároknál, cserző
vargáknál, irhásoknál, tobakoknál áztató munkára. Nyomoruságos kézimunka
ez. Gyöngén is fizetik. Bőrnek, csernek erős szaga van. Nagyon meg kell
szokni. A sok cser, só, fösték durvává teszi, el is szinezi a kézfejet.
Folyton fogy is ez az ipar, mint kézművesség, csak nagy gyárak
foglalkoznak már vele, Volnernak nem adhatott ez állandó kenyeret.

Gyakran volt hajtsár is. Vásárról vásárra terelgette az ökröket,
teheneket, göbölyöket, néhány fillérnyi napszámért s étkezésért.

Hodászon laktak az 1882-ik év tavaszán.

Jött a zsidó husvét. Nem volt semmi pénzük. Nem tudtak venni pászkát,
hizott ludat, ünnepre való ételt, italt, világitót. S az embernek nem
volt kabátja se. A mi volt: lerongyollott róla.

Mit csináljanak?

Elhatározták, hogy elmennek koldulni, idegen háznál töltik a husvéti
ünnepeket s akadnak majd jó lelkek, kegyes zsidók, a kik vagy
pénzecskét, vagy türhető kabátot is adnak az embernek.

Igy is lett.

A husvét előtti szombatot Tisza-Eszláron töltötték. Odaértek
Tisza-Lökről már pénteken este. A férfi beteges volt, alig tudott
vánszorogni. Még egy zsidó koldus asszony is csatlakozott hozzájuk.
Volner soha se tudta meg a nevét se. Felesége megkérdezte s az asszony
Lővi Malvinnak mondta magát, a ki eredetileg Sátoralja-Ujhelyből
származott. Az volt-e, nem az volt-e, sohase tudódott ki biztosan. Nem
találták meg az asszonyt s valami nagyon nem is keresték. Mivelhogy a
tanu a nagyfalui éjszakán nem adott neki szerepet.

A koldusok Tisza-Eszláron Sarf Józsefékhez, az egyházfihoz szálltak.
Egyik koldus a másikhoz. Sarfnak volt hajléka éjszakára, volt a kertben
szalmaboglyája is, melynek árnyékában el lehetett a nappalt tölteni, ha
napos volt az idő. Mindez nem került pénzbe. Szivesen adta a
szegényeknek s egyuttal szerzett nekik vagyonos zsidóknál étkezést is.

A koldus a törvényszék előtt hiven elbeszélte bujdosását, kóborlásait. A
lányka eltünése előtti s az azóta elfolyt időről is. Törvénybe soha nem
ütközött, előélete szennytelen volt.

Eszláron ő is ott volt az imaházban az istentiszteleten. Annak
végeztével együtt jött ki a többi hivővel s aztán ment ebédre nyomban
ahhoz a vagyonosabb zsidóhoz, a kit neki az egyházfi kijelölt.

Mi volt a neve ennek: azt nem tudta megmondani. Lakását meglehetősen el
tudta beszélni s alakját is. Elmondta, hogy idős, 60 év körüli zsidó
volt a felesége nagy beteg. Ott evett mint vendég az asztalnál. Tőle se
kérdezték, hova való, mi a mestersége, hogy hivják? Öreg, vagyonos zsidó
nem kiváncsi arra a ki koldus s a kit életében egyszer lát asztalánál s
azon túl soha.

Lichtman Móricz volt az ebédadó gazda. Háza, lakása csakugyan olyan
volt, a milyennek a koldus elbeszélte. S felesége is nagy beteg volt
akkor. Ott volt az ebédlőben az is, de csak a pamlagon fekve.

Mind a kettő jól emlékezett arra, hogy ápril 1-én koldus zsidó ebédelt
náluk. De alakjára egyik se emlékezett. Mikor a koldust szemükbe
állitották: akkor se tudtak rá visszaemlékezni. Igaz, hogy a
szembeállitás 1883. évi junius 23-án történt, tehát egy év és majdnem
három hónap mulva.

Három cselédlány volt akkor Lichtmanéknál. Frenkel Háni szakácsné és
Orenstein Berta szobaleány. Ezek határozottan emlékeznek arra, hogy
ápril 1-én egy koldus zsidó ebédelt náluk pontosan déli 12 óra tájban.
Ezek zsidó vallásuak. A harmadik cselédlány, Bátori Zsófia, keresztyén
volt. Ez nem emlékezett arra, hogy épen ápril 1-én evett-e náluk koldus
zsidó, de arra jól emlékezett, hogy koldus zsidó gyakran szokott ebédet
kapni és pedig az urak asztalánál is, azokkal együtt.

A három közül egyik se tudja biztosan, hogy fölismerné-e a koldust, a ki
ápril 1-én ott ebédelt.

Igy járt Volnerral a tanu is, a Móricz gyerek. Bary szembesitette vele,
de azért nem ismerte föl benne azt a koldust, a ki szerinte az eltünt
lánykát kezénél fogva az imaházba vezette.

Ebéd után visszament tanyájára a koldus, a templomszolga lakásához. Ott
a szalmaboglya tövében lefeküdt és aludt. De a délutáni istentiszteletre
fölébredt s ő is bement rövid időre az imaházba.

Igy tölt el napja ápril 1-én.

Vajjon ebbe a napirendbe beleférhetett-e a gyilkosság?

A leggondosabb vizsgálat szerint Eszter, az eltünt lányka, déli
féltizenkettő előtt az imaházhoz nem érhetett. Pontban 12 órakor a
koldus már Lichtmanéknál az asztal mellett ebédnél ült. Éhesen,
nyugodtan, szerényen.

Ne gondoljunk egyéb körülményre, mely a déli gyilkosságnak még a
gondolatát se engedi meg: vajjon minő lelkiállapot lehet az, mely
tizenegy óráig áhitatosan végzi az istentiszteletet, féltizenkettő és
tizenkettő közt egy általa sohasem látott ismeretlen lánykát meggyilkol,
tizenkettőkor nyugodtan asztalhoz ül s ebéd után lefekszik aludni?

Ilyen lelkiállapotot én összes észleléseim területén soha nem láttam.

Van valami érdekesség a koldus eszejárásában, a mint védekezik. A
törvényszéki elnöknek azt feleli:

– Hogy lehet olyat gondolni, hogy én részt vettem volna a gyilkosságban?
Hiszen én idegen voltam Eszláron, soha előbb ott nem jártam, engem ott
senki nem ismert. Lehettem volna részeges, megbizhatatlan, a ki vagy
nyomban, vagy később elárulja a gyilkosokat, vagy örökké fenyegeti őket
elárulással. Teljesen ismeretlen, soha nem látott embert a vérontók csak
nem vehettek maguk közé.

Erre a védelemre természetesen nem volt szüksége s bármily furfangos
észjárásu s bőbeszédü is sok zsidó: valószinü, hogy ez egyszerü, józan,
de fölösleges okoskodást a börtönben gondolta ki, vagy ott tanulta. Volt
ideje hozzá elég.

Feleségét nem vádolták, vizsgálati fogságban se tartották sok ideig.

Az már a vidám adomák közé tartozik, hogy mig törvényszék, közvádló,
vizsgálóbiró, rendőrség, csendbiztosok, kémek eget-földet megmozgattak
Nyiregyházán, hogy a koldus zsidót előkerithessék: addig ő nyugodtan élt
Nyiregyházán. A hajsza-idő legnagyobb részét ott töltötte abban a kis
városban. Legalább ötven zsidót elfogtak, nyaggattak s több-kevesebb
ideig börtönbe zártak a koldus zsidó képében: ő pedig nyugodtan élt,
koldult s járt napszámba a biróság székhelyén.

Meg is kérdezte tőle az elnök: vajjon tudta-e, hogy őt körözik s szerte
az országban hajszolják s ha tudta: miért nem jelentkezett a biróságnál?

Felelete egyszerü volt.

Tudott ő mindent. De nem őt keresték, hanem azt a koldus zsidót, a ki az
eltünt lánykát kézen fogta, az imaházba bevitte s ott vére ontásánál
segédkezett. Mi köze neki ehhez az emberhez? Miért jelentkezett volna ő
e gyilkos gonosztévő helyett?

Igaza volt.

És az is igaz, hogy ha bűnösnek érzi magát, nem marad ott a biróság
székhelyén s Tisza-Eszlár közeli szomszédságában. Nincs olyan nap, hogy
eszláriak kisebb-nagyobb számban meg ne fordulnának Nyiregyházán. S
aztán a koldus könnyen eltünhetik napkeletnek, napnyugatnak. A nagy
urak, a zeneművészek s a koldusok előtt nyitva áll az egész világ.
Szabadon mehetnek mindenfelé. Kit a pénze, kit a hirneve, kit a
nyomorusága eltart mindenütt.

A koldus zsidónak azonban eszébe se jutott a menekülés.



MI TÖRTÉNT A TISZÁN?


I.

(Miként készül a tutaj? – A tutaj személyzete. – A kormánybiró. – A
sáfár. – A vállalkozó hajdan és most. – A tutajhajózás titkai. – A
haliba. – Az étkezés. – A pálinka. – A szagnak szerepe a természet
történetében.)

Mi a nagy erdő?

A magyar nép közmondása azt a kérdést, azt az ügyet nevezi nagy erdőnek,
a mely tisztátalan, zürzavaros, tele van homálylyal, rejtélyeit
megmagyarázni nem lehet, vagy sokfélekép lehet magyarázni, a mint
kinek-kinek esze, bölcsesége, tapasztalása s jó vagy rossz indulata
sugallja. Egy szóval: az át nem látszó ügyre mondja: nagy erdő ez!

Igen jól mondja.

A nagy erdőnek, az őserdőnek nincsenek útjai, nincsenek tisztásai.
Biztos járása még a vadnak sincs benne. Napfény nem hat belé, holdnak
ragyogását, csillagos ég fényét nem ismeri, leáldozó napnak hanyatló
világa, piruló hajnalnak vidám arcza ismeretlen a nagy erdőben. Eltéved
benne mindenki, az égnek tájékaiban megzavarodik benne az ember; hol a
legrövidebb út, a mely belőle kivezetne: nem tudja senki.

Ilyen az az ügy, melynek sok szála van, s melynek szálait elfogultság,
rövid elmék, zavaros indulatok összekuszálják.

A nagy pernek más vidékére térünk át.

A hol eddig jártunk: az csak kisebb vidék. Az még nem az igazi nagy
erdő. Az eszlári zsidó imaház, az egyházfi lakása, a nagyfalusi
csendbiztosi uriház, a nyiregyházi börtön, néhány metsző, néhány zsidó
koldus, néhány eszlári zsidó s a Móricz gyerek tanusága: im, ebből áll
az a kisebb vidék, a melyet némileg már megismertünk. E vidéknek csak
egy igazi rejtélye van: miként tünt el Eszter, a szegény lányka?

Most más vidékre kell áttérnünk. S először is a Tisza életére kell egy
pillantást vetnünk.

A felső Tisza jobb partján fekszik Máramaros vármegyében Bustyaháza.
Voltaképen két falu egymás mellett, melyet csak a Talabor folyónak egyik
kis ága választ el egymástól. Itt ömlik az északról jövő Talabor folyó a
Tiszába.

A két falunak alig van harmadfélezer lakosa. Kisebb részben magyar és
német ajku, nagyobb részben görög katholikus vallásu, rusznyák. Ruténnek
és orosznak is nevezik őket; az alföldi magyarság, a mikor a bustyaházi
oroszok megjelennek körében, csak oláhnak nevezi valamennyit. Zsidó is
sok lakik ezen a vidéken. Ó-hitü lengyel zsidó, a ki napkeletről vonul
ide, kaftánt visel és füle mellett lógó hajfürtöt, melynek pájesz a
neve. Szegény mind, mint a templom egere, de tele van a nyomoruság
furfangjával. Hitében buzgó és áhitatos, de míveltsége kicsiny, magyarul
törve beszél, az orosz és oláh nyelvet meglehetősen érti, családi nyelve
a galicziai romlott német tájnyelv, melyet a magyar ember zsidó nyelvnek
tart. Irni, olvasni nem igen tudnak, az oláh és orosz köznép épen nem
tud. Csak a vidéken lakó magyar köznépnél van teljes sikere az elemi
oktatásnak. Alakra, miveltségre, még a birtokra nézve is a nép
előkelőségét a magyarság képviseli.

Itt a felső Tiszának gyönyörü völgye nyilik, mely Técsőtől Husztig vagy
harmincz kilométer hosszu s helyenként nyolcz-tiz kilométer széles. A
völgy falvakkal, erdőkkel, mezőkkel, a Tisza ágaival s mellékpatakjaival
teljes. Jobbról-balról magas, erdős hegységek.

A Tisza itt még szabályozatlan s rendes hajójáratokra nem alkalmas.
Öt-hat szakadékos ágon folydogálva alacsony vizállással csaknem
mindenütt átgázolható. Zátonyok lépten-nyomon. Tutajozásra azonban már
Técsőtől, Bustyaházától kezdve meglehetősen alkalmas.

Ez a körülmény teszi élénkké Bustyaháza falvának forgalmát.

A máramarosi erdőségek száz meg százezer hold területtel a magyar
államkincstár tulajdonai. Óriási fenyvesek, bükkel, cserrel s más
tüzifával kevéssé tarkitva. Az alföld épületfája e fenyvesekből telik
ki. A kincstár magán vállalkozók által huz jövedelmet fenyveseiből. A
vállalkozók a bustyaházi telepeken sok fenyőszálat hordanak össze, hogy
itt tutajokat kössenek s azokat az alföldre, hét-nyolcz száz kilométer
távolságra, sőt messzebb is leusztassák.

A fenyőszál héját lehántják. A mezitelen fenyvek ott szikkadnak, ott
száradnak a Tisza partján halmokba rakva. A meglehetősen száraz
fenyőszál fajsulya nem sokkal nagyobb, mint a viz fajsulyának fele.
Attól függ, mennyire van kiszáradva. Ha tehát két-három szál fenyőt a
vizre taszitanak s ott összekötnek, készen áll a hajó, a mely egy-két
embert, többet is könnyen elbir. Ez az őshajó, a legelső vizen járó
ember gőzöse. Most is olyan, mint tízezer év előtt. Most is olyan
egyszerü, biztos és olcsó eszköz vizen járni, mint valaha. A hajó el nem
merül, ki nem lyukad, föl nem dül. Nem kell hozzá a folyókon vitorla se.
Viszi a víz a maga sodrának erejével.

S a felső Tiszán gyorsan viszi. Bustyaházán a Tisza 200 méter magasan
jár a tenger szine fölött. Ez az első nagy tutajinditó állomás. Az
utolsó nagy terhelő állomás Mező-Vári. Itt már csak 116 méter a
tengerszin fölötti magasság. A két állomás közt a folyam hossza épen 84
kilométer, tehát minden kilométerre egy méter esés. Magas vizállással
ekkora esés mellett zugva rohan előre a folyam árja. Igaz, hogy a mint a
nagy magyar alföldre kiér a Tisza: ott alig van esése. Tisza-Nánától
Kőtelekig 50 kilométer hosszaságban például egy méter esése sincs. Azért
mondja az alföldi magyar, mikor alacsony vizállásnál alig mozdul a víz:

– Nem jókedvéből folyik ám ez a mi Tiszánk; – csak azért megy előre,
mert tolják a felső vizek.

Azonban a tutajozás még sem oly egyszerü dolog, a milyennek első
pillanatra látszik.

A tutajnak már összeszerkesztése is tudomány.

Nem minden szál fenyő egyenlő s valamennyi nem is egyenes. Van tizenkét
méter hosszu és van negyvenöt méter hosszu. Van husz czentiméteres s van
ötven czentiméteres átmérőjü a tövénél. Van elsőrendü, másodrendü s
hitványabb értékü fenyőszál.

A szálakat össze kell válogatni, természetük szerint összeróni s mindkét
végükön összekötni. Az összekötés guzszsal és hevederrel történik. A
szálak vastagabb végén mind a kettővel. A heveder keresztbe fektetett
gerenda, melyet minden szálhoz erős faszeggel erősitenek. A guzst
rendszerint mogyorófa vesszejéből facsarják s annak is vastagnak és
erősnek kell lenni. A fenyőszál közepén lyuknak, furásnak, faragásnak,
csapolásnak lenni nem szabad, mert akkor a kereskedői szokás szerint
épületfa értéke nincs. Kötelet, vasat nem használnak, mert az nagyon
költségessé tenné a szállitást.

Sok neve van a tutajnak. Tutaj, szál, kötés, talp, tábla: e szavakat
egyaránt használja a nép. A nagy perben egészen összezavarodott a
biróság a különböző elnevezések miatt. Én a szált az egyes fenyőszálra,
a tutajt és talpot az egész szerkezetre, a kötést és táblát a tutaj
egyes részeire használom.

Egész tutaj hét vagy kilencz, esetleg tiz kötésből áll. Minden kötésben
12–50 szálfa a szerint, a milyen vastagok a szálak. A tutajnak 5–6
méternél szélesebbnek lenni nem szabad, mert különben a malmok, hidlábak
közt veszélyes lehet az áthatolás. A tutaj könnyen odaütődhetik a
malomhoz, hidlábhoz vagy jégtörőhöz s ha kivált a tutaj nagy terhet
visz, nagy kárt okozhat önmagában, de még az emberekben is.

A tutajon terhet is szállitanak. Tüzifát, zsindelyt, deszkát, léczet,
régebben kincstári sót. Sava nincs az alföldnek, Máramarosban pedig
rengeteg sóhegységek vannak. Középső s déli és nyugoti Magyarországot
Máramaros látja el sóval. Régebben a sáros és homokos rossz utakon
nagyon nehéz és költséges lett volna ezer meg ezer kilométernyire
tengelyeken szállitani a sót.

Azt a tutajt, mely terhet szállit, sokkal szilárdabban össze kell róni,
mint a melyik üresen megy. Egy tutaj – mint mondtam – 7–8 s esetleg 10
kötésből vagy táblából áll. A kötéseket terhelt tutajnál mind a két
végükön keményen összerójják csappal, hevederrel és guzszsal. Sőt kissé
egymásra is tolják. A külön táblákat guzszsal erősitik egymáshoz.

Egy tutajon rendszerint négy ember teljesiti a szolgálatot. Háromnál
kevesebb egyáltalán nem lehet. Ha a vállalkozó tíz tutajt indit is
útnak: minden tutajon meg kell lenni az emberszámnak.

Az emberek közt, ép ugy, mint a tengeri hajókon, meg kell lenni a
tisztség és fizetés különböző fokozatának.

Két ember minden tutajon csak szolga. Ennek fizetése olyan tutajútra,
mely különös akadály nélkül 25 nap alatt elvégződik, a nagy per idején
25 forint volt, a mai pénz szerint 50 korona. Az az idő, a mi alatt a
tutajos gyalogszerrel visszajön, az ő javára nem számit semmit. Mert
bizony neki gyalogszerrel kell visszajönni s ha útközben keresetre nem
akad: csupán a maga költségén. Egy napra alig esik neki 60–70 fillér.
Ebből kell magát élelmeznie s ebből kell ruházkodnia is.

Minden tutajon van egy főember, a kinek a neve kormánybiró. Ez magyar
szó, de azért az orosz és oláh tutajos is csak e néven ismeri.

Ez a szó: biró, az ősi magyar nyelvben nem azt jelenti, a mit ma jelent.
Ma azt jelenti: itéletmondó, igazságszolgáltató. Hajdan azt jelentette:
erős, hatalmas, hozzáértő, rendelkező. Az itéletmondót is azért nevezték
törvénybirónak, mert rá volt ruházva a törvény végrehajtásának hatalma.
Ezért nevezi a magyar nép a falu főtisztjét öreg birónak, a város
közigazgatási emberét városbirónak, a nemesi udvarok belső tisztjét
udvarbirónak, az urasági magtárak számadóját pajtabirónak, a mezei
bérföldesek és szakmánymunkások vezetőjét pusztabirónak. A tutajon is
kell valakinek lenni, a ki rendelkezik a tutajos és a szolgák fölött s
esetleg kormányozza a tutajt is s ezt kormánybirónak nevezik.

Tehát egy kormánybiró, egy tutajos és két szolga: ez a tutajnak hajós
személyzete.

Van ezeken kívül egy sáfár is.

A sáfárnak is nagyobb fizetése van, mint a szolgának vagy a tutajosnak,
sőt nagyobb, mint a kormánybirónak. Az ő fizetése huszonöt napos járatu
tutajnál ötven, hatvan, hetven forintra is felrug; néha többre is, ha
sok tutajból áll a szállitmány. Egy szállitmány mellett rendszerint egy
sáfár van, bármennyi a tutaj. Kimélni kell a költséget.

A sáfár zsebjében van a kötés és a faszám.

Vaktában nem indul el a tutaj, mint hajdan. Hajdan összeállitott egy
tutajt vagy kettőt valami élelmes és pénzes máramarosi vállalkozó s
kikötött Szolnoknál, Csongrádnál, Szentesnél vagy Szeged alatt, sőt
kikötött vagy följebb vagy alantabb s keresett tutajára vevőt. Ha
talált: jó. Otthagyta fáját. Ha nem talált: eresztette a talpat tovább.
Valahol csak akad alkalmas vevője.

Szegényebb sorsu, kevés tőkéjü, vállalkozó természetü falusi zsidók
gyakran életmódot találtak a tutajozásban. Egy-két száz forintért
beszerezték a tutajnak való szálfát. Azután a tutajt megterhelték
gyümölcscsel, szerszámfával, konyhabeli faeszközökkel, kész
faszerszámokkal. Az alföldi magyarnak hajdan nem termett gyümölcse. A
tutajos szállitott neki almát, körtét, szilvát, diót, mogyorót,
gesztenyét, mandulát. Tavasz-féllel pedig aszalt gyümölcsöket. S mind
ezt tisztes áron eladta a parti városok lakosságának. Évenként két-három
tutaj-uttal vagy ezer-ezerkétszáz korona nyereségre tett szert. Épen
elég volt maga és családja eltartására.

Ma a közép és alsó tiszai fakereskedők, épitők, fürészmalmok előre
megkeresik a máramarosszigeti, técsői, huszti favállalkozókat s előre
megrendelnek ennyi-annyi s ilyen-amolyan minőségü és értékü szálfát,
zsindelyt, deszkát, tüzifát, sót s egyéb terhet. Azután megalkusznak,
kötést csinálnak, határidőt szabnak. A szigeti, huszti, bustyaházi
vállalkozó felelős a szállitásért egészen az átadásig. Ő állitja össze a
tutajt. Ő fogadja a sáfárt, kormánybirót, tutajost és szolgát, a kik
aztán lemásznak a vizen, a hova küldték őket s átadják a fát és terhet
Szolnokon vagy Szegeden, a hol át kell adni.

A sáfár viszi a kötést. E mellett van a faszám, melybe minden szál és
teher mérték szerint föl van irva és föl van számolva. A mit ő átvett a
vállalkozótól s a mit át kell adnia a megrendelőnek. Erre az irni,
olvasni nem tudó orosz tutajos alig lenne képes. A sáfár többnyire
zsidó. Ez se tud ugyan irni olvasni valamennyi, de a számjeleket ismeri
s a többi tudomány a szokásnál és gyakorlatnál fogva fejében van.

Van dolga a személyzetnek.

A tutaj összeállitását ő végzi. Ha tüzifát, sót s egyebet is szállit a
tutaj: ezt a tutajra a partról át kell rakni ott, a hol a víz már
alkalmas. Ezt is a tutajosok és szolgák végzik, valamint az út végén a
kirakodást is.

De a hajózás is nagy figyelemmel, nagy gonddal s néha nehéz munkával
jár.

Csendes vizen evezni kell. A kormányrud mellett mindig ott kell lenni a
kormánybirónak vagy helyettesének. A zátonyt, tőkét, sarkantyut, malmot,
hidlábakat, jégtörőket minden esetre ki kell kerülni. Szembejövő
gőzösökre vigyázni kell. Forgatagba belekerülni semmiképen nem szabad. A
hol a Tisza árama szögben dül a partnak s azt mossa és sodorja: ott a
parthoz, közeljárni veszélyes. Könnyen odaütődik a tutaj s kivált ha
terhelve van, darabokra hull széjjel. A kis viz csak oly ártalmas lehet,
mint a nagy. Bajjal jár egyik is, másik is. Különösen vigyázni kell,
hogy hamis útra, kiképzetlen átvágásba, eliszaposodó ágba a tutaj ne
jusson. A kikötést is mindig nagy figyelemmel kell végezni. Lakott
helytől ne legyen nagyon messze. A hol czövekpénzt, kikötő-dijat kell
fizetni: azt a helyet el kell kerülni. A tutajok közt menetközben is,
kikötésnél is meg legyen a kellő távolság, mint a katonasorok között.

Minden tutajon van egy kis fedett hajlék. Deszka az oldala, deszka a
teteje, gunyhó alaku, egészen kezdetleges tákolmány. Zápor, jégeső, erős
vihar nem hatol át tetején és oldalán. Némi enyhelyet mégis ad. A tutaj
személyzete esős, viharos napokon és éjszakákon ide menekül, itt alszik.
Oly kicsiny, hogy egymás mellett fekve épen csak belefér három-négy
ember. A neve: kaliba. Igy nevezi az északnyugati tót is, az északkeleti
rusznyák is, a tuladunai magyar is. Eredetileg hellen szó: kalübé. El
van terjedve egész délkeleti Európában. A régi helleneknél is gunyhó
volt a jelentése.

Nagy szélben, áradó magas vizben, ködben, sötét éjszakán nem szabad
tutajozni. Minden este ki kell kötni. A kormánybiró és a sáfár csak nagy
ritkán engedheti meg, hogy a csillagos és holdvilágos tiszta éjszaka egy
részén át legalább mehessen a tutaj. De csak biztos vizen.

Ünnepnapon sohase szabad se menni, se elindulni. De a tutajosok szabálya
szerint csak a keresztyén ünnepeken tilos a tutajozás. Zsidó ünnepekre
nincsenek figyelemmel, ha van is zsidó köztük, hacsak a zsidó pálinkát
nem ad.

De az ünneplés nem arra való, hogy istentiszteletre menjenek. A mint
Beregvármegyét elérik: ott már a falvak többsége a partokon kálvinista
és magyar. A máramarosi kálvinista nem megy tutajozni. Ez tiszta magyar
faj. A magyar faj épen nem kedveli a lézengő, késedelmes és ácsorgó
munkát. Vagy dolgozik egész istenadta erejével vagy henyél tökéletesen,
mint az útszéli kő. Azután valami gyönge keresetért nem is engedi meg,
hogy neki parancsolgassanak.

A tutaj azért áll meg ünnepen vagyis az ünnep előtt való nap estéjén,
hogy a tutajos jókor reggel bemehessen a legközelebbi faluba vagy
városba dohányt, sót, pálinkát s ennivalót venni. Ha van pénze: annyi
pálinkát vesz, hogy megittasodjék tőle. Délelőtti 10–11 órára nemcsak
megfordul a faluból, de meg is késziti s el is költi ebédjét, ki is
szivja pipáját, pálinkáját is megiszsza mind s be is rug tőle egészen.
Akkor lefekszik s aluszik egész nap és egész éjjel. Ha rossz az idő: a
kalibában; ha jó az idő: a füzesben a parton. Szunyoggal, légygyel,
kigyóval, békával nem törődik. Egy kis tüzet gerjeszt a parton s annak
hamvadozó parázsánál tiz-tizenkét órát alszik egyhuzamban. Az elmult
napok álmatlanságát kipótolja egészen.

Fizetését sohase kapja ki előre. Baj lenne ebből. Vagy el se menne a
tutajjal vagy előre meginná pénze nagy részét s miből élne az úton,
szárazon és vizen?

Nagy bölcseséggel állapodott meg erre nézve a százados gyakorlat.

Hajdan állandó tutajosai, szegődvényes állandó szolgái voltak a nagy
fakereskedőknek. Ez más dolog. Akkor a gazda gondoskodott a cselédjéről.
Most a tutajos csak alkalmilag vállalkozik esetről-esetre s mindig csak
egyetlen tutajútra.

A tutaj például Szegedre megy s a tutajos megalkuszik 50 koronára.
Bustyaházán kap 5 koronát, Tokajban és Szolnokon ugyanannyit, Szegeden
pedig, ha rendben átadott mindent, 10 koronát. Ha azután visszatér és
semmi panasz ellene: Bustyaházán vagy ott, a honnan elindult, kapja meg
a még járó 25 koronát.

Ez a szabály és az elmélet. A fakereskedő ragaszkodik is ehhez keményen.
De a sáfár jelentékenyen módositja ezt útközben.

A rusznyák szokott otthoni ruhájában indul útnak. Szürét gubáját viszi
magával, hogy éjjel a hüvös időben legyen mivel takaróznia. Ruhája durva
szőrkelme, elég meleg az ő edzett testéhez képest, de zsiros, szurtos és
szagos kegyetlenül. Piperére, ujra öltözködésre, fürdésre, semmit se ad.
Néha megmosdik, de a mikor megmosdik, akkor már rendesen elfelejtette,
hogy mikor mosdott utoljára. Haját és bajuszát azonban megnyirbálja s
szakála eltávolitásáról is gondoskodik, kivált a ki katonaviselt ember.

Tarisznyáját elviszi az útra s visz némi főzőedényt is. Gyakran
összebeszélnek arra, hogy ki miféle edénykét vigyen a tutajra. Csuprot,
lábast, bögrét, apró pálinkás üvegeket. Ez az utolsó épen nem maradhat
el. Visz egy botot is, legyen mivel hazajönni.

Élelmiszer készlete nagyon szerény. Van egész kenyere, jó adag
kukoriczalisztje s nyers babja. Ha az évszak megengedi: burgonyát is
visz magával. Ezt nagyon szereti sülve. Hagyma nem hiányzik s valamelyes
szalonna se. Visz magával egy ökölnyi kősó darabot is. A porrá tört sóra
nincs épen szüksége. Azért pénzt kell adni. A kősóhoz Máramarosban
hozzájut isten nevében is. Mikor eszik, a kősóból leharap egy
babszemnagyságut s hatalmas foga ugy megőrli azt, mint malomkő. Ha
kukoriczalisztjét vagy babját főzi, abba is tesz egy kis darabot.

A terhelt tutajon rendesen van valami tüzhelyféle alkotmány. Néhány
deszkadarab egymás mellé rakva, földdel vagy homokkal pár hüvelyk
magasságban beteritve: im erre már lehet tüzet rakni a teherrakomány
szélmentes oldalán. Valamely bölcs rendőrség isten világáért se engedné
meg ezt a merényletet. Holott okos ember kezében a tűz se veszedelem s
azután csakugyan ott van a viz a tutaj közelében, csak meriteni kell
belőle. Olyan esetről még nem emlékeznek a krónikák, hogy a tutaj a
tutajosok vigyázatlansága miatt égett volna el. Senkinek se jutott az
előtt eszébe a tutajt tűz ellen biztositani, mig az a vizen áll vagy
mozog.

Nem is főz a tutajos minden nap. Ha az idő vagy a víz állása miatt
sokáig kell egy helyben ácsorogni: akkor szivesen főz, valamint
ünnepnapon is. Máskor pedig, ha sietős az útja és sok a dolga, napokon
át csak kenyérrel, sóval, hideg puliszkával él s ha van neki: egy kis
sajttal. Régebben elég sajtja volt ingyen is. Az alföldi jó magyar nép
abban a szent meggyőződésben élt, hogy a tutajos oláht és oroszt neki
ingyen el kell látni ennivalóval. A kenyeret, köleskását, kukoriczát,
burgonyát bizony nem sajnálta tőle. A juhászok pedig birkafejés idején
szivesen, sőt hetykén adtak neki egész sajtot. Még kegyetlenül le is
nézték vagy megsajnálták, hogy nyavalyás oroszsza milyen hálálkodva
fogadja el tőle ingyen a sajtot.

Húsra, halra nem igen áhitozik a szegény tutajos. Pedig szárnyassal és
hallal, rákkal és teknősbékával ugyancsak tele vannak a Tisza füzes és
rekettyés partjai, a holt Tiszák, az elhagyott medrek, az árterületek
gödrei, a morotvák. Mennyi libucz sipákol a partokon, mennyi szárcsa
uszkál ott kevélyen, mennyi vadkacsa röpköd és bukdácsol szanaszét! De a
szegény orosz, oláh és zsidó mindig csak jobbágy volt. Istenért se vinne
magával lőfegyvert. A vadászat csak királyoknak és uraknak való. A vadat
nem a szegény ember számára teremtette az isten. El nem sütné a puskát a
világért se, ha volna is neki. Nyomban kezébe kerülhetne vagy a
csősznek, vagy a csendbiztosnak, vagy a főszolgabirónak. A mitől pedig
mentsen isten!

Még hálót se visz magával. Pedig sokszor napokon át nem lát embert a
Tisza végtelen kanyarulatain. A horogról fogalma sincs. A rákot és
teknősbékát nem is kérné tőle számon senki. Hiszen ezek csak férgek,
noha az urak jóizüen megeszik őket. Bizony megehetné ezeket a szegény
ember is, a tutajos is. Igaz, hogy röst is ahhoz, hogy rákot,
teknősbékát fogdosson, mikor e helyett lefekhetik a harmatos fűbe s
kalapját arczára téve, nyugodtan alhatik.

