Hopitutuqaiki

The Hopi School

PO Box 56
Hotevilla, Arizona 86030

928-734-2433
www.hopischool.net

Scholar’s Library


Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language

Download this book: [ ASCII ]

Test

Title: Midás király (2. kötet)
Author: Ambrus, Zoltán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Midás király (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the HathiTrust Digital Library



Ambrus Zoltán Munkái

ii. kötet

MIDÁS KIRÁLY

II

Ambrus Zoltán Munkái

II.

MIDÁS KIRÁLY

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

MIDÁS KIRÁLY

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.



HARMADIK RÉSZ.


I.  _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonyhoz._

Trouville.

Kedves, imádott Helén kisasszony!

Ime, itt vagyok, jelentkezem. A lustaság ördöge le van küzdve. Az erény
diadalmaskodott. Remélem, meg van elégedve velem?

Először is, köszönöm a könyveket. A _Zord idők_et hamarjában mindjárt el
is nyeltem. Volt rá időm. Tegnapelőtt egész nap nem csináltam egyebet,
csak olvastam, mert itt is átkozott zord idők járnak.

Mondja, kérem, de tegye a kezét a szivére, nem bolondság-e Trouvilleba
jönni, csak azért, hogy az ember Kemény Zsigmondot olvassa?

Kegyed azt fogja mondani, hogy én nem is _azért_ jöttem ide, hanem _a
miatt_, mert hőn szeretett Alisz néném beteg.

Erre én azt válaszolom, hogy hőn szeretett Alisz néném nem beteg, hanem
ellenkezőleg: igen jeles szinésznő. Szinleli, esküszöm kegyednek, hogy
csak szinleli a betegséget. Az egész kirándulás csak arra való, hogy
megpuhitson, és a fejembe verje, hogy drága Viktor fia egy
gondviselésszerü lény, a ki egyesegyedül arra van hivatva, hogy engem
boldogitson. (Mennyi »hogy«!… Ne haragudjék, kedves aranyos Helén
kisasszony!…)

Mondhatom, hogy ha hőn szeretett Gina néném látná ezt a ravasz
mesterkedést, a mit itt hőn szeretett Alisz néném kifejt, tüstént
lefeküdnék és menten meghalna (már t. i. a vén Gina, mert Alisz néném
sem meg nem hal, sem meg nem adja magát, semmi áron).

Persze, óvakodom elárulni az öreg Alisz előtt, hogy átláttam a szitán.
Kitelnék tőle, hogy összeesküdnék ellenem a többiekkel, s egyszerre csak
mindnyájan a faképnél hagynának, legalább egyelőre, a mig úgy nem
tánczolok, a hogy ők fütyülnek. Egyedül pedig csak nem csavaroghatok a
világban! Mit mondana hozzá ünnepélyes nagybátyám, az érsek?!

De térjünk okosabb dolgokra. Érdemes nagynéném már bele találta magát a
trouvillei életbe, s olyankor, ha nincsenek zord idők, mindig csak azt
miveljük, a mit előtte való nap cselekedtünk.

Alázatos szolgálójának életrendje a következő:

Reggeli 9 óra. Kornyikálás. Hát nem borzasztó az, kedves, draga Helén
kisasszony, hogy egy huszonegy esztendős duenna még kornyikálni
tanuljon?! És még hozzá, Miss Harriettől! Ó, milyen boldog ön, hogy nem
ismeri Miss Hariett-et! Brrr! Nem szeretnék a férje lenni!

10 óra. Fürdés. Tenger mormogása, tenger habja fölött futó szél zúgása.
És az én sóhajaim.

11 óra. Lawn-tennis. Társaság kritikán alul. Csupa majmok. Nincs itt
senki, de senki, Helén kisasszony, senki, még a kis Birulov se,
imádnivaló parasztvicczeivel! Ó, milyen sivár is ez az élet!

12½ óra. Villásreggeli. A betegnek mesés étvágya van.

Aztán rövid szabadság. Szabadság, szerelem!… (Lásd Petőfit.) Ebben a
boldog időben firkálom önnek ezeket a sorokat.

2½ óra. Megint kornyikálás. Elégikus sóhajok. Lemondás.

Aztán: ki az estacade-ra. Hatkor ebéd, néha még egy kis séta, rendesen a
szobában csücsülés és pont.

Szóval: végtelenül, kimondhatatlanul unatkozom.

Alisz néném kiállhatatlanabb, mint valaha. Ugy-e, el se tudja képzelni,
hogy még kiállhatatlanabb is lehet, mint a minőnek már akárhányszor
mutatta magát?! Igen, de kegyed nem látta olyankor, mikor nagyon, de
nagyon szeretetreméltó akar lenni. Nos, mondhatom, ilyenkor
szenvedhetetlen.

De jaj, már hallom a Miss galambhangját!

Isten önnel, drága, aranyos Helén kisasszony!

Billiószor csókolja

öreg _Masá_ja.

U. i. Henrik unokatestvéremtől egy tréfás levelet kaptam, melyben arra
kér, hogy fizessem ki az adósságait. Azt mondja, csak úgy lehet jövője a
közélet terén, hogy ha rendbe hozom. Adjon jó tanácsot, kedves Helén
kisasszony, megtegyem-e neki? Az adósság hétszáznegyvenezer forint. A
kutyafáját! Nem loptam a pénzemet, hogy igy dobáljam! Nem igaz?

Még egy u. i. De megvallom, nem tudok haragudni erre a szegény Henrikre,
mióta kijelentette, hogy ne hallgassak az anyjára, mert ő bizony nem
pályázik a kezemre; nem pályázik pedig már csak azért se, mert ujjal
mutatnának rá, hogy a feleségéből él. Szeretem az őszinteségét. A
büszkesége ugyan kissé ingadozó, de a nyiltsága mégis szép, ugy-e?

Csókok, s a többi.

_Masa_.


II.  _Ugyanaz ugyanannak._

Szerda (vagy csütörtök?)

Ó, maga… legkedvesebb, legjobb, legaranyosabb minden zsémbes
vénkisasszony közül! Úgy, úgy, dorgáljon csak meg! Húzza össze a
szemöldökét, csináljon szigorú, rettenetesen szigorú arczot, és
pirongasson, pirongasson! Mintha bizony nem tudnám, hogy minden nagy
zsörtölődéseinek kiáltó daczára, mennyire szereti ezt a lelketlen,
illetlen, és mindenképpen »atlan«, »etlen«, rossz kis teremtést!

Szivem teknőjének legfenekéből köszönöm kedves, haragos prédikáczióit!

A mi a szegény Henriket illeti, azt hiszem, kissé szigorú iránta. De
minek vitatkoznánk róla?!… Oly kevéssé érdemli meg a szót!…

Képzelje, van egy nagy ujságom! Már nem vagyok olyan elhagyatott, mint
panaszoltam, s a jókedvem kezd visszatérni. Mindezt egy inczi-finczi kis
személy okozta, a kiről tavaly sokat beszéltem önnek.

A mint tegnap az estacade-on őgyelgek, árván, mint egy gólyamadár, a
távolba mélázó szemem egyszerre csak egy ismerős ábrázatot fedez föl a
látóhatáron. De hisz ez Pimprenelle márkiné, saját személyében!… mint a
hogy a szindarabokban mondják.

Persze, hogy ő volt. Oda rohanok hozzá, s balul sikerült kisérletet
teszek, hogy majd megfojtom az ölelésemmel. Ő tűri, (úgy látszik, szokva
van az ilyen jelenetekhez), végre, nagynehezen, lefejt magáról, megnéz,
rám ismer és felkiált:

– Nini, az én kis művésznőm!

Elmondom neki, hogy azóta felhagytam a fazekassággal.

– Azt ugyan nagyon rosszul tette – feleli ő. Aztán igy simogatja meg a
hiúságomat:

– Mondhatom, édesem, soha sem láttam tehetségesebb szobrásznőt, mint
maga.

Az jutott eszembe, hogy már maga ez a szó is: »szobrász-nő« – milyen
ostobául hangzik! De bölcsebbnek találtam megkérdezni tőle:

– Becsületszavára?

Egy kicsit meghőköl, aztán igy vágja ki magát:

– Azért habozom, kedvesem, mert ebben a pillanatban nem vagyok tisztában
vele, hogy tulajdonképpen van-e nekem becsületszavam, vagy nincs?

Én bámuló arczot vágok, ő folytatja:

– Tudja, olyan régen nem gondoltam a becsületemre, s mikor utóljára
foglalkoztam vele, olyan kényes helyzetben volt szegény, hogy hamarjában
igazán nem tudok visszaemlékezni, hogy mi történt vele?!… Ah, igen,
igen, emlékszem már!…

Megmenekült, ismét megmenekült, de őszintén szólva, ha nagyobb baj nem
történt vele, az nem az ő vitézségén, hanem a támadó ügyetlenségén mult.

S mindezt csak úgy, az első lélekzetre!… Ha még kétségeim lettek volna,
erről ráismerhettem.

Mert nem változott egy cseppet sem. Épp olyan szeleburdi, meggondolatlan
kis személy, s épp olyan nagy szájhős, a milyen volt.

Természetesen, nagyon megörültünk egymásnak. Annyival inkább, mert ebben
a közönséges, hogy ne mondjam: ronda fészekben egyikünk se várta a
másikat.

– De hát hogy kerül ön ide? – álmélkodtam. – Hisz én önt St. Mauriceban
képzeltem.

– Takarékosságból, édesem, hitvány, nemtelen takarékosságból!… Nekem
voltakép Scheveningenbe kellett volna mennem, de a férjem igy
gazdaságosabbnak találta a dolgot. A mint tudja, Pimprenelle itt van egy
kőhajitásnyira; Trouvilleban gubbaszkodnom tehát éppen annyi, mintha
otthon ülnék… Ó, az én férjem nagyon sötét jellem, édesem! Isten óvja
önt hasonló veszedelemtől! De hát ön, ön mit csinál itt?!…

– Mi sorra járjuk a nagy állomásokat, mintha vándorló komédiások
volnánk. Igazán nem tudom, miért. Kérdezze Alisz nénémet. De nem, ne
kérdezze. Miért szerezne magának egy nagyon rossz napot?!…

Elpanaszoltam neki, hogy az idén még lóversenyek sincsenek Trouvilleban.
Harmadéve legalább érdekes lovakat láthattunk, ha már érdekes embereket
nem is. De most!… Ó, nyomorúság!…

Majdnem sírva borultunk egymás nyakába. Megigérte, hogy egy pár napra
elvisz magával Pimprenellebe. Ott legalább nem untatnak bennünket
hamburgi szivargyárosok, sem kedves csemetéik. Pimprenelleben magunkra
leszünk és nagyokat fogunk nevetni.

Legközelebbi levelemet már alkalmasint Pimprenelleből fogom világgá
röpiteni, az én szép Budapestemre, az én kedves, veszekedő öregemnek,

a kit egyszerüen imád

a különböző nagynénik szerencsétlen áldozata (Ó, XIX. század!):

_M_.


III.  _Ugyanaz ugyanannak._

Trouville.

Igenis, Trouvilleból küldöm ezeket a szarkalábakat. Nem megyünk
Pimprenellebe.

Mit mondtam önnek? Hogy Trouville unalmas? Szó sincs róla. Ellenkezőleg;
hisz ez roppant kedves hely! És a mi fő, rendkivül mulatságos.

Nézeteim ilyetén gyökeres átalakulásában kiváló része van egy kisded, de
érdemekben máris gazdag kolóniának, mely csak az imént telepedett le a
Montjoliban. De akár hiszi, akár nem, meg kell vallanom, Helén
kisasszony, hogy Trouville, mely kilenczezer fürdővendéggel még rettentő
fészek volt, most, hogy kilenczezernégyen vagyunk, igen helyes, és
érdekességekben bővelkedő várossá változott át. (Ugy-e, szép mondat?)

Hallgasson meg és igazat fog adni.

Nekem határozott szerencsém van. A véletlen úgy akarta, hogy Trouville
ujjáalakitóinak a bevonulásán jelen lehettem. Kár, hogy virágot nem
szórtam eléjük.

Összebeszéltünk a márkinéval, hogy az öreg Aliszt elviszszük ebédelni a
Casinoba. Az ebéd ugyan a Casinoban is elég gyászos volt, de legalább
nem olyan dermesztő, mint otthon.

Már éppen indulni készültünk, mikor egyszerre csak elléptet előttünk a
díszes társaság.

Nagy feltünés. Mindenki az uj ábrákat nézi. Én vigyorgok. Hogyne! Egy
lengő vörös szakállt látok, s ennek vidám ficzánkolásából egyszerre
megjóslom Trouville szép napjait. A szakáll epikus. De a társaság sem
jelentéktelen.

Azt mondanám, hogy: Guy, Gontran és Gaston. (Remélem, emlékszik a
_Journal Amusant_ gavallérjaira?!) Csakhogy négyen vannak.

Az első – látnivaló, hogy ez a társaság feje – egy huszonnyolcz-harmincz
éves, jóképü fiatal ember, kaczkiás szőke bajuszszal, melyet minduntalan
elégedetten pödörget. Csinos gyerek; de az arcza valamivel több észt is
sugározhatna. Ugy rémlik, mintha ezt a figurát már láttam volna valami
képes ujságban. De hol?

A második a vörös szakáll viselője. Hosszú, hórihorgas ember, szüntelen
mosolygó, apró, vig szemmel. Semmi kiválóságot vagy nevezetességet nem
sejtet. Minden egyéb jelentéktelen rajta, de a szakáll, az igazán
tüneményes. Ilyen nevető, vidám szakállat nem láttam még soha.
Negyven-negyvenöt éves lehet (nem a szakáll, hanem az ember.)

A harmadikat nem mondhatom sem öregnek, sem fiatalnak, sem csinosnak,
sem rútnak, se szőkének, se barnának. De egy kis könnyelmüséggel rá
lehet fogni ezeknek a tulajdonságoknak mindegyikét. A mi a
leghatározottabb rajta, az, hogy egy kicsit kopasz. Roppant érdekes.
Minden vonása, minden mozdulata kiáltja a párisit, a ki megfordul
»minden világokban«, a ki nem csinál semmit, a kinek soha sem volt semmi
foglalkozása, még csak szenvedélye sem. Csak »él« és jár a világban.
Esküszöm, hogy ez a jellemzés találó. A pofa nem szellemtelen.

A legfurcsább alak a negyedik. Nagyon szép fiú; fekete haj, érdekes,
okos, veszedelmes szem. Komoly, mint egy bank; soha még csak el se
mosolyodik. Mintha fogadásból mulatna. Vagy ez a komolyság csak
rendszer?

Alig foglalnak helyet, megerednek a találgatások. A szőke arczképét a
márkiné is látta valami képes lapban; de ennyi az egész, a mit tudunk.
Különben nincs ember a teremben, a ki nem töri a fejét. Végre egy
ismerőstől, a ki több értesülést szerzett, mint mi, meghallunk annyit,
hogy a szőke ezt a nevet irta a vendégkönyvbe: »M. d’Alicante.« De ez a
név csak valami inkognitót takar. A többi név nem mond semmit; egyik is,
másik is teljesen ismeretlen. Pedig annyi bizonyos, hogy a négy ember
közül egyik sem »akárki«. Kik az ördögök lehetnek tehát?

Persze, a mig a Casinóban együtt volt a társaság, kifogástalanul
viselkedtek. Hanem azután a következők történtek:

1. (Egész bün-lajstrom ez, rövid két nap alatt.) Van Trouvilleban egy
auvergne-i czigány, a ki vörös nadrágban jár, és Miczkievicz Ádámnak
nevezi magát. Tehát: mikor a jeles társaság magára maradt, a szőke
elhozatta Miczkievicz Ádámot és a bandáját, aztán zeneszó mellett
dőzsölt reggelig a czimboráival. Reggel nyolcz órakor a szőke és a vörös
az asztal alatt feküdtek, katalepsziában. Mikor a párisi is hanyatlani
kezdett, a fekete felállt, frissen, »mintha esküvőre menne«, s azt
mondta, hogy: »Most már talán mehetünk haza«. Megszámlálták; huszonegy
üveg volt körülötte. A pinczérek kocsiba rakták a három gentlemant; s a
fekete szépen haza vitte őket. Azt mondják, azután sétálni ment a
tengerpartra.

2. Másnap őrült szerenádot csaptak Micaëla urhölgynek, a ki a spanyol
követ Micaëlája. Egész sereg párbajra van kilátás.

3. Ugyanakkor este a vörös kifosztott egy játékbankot, mely a _Hôtel de
Bagdad_ban tartja titkos üléseit.

4. Végre tegnap bált rendeztek a Montjoliban, a melyre a tánczosnőket
egy külön vonat hozta Rouenból. Azt beszélik, ki volt adva a rendelet,
hogy ezen a bálon faubourg-saint-germain-i hangnak kell uralkodnia. A
hölgyek aztán szörnyen igyekeztek előkelők lenni, s ez pokolian
mulatságos volt.

Elég két napra, ugy-e?

Persze, mindezt, magában véve, még nem találnám tulságosan
mulatságosnak. Az, hogy ők megiszszák a huszonegy üveg bort, engem még
nem tesz jókedvüvé. Hanem annál jobban mulattat az a rendkivüli hatás,
melylyel ezek a csinos botrányok már is dicsekedhetnek.

Ha látná, édes Szép Helénám, a többieket! Hogyan tüszkölnek,
berzenkednek, s mily rettentően fel vannak háborodva! Az általános
elszörnyedés leirásához Jeremiás próféta sötét szineit kellene
használnom. Azóta, hogy megérkeztek, egész Trouville forrongásban van. A
szivargyárosok eddig már két bizalmas értekezletet tartottak, melyeken
csak arról folyt a tanácskozás: hogy mi módon lehetne tőlük szép
szerével megszabadulni?! Nyiltan azonban aligha fognak fellépni, mert
úgy látszik, ezek az urak, ha maguk tréfás emberek is, a mások tréfáit
nem igen kedvelik.

Egyébként pedig, a négy kiváló fürdővendég rá se hederit a többi
kilenczezerre. Sőt, úgy tetszik, a fekete nem igen törődik sem a
kilenczezerrel, sem a maradék hárommal. Mert olyan fagyasztó
komolysággal vesz részt a czimborái kirugásaiban, mintha mélyen megvetné
ezt a mulatságot. Mondhatom, nincsen jó izlése.

Alisz néném a szerenád óta magán kivül van. Ma délelőtt azzal állott
elém, hogy egy pár hétre menjünk át Cabourgba. Tiltakoztam. Neki jutott
eszébe, hogy ide jöjjünk, hát most már csak maradjunk itt.

Én és a márkiné, el vagyunk ragadtatva. Titokban megvallottuk egymásnak,
hogy hideg szemlélőnek maradni a botránkoztatók és a botránkozók között,
királyi élvezet.

A márkiné azt inditványozta, hogy öltözzünk fehérbe, kössünk a
derekunkra háromszinü övet, s vigyünk Trouville felszabaditóinak két-két
babérkoszorút.