Azonban a Tisza is más már, mint hajdanta volt. A mióta szabályozták:
azóta csak a régi térképeken van meg a régi Tisza. Hala, madara
eluszott, elszállt, elfogyott azóta. A juhász ürüje se kolompol azóta
oly szakadatlanul a partok közelében. A tutajos csak akkor ehetik most
már juhsajtot, ha mikor pénzen vesz magának tiz fillérért.

De a tutajos fizetésének s életmódjának okosan kigondolt törvényét kissé
megváltoztatja a sáfár.

A tutajos, mikor a tutaj napokig vesztegel, nem tud el lenni pálinka
nélkül. Pénze nincs, az ismeretlen falvakban hitele nincs. De szomja,
vágya, áhitása nagy.

A sáfár ezt jól tudja. Az ő butykosa mindig tele van pálinkával. Nem
tukmálja a tutajosra. Ez nem szabad. A nagyvállalkozó mindig lelkére
köti otthon, hogy a tutajost se hitel, se előleg, se pálinka czimén
megkoppasztani, vagy eladósítani nem szabad. Nem lenne maradása a
sáfárnak otthon se, ha a tutajosok ugy érkeznének haza, hogy minden
járandóságukat útközbeli adósság czimén a sáfár teszi zsebre.

Nem kinálja tehát pálinkáját. Hanem a helyett mindig akként hajtja fel
butykosát a tutajos közelében, hogy a szellő a pálinka szagát oda
legyintse a tutajos orrához. A hatás nem marad el soha.

Egész nap nagy munkában van a tutajos. Reggel óta huzza az evezőt. Két
nap óta üres már félmeszelyes pálinkás üvegje. Két nap óta szinét se
látta az isteni folyadéknak. S ime most odaütődik orrához az illat.
Kegyetlen bűz annak, a ki nincs hozzászokva. Hitvány burgonyaszesz,
kozmával vagy effélével teljes. De idegrázó, ingerlő, elbüvölő illat a
szegény tutajos érzékeire nézve. Ennek az illatnak ellenállani nem
lehet.

A szagban nagy erő rejlik. Nagy hatalom az, melynek titkait még nem
buvárolták ki a tudósok. A szerelem ezer válsága, ezer szerencsés és
szerencsétlen esetlege függ az illattól. A tüzes rokonszenvek s romboló
ellenszenvek egyik rejtélyes forrása a szagló érzék működése. Az
életfentartás csodálatos ösztöneit a szag edzi s tartja élénk
működésben. A párjaváró nőstény rovar lebukik a föld mélységébe s oda
várja himjét. Vajjon rátalál-e lovagjára? Rátalál. Egy mérföldről
megérzi illatát, oda talál sötétben is s fölkeresi a föld mélységében.
Egyik királynéjukat azért kergették el a spanyolok, mert nem volt kedves
illata. Boldogságos Margit szüz, magyar királylány azért jutott az égiek
seregébe, mert sok éven át nem váltott ruhát s mégis égi illat vette
körül szép alakját. A fejlődés történetében nagyobb szerepe van a
szagnak, mint a hangnak. Vannak illatok, melyek az akarat minden
szilárdságát lefegyverzik.

A tutajos, a mint megérzi a pálinka illatát, nyomban kér belőle. Eseng,
kunyorál, rimánkodik egy italért. A sáfár ugy tesz, mintha nem is
hallaná a szót. De utóbb nagy nehezen megkönyörül a szegény tutajoson.
Ad neki szeszt. Üvegét megtölti a butykosából. Ismeri már az üveg
mértékét. Minden tutajos üvegje egy mértékü. Megtölti azt, de pénzért és
hitelben. Igy történik minden tutajossal. S mire a tutajútnak vége van s
a legénység visszatér, hogy bérét felvegye, bizony annak nagy részét a
sáfár tartja már magáénak.

Ezt cselekedte Hersko Dávid sáfár is a nagy per idejében s egyéb okok is
hozzájárulván, bizony nagy következései lettek cselekedetének.


II.

(Herskó Dávid sáfár tutajai. – Kikből állt a tutajok személyzete? – A
tutajut története. – Mikor a Tisza virágzik. – Selever és Galsi. – A
kártyázás élvezete. – Mi az unalom?)

Hersko Dávid a Sréter és Hillmann kereskedő czég tutajainak volt sáfárja
1882-ik évi május és junius hónapban.

A czég máramaros-szigeti czég volt. Egyik tagja Sréter máramaros-szigeti
születésü és lakos 28 éves, nős, fakereskedő s az állami kincstár
favállalkozója s egyuttal italmérési bérlő. Társa Hillmann szintén
fakereskedő, kolozsvári származásu, nős, 33 éves, szintén
máramarosszigeti lakos. Nagyobb tutajszállitmányt akartak útnak inditani
Szegedre, egyik ottani gőzfürészgyár számára. Szegedet pár év előtt
pusztitotta el az árviz s ott most egy-kétezer házat lázas rohamossággal
épitettek. Kellett az épületfa.

A tutajok számára a fa kincstári erdőkből Bustyaházán volt
összehalmozva. Innen kellett a tutajokat elinditani.

Első dolog volt a személyzet összeállitása. Sáfárt és kormánybirót
kellett kiszemelni, velük a kötést megcsinálni, s tanácsukra és
segitségükkel a tutajosokat és szolgákat felfogadni s bérükre nézve
velük megalkudni.

Ezt a munkát nem a czég főnökei végzik, hanem a czég sáfárja. A helyi
sáfár, a ki végrehajtó közege az üzletvezetésnek. A sáfár neve volt
Herskovics Mosko. Ez szemelte ki az embereket.

A tutaj sáfárjának Hersko Dávidot fogadta föl. Talán valami atyafiságban
is volt vele. De ezt csak a névből sejtem.

Hersko Dávid zsidó volt. Szeklenczei lakos, 47 éves, nős, négy gyermeke.
Volt Szeklenczén házacskája és kertje s talán még néhány száz korona
értékü ingósága. Irni-olvasni nem tudott, magyarul meglehetősen beszélt,
előéletét törvényes szeplő eddig nem érte. Éles nézésü, gyanakvó
tekintetü, kaftánviselő, ó-hitü zsidó volt.

Szeklencze 8–9 kilométernyi távolságra fekszik, Bustyaházától a Tisza
jobb portján. Rendetlen épitkezésü nagy orosz falu, közel 2000 lakossal.
Házai szanaszét szórva feküsznek a folyam völgyén s fönt a hegyek
oldalán is több, mint három kilométer hosszuságban. A falun a
Sokicznicza-patak s a Bajlova-patak csatangol keresztül.

Kormánybirónak Matej Pétert fogadta föl Moskó sáfár. Ez is szeklenczei
volt. A tiszai utat a vizen már jól ismerte. Előhaladt koru, 55 éves,
nős, görög katholikus vallásu, három élő felnőtt gyermeke, s egy
házacskája. Lassu, csendes beszédü komoly embernek látszott. A
törvénynyel eddig még soha se jött összeütközésbe.

A terv az volt, hogy négy nagy tutajt fognak leszállitani legalább
harmincz kötéssel. S Mező-Váriból tüzifát is szállitanak a tutajokon 110
ölet, a mi mintegy 400 köbméter tüzifának felelt meg. Minthogy tehát a
tutajok meg lesznek terhelve, egész személyzetre lesz szükség.

Az egyik tutajt vezette Hersko Dávid, a tutajok sáfára. Tutajának
személyzete volt még Simon Bazil, 27 éves családos görög katholikus s
két szolga: Szolku Mihály és Lupojda Mihály, – mind a kettő nőtlen,
fiatal ember s keresztyén. Mindannyian szeklenczeiek.

A második tutajt vezette Matej Péter, a kormánybiró. Tutajosa volt fia:
Matej Bazil s szolgái: Potrohos István, 16 éves erős fiu és Paczkan
Bazil szintén nőtlen, de már 31 éves legény. Ez utóbbi bocskó-rohai
lakos, a többi szeklenczei. Mind keresztyén s mind fenyitetlen előéletü.

A harmadik tutajt vezette Szavinecz Péter, mint kormánybiró-helyettes.
Nős, családos s van házacskája is, 30 éves. Tutajosa: Hecska György, 51
éves, nős, családos s szolgái: Susztra Bazil és Dujtsák István nőtlen
legények. Az utóbbi unyihai, a többi mind szeklenczei. De valamennyi
keresztyén s eddig büntetlen.

Csepkanics György vezette a negyedik tutajt. Ennek a tutajnak volt a
pörben a legnagyobb szerepe. Csepkanics élemedett ember volt. 49 éves,
nős, gyermekes, görög katholikus. Volt kis erdei házacskája. Ugy
emlékszem: magas termetü s törődött alaku ember volt, koránál idősebbnek
látszott. A pör folyamán hősi léleknek bizonyult.

Tutajos társa volt Matej Ignácz. Ez is nagyon fontos személye a pernek.
Ez is nagy tanu. Az egyik a Sarf Móricz, a másik ő. Sokat beszélünk róla
e történet folyamában. Ő is szeklenczei, mint társa.

E tutajon is volt még két szolga. De e tutajra Mező-Váriban teher nem
jutott. A két szolgát tehát itt elbocsátották s helyettük, ha kellett, a
többi tutaj egyik s másik szolgája segitett időnként. Később fogadtak
szolgát, de erre később térünk.

Ime ezekből állt a tutajszemélyzet, a mint azt Herskovics Moskó a sáfár
és a kormánybiró javallatára összeállitotta. Megkötötte velük a
szerződést, azt a czég főnökének bemutatta s mikor ez jóváhagyta:
kiosztotta az emberek közt a felpénzt s megkezdődött nyomban a szálak
kiválogatása s a tutajok összeállitása. Ez május 25-ike körül
történhetett.

A kész tutajok május 28-án indultak el Bustyaházáról. Zászlólengetés,
ágyudurrogás nem történt az elindulásnál. Ki üdvözölné a szegény
embereket a hosszu viziuton? Asszonyaik, jegyeseik nem ott laknak; – a
család tagjai közül alig egy vagy kettő megy el az induláshoz. Az se
lengeti a fehér kendőt, mivel hogy nincs is neki. De még a zöld ágat se.
Legföljebb isten áldását kivánja a távozók utjára s ha fehér cseléd, egy
könyet enged arczán végigfutni. Hanem a bucsupálinkából ő is iszik egyet
s örül annak, ha a tutajosok az elindulás után néhány vig kurjantást
tesznek.

Bustyaházától kezdve nehéz a tiszai út. A folyamnak több medre van, sok
ágon ömleszti vizét aláfelé, minden ág sekélyes alacsony vizállásnál,
sok helyen nekiszögellik a partnak, a tutajosnak egész erővel s
figyelemmel kell dolgozni egész napon át. A kormányrudnak mindig erős
kézben s biztos kézben kell lenni. Még beszélgetésre sincs idő.

Az első állomás Huszton volt. Mikor értek Husztra; egész bizonyossággal
egyik se tudta megmondani. Hajónaplót természetesen nem vezetnek. Hiszen
az is megesik, hogy az egész személyzetből senki se tud irni. Csak arra
emlékeznek biztosan, mikor éri őket utól valami ünnepnap vagy vasárnap s
arra, hogy hol terhelik a tutajt.

Ugy gondolom, még május 30-án estére Husztra értek. Itt már rakodtak, a
tutajokat terhelni kezdték. Néhány öl tüzifát ott már fölraktak a
tutajokra.

Három napi veszteglés után indultak útnak s a negyedik napon értek
indulás után Mező-Váriba. Itt több napon át időztek. A tutajosok
többsége azt mondja, hogy itt 8–9 napot töltöttek el. Ezt nem lehet
elhinni. A sáfár beszéde leghihetőbb. Ő azt mondja, junius 2-án, pénteki
napon értek Mező-Váriba s onnan kedden, 6-án indultak el. Ez lehető.
Csak azt nem lehet érteni, miért beszélnek a tutajosok 8–9 napi
időzésről. Pedig valótlant mondani szándékosan nem akarnak. Az időzés
oka egyébiránt főleg a rakodás volt. Három tutajt itt terheltek meg
egészen. Az összes teher, mint már emlitettem, minegy 400 köbméter
tüzifa volt. A köbmétert nem tömörméretben, hanem a rakott hasábok külső
térfogatában kell érteni.

Mező-Váritól nem messze Nagy-Szőllős alatt már a tiszai nagy magyar
Alföld kezdődik. A meder nagy esése már megcsökken, a viznek árama
megcsillapodik, a tutajok már lassan hatolnak előre. A nehéz munkára már
csak helyenként van szükség.

Mező-Váritól Nagy- és Kis-Tárkány a folyam hajlatait is számitásba véve
mintegy 110 kilométer távolságra van.

Az útnak e szakaszán már teljesen rendezve voltak a tutajok. Több
terhelés már nem történt. Minden tutajnál megállapitották, kik lesznek a
tutaj élén, kik a hátulján s miként történik a szolgálat felváltása.
Meghatározták a tutajok sorrendjét is. Az első lett volna Szavinecz
Péter tutaja, a második Matej Péter kormánybiróé, a harmadik Herskó
Dávid sáfáré, az utolsó Csepkanics Györgyé. Több tutajnak a folyam
szélességében egy homlokzattal menni nem szabad. Csak egymásután
mehetnek oszlopvonalban. De valami nagyon közel egymáshoz igy se. A
tutajok közt legalább 20–25 méter távolságnak kell lenni.

Junius 6-án, keddi napon indultak Mező-Váriból s ugy látszik, e napon
nagy utat végeztek, közel ötven kilométert. Estennen elhagyták a
Szamosnak, a balparti mellékfolyónak torkolatát s áthatoltak a gergelyi
hid alatt is s Vásáros-Namény fölött kötöttek ki.

Innen észak felé folyik a Tisza s éri egyebek közt Tisza-Kerecseny
falvát. Itt nem kötöttek ki; szabályos gyorsasággal vonultak el
Kerecsénynél, de azt látták, hogy itt idegen tutajok állanak. Nem
törődtek se ezekkel, se a tutajosokkal. Annyit Csepkanics György mégis
észrevett, hogy a mint tutajuk elhaladt, annak irányában a parton egy
zsidó üldögélt s a mint Herskót meglátta, felállt, Herskóhoz néhány szót
szólt zsidó nyelven, de Csepkanics se jól nem hallotta a szavakat, se
nem értette. Tőle a parti ismeretlen zsidó mintegy kétszáz ölnyire volt.
Tovább nem figyelt rá, csak annyit látott még, hogy lefelé ballagott kis
ideig, mintha kisérte volna a tutajokat. E napi útjukat egyébiránt a
tutajosok nagyon csonkán beszélik el. Egészen össze nem vágó
előadásukból ugy értettem, hogy junius 7-én Eszenynél kötöttek ki. E
napon is nagy utat végeztek, talán 40 kilométernél is nagyobbat.

Junius 8-án alig végeztek 8 kilométernyi utat. Záhonyon felül kikötöttek
körülbelül a vasuti hid és az országúti hid közt lévő szakaszon. A
következő pénteki napon, 9-én Tárkány alá értek s alig 7 vagy 8
kilométernyi út után kikötöttek. Gyanus szél támadt az útban, ez volt a
kikötés oka.

Érdekes némileg az a kérdés, hol kötöttek ki?

Nagy-Tárkány közvetlenül a Tisza partján, ennek egy nagy hajlatánál
fekszik. E hajlatba nem mentek be a tutajok. Tárkány fölött egy jól
kiképződött átvágásból uj medre van a Tiszának. Ezen áthatoltak s még a
régi medren is leszálltak majd két kilométernyire. Itt kötöttek ki
sokkal közelebb Agárdhoz, mint Tárkányhoz. Ez a falu is a jobbparton
fekszik, jó két kilométer távolságra a folyamhoz. Tőle egyenesen keleti
irányban a Tisza partjához közel egy tanya vagy szállás épülete áll. Itt
egy helyütt dombos partja van a medernek. Itt történt meg a kikötés.

Itt töltötték el a pénteki nap nagy részét s az egész szombatot. A szél
nem engedte az elindulást. Vasárnap az ünnep miatt nem lehetett indulni;
csak hétfőn, 11-én indulhattak útnak.

Mivel ölték az időt? Miként töltötték el a harmadfél napot s a három
éjszakát?

Éjszaka aludtak. Egyik a parton, másik a kalibában, de mind elaludtak.

Pénteken már bementek Agárdra, csaknem valamennyien. Sót, dohányt,
paszulyt vettek ott. A paprikás lében főzött paszulyt nagyon szereti az
orosz tutajos. De pálinkát is vett mindenki 4–6 fillérért.

Szombaton és vasárnapon reggel főzés volt a parton. Déli étkezés után, a
mi 10–11 óra közt szokott történni, az összes tutajosok bementek
vasárnap Agárdra s annyi pálinkát ittak, hogy mámorossá lett valamennyi.
Délután mind elfeküdt a füzes parton aludni. Még Csepkanics is aludt
egész délután, egész este. Csak Szavinecz Péter emlékszik arra, hogy
vasárnap délután Herskó a parton egy ismeretlen emberrel, még pedig
zsidóval beszélgetett. Ez még világossal történt, 5 vagy 6 óra tájban.
Hogy mit beszéltek: nem tudja. Egy szavukat se értette. Tőle 150–200
ölnyi távolságban lehetett a beszélgetés, de egyébként se hallhatta a
szavakat, mert ő a beszélgetés alatt kalibájából ki se jött. A
beszélgetést Matej Péter kormánybiró is észrevette, de ő se értette, ő
se ügyelt rá.

Nagy dolognak lett oka és ürügye ez a beszélgetés. Hogy ez megtörtént:
el ne felejtsék nyájas olvasóim. E nélkül nem lett volna teljes ez a
nagy per.

Junius 12-én, hétfőn indultak el a tutajosok Tárkány alól. Ezen túli
megállásuk kikötésük, éjszakázásuk sorrendje nem világos egészen. Az
adatok egybevetéséből ugy látom, hogy e napon Czigándra értek s ott
éjszakáztak. Alig végeztek 30 kilométernyi utat. Kedden, junius 13-án
Berczelig jutottak s a Révdülőnél a rév fölött állottak meg. Szerdán,
14-én értek Tokajba, de valószinüleg Vencsellőnél is megálltak egy
darabig. Matej Ignácz azt mondja, hogy itt meg is háltak. Nem vettem
észre, hogy ez a pörben teljesen bebizonyult volna. De ez nem is fontos
dolog.

Tokajból csak pénteken, 16-án indultak el. Itt töltöttek két éjszakát s
egy egész nappalt s 14-ikének délutánját is. Itt már a tutajosoknak némi
kis történetük akadt.

Csepkanics tutaján ugyanis kicsiny volt a személyzet. Csak Csepkanicsból
s Matej Ignáczból állott. Ez kevés volt. Szelek is jártak, a Tisza zöld
árja is közel volt. A máramarosi hegyek s óriási erdőségek hava csak
májusban indul nagy olvadásnak s a mellékfolyók is ekkor ömlesztik
bővebben vizeiket. Nagy áradás támad, mely junius végére szokott leérni
az alsó Tiszára. Ekkortájt van a Tisza virágzása is. A kérész ekkor jön
ki az iszapból a felszinre. Ekkor párzik s ezer milliónyi számban röpköd
a viz felszinén. Fehér szárnya, gyönge szines teste mintha virággal
hintené be a folyam vizét. »Virágzik a Tisza«, ezt mondja a parton lakó.
Ilyenkor már egész diszében virul a természet; fű, fa, mező, minden
zöld, azért nevezik zöld áradásnak a Tisza felduzzadó vizét. Ilyenkor
gyönge személyzettel nem szabad a tutajt ereszteni. Legalább egy embert
kellett fogadni Csepkanics tutajára. Fogadtak is.

Selever János volt, a kit fogadtak. Bedellői származásu, 32 éves, görög
katholikus, nős, gyermekes. Tutajozni szokott, de visszamenőben aratás
és cséplés idején egy-egy Tiszaparti magyar városban vagy faluban
munkába szokott állani s jó keresetre tett szert. Jól beszélt magyarul.
Török-Szentmiklóson több izben is munkába állt. Épen most is tutajutból
ment volna hazafelé, Tokajban találkozott véletlenül Sréter és Hillmann
tutajaival s ezekhez elszegődött a szegedi útra. A végtárgyalásra nem
lehetett megidézni, tutajúton járt akkor is valamerre, csak a
vizsgálóbiró által fölvett vallomása állt előttem.

Még egy ember került itt a tutajra. Ez Galsi István, török-szentmiklósi,
33 éves, nőtlen, törzsökös magyar. Ismerte Selever Jánost
Török-Szentmiklósról.

Szabolcs vármegyében valami csatornát ástak. Galsi István odament
harmadmagával kubikosnak. A kubikos munkást hajdanában nem ismerték e
néven. Földásó, földkiemelő munkás hajdan is volt, de munkája csak
napszámos munka volt. A mióta vasutakat épitenek, folyókat szabályoznak,
gátakat emelnek, csatornákat ásnak: azóta köbméter szerint mérik és
fizetik a földmunkás munkáját. Azóta nevezik kubikosnak a földásó
munkást.

Galsi Istvánnak és társainak nem jól ment dolguk. Néhány napi munka után
meggyőződtek arról, hogy munkájukból semmi hasznuk. Elszéledtek tehát s
iparkodtak hazafelé. Igy került Tokajba Galsi István is. Pénze nem volt,
de volt egy vaslapátja s egy ásója. A vaslapátot eladta a városban 80
fillérért, de az ásóját is megvette Szavinecz Péter tutajának egyik
szolgája: Höcska vagy Hecska György 32 fillérért. Ez ügyes és szerencsés
és véletlen közgazdasági művelet után jutott utiköltséghez a jó kubikos.

Találkozott Seleverrel. Megismerték egymást. Selever mindjárt meghivta
Galsit a tutajra. A Tutaj szépen hazaviszi Török-Szentmiklósra, nem kell
gyalogolnia és izzadnia. Ha akar: segit az evezésnél, különben alhatik a
tutajon, a mennyit akar, egész nap, egész éjjel. Nem kerül egy fillérbe
se. Galsi elfogadta a szives ajánlatot s igy került a tutajra.

Fontos dolog volt e két uj embernek Tokajban a tutajra jutása. Azért
volt fontos, mert mind a kettő Csepkanics tutaján tartózkodott. Azon a
tutajon, a melyen kellett lenni a holttestnek is.

A tutajosok még napközben jókor értek Tokajba s a város alatt elhajózva,
a vasuti hidat s Kis-Tokajt is elhagyva, közel a városhoz kötöttek ki.
Még ezen a napon bementek a városba valamennyien, vettek kukoriczát s
azt megőrletni nyomban el is vitték a malomba. Néhány liter kukoricza
megőrléséhez nem is kell sok idő.

A következő nap, csütörtök minden különös esemény nélkül telt el. E
napnak ugyan nagy szerepe van a perben, de erről majd később beszélünk.
Pénteken, junius 16-án jókor elindultak a tutajosok Tokaj alól, de ez a
nap viszontagságot hozott rájuk.

Tisza-Eszlár fölött a balparti részen nagy kanyarulata van a Tiszának. A
miatt itt egy másfél kilométer hosszu átvágása, uj medre van neki. Ez a
meder akkor még nem volt kiképződve eléggé, a viz fősodra a kanyarulaton
ment. Ezt tudnia kellett volna a kormánybirónak, de talán nem ügyelt rá
eléggé, a tutajok beletévedtek az átvágásba.

Ebből baj lett. A vizállás alacsony volt, az elől menő három terhelt
tutaj megfeneklett. Se előre, se hátra. Meg kellett várni a magasabb
vizállást, az erősebb áram kezdetét.

Csodálatos szerencséjük volt. Alig kellett vesztegelniök három óra
leteltéig: megjött az erősebb áram. Napokig, hetekig is elidőzhettek
volna ott e nélkül, vagy kénytelenek lettek volna a tutajokat szétszedni
és járható vizen ujra összeszerkeszteni. Ez nagy munkába, nagy költségbe
és sok időbe került volna.

Megjött az áram, odább mentek. Alig hagyták el azonban Tisza-Eszlárt, s
alig érték el azt a sarkot, a hol a folyam erős hajlással napnyugatra
fordult: erős délkeleti szél támadt s ez kiverte őket a jobb partra, a
tisza-ladányi oldalra. Itt a ladányi füzesek alján ki kellett kötniök.
Itt is töltötték a napot és az éjszakát, a füzesben kellett hálniok.

Itt se történt semmi más, a mi érdemes volna a följegyzésre. Ez a
pénteki nap is nagy és nevezetes nap a per történetében, de erről is
később kell szólanunk. Csepkanics tutajának sorsa köti le itt is a
figyelmet.

Meg kell tehát erről annyit jegyeznünk, hogy Csepkanicsék e napon főztek
künn a parton s Csepkanics, Selever és Galsi a magyar künn is háltak a
füzesben. Csak Matej Ignácz, a tanu maradt a tutajon. Ott töltötte el az
éjszakát a kalibában.

Másnap szombaton, junius 17-én jókor reggel indultak el s szerencsésen
elszálltak Tisza-Lök alatt is. Alig érték el azonban a Rázom pusztai
dülőt: Csepkanics tutaja, a sorrendben utolsó tutaj forgatagba jutott s
az örvény azt a parthoz ütötte. A folyam ama hajlatánál történt ez
körülbelül, a hol most a rázomi vasutállomás van Tisza-Lök közelében.

A parthoz ütődés bajt okozott. A tutaj egyik kötésének guzsai
szétszakadtak s a kötés ketté vált. Csepkanics nyomban kiáltozott az
előtte menő tutajoknak, hogy baj van, nem lehet tovább menni, álljanak
meg, ki kell kötni, segitsenek a szétvált tutajt összeállitani.

Meg kellett állni, ki kellett kötni. A hol kikötöttek: azt a helyet
Csonkafűzesnek nevezi a nép. Tisza-Dada határában fekszik ez,
légvonalban közelebb is fekszik Dadához, mint Tisza-Lökhöz, de a Tisza
maga a nagy kanyarulatok miatt innen Dadáig majd kétszer olyan hosszu
utat végez, mint Lökig.

A tutajok abban a sorrendben kötöttek ki, a melyet még Mező-Váriban
állapitottak meg. Az első Szavineczé, a második Matej Péteré, a harmadik
Herskó sáfáré. Ezek egymás mellett, egymástól szabályos távolságban a
füzes alsó végénél kötöttek ki. A sérült negyedik tutaj legalább kétszáz
méterrel föntebb egyenesen a füzes alatt állt meg. Kikötés után mind
odamentek segiteni, a szétvált szálakat összeguzsolták s ekként a tutajt
egészen rendbehozták.

Jó napközben elvégezték ezt s még az napon tovább is indulhattak volna.
Tanácskoztak a kérdés fölött. Azt határozták: itt maradnak. A folyam is
áradt, a szél is mozogni kezdett, másnap vasárnap következett, junius
18-ika, ünnepnapon ugy se lehetett tutajozni, ez a kikötő csöndes,
alkalmas hely volt: ezek voltak az okok az ittmaradásra.

E napon mind a tutajnál maradtak, senki se mozdult ki a falvak és
puszták felé. Az éjszakát is ott töltötték, ki a kalibában, ki a parton
a füzesben.

Másnap már reggel 6 órakor fölkerekedtek, hogy bemennek a faluba egyet s
mást vásárolni. Matej Péter, Szavinecz, Herskó, Selever, Potrohos,
Herskó Dávid együtt indultak Dadára. Matej Ignácz is menni akart s hivta
Galsi Istvánt, de ez még aludni akart egyet. Matej Ignácz maga indult
útnak, de társait már el nem érte s azért visszafordult. Galsi is
kialudta magát s ő is elindult, hogy bemenjen Dadára. Az utat azonban
eltévesztette, napnyugat helyett napkelet felé ment s Tisza-Lökre ért.
Vett egy kis dohányt, egy kis pálinkát s egy csomag gyufát s nyomban
visszaindult a tutajokhoz.

A kik Dadára mentek be: kilencz-tiz óra tájban azok is visszaérkeztek
mind s délelőtti 11 órára már ebédjüket is elvégezték. Ez után kiültek a
partra kártyázni.

Csodálatos időtöltés a kártyázás.

A kik azért kártyáznak, hogy pénzt nyerjenek, vagyont szerezzenek, más
ember vagyonát elügyeskedjék s az élet szabad idejét, minden szabad
idejét ezzel töltsék el; azok beteg emberek. Vagy agyuk is beteg, vagy
erkölcsük is beteg. Rabjai a szokásnak vagy romlott lelkek.

De az egészséges lélek is mulatságot talál a kártyázásban, mikor
gondjaitól szabadulni akar s gondolatait pihentetni akarja. Jól is esik
neki s valami efféle időtöltés csaknem szükséges is annak, a kinek agya
erős és rendszeres munkát végez, naponként. A nemes társalgás, a vidám
adomázás ugyan derekasabb időtöltés, de ehhez nincs mindig alkalmas
társaság. A kártyához mindig van. A mivelt társadalomban a világnak mind
az öt részén mindig van elég ember a szép nőnek udvarolni, a sódart
megenni, az illatos bort meginni s a felejtkező kártyaasztal mellé
leülni. Az ily kártyázás nem pénz után sóvárog, de nem is pazarolja
eszeveszettül a pénzt. Attól függ minden: egymást kedvelő, vidám
természetü emberek-e a kártyázó társaság tagjai s egyenlően vagy nem
egyenlően becsülik-e a pénzt? Ha összevalók az emberek: tisztes mulatság
az időtöltésük.

De mit élvez a szegény tutajos a kártyában? Mi birja őt a kártyázásra?

Az unalom.

Mi az unalom?

Az agynak erőtlensége, a léleknek üressége, az érzésnek hiánya. A kinek
szive el nem fásult, a ki tud érezni s méltó tárgyakról tud is, akar is
gondolkozni: az nem ismeri az unalmat. Senki sincs, a ki ne találna
kötelességet, ha keresi azt. Senki sincs, a ki ne találna munkát, ha
érzi kötelességét. Még a falhoz bilincselt rab is talál. Gondolat
kötözgeti ahhoz, a mi egykor övé volt a nagy világból s érzéseivel veszi
körül azok alakját, a kiktől elszakitották. Terveket készit
szabadulásra, eltiprott hazájának menekülésére, zsarnokának
megboszulására. Álmaiban s ábrándjaiban talál gyönyört s könnyeiben
enyhülést. S alakot keres gondolatainak s érzéseinek. Mindegy az, ha le
nem irhatja is, meg nem föstheti is, kőbe nem vésheti is gondolatainak
és érzésének alakjait.

Az a világ, a melyet a szegény tutajos gondolata beröpdöshet, nagyon
kicsiny. Kicsiny világot adott neki végzete. Felesége, gyereke, rongyos
tetejü házacskája, kertje, kecskéje, kutyája, macskája: im ebből áll
egész birodalma.

Ország dolgát nem bizzák rá, tehát nem is töri rajta a fejét. A
vármegyét nála nélkül kormányozzák. A falu dolgába se szólhat a
vagyontalan zsellér. Se istenét, se papját nem ő választja; – azoknak ő
rá semmi szükségük. Feleségét is a sors rendeli az atyafi vén asszonyok
képében. A szerzés vágya nem bántja lelkét. Urrá lenni nem tud: ezt jól
tudja. Tehát nem is akar; van benne annyi becsület és bölcseség.
Mindennapi szegény kenyere mindig megvan, ha dolgozik; – munkát pedig
kap. A gyárélet munkáskérdéseinek rettentő titkait nem ismeri s vérét e
titkok nem hajszolják.

Mi fölött tünődjék tehát, ha a tutajon nincs dolga? Mint a vizimalom
kereke kiszárad, ha elfogyott a vize: ugy szárad ki az ő agya is, mikor
elfogynak gondolatai. S rá ront az unalom.

Mit csináljon ilyenkor?

Iszik, ha pénze van. Csakhogy pénze nincs.

Aluszik, a mig birja. Dehát ő se hétalvó. Évszakokat nem alhatik át,
mint a medve, vagy az ürge.

Kimegy tehát a füzes partra, tisztást keres, kalapját leteszi a földre,
az a kártyaasztal; – a kalapot keleti ember módjára körülguggolja s
játszik olyan kártyával, melyet még az apjától vagy az ipától örökölt s
melyet a bűvész se tud már megkeverni. Nincs az a régiségtudós, a ki a
kártya ábráit fölismerné, de a tutajos fölismeri. Megfoghatatlan az
ehhez való képessége. Nem pénzre játszik. Hol venné ő a pénzt a
tutajozás tizenkilenczedik napján? Hiszen még pálinkára se kap a
sáfártól többet hitelbe négy fillérnél. De azután agyon is ütnék azt a
közülük való elvetemedett tolvajt és rablót, a ki pénzüket el merné
nyerni.

Azért mégis tűzzel játszanak óraszámra. A kiosztott kártyák
összealakulása soha se ismétlődik. Azok változatossága a végtelenség. Ez
a végtelenség mulatságot szerez még e kisméretü és ritka szövetü szegény
tutajos léleknek is.


III.

(Csepkonics nem kártyás. – Meglátja a halottat. – Oláh György uram. – Az
alkonyat. – Esti szürkület a Tisza partján. – Jámbor lélek minek nézi a
halottat? – A néma temetés.)

Csepkanics György, az utolsó, a hátulsó tutaj helyettes kormánybirája
nem ment ki a partra kártyázni. Tokánynak nevezi a tutajos a
kukoriczalisztből való puliszkát. Élénkebbé akarta tenni a tüzet, puha
és száraz forgácsra volt szüksége. Van ilyen a tutajon. Bement tehát a
tutajra forgácsért. S a mint körültekint: látta, hogy a Tisza árja
sebesen hoz lefelé valamit. A szél fujdogált, a Tisza vize hullámzott,
az a valami vagy harmincz méter távolságra volt tőle, nem tudta, nem
láthatta bizonyosan holtest-e vagy fatörzsök, vagy más egyéb, a mit a
viz ringatva sodor feléje? De megvillant az elméjében az a gondolat is,
hogy holttest lehet az, a mit sodor a viz s azért figyelemmel kisérte.

Csakugyan holttest volt. Az ár egyenesen neki vitte az ő tutaja harmadik
táblájának s ennek alája is sodorta.

Ez természetes. Az emberi test fajsulya a tudósok szerint kisebb ugyan,
mint a vízé, de alig egy ötvened résszel. Ha a holttestet már a
feloszlás gázai puffasztják: fajsulya még kisebb ugyan, de legalább
kilencz-tized része akkor is a víz alatt van. Tehát az árnak a tutaj alá
kellett azt sodorni. A természet törvénye ez.

De Csepkanics azután is utána nézett s csakhamar látta, hogy a test a
harmadik, második és az első tutajtábla alatt tovább sodorva az első
tábla alól kibukkan s megy gyorsan a part felé, oda csapódik a parthoz s
egy fűzfa-ágazatban megakad. Ekkor már jól látta, hogy emberi holttest
ez a tárgy.

Összeszedte a szükséges forgácsot, kiment bográcsához, megélesztette a
tüzet s azután odament a kártyázókhoz s megmondta nekik, hogy holttestet
látott a vizen, az ár átsodorta az ő tutaja alatt, azután kicsapódott a
partra s egy fűzfában fennakadt. Mutatta is a fűzfát.

A kártyázók abbanhagyták a játékot s közülök többen megnézték a
halottat.

Vizen járó ember előtt nem ritka tünemény a vizen uszó emberi holttest.
Kevés tutajos van az országban, a ki életében egyszer-másszor ne
találkozott volna vele. Csak a tenger nyeli el örökre halottjait. A
tengernek megvannak a maga emberevői, a kik a holttestet fölemésztik, a
mikor a bomlás miatt az a fölszinre törekszik. A folyók tovasodorják a
halottakat s ha azokat valahol el nem temeti gyorsan az iszap, a bomlás
fokozatai szerint esetleg kétszer is, háromszor is fölszinre hozzák s
néha napokig is felszinen tartják. A tutajosok nem nagyon ütköztek meg
az eseten.

Megnézték a holttestet. Látták, hogy nő. Abban első pillanatban
megegyeztek, hogy az esetet a legközelebbi faluban és pedig Tisza-Dadán
a hatóságnak minél előbb be kell jelenteni. Csak a fölött tanakodtak,
hogy addig is mit csináljanak a halottal.

Szerencséjükre véletlenül ott termett egy tisza-dadai ember.

Suhancz legény volt a dadai ember. Litvai József 19 éves szolgagyerek,
Kecskés József dadai gazdaembernek cselédje. Délután mindjárt az ebéd
végeztével ült kocsira gazdájával, hogy a Csonkafűzesből, a hol egy
darab rétjök volt, zöld füvet vigyen haza etetni. Épen rakta a füvet a
kocsira, a mikor tudatták vele az esetet.

Akkorra Galsi István is a tutajokhoz ért tisza-löki útjából. Két tutajos
jön eléje, az egyik Hecska György. Odaszól Galsinak tört, szakadozott
magyarsággal:

– Gyere magyar, meglátni nagy halat.

– Micsoda nagy halat, oláh?

A tutajosok mosolyognak. Hecska azonban folytatja:

– Nem halat, hanem asszonyt, a viz hozta, ott van ni!

S mutatták Galsinak a holttestet.

Galsi jobban megnézte a tetemet, mint a tutajosok. Értelmesen el tudta
mondani, mit látott.

A tetem hason feküdt a vizben; feje félszakosan. Mezitláb volt, minden
lábbeli nélkül, orra mintha nem lett volna. Feje kopasz volt, semmi
haja. Testén barna szoknya, verescsikos kötény. Balkarján a csuklóra
kötve egy kis csomag, kendőbe takarva. A csomagban fekete fösték. Mikor
piszkálták, szétesett a fösték s a vizet maga körül egy kis helyen
feketére festette. Lehetett benne ugy négy krajczár ára fösték.

Mikor igy a tetemet megnézték, azt mondja egyik tutajos megint Galsinak:

– Te magyar vagy, itt van egy magyar legény, mondd meg neki, jelentse be
a holttestet az előljáróságnak, temessék el.

Az a legény Litvai József volt. Galsi oda ballagott hozzá, megmondta
neki a holttest ottlétét. A legény odament a holttesthez s megnézte. Ugy
vette észre, hogy lábainál fogva van fennakadva a fűzfa gyökérágazatai
közt, feje szabadon mozog, az egész tetemet ringatta a viz csöndes
hullámzása. Megigérte különben, hogy a mint a faluba visszatér, jelenti
a dolgot arra való embernek.

A tutajosok tovább kártyázgattak.

A legény hazament kocsijával a gazdájához. Kint a falu végén szemközt
jött velük Váradi András kerülő s ezzel mint hivatalos személylyel
nyomban közölte az esetet. Váradi András a községi biróhoz menet közben
találkozott czimborájával, Oláh Györgygyel. Ez is kerülő volt. Épen ment
ki a határt járni, a tisza-löki útra. Mondja neki Váradi.

– Nézzen be kend a Csonkafűzesbe, ott egy halottnak kell lenni a vizben,
tutajos oláhok is tanyáznak ott. Én az alatt a Patkót kerülöm, azután
odamegyek magam is.

Az a Patkó egy kis félsziget, melyet a Tisza kanyarulata alkot. A
tudósok a Patkó szóból Bakta szót faragtak.

Oláh György élemedett, higgadt, okos ember volt. Játszi elmével beszélte
el a biróság előtt hivatalos eljárását.

Odament s megtalálta a kártyázó tutajosokat. Odaköszönt emberséggel
hozzájuk. »Adjon Isten jó napot.« Azután hosszu botjára támaszkodva egy
perczig nézte a nyavalygó kártyásokat. Se pénzük, se boruk, se
pálinkájuk: mégis kártyáznak. Vajjon mire kártyáznak? Azután
megkérdezte: »Hol van hát az a szerencsétlen?« Megmutatták az irányt.
Odaballagott a Tisza partjára s nyomban megtalálta a tetemet. Nem tudta
fölismerni biztosan, férfi-e, nő-e a tetem. A viz rettenetesen
eltorzitja halottjait, ha sokáig tartja őket ölében. Oláh György uramnak
azonban tudnia kell, mit jelentsen az előljáróságnak. Férfit-e vagy nőt,
s öreget-e vagy fiatalt? Botjával nem érte el a halottat, ha vizbelépni
nem akart. De nem akart, mert a viz árt a csizmának, a csizma pedig
pénzbe kerül. Körülnézett valami hosszabb rúd, pózna vagy faág után. Van
a füzesben elég. Kiválasztott egyet, melyen horog volt. A mint a tetem
hason feküdt, hátába, vagyis a hátán lévő ruhába beleakasztotta a horgot
s annál fogva a tetemet kihuzta a viz szélére a szárazra. A vizben nincs
sulya a halottnak, könnyen mozdul előre-hátra. A mint kihuzta: veszi ám
észre, hogy háta mögött valaki kandikál. Rászól: »Hát te ki vagy?«
Azonban megnézni, látja, hogy »oláh«. Tovább nem is beszél vele. A
hivatalos tekintély nem engedi, hogy ő szóba álljon holmi tutajossal,
oláhval, jött-ment emberrel. Azonban több tutajos is megy oda
lassanként: Paczkán Bazil, Csepkanics György, Matej Ignácz a tanu,
Selever János, Szavinecz Péter, Hecska György. Odaálltak a háta mögé.
Körülnézett köztük. Két »oláh« ötlött a szemébe. Csepkanics a hős, magas
termetü ragyás képü és Hecska György, a ki mindig hóna alatt tartotta
ásóját, melyett Galsitól vett. El nem eresztette volna a világért se azt
az ásót, hogy valaki meg ne egye. Erre a kettőre ráparancsolt, hogy
forditsák hanyat vagy legalább oldalra a halottat: vajjon férfi-e vagy
nő? A ruháról nem lehetett biztosan látni. Lábai meztelenek voltak, a
ruha foszlányos, összecsapzott iszappal teljes. A két tutajos
megmozditotta a testet. Kitünt mindjárt, hogy nő volt a boldogtalan.
Megnézte jól ruháját is. Észrevette balkeze csuklójára kötve a kendőbeli
csomagot. Azután megparancsolta a tutajosoknak, hogy hozzá ne nyuljanak,
el ne temessék, hagyják érintetlenül a halottat, mindaddig, mig ő az
előljárósággal ki nem jön s a temetés iránt nem intézkedik. Ez után
visszaballagott a faluba.

Ez történt délután négy óra előtt, négy órára már jelentését el is
mondta a községi birónak.

A tutajosok visszamentek kártyázni. Többé feléje se mentek a halottnak.

Azonban telt az idő. Egyik óra a másik után. A faluból nem jött senki.
Alkonyodni kezdett, szél is támadt, az eső is elkezdett permetezni. A
tutajosok abbanhagyták a kártyázást.

Az alkonyat meghatja a mezei ember lelkét. A nappali munkába kifáradt a
test s vele mintha bágyadtabb lenne a lélek is. Elnyugodni készül mind a
kettő. A mint csökkenik a napnak fénye, mintha csökkennék az élet
mozgékonysága is. A parti fű lehajtja levelét; sóslorom, vad üröm,
papsajt, parti mályva fekete szint ölt magára, a bogáncs se olyan
büszke, mint fényes nappal s a vad hajnalka is bezárja fehér szirmait. A
szunnyadás sejtelme borul fűre, fára, mindenségre. Mintha szótlan
komolyság, szelid bánat járna együtt az alkonynyal. A libucz is
elhallgat, a fehér csér se csapong, a gólyák is hazatakarodnak
fészkeikre, a gémek és kócsagok is némán meredt nyakkal nézik a nyugvó
napot.

A tutajosok csöndes lelke még csendesebbé válik.

A közeli falvak tornyaiban megkondul az esti harangszó. Tisza Dada,
Tisza-Lök, s a tulsó partról Baj, Rügy, Takta-Kenéz harangszavát oda
ringatja a levegő esti áramlása. Minden harangszó más, mégis mind
egyenlő. Beleszól a harangba a gulyák kolompja s a teknősbéka
füttyenése. Estennen ő is kijön a partra bogarászni. A mint hallja a
harang szavát: egyik-másik tutajos keresztet vet magára, talán föl is
fohászkodik a magasságba, talán haza is gondol azokra, a kiket otthon
hagyott.

Igy borong lelke ott a halott közelében.

A halott!

A kis léleknek nincs tudománya, csak érzése, ösztöne sejtelme. A kis
lélek előtt nagy tünemény a halott. Sokkal nagyobb, mint az élő. Állitsd
eléje Napoleont, Hannibalt, Julius Caesart: megnézi vagy meg se nézi, de
nem bámulja meg. Legföljebb lovát, köntösét, sarkantyuját, buzogányát.
De a halott mellett eláll, elgondolkozik, eltünődik, elméláz órákig.
Habár ez csak szegény koldus elaszott gyermeke volt is.

Hiába mondanák neki, hogy a holttest nem egyéb, mint egy csomó élettelen
ásványnak keveréke, most még ugyan egy tömegben, de csakhamar
széjjelszállingózva. Ennyi nitrogén, ennyi oxigén, ennyi viz, ennyi
mész, ennyi foszfor, ennyi vas együtt: ime ez a holttest. Ugy nézne rád,
mint halálos ellenségére. Vagy bolondnak tartana, vagy pogánynak,
istentagadónak.

Ő még hisz. Az ő lelke előtt a holttest még most is élő állat. Hiszen ő
is élt, ő is szeretett egykor s őt is szerették egykoron s azok ma is
élnek, ma is gondolnak rá, ma is hull érte könnyük. Hogy ne volna tehát
benne most is élet? Csak mi nem vesszük észre. A mit benne látunk, az
nem mozdul többé, de mi az, minő kevés az, a mit a gyarló ember szeme
láthat. Lent a földben, fönt a magasságban, mindenütt uj élet vár a
halottra. A halottat tehát magára hagynunk, a földszinén temetetlen
hagynunk nem szabad.

A jámbor tutajosok elkezdtek tanakodni. Az elnyugvó nap árnyékai ott
borongtak lelkükön. Mit csináljanak a szegény halottal?

A halottnak erős szaga kezdett támadni. Eddig a szag nagy részét
elnyelte a viz. Nem igen izgatta az embereket. De most a halott szárazon
van. Az emberi test elemeinek felbomlása nem kedves az élő ember előtt.
Eszébe jut, hogy egykor ő is porrá, hamuvá, sárrá, levegővé lesz s talán
tőle is borzadoznak azok, a kik teteme közelében élve maradnak. Az esti
lég, a csepergős idő, az alkonyat finom párázata még fokozta a halálnak
keserü szagát.

Egy csonka fűzfa meredező törzsén szarka kezdett csörögni. Valamelyik
tanya közeléből vetődött oda, megérezte a zsákmányt. Csörgésére második
s harmadik szarka is jött. Egyik leszállt a földre, a halottnak közelébe
s gondosan nézegette a tutajosokat. Nincsenek-e ádáz indulattal? Nincs-e
lövőfegyverük? Meg lehet-e kopogtatni békével a halottnak koponyáját?

Jól látták ezt a tutajosok. Ők már ismerik a szarka természetét.

Szavinecz Péter ezt mondta:

– Lássátok, a szarkák már itt vannak, jön majd a varju is, a holló is.
Jöhet kóbor eb is. Mi lesz a szegény halottal?

Paczkán Bazilt más aggodalom bántotta.

– Temetetlen nem hagyhatjuk szegényt. Ime eső esik, szél támad, holnap
vihar ér bennünket, megbüntet az isten, ha el nem temetjük a halottat.
Halottam én már ilyen esetet.

Minden tutajos hallott. Elkezdték egymásnak mesélni az eseteket. Öregek
mondását, élők tapasztalását, babonás képzelődés alkotását.

De a csősz meghagyta, hozzá ne nyuljanak a halotthoz. Az előljáróság, a
biróság, a szolgabiró dolga lesz a temetés.

Alapos volt a kifogás. De ez ellen is megvolt az okos beszéd.

– Hajnalban mi tovább megyünk s a halott itt marad. Hátha megfeledkezik
róla a hatóság? Szegény boldogtalan nőnek lelke ott lebeg a végtelenben
ég és föld között s nem tud megnyugodni, mig romladó testét be nem
fogadja az anyaföld. Nem is jó ember az, a ki temetetlen hagyná a
boldogtalant.

Különösen Selever János, a legujabb tutajos társ érzett legmélyebben s ő
volt a legbuzgóbb hirdetője annak, hogy a szegény ismeretlen halottat ne
hagyják a föld szinén.

De hát hiába volt az okos beszéd. A csősz a hatóság, a hatóság pedig
megmondta, hogy a halotthoz nyulni nem szabad. A jámbor orosz pedig a
hatóság tilalmát meg nem szegheti.

Nem-e?

Selever János látta, hogy a bölcseség itt nem sokat ér. Valami erősebb
okot, győzedelmesebb érvet kell itt előhozni, mely oda férkőzzék a
tutajos lelkéhez. Valami hatalomhoz kell folyamodni, a melynek a tutajos
ellent ne állhasson, ellenállni eszébe se jusson.

Bement a kalibába, megnézte, mennyi pálinka van butykosában. Jóval több
volt egy liternél. Fogta a butykost s kiment a partra. S a partra érve s
a tutajosok előtt megállva, megrázta a butykost, azután jobb kezével
magasra tartotta s szólt eképen:

– Látjátok ezt? A ki segit eltemetni a halottat, annak én adok áldomást.
Halljátok? Egy liter pálinkát!

Ez a beszéd most már nyomatékos beszéd volt. Öregek és fiatalok
összenéztek s fejével bólintott mindenki. Selevernek igaza van. Csősz
ide, csősz oda: a halottat el kell temetni.

Nyomban kivált a társaságból három tutajos. Hecska György, a kinek ásója
is volt, Szavinecz Péter és Paczkán Bazil. Ők segitenek Selevernek
eltemetni a halottat.

A part szárazabb részén sebten ástak egy gödröt. Nem is mélyet, nem is
hosszut, nem is széleset. Csakhogy a boldogtalan halott beleférjen s
éhes róka, kóbor eb ki ne kaparhassa.

Mikor ez megvolt: kihoztak egyik tutajról egy darab deszkát s arra
szépen ráfektették a tetemet. Nem forditották hanyatt, a hogy’ a holtat
szokás, hanem abban a helyzetben hagyták, a mint a víz szélén feküdt.
Hason fekve félszakosan. Még ruhácskáit, rongyocskáit se igazitották
meg. Ugy hagyták, a hogy a viz a derekára csapzotta. Balkeze csuklóján
is otthagyták a csimbókba kötött kendőcskét a benne levő föstékes
csomaggal. Igy huzták a deszkán a sirgödörig. Galsi István azt beszélte
a biróság előtt, vigyázniok kellett, mert ha kézzel nyulnak hozzá,
szétment volna a holttest, minthogy már nagyon el volt ázva.

Letették a gödör fenekére, azután kihuzták alóla a deszkát s puha földet
hánytak rá. Nem volt pap, a ki beszentelje s imádkozzék fölötte; nem
volt énekkar, a ki a halottak gyászénekét elzöngedezze, nem voltak
siratók, nem voltak rokonok, nem voltak örökösök a temetésnél. Azért a
jó emberek eltemették tisztességesen. Nem tiporták le a földet a
sirgödör fölött, de azért egy kis sirhalmot mégis emeltek föléje. Gyepes
hanttal nem boritották be, de egy csonka faágat mégis odatüztek a
fejéhez. És minden tutajos megemelte zsiros kalapját, mikor a temetést
elvégezték s az egyik tutajos azt mondta:

– Adjon az Isten a szegény halottnak örök nyugodalmat!

Mire a nap Tisza-Lucz irányában leáldozott: akkorra bevégezték a
temetést is. Akkorra beborult az ég alja is.

Hanem az áldomásról sem feledkeztek meg.

– Ide, Selever a pálinkával.

Kétszer se kellett mondani. Selever jó szivvel osztott szét a temető
emberek közt egy liter pálinkát. Megigérte, szavát is tartotta.

Nem is követtek el a jámborok semmiféle bűnt. Hiszen ősi szokásnak,
áhitatos léleknek, kegyes gondolatnak tettek eleget. Vártak estig. Estig
nem jött a hatóság. Ők tovább nem őrizhették a holtat, hajnalban
indulniok kellett, dúvesztében ott nem hagyhatták a boldogtalant. Ezzel
bizony nem vétkeztek annyira, hogy utóbb vasra verjék s heteken,
hónapokon át börtönözzék őket.


IV.

(Mindenki szentül hitte, hogy Solymosi Eszter a csonka-füzesi holttest.
– Az éjjeli közönség a sirnál. – Az ásó története. – Az első rendőri
szakértői vizsgálat. – Éjjel őrnek a halottat. – A kételkedés szava.)

Hanem hát ki feleselne az igazsággal, mikor az a törvény nevében tombol
és hatalmaskodik? A jámbor tutajosok ugyan hiába feleseltek.

A tisza-dadai előljáróság ugyan nem kötött beléjük. Ez ellen panaszuk
nem lehetett. Pedig az elűljáróságnak meggyült a dolga ez estén s ez
éjszakán.

Mert a futó tűz nem terjed oly gyorsan, mint ahogy elterjedt a hir
Tisza-Dadán, hogy Esztert, az eltünt eszlári szegény leánykát
megtalálták. A Tisza vetette föl, tutajosok akadtak rá, a Csonkafűzesben
fogták ki, igazi tulajdon ruhája van rajta, de bizony annak a nyaka
nincs elvágva, tehát nem igaz, hogy a zsidók megölték, vérét vették.

Oláh Györgynek, a tetemlátó csősznek nem volt a faluban pillanatnyi
nyugalma se. Elfogta, kikérdezte, agyonzaklatta mindenki. Igaz-e a hir,
vagy nem igaz? Milyen a halott? Milyen a ruhája? Hány napos halott
lehet? Miről lehet ráismerni? Honnan hozta a Tisza? Ki látta legelőször?
Ki fogta ki? Száz meg száz kérdés egymásután. Okos, nem okos kérdés
vegyesen.

Kié lesz most már a tizezer korona?

Az ország zsidósága tizezer korona jutalmat tüzött ki annak, a ki
Esztert élve-halva előkeriti, vagy a ki biztos nyomra vezet. Tizezer
korona már pénz. Szegény embernek, dadai csősznek, máramarosi oláh
tutajosnak tengernyi pénz. Oláh György uram ostobaságnak tartotta, ahogy
őt a pénzzel fenyegették. Hiszen nem is ő látta először, hanem a Litvai
gyerek, Kecskés József szolgalegénye. De még ő se, hanem inkább a
tutajos. De melyik tutajos? Hányan vannak a tutajosok? A ki először
látta: ugy is felosztja a többi tutajos közt a zsidók pénzét, mert
különben agyonütik, a Tiszába fojtják, bizonyosan elemésztik.

Csepkanics György pedig, a hős, a ki először látta a vizen úszó
holttestet, soha még csak hirét sem hallotta Solymosi Eszternek. A
lányka eltünésének esete a máramarosi tutajos körökig bizony nem jutott
még el se ujságban, se szóbeszédben.

Legfürgébb volt Oláh György faggatásában s a hirek összeszedésében a kis
falu értelmisége, Lőrinczi István a jegyző, Takács Endre a katholikus
kántor, Tratner Lipót a zsidó tanitó, Seres Gyula a joghallgató.
Rohantak a helyettes főbiróhoz, Tóth György uramhoz, szedje össze a falu
esküdtjeit, menjünk ki nyomban a Csonkafüzesbe halottat nézni, Esztert
látni, igazságot keresni, az országot megnyugtatni.

A zsidókat valóságos láz fogta el.

Czájzler Márkus czipő-varga, női lábbeli-készitő mester, csakhamar
befutotta az egész falut s hadilábra állitott minden zsidót. Svarcz
Sámuel kereskedő futott sógorához, Lefkovics Bernáthoz, a kinek kocsija
és lova van, hogy fogjon be rögtön, menjenek a Csonkafűzesbe, ott van az
eszlári lányka. Goldstein Jakab, Krausz Bernát, Burger Mór, valamennyi
zsidó mind talpra állt; keresték az ujságot, a hol le volt irva: milyen
ruhában tünt el Eszter? Futottak a jegyzőhöz: keresse ki az országos
körözvényt. A zsidó, ha izgatott, nem találja helyét, nem ismer pihenőt,
fut, beszél, száz ötlettel áll elő: rögtön értesiteni kell a tiszalöki
zsidókat is, s nyomban tudatni kell az esetet a kormánynyal, a központi
zsidó irodákkal s az országos nagy hirlapokkal.

Nem lehet nekik rossz néven venni. A zsidóság elleni gyülölködés
irtóztató volt már akkor. A legkeserübb szóbeli bántalmazástól a
legkiválóbb, a legnemesebb zsidó se lehetett mentes. Érzékenyebb szivüek
alig mehettek már utczára, közhelyre, népes társaságba. A gyülölködés
jelszava az eszlári vérvád volt. Azok, a kik nem tudnak vagy nem akarnak
gondolkodni, s azok, a kik a becsületet önmagáért nem becsülik, minden
zsidóban gyilkost láttak. Vagy legalább ugy zajongtak, mintha gyilkost
látnának. Kész igazságnak hirdették a puszta vádat s mindenkire
kiterjesztették a gyanut, mely legrosszabb esetben is, csak egy-két
ember vállaira nehezedhetett.

Ha tehát megkerült az eltünt lányka, habár holtan is: ebben a zsidóság
az ő istenének kegyelmét, a végzetnek jótékony kedvezését láthatta.
Hogyne lett volna tehát tele lázzal, örömmel, izgatottsággal a
tisza-dadai zsidóság apraja-nagyja?

Kovács György dadai vagyonos gazdaember épen poroszkált haza kocsiján
estennen, a mikor körülfogják s viszik kocsistól, lovastól Tóth György
helyettesfőbiróhoz, hogy vigye előljáró-uraimékat nyomban a
Csonkafüzesbe. Megkerült az eszlári lányka, ott fekszik holtan a parton.

Kovács György nem ellenkezik. Föltelepednek kocsijára: a főbiró,
Lőrinczi István községi jegyző, Tratner Lipót zsidó tanitó s Krausz
Bernát zsidó gazdaember s mennek a Csonkafüzes felé. Útközben
találkoznak Oláh György kerülővel s őt is fölveszik a kocsira.

Kiérnek a hely szinére. Megtalálják a tutajosokat. Esti kilencz óra felé
jár az idő már, a tutajosok egy része aluszik immár. Oláh György keresi
a tetemet. Nem találja. El van az már temetve Isten nevében.

A mig tanakodnak, hogy mit csináljanak: ime jön egy második kocsi.
Lefkovics Bernát zsidó bérlő kocsija. Jön vele Seres Gyula kálvinista
joghallgató, Takács Endre katholikus tanitó és Svarcz Sámuel zsidó
kereskedő. Tovább folyik az ujonnan jöttekkel a tanakodás.

Be kell menni a főszolgabiróhoz Tisza-Lökre. Ebben állapodnak meg. A
jegyző, a joghallgató s a katholikus tanitó rögtön felkapnak Lefkovics
Bernát kocsijára s hajtanak gyorsan Tisza-Lökre.

Miről beszélgettek maguk közt útközben?

E kérdésre is megfelel a birósági iratok nagy tömege.

Eszterről, az eltünt leánykáról volt szó. Miről lehetett volna másról? A
joghallgató az ő jogi tanulmányainak keretében fontosnak tartotta az
esetet. Oláh Györgyöt nagyon gondosan kikérdezte a holttest alakja s
ruházata felől. Volt valami jegyzőkönyve, abba figyelmesen följegyzett
mindent. Mindenkinek véleménye abban egyesült, hogy a holttest nem lehet
másé, mint a szegény Eszteré, az eltünt eszlári lánykáé.

Beérnek Tisza-Lökre. Este van már. Lefkovics Grósz Mór Lajos tisza-löki
zsidótól kérdezi meg, hol lakik a főszolgabiró? Beszél közben minden
zsidóval, a kivel csak úton-útfélen találkozik. Közli velük a nagy
esetet. Veinberger Ignácz előkelőbb tisza-löki zsidó nyomban el is
határozza, hogy ő is elmegy a Csonkafűzesbe még az éjszaka.

A főszolgabirót nem találják. Nincs otthon. Vagy kint van a járásban,
vagy a vármegye székhelyén. Lőrinczi István jegyző fölkeresi tehát a
segédszolgabirót Zoltán Istvánt s annak jelenti a nagy eseményt.

A segéd-szolgabiró nyomban intézkedik. Értesiti a járás tiszti orvosát,
Kiss Jenő doktort. A kaszinók, a söröző és borozó tanyák s a zsidók
Tisza-Lökön is rögtön megtudják a dadai holttest napfényre jöttét. Késő
este van már, de azért akadnak önkéntes vállalkozók, a kik a szolgabirót
elkisérik a Csonkafűzesbe.

K. Horváth Géza orvosnövendék, de már szigorló orvos az egyik. Szerep
vár rá még történetünk folyamán.

Zurányi Kálmán gyógyszerész fiatal ember a másik. Nagy érdeme van az
igazság kideritése körül. Ez ifjunak bátorsága és igazságszeretete
nélkül magam se jutottam volna oly hamar a valóság felismerésére.

Kiment Veinberger Ignácz zsidó kereskedő is. Üzte a kiváncsiság.
Észleléseinek nem tudtam hasznát venni.

Vitt pandurt is magával a szolgabiró. A hivatalos tekintély csonka lenne
pandur nélkül. De elvitte magával Szücs János tiszalöki kisbirtokos
paraszt gazdát is. Ez nagy szerencse volt. Értelmes fő, gondos szemlélő,
Isten által megáldott világos agyu ember. Akkor 47 éves volt. Véletlenül
került oda. Egyik fuvaros volt a Csonkafűzesbe menő urak számára. A
másik fuvaros Najvirt Jónás zsidó fuvaros. Ez se látott, se hallott
semmit, Szücs János mindent látott, mindent hallott.

A magyar nép eszejárása százféle jelzővel különböztet az okos ember és
az ostoba ember közt. Egyik példabeszéde igy szól: »Oda se néz, mégis
mindent lát.« Ez az okos ember. »Mindig nézi, még se látja«: ez az
ostoba. Szücs János többet látott s jobban látott, mint minden
szolgabiró, vizsgálóbiró, királyi ügyész, csendbiztos, pandur, irnok,
járási orvos s mint minden tanu, ácsorgó s jelenlevő, a ki ott
lábatlankodott a holttest körül.

Kimentek hát a Csonkafűzesbe két kocsival. Esti 10 óra elmult már, mire
odaértek. Sötét volt, a mint nyári csillagos éjszakán szokott lenni, a
mikor kevés felhő boritja az eget s még föl nem kelt a hold. Tele
holdvilágról egy tanu sem emlékezik. Mezei ember szeme meglehetősen
tájékozódik ily homályban is. Állandó éjjeli világitáshoz szokott
fővárosi ember egyiptomi sötétségnek vélné az ily éjszakát kint a mezőn,
a folyam partján, a fekete tömegként meredező füzek és rekettyék lombjai
közt.

A dadai emberek csöndesen beszélgettek egy csomóban. A szolgabiró kérdi:
hol a holttest? Senki se tudja.

– Elő az oláhokkal!

Szentesi István pandur oda terel egy csomó orosz tutajost.

– Hol a holttest, oláh? Hová tettétek?

– Eltemettük.

– Hogy’ mertétek eltemetni?

– Erős szaga volt, felénk fujta a szél. Azután ez már a mi törvényünk, a
mi szokásunk. A szegény halottat nem hagyhatjuk a földszinén, de még a
vizben sem.

Ez bizony igaz. A szolgabiró is tudja ezt s nem is csinál érte
zenebonát.

Megmutatják a hevenyészett sírhalmot. A szolgabiró megparancsolja a
sirhalom felbontását. Ki kell ásni a halottat.

Ki ám, de mivel? Ásóról, kapáról nem gondoskodott senki. Az ember pedig
se nem róka, se nem borz, se nem ürgeásó kutya, hogy tíz körmével ásson
lyukat a földben. Mulatságos tanácskozás folyt a fölött: miként bontsák
fel a sirt.

Végre nagy gondolatra vetemedett valamelyik bölcs férfiu. Ott a pandur
kardja. Ki lehet azzal ásni a gödröt.

A kard pedig csakugyan nem arra való, hogy sírt ássanak vele. Hiába
nyavalygott a pandur: nem boldogult semmire.

Szücs János uram nem nézhette ezt a munkát. Odaszólt a tutajosokhoz:

– Adjatok egy rövid, vékony és keskeny deszkadarabot.

Adtak.

Ezzel már jobban ment a munka, de még se tökéletesen. Azonban ott
ólálkodott a közelben Hecska György. Akkor is hóna alatt volt az ásó, a
melyet 32 fillérért vett Galsi Istvántól. Szücs János sasszeme a
sötétben is észrevette az ásót.

– Gyere csak ide fiam, addsza ide csak azt az ásót!

Előbb azonban kikérdezte apróra: hogy’ jutott az ásóhoz, hol vette,
hogy’ vette, mikor vette, miért vette? Mert, hogy a tutajosnak ásója
legyen: ezt sehogy se lehet józan észszel megérteni.

De sok viszontagságon ment is keresztül ez a szerencsétlen ásó!