Az ajánlatot helyénvalónak találtam, s állottam elébe. De a márkiné az
utolsó perczben visszarettent.

Mondom, hogy szájhős.

Különben pedig, levelemet ezennel bezárva, maradok hűséges és jó kis
tanitványa:

_Masa_.


IV.  _Ugyanaz ugyanannak._

Trouville, egy péntek este.

Micsoda őrült meglepetés, Helén kisasszony! Tudom már, kik a
botrányhősök; legalább háromról tudom, hogy kicsoda.

Botrányhősöket mondtam? Bocsánat, visszavonom. Sokkal előkelőbb (vagy
előbbkelő?!… Nem, nem kelnek valami korán. Tehát:) sokkal előkelőbb
személyek, semhogy ilyen diákos hangon lehetne beszélni róluk.

Legalább Trouvilleban azt tartják, hogy az ilyen »magas« vendégeket
nagyon meg kell becsülnünk, ha oly kegyesek voltak, s leereszkedtek
közénk, közönséges halandók közé.

Tudniillik, tegnap óta szörnyen süvegeljük őket, a min kegyed sem fog
csudálkozni, ha megtudja, hogy:

a szőke ő királyi fensége Dom… Bizony isten, elfelejtettem a neveit.
Csak arra emlékszem, hogy hét férfi- és két leány-neve van. Tekintettel
arra, hogy a bajusza elég tömött, a leány-nevei bizonyára feleslegesek
voltak.

Szóval: princz, s hazája egy szép kis, exotikus ország, a hol a
»Dom«-ról itélve, nagyon meleg lehet.

Ez az exotikus kis ország különben közönbös nemcsak rám nézve, de a
princzre nézve is. Azt mondják, nagyon gyéren látogatja. Esztendők óta
Párisban lakik, a hol meglehetősen éli világát, s közönségesen csak a
Gardenia-herczeg néven ismeretes.

A félig csúfolódó, félig kedveskedő elnevezés eredete költői. A princz
ugyanis hölgy-ismerőseinek, különösen a ballerináknak – mert inkább
abban a világban forog, a hol az előkelők vigadnak, mint abban, a hol az
előkelők unatkoznak – gardéniát szokott osztogatni, a hányszor csak
találkozik velük. A gardénia tudniillik a legkedvesebb virága. Költői
princz; kár, hogy nem birja az italt.

A másik, a ki birja, még hiresebb ember, mint a princz.

Nem, soha se találnád el, kedves, ártatlan öregem, hogy ki az a
gavallér, a kit eddig csak a párisinak neveztem.

(Ugy-e, nem haragszik meg érte, hogy forró szeretetemnek egyszerre csak
a második személyü megszólitásban kellett kitörnie?!)

A párisi, kedves Helén kisasszony, maga a hires Monplaisir.

Persze, magától kitelik, hogy még most se tudja, kiről van szó.

De hát, igazán, soha se kukkantott bele abba az elátkozott _Gil Blas_ba,
a mikor egynéhányszor elkobozta tőlem?!

Ha vagy kétszer belenézett volna, tudná, hogy a _Gil Blas_ mindennap
tele van Monplaisir-rel. Monplaisir itt, Monplaisir ott, Monplaisir
mindenütt, akár Figaro.

De belátom, hogy bővebb magyarázatokkal kell szolgálnom, mert maga oly
kétségbeejtően romlatlan, hogy mindezekről a dolgokról még csak sejtelme
sincs.

Tehát: Monplaisir a királya, a feje, a hadvezére azoknak a fiatalságukat
élő, tomboló, vidám, gondtalan fiatalembereknek – vannak köztük igen
régóta fiatalok is – »a kik mulatnak«, a kik Párisban a legnagyobb
pazarlást űző könnyüvérü hölgyecskék világában élnek.

Ez a rettentő gárda rendezi mindazokat a meglehetősen érdekes
mulatságokat, melyekről a _Gil Blas_ annyi kényes dolgot tud pletykálni.

Fájdalom, orcza-pirulással kell megvallanom, hogy a különböző
napihirekből én már meglehetősen ismerem a gárda minden nevesebb tagját.
Monplaisirről meg éppen egy kötetre való mindenféle apró történetet
tudok.

Maga nem gondolja, édes Szentem, hogy micsoda tekintély ez a Monplaisir!

A félvilágnak ama bizonyos negyedében a Monplaisir izlése szab törvényt
és határt. Ő rendezi a szépségversenyeket, ő röpiti világgá a félvilág
csillagait, ő nevezi ki az uralkodó planétákat. (Példának okáért, a
Smilis-lányokat, a kik Pesten, már nem tudom melyik nagy mulatóban
énekeltek, Párisban ő »hozta divatba.«) Sőt Monplaisirnek befolyása van
a toalett-politikára is. Worth, Laferrière, Paquin rettegnek tőle s
megkérdezik a véleményét. Ő küszöbölte ki a világból az utálatos
alguazil-kalapokat, s neki köszönhető, hogy a vörös frakk réme nem
jutott el a táncztermekig.

A Monplaisir név különben, a melyet a hölgyek adtak neki, és a melyen
nemcsak mulatság közben emlegetik, hanem akkor is, a mikor a _Gil Blas_
közönségének jelentéseket irnak róla – csak afféle komázó elnevezés. Az
igazi neve Fervacques. Egy anjoui kurtanemes fia; soha életében nem
csinált semmi okosat.

Most jön a nagy meglepetés.

Képzelje, a vörös szakállas!

Ez az ember, a kire nem lehet nevetés nélkül ránézni, ez az ember, a ki
arra született, hogy egy czirkuszi némajáték első előadásán
restauráczió-korbeli esti öltözékben négyest tánczoljon, ez az ember nem
más, mint: Lord Fitzroy, a három királyság és a kontinens első Don
Juanja!

Mikor ezt megtudtam, azt hittem, hogy álmodom. De hát őrültek az
asszonyok?!

Ugy látszik, igen. Mert akármilyen hihetetlenül hangzik, minden kétségen
kivül ez a Lord Fitzroy az, a ki a szegény Mullem grófnét megszöktette.
Tudja, a szép, szőke Mullem grófnét, a kit kegyed is ismert Ostendeban,
s a kiről mindnyájan azt hittük, hogy tizig se tud olvasni.

Igen, az én vörös szakállasom az, a ki Mullem grófnét megszöktette, a ki
Lavergne bárónét elválasztotta az urától, a ki mint Mefisztó szerepelt
Mac Gregor urnak Mrs. Mac Gregor ellen inditott pörében, s a kiért a
szegény kis Davril megmérgezte magát. (Hisz emlékszik? A ki Belcolort
játszotta a _Français_ban.)

Képzelheti, mióta kitudódott, hogy a vörös szakállas kicsoda, nagyban
foglalkozunk azzal a mondakörrel, mely a nevéhez füződik. Rettentő
dolgokat beszélnek róla. De mindezeknek a koronája az, hogy ennek a
vörös Don Juannak nem kevesebb, mint nyolcz élő gyermeke van, a kik mind
törvényesek, mind igen jól érzik magukat, s mind el vannak készülve rá,
hogy egykor tizenketten lesznek. Azt mondják, Lady Fitzroy bolondul a
vörös ura után, a ki otthon úgy bánik vele, mint egy cseléddel, s
koronkint, patriarkálisan, meg is veri. De lehet, ez csak tulzás.

Ó, sziv örvényei! Ki láthatna mélységeitekbe?! Hinné ezek után, kedves
Helén kisasszony, hogy Lady Fitzroy, mióta a férje nem térhet vissza
Angliába, Rosny gróffal való párbaja miatt, Brüsszelbe költözött,
csakhogy közelebb legyen az urához. Mondja, Helén kisasszony, milyen
odds-ot ad a tizenkettedik gyermekre? Másfélszeres pénz ellenében sokat
tennék rá.

Hanem, úgy látszik, a vörösnek van egy kiengesztelő tulajdonsága, a mi
némiképpen megmagyarázza a sikereit. Ugy vív, mint Gomard, és úgy lő,
mint Carver. Csak nemrég ünnepelte meg az ötvenedik párbaját. A mint
mondják, e párbajoknak volt annyi eredménye, hogy az orvosok
elvesztettek, az ördög pedig nyert vagy tiz páczienst.

A negyedikről, a feketéről, még most se tudom, hogy kicsoda. Ha kiderül,
azonnal megirom. Képzelem, mennyire kiváncsi rá.

Őszintén szólva, gyanakszom, hogy untatom. De, istenem, csak nem irhatok
folyton Alisz nénémről?!

Végre, megverni nem fog érte, hogy ha untatom is, mint egyszer, kicsi
koromban, mikor nagyon rossz voltam. Emlékszik-e még rá? Én ugy
emlékszem, mintha ma történt volna. Tulajdonképpen, az, hogy megvert,
már rég kiment volna a fejemből, de soha se felejtem el, hogy aztán
mindjárt hogy megsiratott! Soha, soha se felejtem el, mint hullottak a
könnyei, és most is hallom azt a pár szót, a mit akkor mondott: »Ó, te
szegény kis árva, még én is, én is bántalak!«

Igen, emlékszem rá, hogy én már rég elhagytam a sírást, s az én kedves
kis öregem még mindig sírva csókolta az arczomat. Még nekem kellett
helyre vigasztalnom!

Be jó is volt hozzám mindig, mindig! Áldja meg érte az isten!

Ugy-e, most is eszébe jut néha, hogy mikor elválasztanak öntől,
mennyire, de mennyire elhagyatott vagyok?!

És ilyenkor nem haragszik meg nagyon, hogy ha rosszalkodom is?!

Csókolom azt a jóságos kis kezét.

_Masa_.


V.  _Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek._

De, kedves Masa, micsoda rémségeket ir maga nekem össze?! Egy hölgy, a
ki úgy keresi a becsületét, mint a keztyüjét, és attól tart, hogy
elhagyta valahol!… Egy herczeg, a ki szereti a ballerinákat, de nem
szereti a hazáját!… Meg az a lord, az a borzasztó lord, nyolcz gyermek
apja, a kinek nincs egyéb gondja, mint hogy elbolonditson, sőt halálba
kergessen egy egész sereg szánandó, szerencsétlen asszonyi teremtést! Ki
hallott már ilyen szörnyüségeket?!

Igazán, a gyönge és véges emberi elme néha elámul és képtelen megérteni
az Isteni Gondviselés titokzatos, magas czélzatú rendelkezéseit. Nyolcz
gyermek nevelése, rábizva egy romlott s minden kötelességről
megfeledkező férfira, a ki dézsaszámra ontja a vért, s megmételyezi a
hitükben megrendült asszonyok lelkét!… De az Ő szándékai
kifürkészhetetlenek. És meglehet, a Gondviselés csak azért adott ilyen
apát ezeknek a boldogtalan, s minden részvétre méltó, kedves
gyermekeknek, hogy maguk előtt látva a bűnt, lelkükben szent irtózat
ébredjen, s annál inkább őrizkedjenek a jó utról letérni.

Szinte hihetetlen, hogy ilyen lordok, ilyen főnemesek is vannak a
világon!

S maga még úgy tesz, mintha mulatna rajta! De édes Masa, édes Masa!…

Pedig még nem is ez a legborzasztóbb. A legborzasztóbb az, hogy maga
érdekesnek talál egy fiatal embert, a ki sohase kel fel az asztaltól a
nélkül, hogy huszonegy üveg ne legyen körülötte!

És még azt mondja, hogy Henrik gróf iránt tulságosan szigorú vagyok! Ne
csodálkozzék rajta, kedves Masa, hogy nem tudok neki könnyü szivvel
megbocsátani. Örömest elismerem, hogy Henrik gróf igen szép tehetségü s
kellemes fiatal ember, de nem tagadhatom, hogy meggondolatlanságai
aggodalmakat keltenek bennem jövője iránt. Igy nem kárhoztathatom eléggé
önnel szemben elkövetett könnyelmüségeit. Maga az az egy, hogy nem
gondolva önre, olyan szégyenletes ujságokat járatott a házhoz, a milyet
multkori levelében ön is emlitett, elég volna rá, hogy megrenditse
személyébe helyezett bizalmamat. Csakhogy, fájdalom, ezt a bizalmat már
régen elvesztettem; akkor, mikor fogadása ellenére ismét kártyához
nyúlt.

Különben, ha már arról a bizonyos ujságról van szó, a melynek a nevét se
akarom leirni, engedjen meg, kedves Masa, de nem olvasta maga azt olyan
gyakran, mint dicsekszik vele. Maga engem csak rémitgetni akar. Azt
mondta magában, hogy: »Majd megijesztem egy kicsit azt a zsémbes
vénkisasszonyt. Előbb megijesztem, aztán elérzékenyitem«.

Mondhatom, sikerült is mind a kettő. Azaz, hogy bizony csak az utóbbi
sikerült, mert ha egy kicsit megijesztett is, az ijedtség nem tartott
sokáig, s mindjárt átláttam a szitán. Engem ugyan nem tart bolonddá.
Ismerem én az én Mikulásomat.

A mi azonban Pimprenelle márkinét illeti, ha még egyszer szerencsém lesz
hozzá, bizony lesz neki egy kis mondanivalóm. Hát illik az, igy
beszélgetni gyermekleányokkal!

Addig is adja át neki szives üdvözletemet.

Ennek a szeleburdi asszonykának egy dologban nagyon igaza van. Igen
helyesen emlitette, hogy végtelen kár volna, ha az én kis tanitványom
csakugyan abbahagyná szobrászati tanulmányait. De hogy is gondolhat
erre, édes Masám, mikor már oly szép sikerei voltak! Bizonynyal magam
sem vagyok barátja annak a szemérmetlenségnek, a melyet még nálunk is
látni a múzeumban, tudniillik, hogy fiatal, sőt serdületlen lányok
teljesen öltözetlen női szobor-alakokat mintáznak, de hát hol van
megirva, hogy e nélkül nem válhatik valaki művésznővé? A művészet oly
szép, oly fenséges, oly magasztos!… nem hihetem el, hogy össze kell
lennie kötve a szemérmetlenséggel. Mintha e nélkül nem lehetne szép
dolgokat alkotni! A _Psyché_t, megvallom, nem szerettem; de lássa, édes
Masám, az imazsámolynál térdeplő leánynyal oly jeleset alkotott, hogy
mindenki, a ki látta, el volt ragadtatva.

(Nem szeretném, hogy ha valami nagyon elbizakodottá válnék, de magának
éppen az ellenkezőre van hajlandósága.)

Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves Masám, a szives sorokat, melyekben
annyi szeretettel szól rólam! Hisz maga mindig… de nem, mert megint
elérzékenyedem.

A grófné ő méltóságát mély tisztelettel üdvözlöm.

Magát pedig számtalanszor csókolja

szerető öreg tanitónője:

_Szoláry Helén_.

U. i. Nem irja, kedves Masám, forgatta-e már _Krisztus követésé_nek ama
gyönyörű kiadását, melylyel születésnapjára az érsek úr ő nagyméltósága
volt kegyes meglepni. Ne felejtse el megirni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Felbontom ezt a levelet, mert fontos dolgot kell közölnöm Önnel.

Az imént – nagy meglepetésemre – igen előkelő vendég járt nálam. Az
érsek úr ő nagyméltósága kegyes volt meglátogatni.

Eleinte nem tudtam elgondolni, mire magyarázzam ezt a példátlan
kitüntetést.

Semmiségeken… – mit mondok?! – szeretetreméltóságokon kezdte, a
melyekkel igen megtisztelte csekélységemet.

Aztán más tárgyra tért át.

– Elégedetten értesültem – szólt elismerő hangon – hogy Mária hugom
önként, csak szive sugallatát követve, ötvenezer forintot ajándékozott a
tarjáni templom épitésére.

Ez egyszersmind alkalmul szolgált neki, hogy megelégedéssel nyilatkozzék
arról a tántorithatatlan vallásos érzületről, melyet maga, kedves Masám,
mindnyájunk örömére, oly gyakorta tanusit. Elismeréssel emlitette azt
is, hogy ha szent czélokról, ha az egyház érdekéről vagy a szegényekről
van szó, az én kis tanitványom bőkezüsége nem ismer gazdasági
tekinteteket.

Még ekkor se tudtam elképzelni, hogy vajjon mit akarhat?! Azért, hogy
ezt nyilvánitsa, csak nem ereszkedik le az egyház egy hivséges, de igen
szerény szolgálójához?!

Hanem egy pár pillanat mulva már tájékozhattam magamat.

– Csakhogy sajnos – folytatta ő nagyméltósága – ez a bőkezüség nem
csupán szent czélokat ismer, s tartok tőle, hogy a családi vagyon,
melynek Mária hugom a Gondviselés kegyelméből egyedüli és korlátlan ura,
nagyon meg fogja szenvedni az ő leányos tapasztalatlanságát.

Azután előadta, hogy az, a mit ő »leánygazdálkodás«-nak nevezett,
mekkora anyagi veszteségekkel s mi mindenféle veszedelmekkel jár. Végül
oda nyilatkozott, hogy nagyon kivánatosnak tartaná, ha a kegyed
uradalmai erős karú vezetőt kapnának, ha a családi vagyon ismét férfi
gazda kormányzása alatt állana.

Tudom, kedves Masám, hogy a mit irok, kegyednek nem kellemes; de
kötelességem megirni.

Igenis, ezután lecsapott a bomba, mint kegyed szokta mondani.

Ő nagyméltósága kijelentette, hogy ebből a zavaros helyzetből csak egy
kijáró van. Az, ha maga, édes Masám, úgy a maga, mint a család érdekében
lemond »kisleányos függetlenségi ábrándjairól« (az érsek úr szavai), s
nőül megy Viktor grófhoz.

– Kegyednek – szólt hozzám ő nagyméltósága – jelentékeny befolyása van
Máriára, a mit én természetesnek találok. Remélem, ezt a befolyást
érvényesiteni fogja, Mária és a család közös érdekében.

Ijedtemben, zavaromban, meglepetésemben azt az őrültséget szalasztottam
ki a szájamon, hogy az én tudomásom szerint maga, édes Masám, a
Jóistenen kivül, nem hallgat a világon senkire. S rám kevésbbé, mint
bárki másra.

Magam is megijedtem a szavaimtól s mentségképpen megjegyeztem, hogy ezt
persze én sem találom örvendetesnek.

Ő nagyméltósága kissé szigorúan felelt, s megvallom, majdnem rosszúl
esett, a mit mondott.

Azután a lelkemre kötötte, hogy beszéljek önnek a szivére, s tegyek meg
minden lehetőt a Viktor gróf érdekében, a mely egyszersmind az ön érdeke
is. Továbbá meghagyta, fejezzem ki ön előtt határozottan, hogy az, a mit
irok, az egész család óhajtása.

Valóban, most is zavarban vagyok egy kissé, mikor ezt a kötelességet
teljesitenem kell.