A vizsgálóbiró bölcsesége csodálatos hajszát inditott utóbb az ásó után.
Hogy’ merte ezt eladni Galsi? Hogy merte ezt megvenni Hecska? Nem is
egyéb ez az ásó, mint »bűntest«. Corpus delicti, a hogy’ a jogtudósok
mondják. Miért bűntest? Kit ütöttek vele agyon? Addig kereste a
vizsgálóbiró az ásót, mig utóbb napok mulva Tisza-Beö és Kőtelek közt
csakugyan elfogatta a tutajosokat s köztük Hecskát. Akkor is a hóna
alatt volt az ásó. Elkobozták nyomban. Küldték be Nyiregyházára, a
törvényszék bűntest-gyüjteményébe: a fokosok, kések, furkós botok,
lopott portékák, mérgek, kuruzslószerek, bankócsináló gépek, rongyok,
ruhafoszlányok tömegébe. Kötöttek nyakára madzagból nyakkendőt. A
madzagra rápöcsételtek egy darab papirost. A papirosra ráirtak egy
törvényszéki ügyszámot. Az eszlári vérvád ügyszámát. Ez a vérvád Sarf
József nevében folyt. Ráirták tehát a papirosra azt is, hogy az ásó Sarf
József tulajdona, tőle kobozták el. Sarf Józsefnek pedig soha az öreg
apja se hallotta hirét ennek az ásónak. De ez nem használt neki semmit.
Az ásó ott ült több mint egy évig a muzeumban, Sarf József pedig a
tömlöczben. Mikor utóbb sok idő mulva Sarf József mint ártatlan ember
kiszabadult: a börtönőrök őrmestere odaadta neki az ásót, vigye magával
a pokolba. Nem azt az ásót, hanem egy rossz, rozsdás, lyukacsos,
kitördelt élü elkopott ásót, mivelhogy valami okos ember a tutajos jó
ásóját kicserélte valami használhatlan rossz ásóval. Hát hiszen mindegy
ez a »bűntest«-nek. Csakhogy Sarf József becsületes ember, ő tőle sohase
koboztak el ásót, más jószágát ő el nem viszi. Azonban Kozák őrmester ur
nem ismert tréfát. Vagy elviszi Sarf azt az ásót, vagy hivatalosan
odaverik a hátához.

Igy készül gyakran az igazság és a világtörténet. A jó Sarf József még
maig se tudja, miként keveredett bele az ásóhistóriába.

Az ásóval egyébiránt gyorsan ment Szücs János kezén a munka. Noha
sötétben sírt ásni épen nem kényelmes állapot.

Egész sötétség azonban mégse volt, sőt volt valami világitás.
Tisza-Dadáról hoztak egy szál gyertyát, ezt eleintén Tóth György
helyettes-főbiró tartotta, mikor azonban a holttest szaga már
felnyomakodott a gödörből, a gyertyatartást rábizta Oláh György
kerülőre. Volt ezenkívül egy kőolajos kis kézilámpa is, ezt meg Lőrinczi
István dadai jegyző tartotta.

A mint Szücs János jó két lábnyi mélységre ért: elérte a halottat. Ekkor
letette az ásót s kezével takaritotta le a halottról a homokot. Az urak
megállapodtak abban, hogy a halottat nem kell kiemelni a sírból, csak
ott vizsgálják meg az orvosok. Szücs János állt a lábánál, Horváth Géza
szigorló orvos a fejénél. Ugy emelgették hol a fejét, hol a lábát, hol a
ruháját, a hogy’ a járási orvos, Kiss Jenő rendelte. A járási orvos
közellátó, gyönge szemü ember volt. A tanuk ilyennek mondják.
Elképzelhető tehát, milyen lehetett ez az orvosi vizsgálat a fekete
földben, a sötét éjszakában, hitvány világitás mellett, a fektéből föl
se emelt holttesten.

De hát igy történt. Ruháját öregéből, nagyjából megszemlélték, balkeze
csuklóján a csimbókba kötött csomagot észrevették s nemét is
meghatározták. Egy fűzfavesszőt helyeztek föléje s aztán a vesszőt feje
tetejétől lába hegyéig megmérték. Ebből állott az orvosi vizsgálat.

Épen megfelel a hullavizsgálati jegyzőkönyv ennek az eljárásnak. Rövid
ez és fölületes, de nagyon. Néhány értékes adat mégis van benne.

A jegyzőkönyv kelt Tisza-Lökön, éjfél után egy órakor, tehát még azon az
éjszakán, de már hétfőn junius 19-én.

A holttest egész hossza körülbelől 140 czentiméter.

Haja egészen hiányzik, fogai épek s közülök egy se hiányzik.

A termet középszerüen kifejlett s 14 éves korunak látszik.

A derekán egy vörös csíkos öv.

A balkezében egy sárga papirban bizonyos kékes festék volt található.

Ime a hivatalos jegyzőkönyv tartalmának fontosabb részei. Csaknem minden
szava hibás, hézagos s alig van benne teljesen határozott állitás. De
azért e jegyzőkönyv mégis becses anyag lett a védelem számára.

A józan gondolkozásu földmives falusi emberek, a kik ott voltak, sokkal
több jelenséget vettek észre a holttesten, mint a tudománynak és
hivatalnak embere. Kivált Szücs János uram más jegyzőkönyvet irt volna.

Ők észrevették, hogy arcza földes, homokos volt. Egyik szeme nyitva volt
s mint a halottaknál szokás, felfordulva, a másik szeme be volt csukva.
Szája nyitva volt s fogai szép fehér apró fogak. A fogak köze is tele
homokkal. A viz is beiszapolhatta homokkal, de a sírban is behatolhatott
a homok, mert a part, a hova temették, homokföldből áll. Nyelvének hegye
a fogai közé ért. Álla nem volt leesve.

Az a bizonyos festék inkább fekete volt, mint kék.

Nem is a balkezében volt a festék, a mint az orvos állitja, hanem a
balkeze csuklójára kötött kendőben s ott is egy kis papircsomagba
göngyölve.

Mind jelentős részletek ezek.

Ujra eltemették a szegény halottat. Szücs János maga volt a temető
ember.

Egy deszkát tettek a testre. A deszka fölé harmatos üde füvet hánytak,
hogy a föld ujra be ne borithassa a testet. Azután földet hánytak rá s
azt kissé sirhalom alakura elegyengették.

Azonban valami jelet is kellett alkalmazni a sirhalomra, hogy ha netalán
orvok, lappangók, furfangosak, titkos szándékkal való emberek oda
lopódznának s a sirt megbolygatnák: észre lehessen venni.

Szücs János csinálta a jelet földből. Egy kereszt, hüvelykujja körmével
húzva s egy ákom-bákom betü volt a jel. A szolgabiró megjegyezte:

– Hátha lemászsza a jelet a béka?

– Nem azt, uram! A béka nem bántja az uj sirt.

Éjfél rég elmult, mire készen lettek. A gönczölszekere az égen már
nagyot fordult.

A szolgabiró hazament a tisza-lökiekkel. De meghagyta, hogy őrizzék a
sírt.

Meg is őrizték. Molnár János dadai községi esküdt volt az egyik őr. Ott
volt vele Oláh György és Váradi András, a két kerülő. Zsidó is kellett
őrizőnek. Legyen az is kettő. Az egyik volt Czájzler Márkus, a fürge
czipőkészitő varga. A másik: Burger Mór. S rajtuk kivül ott volt még a
pandur is: Szentesi István.

Ezek őrizték a szegény lányka sirját hajnalig, azután délig, azután
délutáni 4 óráig, a mikor odajött a vizsgálóbiró a maga személyzetével s
átvette a halottat.

Vajjon mi volt a csonkafűzesi közvélemény az elmult napon és éjszakán?

Sok szó esett egymás között. A tisza-dadaiak és tiszalökiek egyébről se
elmélkedtek, mint az eltünt leányról s a talált holttestről. A tutajosok
nem elmélkedtek semmiről, mivelhogy ők a tisza-eszlári esetnek még hirét
se hallották. Valami elrablott királykisasszonynak vélhették volna azt a
tetemet. Másként meg nem érthették: mire való ez a nagy hejsze-hajsza,
az urak és parasztok és zsidók csődülése. Találtak ők már egyébkor is
holttestet, de efféle zajnak hirét se hallották.

El is indultak tutajaikkal hétfő hajnalán s mentek nyugodtan lefelé
Isten nevében.

A csonkafűzesi közvélemény megalakult. S szilárd volt mindaddig, mig a
vizsgálóbiró bele nem avatkozott a dologba. A zsidók szentül meg voltak
győződve, hogy a holttest az eltünt lányka holtteste. De meg voltak
erről győződve a keresztyének is. Már tudniillik a dadaiak és a lökiek,
a kik a holttestet látták.

Okoskodásuk józan volt és egyszerü.

Tisza-Eszláron, a Tisza partján eltünt egy tizennégy éves lányka. A
Tisza onnan Tisza-Dada felé folyik s nyolczvan nap mulva fölvet egy
holttestet, mely tizennégy éves lány holttestének látszik. Ennek tehát
az eltünt lányka holttestének kell lenni.

Az eltünt lányka Solymosi Eszter volt, a kiről a körözvényben tudvalévő,
milyen ruhában tünt el. S ime azt a ruhát találják a csonkafűzesi
tetemen. Tehát az nem lehet más, mint Solymosi Eszter.

A szegény lány festéket vett eltünése napján s ime a festék is ott van
egy csomagban balkarjának csuklójára kötve egy kis kendőben. Ahogy
szegény parasztlánykák szokták az egész vidéken.

Lehet-e hát kétség?

Nem lehet.

A ki kételkedni mer: annak meg kell mondania, ki volt hát az a holttest,
a mig élt, ha nem az eltünt lánykáé? E nélkül kételkedni, vakon
kételkedni: vagy ostobaság vagy ledérség. Vagy ennél is több.

A vallási gyülölet azonban mindent mer. Ölni is, gyilkolni is,
gyujtogatni is. Hogy’ ne merne tehát kételkedni?

A mikor ujra eltemették a halottat s gyenge bomló testét harmatos fűvel
behintették: azt mondta valaki az urak közül ott a tömegben:

– Eszter ruháját idegen holttestre is fel lehetett huzni!

Éjfél volt ekkor. A hold csak harmad napja ujult, bágyadt fénye gyöngén
világitott a parti fűzesben. Néhány kóbor felhő a csillagok fényét is
megcsonkitotta. Ki mondta ki a gonosz kételkedés szavát először: nem
lehetett biztosan megtudni, arczát a sötétség miatt nem lehetett látni.

De a kételkedés szava már ott is hangzott. E hangnak zugása utóbb
betölté a mívelt népek társadalmát.

Ez történt a Tiszán!



LEGYEN SÖTÉTSÉG!


I.

(A holttest fölismerése. – A magyar műveltség. – Kozma Sándor. – A kik
látták a holttestet. – A kiket elzártak nézésétől. – A holttestet
meztelenen mutatják. – Mi a szemérem? – Eszter ruhája a holttesten. –
Miként bánik a halál és az enyészet a holttestekkel? – Eszter különös
testi jele.)

Zoltán István szolgabiró junius 19-én reggel már sietett értesiteni a
vizsgálóbirót. Bary vizsgálóbiró nagy személyzettel délután 4 órára már
a Csonkafűzesbe ért a helyszinére.

Ezt a személyzetet öregéből-nagyjából meg kell ismernünk.

Ott volt Miklós László, Szabolcs vármegye első aljegyzője akkor, –
legelső tisztviselőinek egyike később; – mívelt és értelmes ember;
zsidóellenes, de higgadtabb felfogással, mint sok tiszttársa és uri
pajtása. A birói szemlénél ő volt hivatalosan az egyik birói tanú.

Ott volt Dobos Imre, Szabolcs vármegye szolgabirája. Nem volt alkalmam
közelebbről megismerni. Érzületét és gondolkozását ez ügyben nem
ismerhettem meg. Hitt-e, nem hitt-e a vérvádban: nem tudom. Ő volt a
másik birói tanú.

Nagy véletlenül ott volt egyik helyettes főügyész is: Székely Ferencz.

Magyarország főügyészi állását akkor Leveldi Kozma Sándor töltötte be,
Somogy vármegye birtokosa, választott tisztviselője, országgyülési
követe, gyakorló ügyvéd is egykor; később az ország főbiróságának kiváló
tagja s végül királyi főügyésze.

Nagy lélek! Nemes gondolkozásu s magyar míveltségü férfiu. A magyar
míveltséget természetesen csak Magyarországon ismerik. Alapja ennek az
ugynevezett klasszikus műveltség, a hellen és latin remekirók szelleme.
Ez megvan minden más mívelt nemzetnél is. A magyar míveltség különössége
abban áll, hogy a gondolkodó elme az állami közélet nagy kérdéseit, az
alkotmányjogot, a korona hatalmának becsét, a társadalmi osztályok közt
levő viszonyt, az embernek jogát és méltóságát, a faj s haza iránt való
vonzalmat a magyar nemzet sok százados történetének, nagy harczainak s
nagy szenvedéseinek világánál ismeri föl, érti és becsüli meg. E
nemzetnek különös intézményei voltak s különös története, mely azokat az
intézményeket megalakitotta. A faj is más, mint a világ minden más
mívelt faja. A nyelv is különös, minden közeli rokonság nélkül. Ezeréves
története is különös, minthogy a tatár, török, német és szláv áramlatok
találkozási központján telepedett meg s ezek minden harczát végig
harczolta. Mert a harcz elől ki nem térhetett, de számának kisebbségénél
fogva legragyogóbb győzelmeinek hasznát sem élvezhette igazán. Gyakran
nagy csapások érték, de a lemondás érzetét szivéhez férni nem engedte.
Sokszor kellett idegen czélokért véreznie, de örök czélja gyanánt csak
saját nagyságát tekintette. A szabad alkotmányt, a nemzeti képviseletet
s a szabadságért s az emberi jogok teljességeért való lelkesülést mindig
megőrizte.

Ebben a szellemben fejlődött ki Magyarországon a műveltebb s vagyonosabb
osztályok tagjainál a különös magyar műveltség. Az ily műveltségü embert
magyar táblabirónak nevezik. El nem merülni az elméletekben; külső
czélokért fel nem áldozni az élet örömeit; önönmagáért becsülni az
életet; szeretni az embereket; búsulni a multak szenvedésein; kinevetni
a kétségbeesőket; nagy hatalomnak ismerni el a végzetet, de föltétlenül
még annak se hódolni meg; meglehetős ábrándozás, mérsékelt munkálkodás,
időnkénti lázas lelkesülés, erős fajszeretet, az igazságnak eleven
érzése: ime a magyar táblabirói lélek.

Ily lélek volt Kozma Sándor a javából.

Bizonyos gonddal és keserüséggel nézte már hetek óta a nagy pör
fejlődését s már hónapok óta a nagy vallási gyülölködést. Erre nem volt
hatása, de a perre lehetett. Mellette volt Székely Ferencz helyettes
királyi főügyész. Sokban hasonló gondolkozásu, mint ő. Ezt kérte meg:
menjen Nyiregyházára, nézzen körül, győződjék meg, miféle boszorkányok
lakodalma készül ott a nagy per czimén Bary József aljegyző s Egressi
Nagy László alügyész kezén. Ostoba babonának tartotta a vérvádat s mint
erős magyar, nagyon röstelte, hogy a józan magyar népet ilyen
ostobaságba akarják belehajszolni. Ennek minden áron szerette volna
elejét venni s Székely Ferencztől várta a dolgok hű képének rajzát
további elhatározásához. Igy jött a helyettes királyi főügyész junius
17-én Nyiregyházára s véletlenül igy lehetett jelen a csonkafűzesi
műveleteknél.

Birói szakértők voltak Kiss Jenő tiszalöki, Trájtler Soma nyiregyházi s
Kéri Horváth László járási orvosok és orvostudorok.

Ott volt Egressi Nagy László királyi alügyész, Kéri Horváth Géza
szigorló orvos, Zurányi Kálmán gyógyszerész, Zoltán István szolgabiró,
Vay György tiszalöki csendbiztos egy csomó pandurral és csendlegénynyel,
Cséplő János fogházőr s tömérdek népség, keresztyének és zsidók nagy
sokaságban.

Ott voltak a dadai csőszök is: Várady András és Oláh György. Ott volt
szerencsére Szücs János is, az éles szemü paraszt. S Tisza-Eszlárról is
sokan voltak. Az eltünt lányka rokonai s jó és biztos ismerősei. Köztük
édes anyja Solymosi Jánosné. Azért jöttek, hogy jól megnézzék a
halottat: vajjon fölismerik-e benne a szegény Esztert? Semmiből se
vettem észre, hogy előre összebeszéltek volna akár arra, hogy
fölismerik, – akár arra, hogy föl nem ismerik.

Ez utóbb nagy szerencsének bizonyult.

Mindenki ott volt tehát, a kinek ott lehetett lenni. Csak azok nem
voltak ott, a kiknek a törvény szerint ott kellett volna lenniök.

Egyetlen vádlottat se eresztettek oda.

Ott ültek már nyolczan-tizen közel egy hónap óta Nyiregyháza börtönében.
Azzal vádolva, hogy zsidó husvéti süteményre vérét vették a keresztyén
szűznek, hogy elvágták Solymosi Eszter nyakát. Ime most ott fekszik a
keresztyén szűz a Tisza partján; száz embert odacsőditenek, vajjon nem
Solymosi Eszter-e a halott s vajjon el van-e hát nyaka vágva? De a
kiknek becsületére, szabadságára s életére folyik a munka: azokat
nemcsak oda nem hivják, hanem még oda sem eresztik.

De még csak tudtukra se adják az esetet.

Van védőjük is. Kitünő védőjük. Heumann Ignácz jogtudor és ügyvéd,
nyiregyházi lakos, a kinek alkotmányadta joga s törvény és becsület
által parancsolt kötelessége a halálra keresett vádlottak jogaira
vigyázni s törvényes érdekeit megoltalmazni. Őt se értesitik hivatalosan
s mikor mégis megtudja a birói szemlét: jelentkezik, hogy a törvény
szerint ő is közreműködhessen a birói szemlénél. Kereken megtagadják.

De hát megengedi ezt a törvény?

Sehogy se engedi. Sőt egyenesen megparancsolja, hogy a birói szemléhez a
vádlott és érdeklett feleket s a vádlottak védőit különösen meg kell
hívni.

A magyar törvényes gyakorlat ebben mindig különösen szigorú volt.
Rendszeres büntető törvénye ugyan 1878 előtt nem volt Magyarországnak,
de biráiban annál erősebben ki volt fejlődve gyakorlat utján az
igazságnak érzéke. Az igazság pedig mindig az volt s örökké az marad,
hogy a vádlottat olyan ok alapján, a melyet ő nem ismer, elitélni nem
szabad.

Mi volt a vádlottak egyenes, tiszta és tökéletes mentsége?

– Azzal vádoltok, mi vágtuk el Eszter nyakát. Ime Eszternek holtteste!
Nincs rajta vágás. Tehát ne kínozzatok tovább, hanem eresszetek
szabadon. Tévedéstekért kérjetek bocsánatot istentől és tőlünk.

Ez a tökéletes mentség.

Ám a lappangó gyanu, a furfang, a rosszindulat, a vizsgáló emberek tompa
elméje vagy talán az igazság azt sugja, hogy ez a holttest nem Eszter
holtteste. Mit szólhat erre a vádlott?

Felelete egyszerü.

– Meglehet, a holttest nem Eszter holtteste. De ezt nálam nélkül ki nem
mondhatjátok. Ha én meg nem láthatom: akkor eltitkoljátok előlem
mentségemet, tehát az igazságot. De micsoda biró az, a ki eltitkolja az
igazságot, holott azt éppen neki kell felderiteni? A biró az istennek
hatalmával dolgozik, de csak az embernek gyarló elméjével. Mielőtt
hatalmával eltiporna: legalább vegye segitségül az én elmémet is.

De a vádlottakat még se értesitették a birói szemléről. Védőjüket pedig
elzárták onnan.

De elzártak egyuttal minden zsidót.

A csendbiztos rettenetes ember volt. A nyers Vay György. S a rettenetes
csendbiztos az ő kemény pandurjaival egyebet se tett, csak a zsidókra
vigyázott, hogy azok se közelből, se távolból meg ne láthassák a
halottat s meg ne hallhassák a tanuk szavát. A szemle nyilvános birói
cselekmény volt. Jelen lehetett ott minden tisztességes ember, a ki a
birósági eljárást zavarni nem akarta.

Ez volt az ország törvénye. Ezt kellett a csonkafűzesi vizsgálatnak első
sorban kijátszani.

Azt mondja a vizsgálóbiró jegyzőkönyve:

»A hullát tartalmazó gödör közeléből Vay György csendbiztos és
csendlegényei a tömegesen oda gyülekezett közönséget messze
eltávolitották s utasitva lettek, hogy a hivatalos eljárás helyéhez az
illetéktelen egyéneket közel ne bocsássák.«

Ime a papiros türelme és furfangossága! Oda gyülekezett közönségről s
illetéktelen egyénekről szól, holott a magyar mezei ember nem kiváncsi,
nem is törődik azzal, a mi nem az ő dolga, nem is megy oda, a hová nem
hivják s e napon se »gyülekezett« a Csonkafűzesbe. A ki odament és ott
volt: azt bizony a pandurok szó nélkül odaeresztették a halotthoz.

Hanem zsidó igenis volt Tisza-Lökről és Tisza-Dadáról összesen ott vagy
tizenkettő. Épen csak ezeket kergették el a pandurok. De a vizsgálóbiró
jegyzőkönyvéből ez ki nem tünnék a világért se. Hamis a papiros.

Azt gondolhatná valaki: puszta elmélet ez. Hiszen a biróság zsidók
nélkül is csak megkeresi az igazságot, hiszen a biróság arra való.

Igaz. Csakhogy az élet minden igazsága sok részletből áll s a biró is
csak annyi részletet ismer föl, a mennyit föl tud és föl akar ismerni.
Többet nem. Azonban több szem többet lát. Azért rendelte a
törvényhozások bölcsesége, hogy a birák gyöngeségét tanu, szakértő s az
ezer szemü nyilvánosság gátolja meg.

Bizony tervszerü dolog volt az, hogy a holttesthez zsidó közel ne
juthasson. A mint ez majd szép rendben egymásután megbizonyosodik.

A birói szemlével első sorban azt kellett volna elérni, vajjon azok, a
kik Solymosi Esztert életében ismerték, ráismernek-e a holttetemben?

Minden ember azt gondolná, hogy a biró úgy mutatja meg a holttestet a
tanuknak, a mint azt megtalálták. Tehát ruhásan, felöltözötten, a mint
életében szokott lenni s a mint eltünésének napján is volt. S a mint
életében minden ismerőse látta.

A biró nem igy cselekedett. Ez nagyon egyszerü és parasztos eljárás lett
volna.

E helyett levetkőztette a holttestet meztelenre s a »ruhadarabokat
azonnal a füzesben elrejtették azon czélból, hogy azokat a hulla
felismerésére (agnoszkálására) előhivandó egyének egyelőre ne láthassák
s a felismerésre a ruha látása befolyással ne birhasson«.

Meztelenen kellett tehát a tanuknak a holttestet megtekinteni. Csak
ágyéka volt kissé födve.

Ez volt aztán a világraszóló bölcseség. Ugy mutatni meg a holttestet, a
hogy’ azt életében senki se látta.

Ki láthat falun, falusi lányt, ha már belépett a serdülő korba,
mezitelen? Hacsak édes anyja nem: más ugyan nem.

A szemérem csodálatos érzés. Van benne valami fenség, a mi imádásra
méltó s ezer titok, melyet az élet tudósai még nem tudtak megfejteni. A
virág és az állat nem ismeri. A gyermek se ismeri. Később, lassanként,
az ötödik-hatodik életévvel kezd már fejlődni. A lányoknál talán előbb,
mint a fiuknál. De a mikor már kifejlődött: a lányoknál sokkal erősebb,
mint a férfiaknál.

Mi a szemérem?

Nem csupa ösztön, nem is csupa gondolat, semmi esetre se megfontolás.
Még csak nem is puszta érzés. Valami csodálatos működése az agynak.

A szemérem elfödi a testnek nagy részét, a testen lévő völgyeket és
halmokat, a tagok vonalait s a vonalak mozgását. Mintha valamit féltene
valakitől.

Mit félt?

Az erőt vagy a gyöngeséget félti? A bájakat vagy azok hiányát? Mitől
őrizkedik? Idegen szemektől. Idegen gondolatoktól.

Nemcsak féltés, hanem félelem is van a szemérem érzetében.

Minden szűz hajadon lelkének mélységeiben ott rejtőzik valami öntudatlan
ösztön, hogy ő vágynak, vonzalomnak, imádásnak tárgya. De csak ugy és
addig, a mig testének alakbeli szépségei a nyers napfény elé nem jutnak,
a mohó szemek előtt föl nem tárulnak. Ha föltárulnak: birálat léphet az
imádás helyére. A rajongás talán összehasonlitásra, tünődésre,
megfontolásra, kiábrándulásra vezet. A szentséges titkok el lesznek
árulva s a lepleiben imádott alakról észreveszik, hogy ő is egykor
pajkos gyerek volt s majdan redős aggá válik S észreveszik, hogy az élő
állat természeti törvényeinek minden nyomdoka rajta is ép ugy megvan,
mint mindenkin. Sőt ép ugy megvan, mint madarán és macskáján.

Ha anyajegy van a hajadon testének rejtett részein: szemölcs, szeplő,
eper vagy szilva vagy valami hegedés: ugy látszik, mintha értenők a
mezbe burkolódás minden okát. De hiszen a tökéletes alak is csak ugy
elburkolódzik, mint a tökéletlen. Sok talán még jobban. Ha csupa fény,
csupa illat, csupa alakbeli tökéletesség is a leány teste: a leány annál
inkább óvja azt a nyilvánosságtól.

S a szemérem nem szünik meg a korral, csak módosul. Nem szünteti meg az
álmiveltség se, csak eltorzitja. Az anyaság is csak tökéletesiti.

A falusi paraszt lányka csak fejét, nyakát, könyökig feltürt karját s
lábafejét a bokáig engedi át a napvilágnak. Minden más tagjára a ruha
árnyéka borul. Ha fürdik is: férfiak közelében sohase fürdik s kis
gyerekek, lányok, asszonyok társaságában se veti le ingvállát és
szoknyácskáját. Mellét, köldökét, tomporát, ágyékait s lábának térden
felül való részeit meg nem engedi nézni senkinek. Még legbensőbb
barátnőjének is nagy ritkán. Irtózik még az orvos szemétől is. Egyik
magyar királyné inkább meghalt, semmint a szemérem fenséges törvényei
ellen vétsen s orvosának megmutassa tagjait. Ez a természet igazsága. De
titka is.

Ki látta Solymosi Esztert, mint fölserdült meztelen lánykát?

Senki.

De azért a csonkafűzesi szegény holttetemet anyaszült meztelenen
mutatták meg a tanuknak.

Miért csinálta ezt igy a vizsgálóbiró? Várjunk sorra, minden kitudódik
apródonként.

Először az eltünt lányka édes anyját kérdezte ki: minő ruhában tünt el
Eszter?

Az édes anya elmondta a ruhadarabokat.

A fején fekete babos fehér kendő, a szélén sárga virágokkal. Ez
hiányzott a holttesten. Ez a hajjal együtt veszhetett el, mert hiszen a
haj egészen hiányzott. A koponya kopasz volt.

Nyakán nagy veres, rojtos, hara kendő. Ez megvolt a holttesten.

Felső testrészén, vállán, derekán és karjain karton benemérő vagy
otthonka, kis női kabát, veres-fehér-fekete koczkával. Ezt megtalálták a
holttesten. A szövet otthoni maradékát az anya nyomban felmutatta. A
jelenvoltak rögtön belátták, hogy a maradékszövet ugyanaz a kelme, mint
az otthonka.

Az otthonka alatt a belső fehérnemü havasi gyolcsból készült fehér
ingváll. Ott volt a holttesten is.

Derékon és azon alul veres csiku karton kötény, ez alatt kék
barkhendszoknya, ez alatt vörös karton alsószoknya s ez alatt ingalj
falusi vászonból. Igy beszélte el az anya. Mindezt kétségtelen
valóságban megtalálták a holttesten.

A holttest lábán nem volt czipő. Solymosi Eszter is mezitláb volt az
utolsó napon.

Eszternek volt kezében kendője is. Ennek hasonló mássát elhozta az anya
a Csonkafűzesbe. Ezt is megtalálták a holttesten. Ez volt a balkeze
csuklóján csimbókba kötött kendő, melyben a festékes csomag volt.

Ime: semmi kétség. A holttest ruházata ugyanaz volt, a melyben Solymosi
Eszter ápril 1-én nyomtalanul eltünt.

A vizsgálóbiró furfangos bölcsesége azt határozta, hogy a tanuk ne
láthassák a ruhát, nehogy annak látása félrevezesse őket.

De hát miről lehet fölismerni a tűzben, vizben elhaltakat? Nem a
ruhákról, inggombról, karpereczről, fülbevalóból, külső élettelen
tárgyakból, melyeket a tűz esetleg el nem emészt vagy a viz el nem
változtat?

Solymosi Eszter ápril 1-én tünt el a Tisza partján s a tutajosok junius
18-án találták meg a holtesttet. Ha az eltünt lányka a Tisza hullámaiban
találta meg a halált: akkor 79 napig volt holtteste a vizek lakója.

A víz csodát mivel a holttestekkel.

A viznek halottjai csak úgy elvesztik alakjukat, mint a tűznek
halottjai. S az elváltozás mindenütt ott van a koponyától kezdve a
lábfej talpáig.

A haj, kivált a hosszu haj, gyakran eltünik. Vagy letöredezik, vagy
kimállik. A folyó víz mindig mozog. A hol mozgás van: ott mindig van
erőszak is. S a kimállott hajat a legkisebb erőszak is leszedi a fejről.
Hányszor akadhatott meg a lányka haja faágban, parti gyökérben,
rárakodott iszapban s a mint a testet meglibbentette a hullám vagy
tovább sodorta az áram: a haj elvált s a fej kopasz maradt.

A ki serdülő lányt dús hajzattal ismer: első pillanatban alig ismer rá,
ha ugy találkozik vele, mint tar fejüvel. Még ha él is, beszél is, nevet
is: idő kell hozzá, mig megszokja, mig elismeri, hogy ime csakugyan ez a
lány az, a ki hetek előtt még dúshaju volt.

A csonkafűzesi holttest hajának hiánya a tudománynak és tapasztalatnak
szép kérdéseit vetette föl a nagy per folyamában.

A víz csodálatosan eltorzitja az arczot is.

Letörli róla az élet szinét. Maga a halál is megcselekszi ezt a víz
segitsége nélkül, hát a mikor még a víz is segit neki s rothasztó
enyészet is.

Ha a holttest hosszabb ideig van a vizben: lehámlik róla a bőrnek külső
kérge, melynek tudós neve: epidermis, magyarul: felhám. E külső kéregbe
van beivódva az a festék, melyből a bőr szine készül s melyet származás,
napfény, életkor, szél és vihar csapkodása s faji természet készit,
gyüjt s módosit. A külső kéreg lehámlásával a czigány asszony redves
arcza s a nehéz munkát végző szolgálónak durva tenyere csak oly finommá,
lágygyá, fényessé és halaványnyá válik, mint a királyné arcza s a
királykisasszony selyem keze. Szivtelen és goromba és igazságos erő az
enyészet ereje. Nem törődik semmiféle anyakönyvi bizonyitványnyal.
Egyenlő módon bánik mindenkivel.

Lemállanak, lehullanak a külső kéreggel együtt a körmök is. De megmarad
az ujjakon a köröm ágya.

S oly szép, tiszta és fényes az a körömágy s annyira hasonlit az igazi
körömhöz, hogy komoly megfigyelés nélkül a körmök hiányát észre se lehet
venni. A mint hogy Bary vizsgálóbiró se vette észre és szakértői se. Sok
mulatságos jelenet lett ebből utóbb az itélő biróság előtt.

Az arcznak vonásai a folyam langy vizében tökéletesen elváltoznak.

Sok vonal, sok szöglet, sok dombocska és sok gödröcske van az emberi
arczon. Csupán az ajkak vonalai is százfélék. Hát még a szem körül
képződő finom redők, hát a mosolygás, tüsszentés, köhögés, öröm és
fájdalom, harag, boszú és dévajság ezerféle kicsiny és nagy vonása!
Mindezt eltorzitja a halál s még a halálnál is ezerszerte jobban
eltorzitja a rothadás, kivált ha az a vizben történik. A halál maga, ha
csendesen áll be s lezárt szemekkel találja a haldoklót, nyugalmat fest
az arczra. Mintha csak aludnék az, a ki már halott. De a mint a merevség
elmulik s megkezdődik a feloszlás: az élőnek arczvonásai örökre eltünnek
s azokat többé visszaidézni a mindenható se tudja.

A viz, kivált ha langyos, mint a Tisza nyári vize, kettős erővel
rombolja a tetemet. A tetem nagy része a vizben is légnemüvé alakul át,
mint a száraz sirban, de ez az átalakulás mégis más módon történik. A
vizi holttest hol felszáll, hol lesülyed, a mint fajsulya a rothadó
gázok miatt változik. Időnként a viznek mélyén fekszik vagy a napfényre
jön ki. A napfény is módositja az enyészetet.

Az elmulás, a megsemmisülés se egyféle. A tetem megőrzi egyéniségét
sokáig, még az enyészetben is. Két testvért temessenek egymás mellé, egy
napon s egy betegségben hunytak el: még az ő enyészetük se egyenlő. Az
egyiké talán évekkel gyorsabb, mint a másiké. A vizben való enyészés is
ekként különbözik.

Nem az esetlegességekre gondolok. Vannak vizi állatok, melyek
megtámadják, megeszik a holttestet. Különösen a rákok, a húsevő halak
közt pedig a csuka. A rák nagyon szereti az ajkakat, a szemeket s az
orrot. Egy-két nap alatt képesek az arczot egészen elcsufitani, minthogy
nagymértékben megcsonkitják azt. A csonkafűzesi holttest arczán nem volt
rák vagy haltámadás nyoma.

Ez véletlen.

De az enyészet szabályszerü változatai is sokfélék. Láttam barna,
cserszinű vízi tetemet, láttam gyenge hamuszinüt, láttam olyat, melyet
szappanszinűnek tartottam, de olyat is, mely a gyöngyházhoz volt
hasonló. Mi az oka az egyik vagy a másik szinnek? Ki tudná azt
bizonyosan? A halottnak neme, életkora, életmódja, betegsége,
enyészetének foka, vizben létének időtartama, a viznek hőfoka s vegyi
alkata: mind oka lehet többé-kevésbbé annak, hogy időnkint milyen szine
legyen a halottnak.

Láttam vizi tetemet kidülledt szemekkel. De láttam olyat is, melyen a
szemek egészen eltüntek s a szemek helyén csak vékony vonal látszott. Se
szemgödör, se pillák, se pillaszőrök.

Biróság idézett egykor Dunából kifogott holttest fölismerésére. Kedves
rokonom volt az eltünt élő. Egyetlen vonását se ismertem föl az élőnek.
Arcza, termete egészen más volt, mint az élőé. Különösen kerestem a
hasonlatosságot keze ujjain. Ezeket életében nagyon megfigyeltem. Vastag
tömzsi ujjai voltak s a kéz hátán a középső izületi hajtásnál különös
alaku redők. Ezeknek se akadtam nyomára. Még az ujjak is vékonyakká
váltak. Pedig semmi kétségem se volt arra nézve, ki volt a holttest, a
mig élt. Ruházata minden darabját biztosan fölismertem. Zsebórájára is
biztosan emlékeztem. A holttest hónapokig volt a Dunában, a zsebórának
meg kellett állni nyomban, mihelyt a vizbe került. A zsebóra tiz órát
mutatott, az élőt esti kilencz óra után látták utoljára. Ime az a kis
időmérő gépezet megmutatta, hogy a titkon bekövetkezett halál melyik
perczben állott elő.

A ruha és zsebóra nélkül arra kellett volna esküdnöm, hogy nem tudom, ki
volt, mig élt az előttem fekvő holttetem. És a vizsgálóbiró a
Csonkafűzesben mégis csupán a meztelen testet mutatta meg a tanuknak.
Pedig az a holttest serdülő lánynak teteme volt. Az ilyet felismerni a
legnehezebb.

Felnőtt férfinél van bajusz, szakáll. Élemedett nőnél van gyakran
szemölcs, bőrkinövés, foghiány, a melyet jól ismertek az ismerősök.
Fölserdült fiatal lánykánál minden efféle különös jel nagy ritkaság.
Solymosi Eszter testén nem is volt efféle.

De különös jele mégis volt.

Jobb lába fejére a mult 1881-ik évben Szent Mihály havában rálépett a
tehén s patájának éle mély sebet vágott a hüvelykujj töve irányában a
lábfejen. A seb begyógyult, behegedt, de a hegedésnek nyoma állandóan
megmaradt. S minthogy a lányka nyáron s őszszel mindig mezitláb szokott
járni, mint a falusi szegényebb cselédlányok: a hegedés jelét-nyomát
tehát minden leányismerőse, minden játszópajtása jól ismerte. A
tehéntaposás valóságát előadta s megerősitette édesanyja is. Ha tehát a
csonkafűzesi tetem, mig élt, Solymosi Eszter volt: ezt a különös jelet
meg kellett találni a lábfejen.


II.

(Az első fölismerési eljárás tanui. – Ezek közt Szakolczai Julcsa. – Hat
tanu fölismeri Esztert, kettő pedig nem. – A vizsgálóbiró nem veszi
irásba a fölismerő tanuk által igazolt azonossági jeleket. – Az ember
foga és a falevél. – Az ember nyoma. – A második fölismerési eljárás
tanui. – A kálvinista lelkész vallomásának birálata. – Más termetarányok
mutatkoznak a felöltözött nőnél, mint a mezitelennél. – Az emberi test
magassága szemmérték után bizonytalan.)

E napon, junius 19-én nyolcz tanut bocsátott a holttest felismerésére a
vizsgálóbiró.

Az anya, Solymosi Jánosné határozottan kijelentette, hogy a tetemben
lányát, Solymosi Esztert föl nem ismeri, az a tetem nem lehet az ő
lányáé.

A második tanu özvegy Solymosi Gáborné. Ez Solymosi Jánosnénak testvérje
s igy az eltünt lánykának nagynénje. A lánykát jól ismerte. A
tehéntaposás okozta sebről ő is tud. A holttestnek figyelmes
megszemlélése után kijelentette, hogy abban Solymosi Eszterre nem ismer.

Lóczi János harmadik tanu eszlári ember s az eltünt leánykát jól
ismerte. A holttest megszemlélése után kijelentette, hogy ajaka, szeme
és nagysága után itélve abban Solymosi Esztert fölismerni véli.

Solymosi János volt a negyedik tanu. Másod unokatestvérje Solymosi
Jánosnénak, az eltünt lányka anyjának. Vérszerinti rokon s az eltünt
lánykát jól ismerte. Arczállás és nagyság után Solymosi Eszterének
gondolja a holttestet.

Jakab János eszlári lakos a holttestet kék szemei, fogainak rendes
állása és nagyságából következtetve Solymosi Eszterének véli. –
Megjegyzi a vizsgálóbiró, hogy ez a tanu a holttest szemeit kék
szemeknek nézte, holott Eszternek fekete szemei voltak.

A hatodik tanu Szakolczai Julcsa 19 éves hajadon lány, eszlári lakos. E
tanura még gyakran visszatérünk. Tanusága rendkivül fontos, a mi azonban
a vizsgálóbiró jegyzőkönyvéből épen nem tünik ki. E jegyzőkönyvbe csak
annyi van beiktatva, hogy Szakolczai Julcsa a fogak, szemek és lábak
után itélve határozottan állitja, hogy a holttest Solymosi Eszteré.

Juhász József a hetedik tanu. Ő a száj, ajak és nagyság után azt
gondolja, hogy a holttest Solymosi Eszteré lehet, de abban nem biztos.

Az utolsó tanu e napon Juhász Andrásné, ki a holttest nagyságát és
fogait olyanoknak nézi, mint Solymosi Eszteréi voltak, de az azonosság
felől biztosat állitani nem tud.

Szóról-szóra közlöm a vizsgálóbiró jegyzőkönyvének im ez adatait. E
jegyzőkönyvvel követte el Bary aljegyző a végzetes hibát. Ha e
jegyzőkönyvet törvényes alakban s okosan késziti el: vége van a nagy
pernek azonnal s a nagy csomó ártatlan ember nem sinyli a börtönt még
tizennégy hónapig.

A jegyzőkönyvet egyik tanu se irta alá. Tudott irni mind. A törvény
szigoruan megparancsolja, hogy a jegyzőkönyvet azzal, a kinek tanuságát
tartalmazza, mulhatlanul alá kell iratni. A vizsgálóbiró egyenesen
megszegte a törvényt.

Miért tette ezt?

Bizony nem azért, mert meg akarta szegni. Nem azért, mert gyönyörüsége
volt a törvény mellőzésében. Hanem azért, mert ő szentül hitte, hogy a
csonkafűzesi tetem nem az eltünt lányka volt, a mig élt s bizton
számitott arra, hogy a tetem idegen voltát ő még be fogja bizonyitani.
Nem tartotta egyelőre tehát komolynak azt a munkát, azt a jegyzőkönyvet,
a mely szerint nyolcz tanu közül hat egyenesen az eltünt lánykát ismerte
fel a holttestben és pedig a hat közül egy tanu tökéletes
határozottsággal.

Hát a vizsgálóbiró igy gondolkodott. Tévedett kegyetlenül, de ez volt
meggyőződése. Nem vádolom érte erkölcsileg. Csak elméje volt gyönge, nem
lelkiismerete. S ha ő lett volna az itélőbiró: hát egy sulyos birói
tévedéssel több lesz a világon. Nem nagy dolog. Csak az törik össze
alatta, a kit ér. Volt már ily tévedés elég s lesz még sok. Gyarlók
vagyunk.

Csakhogy a vizsgálóbiró nem itélőbiró s a történelmi tapasztalatoknak s
józan elmének ezer indoka szól a mellett, hogy itélőbiró ne is lehessen.
Tehát neki nem szabad csak azt jegyezni fel, a mi az ő meggyőződése, sőt
szent és egyetlen kötelessége abból áll, hogy ha nézetével,
egybevetéseivel, meggyőződésével ellenkezik is: azt jegyezze fel hiven,
a mi előtte történik.

A hű följegyzésekből az itélőbiró tudja megközeliteni az igazságot. A
vizsgálóbiró nem. Szövevényes ügyekben a vizsgálóbiró a dolognak mindig
csak töredékes részét látja egyszerre s ezt is gyakran elfogult lélekkel
s kénye szerint való vélekedés szemüvegén át. Tehát hamisan vagy
fonákul.

De erre később terjeszkedem ki.

A vizsgálóbiró vétke a csonkafűzesi eljárásnál valósággal nem is abból
állott, hogy tanukkal nem iratta alá a jegyzőkönyveket. Ez csak a
törvénynek s nem az igazságnak megsértése. Nagy vétke az volt, hogy
annak a hat tanunak nyilatkozatát nem jegyezte föl apróra, a ki a
holttestben az eltünt lánykát ismerte föl.

A fölismerésnél nem a tanuk száma dönt. Száz meg ezer tanu lehet s azok
közt apa, anya, testvér, jegyes, hű barát, a ki az enyészet és víz által
eltorzított meztelen holttestben nem ismeri föl az eltünt egykori
ismerőst. Ha akad egyetlen tanu, habár gyermek, féleszü vagy borittas
is, ki kétségtelen anyagi különös jelét ismerte az eltüntnek, ha e
jelről számot tud adni s ezt a holttetemen meg tudja mutatni: ez a tanu
látja csak az igazságot s nem a másik száz vagy ezer tanu. Mert az
anyagban a természet igazsága rejlik, ez ellen pedig száz meg ezer
tanunak esküje se ér semmit.

Ime a holttest nagyságát Solymosi Eszterének állitja öt tanu: Lóczi
János, Solymosi János, Jakab János, Juhász József és Juhász Andrásné.

Solymosi Eszter ajkait fölismerte a holttesten két tanu: Lóczi János és
Juhász József.

Szemeit fölismerte Lóczi János, Jakab János és Szakolczai Julcsa.

Fogait fölismerte Jakab János, Szakolczai Julcsa, Juhász Andrásné.

Száját fölismerte Juhász József.

Lábait határozottan fölismerte Szakolczai Julcsa.

Arczállását fölismerte Solymosi János.

A vizsgálóbirónak föl kellett volna jegyeznie, hogy e tanuk a
holttestnek ama részeit miről ismerték föl, miként adták elő
véleményüket s mivel bizonyitották ezt. A vizsgálóbiró egyénileg
kételkedhetett abban, hogy e tanuk eltalálták-e az igazságot? De már azt
véglegesen megitélni, hogy valósággal eltalálták-e vagy eltévesztették
az igazságot, nem tőle függött, nem az ő jogában állott, neki arra se
képessége, se hivatása nem volt. Erre a vád, a védelem és az
itélőbiróság volt hivatva. Ezek elől a tanuk legfontosabb nyilatkozatait
eltitkolni nem volt szabad. S a vizsgálóbiró eltitkolta.

E ponton van a nagy per végzetes fordulata.

Egyébként is nagy veszteség a följegyzések elmulasztása. A mezei
tanulatlan ember figyelő képességének szép bizonysága lett volna a hű és
pontos följegyzés. Ez a bizonyság elveszett.

Volt tanu például, a ki fogairól ismerte föl a tetemben az eltünt
leánykát. Ez a dolog nagyon egyszerünek látszik, pedig épen nem az.

Látni más, mint nézni s nézni is más, mint megnézni. Minden ember lát,
sok ember néz is, kevés ember van, a ki megnéz valamit igazán. Minden
gyermek látja, naponként látja apjának, anyjának, testvérjének fogait,
de ha azok a fogak rendesek, ha azok egyikében vagy másikában feltünő
különösség nincs: százezer ember közt alig van egy, a ki apja, anyja,
testvérje fogait meg tudná különböztetni mások fogaitól.

Igaz, hogy a rendes alaku fogak egyenlő nem, kor és kezelés mellett
feltünőleg egyenlő alakuak. A czigányé se más, mint a királyé.
Legföljebb szebb, erősebb és tartósabb, mint a királyé.

De már a különböző fák levele nem egyenlő alaku. Ám bármily ügyes
kertész, növénytudós, vagy erdőkerülő elé tegyenek nagy csomó falevelet,
hogy válogassa szét a leveleket s jelölje meg, melyik falevél minő fának
a levele: megtéved csaknem minden falevélnél s dugába dől minden
tudománya. Jegenye, fekete és rezgő nyár, körte, alma, bükk, szilva,
nyir, gyertyán, meggy, édes gesztenye, hárs, szil, egerfa levele bizony
nem egy alaku s ha mindegyikből ötöt-hatot veszünk s valamennyit
összerázva odatesszük a tudós elé: összezavarodik a tudós egy pillanat
alatt. Azt se tudja utóbb: fiu-e vagy lány?

Mert a falevelet ugyan egész életén át mindenki látja, egyik fát a
másiktól meg is tudja különböztetni, de már a fák levelét a czélból,
hogy azok különbözőségét elméjében megjegyezze, nem szokta megnézni
senki. Vagy legalább kevés ember van a világon, a ki ezt megcselekszi.

Igy vannak az emberek a fogakkal. Még saját fogaikkal is. Nem is adok
sokat azokra a tanukra, a kik a fogak alakja után akarták fölismerni,
vagy föl nem ismerni a holttestet. De, ha mégis akadt ember rendkivüli
és csodálatos figyelő erővel, a ki erre képes volt: bizony föl kellett
volna annak nyilatkozatát szó szerint jegyezni. Szép és különös elme
lett volna ezzel megörökitve.

Mert azok közt, a kik a természet kebelén élnek s az erdők, mezők
tüneményeit egész életen át közvetlenül szemlélhetik, csodálatos figyelő
erejü elmék akadhatnak. A kik százötven anyajuh és százötven bárány
közül fölismerik: melyik anyának melyik a báránya, melyik báránynak
melyik az anyja. A ki egész falu minden lovát fölismeri háromszáz lépés
távolságból. A ki kétszáz szőlőfajt fölismer tavaszszal a leveletlen
venyigéről szempillantásnyi megtekintés alatt.

A ki igy tud figyelni, igy meg tud nézni valamit: az a rendes alaku
fogak után is képes fölismerni a halottat.

Volt még egy különössége az eltünt lánykának. Ez az volt, hogy lába
ujjai nem feküdtek egymás mellett, hanem széjjel álltak, mint a hogy
csecsemő gyermeknél szokás a születés utáni napokban.

A művelt világ városi lakói közt milliók élnek, nőnek, megöregesznek s
meghalnak a nélkül, hogy valaha embernyomot láttak volna. Embernyomot
csak mezitláb járó ember után és csak sekélyes sárban és hóban, sekélyes
porban s tömött sekélyes homokban lehet látni. Ám a mívelt népek lakta
városokban kevés a mezitlábas ember s uton, utczán, utfélen alig van
olyan sár, por és fövény, a mely az embernyomot megőrizné. Ha akad is
embernyom: azt a járó-kelők nyomban eltiporják.

Minden állatnak, mely lábon jár, megvan a maga külön nyoma. Kutya,
macska, róka, farkas, medve, ló, ökör nyomát jól ismeri minden falusi
ember ott, a hol ez állatok élnek. A fiatal sertés, kecske és juh nyomát
szintén fölismeri a figyelő mezei nép, noha ezek nyoma már nagyon
hasonlit egymáshoz. Lud, pulyka, tyuk, kacsa nyoma jelentékenyen
különbözik. A szarka és veréb nem lép, hanem ugrik, kissé szétrombolja
mind a kettő a maga nyomát. Gólya, libucz, varju nyomát a falusi gyerek
tisztán meg tudja különböztetni. Természetesen az emberét is. A nyom a
tudomány történetében is szerepel. Tudományos búvárlatoknál
fölfedezésekre segitett. Az állattan és a földtan sokat köszönhet a
kövületekben és a megszilárdult iszapokban fenmaradt nyomoknak. A
népregék és népmesék is csaknem minden országban beszélnek nyomokról,
melyek sárkánytól, tátos lótól vagy valamely mesés hős lova lábától
származnak.

Az embernyom nagyon érdekes akkor, ha az ember talpa magas ivezetü s
lábujjai szerte állanak. Szép alakot képez a porban. A sarok nyoma
köralaku. Ezt egy kissé kifelé hajló vonal köti össze a lábujjak alsó
tövének nyomával. Azután jön félkörben egy nagyobb s négy kisebb boglár
alaku nyom, melyek se egymással, se az ujjak tövének nyomával össze nem
függenek. Ezek a boglárok a lábujjak nyomai, melyek csak egyetlen
köralaku ponton érintik a földet.

Solymosi Eszter lába ujjai széjjel álltak. Nem is volt ludtalpu. Őt hát
nyomáról is megközelitőleg föl lehetett volna ismerni. Egyik tanu rá is
mutatott a csonkafűzesi holttest lábujjaira, mint a melyek teljes
hasonlósággal széjjel álltak. A vizsgálóbiró és emberei nem adtak rá
semmit. Ezt a körülményt se jegyezték föl. Gondolkodó elme s erős
figyelés kellett volna ahhoz, ily tünetet gondosan megvizsgálni.

A vizsgálóbiró nem volt megelégedve a csonkafűzesi eljárás eredményével.
Az anya és nagynéne idegen és ismeretlen lánynak, hat tanu Solymosi
Eszternek ismerte föl a tetemet. A ruha kétségtelenül Solymosi Eszter
ruhája volt. Eltüntekor ez volt rajta. Ha megnyugodott volna a tanuk
nyilatkozatában: akkor nyomban meg kellett volna szüntetni a zsidók
ellen támasztott vádat és pert, mert hiszen ime az eltünt lányka
megkerült s nincs a nyaka elvágva, vérét senki sem ontotta.

De hát mit szólt volna ehhez a zsidók ellen gyűlölködő felizgatott
társadalom?

Akármit. Az igazság az első.

Igaz. Csakhogy ekként csupán a nagy lelkek és bölcs elmék gondolkodnak.
Ámde a mikor a tömeget a gyűlölködés indulata lepi meg: akkor a nagy
lelkek és bölcs elmék félrevonulnak, mert tehetetlenek.

A vizsgálóbiró azt mondta: be kell vinni a holttestet Tisza-Eszlárra,
közszemlére kell ott tenni, legközelebbi rokonainak s legjobb
ismerőseinek meg kell mutatni s ekként minden kétséget el kell oszlatni.

Bölcs felfogás és okos rendelkezés. S ha a foganatositás is ugy
történik, mint a hogy’ a gondolat a papirosra lett irva: gyorsan
eljutunk az igazsághoz.

A holttestet az orvosok megszemlélték s külsejét jegyzőkönyvben
részletesen leirták. Azután föltették egy kocsira s minthogy az idő már
későre járt, sőt egészen beesteledett, csak Tisza-Lökre szállitották s
nem Eszlárra. Tisza-Lökön kivitték a köztemetőbe s az éjszakán át ott
őrizték. Őrségül öt városi őrt rendeltek mellé Cséplő János fogházőr
parancsnoksága alatt. Voltak a temetőben mások is. Kiváncsi ember mindig
akad, a ki ott akar lenni mindenütt. Késő éjfélig, sőt hajnalig voltak
járó-kelők a holttest mellett.

Másnap, junius 20-án reggel átvitték a holttestet Tisza-Eszlárra.
Egyenesen özvegy Bátori Gáborné házánál álltak meg vele s annak
kertjében elhelyezték. Két kecskebakra ajtót tettek s arra a holttestet
ráfektették. Itt kellett megtörténnie a további szemlének s a holttest
felbonczolásának.

Az első kérdés természetesen az volt, kik ismerték Solymosi Esztert, mig
élt? A második kérdés az volt: kiket idézzenek meg a holttest
felismerésére azok közül, a kik Solymosi Esztert ismerték?

A vizsgálóbiró ugy döntött, hogy zsidót semmi esetre se idéznek oda
tanunak. Igaz, hogy az ő bőrükre megy a dolog, egy csomó ember fogságban
is ül már a gyanu miatt: mindamellett nekik a felismerésnél semmi
helyük.

Pedig több zsidó ismerte az eltünt lánykát.

Ismerte Rózenberg Herman, a kinél Solymosi Zsófia, az eltünt lányka
nénje szolgált. Látta az utolsó napon is.

Ismerte leánya Rozi is, a ki mint 14 éves serdülő lányka épen egyidős
volt Eszterrel. Egyivásu lányok ugyanazon faluban egyébként is ismerni
szokták egymást.

Ismerte Braun Ábrahám, Groszberg Leon, Einhorn Májer. Ismerte Klein
József is, de csak három év előtti időből. Hogy őt nem idézték tanunak:
helyes dolog volt. A serdülés életszakában három év nagy változást
csinál rendszerint az emberek alakján. Soványka gyermeklányból sugárzó
telt hajadont csinálhat.

Ismerte Sarf Móricz is, a tanu. Hiszen ő látta a tanuk közül utoljára. Ő
beszélte, hogy látta, mikor a koldus zsidó bevezette a zsinagógába s
mikor ott a metszők lefektették, nyakát vágták, vérét vették. Őt
okvetlenül meg kellett volna kérdezni.

De különösen meg kellett volna kérdezni Kohlmájer Józsefet, a boltost.
Nála vett festéket az eltünt lányka az utolsó órában. Ő csomagolta be a
néhány fillér áru festéket sárga papirosba. A csonkafűzesi hulla
csuklóján is találtak sárga papirba csomagolt festéket egy zsebkendőbe
kötve. Egyetlen egy ember se lehetett Eszláron se rokon, se idegen, a ki
az igazság földeritése végett méltóbb fölismerő tanu volt, mint
Kohlmájer a boltos. Minden törvény s minden józan okosság azt követelte,
hogy Kohlmájert megidézzék a tanuskodásra.

Nem tették. Neki se a holttestet, se a föstéket, se a fösték csomagoló
papirját meg nem mutatták.

Miért nem?

Miért tünt el a biróság kezén nyom nélkül az a csomagoló papir? Mert
nyom nélkül tünt el. Junius 18-án este, mikor még a tutajosok is ott
voltak a Csonkafűzesben, mindenki látta Kohlmájer csomagoló sárga
papirját. Kiss Jenő járási orvos föl is jegyezte a rendőri
szemlejegyzőkönyvben. Látta a szolgabiró, látta a pandur, látták a dadai
előljáró emberek, látták a zsidók is. A mikor a Tiszaparti egy napi
sírjába ujra eltemették a halottat: kezén hagyták a kendőbe kötött
papircsomagot. Egész éjjel egész sereg komoly, becsületes ember őrizte a
sírt és a benne nyugvó tetemet, a papiroshoz nem nyult senki. Bary
vizsgálóbiró érintetlenül találta azt, de az ő jegyzőkönyveiben azért
nyoma sincs a sárga csomagoló papirosnak.

Eltünt, elveszett.

Ép ugy elveszett a fösték is. Pedig még elég fösték volt a holttest
kezén. Hiszen mikor a dadai csősz a botjával kissé megpiszkálta, a Tisza
vizét is beszinezte a holttest körül. Volt hát annyi még, a mennyiből
Kohlmájer kényelmesen megmondhatta volna, hogy ime, ez a fösték tőle
való, ezt vette tőle életének utolsó órájában az eltünt szegény lányka.

A felismerésnek eme kétségtelen anyagi erősségei tehát eltüntek s
Kohlmájer boltost a halott közelébe ereszteni nem lehetett.

Legyen sötétség! Mintha csak ez lett volna a vizsgálóbirói eljárás
czélja. Pedig nem ez volt. Ma még nem.

A községi előljáróság s a bánkódó anya jelölték ki azokat, a kiket a
fölismerési tanuskodásra meg kell idézni. Hogy miért épen azokat s miért
nem másokat is, például Rózenberg Rózit, Sarf Móriczot a tanut s
Kohlmájert a boltost: erre nézve a vizsgálóbiró semmiféle följegyzése se
nyujt felvilágositást.

Nekem bizalmasan azt jelentették utóbb, hogy a holttesthez csak azokat
eresztették, a kikkel előbb Farkas Gábor, a tevékeny és eszes községi
biró beszélhetett. Tudom, hogy a vizsgálat félrevezetésében ez a biró
nagy tevékenységet fejtett ki s a hol ennek irásbeli nyomai lesznek: ott
rá is mutatok majd a biró nagy buzgóságára. De arról, hogy a fölismerő
tanukkal e napon előre tanácskozott volna, nincs irásbeli följegyzés. A
hozzám érkezett jelentést tehát nem vettem figyelembe. Nem veszem most
se.

Ujabb tizenhárom fölismerő tanut idéztek a holttest mellé özvegy Bátori
Gáborné kertjébe.

Már ez a hely is furcsán lett megválasztva.

A birói szemle s a tetem orvosi bonczolása állami és birósági közügy
volt. A törvény és általános birósági gyakorlat szerint a szemlének és
bonczolásnak s e czélból a holttest elhelyezésének valami középületben,
a falunak valamely közhelyiségében kell megtörténni már akár födél
alatt, akár szabad ég alatt. Magánember magánhelyiségét ingyen ilyen
czélra nem igen engedi át. Babona, előitélet, irtózás, a holttest szaga,
a bonczolással járó szenny és lótás-futás faluhelyen mindenkit
visszariaszt attól, hogy épen nála történjék az efféle birói eljárás. S
bizony Bátori Gábornénak, a szegény özvegy asszonynak épen nem jutott
volna eszébe óhajtani vagy csak megengedni is, hogy az ő háza legyen e
czélra kiválasztva.

Reggel már az a hir terjedt el faluszerte, hogy a zsidók idegen
holttestet csempésztek a Tiszába Solymosi Eszter képében. A holttest,
mig élt, zsidó lány vagy asszony volt s azért feje le is van borotválva.
Nem is lehet máshova tenni, mint a zsidó imaház udvarába. Ott kell
felbonczolni s azután a zsidó temetőbe kell eltemetni.

Bizony a tisza-eszlári urak némelyike is igy gondolkozott. A
vizsgálóbiróban azonban mégis volt annyi jóizlés, hogy e durva ötletet
nem hajtotta végre. De azért mégis Bátori Gábornét beszélték rá, adjon
helyet a halottnak egy napra. Az ő kertje ugyanis tőszomszédságában volt
a zsidó imaház udvarának s a köznép előtt ily módon mégis az a látszata
lett a dolognak, mintha a holttestet valósággal a zsinagóga területén
helyezték volna el.

Az egyik uj tanu volt Gyáni Gáborné született Szellei Zsuzsánna. Közel
rokon, első unokatestvérje az eltünt lánykának. Az ő anyja testvérje
volt Solymosi Eszter apjának. Az eltünt lánykát jól ismerte, noha
meztelen sohase látta. A holttestre nézve abban a meggyőződésben van,
hogy az nem Eszter holtteste. Hogy miért nem: azt a vizsgálóbiró nem
jegyezte fel. Később a törvényszék előtt elmondta okait. A holttest
fejét nagyobbnak s testét vaskosabbnak látta, mint Eszteré volt s a
holttest szemei szőkék voltak, holott Eszter szemei barnák.

Magaviseletéből látszott, hogy nem biztos tudásból, hanem képzelgetésből
s irányzatosan beszél. Bevallotta, hogy vizbefult embert, sokáig vizben
levő holttestet sohase látott. Bátran állitott nyilt valótlanságokat is.
Azt mondta, hogy a holttest nyakán a füle alatt forradás volt, holott
Eszternek nem volt. Pedig az orvosi vizsgálat bizonyitotta, hogy a
holttesten se volt. – Azt is mondta, hogy a holttestnek kék szeme volt,
Eszternek pedig barna. Ez sem igaz. A holttestnek is barna szeme volt.

Ezt a jámbor falusi népet ily vallomásért nem kell sulyosan megitélni.
Egy év mulva történt a törvényszéki kihallgatás. Egy év alatt sokat
felejt mindenki oly dolgokból, melyekkel gyakorta nem foglalkozik. S
aztán egy év alatt százszorosan elhitették vele, hogy az a holttest nem
Eszteré volt, hanem azt a zsidók usztatták le a Tiszán, hogy
félrevezessék a biróságot s hamis nyomokra tereljék a törvényt. Istenért
se vállalta volna el a különben is eltorzult vizi tetemet Eszterének.
Szentül hitte, hogy neki van igaza. S jólélekkel koholt alkalmas
ürügyeket s képzelt, valótlan jeleket arra, hogy nézetét a biróság előtt
alaposnak tüntesse föl.

A tanuságoknak ebben áll legnagyobb gyöngeségük. S a mi Gyáninéra igaz:
igaz többé-kevésbbé a többi tanúra is.

A másik tanú Szuhi Györgyné született Svarcz Katalin. Solymosi
Jánosnénak állandó szomszédja volt s az eltünt lánykát ugy ismerte,
mintha csak az ő gyermeke lett volna. A holttest vaskosabb termet, szőke
szinü, kék szemü, – Solymosi Eszter pedig vékonyabb, csinos termetű,
barna szemű. A holttest nyakán levő forradást ő is ép ugy elmondja, mint
Gyányiné. Tévedései és koholmányai is ugyanazok. S úgy látszik teljes
meggyőződésből beszél.

Gazdag Józsefné született Krámer Mária tíz év óta átellenes szomszédja
Solymosi Jánosnénak, tehát Esztert ő is jól ismerte. A holttestben ő sem
ismeri föl az eltünt lánykát. Az eltünt lányka nem volt oly nagy és
testes, mint a holttest. Az áll alatti forradást a holttesten ő is
látta.

Olajos Bálintné született Szakolczai Erzsébet szintén jól ismerte
Esztert, mert 1882. évi január 1-ig nála lakott, nála volt szolgálatban.
A tetemben ő se ismeri föl. Részletesen elmondja, minő volt Eszter lábán
a tehéntaposás-okozta seb. Nála kapta a sebet. A nyakon levő
forradásról, melyet a holttesten látott, ő is megemlékezik. Az eltérést
abban látja, hogy Eszter barna volt és arányos vékony termetü, a
holttest pedig vaskos, széles és szőke.

Tanyi Józsefné született Gulyás Eszter sógora volt az eltünt lánykának.
Első férje Solymosi András volt, a lányka testvérbátyja s ezért négy
évig együtt lakott ezzel, tehát jól ismerte. A holttestben nem ismeri
föl. A különbség főleg abban áll, hogy a tetem testesebb, vastagabb,
mint Eszter volt s szeme kék, nem pedig barna.

A hatodik tanú Szellei Gáborné, Solymosiék nála laktak, onnan ismerte
Esztert, de már rég nem látta. Eszter vékony, száraz termetü lányka
volt, a holttest pedig termetes és kék szemü. Tehát nem lehet Eszteré.

Ifju Pap József több ízben látta a holttestet, melyet jól kifejlődött
20–25 éves termetes nő holttestének nézett s azért benne az eltünt
lánykát föl nem ismerheti.

Lápossy János 34 éves, nőtlen, tisza-eszlári kálvinista lelkész magasabb
miveltségü férfiu. Solymosi Esztert jól ismerte, mint iskolai növendéket
s mint isten házába járót, megismerte s gyakran látta az utczán is. E
tanú vallomása, épen magasabb miveltségénél fogva különös figyelmet
érdemel. Határozottan állitja ő is, hogy a holttest nem Solymosi
Eszteré. Indokai jellemzők.

Azt mondja: a holttest arczvonásai mások voltak, mint Solymosi Eszteré.

És azt mondja, hogy a holttest fejlettebb, csontosabb, szélesebb volt,
kivált a melleknél, mint Solymosi Eszter.

Egyéb okot a lelkész nem hozott fel. E két ok inditotta arra, hogy
kimondja, hogy a tetem nem az eltünt leányka teteme.

A lelkészt jól megnéztem a törvényszék előtt. Fiatal ember volt még, 34
éves életkorban. Becsületes, nyilt, őszinte arcz. Bármi volt véleménye a
vérvádról, tudósitóim arról értesitettek, hogy különös gyülölséget a
zsidók ellen se nem érez, se nem nyilvánit s e tekintetben a
tisza-eszlári uri társaság tagjaitól eltér. Meg voltam arról győződve,
hogy felismerési tanusága őszinte; ugy beszél, a hogy vélekedik s
szentül hiszi, hogy a holttest csakugyan nem Solymosi Eszteré.

Az ily tanu, ha még értelmes, tanult, mivelt ember is, nagy figyelemre
méltó. A pap pedig ilyen ember volt. Én a határozott tudás erejével
voltam meggyőződve arról, hogy nyilvánitott véleménye alaptalan, okai
helytelenek, tanusága tehát valótlanságot tartalmaz. Pedig mivelt elme
és becsületes lélek egész tisztaságával akart igazságot mondani. Ugy
intéztem tehát hozzá kérdéseimet a törvényszék előtt, hogy a biróság is
belássa, de ő maga is érezze, hogy tanusága semmit se ér, mivelhogy
arról, a mit mond, voltaképen semmit se tud.

Az első kérdés, a melyet tisztába kellett hozni, az volt: vajjon miből s
mennyiben ismerte Solymosi Esztert?