De azért nem mulaszthatom el emlékeztetni, kedves Masám, hogy Viktor
gróf igen komoly férfi, a kire bizonyára nagy politikai jövő várakozik.
Komolysága, meggondoltsága s jellembeli egyéb jeles tulajdonságai pedig
arra nézve is kezességet nyujtanak, hogy mint férj a példás kivételek
közé fog tartozni. Az élet nem tréfa, kedves Masám; bizonyára
bátorságosabb egy erős akaratú, komoly férfi karján járni be, mint
egyedül, dísztelen magánosságban.

Szerető

_Helén_je.


VI.  _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Nem ért maga, kedves kis öregem, a házasságszerzéshez! Soha se is
erőlködjék; úgy is hiába minden. Hagyja abba ezt a csunya mesterséget.

Mondhatom, a szegény Viktor kilátásai átkozottul rosszak. Oly
mélységesen nem törődöm én szegény fejével, mint azzal a fényképészszel,
a ki az itt küldött arczképet csinálta (csinos pofácska, ugy-e?), s a ki
szintén igen komoly ember.

De lehetne tőlem a szerencsétlen Viktor a világ legszeretetreméltóbb
gavallérja (a mitől távol áll, annyit mondhatok); akkor se gondolnék
vele valami sokat.

Mert van valami más, a mi elfoglal, de nagyon.

Igen érdeklődöm egy úr iránt, a kinek nem tudom a nevét.

Tudja, a fekete. A huszonegy üveges.

Ki lehet ez az ember?!

Tegnap kirándultunk; meglátogattuk a saint-arnould-i apátságot. Az
elhagyott kert, a romok, a pusztuló templomhajó, mind, mind nagy hatást
tettek rám. De ez nem tartozik ide. Ha érdekelni fogják saint-arnould-i
benyomásaim: a naplómban majd megtalálja őket.

Most nem erről van szó.

Csak azért emlitem a dolgot, mert éppen a romoknál történt, a mit el
akarok beszélni.

A hogy keresztülbúvok egy ajtónak nem nevezhető, veszedelmes
kő-hasadékon: egyszerre csak, a másik teremben, a hová beléptem, magam
előtt látom az én négy gavalléromat.

Éppen szembe jöttek velem. Át akartak menni abba a szobába, a honnan mi
jöttünk. A hogy megpillantottak, természetesen félreálltak, s helyet
engedtek nekünk.

Alisz nénémmel voltam, s első meglepetésemben nem állhattam meg, hogy –
rá se nézve a gavallérokra, a mi magától értődik – oda ne szóljak az
öreg Aliszhoz, persze magyarul:

– Nini, az én lovagjaim!

A fekete állott hozzám a legközelebb. S a hogy ezt a pár szót kimondtam,
ez a gentleman, a ki soha, semmi iránt nem érdeklődik, hirtelen rám
nézett, s egy másodperczig úgy tett, mint a ki meg van lepetve.

Csak nem tud magyarul?!

A dolog már azért se valószinü, mert a következő pillanatban hidegen
elfordult. Talán előbb azt hitte, hogy ismerős szókat hall, és csak
aztán vette észre, hogy rá nézve érthetetlen, s furcsa nyelven szóltam.

De az se lehetetlen, hogy magyar és megértett. Mert a mozdulata ezt is
jelenthette:

– Hát aztán?!… Hogyha magyar is?!… Mi közöm hozzá?!… S mit érdekel
_engem?!_…

Ki lehet ez az ember?!…

Szép gyerek, annyi bizonyos. Az én izlésem. Igen csodálnám, ha utazó
ügynök volna.

És ha már maga, édes Helénám, házasságról, férjhezmenetelről beszél
nekem, hát én is mondok magának valamit.

Eszem ágában sincs férjhez menni. De nem tartom kizártnak a lehetőséget,
hogy egyszer felesége leszek ennek az úrnak, a kinek nem tudom a nevét.

Szinte látom, milyen kis ijedt arczot vág az én jó Lenkám ehhez az
ujsághoz! Tessék, egy második bomba!

No, ne ijedjen meg! Még nincs nagyobb veszedelem.

Kezét csókolja hálás

_Masá_ja.

U. i. Még egyszer elolvastam a levelét, és feltünt benne valami, a mit
először, a fuzsitus fejemmel, nem vettem észre.

Ha bátyám, az érsek, ismét kegyes lesz Önt meglátogatni, kérem, mondja
meg neki, hogy sem én nem vagyok olyan nagy frajla, sem ő nem olyan
rettentő Dalai Láma, mint elhitetni szeretné.

Emlékeztesse őt, hogy az én érdemes szépmamám, s az ő fölöttébb tisztelt
nagymamája, egy császár szeretője volt, és azt a nagy vagyont, melyet ő
bizonyos megelégedéssel emleget, ennek a gyöngéd és nyereséges
érzelemnek köszönhetjük.

Mondja meg, hogy ezt én üzenem neki; vagy talán legjobb lesz, ha
egyszerüen megmutatja neki a levelemet.

Ha ő nagyméltóságát ez a kis családi emlék sem inditaná több
alázatosságra, minden esetre jó lesz figyelmeztetni, hogy az egész világ
tisztában van vele, minek köszönheti ő nagyméltósága díszes állását, meg
a többi földi jót, a mik, úgy látszik, egy kissé elvakitották.

Az, hogy valaki egy félszázadig görbült, hajlongott és csúszott-mászott,
teljességgel nem ok arra, hogy azután olyan peczkesen járjon, mintha
nyársat nyelt volna, és úgy beszéljen, mintha ő volna a magasságbeli
kinyilatkoztatás.

Azért talán nem ártana, ha ő nagyméltósága egy olyan szent leánynyal
szemben, mint az én tanitónőm, valamivel kevésbbé magas hangot
használna, ha már olyan szerencsés, hogy szóba állnak vele.

Ne haragudjék, édes szép Helénám, ezekért a sorokért, s ne mondjon
mindjárt szabadkőművesnek. Imádom a derék, egyszerű, jólelkű
plébánosokat; de ki nem állhatom az érsekeket.

II-ik utóirat. Igaz, a komoly Viktor! A komoly Viktor, a kire oly szép
politikai jövő vár, egy nagyképü szamár, a kit gyűlölök, mint a bűnömet.
De hogy ha ez a szép törekvésü ifjú mindjárt maga a Tói Lancelot volna
is, akkor is lehetetlen kérő volna az én szememben. Van tudniillik ennek
az igyekvő politikai tehetségnek egy olyan tulajdonsága, a mit soha,
semmi szin alatt nem tudok neki megbocsátani: és pedig az, hogy tulajdon
édes fia az én hőn szeretett Alisz nénémnek. S mi több, a szerencsétlen
még rettentően hasonlit is kedves mamájához!

Nagyon értem, hogy ez a komoly ifjú szives volt észrevenni az én
millióimat, a melyek nem volnának éppen ártalmára a politikai
küzdő-téren. Én is azt hiszem, hogy ezek a milliók valamivel simábbá
tennék az útját s megkönnyitenék joggal várható diadalait. De kissé
merésznek találom azt a kivánságot, hogy a hozományomhoz adjam oda
ráadásul a személyemet is, mivel az illendőség ezt igy hozná magával.
Sajnálom, de ezt a kivánságot nem teljesithetem, még akkor se, ha a
dolog nem csupán »az egész család óhajtása«., hanem egyszersmind
Magyarország összes úri családjaié. Nem, kedves Helénám, szó se lehet a
komoly Viktorról; soha, de soha se leszek a felesége.

Ellenben, ha a komoly Viktor nem volna érzéketlen egy-kétszázezer
forintnyi végkielégités iránt, hajlandó volnék ez ügyben a családi
tanácscsal komolyan értekezni.

Hanem, tudja mit, aranyosom? Máskor ne beszéljünk efféle
nyomorúságokról.

Mind a két kezét számtalanszor csókolja

engedelmes tanitványa:

_Masa_.


VII.  _Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek._

Kedves Masám!

Ha talán megbánta, a mit irt, sietek megnyugtatni, hogy a két utóiratot
kivágtam leveléből és rögtön elégettem. Kedves sorainak csak első részét
tettem el az emlékeim közé.

Nagyon szereti, öleli, csókolja az öreg

_Helén_.


VIII.  _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Péntek, 13-ika, kritikus nap.

Kedves Helén kisasszony!

Bolondságot cselekedtem, még pedig háromemeletes, tornyos és kupolás
bolondságot. Sietek meggyónni, valahogy ne a kedves rokonaim előadásából
tudja meg a dolgot.

Ime a tényállás, a maga ridegségében és szárazságában.

Caudebec-ben kigyullad egy viskó, s leég az egész utcza. Szegény nép; jó
öreg plébános; gyüjtések; szivargyáros fiúk jótékony czélú ünnepet
rendeznek. Délután korzó, este álarczos-mulatság. (A szerencsétlen
hamburgiak azt képzelik, hogy helyreállitják az álarcz becsületét húsz
fok Réaumur mellett.) Szivargyáros fiúk küldöttsége, meghivó. Márkiné,
Masa vigyorognak. Kijelentjük, hogy nem őrültünk meg.

Második fejezet. Délután két órakor vihar kerekedik, korzó fucscs.
Borzasztó hideg, brrr, nehéz órák. A tenger utálatos, az élet unalmas,
mint egy litánia. Kis Daranda térdre hull (elfelejtettem megirni, hogy
Bécstől kezdve mindenütt a nyomomban van), megváltozott hangulatok,
Márkiné, Masa összesúgnak.

Közjáték. Ellengőz, Alisz, vén boszorkány.

(Ballábbal kelt föl? Vagy azt nem tudta megbocsátani, hogy megint
kidobtam tizezer frankot abból, a mit már a Viktor vagyonának tart?!
Rejtély.)

Harmadik fejezet: a vétek gondolatban. Ingerlő akadályok, kis Daranda
laposakat pislant, készülődések mindenfelé. Börtönőr hajlithatatlan.
Márkiné, Masa összeesküsznek. Kijelentjük, hogy megőrültünk.

(Ez előtt a kis márkiné előtt csak meg kell penditeni valami
eszeveszettséget, már lángol. Vajjon jó emésztése van-e a férjének?!)

Negyedik fejezet: vétkezés cselekedettel. Eugénie, a márkiné szobalánya.
Ügyes leányzó, dominó, minden. Szélcsend, képmutatás. Márkiné, Masa
álmosságot tettetnek. Öreg boszorkány be van csapva.

Nagy jelenet. Éjszaka, 10½ óra. Némaság, sötétség. Márkiné értem jön.
Elhagyott folyosók, három árnyék (elvittük Eugéniet is) szökés. Ill a
berek, nád a kerek.

Közjáték. Kalandok a bálban, melyekről később. 12-kor szépecskén haza.

Finále: óriási botrány. Másnap reggel gyónás. Öreg boszorkány magán
kivül.

Szóval: ott voltam a bálban, Alisz nénémnek a tudtán kivül.

Tudom, kedves Helén kisasszony, mit fog mondani. Igen, ez menthetetlen
őrültség volt. Magam is elrémültem másnap, mikor eszembe jutott, hogy mi
mindennek tettem ki magam; egy ostobaságért, semmiért.

De, legyen nyugodt, megbünhödtem érte.

Persze, a botrányos csinyt itt senki se sejti, kivéve Alisz nénémet, a
bűntársakat, meg még egy embert, a ki felismert.

De ez az ember nem számit.

Azt akarom, hogy ez a levél még a déli postával elmenjen. Nem szeretném,
ha például a paptól értesülne erről a diákos cselekedetemről. (NB. Az
utóiratokat nem bántam meg; különben is, minek az a nagy elővigyázat?!)

Kezét csókolja bünbánó

_Masá_ja.


IX.  _Ugyanaz, ugyanannak._

Vasárnap.

Tanácsot kérek, kedves, drága Helén kisasszony, komoly és szives
tanácsot, a minőt csak kegyedtől remélhetek. Főbenjáró dologról van szó;
meglehet, életkérdésről. (A mi attól függ, hogy kegyed miképpen fogja
fel a dolgot).

Előre kijelentem ugyanis, hogy vakon fogom követni a tanácsát.

Tehát: hozzá menjek-e a kis Darandához, igen vagy nem?

A szegény fiú most talán már negyedszer kért meg. A kitartása és hűsége
igazán tiszteletreméltó.

Mondhatom kegyednek, hogy tegnap, mikor ujra előállt örök fohászával, s
mint egy ágról szakadt kis troubadour, ujra elzengte előttem a tökéletes
szerelem dalát, igazán meghatott.

Borús nap, ólomszürke ég; unalmas, végetlen, kacczenjammeres délután. És
ez a szegény kis lantpengető!

Elmondta, hogy miattam kilépett a diplomácziai szolgálatból. Athénba
küldték követségi titkárnak; nem láthatott volna soha. Aztán elkezdett
rimánkodni, igen, rimánkodni, ez az igazi szó. És mialatt beszélt,
mintha két könnycsepp ragyogott volna a szemében.

Látnivaló, hogy a szegény fiú tökéletesen elvesztette az eszét, és most
kétségbe van esve. Istenem, én nem tehetek róla; miért nincsen valamivel
több akaratereje?!

Persze, kegyed azt fogja kérdezni, hogy hát én, én elvesztettem-e az
eszemet?! Nem, ezt nem mondhatnám. És ha már erről van szó, kénytelen
vagyok megvallani, hogy bár a kis Darandát igen kedvesnek találom,
szeretni nem szeretem egy cseppet se. Ha az ő szeme véletlenül nem akad
meg rajtam, azt hiszem, egy örökkévalóságig élhetne mellettem, s azt se
tudnám, hogy létezik.

Különben, a mi a szerelmet illeti, úgy számitom, hogy eddig mindössze
három-négy férfit szerettem. Az első ideálom Baradlay gróf volt,
huszár-kapitányi egyenruhájában. Kegyed persze ezt nem is gyanitotta;
pedig, mondhatom, tizenhárom éves koromban nagyon bele voltam habarodva.
Őszintén szólva, olyan régen nem láttam, hogy már nem is emlékszem rá.

Aztán, pár évvel később, vagy két órán át szerelmes voltam egy lányosan
rózsás arczú, ismeretlen fiatal emberbe, a ki az Opéra Comiqueban az
egész előadás alatt le nem vette rólam a szemét, és a kinek a csillogó
tekintete olyan gyermekes nyiltsággal árulta el a lelkesedését, hogy
engem a Beaumarchais apródjára emlékeztetett.

A harmadik lángom Wolf ezredes volt, de csak gálában, ha föltette az
összes rendjeleit és vitézségi érmeit. Czivilben nem szerettem;
czivilben egyszerüen csinos fiúnak tünt fel előttem.

Végre, nemrég, megismertem azt a szerelmet is, melyről Shakspere azt a
bizonyos, ismert s könnyelmü nyilatkozatot tette, hogy: »Ki nem
szeretett, s haj, legelső látásra?!«

A Bois-de Boulogne-ban történt; visszatérőben voltunk. A lovaink már
lépésben mentek. Gina néném egy kissé szundikált mellettem; én éppen
ábrándos kedvemben voltam.

Ő ott állt a gyalogjárón, egy nagyobb társasággal. S mialatt elhaladtunk
mellettük, egyszerre csak belébolondultam, a mint hosszan nézett rám,
mialatt a kocsi lassan ment tova. Azóta viszontláttam, a nélkül, hogy ez
a találkozás nagyobb hatást tett volna rám. Nem éreztem egyebet, csak
annak a különös megrázkodásnak az emlékét. Ő maga nem tett rám többé
semmi hatást, de eszembe jutott az a sajátságos felindulás, melyet a
Boisban éreztem, s ennek puszta emlékére ujra átéltem azt a
megérthetetlen érzést majdnem olyan erősen, mint az első alkalommal.

Ime, ez szerelmeimnek a története. A kis Daranda nevét, fájdalom, nem
vehetem fel a lajstromba.

Hanem azért hozzá megyek, ha ön úgy tanácsolja. Végre is, nagyon jó fiú,
és igen tiszteletreméltó tulajdonságai vannak.

Aztán meg szőke, és én imádom a szőkéket.

Egy heti gondolkozási időt kértem tőle; ha akkorra megkapom a kegyed
válaszát, boldoggá tehetjük szegényt.

Kezét csókolja

nagyon, de nagyon unatkozó tanitványa:

_Masa_.

U. i. Nem küldhetne még egy pár Kemény Zsigmondot? Nagyon megköszönném.

N. B. Talán meglepi, hogy a feketéről nem beszélek többet. A fekete nem
létezik.

_M_.


X.  _Ugyanaz, ugyanannak._

Kedves, kedves, drága kis öregem!

… És még hozzá expressz, ajánlott, retour-reczepisszes levélben siet
válaszolni, hogy valahogy bolondulod a ne igérjem magamat egy kis
szőkének, a kit nem szeretek!

Nagyon hálás vagyok érte. Őszintén szólva, azóta egy kissé el is ment a
kedvem a dologtól. Észrevettem, hogy a kis Daranda nem származik a
legagyafurtabb fejü bölcsészektől. Aztán meg, nem hasonlit a belvederi
Apollóhoz sem. Pisze, édesem, határozottan pisze.

Meg vagyok győződve, aranyosom, hogy vannak az életben helyzetek,
melyekben egy asszonyt öngyilkosságba kergethet a férje piszesége.

Éppen nálunk volt szegény, mikor a kegyed levele megérkezett. Kint
ültünk a terasszon. Nem állithatom, mintha nagyon meleg lett volna, de a
kis Darand a olvadt.

– Ime, itt van az ön halálitélete vagy boldogsága – szóltam, rámutatva a
levélre. – Sajnos, az expressz nem jelent semmi jót.

A kicsi elsápadt.

– Várjon egy pár perczig, még nem bontom fel. Hogy meggyőzzem a jó
hajlandóságaimról, előbb egy alkut ajánlok önnek.

Rám nézett. Láttam a tekintetéből, hogy kételkedik bennem. És én még
tizezerszer lássam ugyanezt a tekintetet! Nem állhattam meg, elnevettem
magamat.

– Azt ajánlom, hogy döntsük el a dolgot sorshúzás útján. Tegyünk be a
kalapjába két czédulát: egy igen-t és egy nem-et. És aztán válaszszon.

A kis Daranda búsan rázta a fejét.

– Mi baja? Azt hiszi, hogy csalni fogok? Hát mondok mást. Bizzuk a
döntést a baden-badeni nagy versenyre. Nézze, _Quadalquivir_ és
_Dunsinan_ a győzelemnek meglehetősen egyforma eshetőségével indulnak.
Ha _Quadalquivir_ győz, az öné leszek, ha _Dunsinan_, nem látjuk egymást
többé soha. No, és ha outsider jön be, akkor – ujra kezdjük.
Megegyeztünk? Igen, nem?

– Ön csak játszik velem! – szólt a kis Daranda szomoruan.

Aztán fölállt, kezet nyujtott, és el akart menni.

– Hová megy? – kérdeztem.

– Mit tudom én?! – felelt ő. – Elmegyek, mintha már bejött volna
_Dunsinan_.

– Ej, ez nem lovagias – szóltam én. – Hisz ön meg sem várja a
válaszomat.

Megvárta. Olyan siralmas képet vágott szegény, hogy sajnáltam a
határozott _nem_mel elkeseriteni.

– Tudja mit? – szóltam, mikor elolvastam a kegyed levelét – adjon még
egy negyed évi haladékot. Várjunk a _Cambridgeshire_ig.

– Nem. Adjon már egyszer határozott választ, az isten áldja meg. Hadd
legyen vége ennek a vergődésnek.

– De hát mi ütközött önhöz? Honnan egyszerre ez a nagy határozottság?
Hisz én nem ismerek rá önre?!

– Ön tudja, hogy mennyire szeretem!… S ha az, a kit szeretünk –
kisasszony, a vers vége csak kétféle lehet. Vagy-vagy. Nem igaz? Nekem
tehát nincs más választásom, mint hogy elutazzam, örökre.

– És ugyan mért utaznék el?

– Mert nagyon szenvedek.

Hanem azért még sem utazott el »örökre«. Abban egyeztünk meg, hogy csak
egy év mulva adok határozott feleletet.

Ne mondjon üresszivünek, kedves Helenám. Vagy ha annak mond is, higyje
el, nem tehetek róla, ha ilyen vagyok. Ez a kis Daranda csak egy szegény
kis pincsi, a kit meg kellett vernem, mert rosszul bántak velem.

_Masa_.


XI.  _Ugyanaz ugyanannak._

Vasárnap éjjel.

Rejtély? Micsoda rejtély? Nincs rejtély.

Ha nem emlitem többet azt az urat, ennek oka egyszerüen a következő. Az
az úr nem érdemli meg, hogy foglalkozzam vele.

Ime, ez történt azon a híres bálon:

Mikor beléptünk a terembe, egyszerre elhagyott minden bátorságom.
Belekapaszkodtam a márkinéba, s könyörögve kértem:

– Valahogy meg ne szökjék tőlem, kedvesem! Mintha hirtelen megvakultam
volna, nem látok semmit, csak egy sötét tömeget, és szédülök, rettentőn
szédülök.

A márkiné egy cseppet se volt elragadtatva. Észrevettem, hogy terhére
vagyok. Mit volt mit tennem? Teljes szabadságot adtam neki, kikötve,
hogy Eugénie, a szobaleány, egy pillanatra se tágit mellőlem.

Lassankint aztán magamhoz tértem.

Kegyed már régen kitalálta, hogy mi vitt engem ebbe a szerencsétlen
bálba. A kiváncsiság. A gyerekes, ostoba kiváncsiság. Szánom-bánom, de
úgy van.

Tudtam, hogy a szőke és czimborái nem fogják elmulasztani ezt a kitünő
alkalmat, s előkerülnek, ha egyébért nem, már csak azért is, hogy egy
kicsit zavarják a vizet. Bizonyosra vettem tehát, hogy ott lesz a
fekete, az ismeretlen is.

Ne itéljen el mindjárt, aranyosom. Tudom, hogy a kegyed élete tisztább,
mint a _Szentek életé_nek legszebb fejezete. De mondja, soha, soha se
jutott eszébe, milyen érdekes lehet: beszélgetni egy ismeretlen úrral, a
ki meg fog halni a nélkül, hogy csak sejtené is: kivel beszélgetett?!…

Ugy-e, ez még önnek is eszébe jutott egy-egy unalmas, nyirkos téli
este?! Csakhogy ön elűzte magától a csábitó gondolatot, mert ön szent;
én pedig nem tudtam ellenállni neki, mert »szobrásznő« vagyok. (Ó,
csunya szó, ó, csunya fogalom!)

Különben van egy mentségem, a mit kérek a javamra betudni. Az ördög,
márkiné-képben, szives volt értem eljönni, személyesen.

Szóval, már benne voltunk. És – ó szégyen! – egy lámpalázas negyedóra
multán, bele is találtam magamat a nem éppen nekem való, furcsa
mulatságba.

A dominó igen kényelmes viselet. Lassankint visszaszerezte a
bátorságomat. Sőt, mintha a kölcsönzött ruhával kikölcsönöztem volna
más, ismeretlen lényeknek a bátorságát is. A mi talán sok is volt
egyszerre.

Elég az hozzá, a mennyire féltem az első pillanatban, olyan
elbizakodottá váltam valamivel később. Alig birtam a kikölcsönzött
énnel.

Azt hittem, hogy láthatatlan és megcsíphetetlen vagyok, mint Puck, más
néven: Robin pajtás. De nem részletezem az apróságokat.

Fél tizenkettő tájban, egyszerre csak magam előtt találom a feketét. Egy
oszlopnak támaszkodott, s onnan nézte a sok vihogó rózsaszinü dominót,
meg a velök elméskedő Flor de Cubá-kat és Imperiales-eket. Úgy nézte
őket, mintha csak ezt gondolta volna magában: »Látom, hogy a világon
vagytok, látom; de istenucscse nem tudom kitalálni, hogy miért?!«

Karjába csusztattam a karomat, s ezt sugtam a fülébe, persze francziául:

– Éhes vagyok.

Rám nézett.

– Vacsorálni akarsz? – kérdezte.

– Igen.

– Jó. Nem bánom.

– De ez nem minden – szóltam, s rámutattam Eugéniere, a ki mellettem
állott. – Ő is éhes.

– Ő is vacsorálni akar?

– Ő is.

– Jó. Nem bánom. Vagytok még többen is?

– Nem, csak ketten vagyunk – feleltem – de mind a ketten olyan éhesek,
hogy négy helyett fogunk enni.

– Jó. Nem bánom. Gyertek.

S azzal megindult velünk az étterem felé.

Ilyen hidegvérrel vezérelhet egy berlini impresszárió két sziú-indián
hölgyet, a kik sétára kivánkoztak.

Megkimélem, kedves Helénám, azoktól a léhaságoktól, a miket a nagy
folyosó mentén összebeszéltem. Nem az ön fülének való dolgok ezek… Azt
kérdheti, és méltán, hogy olyan dolgok, a miket önnek nem jó hallania,
mikép csúszhattak ki az _én_ szájamon?!… Nem tudom. Elég az hozzá, hogy
a sok összeolvasott illetlenség csakúgy dült belőlem; egyik a másik után
surrant le nemes metszésü ajkaimról, mint megannyi gyik a tisztes
kőfalak közül. (Sajnáljon egy kicsit, kérem szeretettel!) Szóval: kegyed
nem ismert volna rám, s én nem ismertem magamra.

A látvány ujsága annyira megrészegitett s a dominó olyan elbizakodottá
tett, hogy igazán elhagyott az eszem. Valósággal boldog voltam abban a
tudatban, hogy a maskara alatt szabadon játszhatom a félvilági hölgyet
egy olyan úr előtt, a kit nem ismertem, s a kiről azt hittem, hogy soha
sem fog megismerni.

Gondoljon rólam, édes angyalom, a mit tetszik; és dorgáljon meg, amúgy
istenigazában. Önnek szabad. Ön az egyetlen lény a világon, a kinek
szabad. De nem tagadhatom le a dolgot. Igy volt, én vétkem, én
legnagyobb vétkem.

A kisérőm egy darabig hasonló hangon felelgetett; Eugénie hallgatott. A
derék szobaleány csak némajátékkal vett részt a mulatságban, mint egy
agyonrekedt tenor, a ki erősen gesztikulál az együttesben, csakhogy
észre ne vegyék, hogy nem énekel. Valószinüleg ez volt a vesztem; ez
kelthette fel a lovagom gyanúját.

Akárhogy történt, ime, igy lett vége szegény Vig Andrásnak.

A fekete, mikor elpukkantottam az egyik leghatalmasabb szellemi
rakétámat – nem gondoltam, hogy ez a nagy mondás lesz a hattyudalom a
léhaság mezején – hirtelen rám tekintett, s úgy tett, mintha álarczom
hasadékán át a szemem közé akarna nézni. Ugyanaz az érdeklődő, szokott
közönbösségéből kivetkezett tekintet volt ez, melyet már a
saint-arnould-i apátságban is láttam; az a tekintet, mely mintha igy
beszélne: »Nini, hát még akad olyan dolog is, a mi majdnem meglep?!«…

Hanem ez csak egy pillanatig tartott. A következő másodperczben már
szórakozottan nézte az útunkat megszakitó veres dominókat, hidegvérrel
vontatott tovább, s méltó rémületemre, igy szólitott meg, szépen,
magyarúl:

– Meg kellett győződnöm róla, grófnő, hogy kegyed nem haszon nélkül
forgatta a Goncourt _Henriette Maréchal_ját, s ebben a munkában igen
megragadta a figyelmét az álarczosbáli jelenet. Szerencsét kellene
kivánnom, emlékezete elevenségéhez, ha azt, a mit emlékezete olyan jól
megőrzött, valami nagy nyereségnek tartanám kegyedre nézve. De – mit
gondol? – ha azokat a szavakat, melyeket ez a szobalány az imént
hallott, s hallott egy másik ismeretlen ember is, egy láthatatlan
fonográf megőrizné akkorra, mikor majd kegyed feleség és anya lesz:
vajjon sikerültnek tartaná-e ezt a tréfát akkor is, úgy öt-tiz-tizenöt
év mulva?!…

A szemtelen!

Ijedségemben, haragomban, szégyenemben, egy igen buta gondolatba
kapaszkodtam bele. Az jutott eszembe, hogy ha tettetem magam, mintha nem
értettem volna, ha tovább is francziául szólok hozzá s a régi hangon
kérdezem meg tőle: hogy ugyan micsoda érthetetlen dolgokat beszélt? –
talán még hamis nyomra vezethetem, s el tudom hitetni vele, hogy
csalódott. Fájdalom, úgy látszik, nem születtem szinésznőnek.

– Mért folytatná a tréfát, grófnő?! – fujta szét a fekete reményeimnek a
pókhálóját; s kétségbeejtő nyugodtsága és közönbössége felháboritott. –
A szinjátszás ebben a perczben már nehezére esik önnek; és czélja sincs,
mert, a mint láthatja, felismertem kegyedet, és nincs kétségem, hogy
talán csalódhatom. Kár volna az idejét arra pazarolnia, hogy ezt
elhitesse velem; mert az áruló jelet nem dobhatja el magától. Hogy
felismertem, abban nincsen semmi ördöngösség. Kegyed igen tökéletesen
beszél francziául, de a legtökéletesebben beszélő idegen kiejtésében is
van valami, a mi elárulja a nemzetiségét. Kegyed is ráismer az angolra,
a spanyolra, az olaszra, akármilyen jól beszél francziául; ráismer a
szókiejtés alig-alig észrevehető árnyalatkülönbségeiről, a melyek a fül
figyelmét nem kerülik el, s a melyek a beszélő szerv minden szinészi
képességén kifognak… Ráismer a magyarra is… Aztán meg a kegyed tréfái
nagyon is irodalmiak voltak… azok, a kiknek a hangját utánozta, sokkal
kevésbbé emlékeztetnek Goncourtra… S minthogy Trouvilleban ma kegyed az
egyetlen, a ki… De bocsánat az értekezésért. Csak most veszem észre,
hogy mindez igen unalmas, érdektelen és közönbös. Nekem azonban nem igen
van érzékem az érdekes dolgok iránt… a mi kegyedet szintén nem érdekli.

Magam sem értem, hogy végig hallgattam, hogy nem hagytam mindjárt a
faképnél, hogy volt türelmem elnyelni mindezt a laposságot. De inkább
félholt voltam, mint eleven.

Aztán meg van ebben az emberben valami vakmerően megvető vonás, a mi az
első pillanatra megkapja az embert. Mintha csak azt mondta volna:

– Tudom, hogy mindezt nem érdemes elmondani, de semmit sem érdemes
elmondani. Azért engem mégis végig szoktak hallgatni… a mi különben
engem nem tesz boldoggá, mert nekem minden és mindenki mindegy.

Szóval, talán még most is gépiesen koczognék az oldalán, ha el nem
követi azt az ostobaságot, hogy egy kissé tüntetett is az
udvariatlanságával. Ez az utolsó izléstelenség azonban visszaszerezte a
lélekjelenlétemet.

Megszólaltam most már magyarul. Nem méltóztattam a játékot folytatni.

– Köszönöm az őszinteségét. Igaza van: nagyon rossz ötlet volt, hogy
megszólitottam. Föl kellett volna ismernem önön a Childe-Harold-vonást.

Egy kicsit mosolygott.

– Tegyük fel, hogy tanár, vagy afféle vagyok; hisz az mellékes, ugy-e?
Akármi, mindenesetre nagyon megtisztelő rám nézve, hogy kegyes volt
megszólitani. De, a mint láthatja, nem érdemes velem megismerkedni.

– Ha úgy gondolja – szóltam – akkor nem illenék, ha tovább tartóztatnám.

S kivontam a karomat a karjából.

Már közel voltunk az étteremhez. A szegény Eugénie nem tudta, mit
csináljon. Annyit gyanitott, hogy a tréfa csak az étterem ajtajáig tart,
de nem mert megállapodni addig, a mig jelt nem adok neki.

Mint utóbb megvallotta, egy kő esett le a szivéről, mikor intettem, hogy
várjon. S a következő kis jelenet alatt, lelkében örvendezve, de
külsőleg sötéten, és némán állott mellettem, mint egy kisérőnő a
klasszikus szomorújátékokban.

Igy illett az eseményekhez. Mert drámai jelenet következett.

Nem, soha se képzelné el, kedves Helén kisasszony, mire vetemedett az
alávaló!

– Ha már elég balszerencséje volt – szólt mosolyogva – hogy egy pedánsra
kellett bukkannia, némi kárpótlásul fogadja el tőlem azt a semmiséget, a
mi egy pedánstól kitelik: a kéretlen jó tanácsot. Óvakodjék, grófnő, az
apró őrültségektől. Kis patakokból lesznek a nagy folyók.

Arczom lángolt a maskara alatt; s reszkettem a felindulástól. De
türtőztettem magamat, s csak ennyit mondtam neki:

– Ön már is nagyon megbánatta velem a tévedésemet; az utolsó sértés
teljesen felesleges volt. Adieu.

Nem mondhatnám, mintha valami nagyon meg lett volna illetődve. A
balkezét még most sem méltóztatott kihúzni a zsebéből. Egyszerüen annyit
mondott, hogy:

– Kár volna haragudnia. De ha úgy tetszik, isten önnel.

És utat engedett, hogy ott hagyhassam. Soha ennél szégyenletesebb
elvonulást!

A márkinéra hamar ráakadtunk. A lorddal izetlenkedett.

Oda sugtam neki, hogy én nem maradok tovább. Minden várakozás ellenére,
rögtön kész volt követni. Hanem méla volt az egész úton.

Nem törődtem vele; egyébbel voltam elfoglalva.

Akkor éjszaka föltettem magamban, hogy másnap az első dolgom lesz:
megtudni, bármi áron, hogy ki volt az a vakmerő, a ki a mulatságomat
megrontotta. De reggelre jobbat gondoltam.

Ellenkezőleg; még azt is el fogom felejteni, hogy valaha láttam.

És nem is tudom ma sem, hogy kicsoda. Senki. Nem létezik.

Ime, ez a története annak a híres bálnak.

Kérem, kedves Helén kisasszony, rójjon rám súlyos penitencziát: _Ibykus
darvait_ hétszer, Theramenes elbeszélését tizszer, és a _Karácsonyi
ének_ egész első fejezetét. De teljes feloldozást kérek.

Vagy ne is büntessen meg. Minek? Hisz a bűn úgyis magában hordja a
bünhödést. Én legalább megkaptam, a mit kerestem.

Kezét csókolja

hóbortos _Masá_ja.


XII.  _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Fogságom második havában, nem tudom hányadikán.

Kedves, jó Helén kisasszony!

Szorgalmasan tanulok görögül, és Lebonnard úr, a kitől órákat veszek,
azzal biztat, hogy nemsokára már Homért olvashatjuk.

Lebonnard úr úgy találja, hogy tanulékonyságom meglepő, s hogy az az
előmenetel, melyet máris tettem, a mesével határos.

Az egészben pedig nincsen semmi csoda. Haladásom titka az, hogy minden
időmet ennek az egy örömömnek szentelem.

Reggeltől estig nincs egyéb gondolatom.

Alig várom már, hogy végre megláthassam az Akropoliszt. Ez az egyetlen
vágyam.

De nem akarom, hogy csak azért, mert elég szerencsétlen voltam leánynak
születni, olyan bután álljak majd előtte, mint egy borjú az uj kapu
előtt.

Azt akarom, hogy akkorára a kis ujjam hegyéig tele legyek görög
szellemmel.

Csak legalább a Louvretól ne zártak volna el!…

Holnap vagy holnapután Párisba megyek, hogy vagy tiz perczre
viszontlássam a milói Vénust és a Gladiátort.

Isten önnel, kedvesem. Lebonnard úr itt van, futok elébe.

Kézcsókok, százezer,

_Masa_.

U. i. Édes jó angyalom, nem küldhetné utánam a piros napernyőmet?!…

_M_.


XIII.  _Ugyanaz, ugyanannak._

Kedves angyalom!

A férfiak mind ostobák. Mind, mind egy szálig. Nincsen kivétel.

Meglássa, a kegyed öcscse is csak olyan lesz, mint a többi. Igen,
Emilke, a kit most is magam előtt látok fekete bársony-kabátkájában, és
sötétkék, nagy máslijával a nyakában, a ki ma még olyan kedvesen, olyan
ártatlanul néz önre diószinü, nagy hajsátora alól: Emilke egy szép nap
rekedt hangon fog krákogni kegyed előtt valami butaságot, és ekkor
kegyed észreveszi, hogy Emilke már férfi. Ó, be csunya dolog is férfinak
lenni!

Leánynak lenni pedig nyomorúság. Aláirom. Az ember megőszül, hogyha
bölcselkedik.

Az eső úgy zuhog, mintha dézsából öntenék. Előveszek egy franczia
regényt, s a hogy kinyitom a könyvet, ezt a mondatot olvasom nagy lelki
épüléssel:

»Minden nő életében van egy pillanat, a mikor ingadozik. Csak ezt a
pillanatot kell megtalálni, és…«

Ó, a háromcsillagos hülye!

De hát ezek az emberek mind egyformán gondolkoznak, vagy mind egyformán
nem gondolkoznak?!…

Soha, soha se emelkednek odáig, hogy egy perczre belepillanthatnának egy
olyan nő lelkébe, a ki méltó erre a névre?!…

Ó, a szerencsétlenek!

Ugy hiszem, egy nőnek, a ki szeret, ha nem vág hozzá olyan
bárány-arczot, mint a szinpadi Ágnesek, nagyon rossz dolga lehet ezen a
világon.

Azok a bizonyos urak rögtön hajlandók nekik tanácsokat adni.

De hát nem tudják elképzelni, hogy micsoda sátáni gőg lakik egy hozzám
hasonló lénynek a lelkében?!…

Nem tudják elképzelni, hogy ha az életemet kellene megváltanom egy
szennyességgel?!… ha elég szerencsétlen volnék úgy imádni egy férfit,
mint az istent!… inkább bele ugranám az első pocsolyába!…

Mondom kegyednek, hogy vakok és ostobák.