A lányka 12 éves koráig az elemi iskolába járt. A lelkész, mint az
iskola egyik felügyelője, a tanulók vizsgáira be szokott menni. Évenként
talán négyszer-ötször, talán többször is. Tisza-Eszláron van
hatvan-hetven iskolába járó lányka. A lelkész ott van köztük talán
egy-két óra folyásig. Vajjon képzelhető-e, hogy ennyi idő alatt ennyi
lányka arczát, termetét, csontosságát a lelkész igazán megnézze s
magának tökéletesen megjegyezze? Holott pedig figyelme nem is erre
irányul, hanem a tanitóra, a tanitás eredményére, a kérdésekre és
feleletekre. Ha különös oka van rá: egy-egy lánykát jól megfigyelhet. Ha
a lányka igen gazdag, vagy igen szép, vagy feltünő rút, vagy csonka,
béna, félszemü, sánta, természet által megjegyzett, vagy rikitó
ruházatu: akkor a lelkész egy-két percz alatt is jól megfigyelheti azt a
lánykát. De Solymosi Eszternél ily különös ok föl nem merült.

De ez a lányka már 1879-ben ki is állt az iskolából s élete utolsó két
esztendejében csak ismétlő-iskolába kellett járnia. Azaz kellett volna.
Szegény család volt, a falun kívül is lakott: bizony ő ritkán mehetett
oda, nem is igen eresztették.

Azt is mondja a lelkész, hogy látta a lánykát az utczán is
egyszer-másszor s látta a templomban is. Kétségtelenül látta, de mikor
látta utoljára? A lelkész becsületes lélekkel azt felelte e kérdésre,
hogy ezt egyáltalán nem tudja határozottan megmondani. Azt se tudja, a
templomban látta-e utoljára vagy az utczán. Azt se tudja: tavaly látta-e
utoljára vagy harmadéve.

Én a lelkészhez 1883-ik évi julius hó 6-án intéztem kérdéseimet a
biróság előtt. A lányka eltünt 1882-ik évi ápril 1-én s a lelkész
egyáltalán nem tudta biztosan, hogy az 1881-ik év folyamán is láthatta-e
a lánykát egyáltalán.

De ha igy áll a dolog: akkor emberi és lélektani lehetetlenség, hogy a
lánykát, mikor utoljára látta, ugy megnézte s ugy megvizsgálta volna,
hogy annak termetét, csontosságát s felső és alsó teste szélességét a
tudás biztosságával véste volna emlékezetébe.

A lánykát, mint meztelent sohase látta. Termettségéről tehát csak
sejtelme lehetett s ez is csak felületes, futó rápillantás után. A
serdülő lány azonban egy év alatt is tetemesen fejlődhetik. Hányszor lep
meg bennünket a lány a maga gyors fejlődésével? Egy év mulva is, ha
időközben nem láttuk, gyakran alig ismerünk rá.

A lelkész csak a meztelen holttestet látta s annak termetarányait.

A női test termetarányairól azonban, ha azt rendes öltönyében látjuk,
alig lehet biztos tudomásunk. A tévedés igen gyakori, a csalódás csaknem
mindennapi. Szűk vállak s vékony karok, darázsderekak daczára a nő
alteste hatalmas arányu, tomporai s czombjai szélesek s vaskosak
lehetnek. S megforditva is gyakori tünetre bukkanunk. A ruházat és a
pipere rendes domborulatu mellet, emlőket s tomporokat mutathat ott is,
a hol mindezek soványocskák.

Ismételve azt mondja a lelkész, hogy a holttest csontossága sokkal
nagyobb és fejlettebb volt, mint az eltünt lánykáé.

Honnan tudhatta ezt?

A holttest bonczolásánál nem volt jelen, annak csontjait se nem nézte,
se nem tapintotta, de még csak nem is látta. Kérdeztem, vajjon az élő
Solymosi Eszternek karját s karcsontjait megtapintotta-e? Felelete az
igazsághoz híven természetesen az volt: nem.

De hát akkor az élőnek s a halottnak csontosságát miként hasonlithatja
össze, ha se az élőnek, se a halottnak csontjait semmi módon se
figyelhette meg? Hogyan hasonlithatja össze az a tanu, a ki elvégre is
tanult, értelmes, mivelt és becsületes ember, és a ki lelke egész
erejével igazságot akar mondani?

Ime itt áll előttünk az igazságszolgáltatásnak egyik óriási kérdése!

Becsületes ember, jóhiszemű tanu sok van, de tökéletes tanú kevés akad.
Különös szerencse, hogy az emberiség mivelődése már annyira haladt, hogy
a büntető igazságszolgáltatásban a tanuk mellett egyéb bizonyságokat és
erősségeket is keresünk.

Mert a tanú rendszerint nem azt a tünetet tárja föl a biró előtt, a
melyet látott, hallott, tapasztalt, hanem azt a véleményt, a melyet
benne az a tünet keltett. S ha az a vélemény alaptalan: a tanu
rendszerint a tünetet is eltorzitott alakjában beszéli el a biró előtt.
A saját véleményét akarja igazolni. S mindezt jóhiszemüleg teszi azzal a
szent hittel, hogy ő az igazságot akarja kideriteni.

A lelkész utóbb kérdésemre egyenesen kijelentette, hogy ő csupán a
holttest mellkasának domboruságából következtette, hogy ez csontosobb
lehetett, mint Solymosi Eszter.

A holttest hanyatt feküdt. Feje alatt nem volt semmi támasz, vánkos vagy
fejalja. Ily helyzetben a mellkas szinte szokatlanul kidomborodik. De
puffasztja azt a folyton fejlődő rothadási gázok tömege is. Hogy
Solymosi Eszter mellkasának domborulata hasonló fekvő helyzetben mekkora
lett volna: ezt el se tudja képzelni az a tanu, ha nem szakember, a ki
Solymosi Esztert mindig csak állva, kissé lehajtott fejjel s kissé előre
hajoltan látta életében.

A lelkész tehát megfelelő tudás és tapasztalat nélkül csak képzelgésből
beszélt.

Még jobban kitünt ez a másik kérdésnél.

A másik kérdés, melyet tisztába akartam hozni, az volt, vajjon a lelkész
megnézte-e tehát a holttestet igazán?

Dehogy nézte. Egyetlen testrészére se emlékezik különösen. Körüljárta az
állványt, melyen a holttest feküdt, a holttestnek se kezét, se lábát nem
vizsgálta. Ennek igy adja okát:

– Meglehetős undorral tekintett rá az ember, sokáig nem volt kedve
hozzá.

Valósággal csakugyan igy van.

Kijelentette azt is, hogy rothadásban levő holttestet soha se szemlélt
meg. Se saját tapasztalásából nem tudja, se szakkönyvekből nem olvasta,
hogy előre haladott rothadásnál a holttestben fejlődő gázok mily külső
változásokat idéznek elő a testrészek méretein, mennyire elváltoztatják
az arcz vonásait, mennyire eltorzitják az egész ábrázatot.

Hiven, őszintén, becsületes ember jóhiszemüségével vallotta ezt mind.
Ebből most már könnyen meg lehetett itélni, mit érhetett az a tanusága,
hogy a holttestnek más arcza volt, mint az eltünt lánykának.

Ez a tünemény igaz. Hiszen a holttest csakugyan nagy rothadásban volt.
Másként nem is kerülhetett volna a viz szinére. De a tanuság még se
igaz. Mert abból a tüneményből, az ábrázat különbözőségéből épen nem
következik, hogy a holttest idegen és ismeretlen nő holtteste. A tanú
pedig ezt állitotta.

A kilenczedik fölismerési tanu Várkonyi Ferencz, 41 éves, tisza-eszlári
kálvinista tanitó Solymosi Esztert onnan ismerte, hogy 1880-ban ő
készitette elő az urvacsorára s ekkor a lányka néhány hétig eléje járt
az iskolába. Azóta is látta néhányszor utczán és a mezőn. Egyáltalán nem
tudja, mikor látta utoljára.

A holttestet megszemlélte, de ebben Solymosi Esztert föl nem ismerte. Ez
a lányka fejletlen, vékony termetü volt keskeny homlokkal, rendes alaku
orral, a holttest pedig termetes, domboru mellü, magas homloku s fitos
orru.

Érdekes kissé Tóth Mari tanú vallomása. Ez 19 éves hajadon, Esztert jól
ismerte, mert Solymosiné és Huriné közelében lakott. Nem a felismerési
eljárásnál özvegy Bátori Gáborné kertjében nézte meg a holttestet, hanem
később a tiszaparti nyárasban, a hová orvosi bonczolás végett
szállitották. Nem a vizsgálóbiró idézte tanunak.

Határozottan állitotta, hogy a holttest nem Solymosi Eszteré. Erre
különösen két okot hozott fel. Egyik az, hogy a holttest szeme kék volt.
Ez nem igaz. Az orvosi látlelet barna szemet talált s több komoly tanu
is. Ugy látszik, a junius 20-iki tanuk összebeszéltek arra, hogy kék
szemről emlékezzenek. Másként nem lehet megérteni, hogy a határozottan
barna szemet minden tanu kéknek lássa.

Másik oka még furcsább.

– Eszter kisebb volt mint én, a holttest pedig nagyobb volt, mint én.

Szórul-szóra ezt mondta:

A holttestet gondos mérés szerint 144 czentiméter hosszunak találták. Én
jól megnéztem Tóth Mari tanu magasságát. Magas sarku czipőben állt a
törvényszék előtt. Szép, sudár termetü lány volt. Odaszóltam hozzá:

– Nem beszélsz igazán lányom, te czipő nélkül is vagy 160 czentiméter
magas, a holttest pedig csak 144. Tehát a holttest sokkal kisebb nő
volt, mint te.

Elhallgatott ez ellenvetésre.

Különös szerencsém volt ezzel. A vármegye alispánja ott ült a
hallgatóság első sorában. Rögtön utasitotta Kozák fogházőrmestert, mérje
meg a katonamértéken Tóth Marit. Megmérte. Épen 160 czentiméternek
találta.

Élő ember teste milyen hosszu, álló helyzetében milyen magas: erre nézve
a világban kevés ember tud puszta látás után biztosan nyilatkozni. Az
angol törvényszéki gyakorlatban a tapasztalt birák az egyszerü
tanuvallomást nem is szokták komoly figyelembe venni.

Magas termet, közép termet, alacsony termet: ime eddig terjed a
közönséges ember rendes észlelése. Czentiméternyi biztossággal különös
gyakorlat nélkül lehetetlen tanuskodni.

Vannak nagy gyakorlatu lóismerők, a kik a ló marjának magasságát puszta
megtekintésre teljesen megközelitőleg eltalálják. A lómagasság magyar
mértékét maroknak nevezik. A ló középmagasságát 16 maroknak szokás
tekinteni. Félmaroknál többet gyakorlati lóismerő nem tévedhet. De már a
czentiméterek számában ő is téved. Pedig a tévedés haszonnal vagy kárral
járhat, minthogy a lóismeret üzleti dolog is.

Az emberi test álló magasságának ismerete nem üzleti dolog, sőt még
szokásos mulatság se. Semmiféle játék se terjed ki rá. A katonamértéken
kivül egyáltalán nincs is szokásban. Biztosat hát erre nézve nem
tudhatnak az emberek.

Ahhoz, hogy az ember másnak álló testmagasságát szemmérték után
megitélhesse, először is azt kell tudni, hogy ő maga hány czentiméter
magas? De hány ember tudja csak azt is? A parlamentek, egyetemek, tudós
társaságok tagjai általában eléggé tanultak: nem hiszem, hogy ezek fele
is tudná magáról, hogy teste hány czentiméter hosszu. A nyerészkedésnek
az a neme, melyet fogadásnak nevez a világ, rendkivül el van terjedve
mivelt népek s félig mivelt népek közt is. A fogadás játék is, üzlet is,
szokás is. Elterjedése tehát lélektanilag nagyon érthető. Tárgya: előre
bizton nem tudható véletlenre való számitás. Az angolok s a
Földközi-tenger partjain lakó népek a fogadásnak száz nemét-faját
ismerik. De azt a faját: »százat egyre – hány czentiméter magas vagyok?«
– még ezek se ismerik. Pedig rövidebb, gyorsabb, kényelmesebb fogadás
alig lehetne. Sok ember van, ki nagy szenvedélylyel kedvel bizonyos
állatot. De például a legszenvedélyesebb kutyakedvelő se tudja
rendszerint, hogy kutyája talpától válláig vagy orra hegyétől farka
végéig hány czentiméter hosszu. Pedig én ugy veszem észre, hogy az
emberek a kutya testének mértékét még jobban ismerik gyakran, mint az
ember testének mértékét.

Ime a csonkafűzesi holttest fölismerő tanui testmagasságról, tetemnek
vaskosságáról, az eltünt lányka véznaságáról s több efféléről beszélnek.

Bizonyos, hogy józaneszü ember ép szeme a rendesen öltözött emberről meg
tudja mondani: vaskos termetü-e, vagy vézna? Ugyanazon emberről is
bizton látja az egészséges, telt alakot vagy a sulyos betegség után
lesoványodott alakot. De már a nagy rothadásban levő s kivált meztelen
hullát a régen látott és csupán rendes öltözetében látott élővel
összehasonlitani kivétel nélkül mindig tévedésre vezet.

Két élő testvére volt Solymosi Eszternek. Őket is meghivták a
fölismerésre.

Az egyik: testvérbátyja, a 24 éves Solymosi János. Nem igen nézegette a
holttestet.

– Első tekintésre, ugymond a törvényszék előtt, mindjárt láttam, hogy
nem az Eszter. Nagy képe, nagy szája, nagy homloka. Eszterré kisebb
volt.

Magasságáról azt mondja, hogy Zsófi nénjének csak melléig ért, kivel
egyébiránt sohase mérkőztek össze.

A másik testvér Solymosi Zsófi volt, 17 éves hajadon. Vallomásában sok a
jellemző.

Határozottan kimondja, hogy a hulla nem Eszteré, minthogy Eszternek
keskenyebb arcza, apróbb fogai, kisebb teste, kisebb lábai s lábain
szétálló ujjai voltak.

De hát milyen magas volt Eszter?

E kérdésre eddig csak ugy általánosságban odavetőleg feleltek a tanuk,
de végül Zsófi nénjét szemelték ki a tanukezelők arra, hogy az ő
segitségével határozott számszerü adatot állitsanak össze.

A vizsgálóbiró ugy jegyezte föl, hogy mindegyik testvér azt mondta, hogy
Eszter csak szeméig ért Zsófinak. Minthogy pedig Zsófi 144 czentiméter
magas, szeméig azonban csak 134, tehát Eszter csak 134 czentiméter magas
volt. A holttest tehát nem lehet az övé, mert az 144 czentiméter.

Ez világos.

El is döntötte volna ez a kérdést alaposan, ha a vizsgálóbiró
följegyzésében csak egyetlen szó is igaz volna.

Solymosi János azt mondta, hogy az eltünt lányka csak melléig ért
Zsófinak. Zsófi pedig azt mondta, hogy neki szemöldökéig ért. A
vizsgálóbiró ez össze nem férő két állitást egyszerüen kifelejtette a
jegyzőkönyvből, hanem e helyett azt irta be, hogy »Zsófinak csak szeméig
ért«.

Ime a papiros hamissága!

Pedig a »szem« és »szem« se egy dolog. Akár az alsó szempilláig, akár a
felső szempilláig, akár a szemöldökig ér föl valaki: a köznép azt mondja
»szeméig ér«. Pedig már ez is 2–3, esetleg több czentiméter különbség.

De ez nem lényeges.

Lényeges az: honnan tudja a két testvér, hogy az eltünt lányka csak
melléig vagy szeméig ért Zsófinak?

Solymosi János azt mondja, hogy Zsófi és Eszter soha se mérkőztek össze.
Ugyanezt mondta Zsófi is 1882. évi deczember 8-án a birói és szakértői
szemle férfiai előtt, mintegy 15 komoly tanu előtt, a kik közt az
egyetemi szakértők, a vádló királyi ügyész s a védők is ott voltak. És
pedig ismételt kérdésre határozottan jelentette ezt ki.

Igaz, hogy a törvényszék előtt 1883. évi julius 21-én már azt mondta
Zsófi, hogy Eszterrel összemérkőztek akként, hogy egymással szembe
álltak. Szembe álltak pedig azért, mert Eszter örült, hogy fiatalabb
létére csaknem oly magas már, mint Zsófi nénje. De hogy ez az
összemérkőzés megtörtént volna: arra Zsófi tanut nevezni nem tud.

De hát elvégre csakugyan igaz, hogy Zsófi közel három évvel volt
idősebb, mint Eszter öcscse, tehát volt idő, a mikor ez neki melléig s
volt idő, a mikor szeméig vagy szemöldökéig ért. Csak az a kérdés:
mikor?

A védők fontosnak tartották, hogy Zsófi vallja meg, mikor mérkőzött
össze Eszterrel.

Nem vallotta meg. Általában nagy konokságot mutatott a tárgyalás
alkalmával.

Később kiterjeszkedem arra, hogy a tárgyalást nappal a hivatalos órák
alatt a biróság vezette, de éjjel s a hivatalos órákon kivül valami más
titkos kéz vezette.

A titkos kéz vezetése senkin se látszott jobban, mint Solymosi Zsófin,
az eltünt lány nénjén.

Annyit azonban mégis bevallott: nem tudja s nem emlékezik: vajjon ő
Eszterrel tavaly mérkőzött-e össze vagy harmadéve?

Ez nagyon fontos nyilatkozat. Mert 1881-ben a 12 éves Eszter csakugyan
érhetett Zsófi melléig, később érhetett szemöldökéig is s halálakor a
természet rendes törvényei szerint mégis lehetett 144 czentiméter magas.
Jól tudhatta volna ezt a vizsgálóbiró is, ki is tüntethette volna ezt a
fölismerési jegyzőkönyvben, de nem tette. Ennek kitüntetését vagy
elméje, vagy szándéka nem engedte.

Végre is falusi jónevelésü egyszerü paraszt lányka alig lehet olyan
tompa elméjü vagy oly behálózott lelkü, hogy szavain az igazság fénye
itt-ott át ne csillanjon. Mikor olyasvalamit kérdeztünk tőle, hogy
miként mondhatja Esztert oly határozottan alacsonyabb termetünek, mint
ő, mikor azt se tudja, mikor mérkőzött vele össze, igy felelt
szórul-szóra:

– Kisebbnek kellett lennie, mint én, mert fiatalabb volt nálam!

Ime egyszerü okoskodása! Ime a mindennapi tanu, a ki nem azt vallja, a
mit tud, hanem azt vallja, a hogy vélekedik.

S hány biró téved meg, hány igazságtalan itélet keletkezik az ily
vallomás alapján!

Utolsó fölismerési tanu lett volna Huri Andrásné. A ki keresztanyja volt
az eltünt lánykának s legutolsó szolgálatadó asszonya is. A ki a lánykát
föstékért küldte a boltba s a ki egyedül tudna annak utolsó óráiról,
utolsó lelki állapotáról számot adni. Őt a holttesthez oda kellett
hivni, neki azt meg kellett mutatni. Fölismeri-e vajjon keresztlányát,
szegény gyönge kis cselédjét?

Csakkogy Huriné azt mondta, ő oda nem megy, ő a holttestet meg nem nézi,
mert ő ott mindjárt meghal.

Hiába volt minden rábeszélés, minden erőltetés, Huriné kitért a tetemre
hivás elől. Érzékenysége előtt, idegeinek gyöngesége előtt az
igazságszolgáltatásnak meg kellett hajolni. A lágyszivü vizsgálóbiró
fölmentette a tanuskodás alól. A kemény munkához szokott szegény zsöllér
asszony érzékenységét nem szabad kisértetbe hozni, mikor csak olyan
csekélységről van szó, hogy egy csomó embert gyilkosság miatt halálra
itéljünk-e?

Hurinéval ez az eset még egyszer előfordult. E munka végén még
visszatérünk rá s idegeinek gyöngeségére.


III.

(A holttest bonczolása. – A haj, a szemöldök, a nemi szőr, a fog, az
emlők, a körmök, a tyukszem. – Az orvosi vélemény. – Mindenki
egyetértett az orvosokkal, csak három-négy tanu nem. – Megoldatlan
kérdések. – A sötétség teljes. – A szegény ismeretlen halottat
eltemetik. – A temetés.)

Délelőtt tiz órakor lett vége a fölismerési eljárásnak. Következett
volna a holttest orvosi megvizsgálása. Ez bonczolással jár.

Azonban özvegy Bátoriné azt mondta, hogy ezt már ő az ő kis udvarában,
az ő eperfája alatt meg nem engedi. Vigyék a holttestet, a hova akarják,
de ő nála emberi tetemet szét ne tagoljanak.

Elvitték hát a holttestet Eszlár-Tótfaluból Eszlár-Ófaluba. A falu alatt
a Tisza partján kiválasztottak egy szép árnyékos helyet, odavitték, ott
állitották fel a bonczoló asztalt. A birói jegyzőkönyv fűzesnek nevezi
ezt a helyet, az eszlári nép nyárasnak. Volt benne fűz is, de inkább
gyors és szép növésü nyárfákkal volt tele. Ugy hallom: ma már nyoma
sincs. Elsodorta a Tisza. A régi Eszlár-Ófalu nagy részét is elsodorta
már, távolabbi s magasabban fekvő telkekre épitkeztek az emberek.

Négy orvos foglalkozott a bonczolással. Trájtler Soma és Kiss Jenő
orvostudor, Kéri Horváth László sebész s Kéri Horváth Géza szigorló
orvos, mint bonczsegéd. Volt a királyi törvényszéknek rendes
törvényszéki orvosa is Nyiregyházán. Az egész társadalmat izgató e nagy
ügyben a tapasztalt és tekintélyes törvényszéki orvost nem volt
czélszerü s nem is lett volna szabad mellőzni. Mégis mellőzték, mert
véletlenül zsidó volt.

Az orvosok által felvett jegyzőkönyv olyan alaku, a minő szokott lenni
általában. Eléggé bő mind a külvizsgálati, mind a belvizsgálati, mind a
véleményező rész.

A csonkafűzesi holttestnek egész irodalma támadt abban az időben. Az
orvosi tudománynak sok világhirü férfia foglalkozott ezzel Budapesten,
Bécsben, Berlinben s Franczia- és Angolországban is. Az orvosi
tudománynak kicsiny, de uj fejezete ez a holttest. Igen röviden meg kell
tehát ismertetnem ama négy orvosnak ott a tiszaparti árnyékos ligetben
végzett munkásságát.

Megmérték a holttestet, 144 czentiméter hosszunak találták. Erre nézve
nem merült fel kétség utóbb se a nagy per folyamában.

A hajról azt mondták: »A fejbőrön a hajzat hiányzik, kopasz.« – Ez már
bizonytalan beszéd s később szép és nagy viták támadtak belőle. Nem
vizsgálták meg, vajjon azért kopasz-e, mert haja vagy az élőn valami
nagy betegség miatt, vagy a holttesten kihullt, lemállott vagy elment;
vagy azért kopasz-e, mert éles szerszámmal tőrül lemetszették; vagy
azért kopasz, mert a vizben rothadás és valami külső erőszak
segitségével a hajszálak letöredeztek s azokat a viz a holttest mellől
elsodorta.

Nagy dolog lett ebből a kopaszságból. A tömeg képzelete s gyülölködése
nagy rejtélyt látott ebben.

Országszerte, világszerte elterjedt a hiedelem, hogy a csonkafűzesi
halott idegen, csempészett holttest volt, – kopaszságából pedig
kétségtelen, hogy zsidó nő holtteste volt. Nálunk ugyanis az óhitű zsidó
nőnek, mikor férjhez megy, levágják a haját. Valami régi szokás ez,
melynek eredetét s eredeti jelentőségét alig lehet biztosan kikutatni.
Sok népnél sokféle szokás áll fenn, valami babonaságot, valami
hókusz-pókuszt csinálni a szüznek vagy egész alakjával, vagy egyes
testrészével, mielőtt törvényes feleségként a nászágyba lefeküdnék.
Efféle vallásos természetü babona vagy házassági szokás az óhitű zsidó
menyasszony hajának levágása.

Nem a tisztaság érdeke itt a fő ok. Mivelt népek között s mai napság
semmi esetre se az. Hiszen bármily tömött vagy hosszu, vagy bodros haja
van is a nőnek: vizzel, szappannal és fésüvel tisztán és rendben lehet
azt tartani. Szivesen is foglalkozik hajával a nő. Hiszen szépségének
királyi lobogója az s mig gondozza: folytonosan tükre előtt ülhet. Csak
megszokás már a levágás a mi időnkben, oktalan, valami durva őskorból
eredő.

De a haj levágása a kopaszság tünetét nem idézi elő. A magyar nyelv
kopaszság alatt a hajnak teljes elhullását, teljes lemállását érti. A
levágás után még marad néhány milliméter hosszu haja az óhitű zsidó
menyasszonynak.

Ez nem kopaszság. De az életben, a világ előtt ezt is elleplezik a nők.
Vagy lószőrből, vagy emberhajból vagy finom fonálból készült parókával –
néha szorosan a fejre illesztett fekete selyemkendővel.

Az orvosok odalökték a közönség elé a kopaszságot, de annak okait és
természetét meg nem vizsgálták. Kikelt tehát ebből s meg is
gyökeresedett a közönség balhite. A mit az orvosok egyébiránt másként is
elősegitettek.

Azt is mondták jegyzőkönyvükben, hogy a holttesten a szemöldök és a nemi
részek szőreiktől megfosztvák.

»Megfosztvák.«

E szót sokféleként lehet magyarázni. De józan elmével a magyar nyelv
értői ez alatt nem értenek, nem is gondolhatnak egyebet, mint azt, hogy
mind a szemöldökön, mind a nemi részeken volt szőr, de azt tudatosan,
czélzatosan onnan eltávolitották.

Furcsa a szakértői ész!

A szakértői ész képes a szemöldököt s a nemi részeket egy osztályba
sorozni. Holott a szemöldökön már a születés előtt is, de mindenesetre
már a csecsemőkorban kifejlődik a jellemző szőr s ha az hiányzott a
holttesten: bizonyára a hiányzás oka az volt, a mi a hajnál is előidézte
a hasonló tünetet.

Más dolog egészen a nemi szőr. Ez csak a serdülő életkor eljöttével kezd
sarjadzani s egyénenként lassabban vagy gyorsabban a serdülő kor
beléptéig nő ki egészen.

Az orvosoknak semmi kitérést meg nem engedő kötelességük lett volna
gondosan megvizsgálni, hogy a nemi szőr azért hiányzik-e, mert
eltávolitották, azért hiányzik-e, mert a testről lemállott, vagy azért
hiányzott, mert az ismeretlen nő még oly fejletlen volt, hogy a nemi
szőr még ki se nőhetett?

A vád természetéhez képest óriási a különbség. Mert ha fejletlenség volt
az ok: akkor az ismeretlen nő lehetett 13–14 vagy 15 éves lányka. Ha
pedig meg volt a nemi szőr s azt ugy távolitották el: akkor az lehetett
akár 40 vagy 50 éves asszony is.

A valódi igazság pedig az volt, mint később bebizonyult, hogy az
ismeretlen nő nemi szőre fejletlen életkor miatt még ki se nőhetett se a
hónaljon, se másutt.

A szemet barnának látták az orvosok. Az eltünt lánynak szeme is barna
volt. A titkos kéz ugy vezette az eszlári tanúkat a tárgyaláson, hogy
ezek az eltünt lányka s a holttest közt semmi hasonlóságot se
találjanak. Ezért mondta csaknem minden tanu a holttest szemét kéknek. A
mi nyilvános valótlanság.

Bölcseségfogak még nem voltak.

– Az alsó fogsor rendetlen növésű. Ezt mondják az orvosok. De nem
mondják meg: miben állott a rendetlen növés, csak ugy általánosságban
vetik oda a szót. Én is megnéztem azt a fogsort. Egészben nagyon szépnek
és rendesnek találtam. Csak két alsó metsző fog dőlt kissé egymásra. De
a rendetlenség oly kicsiny volt, hogy arczélből nézve csak czélzatos
megfigyeléssel lehetett észrevenni. Különben senkinek se tünhetett fel.
A tanuk méltán mondhatták, hogy az eltünt lánykának szép, rendes fogai
voltak.

– Az emlők elsoványodottak. Igy szól az orvosok jegyzőkönyve.

Mit ért ez alatt minden józaneszü ember?

Azt, hogy már az ismeretlen nőnek emlői valamennyire kifejlődtek,
kidomborodtak, de valamely ok miatt, betegség, nagy nélkülözés vagy
korosság miatt domboruságukat elveszitették, mivelhogy az emlők izmai,
mirigyei, tejgyüjtő edényei összezsugorodtak.

Másként érteni a szakértők szavát nem lehet.

Ez a szó pedig igy nem igaz.

Minden számbavehető tanú és pedig sok tanú megegyezett abban, hogy az
emlőnek semmi domborusága nem volt, a csecsbimbó kicsiny volt s alig
látszott; a bimbó udvarának szine is, körvonala is teljesen hiányzott.
Egyetlen tanú se vett észre az emlők táján semmi domborodást. S minden
tanú megegyezett abban is, hogy az eltünt leánykának se voltak
észrevehetően fejlett emlői.

Ime helytelen szó beiktatásával miként hamisitja meg a papiros a
tüneteket!

»Elsoványodott« emlőről csak ott lehet beszélni biztosan, a hol a már jó
részben kifejlődött emlők külső jelenségei kétségtelenek, s a hol a
bőrnek pettyhüdtsége s redőssége azt bizonyitja, hogy korábban nagyobb
izmot takart. De mindezekről a szakértők teljesen hallgatnak.

A jobb kéz alsó karjáról, a csukló fölötti részről a csukló és könyök
közt az izomrészek hiányoznak. Az orsócsont és singcsont kilátszik. E
körülmény utóbb elmés rögtönzésre nyujtott alkalmat azoknak, kik a hires
hullausztatást kikoholták.

A kézfejek kicsinyek és szépek. A körmök szép fejlődésük és gondos
ápolásuk által különösen feltünőek. S meg is vannak növesztve.

– Ezt mondják az orvosi szakértők.

A körmök!

A történet, a hősi költészet, a szinmű, a regényvilág nem foglalkozik a
körmökkel. A jogi élet alig ismeri. Az embertan se fordit rá valami nagy
figyelmet. De ebben a perben nagy szerepe van a körömnek.

Solymosi Eszter szegény zsöllér származásu cselédlány volt. Mindenféle
durva munkát hidegben-melegben korán kellett végeznie. Bizony ő finom
szattyánbőr keztyüket nem viselhetett, keze bőrének selymességét meg nem
őrizhette, körmeit gondosan nem ápolhatta s azokat oly hosszura, mint a
vércse, meg nem növelhette. Ha tehát a holttestnek finom kezebőre s
gondosan ápolt hosszu körme volt: akkor a Solymosi Eszter teteme nem
lehetett.

Ez már csak világos!

Csakhogy az is világos, hogy a kezekről lemállott már a felhám s ezekkel
együtt a köröm is. A felhámavesztett bőr a szegény cselédlánynál is csak
oly finom, mint a királyasszonynál. A körmök pedig teljességgel
hiányoztak, a mint mindez utóbb szépen ki fog világosodni.

A jó szakértők! Csak a puszta körömágyat látták s ezt nézték el
körömnek. Megesik ilyesmi igen gyakran a szakértőkön. Nincs azon mit
csodálkozni, ha a birósági szakértők ilyen apró tévedésekbe esnek.

A lábfejek kicsinyek, finomak. A balláb kisujján tyúkszem. A láb
sarkának és talpának bőre vékony. A lábak alkata folytonos
czipőviselésre vall. – Igy látták az orvosok.

Ez is érdekes. Szegény Eszter ugyan sohase járt czipőben. Télen
csizmában, nyáron mezitláb. Az ő talpbőre a sarkon s az ujjak tövén
bizonyosan érdes lehetett. A holttest finom, czipellős lába tehát Eszter
lába alig lehetett volna.

Csakhogy a jámbor szakértők itt is megfeledkeztek egy fontos dologról.
Itt se vizsgálták meg, vajjon megvan-e a bőr felháma? Erről is lesz még
szó utóbb.

Eddig tart a külső vizsgálat. Ezt még junius 19-en a Csonkafűzesen irták
jegyzőkönyvbe az orvosok. A jegyzőkönyvnek csak lényeges és vitás
pontjait emlitem föl.

Junius 20-án az eszlári füzesben készült a holttest felbonczolása után a
belső vizsgálat. A belső vizsgálat adataiból csak egyetlenegyet emlitek
föl. Azt, hogy az orvosok szerint a holttest nemi részei olyanok, a
minők a férjes asszonyoké szoktak lenni, tehát nem olyanok, mint a
hajadon lányoké.

Ez is fontos körülmény.

Véleményt is nyilvánitottak a szakértő orvosok. A vizsgálóbiró erre
nézve külön kérdéseket intézett hozzájuk. E véleménynek fontos részletei
im ezek:

– A kik ismerték az élőt, a kitől a holttest ered, azok a holttestből
felismerhetik, ki volt az, mig élt.

– Az ismeretlen nő nem vizbefulladás áldozata, csak holttestét dobták a
vízbe.