_Masa_.

U. i. Ugy-e, ott lesz szombaton a Papa gyászmiséjén?!

Valahogy el ne felejtkezzék róla, édes angyalom!


XIV.  _Ugyanaz, ugyanannak._

Képzelje, édesem, minő szerencsétlenség! _Jewess_t ellopták!

Vége. Soha se simogathatom meg többé gyönyörü, olajzöld tollazatát…
Kedvem volna sirni.

Ó, milyen hitványság is, ellopni egy szegény papagályt! Egy nyomorult
madarat, a melynek csak arra nézve van értéke, a ki megszokta és szereti
szegényt!… Egy nyomorult madarat, a melynek a tolvaj nem veheti semmi
hasznát, mert bajos olyan valakit találnia, a kinek eladhatja!… És még
erre a menthetetlen tolvajlásra is akad vállalkozó!…

Ki fogom hirdettetni, hogy ötszáz frankot adok a becsületes
megtalálónak. De a reménységeim nagyon halványak.

_M_.

U. i. Most kapok Hollósytól egy levelet, melyben bocsánatot kér tőlem a
miatt, hogy késve érkezvén meg Tátrafüredről, nem küldötte meg kegyednek
a szegényeink részére járó összeget annak idejében, hanem csak napok,
sőt talán egy hét multán. De, istenem, hisz akkor kegyed a magáéból volt
kénytelen előlegezni a kis Ilmának, meg a szegény Zsófiának!… Bocsásson
meg, édes angyalom, bocsásson meg!


XV.  _Ugyanaz, ugyanannak._

Csak egy szót irok, mert nagyon fáradt vagyok.

Természetesen, úgy van jólminden, a hogy intézkedett. Miért is kérdezi?
Hisz ha otthon volnék, akkor sem tudnék egyebet tenni, mint hogy
kegyedtől kérnék tanácsot.

El vagyok keseredve; el vagyok törődve; még az életemet is meguntam.

Mindig esik, mindig esik, mindig esik!

Csak már szeptemberben volnánk!

Ó, Biarritz, második hazám!

_M_.


XVI.  _Ugyanaz, ugyanannak._

Augusztusban, de májusi délelőtt.

Itt van Birulov!

Egyszerre érkezett meg a napfénynyel; s nem tudom, melyiknek örültem meg
jobban a kettő közül.

A hogy megláttam kefe-haját és macska-bajuszát, a hogy a távolból felém
villant gonoszságtól ragyogó szeme, felugrottam a székemről, és elébe
szaladtam.

– Hurrah, Birulov! Brávó Birulov! Éljen a régi gárda!

Megráztam a kezét és majd a nyakába borultam.

– Kedvem volna önt megcsókolni! – kiáltottam fel örömömben.

– Tegye meg, grófnő, az isten áldja meg. Higyje el, megérdemlem, olyan
nagy utat tettem meg önért.

– Csak nem értem jött, örök udvarló?!

– Azért jöttem, hogy megkérjem a kezét.

– Ön is, fiam Brutus! – botránkoztam.

– A házasság nálunk családi betegség – mentegetőzött.

– De hát, hogy jutott eszébe ez a képtelenség? És minek köszönhetem,
hogy rám gondolt?

– Meguntam a sok csavargást s arra gondoltam: milyen jó volna
letelepedni a kandalló mellé, a hol egy gyönyörü karosszék, nem,
valóságos trón várja önt, vagy négy esztendő óta. Reménykedni kezdtem,
hogy talán már ön is megelégelte a nomád életet, és – itt vagyok.
Gondolja meg a dolgot, Masa grófnő. Egy, kettő, három, adjon kezet, s
nevessük át együtt az életet.

– Nem, szegény Birulov, az ötlet nem jó. Az egész tervben csak egy okos
pont van: a nevetés.

– Kedvem volna erről is lemondani, ha már a többiről le kell mondanom.

De nem tette. Még mindig a régi kedves kölyök. Két útitáskát hozott tele
mulatságos esettel.

Az első nap nem is engedtem át a társaságnak. Átvigyorogtuk az egész
délutánt.

Másnap már a márkiné elkaparintotta előlem, s csak a lawn tennisnél
találkoztam vele.

Ez a márkiné valóságos polip. Száz karja van, és ha csak teheti, hasznát
veszi mindegyiknek. Birulov megjelenése felvillanyozta az egész
társaságot. Még a hamburgi lányok is kedvesebbeknek látszanak, mióta ő
itt van.

Különben semmi ujság. Azaz bocsánat: Birulov bemutatta a lordot és
Fervacques-ot. Fervacques elég kedves.

A lord szemtelen és nyugtalanitó.

A négy »elválaszthatatlan« közül, mint itt nevezik őket, most csak ez a
kettő van Trouvilleban. A gardenia-herczeg meg a negyedik elmentek
Honfleurbe.

Csókok; egyelőre ezer millió.

_Masa_.


XVII.  _Ugyanaz, ugyanannak._

No látja, édesem, ez a hála!

Én voltam a leghűségesebb trombitása; én kürtöltem a dicsőségét a
leglelkesebben és a legtöbb kitartással. Világos, hogy ha egyszer
életében meg kellett bántania valami fehérszemélyt, ez nem lehetett más,
mint az én csekélységem.

Igazán, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a Gondviselés egész
külön hivatalt tart, mely csakis arra ügyel fel, hogy minden ember,
mindig, következetesen hálátlan legyen.

Nem tudja, aranyosom, kiről van szó?…

Emlékszik-e még rá? Négy vagy öt évvel ezelőtt Berlinben voltunk. Akkor
még mázoltam; következéskép kötelességemnek tartottam, hogy egész nap
ott üljek a nemzetközi kiállitásban.

Ugy, hogy Birulov azt a paraszt-viczczet költötte rám és a kiállitásra,
hogy:

– A képek silányak. De van ott egy nagyon takaros kis személy, a ki őrzi
a képeket; azt érdemes megnézni.

Nos, volt ezen az emlékezetes tárlaton egy kép, valami _Angelus_, s volt
ennek a képnek egy lelkes, elszánt, s a legőrültebb rajongásra kész
bámulója: Galanthay Masa.

Ó, mennyi vitatkozásom volt e miatt a kép miatt!… De hagyjuk. Nem mintha
megváltoztattam volna a véleményemet. A kép gyönyörü, ha az, a ki
festette… nem, legyünk tárgyilagosak.

Tehát: azt a hires _Angelus_t valami Biró Jenő nevü úr festette. És ez a
Biró Jenő nevü úr egy és ugyanazon személy azzal a fekete hajú úrral, a
ki Trouvillet és az álarczos bálokat örökre meggyűlöltette velem.

Igen, édesem, a huszonegy üveg borok és a huszonegy fontos gorombaságok
kedvelője: kiváló tehetségű hazánkfia, Biró Jenő úr.

Mindezt Fervacquestól tudom (a ki, mellékesen szólva, igen kedves
majom.)

A fölfedezés nem érdektelen, ugy-e?

Egy darabig tünődtem rajta: méltó-e rá, hogy kegyeddel közöljem?

De arra a végső eredményre jutottam, hogy: igen. Az eset anyagot adhat a
gondolkozásra a bölcselkedő elmének.

Megigértem ugyan kegyednek, hogy az illető úrról nem beszélek többet, de
bah! – a gentleman nem érdekes többé, bátran beszélhetek róla.

És tudja-e, mért nem érdekes?

Ime, egy őszinte vallomás. Egy bizalmas adalék lelkemnek mélységeiből.

Azt a fénykört, melyet a vakmerősége vont a homloka köré, lefujta a
márkinénak egyetlen egy, megbélyegző, leleplező, megsemmisitő szava.

Kedvesem, ez az ember házas!

A márkiné látta a jegygyürüjét a tulajdon szemével.

Minő sátáni elbizakodottság! Feleséges ember és még kevélykedik! Mert ha
egy legényember vakmerő, annak még van értelme. Annak joga van hozzá. Ez
az örök harcz a nők és férfiak között. De egy házas ember! Egy ember, a
ki már készen van!…

Szinte látom a feleségét. Egy kis, idegbajos sárgaság, a ki madárfejét
kaczérul rejti el egy rengeteg kalap árnyékába. Az a bizonyos nagy, égő
fekete szem, azokkal a bizonyos legyező szempillákkal; apró orr, melyet
a rokonságban bájosnak találnak. Ha jár, hogy előkelőbbnek lássék, kissé
fölfelé szegzi a vállait; s az utczán megfordulnak utána a férfiak, mert
a szeme fehére feltünő, s úgy tudja forgatni ezt a legfőbb kincsét, mint
egy köszörüs. A vendéglőben keztyüs kézzel eszik, és keztyüs kézzel nyul
a szájába, hogy kivegye belőle a csirkecsontot. Kicsit kaczér, de csak
azért, mert ez »chic«, – esküszöm rá, hogy még a »chic«-nél tart –
különben pedig nagy, éhes szemével majdnem felfalja az urát…

Szegény ember!

Mondom önnek, hogy a fekete, polgári nevén: Biró Jenő úr, nem létezik
többé. Tragikus véget ért, mint Phoebus de Châteaupert, a kiről, attól a
percztől fogva, hogy megházasodott, a _Notre-Dame_ költője nem ir többé.

Rám nézve legalább meghalt. Vége; fuit.

Meg akartam irni a gyászbeszédjét és ezekben a sorokban eltemetem őt.

Zöld galylyal övezem körül nevét és – menjünk tovább. Uj nap derült
ránk, mely uj életre hí.

Imádja önt, jobban mint valaha

_Masa_, képfaragó művész, remekművek alkotója, és jó kis lány.


XVIII.  _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Biarritz.

Hisz-e ön a Végzetben, kedvesem?

Ments isten, hogy a predesztináczióra, vagy a kálvinisták egyéb
szörnyüségeire gondoljak. Elégetném a kezemet, mint Mucius Scaevola
(remélem, ő volt), ha elég ügyetlen volna leirni valami efféle
eretnekséget, a mi bármilyen hóbortos vagyok is, soha meg nem fordul a
fejemben.

De lássa, én igy képzelem a dolgot:

A Végzet angyala, hogy pontosan felelhessen meg rengeteg feladatának,
egész intézetet tart az égben, s ennek a magasban székelő intézetnek
egyik alárendelt, élczes alkalmazottja kedvét leli benne, hogy minket
szegény halandókat minduntalan kicsúfoljon.

Ez a vidám aeon ismeri legtitkosabb gondolatainkat, s könnyebb a
lelkének, hogy ha, a felsőbbsége háta megett, mókázhat velünk.

Például:

Tegyük fel, szegény ember, neked az a bogarad, hogy nem akarsz a vizbe
fúlni. Ugy találod, hogy a sáros halál csunya halál. Hogy ezt a csunya
halált elkerülhesd, megtéssz minden képzelhető óvó intézkedést.
Megmérgezed magadat, aztán felméssz egy torony tetejére, onnan leugrasz,
s abban a pillanatban elsütsz egy pisztolyt, melyet szépen a
halántékodnak irányoztál. És holnap mégis ott vagy a jogász-bálban. Mert
méreg helyett tévedésből kőrösi szentelt vizet ittál, a téli kabátod
gombjával fenn akadtál a torony egy állványán, s kiderül, hogy
pisztolyodat párbajsegédek töltötték meg. El vagy keseredve, s fölteszed
magadban, hogy megnyugszol sorsodban, de soha se ülsz hajóra, még
propellerre se.

Légy nyugodt. A vizbe fogsz fúlni. Nápolyban véletlenül megbetegszel,
eszméletlen állapotban hajóra tesznek, a gőzös pokoli bizonyossággal –
elsülyed, olyan alaposan, hogy még egy légy se menekül meg róla.

Vagy mondjuk, nem méssz Nápolyba; nagy óvatosságodban negyven esztendeig
ki nem mozdulsz a lakásodból. Légy nyugodt. Bele fulsz a fürdőkádadba.

Vagy:

Te, másik szegény ember, szereted az egész világot, az első keresztények
testvériességével, a Peabody jóságával, s egy angol regényiró hölgy
gyöngédségével. De van egy ember a világon, a kinek az orra neked nem
tetszik, a ki iránt valami csodálatos, megmagyarázhatatlan idegenkedést
érzesz. Szétosztod vagyonodat a szegények között, sirva búcsúzol el
tizenkét gyermekedtől, s elbujdosol az őserdőkbe, Patagoniába, vagy az
éjszaki sarkra, csakhogy ezt az embert ne lásd.

Légy nyugodt. Mindenütt az utadban fogod találni.

Nem hiszi, hogy igy van?! Tehát hallgasson rám.

Biró Jenő úr, mint Barbarossa Frigyes császár, jól meghalt, és jól el
van temetve. Meghalt, volt, vége; eltemettem őt feledésem népes
mauzoleumába, s hogy valamikép fel ne találjon támadni, lenyomtattam őt
megvetésem súlyos kövével.

És ime, kikel sirjából; mi több, kényszerit rá, hogy foglalkozzam vele.

Láttam, a tulajdon két szememmel láttam, mikor elutazott Trouvilleból, a
herczegével együtt. Örömem oly tiszta és tökéletes volt, hogy misét
mondattam volna, ha attól nem tartok, hogy derék abbénk megver.

Természetesen, nem mulasztottam el megtudni Fervacquestól, hogy hova
mentek. Ha azt mondja, hogy délre mennek, biztosithatom, kedves Helén
kisasszony, hogy Szibériának viszem a vén Aliszt.

Fervacques pontos felelettel szolgált, mely igen megnyugtatóan hangzott.
Angliába mentek, Arbroaths Castleba, s ott is maradnak október végéig.

Ez három héttel ezelőtt történt.

És ime, a hogy megérkezünk Biarritzba, az első ember, a kit
megpillantok, az én halottam.

De ez még semmi. Ez egyszerüen csak boszantó lett volna.

Hanem, úgy kellett történnie – hiszi-e már, hogy van egy gonosz aeon, a
ki incselkedik velünk?! – úgy kellett történnie, hogy Biró Jenő ur, két
napra rá, hogy Biarritzba megérkeztünk, szolgálatot tegyen nekem, még
pedig komoly, jelentékeny szolgálatot.

Kegyed azt fogja kérdezni, hogy talán megmentette az életemet?!…

Higyje el, nem csodálkoznám rajta, ha igy kellett volna történnie. Nem
ülök lóra, csak azért, mert bizonyos vagyok benne, hogy ha eszembe jutna
egyszer kilovagolni, mulhatatlanul bekövetkeznék az, a mit mind a ketten
két milliószor olvastunk két millió angol regényben. A ló elragadna;
erre ő, a napbarnitotta ifjú, utána vágtatna megdühödt paripámnak,
utólérné, aczél öklével megfékezné a veszett állatot, aztán leemelne a
nyeregből, s én mindjárt ott maradnék szépen a nyakában.

Mint a hogy a balladában zengik:

  Es half ein feiner Edelknab
  Der Königin vom Ross herab:
  Es war in dunklen Bogengängen –
  Sie blieb an seinem Halse hängen.

Nem, kedvesem, nem mentette meg az életemet.

De annyit mondhatok, hogy nélküle most igen náthás volnék.

S mivel mostanában kitünően érzem magamat, a szolgálatot, melyet tett,
nem kicsinyelhetem.

A dolog igy történt.

Harmadnapra, hogy megérkeztünk, gyönyörü reggelünk volt; s az ön lusta
tanitványát, a ki máskor kilenczig aluszsza az igazak álmát, ez egyszer
felköltötték reggel hat órakor.

A ki felköltötte, az nem volt más, mint ő felsége, a Nap, saját úri
személyében. Olyan lever-m volt, mint Madame de La Vallièrenek; talán
még valamivel szebb.

Kinéztem az ablakomon.

Szeretem a májusi reggelt, mint mindent a világon, a mi szép. Csakhogy a
májusi reggel (Biarritzban úgy, mint másutt) egy egészséges, élettől
duzzadó, csinos vászoncseléd, a szeptemberi reggel pedig (Biarritzban,
egyedül Biarritzban), az arab regék bűbájos királykisasszonya.

Minő hatások!

A részleteket illetőleg lásd Vajda Pétert, Loti Pétert, meg a többi
leiró Pétereket. Inkább lefestem az egészet, mint hogy leirjam.

Elég az hozzá, el voltam ragadtatva, meg voltam illetődve, tönkre voltam
silányitva.

Eszem ágában se volt, hogy megint lefeküdjem, és tovább aludjam.
Bolondos fejemben egy szép és nagy gondolat érlelődött meg.

Kegyed, drágám, a ki mindig a tyúkokkal ébred és kel, nem tudja, talán
nem is sejti, minő hangulatok szállják meg a délig alvót, ha egyszer,
véletlenül, korán talál felkelni.

Az ember tizszer annyi erőt érez magában, mint máskor, s kéjesen fürdik
abban a tudatban, hogy hőstettet követett el. Mindent szebbnek lát maga
körül, mint rendesen; a világ ujnak, szűznek és elragadónak tünik fel
előtte.

Ez a nagy vállalkozások, a merész ötletek s a hirtelen cselekvések
órája. A ki ebben az órában nem érez kedvet olyan nagyszabású tettekre,
a melyektől máskor borsódzik a háta, az már el van veszve.

S én még elég jól érzem magamat.

Tehát: nem késlekedtem, hanem gondoltam »merészet és nagyot«, s mindjárt
hozzá is fogtam az eszme megvalósitásához.

Addig szutyongattam Lenkét, mig végre illőképpen felöltözött, s aztán,
nem is hederitve az álomkórban szenvedő öreg személyekre, kimentünk a
hegyek közé.

Bizonyosan emlékszik rá, kedves Helén kisasszony, milyen nehezen szántam
rá a fejem, hogy ezt a szegény Lenkét hozzam el magammal, a ki egész
Közép-Európán át folyvást Nagy-Becskerekről sóhajtozik nekem.

De végre, mit tehettem egyebet?! Livia, az én felejthetetlen Liviám, a
ki tavaly még aggasztóan kaczérkodott az Orsini-család legfrissebbik
hajtásával, sok hányattatás után a derék Kovács szerelmében talált
révpartot, s a törvényes és boldog szerelmet elébe tette a kalandoknak,
a kulcsárt elébe a történelmi neveknek. Ida pedig sokkal rövidebb idő
óta van nálam, semhogy nyugodtan rábizhattam volna magamat.

Bele kellett nyugodnom tehát, hogy sorsom osztályosa ez a becskereki
Zrinyi Ilona legyen. És mondhatom, leszámitva azt, hogy Makót boszantóan
sokáig magasztalta Interlaken rovására, jobban viselte magát, mint
vártam.

Csakhogy az a könnyelmüség, hogy siettem a Lenke képességeiben teljesen
megbízni, hamarosan megboszulta magát. A tapasztalt és sokat hányódott
Liviával ez a kaland soha se esett volna meg.

Kitalálja-e, mi történt?

Eltévedtem; igenis eltévedtem.

Tudja, hogy úgy ismerem Biarritz-t, mint a zsebemet. Ezeket a hegyi
utakat százszor is megjártam; és mégis megtörtént.

Talán éppen azért történt meg, mert nagyon elbíztam magamat. Kerestem a
mellékösvényeket, s addig vadásztam a rövidebb utat, mig végre a
hosszabbat se találtam meg többé.

Ez magában még nem lett volna baj.

Hanem abban a perczben, mikor kiderült, hogy nem tudom, merre kell
visszatérnünk, egyszerre csak besötétedett az ég, s a hogy felnéztem,
aggasztó, szinte fenyegető fellegeket pillantottam meg a hegyláncz
felett.

Ennek a fele se volt tréfa. Ha még egy óráig kóválygunk igy, fejvesztve:
kétszer kettő négy, hogy bőrig ázva érkezünk haza. S tudja, mennyire
félek az esőtől.

Még hozzá, olyan könnyedén voltunk öltözve, mint két ballerina. A náthát
biztosra vehettem.

S hiába, nem ismertem ki magam.

Lenke is hasztalanul meresztgette a szemét: Makó körvonalai sehogy se
akartak feltünni a látóhatáron. És igy ő se tudta tájékozni magát.

Természetesen, sehol egy élő lény; akkora se, mint az öklöm.

Már láttam magamat náthásan, s előre hallottam, hogyan magasztalja
Lenke, nagy tüsszögések közt, Becskereket, a hol hasonló helyzetben az
ember meghúzhatja magát vendégszerető kocsiszinek alá.

Ebben a válságos perczben, a hogy ide-oda szaladgálunk, s véletlenül
kibukkanunk egy tisztásra: megpillantom az én halottamat, a mint a
legnagyobb nyugalomban ül egy hordozható festőállvány előtt, és pingál.

Az első pillanatban nagyon megörültem neki, s feléje iramodtam. A
másodikban visszahőköltem.

Ha egyszer meghalt, s nem létezik rám nézve?!…

Igaz, hogy egyszerüen Lenkét küldhettem volna hozzá. De világos, hogy
felnéz, s megtudja, hogy nekem tette a szolgálatot. Talán már látott is.

Akkor már egyenesebb s helyesebb, ha magam fordulok hozzá.

Vajjon megtegyem-e? Vajjon nem derekabb dolog-e, tovább is békén hagyni
a halottat, megázni, és a tulajdon erőnkből vergődni haza?

Igen, csakhogy először is, nem egyedül ázom meg. És másodszor, csakugyan
büszkeség volna-e ez, vagy pedig gyávaság?!…

Mert, hiszi-e vagy nem, valami különös előérzet lepett meg. Az az
előérzet, melyet jól ismernek mindazok, a kik sokáig szoktak ingadozni a
nagy elhatározások előtt. Előérzet, mely már majdnem látás a jövőbe.

Éreztem, hogy ha most nem szólitom meg, akkor igazán meg van halva,
mélységesen, alaposan, örökre. És éreztem azt is, hogy ha most megkérdem
tőle az utat, ebből a semmiségből még nagy dolgok fognak következni.

Eh, miért ne mernék szembe szállani ezekkel a nagy dolgokkal?!… Csak nem
ijedek meg tőlük, mint egy iskolásleány, mint egy játékszer, melyet a
sors ide-oda dobál?!… Csak nem fogok kitérni a jövő elől, mintha valami
végzetes szenvedélytől félnék?!… Mikor sorsomnak nem a Végzet az ura,
hanem én magam!

Szóval, édesem, a kis hiúságom volt az, a mi rábirt, hogy csakugyan
megszólitsam.

A hogy feléje tartottam, észrevett és felállott. Ha véletlenül
meggondolom magamat, akkor se fordulhattam volna vissza.

A legelső ötletem az volt, hogy francziáúl szólitom meg, mintha nem
ismerném s idegennek tartanám.

De ezt a gondolatot elutasitottam magamtól. Ha rászorulunk valakire,
vonjuk le helyzetünkből az összes következéseket s ne hangsúlyozzuk a
kérelmünkben, hogy:

– Ezzel a kéréssel úgy fordulunk önhöz, mint a legelső jöttmenthez. Ne
érezze magát nagyon megtisztelve.

Ha vannak norma-perczek, a mikor nincs jogunk valakit lenézni, úgy ezek
a perczek bizonyára azok, a melyekben kéréssel terheljük. Kérni és
egyúttal páváskodni hozzá, ez nem volna lovagiasság.

S egy igen szigorú biráló azt mondta egyszer rólam:

– Lovagiasabb fiatal embert, mint ez a Masa, keveset találni.
(Emlékszik-e még rá?)

Aztán meg, ha igy cselekszem, bizonyára mosolyog egyet a bajusza alatt.
Kitalálja, hogy csak nem akarom megismerni, s azt képzeli, hogy
haragszom.

S ha nem lett volna szép boszantanom, ennyire megtisztelni sem akartam.

Úgy fordultam tehát hozzá, mint egy ismerőshöz, a kivel egyszer
találkoztunk, s a kire emlékezünk.

– Biró úr, kérem – szólitottam meg magyarul – nem lenne szives
megmondani, merre kell mennem a Casino felé? Eltévedtem, s tartok tőle,
hogy megázom, ha még sokáig keresgélem az utat.

– A legjobb irányban volt, grófnő – felelt – de ha megengedi, hogy
elkisérjem…

– Nagyon lekötelezne.

Nem állhattam meg, hogy egy pillantást ne vessek az állványra, s
megjegyeztem:

– Hanem a képe… Valószinüleg vár valakit, a ki eljön érte és az
eszközeiért…

– Bátran itt hagyhatnám. Alig van még ezen az állványon egyéb, mint a
vászon. Különben, van nekem itt, vagy tiz lépésnyire, egy
Robinzon-barlangom, a hol biztonságba helyezhetem a kincseimet.

Úgy tett, a hogy beszélt. Aztán rendelkezésünkre bocsátotta magát, s
átvette a vezérlő angyal szerepét.

Biarritzról beszéltünk, a hol most van másodszor, majd Spanyolországról,
a honnan csak pár napja érkezett meg. A társalgása elég kellemes; nem
látszik ostobának.

Volt benne annyi tapintat, hogy Trouvillet egy árva szóval sem
emlitette, s úgy viselkedett, mintha annak rendje s módja szerint
ismerkedtünk volna meg. Szóval, nem lehetett ellene kifogásom; és ez
nagyon boszantott.

Ha már föl kellett támasztanom, szerettem volna meggyőződni róla, hogy:
fajankó, a kivel, akár él, akár hal, nem érdemes törődnöm.

Tartozom neki azzal az elégtétellel, hogy megvalljam: nem, ez az úr nem
fajankó; ámbár mintha fából volna, mert feltünően rossz melegvezető.

Azt fogja mondani, aranyosom:

– Ez a hiúságokból összetákolt kis teremtés bizonyosan azt várta, hogy a
szerencsétlen ember mindjárt útközben a lába elé boruljon, s tüstént,
ott a hegyek közt, tartson bűnbánatot, és vezekeljen meg minden bűnéért.

Nos, igen, ezt vártam. Remélem, meg is várhattam volna.

Biarritzban, mely, zárójelek között mondva, az idén majdnem olyan
unalmas, mint Trouville, van egy sereg csinos spanyol asszonyka, de a
többiek között, bizvást állithatom, csak egy hölgy van, a ki imádnivaló.

Ennek a hölgynek a nevét a szerénység tiltja megmondanom.

Maradjon a név örök titok. Elég az hozzá, hogy jó izlésü gavallértól, a
ki azonkivül művész is, elvárná az ember, hogy ennek a kivételes
hölgynek a láttára (különösen, ha elég szerencsés egy óráig beszélgetni
vele) őrüljön meg teljesen és tökéletesen.

Szó sincs róla.

Ez az úr az én csinosságomat nem is vette észre.

Semmi félreértés. Ha egy úr szinészkedik s úgy tesz, mintha nem venné
észre az efféle aprólékos körülményeket, valósággal pedig nagyokat
hunyorgat a szemével: ennél hizelgőbb és kedvesebb dolog nincsen a
világon. Sajnáljátok őt, felebarátaim; nyakig van ő a páczban, nyakig.

De ha az illető nemcsak mímeli a hideg normannt, hanem vak igazán,
valósággal, tökéletesen: ez már fölháboritó.

Maga, kedves kis angyali ártatlanságom, maga ehhez nem ért. De én, a ki
félelmetes tudós vagyok a kaczérkodás művészetének összes szak- és
segéd-tudományaiban, mondhatom kegyednek, hogy ez rengeteg különbség.

És megjegyezhetem azt is, hogy engem pedig a tekintetem soha sem csal
meg. A kaczérkodás ügyeiben az én tekintetem a haruspex tekintete; a
haruspexről ugyanis fölteszem, hogy oda se nézett és jósolt.

Igen, akármilyen hihetetlennek, akármilyen megbotránkoztatónak tessék
is: ez az úr nem vette észre, hogy van Biarritzban egy elragadó
arczocska, a melyhez képest a világ összes andalúziai hölgyei stb. (Lásd
a Magamhoz irt költeményt.)

Tanulság: Biró úr lehet jó útmutató, lehet egy második Bastien Lepage,
lehet még egy csomó kitünő tulajdonság boldog birtokosa, de izlése
nincsen.

Ámbár tagadhatatlan, hogy tett az alulirottnak egy jó szolgálatot. Ezt
az érdemét nem vitathatom el. Alig érkeztünk a Casinohoz, az eső vastag
cseppekben kezdett hullani.

Ime, ez volt a regényem ezzel a második Jaufre Rudellel, a ki előbb
meghal, s csak azután nyájaskodik:

_Melisande_dal.


XIX.  _Ugyanaz, ugyanannak._

Csak futtában irok, mert itt van Georges; Georges, a ki tavaly még a
Lenthéric jobbkeze volt.

Nem szalaszthatom el azt a rendkivüli szerencsét, hogy végre alkalmam
nyilt ezzel a kiváló férfiúval fésültetnem meg magam; azt mondják,
csodákat művel.

Ah, ha csakugyan geniálisabb, mint maga a mester! Mily boldogság volna!

Ma este nagyon szép akarok lenni.

A Casinoban leszünk, a hol Réjane és Cadet valami szörnyüséget fognak
eljátszani. Réjanet már láttam; csunyább és elragadóbb, mint valaha.

Egy ismerős amerikai hölgy, Mrs. Archer beszélte, hogy az előadáson ott
lesz Pablo is, a hires toréador.

Természetesen, el akarom bűvölni ezt az őrült spanyolt.

De nem erről akartam irni.

Kérem, nagyon kérem, édes szentem, ha még mindig megvan az a rossz
szokása, hogy megőrzi az irkafirkáimat, égesse el Trouvilleból irt
utolsó levelemet. Nincs benne semmi különös; de szeretném, hogy ha nem
irtam volna meg.

Addig is, mig kézcsókjaimat természetben, stb. stb,

_Masa_.

Nem állhatom meg, hogy még egy pár szót ne firkantsak.

Olvasta? Észrevette?

A _Figaro_ban olvasom, hogy a lord, a vörös szakállú, szörnyeteg lord,
Brüsszelben véresen viaskodott P. márkival.

Ki ez a P. márki?

Tartok tőle, hogy a mi szegény márkinénk meg tudna felelni erre a
kérdésre, ha ugyan nem volna elfoglalva egy súlyos beteg ápolásával, a
kinek nincs ugyan vörös szakálla, de azért mégis megérdemel némi
részvétet.

_M_.


XX.  _Ugyanaz, ugyanannak._

Kedves, aranyos Helén kisasszony! (Felkiáltó jel, pont, vagy csak
vessző?) A gyüjtés szenvedélye rettenetes. Vannak, a kik lepkéket,
érmeket, vagy elhasznált bélyegeket gyüjtenek; vannak olyanok is, a kik
nem gyüjtenek mást, csak leveleket.

A levélgyüjtő a legveszedelmesebb minden gyüjtő közül. Istenem, ha
elgondolom, hogy engem az ön irományai alapján legalább is
hivatalvesztésre és polgári jogaim elveszitésére lehetne itélni!…

De ha már benne vagyunk, egy vallomással több vagy kevesebb, mindegy.

Ime tehát egy vallomás, melyet már egy hét óta fojtogatok vissza a
kebelembe.

Megint egy rossz tréfáról van szó, mely, félek, a torkomra fog forrni.

Alisz néném, enyhén és rokoni tisztelettel szólva, fölöttébb lehetetlen
asszonyság. Úgy őriz az imádóimtól (a kik, elképzelheti, számosan
vannak), a mint Bartolo, Arnolphe és Argus együttvéve se volnának
képesek. Ez a túlságos nagy gondoskodás lelki békémről, komolyan mondom,
néha terhemre van egy kissé.

Egy szép nap elhatároztam, hogy megbosszulom magamat.

Elkezdtem sóhajtozni. Reggeli alatt szemem a semmiségbe tévedezett,
odakünn el-elmerengtem, kétszer aláhúzott ah-okat és oh-okat bocsátottam
világgá, szóval úgy adtam a szerelmest, mint egy vidéki szende.

Azt hiszi, nem ment lépre? Dehogy nem. A félelem majnem olyan
hiszékenynyé tesz, mint a hiúság. A mit szeretünk hallani, azt szivesen
elhiszszük; a mitől nagyon félünk, annak a rémképétől is könnyen
megijedünk. (Úgy hiszem, ezzel a bölcs mondással nem fosztottam meg
dicsőségétől se La Bruyère-t, se Pascal-t; mindegy.)

Szóval, ravasz asszony létére, beugrott. Beugrott olyan együgyüen, mint
egy falusi a csepűrágónak.

Ez az igazi szó. Mondhatom, a drámai szende mímelésében nyomorúlt kontár
vagyok. Úgy hiszem, hogy ha valaha igazán szerelmes lennék, akkor se
tudnám mutogatni szivem sebeit.

És ha már erről van szó, tudja-e, hogyan képzelem a dolgot?

Ha engem megcsípne a szerelem tarantellája, a következő regényes dolgok
történnének:

I. fejezet. Kis Masa egy szép őszi este megállapitja, hogy tönkre van
silányitva.

II. fejezet. A nevezett megvizsgálja lelkiismeretét. A kérdés az, hogy a
Céladon lángol-e, vagy nem lángol?

_A)_ Ha nem lángol. Egy méla sóhaj; hosszu vonás, s a szerelmi főkönyv
lezáratik.

_B)_ Ha lángol. Bonyodalmak, ujabb kérdések. Vajjon a királyok vagy a
pásztorok rendjéhez tartozik-e?

_a)_ Király, vagy királyka. E szerint semmi sem tartja vissza, hogy
elpanaszolja: »Ó, hölgy, a legfényesebb gyémánt hiányzik koronámból!« A
legfényesebb gyémánt kéreti magát, de leereszkedik a koronához.

_b)_ Pásztor. Föltétlen diadala annak az örökkön igaz életelvnek, hogy:
»Többet ér egy ifju pásztor, mint egy vén király.« Ujabb kérdések.

1. Ha Mahomet jön a hegyhez. Minden rendben van.

2. Ha Mahomet nem jön a hegyhez. A hegy megadja magát a kényszerüségnek,
és ő megy Mahomethez.

III. fejezet. Érsek, orgonaszó, harangzúgás, nyolcz nyoszolyóleány,
fáklyatáncz. Masa és Céladonja lelépnek a szintérről. Viktor
boszúságában megbuktatja a kormányt, Henrik kártyába temeti bánatát.
Vége a komédiának.

A mint láthatja, kedvesem, ez igen komoly tervezet, melyben semmi helye
a szerelmi áradozásoknak. A dolgot úgy határoznám el Ő úrral, mintha
üzletet kötnék vele. S ha eszébe jutna az első napon igy udvariaskodni:
»Szeretlek, szép kis Vadvirág!« – azt mondanám neki: »Céladon úr, az
effélét lehet gondolni, de nem lehet mondani«.

Gyűlölöm a frázisokat. Különösen a szerelmi frázisokat.

Azért nagyon boldog volnék. Csak nem keresnék szavakat a boldogságomhoz.

De térjünk vissza a tárgyhoz. Olyan rendszerkedvelő elméhez, mint a minő
az enyém, nem illett ez az elkalandozás.

Tehát: a Júliákhoz semmi hivatásom, és bizony mondom, olyanformán
játszottam a szerelemtől olvadó hölgyet, mint Aranyváry Auróra
Lignerolles Lujzát.

Remélem, emlékszik még az Aranyváry-családra, illetőleg szintársulatra?
Én most is magam előtt látom szegényeket, mintha csak tegnap jöttem
volna el Szent-Ivánról.

Pedig Szent-Ivántól századok választanak el. Patriarkának képzelem
magam, ha Szent-Ivánra gondolok.

Elég az hozzá, akármilyen rossz műkedvelő vagyok is, Alisz nénémet
sikerült becsapnom. Addig faggatott, mig végre keblére borultam, s
megvallottam neki, hogy: igen, ó, igen, a virágnak megtiltani nem lehet.

Már egy hét óta nem volt egyéb gondolata, mégis azt hittem, hogy megüti
a guta. De nem csinált jelenetet. Összeszedte magát, s egész költői
lénye ezt fejezte ki: »No majd meglássuk!«

Komolyan azt hiszi, hogy mert ő elsőrangú mester a diplomaczia
művészetében, én pedig csak liba vagyok: az lesz, a mit ő akar, s nem
az, a mit én találok kieszelni a hóbortos fejemmel.

Annál jobb rá nézve. Talán rám nézve is.

Vagy három napig egy hanggal se emlitette a dolgot. És azt vettem észre,
hogy kételkedik.

Ekkor követtem el azt a bolondságot, mely most egy kicsit aggasztani
kezd.

A Réjane-este, a Casinoban, bemutattam neki az én Birómat. És mikor
bemutattam, egy pillantást vetettem Alisz nénémre.

A pillantás azt jelentette, hogy:

– Ez az.

Nem tudom, micsoda ördög bujt belém.

Persze, arra számitottam, hogy otthon majd ki fog törni, szét fog
robbanni, s ekkor majd azt mondom neki:

– Kedves néném, az a gavallér házas ember és nyolcz gyermeke van. Az ő
társaságuk csupa nyolczgyermekes családapákból áll. Egyelőre tehát
mindnyájan nyugodtan alhatunk. Nekem elveim vannak.

Csakhogy rosszul számitottam. Nem tört ki és nem robbant szét.

Pedig megértett. Láttam, hogy megértett. Többet mondok, azóta emberemet
nem téveszti szem elől. Tud minden lépéséről.

És… itt a bökkenő. Ez az ember nem is olyan lehetetlen férj, mint
képzeltem. Megtudtam, hogy hat év óta özvegy; egy kis fia van, a ki itt
van vele Biarritzban.

Ugy hiszem, Alisz néném mindezt hamarább tudta meg, mint én magam. S
most már nem hinne nekem.