– Az ismeretlen nő legföljebb 10 nap óta halott; a holttest nem idősebb.

– A tetem három-négy napnál tovább a vizben nem lehetett.

– Az ismeretlen nő legalább 18 éves, de valószinüleg 20 éves nő volt.

– A tetem nem szűznek teteme.

– A halál közvetlen oka általános vérszegénység, melyet tüdővész
okozhatott.

Ez orvosi vélemény szerint a holttest Solymosi Eszteré semmi esetre se
volt. Ezt a véleményt fogadta el a vizsgálóbiró is.

Ezzel most már teljessé vált a sötétség. Mint a szent könyvek szerint
egykor Egyiptomban: ugy kialudt most már minden világosság a földön és
az égbolt erősségein köröskörül. A titkok özöne omlott rá azokra, a
kiknek a törvény szerint a lányka eltünésének történetét föl kellett
deriteni.

Lássuk csak közelebbről.

Az orvosok leletében egyelőre nem kételkedett senki. Csupán maguk az
orvosok. Ok azonban önmaguk ellen nem szólhattak. Hiszen esküt tettek
arra, hogy lelkiismeretük és meggyőződésük szerint az igazságot
bizonyitják, a mint az »a tudomány jelenlegi elveivel megegyez«. A
tévedést be nem vallja a szakértő soha. Hogy tudatosan hamisitotta volna
meg az igazságot: azt épen be sem vallhatja. Ha bevallja: hamis
tanuságba keveredik s nagy gonosztevőként fegyházba kerül.

Az urak, a kik ott jelen voltak, az orvosokkal voltak egy nézeten. A
vizsgálóbiró, a királyi ügyész, a királyi főügyész helyettese, Miklós
László a vármegye főtisztviselője, ifju gróf Pongrácz Jenő ottani
birtokos s birósági tanú, a kálvinista pap Lápossy János, Várkonyi
Ferencz a tanitó, a katholikus pap Adamovics József, a községi jegyző, a
csendbiztosok mind szentül meg voltak arról győződve, hogy a holttest
nem az eltünt lánykáé. Tehát mind természetesnek találták az orvosok
leletét és véleményét.

A védőt, a vádlottakat s a leánykaismerő eszlári zsidókat nem
eresztették a tetem közelébe.

Engem akkor még nem kértek föl a védelemre.

A pandurok és szolgák mindig akként vélekednek, a miként uraik. Szivesen
hitték ők is a zsidók bűnösségét. Az ő agyukat is megfertőztette már a
vérvád kórsága s a zsidók elleni gyülölködés szenvedélye. Hogy az
általános közvélemény ellen föllázadjanak: ki várhatta volna tőlük?
Hiszen az a közvélemény mérges is volt már, erőszakos is és hatalmas is.
Vele tartott a sajtó, a kormány, a törvényhozás s a biróság. Ennyi
hatalommal szemben úgy sincs a szegény ember szavának súlya. Szava
hangtalan szó.

Csak három ember nem adott igazat lelkében az orvosoknak.

Zurányi Kálmán, a tiszalöki fiatal gyógyszerész. Ő jól látta a holttest
lábán Solymosi Eszter jegyét, a mint arra Szakolczai Julcsa rámutatott.
De felkiáltani most még nem jutott eszébe, nem is lett volna abban a
környezetben tanácsos.

És Szakolczai Julcsa, a fiatal és erőtlen hajadon paraszt lány, a kire
rárivaltak az urak, a miért a tetemben az eltünt lánykát föl merte
ismerni és a kit szidott, gyalázott, üldözött e miatt a faluban mindenki
s a kit egy év mulva, mire az ügy nyilvános tárgyalása elkövetkezett, le
is vettek a lábáról.

És végre Szücs János az éles szemű tiszalöki paraszt. Ő mindent jól
látott s emlékezetében is jól megtartott. De ő végre is Solymosi Esztert
nem ismerte. S aztán tele volt a magyar paraszt józan bölcseségével. Nem
az ő dolga az egész ügy, hanem az uraké és a zsidóké. Ők végezzék a
maguk dolgát. S aztán őt nem is kérdezi senki. Ha megkérdezik: akkor
megmondja az igazságot. Ha nem kérdezik meg: sohase avatkozik be.
Szegény embernek dolgozni, kaszálni, kapálni, fuvarozni kell – különben
éhen döglik.

Ez a három ember tudta, hogy az uraknak és az orvosoknak nincs igazuk.

De vajjon az orvosokban a rossz lélek dolgozott-e vagy csak a
tudatlanság és elfogultság?

Kiss Jenőt nem ismerhettem meg eléggé, nála e kérdésre nem felelhetek.

Kéri Horváth Lászlóról és Kéri Horváth Gézáról tisztán láttam, hogy ők
szentül meg voltak győződve eljárásuk helyességéről és alaposságáról.

Trájtler Somát közelebbről megismertem. Ő volt az eljárásnál a vezető
orvos. Vele többször érintkeztem s gondolkozásába behatoltam. Rossz
szándék őt se vezette. Hanem elfogult volt teljes mértékben s a
fölmerült orvosi kérdések nagy része teljesen ismeretlen volt előtte. A
mit tett: teljes jóhiszemüségben tette. Bizonyos, hogy lelkiismereti
kétség nélkül szivesen tette s mint fiatal, törekvő orvos az uralkodó
áramlathoz szivesen csatlakozott. Az emberek általános gyöngesége volt
meg benne, különös egyéni hibák nélkül.

Elvégre hát kimondták az orvosok, hogy a holttest nem Eszteré, nem az
eltünt lánykáé. S oly okokat hoztak föl, a melyek szerint, ha azok
igazak, minden kételkedésnek meg kell szünnie. A holttest ezek szerint
idegen, ismeretlen nőé. Ezt a véleményt, a fölismerő tanuk vallomása se
döntheti meg. Hiszen húsz tanú közül csak hat találkozott, a ki a
tetemben az eltünt lánykát ismerte meg. Holott tizennégy tanu idegennek
tartja a tetemet s ezek közt van az eltünt lányka édes anyja, két édes
testvére, sógora, lelkésze, tanitója. Ezek szava mégis csak többet ér,
mint a többi tanué. Az édes anyában és a testvérekben a vérnek ösztöne
is parancsol, az pedig nem tévedhet. Az a másik hat tanú sokkal
távolabbi rokon, részben nem is rokon. Ha jól meggondolják a dolgot: ők
is eltérnek majd nézetüktől. Hiszen az urak és az orvosok mégis csak
jobban tudják. Az egész világgal csak nem szállhatnak perbe azok se.

Nem is szálltak. A törvényszék előtt folyt nagy tárgyalásnál bizony ez a
hat tanú is gyöngének, ingadozónak, sőt gyávának bizonyult. A titkos kéz
csaknem egészen megejtette valamennyit.

De mi lesz most már?

Merre és miként kell keresni most már az igazságot?

Hol van hát Solymosi Eszter, ha a holttest nem az övé?

De ki volt hát az a holttest, mig élt, ha most már bizonyos, hogy nem az
eltünt lányka volt? Mi volt a neve? Hol élt, hol lakott, miként halt
meg, miként került a Tiszába?

A holttest nem ugy támad, mint a gomba – egyik napról a másikra. Nem is
a szél hordja, mint a falevelet. Emberek vannak, a kik közt élt, a kiket
szeretett, a kik szerették s a kik közül eltünt vagy önszántából, vagy
erőszakos úton. A Tisza partján vagy ahhoz közel kellett eltünni
valakinek, valami fiatal nőnek, hogy a Csonkafűzesnél ez a holttest
kibukkanjon. Felülről hozta a viz, tehát felülről kellett elveszni annak
a nőnek. Ám a Tisza nem akkora folyam, mint a Nilus, vagy az Amazon.
Partján nem őserdők, nem kigyók és fenevadak, nem félig vad és egészen
vad emberek laknak, a kiket senki sem tart számon s a kik támadnak és
enyésznek a nélkül, hogy valaki utánuk kérdezősködnék. A Tisza partján
vagyonos falvak és városok feküsznek, mivelt népek laknak, a kik közt
egy lélek se láthat napvilágot s egy ember se merülhet el az örök
sötétségbe, hogy pap, tanitó, bábaasszony, orvos, halottkém, biró,
jegyző, anyakönyvvezető, adótárnok, hitelező, rokon, örökségváró,
rendőr, csendőr rá ne vigyázna, utána ne nézne, nyomait ne keresné s
eleven testét vagy holttestét rovatos ivbe föl ne jegyezné. Az ebeknek
is van már itt nevük is, számuk is; az oktalan állatokról is vezetnek
már hivatalos jegyzőkönyveket, ezek dögtetemét is magasabb állami
tekintetek szerint kell kezelni, vizsgálni, eltemetni vagy étel gyanánt
kimérni: hát az emberre s annak holttestére hogy ne ügyelnének? Nem is
annyi az ember a Tisza partján, mint a tenger fövénye, hogy azt számba
venni ne lehetne.

Mindenesetre ki kell nyomozni: ki volt mig élt, az a csonkafűzesi
szegény halott.

De hát mikorra sikerül ez? Mi lesz addig azzal a nagy csomó zsidóval, a
ki ott nyomorog Nyiregyháza királyi tömlöczében?

Az lesz, hogy tovább is ott nyomorog. A közigazság mellett egyes ember
élete, szabadsága, öröme vagy boldogtalansága figyelembe nem jöhet.
Lelkiismeretes birót efféle aggodalmak az ő útjától ki nem térithetnek.

Mindez azonban csak kis dolog.

A nagy dolog az, hogy a csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter ruhája
volt.

Erre nézve nincs semmi kétség. Minden darab ruhát fölismert anyja is,
szolgálatadója is s testvérje is. Egyik s másik ruha kelméjének még
otthon levő darabját is felmutatta a gondos anya. Megvolt a holttest
mellett még az a fösték is, melyet eltünése előtt egy órával vett a
lányka Kohlmájer boltjában. A ruha tehát Eszteré.

De hát hogyan került akkor Eszter ruhája az idegen, ismeretlen nő
holttestére? Ki öltöztette fel s miért és mikor öltöztette fel az idegen
holttestet Eszter ruhájával?

Hol volt, kinek birtokában volt Eszter ruhája április 1-től, az eltünés
napjától fogva?

A kinél az a ruha volt: az kétségtelenül tudja azt is, hova lett az
eltünt lányka? Ha él Eszter: tudja hollétét. Ha meghalt: tudja hol van
eltemetve.

De hátha nem is holttestet öltöztettek fel Eszter ruhájával? Hátha
kóborlók, lánykereskedők, oláh czigányok ragadták el Esztert, ruhájába
czigány lány öltözött s ennek holttestét vetette föl a Tiszának
csonkafűzesi árja?

Hiszen ha a holttest ruhája Eszteré, de maga a holttest nem Eszteré:
akkor az se bizonyos, hogy Eszter kimult volna a világból. Ha pedig most
is él: akkor nyakát el nem vághatták, vérét ki nem onthatták a zsidók.
De mi sül ki ez esetben a vérvád zsidóhajszájából? Hova sülyed ez
esetben a beavatkozó birák bölcsesége, okossága és tisztessége?

Száz kérdés és ezer titok nyomul előre, mint a viharos felhő.

Minden ujabb kérdés ujabb sötétség. Ide fejlesztette az egész ügyet
junius 20-án a vizsgálóbiró furfangja, az orvosok hig tudománya s a
véletlenségek találkozásának lángeszü szeszélye.

Sötétséget sötétséggel földeriteni pedig nem lehet.

– – Az orvosok által feldarabolt holttestet el kellett temetni. A
törvény és józanész parancsolja ezt.

Csakhogy a temetőnek vallásfelekezete van. Az emberek az édes jó
anyaföldre is ráütötték a felekezetiség bélyegét. Pedig a holttest már
nem a papoké, hanem az örökkévalóságé. S a föld se kérdi, mikor kitárja
karját a pihenő elé, hogy ez minő istent imádott egykoron.

A holttestnek élő vallását nem tudhatta senki.

A kálvinisták temetőjébe nem akarták a vizsgáló urak eltemettetni.
Solymosi Eszter kálvinista volt, – ezt még némi utalásnak tekinthették
volna arra, hátha mégis csak Solymosi Eszter volt a halott?

A zsidók temetőjébe szintén nem akarták. Hiszen a vérvád szerint csak
keresztyén szűz vére kell a zsidóknak. Mit keressen hát a halott a
zsidók temetőjében?

Ott vannak a katholikusok. Ők elfogadnak elevent, holtat egyaránt.
Farkas Gábor, a község furfangos birája ugy rendelte, hogy a
katholikusok temetőjébe temessék el. A vizsgálóbiró meg is kérte nyomban
a plébánost, hogy ezt engedje meg.

Koporsóról kellett gondoskodni.

De minek a koporsó? Hiszen az költségbe kerül. Miért költekeznék a
község ismeretlen, nem is Eszláron talált, Tisza-hozta, feldarabolt
holttestre?

A budai keserüvizet gyalulatlan, ócska fenyőfadeszkából összetákolt
szekrényben szokták falura szállitani. Efféle szekrényt keritettek
valami boltostól. Ebbe akarták a szegény ismeretlen nő holttestét
beletenni.

De a szekrény kicsiny volt. Csak egy macska fért volna el benne
kinyujtóztatva. Az ősi szokás pedig abból áll, hogy kinyujtóztassák a
halottat. Csak az eszkimók s egyéb vad emberek temetik ülő helyzetében s
fejét mellére hajtva a halottat. Örökkévaló megnyugvás a halál s a sír a
halottnak nyugvó helye s a koporsó: pihenő ágya. Az igazi nyugvás jele a
hanyatt fekvés s a kinyujtózás. Ettől a jeltől nem kell megfosztani a
halottat. Mióta a kurgánsirok kimentek a divatból: pár ezer év óta így
temetik a halottakat.

A keserüvizes szekrénybe ugy helyezték el a halottat, hogy félig ülő
helyzetben, hátát a szekrény falának támasztották, lábait térdnél
felhuzták, koponyájának azt a tetejét pedig, melyet az orvosok a
bonczolásnál lefürészeltek, az ölébe tették. Igy fért el abban a kis,
ócska, piszkos deszkaalkotmányban.

Ruhát nem adtak rá. Még csak egy rongyos köténykével se teritették le.
Alája se tettek se szalmát, se fenyőforgácsot. Ősi szokás pedig a
halottat, bármily szegény volt is, kissé felöltöztetni s a talált
tetemeken is legalább rongyaikat rajtuk hagyni. A koporsóba pedig
gyaluforgácsot tenni enyésző testük alá. Azt a forgácsot, mely a koporsó
deszkáiról lejön, mikor azokat gyalulják. De itt most nem volt koporsó,
nem volt hát gyaluforgács se.

A koporsónak azonban födél is kell. De a keserü-vizes szekrénynek a
boltosnál nem találták meg födelét. Mégis kivittek két rossz
deszkadarabot a sirásó szegény emberek, hogy azt majd koporsófödélnek
rávetik a szekrényre.

Tisza-Eszlár-Ófalutól keletre fekszik a katholikus temető. Odavitték a
halottat. Ki a mezőkre, tanyákra vezet egy széles dülő út, magas
árokpart választja el a temetőtől, az árokparton s az árokban termetes
nyárfák. Jó messze a falutól itt választottak sirhelyet az árokpart
belső oldalán, a parttól pár lépésnyire. Egykor homokbuczka volt e hely,
de akkor már meglehetősen be volt gyepesedve. Itt ástak mintegy öt láb
mélységü gödröt s ide tették be a halottas szekrényt.

A temetést Farkas Gábor, a mindenütt jelen levő öreg biró intézte.

A halottas kiséret öt emberből állott. Sós András, ifju Pap József,
Mészáros Gábor, Dargó András és Sallós Miklós voltak – mind eszlári
lakos – a kisérők is, a sirásók is, a temetők is. Véletlenül ott volt
Szücs János is, az éles szemü tiszalöki ember. Pap, tanitó vagy más
egyházi ember nem kisérte a halottat. Kimondták, hogy nem Solymosi
Eszter, hanem idegen és ismeretlen. Tehát vallásáról semmit se tudnak.
Isten mentsen ilyes valakit egyházi szertartással eltemetni. Hátha
pogány volt vagy öngyilkos?

Letették a szekrényt a gödör fenekére.

A szekrénynek nem volt födele. Mihelyt rá hányják a földet, hantot,
göröngyöt: azonnal a testet éri s talán rögtön megcsonkitja a halott
gyönge arczát. Ez pedig isten ellen való vétek. Ezen segiteni kell.

Dargó és Sallós elővették a két kis darab deszkát s rátették a nyitott
szekrényre. Azonban egy arasznyi nyilás mégis maradt, deszka pedig már
nem volt több. Mit csináljanak?

– Hányjátok a földet!

Igy parancsolta a biró.

– Nem lehet az biró uram! Pogányság volna az! Télen ráfagy, nyáron
beleragad a rög az arczába.

– Mindegy az már neki.

De a szegény sirásók nem engedtek. Az egyik visszafeleselt.

– Nekünk nem mindegy. Mink is eldöglünk majd, minket is eltemetnek majd,
temessenek tisztességesen minket is.

Odamentek az árokpartra. A mályva, a vad üröm, az ökörfarkkóró, a
sóslórom szára már jó magas volt. Hiszen közeledett az aratás.
Leszaggattak egy nyalábbal. Találtak félig nyilt pipacsot és szarkalábat
is. Abból is letörtek két-két szálat.

A virágszálat odatették kezefejéhez meztelen mellére. A nyaláb zöld
kóróval befödték a szekrényke nyilását. A halottnak szemébe ne hulljon a
göröngy.

A halottak egykor majd feltámadnak. Ennek a nyomorult lánykának lelke
is, ha mikor már bejárta az eget és a földet s nem talált társára, az
időtlen idők végén bizonyosan visszajön majd ide még egyszer, hogy az
utolsó itélet tárogató szavára ő is örök birája elé álljon. Milyen jól
esik majd neki akkor, ha ott találja azt a kis virágszálat porladó
csontjainál. A ki bizonyságot tesz neki arról, hogy mégis volt egy-két
ember, a ki édes szivvel gondolt rá, mikor ide eltemették.

Balgatag elméjü szegény falusi sirásók! Ok gondolkodtak igy. Jól tették,
hogy igy cselekedtek. Ha ily ismertető jeleket nem tesznek a halott
mellé: ki tudja milyen vége lett volna a nagy pernek?

Mert bizony se az a két virágszál, se a szegény halott nem maradt ott.
Először eltemette a Tisza árja, azután eltemették a jámbor tutajosok,
azután eltemette a szolgabiró, s most már végképen eltemette a hatóság
azt a szegény halottat. Most már mindenki azt hitte: itt lesz utolsó
pihenője.

Dehogy lett. Innen is kiásták, száz darabra széttagolták, soha többé el
se temették. A mint majd minderre rátérünk lassankint.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


IV.

(A titkos tanács. – A tutajosok megkeritése. – Elfogják őket. – A
tutajosok semmit se tudnak hullacsempészetről. – A szakértői nyomozások.
– Hova viszi a Tisza vize a fenyődeszkát? – Egy csomó tutajost szabadon
eresztenek.)

A tutajosok junius 19-én, hétfői napnak hajnalán nyugodtan elindultak a
dadai Csonkafűzesből s usztak lefelé a Tiszán lassan, kényelmesen. Nem
is álmodtak arról, hogy az orvosok jegyzőkönyvében s a vizsgálóbiró
agyának tekervényeiben minő förgeteg készül ellenük.

Bizony nagy förgeteg készült.

Szentül elhatározták, hogy a holttest nem Eszteré, de ruhája Eszteré.

Nyomban összeült az eszlári titkos tanács. A főügyész helyettese Székely
Ferencz ebben már nem vett részt. Benne is megrendült ugyan a hit, hogy
a holttest Solymosi Eszteré volna, de magasabb felfogása s emberséges
érzése nem engedte, hogy bizonytalan indoku s eredményü emberhajszában
részt vegyen. Talán magasabb tiszti állása se engedte. Ő hazament
nyomban Budapestre, az ország fővárosába, hogy a főügyésznek, Kozma
Sándornak megjelentse, a mit látott, hallott és tapasztalt.

A titkos tanács tagjai a vizsgálóbirón, királyi alügyészen,
csendbiztoson s Farkas Gábor községi birón kivül egy-két eszlári
birtokos és zsidógyülölő képviselő volt. Összejöveteleikről,
tanácskozásaikról, csöndes mulatozásaikról alig szivárgott ki valami
hir. Zsidót, ujságirót nem eresztettek maguk közé. Csak egy ujságiró
volt köztük, a »Függetlenség« czimü lap szerkesztője és tulajdonosa.
Egyébként képviselő. Neve: Verhovay Gyula. Csodálatosan élénk és erős
tollu s erős szenvedélyü irő. Hirlapirói működését olthatlan
zsidógyülölet vezérelte. Nagy irói képességnek volt birtokában s a
nyelvet bámulatos ügyességgel kezelte. De vére csak a gyülöletre, csak a
birálatra, csak a tagadásra, csak az emberi gyöngeségnek kinyomozására
hajtotta. Irói szelleme nem ismerte a szeretetet, tehát nem ismerte az
igazságot. Az a lélek, mely szeretni nem tud, sötétnek látja a világot s
a vak sötétségben nem veszi észre vagy eltünő kicsiségnek látja az
igazság sugarait. Azért nem is becsüli eléggé ezeket. De épen azért el
is téveszti az életnek járt utjait s belebódul a sivatagba. Az az iró, a
ki csak haragra, boszura, gyülöletre hajtja közönségét, csakhamar el is
veszti közönségét. A tömeg egészen sohase jó, de egészen sohase is
rossz. Csupán haragudni és szakadatlanul haragudni nem természete. S
emberi fajunknak ebben áll nagy tökéletessége.

A titkos tanács tudta, hogy a tutajosok közt zsidó is van. Herskó Dávid
a sáfár. Megtudta ezt a dadai csőszöktől és Zoltán István szolgabirótól.
Ebből indult ki a vizsgálóbiró a további útra.

Mert ha a holttest nem az eltünt lánykáé: akkor a holttestet ugy
csempészték a Csonkafűzes alá, ugy usztatták le a Tiszán.

Igaz, hogy a Tisza csempészés nélkül is hurczol mozgó árjain női
holttesteket. Baleset, gonosz tett, öngyilkosság mindig nyujt zsákmányt
akkora folyamnak, mint a Tisza. De a csonkafűzesi tetem még se
véletlenül került oda.

Mert a tetem az eltünt lányka ruhájába volt kiöltöztetve.

Ez a körülmény rettenetes titokra utal.

Attól a ruhától meg kellett fosztani az eltünt lánykát. Vagy életében
vették el tőle, vagy holttestéről szedték le. S az a ruha idegen
holttestre magától föl nem mászott. Valakinek valahol azt a holttestet
föl kellett öltöztetni. Igaz, de az is igaz, hogy azt az ismeretlen
holttestet előbb valahonnan meg kellett keriteni. De hát honnan? És kik
keritették meg?

És miért kellett mindennek megtörténni? A holttestekkel bajlódni se nem
hasznos, se nem gyönyörüséges. Sőt ártalmas és veszélyes foglalkozás is
lehet. Sohase üdvös a halál közelében időzni. A törvény is boszut állhat
e miatt.

Valakinek nagy oka lehetett arra, hogy idegen holttestet keritsen,
Eszter ruháját megszerezze, a holttestet abba beleöltöztesse s a
hatóságot, vizsgálóbiróságot mintegy véletlenül a holttestre rávezesse.
S a kinek erre oka volt: annak bizonyára ereje, hatalma, esze, pénze is
volt ehhez. Szegény ember ilyenre nem képes. Ostoba ember ilyet álmodni
se tud. Kigondolni semmi esetre.

Az ok nyilvánvaló.

A zsidók vérét vették egy keresztyén szűznek. A biróság nyomukban van. A
gonosztettnek kitudódni nem szabad. Ha kitudódik: kiirtják az egész
zsidó felekezetet. Félre kell tehát vezetni a biróságot. Eléje kell
tolni, észrevétlenül szemei elé kell csusztatni egy alakot, a kinek a
nyaka nincs elvágva. Mondja ki a biróság, hogy ez az eltünt lányka s
akkor nyomban vége van a vádnak s megmenekül a zsidóság.

A zsidóknak pedig eszük is, pénzük is, hatalmuk is van ehhez. S ime okuk
is van!

Igaz, hogy azok a szegény eszlári zsidók, a kik épen egy hónap óta ülnek
már a tömlöczben, erről nem tudnak semmit. Hiszen az orvosok szerint a
csonkafűzesi halott legföljebb tiz nap óta halott; egy hónap előtt
tehát, mikor a zsidókat becsukták, az a halott még örült az életnek s
vidáman játszott a napsugárban.

De ez mindegy. A vérvádban nem Izsák zsidó vagy Salamon zsidó a bűnös,
hanem minden zsidó. Ám lakoljon, a kit előbb ért a sorsa. A holttest
csempészésében ugyan a bezárt zsidók nem bűnösek, de épen ez a
csempészés bizonyitja egyenesen, hogy a vérvádban bűnösek. Mi szükség
lett volna különben a holttest usztatására?

Hadd üljenek tehát ott a tömlöczben ezentul is.

Első dolog most megkeriteni a tutajosokat. Tudva vagy tudatlanul, ők a
zsidók eszközei. Bizonyára bűntársak, czinkosok, a kiket jól
megfizettek. Általuk bizonyára napfényre jön minden.

Ime igy gondolkozott a titkos tanács. Ily irányba határozta el további
teendőit a vizsgálóbiró.

Hol vannak a tutajosok?

Bizonyosan a Tiszán vannak valahol. Nem is lehetnek valami nagyon
messze. Hétfőn hajnalban indultak el, kedden végződőtt a bonczolás:
kedden este a titkos tanács áldomásozott, mulatott és tanakodott s
szerdán 21-én reggelre szerencsésen föltalálta a holttestcsempészet és
tetemusztatás elméletét. Tehát csak két napi egérutjuk van a
tutajosoknak.

Utánuk!

Szolnok felé kellett menniök, arra folyik a Tisza. Szolnok a dadai
Csonkafűzeshez a vizi úton alig van 250 kilométer távolságra. Ezt az
utat még el nem végezhették. Valahol még útban kell lenniök.

Három vármegye dül Szolnokig a Tiszára. A jobbparton Heves, a balparton
Hajdu, mind a két parton Jász-Nagykun-Szolnok. Nosza sietni a táviróhoz
s felhivni a vármegyék alispánjait, járási főszolgabiráit s mozgékony
csendbiztosait, hogy álljanak őrt a Tisza partján s fogják el a
szeklenczei tutajosokat.

De közel harmincz falu és város is fekszik Szolnokig a folyam partján
vagy a part közelében s néhány rév, hid és csárda is. Kémek álljanak
mindenütt s vigyázzanak éjjel-nappal. Jön a tatár, jön a keleti dögvész!

A balparton: Tisza-Polgár, Csege, Egyek, Füred, Őrvény, Szőllős, Derzs,
Abád-Szalók, Bura, Roff, Beö, Fegyvernek. Jobbparton: Szederkény,
Palkonya, Oszlár, Kürt, Tarján, Keszi, Ároktő, Dorogma, Bábolna,
Poroszló, Sarud, Nána, Kis-Kőre, Süly, Kőtelek, Nagy-Kőrü.
Kisebb-nagyobb falvak, városok, benépesitett puszták. A szél
gyorsaságával mentek mindenüvé a rendeletek és megkeresések. Le kell
fülelni a tutajosokat. Csőszök, kerülők, csárdások, révészek, halászok,
gátőrök, pandurok, hadnagyok, csendbiztosok talpon legyenek. A
hajlatokra, holt ágakra, fűzesekre, reketyésekre különösen vigyázzanak.

Aggodalma is támadt a vizsgálóbiróságnak. Hátha a tutajosok időközben
valamerre elszeleltek, elillantak. Valószinü. Hiszen bűnös emberek,
halottcsempészők, tetemsikkasztók, a biróság félrevezetői, a vérvád
pártolói, kibérelt czinkosok. Könnyen elhagyhatták tehát tutajukat. Mit
ér az a négy tutaj? Rongyos néhány ezer koronát. Mi az a zsidóknak, a
kik bőrüket mentik s e czélra milliókkal rendelkeznek?

Mindegy. Valahonnan csak előkerülnek. A biróságnak minden esetre első
feladata őket a tutajúton keresni, a melyen a Csonkafűzesből elindultak.

A jámbor tutajosoknak pedig minderről halvány sejtelmük se volt.
Nyugodtan ballagtak lefelé vizi ösvényükön s az napon nagy utat tettek
közel 70–80 kilométernyi távolságra haladtak s este jó későn Ároktő
fölött álltak meg s kötöttek ki valahol a Kácsasziget irányában.
Szokatlan hosszuságu út ez. Utóbb azzal is gyanusitották őket, hogy
különös erőfeszitéssel siettek: minél távolabb lenni a vizsgálóbirótól.

Balga vélemény. Mintha a tutajos sietne valaha valami ok miatt! Mintha
előtte különös becse volna az időnek! Sőt ellenkezőleg maguk is ugy meg
voltak útjuk eredményével elégedve, hogy másnap jnnius hó 20-án meg se
mozdultak Ároktő alól. Ott ácsorogtak egész napon át.

Csak szerdán reggel junius 21-én indultak el. E napon Tisza-Nánáig
hatoltak előre.

Tisza-Nána öt-hat kilométer távolságra van a Tiszától. A dinnyés-háti
tanyák fölött kötöttek ki s mivelhogy nagy szél kerekedett s az másnap
se akart csillapodni, tehát csütörtökön is itt töltötték az egész napot.
Csak 23-án pénteken reggel tudtak elindulni s elég gyorsan mentek a
kanyarulatokon és átvágásokon keresztül Kőtelekig, sőt kissé azon alól
is. Tovább nem mehetnek. A kőtelkiek már tudták a tetemusztatás
rettenetes történetét. Ők már őröket állitottak ki a veszedelmes
szökevények szemmeltartására. A kőtelki vizi malmok legénysége már a
padkáról integetett a tutajosok elé.

– Itt jönnek a jómadarak!

Ki kellett kötni azonnal. Csakhamar ott termettek a pandurok s kötélre
fűztek minden tutajost. Vitték őket Szolnokra s onnan vasuton
Nyiregyházára. Eszükágába se jutott tiltakozni a letartóztatás ellen.
Csak Herskó Dávid a sáfár merte kérdezni:

– Mi lesz a tutajokkal?

– Ne legyen zsidó azokra semmi gondod.

Hiába is lett volna. Sohase látták ők többé azokat a tutajokat. A
tutajokat őrizte ugyan a község, a hogy tudta, de bizony azokban sok kár
esett, mire a gazda a Sréter és Hillmann-czég azokat ujra átvehette. Jó
részben a tutajosoknak kellett ezt a kárt is elszenvedni. Bérük utána
rítt. A sok munkáért, időtöltésért, hercze-hurczáért sohase kaptak bért,
se kárpótlást. Még a jámbor Hecska Györgynek is meg kellett válni
ásójától. Még a pandurok előtt is tartotta ugyan egy darabig a hóna
alatt, de csak elvették tőle aztán végképen. Bűnjellé lett az ásó s oda
került a bűnjelek nyiregyházi gyüjteményébe.

A tutajosokat Farkas Albert balmaz-ujvárosi csendbiztos vette a kezébe s
azután a szolnoki vizsgálóbiró.

Egyiket se ismertem személyesen.

A csendbiztosról olyan értesülést nyertem, hogy állásához méltó s
emberséges érzületü férfiu volt. Se a vádlottak, se a tutajosok nem
panaszkodtak rá. A csendbiztosok ősi szokása, sőt természete, hogy a
vádlottból, tanuból, sértett és károsult félből, ha lehet, előre
kiveszik: mi lakik bennük, mit tudnak, mit titkolnak, mit ismernek be.
Szinte biztatja őket erre a vizsgálóbiró is, hogy ennek munkáját
megkönnyitsék. De ösztönzi őket a természetes emberi hiuság s hivatali
buzgóság is. Általános közvélemény szerint az a derék csendbiztos, a ki
gyorsan megkeriti a bűnöst s a lopott lóra és tinóra nyomban rávezeti a
károsodott gazdát. Tehát a ki ügyesen és erélyesen tudja vallatni a
lefülelt vádlottat. A kínzást ugyan szigoruan tiltja a törvény is, a
mívelt közérzés is, az igazság is, de a közvélemény gyakran a nélkül
alakul meg, hogy ezekre figyelemmel lenne. Gyakran helyesel a
közvélemény olyan dolgot, melyet nemzedékek óta tilt a törvény s
kárhoztat a tudomány, szószék és irodalom. S a közvélemény csábitásai
ellen nincs felvértezve a csendbiztos. Annyi azonban bizonyos, hogy a
balmaz-ujvárosi csendbiztos a tutajosokat nem faggatta.

Nem faggatta a szolnoki vizsgálóbiró se. Nem is igen tudta volna mire.
Hiszen a holttestcsempészet elmélete még a nyiregyházi vizsgálóbiró
agyában is csak általános körvonalakban élt. A részleteket még ő se
tudta világosan kiokoskodni. Előbb neki is érintkezni kellett a
tutajosokkal.