Annyival kevésbbé hinne, minél inkább az igazat beszélném.

Ő maga hallgat mélyen. S ez a nagy csend kezd nyugtalanitani.

Valamit forral.

A nagy diplomaták, ha hamis nyomon járnak, nagy ügyetlenségeket szoktak
elkövetni. Félek ettől a gyanús némaságtól.

Ha valami ügyetlenséget követne el!… Ha el találná árulni a gyanúját!…
Ha ez a kékszemü ember azt hinné, hogy… Fuj!

Ime, Masa zavarban.

Természetes, hogy most már alaposan elment a kedvem attól, hogy tovább
is ugrassam ezt a mindenre kész vénasszonyt.

Kegyed legelőször is azt fogja kérdezni, hogy honnan ez a nagy atyafiság
a nevezett urral? Miért mutattam be Alisz nénémnek? És igy tovább.

Minderről máskor.

Látogatóm van, nem akarom sokáig várakoztatni. Ha sokáig váratnám, igen
szigorúan itélné meg a mázolásaimat.

Kezét csókolja

az öreg _M_.


XXI.  _Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek._

Budapest, szept. 15.

Édes Masám!

Hogy önnek a legkedvesebb időtöltése: riogatni azokat, a kik önt
szeretik, az már régi dolog.

Én ugyan nem értem ezt a kedvtelést. Istenem, egy olyan együgyü, gyáva
vénleányt, a milyen én vagyok, könnyü megriasztani. Olcsó mulatság ez,
nagyon. Hogy, mégis, mi öröme lehet benne, ha a rakétája elpukkan, nem
tudom elképzelni.

De eszem ágában sincs ezért panaszkodni. Elég jó maga nekem a hibáival
együtt; nem óhajtom másnak, mint a milyen. A hibái nélkül talán nem
találnám olyan kedvesnek, mint igy.

Sőt megvallom, ez a gyermekesség is szeretetreméltónak tűnik fel
előttem. Mindig úgy tapasztaltam, hogy a kiket az Isteni Gondviselés oly
fényes tehetségekkel tüntetett ki, mint önt, azokban a magasabb rendü
értelmiség rendesen meglepő gyermekességekkel egyesül, talán azért, hogy
a többiek ne zúgolódjanak.

Tehát, valahogy félre ne értsen, nem akarok szemrehányást tenni. Csak el
akarom mondani őszintén, a mi nyugtalanit.

Egy darabig azzal biztattam magamat: »Nini, Masa megint a mumust
játszsza«. Annyira hozzászoktatott már a mulatságához, hogy eleinte nem
is gyanakodtam.

De ma már komolyan meg vagyok riadva.

Ujra meg ujra elolvasom kedves leveleit, melyekért nagyon hálás vagyok,
a mint elképzelheti; iparkodom olvasni a sorok között, és nem ismerem ki
többé magamat.

Vénülök, gyöngül a szemem, mely talán soha se is volt egészen jó.

Ezekben a nekem oly kedves, várva-várt levelekben mind gyakrabban és
gyakrabban van szó egy úriemberről, a kiről már tudom, hogy fekete haja
és kék szeme van, de mindössze csak ennyi az, a mit róla tudok.

Ellenben sejtem, hogy ez az úr azok közül az úgynevezett érdekes emberek
közül való, a kik rengeteg sokan vannak; s igy messziről azt a hatást
teszi rám, mintha a mi silány angol regényeinkből szökött volna meg.

Hogy teljesen elmondjam, a mit gondolok, mindenekelőtt sehogy sem tudom
felfogni, hogy maga, a ki olyan kényes izlésű, a ki annyira gyűlöl
mindent, a mi közönséges, hogyan foglalkozhatik ennyit egy olyan úrral,
a kinek minden érdekessége abban áll, hogy szereti a bort, s hogy fiatal
lányokkal szemben nyersen viselkedik?!

A szegény hindu, a ki egy kis rizsből él, azt tartja, hogy: ne üsd meg a
nőt, még virággal se, s bizonyosan hozzá gondolja, hogy: ne bántsd meg
soha, még jó tanácscsal sem. Csak egy angol regényhősben lehet annyi
önzés és durvaság, hogy a nyerseséggel akarjon hatni üvegházban felnőtt
fiatal leányok gyöngéd képzeletére.

De ez mellékes. Bizonyára nagy megtiszteltetés volt arra az úrra nézve,
hogy kegyed észrevette, hanem ez már megtörtént.

A kérdés nem ez. A kérdés csak az, van-e annak akármilyen kis
jelentősége, hogy maga oly feltünően sokat foglalkozik ezzel az úrral,
hozzám irt, kedves leveleiben?

Mert, talán észre se veszi, de – nagyon sokat ir róla. Tréfa-e mindez
elejétől végig, vagy van benne talán egy szemernyi komolyság is?

Nagyon szeretném, hogyha azt felelné: persze, hogy tréfa volt az egész.
Szeretném, ha kiderülne, hogy ezt csak az én együgyüségem nem vette
észre.

Őszintén megvallva, azt vártam, hogy egy szép nap a maga jókedvéből fog
ezzel az ujsággal megörvendeztetni; de hiába vártam. Nincs más
választásom, mint hogy megkérdezzem egyenesen.

Nagyon aggódom, édes Masám, nem tagadom. Az az úr, a kit én az ön
leveleiből ismerek, nem igen kelt bennem rokonérzést. A huszonegy üveg,
melyet maga fénykörben lát a feje körül, én rám nincsen semmi hatással.

Higyje el, édesem, még a legiszákosabb férfiak sem érdemlik meg, hogy
szeressük őket.

Nevessen ki, lelkem, nagyon szeretném, hogy ha kinevetne. Csúfolja ki
ezt az ijedős, poltron vénkisasszonyt; ő maga fog rajta a legjobb izüt
nevetni, hogy ha kicsúfolja.

Attól tartok, hogy nem fog kicsúfolni. Nagyon is tudom, hogy a tréfái
alatt néha veszedelmesen komoly dolgok rejtőznek.

Nagyon félek, édes Masám, a szeszélyeitől; mert tudom, hogy azoknak az
ötleteinek, a melyeket nem tagad meg máról holnapra, holnapután
bolondja, későbben rabja, s ha kell, vértanúja is tud lenni.

Nem pörlök én, lelkem, e miatt. Ez a hiba csak nagylelkü, nemes
természetek hibája; köznapi lelkek nem szoktak bele esni.

De, Isten bocsássa meg, azt óhajtanám: volna más, sokkal csunyább
tulajdonsága, csak ne ez, mely következéseiben mindig komoly, néha
végzetes.

Ez a szép, kedves hiba csábit azokra a balgaságokra, melyek közül egy
elég egy életre.

Meglehet, semmi értelme, hogy mindezzel előhozakodom; kivánom is, hogy
úgy legyen. Akár igy, akár úgy, bocsássa meg: tudja, milyen könnyen
elhagy a bátorságom, s ilyenkor, milyen hamar elvesztem a fejem.

Elég az hozzá, arra kérem, ne ijesztgessen tovább, s szóljon végre
egészen komolyan. Tudom, hogy nem hiába hivatkozom a nyiltságára.

Öleli, csókolja az öreg

_Helén_.


XXII.  _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Biarritz.

Kedves Helén kisasszony!

Igérem, hogy komoly leszek; olyan komoly, a milyen csak tudok lenni. Az
ember nem tökéletes.

A kérdés tehát ez: van-e egy szemernyi igazság is abban a temérdek
gyerekességben, a mit összefirkáltam?

Ime, a tiszta igazság, az egész igazság:

Nem tudom. Magam se tudom. Legalább ma még nem vagyok tisztában
magammal.

Az az úr (mert hiszen róla van szó, ugy-e?) ma még csak a nagy X., az
ismeretlen. Hogy holnap nem válik-e előttem a nagy Ő vé, arról fogalmam
sincs.

Teljességgel nem tartom lehetetlennek, hogy egy félesztendő mulva
felesége leszek annak az úrnak. Ez függ egy kissé tőle is (mert nem
képzelem, hogy valami nagyon kapna ezen az ötleten), és függ egy kissé
tőlem is, a holnapi, a holnaputáni énemtől, melyet nem ismerek, s
melyről csak annyit tudok, hogy nagyon bájos lesz.

És függ különösen annak a gonosz aeonnak kiszámithatatlan ötleteitől.

X. úr mindenesetre érdekel. Érdekel, mint érdekeltek összes eltemetett
szerelmeim, s rajtok kivül számos müvészeti nagyság, többek közt két
vagy három hires tenor is. Ma X.-nek határozott előnye van az operisták
felett, sőt úgy hiszem, még Birulovot is erősen hátra szoritotta
kegyeimben.

De, kérem, ne csodálkozzék azon se, ha ezentúl nem irnék róla többet, s
három hónap mulva azt is elfelejteném, hogy létezett. Minden attól függ,
mit hoz a jövő.

Ezzel befejezhetném a komolyságot, s áttérhetnék a napirendre. De tartok
tőle, hogy nem fogja kielégitőnek találni a feleletemet.

Hogy tehát semmit se hallgassak el: itélje meg maga a helyzetet. Ime, a
tények.

A tények, vagyis: oknyomozó története annak, hogyan keveredtem
atyafiságba kiváló nevü honfitársammal.

1. Mikor első találkozásunk után a Casino előtt elbúcsúztam tőle,
nagylelkű akartam lenni, és azt mondtam neki:

– Igaz, nem nézné meg egyszer a mázolásaimat, meg a szobrászati
remekeimet?! Lekötelezne, ha egy kicsit agyonbirálna. Például holnap,
féltizenkettőkor?

Tüntetni akartam vele, hogy a sértése nem hatott fel hozzám, vagy
legfeljebb olyan jelentéktelen volt, hogy a kis szolgálatával
lemosottnak tekintem.

A ki kővel dob meg, dobd vissza olyan kitüntetéssel, a melyben
közönséges halandók nem szoktak részesülni.

Udvariasan tért ki s azt felelte, hogy valami kötelesség foglalja le
arra az időre.

Nem erőszakoltam s ő se kért más órát.

2. Kiváncsi voltam, mi lehet az a kötelesség, mely előbbvaló, mint Masa
ő fensége, és az ő gyönyörűséges mázolásai? Vajjon létezik-e ilyen
kötelesség? Vagy az egész csak ürügy volt s tulajdonkép fél tőlem?

Megtudtam, hogy féltizenkettő a kis fiának a fürdőórája, s hogy a
gyermek fürdésénél ő is mindig jelen van.

Ugyanekkor megtudtam azt is, hogy özvegy ember, hogy a kis fiával egy
öreg nevelőnő és egy öreg bonne van, s hogy a Continentalban laknak.

3. Néhány nap mulva találkoztam vele, a mint a kis fiát sétáltatta.

Lenkével voltam, s abban az irányban mentem, a melyben ők. A gyermekkel
lehetetlen volt egy pár szót nem váltanom; vagy kétszáz lépésnyire
együtt maradtunk.

A gyermek eszményien szép.

Akar egy háromcsillagos őszinteséget, aranyosom? Ime:

A gyermek egy pillanatra álmodozóvá tett.

Ezzel túlestem regényemnek legkényesebb fejezetén.

4. Kerti mulatság Billion bárónénál, a kit nyájas ujságirók Biarritz
királynőjének szoktak nevezni.

Megpillantok egy macska-bajuszt, egy kefehajat, egy nevető arczot, s
örömömben elrikkantom magamat:

– Birulov!

Egy fekete frakk állott mellettem, a kit előbb nem vettem észre. A mi
emberünk.

Lelkesedésem felköltötte a figyelmét. Arra fordult és megnézte
Birulovot.

Ez volt az első és utolsó udvariassága.

Karon csiptem Birulovot s ott hagytam biarritzi lovagjaimat.

– De hát mi jó szél hozta önt ide? – kérdeztem az én szerelmes fiamtól,
a kiben nekem kedvem telik. – Hisz önnek ma Moszkvában kellene lennie?!

– Eljöttem, grófnő, hogy megkérjem a kezét.

– Ó, Birulov, ön tökéletes volna e nélkül az unalmas, léha refrain
nélkül!…

– Ha ez a história nem mulattatja önt:

  Nous allons la, la, la recommencer.

Egy szép nap be fogja látni, hogy a világ egyformán unalmas Birulovval,
vagy Birulov nélkül, és elfogad a sorstól, mint egy új csapást, a mely
nem számit többé.

– Soha, barátom, soha.

– Ha tudná, grófnő, hogy verstekben kifejezve, milyen hosszú az az út, a
melyet önért tettem!…

Olyan kedvesen mondta, hogy majdnem meghatott. Különben Birulovnak
nagyon jó napja volt. A szerelemnek ettől a Demokritoszától semmi sem
áll távolabb, mint a nagyhangúság, s a reménytelen szerelmest már igazán
nem lehet szeretetreméltóbban és vidámabban adni. Néha magam is azt
hiszem, hogy az egész csak udvarias tréfa; de vannak mondásai, a melyek
elárulják, hogy ez alatt a sok nevetés alatt van egy kis komolyság is.

– De hisz én önt egy hónappal ezelőtt még Trouvilleban hagytam!…

– Másnap már útban voltam hazafelé. Eltemettem a nagybátyámat, s pár nap
mulva ismét elhagytam Moszkvát, hogy mint kegyeletes örököshöz illik,
teljesitsem vagy legalább teljesiteni igyekezzem az elhunyt utolsó
kivánságát. Fájdalom, ez nemcsak rajtam áll; s tartok tőle, hogy a
Birulov-családnak én vagyok és én maradok az utolsó sarjadéka.

– Istenem, hisz ön csupa gyász, szegény barátom!…

Igazságtalan voltam iránta. A körülményekhez képest elég mulattató
tudott lenni. Koronkint úgy tetszett, hogy még soha se láttam ilyen
kedvesnek.

Kifogyhatatlan volt a paraszt-vicczekben, s egy-egy pillanatra eszembe
jutott, hogy a téli esték Pertofkában, ilyen jó czimborával, elég
kedélyesek lehetnek… De éreztem – és ez az, a mi följegyzésreméltó –
hogy Birulov rosszkor jött. Akaratom ellenére összehasonlitásokat
tettem, és ezek nem ütöttek ki a Birulov előnyére. A »bonvivant« lehet
akármilyen szeretetreméltó, az »első szerelmes«-nek mindig van egy
előnye, mely megmagyarázhatatlan, de el nem vitatható, mint maga az
őserő. És hiába veszekedtem magammal, hiába nevettem ki a benyomásaimat,
úgy rémlett, hogy az a másik a komoly szerelmesek osztályába tartozik.
Ismeri kegyed az ilyen buta hangulatokat?!…

Úgy, hogy mikor Birulov egy ujabb madrigált koczkáztatott meg, nem is
állhattam meg, hogy azt ne mondjam neki:

– Nincs szerencséje, szegény Birulov! Mi mind a ketten mostoha gyermekei
vagyunk a sorsnak; tele volnánk ragyogó tulajdonságokkal, de hiányzik
belőlünk az, a melyik a legfontosabb: hogy tudniillik a kellő időben
támadjanak az ötleteink.

Birulov gyanakodva tekintgetett körül.

– Teringettét, annyira elkéstem volna?! – kérdezte, és nevetett hozzá.

– Viz, viz – feleltem – akármerre tekint, mindenütt viz.

A kit ő nem talált meg, azt én még kétszer láttam ezen az emlékezetes
napon.

A reklám-királynő nem takarékoskodott a meghivóival; ott volt nála az
egész Biarritz.

Nem lett volna benne semmi különös, ha emberem ebben a sokaságban végkép
eltünik a szemem elől. S ha így történik, másnap már aligha gondolok
vele. De az a bizonyos gonosz aeon máskép akarta.

Alig egy negyedóra mulva, ujra találkoztam vele. Darzens-szal
beszélgetett, a híres festővel, a kit ön is ismer.

A báróné éppen akkor vált el tőlük, s szembe jött velem. Lehetetlen volt
elmulasztanom, hogy a mulatságról egy pár jó szót ne mondjak neki.

A mester és a tanitvány alig egy pár lépésnyire állottak tőlem, s jól
hallottam mindenik szavukat.

A _Látomás_ról volt szó, a tanitvány legujabb képéről. Darzens csupa bók
volt.

– Milyen haladás a _Léda_ óta! – szólt, nem minden édeskésség nélkül,
mely úgy látszik, kissé boszantotta a másikat.

– Ön nagyon türelmes a _Látomás_sal szemben, de kissé szigorú a szegény
_Léda_ iránt. Abban legalább volt egy kis fiatalság!…

– Ez a harminczéves vaskalapok gőgje – vitatkozott Darzens nevetve.

– Mondja, hogy azoknak a negyvenéveseknek a szomorusága, a kik már
túlélték magukat – felelt amaz.

Én is úgy gondolkoztam, mint Darzens, s egy kissé kiábrándultam a művész
úrból. Az elbizakodottságot és az önteltséget majdnem annyira gyűlölöm,
mint a hazugságot.

(Nem szeretném, ha rágalmazónak látszanám. Azóta rájöttem, hogy
tévedtem. Emberünk őszintén elégedetlen minden ujabb munkájával. Ez
egyszerűen érthetetlen, de igy van.)

Mikor harmadszor találkoztam vele, nem kerülhettem ki, hogy
megszólitsam. Feltünőnek találhatta volna.

Különben is kezdtem belátni, hogy sorsa elől senki se menekülhet. Ha
ennek az úrnak az a hivatása, hogy szerepet játszszék az életemben: ám
lássuk, minő szerepet választ?!

– Tudja-e – szóltam hozzá – hogy meg akarom ismételni a multkori merész
vállalkozást?! De minthogy az ég bizonyára ismét önt szemelte ki, hogy
haza vezéreljen, nem volna-e egyszerűbb, ha mindjárt velem jönne?!

Úgy vettem észre, nem volt túlságosan elragadtatva. De azért igent
mondott. Látszott, hogy nagyon udvarias akar lenni irántam; talán, hogy
jóvá tegye, a mit Trouvilleban vétett.

– Tehát: szombaton reggel hat órakor a Casinónál találom, úgy-e?

Biztatott, hogy csak rendelkezzem vele.

Aztán közönbös dolgokról beszéltünk. Két percz mulva visszatértem
Birulovomhoz.

Aggasztó tünet: minderre pontosan emlékezem.

5. A séta.

Ez igen nevezetes fejezet; tudniillik, ezen a sétán barátkoztunk meg.

Egyéb emlitésreméltó nem is történt az nap.

Úgy neki készülődtem ennek a kirándulásnak, mintha az északi sarkra
indultam volna. De minden óvatosság és esőköpönyeg felesleges volt.

Tapasztalatlanságom felett Lenke őrködött; meg kell jegyeznem, nem igen
volt dolga.

A párbeszédből csak ennyi érdemes a följegyzésre:

_Én_: Lássa, hisz mi egészen jó pajtások lettünk!… Őszintén szólva,
Trouvilleban még nem gondoltam, hogy ennyire meg fogunk barátkozni.