A mint ezek Nyiregyházára értek, a törvényszék elnöke azonnal
intézkedett, hogy a vizsgálóbiró nyomban hallgassa ki őket. Ez meg is
történt.

A vizsgálóbiró e napokban majd két héten vagy több napon át is rendkivül
el volt munkával foglalva. Végzett munkájának tömege bámulatos.
Eszláron, Nyiregyházán, Tisza-Dadán, Tisza-Lökön naponként tiz-tizenkét
órai s gyakran éjjeli munkát is végzett. Junius 28-tól julius 1-ig, négy
napon át Nyiregyházán az összes tutajosokat kihallgatta. Jegyzőkönyvei e
négy nap alatt vagy ötven ivre szaporodtak.

Mit beszéltek a tutajosok?

Azt, a mit mi már előadtunk. Mikor és miként szerződtek
tutajszolgálatra. Mikor indultak Bustyaházáról, hol rakodtak, hol
terheltek, hol kötöttek ki útjuk közben, hol szereztek be maguknak
időnként gyufát, dohányt, pálinkát, élelmiszert, babot, kását, kenyeret.
Hogy kerültek a dadai Csonkafűzeshez, miért kellett ott megállniok,
miként látták meg a folyamhozta holttestet s mikor és miként temették
el.

Egyebet nem tudtak. A mit tudtak: elmondták őszintén, világosan. Egyik
jobban emlékezett az elfolyt napokra s útközben talált helyekre s
tünetekre, mint a másik, de mindegyiknek minden szava összevágott. Pedig
elkülönitették őket egymástól s a furfangos kérdésekben nem volt hiány.
Nem volt még a fenyegetésekben s biztatásokban se. Bizonyos, hogy nem
beszéltek össze: miféle kérdésre mit feleljenek. Vallomásaik azért mégis
annyira megegyeznek, mintha tökéletesen összebeszéltek volna s mintha
mindegyik elég okos és elszánt lett volna arra, hogy véges végig ugy
beszél és ugy hallgat, a hogy összebeszélt.

A gyanunak árnyéka se támadhatott arra nézve, mintha közülök bárki is
sejtette volna, hogy ők tilosban járnak, bűnös dolgot cselekesznek,
halottat csempésznek, tetemet usztatnak s a zsidók javára az
igazságszolgáltatást megakarják hiusitani. Maga Herskó Dávid is, a
sáfár, az egyetlen zsidó köztük, oly egyszerüen adta elő a tutajút
történetét, oly közönyösséggel adott mindenről felvilágositást s
általában oly kisméretü, tanulatlan s furfangnélküli elmének bizonyult,
hogy szinte meg nem érthető oktalanság volt azt hinni, hogy ezekkel az
emberekkel majd egy szövevényes, nehéz tetemusztatási elméletet
valószinüvé lehet tenni.

Volt egy tünet, mely a vizsgálóbirót tünődésre serkenthette s minden
további kalandos kisérlettől visszatarthatta volna.

Egy tutajosnál se találtak pénzt. A sáfárnál is csak két vagy három
forint volt, a mennyi kell élelemre s itt-ott kikötő-illetékre,
karó-dijra, czövekpénzre. A tizennégy keresztyénnél pedig összesen se
volt tiz korona. Ez az a tünet.

Azt csak elgondolhatta volna a vizsgálóbiró, hogy efféle vállalatra pénz
nélkül senki sem vállalkozik. Még zsidó se, hát még keresztyén. Sőt az,
a ki a tetemusztatást kitervezte, ezt nem is bizta volna oly emberekre,
a kik előre megfelelő összeget nem vesznek át, lelküket ezzel előre le
nem kötik az ördögnek s pénzük féltése is titoktartásra nem serkenti
őket. Büntetéssel járó ilyen szövevényes, hosszas, nehéz gonosztettre
puszta igéret fejében nem adja lelkét oda senki.

Aztán tizenöt emberre bizni ilyen munkát! És egyszerü, ostoba,
tanulatlan, falusi emberekre bizni! Hiszen ezek és ennyien meg nem
őriznek semmi titkot. Ha nem kapnak elég pénzt: követelőznek,
viszálykodnak. Ha elég pénzük van: isznak és megittasodnak. Vajjon ki
juthatna sikerre ilyen szövetséggel?

Dehogy gondolta meg ezeket a vizsgálóbiró s a körülötte lebzselő titkos
tanács. Vakon ment előre olyan czél felé, mely kudarcznál egyéb nem
lehetett.

A szeklenczei tutajosok közé keveredett egy idegen tutajos is. Szólanunk
kell röviden erről is.

A neve: Drimusz György, máramarosmegyei rónaszéki születésü, 37 éves,
görög katholikus, vagyontalan, most bocskói lakos, napszámos. Szokott
vállalkozni tutajos-szolgálatra. Május 20-ika körül szintén tutajos lett
egy szentesi zsidó vallásu fakereskedő tutaján.

A fakereskedő neve Veil. Vele a nagy perben nem találkoztunk, de apjával
igen. Ez öreg, 64 éves zsidó, falusi boltos kiskereskedő,
Sátoralja-Ujhelyben született, most gergelyi lakos, neve Veil Sámuel.
Egyik fia szolnoki, másik fia szentesi lakos volt. A mikor ezek a
Felső-Tiszán tutajos fát vesznek: apjukat szokták megbizni, hogy
számukra sáfárt és tutajosokat fogadjon. Ily alkalommal el szokott
látogatni az öreg Tisza-Kerecsenybe is, mely szintén tutajinditó,
rakodó, terhelő hely.

Junius 11-én itt is volt vasárnapi napon. Szentesi fia, Veil Salamon
számára kellett intézkednie fia megbizottjával, Veinstok Ignáczczal
egyetértve. Valami Smilovics Jankel nevü zsidó embertől vettek át
szálakat, tutajokat, azután Kiss Ferencz szücsmestertől és gazdától
vettek tüzifát, a tüzifával megterhelték a tutajokat s igy inditották
azokat útnak. A tutajok sáfárja Smilovics Jankel volt, a kormánybirók és
tutajosok közül csak Drimusz Györgyöt és Szirkó Mihályt emlitem fel. A
többihez a pörnek semmi köze.

Miként eresztették le a tutajokat Szolnokig: erről később emlékezem meg.
Junius 24-én este odaértek. Szombat este volt s ekkor nem történt velük
semmi. Másnap – hogy és hogy se – Herskó Dávid szeklenczei tutajosai
közé keveredett ez a Drimusz s a csendbiztosnak nyomban szemébe ötlött.
Hozzáfordult a csendbiztos:

– Hát te ki vagy, mi vagy? Te is ezekhez tartozol?

– Nem én. Én Smilovics sáfár tutajához tartozom.

– De csak láttad ezeket valahol?

– Láttam a Gólya-csárdánál.

A Gólya-csárda a tisza-nánai rév fölött van közvetlenül a folyam
partján, a révtől mintegy öt kilométernyire. Kivül esik minden
száraz-úton s talán ma már nem is csárda, csak annak hivják. Junius
21-én e csárda közelében kötöttek ki Herskóék s ők itt is maradtak a
következő napon át. Smilovics tutaja is megállt itt egy kis időre s
Drimusz látta, a mint Herskó Smilovicscsal szót váltott.

Ez elég volt arra, hogy Drimuszt is a szeklenczei tutajosokhoz kötözzék
s Nyiregyházára fogoly gyanánt elkisérjék. Tizennégy napig volt e miatt
fogságban. De el is tünt aztán ugy, hogy a per nyilvános tárgyalására
sehogy se tudtuk előkeriteni.

Smilovicsot és Szirkót útjokra eresztette a balmaz-ujvárosi csendbiztos
is, a szolnoki vizsgálóbiró is.

Szirkóval még egyszer találkozunk majd a tárgyaláson. Fiatal, 21 éves
orosz volt, katona; tutajútjáról nem tudott semmit, tanuskodása
jelentéktelen. A törvényszék elnöke nagy buzgalommal törekedett kivenni
belőle, hogy ő is tud valamit Herskó és Smilovics titkos dolgairól, de
nem boldogult vele semmire.

Smilovics már főalak. Sokszor lesz vele dolgunk.

Nagy következése lesz annak, hogy Drimusz György Bary vizsgálóbiró
kezébe került.

A halottcsempészet elméletének támogatására Herskónak és társainak
vallomásában nem talált a vizsgálóbiró semmi tájékoztatót, semmi
erősséget. Ő pedig minden áron be akarta bizonyitani, hogy a
csonkafűzesi halottat Herskóék csempészték.

De honnan és miként?

Bustyaházán, Huszton, Váriban nem szerezhették meg a halottat, mert ott
a tutajok összerovásánál s terhelésénél száz meg száz ember sürög-forog
éjjel-nappal. Urak, szegények, magyarok, oroszok, oláhok, zsidók,
vállalkozók, ügynökök, kocsmárosok, idegenek, helyi lakosok: itt
észrevétlenül holttestet hurczolni nem lehet.

S aztán megmondták az orvosok, hogy a holttest három-négy napnál tovább
a vizben nem lehetett, tehát a tutaj azt legföljebb Vencsellő és Tokaj
közt vehette át vagy talán csakis Tokajban, hova épen junius 14-én értek
Herskóék. S minthogy a holttest 18-án bukkant föl, Tokajtól kezdve lehet
három-négy napot számitani.

Ám a holttestet más nem szállithatta, csak zsidó. A titkos tanács s a
vizsgálóbiró a maga vak elmélkedésében ugy meg volt erről győződve, mint
a hogy ma után holnap következik. Azt a zsidót, azt az ismeretlen, azt a
titkos alakot, a ki a holttestet a tutajra hozta, elő kellett teremteni
a föld mélységéből is, a pokol fenekéről is.

S ime Drimusz nyomra vezet! Ő látta, a mint Herskó Ignácz a
Gólyacsárdánál Smilovics Jankellel néhány szót váltott. Megvan most már,
a kit keresünk. Smilovics lesz az, a kinek Solymosi Eszter álteteméről
tudnia kell!

Azonban a vizsgálóbiró nem hirtelenkedett. Szinte csodálom mérsékletét.
Julius 1-én végezte be a 16 tutajos első kihallgatását s már a következő
napon őt Eszláron és Tisza-Dadán találjuk s julius 3-án több, mint húsz
embert hallgat ki arra nézve, mikor és hol és miként bukkant föl a
holttest?

Kereste a gyanus nyomokat.

Egyetlen egyet se talált.

A jó dadai emberek szintén tele voltak ugyan a vérvád képzeletével, de
józaneszüket azért nem adták cserébe s erkölcsi tisztaságukról nem
mondtak le. Nem hazudoztak. Beteg agy látományaival nem hozakodtak elő.
Előadásuk egyszerü volt, a mint már korábban részletesebben elmondottam.
Egészen természetes jelenség képe állott elő beszédükből. Holttest
bukkant fel a vizen. A holttest már rothadásban volt, mert nagy szaga
volt. A folyam árja a tutajok felé sodorta s ekkor Csepkanics
észrevette. Fennakadt egy fűzfa gyökerének ágazatában, a tutajosok
értesitették a kerülőt, ez egy horgas ággal kivonszolta a partra s
estennen a tutajosok eltemették. Ez az egész.

Gyanus nyom nincsen.

Ha nincs: tovább kell keresnünk. Ez a vizsgálóbiró esze. Ha tanukat nem
találunk: vegyük elő a szakértőket. Az orvosi szakértők ime sokféle és
becses gyanuokot összetudtak már szerkeszteni. Most vegyük elő a
halászokat, révészeket, mérnököket, tengerészeket s általában a vizi
embereket. Hátha ők is tudnak valamit!

Tudnak. Csakhogy igen gyakran se ők, se a biróságok nem tudják, hogy
szakértő véleményük miben egyezik s miben ellenkezik a valósággal.
Gyakran azt se veszik észre a biróságok, hogy a szakértők a valóságot
egészen meghamisitják.

Volt a vidéken egy egykori tengerész, Szomjas Károly tisza-dadai
birtokos. Ez kifejtette, hogy a folyóviz áramának két része van. Az
egyikről azt mondják: ez a »lágy oldal«. A másikról azon a vidéken azt
mondják: ez a folyam »sebje«. Seb: a sebesség szónak röviditése.

A lágy oldal az, a hol a part meneteles, fűzes, rekettyés,
áradvány-fövényes; a viz sebje pedig azon az oldalon van, a melynek a
viz neki iramodik, a melyet mos, szaggat, s a mely azért meredek és
szakadékos.

A viz minden hordalékot a sebes oldalon visz s nem a lágy oldalon. Ezen
csak a szél tud változtatni, de junius 18-án nem volt szél. A tutajosok
nem a sebes oldalon, hanem a lágy oldalon kötöttek ki, mert amott a
meredek partnál ki se köthettek volna, mivelhogy fát, czöveket se
találhattak, melynél a tutajt megerősithessék. Ha tehát a viz hozta
volna a holttestet emberi kéz irányzása nélkül, azt nem a tutajokhoz
viszi, hanem az ellenkező oldalon sodorja tova s akkor a fűzfa
gyökerében fönn se akadhat. Junius 18-án áradásban volt a Tisza: annál
igazabb ez a föltevés.

Az igaz, hogy a tutajosok el szokták temetni az útközben talált
tetemeket. Az ily sirt a tiszaparti magyar nép nem is nevezi másnak,
csak »oláh sir«-nak. De a sirgödörásáshoz és temetéshez csak fejszéjét
használja a tutajos, minthogy ásója sohase szokott lenni. Itt pedig ime
ásójuk volt. Nyilvánvaló, hogy temetéshez készültek előre.

Ime az egykori tengerésztiszt szakértő véleménye.

A vizsgálóbiró nem elégedett meg ezzel se. Hanem kivitt a Csonkafűzesbe
négy halászt: Szécsi Mihályt, Csóki Lajost, Peszte Györgyöt és Tóth
Istvánt s ezek segélyével a tutajok állásán felül hét-nyolczszáz ölnyire
eleresztett egy fenyődeszkát: kilesni, vajjon hova viszi ezt a viz? A
tutajokhoz viszi-e s a fűzfa gyökeréhez viszi-e?

Ne higyje ám a nyájas olvasó, hogy én a vizsgálóbirót csak nevetségessé
akarom tenni, mikor ezt az ostobaságot leirom. Eszembe sincs.

Igy történt. S megtörtént. Igy készültek a gyanujelenségek.

Ime lássuk csak ez eljárás öreges birálatát.

A fenyődeszka egy-két czentiméter mélyen jár a viz felszinén, a holttest
pedig húsz-huszonöt czentiméter mélyen. A fenyődeszkának esetleg 44 vagy
ötven százaléka, tehát vagy fele van a viz felszine fölött, a
holttestnek pedig alig két-három százaléka. Tehát a fenyődeszkát a
legkisebb szellő is más irányba tereli, mint a merre a viz sodra
önmagától vinné, holott a holttest irányát gyenge szellő épen nem
változtatja.

Azután egészen más volt a viz magassága és árja junius 18-án, mikor a
holttest felbukkant és egészen más julius 5-én, 6-án és 7-én, mikor a
vizsgálóbiró ezt a gyerekjátékot csinálta.

A szél ereje és iránya s ehhez képest a hullám iránya és magassága is
egészen más volt az egyik időben, mint a másik időben.

És azután honnan tudta azt a vizsgálóbiró s a négy együgyü halász, hogy
a holttest Csepkanics tutaja fölött épen 7 vagy 8 száz ölnyire bukkant
föl s épen azon a helyen, a hol ők a fenyőfadeszkát a vizbe lökték? S ha
ezt nem tudták: miként merészelték ezt a bárgyu kisérletet végrehajtani
s ezzel az emberek ostobaságát fokozni s balvélekedését erősiteni?

Ha ugyanakkora vizmagasság idején ugyanoly erejü és irányu szélben
Csepkanics tutaját ugyanazon helyre állitják s attól néhány lépésnyire
nem fenyőfadeszkát, hanem ugyanakkora valóságos tetemet vagy legalább
hasonló fajsulyu, alaku és méretü testet tesznek a vizbe: ám akkor a
kisérlet komoly lett volna s a valóságot valószinüleg megközeliti.

De hát ilyesvalami – ugy látszik – a vizsgálóbirónak nem jutott eszébe.
Mintha csak arra törekedett volna, hogy ne a valóságot deritse ki, hanem
csupán gyanus jelenségeket gyüjtsön.

Boldogtalan igyekezet!

A vizsgálóbiró mégis arra a meggyőződésre jutott hamarosan, hogy mind a
tizenhat elfogott tutajosra nincs szüksége. Mit csináljon annyi
emberrel? Ha hitte is, hogy Herskó sáfár tutajosai csempészték a
csonkafűzesi holttestet: még se bizonyos, hogy mind a tizenhat tutajos
tudott a csempészésről.

El kellett egy csomó tutajost ereszteni.

El kellett azért is, mert a törvényszék börtönében nem volt elég hely.
Se zsidóból, se tutajosból egynél többet egy oduba zárni nem lehetett,
nehogy összebeszéljenek. Vizsgálati foglyot végleg elitélt bűnösökkel
megint nem lehetett volna a szabályok szerint összezárni. A
törvényszéknek csak kezdetleges és szűk börtönépülete volt. Régi
alacsony földszinti ház. Az őrmester Kozák Sándor s a királyi ügyészség
alig birt már az emberekkel. Zsidó és tutajos közel harmincz volt már
elzárva s a zsidók folyton szaporodtak. Valamit tenni kellett.

Julius 2-án a vizsgálóbiró kiválasztott kilencz tutajost. Drimusz
Györgyöt Smilovics tutajáról, Matej Bazilt, Paczkánt, Simont, Dujtsákot,
Susztrát, Potrohost, Lopojdát és Szaukát Herskó tutajairól s ezeket
szabadlábra helyezte.

Szabadláb: ez régi törvényszéki műszó.

Hajdan a fogoly sokféle módon volt megvasalva, lelánczolva, bilincsbe
verve, megkötözve. Vas, láncz, bilincs, kötél: mind más-más fokát
jelentette a büntetésnek.

A vas a két lábszárra vert két vaskarika volt, mely vaslánczczal volt
összekötve. Hasonló volt a béklyóhoz és nyüghöz, melyet a legelőre
eresztett ló két első lábára szoktak tenni. A nyüg kenderkötélből készül
s fakelevézzel van a ló lábára burkolva. A béklyó vasból van. Azért a
köznép a börtön-vasat is béklyónak nevezi, de a biróság csak vasnak.

Hajdan a vizsgálati fogoly lábát is vasba verték. Szabadulásának legelső
jele az volt, hogy a vasat levették lábáról, a vastól lábát
megszabaditották. Hivatalos nyelven szabadlábra helyezték.

De a büntetésnek enyhitéseként is szerepelt a vas eltávolitása. Ha jól
viselte magát a rab, kivált ha még azon túl ügyes embernek is látszott;
a rabság utolsó hónapjaiban levették lábairól a vasat s közmunka helyett
házi munkára használták. A várnagyok, alispánok, központi főbirák,
tiszti ügyészek udvara és konyhája tele volt efféle rabokkal. Nevük ez
volt: szabadlábas rab.

Kilencz tutajos julius 7-én szabadlábra jutott. Mehetett haza nyugodtan.
Éhesen, egyetlen fillér nélkül neki indulhatott a több száz kilométeres
útnak. Örülhetett, hogy csak tiz napig kellett a börtönben sinlődnie.

De hát miért kellett tiz napig is? Miért kellett egy óráig is?

Csodálatos állat a mívelt nemzetek törvényhozása! A tulok nem
gyönyörködik a virágban s nem óvja azt, hanem vagy eltapossa vagy
fölfalja. Mint a törvényhozások a személyes szabadságot.

Magyarország ősi törvényhozása csak akkor engedte meg a személyes
szabadság korlátozását s az embernek letartóztatását, ha őt előbb a biró
megidézte, az ellene fenforgó vád iránt meghallgatta, a terhelő és mentő
körülményre nézve gondosan megkérdezte s az igy szerzett tudás alapján
rendes itélettel a letartóztatást elrendelte. Ma már a német és franczia
törvényhozások példái után Magyarországban is másként áll a személyes
szabadság ügye. Sokkal rosszabbul.

Bűntény támad. Valami rendőrnek, vagy királyi ügyésznek, vagy
vizsgálóbirónak ötlete születik, hogy Péter vagy Pál a bűnös. Nosza le
kell tartóztatni! Igy kezdődik az igazságszolgáltatás. Igen gyakran az
igazi Pétert, az igazi Pált, az igazi bűnöst találja el. De igen gyakran
nem azt találja el. Mindegy. Azért Péternek vagy Pálnak egyelőre be kell
jutni a foglyok közé. Ha ártatlan: utóbb csak kiszabadul.

Bizony vad emberek igazságszolgáltatása ez.

A nyiregyházi vizsgálóbiró soha hirét se hallotta annak a tizenhat
tutajosnak. Azt se tudta: szőkék-e, barnák-e, jók-e, rosszak-e,
bűnösök-e vagy ártatlanok? Nem is volt rá kiváncsi. Minden gondolkodás
nélkül elrendelte, hogy ott, a hol megtalálják, el kell őket fogni s a
nyiregyházi börtönbe hurczolni.

Pedig hát ezek nem is zsidók voltak.

De azért se az ország kormánya, se a sajtó, se a népképviselet, se a
biróságok, se a törvényhatóságok föl nem emelték szavukat ez eljárás
ellen. Lázban volt a társadalom s szemet hunyt minden erőszakra, mely
gyülölködő érzéseinek megfelelt.

Fogságban maradt Herskó, mert ő zsidó volt és sáfár. Fogságban maradt
Szavinecz és Matej Péter, mert ezek kormánybirók voltak. Ott kellett
maradni Csepkanicsnak, mert ő látta meg a felbukkant holttestet először.
Ott kellett tartani Matej Ignáczot és Selever Jánost, mert ezek
Csepkanics tutaján voltak s Matej Ignáczra különben is nagy szerep várt.
A tanu szerepe. Hecska azért maradt ott, mert neki volt ásója. Miért
volt ásója? Nagy bűn volt ez a vizsgálóbiró felfogása szerint.

Julius 4-én elrendeli a vizsgálóbiró, hogy ezt a hét tutajost
Tisza-Lökre kell kisérni s a vizsgálatot velük ott a szolgabiróságnál
folytatni.

Vajjon mi ok volt erre? Semmi. Hiszen helyszini körülmények
megmutatására egyetlen tutajos is elég lett volna. De egyébként is a
vizsgálati foglyot nagy ok nélkül ide-oda hurczolni nem szabad. A
szolgabiró pedig közigazgatási hatóság, neki birósági ügyekhez semmi
köze.

De mégis nagy oka volt erre a vizsgálóbirónak. Tisza-Lökön is volt
csendbiztos. Sarf Móricz se gerjedt föl addig az igazság elmondására,
mig Nagyfaluba át nem vitték, a csendbiztos kezére nem adták s ott éjnek
éjszakáján őt Recsky András csendbiztos föl nem világositotta. Milyen
kezes és szókimondó tanu lett ott a kis zsidó kölyök egyszerre.

A tutajosok se akarnak a tetemsikkasztásról tudni semmit. Ártatlan képet
ölt a hozzáintézett kérdésekre valamennyi. Őket is czélszerü lesz a
csendbiztos elé állitani. Talán a csendbiztos kenetes szavaira s atyai
intéseire ők is magukba szállanak s töredelmes vallomásukkal talán ők is
földeritik az igazságot s mint jó keresztyének vagy jó zsidók ezzel
bűnös lelkük terhén is könnyitenek.

De van-e hát Tisza-Lökön alkalmas csendbiztos s van-e kezén elég pandur?
S van-e alkalmas helyiség, a hol éjszakákon át csendesen lehet
áhitatoskodni a tanukkal és vádlottakkal s a honnan bűnbánó sirásuk
hangja nem hatol a közönség fülébe?

Minden van.

A csendbiztos Vay György. A vármegyében Vay Gyurkának hivják. Előkelő,
ősnemes család elszegényedett ivadéka. Nyers ember, de jó csendbiztos;
igy vélekedtek róla.

Nem volt alkalmam vele közelebbről megismerkedni. Gondolkodásának s
érzéseinek természetébe nem tudtam eléggé behatolni. Jó lélek-e, rossz
lélek-e: nem mondhatok erre nézve itéletet. Csak annyit tudok róla, a
mennyit a nagy per irataiból s a tárgyaláson ejtett szavaiból
megtudhattam. Nyers hangja, rideg arcza, feleselő természete s a
tanukkal és vádlottakkal szemben mutatott szilaj modora nemcsak
rokonszenvet nem támasztott bennem iránta, hanem még el is
kedvetlenitett. Hajlandó lettem minden állitólagos durvaságot elhinni,
melylyel ő éjszakákon át a tutajosokat faggatta, a mint ezek a nyilt
tárgyaláson azt őszintén elmondották.

Azonban tartsuk meg a sorrendet. Nagyon fontos és nagyon érdekes
története van a következő három napnak.

Julius 5-én reggel a vizsgálóbiró kivitte magával Csepkanicsot, hogy ez
mutassa meg a Tiszán azt a helyet, a hol a tisza-ladányi oldalon a
tutajosok junius 16-án kikötöttek. Megmutatta. Ez a hely Eszlár-Tótfalu
irányában van, a ladányi-parti fűzesnél.

Ugyanez nap délutánján a vizsgálóbiró elrendeli, hogy öt tutajost,
ugymint Herskót, Selevert, Szavineczet, Matej Pétert és Hecskát kisérjék
vissza Nyiregyházára. Tegnap kihozták őket, ma visszaviszik. Időközben
nevüket se kérdik s egyáltalán szóba sem állanak velük. Miért kellett
hát ezeket Tisza-Lökre kicsőditeni?

Bizony nem másért, csak azért, hogy a világnak fel ne tünjék, hogy két
tutajost a csendbiztos kezére adnak.

Az a két tutajos pedig nem lehetett más, mint Csepkanics György és Matej
Ignácz. Ezek voltak az utolsó tutajon, a mely mellett fölbukkant a
holttest. Ezeknek kellett tudniok a holttest odacsempészéséről. S ha nem
tudtak is: ezeknek kellett arról vallaniok.

Arra való a csendbiztos, hogy valljanak.



TARTALOMJEGYZÉK.

ELSŐ KÖTET.

Előszó.

I. Eltünt egy szegény lányka. – Eltünéséből vérvád származott. – Az
emberi lélek, mint természeti tünemény. – A közvélemény. – A vérvád az
élő babonák közé tartozik. – Miért vártam husz évig könyvem megirásával?
– Könyvem természete. 1

Régi vérvádak esetei. 13

Az orkuti eset.

I. A kis Balla István halála. – Holttestét megtalálják. – Kötél a
nyakán, zsidó betük a testén. – A zsidókat gyanusitják. – A vádlottak. –
A zsidó fiu áttérése. – A gyanus jelenségek. – A kinzó vallatás. –
Lefkovics a kinzó vallatásba belehal. – A fölmentő itélet. 15

A péri eset.

II. A Kutyakaparó csárda. – Takács András hirtelen halála. – A hatalmas
alispán. – A lelketlen orvos szakértő. – A vizsgálat. – A kis zsidó
gyerek beszéde. – Kinzó vallatás. – A tárgyalás. – A halálos itélet. – A
fölmentő itélet. 34

Husvét szombatján.

I. Tisza-Eszlár. – Metszőválasztás 1882 április 1-én. – A pályázók. – A
jesiva. – A zsidók istentisztelete. – Nem ismerjük eléggé. 54

II. Az eszlári zsidók. – A jesivák belső élete. – A pálinkamérésből
eredt viszály. – Az idegen metszők egész napi időtöltése. – Koldus
zsidók is vannak ott. – A vérvád szerint készülő páska. 63

A lányka eltünése.

I. Solymosi Eszter. – Édes anyja. – A szegénység. – Huri Andrásné. – A
nagy meszelés április 1-én. – Mikor és kik látták Esztert utóljára? –
Anyjának panaszai. – A vérvád megalakulásának külső körülményei. 74

II. Hátha éretlen kis gyerek lenne a tanu? – A községi biró rokonsága. –
A kis Samu zsidógyerek beszéde. – A vizsgálóbiró nem nyomozza ki, honnan
ered a kis gyerek beszéde. – Az első nyomozások. 89

A tanu.

I. Sarf Móricz életkora. – Az anyakönyvek hajdan. – Miért kell Sarf
Móriczot letartóztatni? – Elbeszéli, miként ölték meg a zsidók Esztert.
– E vallomást Péczely Kálmán veszi irásba. – Péczely rablógyilkos volt.
– Sarf Móricz csendbiztoshoz kerül. 100

II. Recsky András, a csendbiztos. – Ősei, családja. – A magyar nemesség.
– A vármegye státusai. – Móricz vallatása a csendbiztosnál. – A
csendbiztos cselédei. – A vizsgálóbiró alaki törvénysértései. 113

III. A szenvedélyes közvélemény hatalma a biróságok fölött is
érvényesül. – Móriczot tanu létére elzárják. – Jogairól nem
gondoskodnak. – Szentül hiszem, hogy vallomása Eszláron készült,
Nagyfaluban csak elfogadtatták vele. – A szegénysorsu zsidógyerek
rendszerint félénk. 128

Hajsza a koldus után.

I. A vádlottakat egymásután kihallgatják. – Kereken visszautasitják a
vádat. – Alibit igazol mind. – A szüzesség fogalma. – Bukszbaum örökös
imádkozása. – A zsidó irások. – Mit jelent a Krammolblü? 141

II. Fölkutatják a sirokat. – Az emődi zsidók. – Az alibi. – Az elfogott
koldus zsidók serege. 154

III. Róth Borbála koldus zsidóasszony. – A ki meg akarja javitani a
világot. 160

IV. A varju-laposi rejtély. – A szolgáló megijed s ijedtében látást lát.
167

V. A tisza-dobi fejetlen hulla. – Fekete kutya élettelen teste lett
belőle. – Eszter a metsző zsidó pinczéjében. – Eszter a zsidó pap
virágos kertjében. – Eszter a sirban. – Keresztyén gyerek befalazva a
zsidótemplomba. 171

VI. A bolygó zsidó, a ki boszut áll. – Volner Herman volt a koldus zsidó
Eszláron április 1-én. – Megtalálják. – Elmondja mentségét. 176

Mi történt a Tiszán?

I. Miként készül a tutaj? – A tutaj személyzete. – A kormánybiró. – A
sáfár. – A vállalkozó hajdan és most. – A tutajhajózás titkai. – A
haliba. – Az étkezés. – A pálinka. – A szagnak szerepe a természet
történetében. 183

II. Herskó Dávid sáfár tutajai. – Kikből állt a tutajok személyzete? – A
tutajut története. – Mikor a Tisza virágzik. – Selever és Galsi. – A
kártyázás élvezete. – Mi az unalom? 199

III. Csepkanics nem kártyáz. – Meglátja a halottat. – Óláh György uram.
– Az alkonyat. – Esti szürkület a Tisza partján. – Jámbor lélek minek
nézi a halottat? – A néma temetés. 216

IV. Mindenki szentül hitte, hogy Solymosi Eszter a csonka-fűzesi
holttest. – Az éjjeli közönség a sirnál. – Az ásó története. – Az első
rendőri szakértői vizsgálat. – Éjjel őrzik a halottat. – A kételkedés
szava 227

Legyen sötétség!

I. A holttest fölismerése. – A magyar műveltség. – Kozma Sándor. – A kik
látták a holttestet. – A kiket elzártak nézésétől. – A holttestet
meztelenen mutatják. – Mi a szemérem? – Eszter ruhája a holttesten. –
Miként bánik a halál és az enyészet a holttestekkel? – Eszter különös
testi jele. 242

II. Az első fölismerési eljárás tanui. – Ezek közt Szakolczai Julcsa. –
Hat tanu fölismeri Esztert, kettő pedig nem. – A vizsgálóbiró nem veszi
irásba a fölismerő tanuk által igazolt azonossági jeleket. – Az ember
foga és a falevél. – Az ember nyoma. – A második fölismerési eljárás
tanui. – A kálvinista lelkész vallomásának birálata. – Más termetarányok
mutatkoznak a felöltözött nőnél, mint a mezitelennél. – Az emberi test
magassága szemmérték után bizonytalan. 258

III. A holttest bonczolása. – A haj, a szemöldök, a nemi szőr, a fog, az
emlők, a körmök, a tyukszem. – Az orvosi vélemény. – Mindenki
egyetértett az orvosokkal, csak három-négy tanu nem. – Megoldatlan
kérdések. A sötétség teljes. – A szegény ismeretlen halottat eltemetik.
– A temetés. 287

IV. A titkos tanács. – A tutajosok megkeritése. – Elfogják őket. – A
tutajosok semmit se tudnak hullacsempészetről. – A szakértői nyomozások.
– Hova viszi a Tisza vize a fenyődeszkát? – Egy csomó tutajost szabadon
eresztenek. 307

[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

16 |rajzok, alakzat k |rajzok, alakzatok

46 |fölebbezésí |fölebbezési

86 |vele együt |vele együtt

146 |tudnía kell |tudnia kell

189 |nagyobbb fizetése |nagyobb fizetése

195 |beteteritve |beteritve

218 |minél előbő |minél előbb

220 |Botjávál |Botjával]




*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (1. kötet)" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home