_Ő_: Köszönöm, hogy végre alkalmat ad rá…

_Én_ (közbevágva): Ó, Trouville meg van bocsátva. A biarritzi szivesség
mindenesetre jelentékenyebb volt, mint a seb, melyet Trouvilleból
hoztam.

_Ő_ (mosolyogva): Képzeltem, hogy nem érezte magát szerencsétlennek.

Az egész históriáról nem váltottunk tiz komoly szót. Valami olyanformát
mondott, hogy nincsenek mindig olyan silány hangulatai, mint akkor este,
s hogy bizonyára a legostobább dolog ilyen hangulattal álarczos bálba
menni.

S aztán egyébről beszéltünk.

Szóval kiderült, hogy nem akárki.

6. A Réjane-este, mikor elég balgatag voltam emberemet a vén Alisz ellen
kijátszani: semmi uj. Ismét meggyőződtem róla, hogy nincsenek meg benne
azok a formátlanságok, a melyek a festő urak nagy tömegétől annyira
elveszik a kedvemet.

Ezt hálával nyugtatom. Nem szeretnék olyan úr iránt érdeklődni, a kit
Birulov megitélhetne.

7. Végre megnézte a tudvalévő pocsolyákat és gólyákat. Szegény
szobraimat, meg kell vallanom, nem igen magasztalta.

Biztat, hogy ne hagyjam abba a mázolást. Ez sujtó a szegény imádkozó
lányra.

Aggasztó tünet. Nem nagyon haragudtam meg az inkább lesujtó, mint
biztató birálatért. Egy félóra mulva elmult a haragom. Egy óra mulva
lehetségesnek tartottam, hogy egyben-másban igaza is lehet.

Ekkép híven beszámoltam volna legujabb szerelmem egész történetével.
Itéljen, aranyosom, maga, s közölje velem, hogy: elveszettnek tart-e?

A mi az én véleményemet illeti, Montaignet kell idéznem: »Mit tudom én
azt?!« Meglehet, ezzel befejeztem róla szóló értekezésemet, de
megeshetik az is, hogy nemsokára már így irhatom alá a leveleimet:

_Biróné ténsasszony_.


XXIII.  _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Biarritz, szeptember végén.

Kedves Helén kisasszony!

Meglobogtatom a vörös zászlót, a veszedelem-jelzőt. A helyzet kezd
kétségbeejtővé válni. Viktor, szabaditóm hol vagy?!

Ha már kicsikarta belőlem az igéretet, hogy nyilt leszek, ime. Bár
megvallom, egy darabig gondolkoztam, ne hallgassak-e a dologról mélyen,
mint a ki érzi, hogy ludas, és czélszerünek látja, nem adni életjelt.

Tehát, tudja-e, hogy az az ember kezd nekem nagyon is tetszeni?!

De tréfán kivül.

Ó, tudom igazolni ezt a jobbra át-ot! Győződjék meg maga, hogy ha
nézeteimen csavarintok egyet, igazam van-e, vagy nincs? Előszámlálom a
jó tulajdonságait.

1. Soha se hazudik. (Már pedig ez a jótulajdonság magában foglalja az
összes erényeket. Hősöm tehát kifogástalan lévén, ezzel be is
végezhetném a felsorolást. De várjon csak).

2. Nem közlékeny, és 3. nem törődik vele, hogy mit gondolok róla.

4. Nem beszél rosszat senkiről, de nem is érdeklődik senki iránt.

5. Jó czimboraságot tart velem, és ha elgázolna a vonat, elmondaná
rólam, hogy: »Szegény leány!« (Ehhez hozzá kell tennem: soha, egy
pillanatig se jut eszébe, hogy annak az elragadó teremtésnek, a kivel
beszél, kissé udvarolhatna is. Ha már nagyon észrevehetően pályázom
erre, úgy beburkolja az udvariasságait, mint Chevet a legelső rangú
gyümölcsöt. Nem tagadom, ebben a pontban megbocsátanék neki némi
gyöngeséget; a boszantó erényekért nem rajongok).

6. Szereti Poe Edgart.

7–100. Műveltebb, mint mutatja, egyszerűbb a beszédében, mint a
gondolkodásában, türelmes, mint a ki kijárta az élet összes iskoláit,
nem szereti Alisz nénémet, stb. stb. stb. Ezeket a jelentéktelen
erényeket kissé unalmas volna felsorolni.

101. Határozottan nagyon szép szeme van.

Mindebből persze semmi se következik. Lehetne tőlem oly dicső, mint maga
a tökéletesség, és még se törődném vele. A Pantheon nem remegteti meg a
szivemet.

De… hogy is mondjam?

Van ebben az emberben valami nyugtalanitó. Például, mintha egy nagy,
nagy bűn nyomná a lelkét. Vagy, mintha… Végre is, nem tudom.

Szóval, meg vagyok győződve róla, hogy ennek az embernek valami titka
van. S én szenvedélyes talányfejtő vagyok.

Ne essék még egészen kétségbe, aranyosom, de nem hallgathatom el, hogy
tegnap magam is megrőkönyödtem magamtól.

Képzelje csak.

Roland, a kis négerem, most fog először gyónni és áldozni, s mialatt
erre készülődtünk, kiderült, hogy Roland, bár régóta a leggondosabb
vallásos nevelésben részesül, még nem volt megkeresztelve. Nosza,
szerezzünk hamar egy keresztapát, de kit?

Az első pillanatban rá gondoltam. De – nem mertem megkérni rá, mert a
keresztanya én leszek.

Ez a gyávaság az, a mi azóta gondolkodóba ejtett.

Ha érdekli a Roland sorsa, megnyugtathatom, már meg van keresztelve.
Keresztapjául Birulovot választottam.

Birulov örömmel fogadta el ezt a sok felelősséggel járó hivatalt. Elég
aljas volt megjegyezni, hogy ez az uj összeköttetésünk méltó az ő légies
szerelméhez.

A kis szerecsent Roland, Antal, Márius, Árpád és Szergiusz nevekre
kereszteltettem. A Szergiusz nevet Birulov tiszteletére kell hordania.

A pap igen szép beszédet tartott a keresztelőn, s kijelentette, hogy a
tizennégy éves kis néger most már az én gondjaimra van bízva, s hogy,
mint lelki anyja, tartozom gondot viselni rá, hogy az erény utjáról le
ne térjen.

A gyermek ma egész este ájtatosságait végzi. Holnap Birulov elviszi a
templomba, hogy meggyónjék és megáldozzék.

Birulovot még nem láttam ilyen ünnepies körülmények között. Azt hiszem,
ő maga is fél egy kicsit, hogy holnap nem fogja tudni a leczkéjét. De
minthogy a tennivalója jóformán semmi, remélem, kifogástalan lesz.

Isten önnel, édesem, megszámlálhatatlan csókok.

_Masa_.


XXIV.  _Biró Jenő úrnak. Aláirás nélkül._

Meggondoltam magam, nem megyek.

Pedig úgy örültem ennek a kirándulásnak, mint egy gyerek! Bele beszéltem
magamba, hogy csodákat fogok megismerni; csodákat, melyek talán nem
léteznek.

S ha véletlenül hizelegni talál a férfiúi kevélységének, megpótolom ezt
a kijelentésemet azzal, hogy: nem tudom, kettőjük közül melyik érdekelt
jobban: ön-e, vagy a tenger?

De nem, ez nem hízeleg önnek. Ez is mindegy; minden mindegy. Az egész
história oly kevéssé érdekli önt, mint ama bizonyos megmerevedett nyakú
egyiptomi istenséget.

Jó. Én nem így voltam. Én gyerekül, bolondul, butául örültem a tréfának.
És ezt nem szégyellem megvallani. Soha se gondolok és soha se teszek
olyat, a mit szégyellnék elmondani.

Hanem azért még sem megyek. Megmondom, miért nem.

Ön tegnap este alaposan megrontotta a kedvemet. Láttam, hogy megbánta, a
mit elejtett; de hiába, már késő volt. Én ugyan igyekeztem a gonosz
szókat elfelejteni, s aludtam rájok egyet, de hasztalanul védekeztem
ellenök, a méreg már hatott.

Mondja, kérem, mi ütközött önhöz?

Vallja meg őszintén, olyan bőkezüen, olyan pazarul szórta az
elkedvetlenitő, a lesujtó, az agyonbiráló, a a megsemmisitő
észrevételeket, hogy az méltán zokon eshetett az ön legalázatosabbik
tanitványának is.

Mi jutott eszébe?

Ön tudja, hogy igaz lelkesedés él bennem, már akármit érek. És hogy ha
koronkint magam is úgy beszélek, mintha kisérletezésem csak egy
elkényeztetett kamasz leány ideig-óráig tartó szeszélye volna: ez nem a
művészetnek, hanem magamnak a kicsinylése. Nem könnyelműség, hanem
szemérem.

Tudja azt is, hogy nem képzelődöm, hogy már majdnem elvesztettem minden
bátorságomat.

Miért tesz hát úgy, mintha valami nérói hiúság volna bennem, mintha
elkapatott volna a tömjén, s mintha a »szárnyaim«-at meg kellene
nyirbálni a tulajdon érdekemben?!

Ó, tudom én, hogy az én szárnyaim csak strucczszárnyak. Nem arra valók,
hogy repüljek, hanem csak, hogy koczogjak velök!

S ön mégis úgy beszél, mintha engem a hiúság megvakitott volna, mintha
én egy hülyén elbizakodott, félbolond kis teremtés volnék, a kit
néha-néha nem árt egy kis jeges zuhanynyal leönteni.

De, istenem, ha jót akarunk valakinek, s látjuk, hogy: no mindjárt
belefúl a vizbe, azzal nem mentjük meg, ha a mentőhorgonyt a fejéhez
vágjuk.

Tudom, hogy a mit eddig »alkottam«, nem sokat ér. De ezek a tanulmányok
vannak olyanok, mint az X-é, Y-é és Z-é.

Végre is, mindössze négy esztendeje, hogy festek, három, hogy faragok.
Biz ez nagy idő, de még sem annyi, hogy már le kellene mondani rólam.

Talán nagyot vétettem, hogy kétfélét próbáltam; de nem
felfuvalkodottságból, hanem magam iránt való bizalmatlanságból történt.

Nem találja ön, hogy olyan valakit, a ki csupa jóakarat, csupa
lelkesedés és csupa vágy, így vágni fejbe: »A mit ön csinál, az semmi!«
– majdnem embertelenség?

És éppen ez az, a mi elvette a kedvemet a kirándulástól.

Ne igyekezzék félreérteni. Legyen jóhiszemű.

Nem egy hiúságában sértődött kis leány hitvány boszucskája ez, mely,
iszonyúan szomjazva a megtorlást, a művészben a férfit igyekszik
megboszantani. Nem; ez egy kis kiábrándulás – az emberből. Én annyira
imádom az ön tehetségét, hogy önnek, a művésznek, a szava
kinyilatkoztatás előttem, még akkor is, mikor ez a szó rám nézve
megsemmisitő. De eléggé leány vagyok még arra, hogy a művészt az
embertől ne tudjam teljesen külön választani.

S úgy találom, hogy önnek, a művésznek, bizonyára igaza van, de ön, az
ember, kegyelmesebb lehetett volna.

És tudja-e, hogy én önt a szép óráiban, ha másokról, az egész világról,
a szegényekről, a gyermekekről, a vétkező asszonyokról, s az elbukottak
nagy, szomorú seregéről volt szó, tudja-e, hogy én önt kivételesen,
eszményien jó embernek képzeltem?!

… Pedig én a jóságnál nem ismerek nagyobb tulajdonságot…

De, fájdalom, önnek nemcsak szép órái vannak, hanem megérthetetlen,
gonosz perczei is.

És, hogy egészen megmondjam a gondolatomat, tudja-e, kire emlékeztet
engem ezekben a rossz perczeiben?

Arra a gonosz iskolamesterre, a kinek beteges szenvedélye az volt, hogy
a kisleány-tanitványainak a testét gombostűkkel szúrkálta tele, a mig az
egyik bele nem halt ebbe a nem éppen szelid szadizmusba.

És tegnap este jobban emlékeztetett rá, mint valaha.

Ime, ez az én kiábrándulásom.

Ó, azért nem veszünk össze! Mi soha se fogunk összeveszni.

Mert, bár ön, elég kegyetlenül, megtagad tőlem minden tehetséget, nagyon
jól tudja, hogy így vagy úgy, azért én mégis: a legbecsületesebb és a
legnemesebb lélek vagyok a világon. Vagy talán nem igaz?

Nagyon jól tudja, hogy nem törődöm azokkal, a kik nem értenek meg, s
hogy azok, a kikkel törődöm: megértenek.

Összeveszni ilyen derék, jó kis leánynyal! Remélem, nem jut eszébe.

A mi pedig engem illet, én ezentúl is imádom az ön tehetségét s ezentúl
is tiszteletben tartom nagy számú, jeles tulajdonságát. (Ezek az erények
kissé ridegek ugyan, de annál tiszteletreméltóbbak.)

Mért vesznénk tehát össze?!

Csak nem leszünk azok, a kik eddig voltunk.

Tisztelettel értesitem önt, hogy úri személyét nem imádom többé.

Isten önnel, vagy a viszontlátásra, a hogy önnek tetszik.

Jó estét.


XXV.  _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Kedves Helénem!

A legnagyobb felháborodásban irom önnek ezeket a sorokat.

Ó, ez már mégis sok! Ez már túlmegy minden határon!

Tudja, hogy mennyire megvetettem az egész bandát. Ezt a kedves Viktort,
a ki a kormányt ostromló hatalmas beszédeitől meg egyéb szónoklati
remekeitől nem ér rá a körtét puhitgatni, hanem a kedves mamáját oda
állitja csősznek a körtefa alá; és ezt a Volumniát, a ki Coriolanusának
érdekében ilyen szép szerepre vállalkozik… meg a többieket.

Gyűlöltem őket mindig, mint a bűnömet. De ekkora gyalázatosságot még se
vártam tőlük.

Tudja-e, mit találtak ki?

Még most is arczomba szökik minden vérem, mikor már csak le akarom irni
a dolgot.

De hideg akarok lenni, mert különben meg nem értetem magamat soha.

Tehát, hallgassa csak.

Vagy két hét óta, a délelőtti órákban, nagyokat szoktam kószálni, Lenke
czimborámmal. Mióta a szerencsétlen Birulovnak haza kellett utaznia, ez
az egyetlen mulatságom.

Ábrándozással teljes kirándulásainkról csak a reggelire szoktunk
visszatérni; pontban egykor állitunk be, előbb nem is várnak.

Ma, véletlenül, korábban jöttünk haza. Odakint észrevettem, hogy Lenke
nagyon rosszúl érzi magát – ez a szegény leány egyre jobban hervad Makó
ózonos levegője híján – mit volt mit tennem, visszafordultam vele.

Alisz néném éppen öltözködött, mikor haza értünk; a lányok odabenn
voltak a szobájában. És igy, kis négeremen kivül, senki se vette észre,
hogy megjöttünk.

Lefektettem a beteg honleányt – a kinek egyébként már semmi baja – aztán
visszahuzódtam a szobámba, s elővettem a regényemet.

Szerencsésen el is aludtam rajta.

Arra ébredtem fel, hogy a szomszédos teremben két ember beszélget.

Lakosztályainkat ez a terem választja el egymástól. A pamlag, a melyen
feküdtem, mindjárt ott áll az ajtó közelében, s az ajtó nyitva volt.
Minden szót meg kellett hallanom.

Nem volt ellenemre, hogy a dolog igy történt. A beszélgetők érdekeltek.

Eleinte nem akartam hinni a fülemnek. Mit keres itt Biró Jenő úr?

Ó, bizonyára nem a szive sugallatának engedelmeskedett, mikor a vén
Aliszt meglátogatta. Ha jött, akkor hívták. S ha hívták, ugyan miért?…

Igazán nem értem, hogy a férfiak a hallgatózást olyan szigorúan itélik
meg. A kinek titka van, óvja meg a hallgatózók elől. Ha mi magunk nem
ügyelünk eléggé a titkunkra, nem követelhetjük egy idegen személytől,
hogy ő ügyeljen rá mi helyettünk is.

Szóval, hallgatóztam, a mint nem is tehettem máskép. Ha megmozdulok,
vége a beszélgetésnek.

Ó, egy cseppet se bántam meg ezt a szobalányos cselekedetet! Mindezt jó
volt tudni, és mindezt másként nem tudtam volna meg soha.

Undor fog el a gondolatra, hogy papirra tegyem ezt a beszélgetést, mely
különben nem állt egyébből, mint Alisz néném legválasztékosabb
aljasságaiból. A másik csak azért szólt közbe, hogy útját egyengesse a
minél gyorsabb menekülésnek.

A részletek érdektelenek. A különböző aljasságokat csak ismertetni
fogom, mint egy ügyész; hidegen és utálattal.

Bevezetés. Bocsánatkérés, hogy a tisztelt urat fárasztotta, de a dolog
komoly, stb. A tisztelt úr kijelenti, hogy rendelkezésére áll ő
méltóságának.

Következett a tisztelt úr felmagasztaltatása. A szegény ember elhárit
magától minden megtiszteltetést, s a hangján megérzik, hogy kezdi
rosszul érezni magát.

A művészről az emberre kerül a sor. Az a nagy vélemény, melylyel a
tisztelt úr nemes jelleme iránt viseltetik, arra inditja a beszélőt,
hogy egészen nyiltan szóljon vele, s ne hallgasson el előtte semmit, még
azt sem, a mi a család legfájdalmasabb titkai közé tartozik.

Amaz nem kiváncsi ezekre a titkokra; én annál inkább.

– A vonzalom – szólt amaz – melylyel Mária húgom ön iránt viseltetik,
kötelességemmé tette, hogy ezeket a titkolt sebeket…

– Bocsánat, grófné…

A szegény fiú tiltakozik kézzel-lábbal. Ilyen vonzalom nem létezik; azt
ő jobban tudja.

Egyszerűen, meggyőződéssel, egyenesen beszél, de hiába.

– Kérem önt – sziszeg a vipera – ne tegye szomorú feladatomat még
terhesebbé és még kínosabbá. Én méltánylom az ön lovagiasságát s nagyon
is értem, ha oly tekintetekből, melyeket a társadalmi megegyezés
tulságosan fontosaknak talál…

Emberünk türelmetlenkedni kezd.

– Kedves asszonyom – szól – ha csak ezért volt kegyes hivatni, akkor már
tisztában vagyunk. Én becsületszavamra mondom önnek, hogy hamis nyomon
jár. Mária grófnő, mély sajnálatomra, még azt a, közös érdeklődésünknél
fogva barátságos viszonyt is megszakitotta velem, a melylyel azelőtt
megtisztelt, és igy…

Megérzett a hangján, hogy ha a szive szerint beszélne, igy szólana:

– Hagyjanak már egyszer békében, mert únom az egész tisztelt úri
társaságot. Lehet tőlem az a hölgy a szépséges georgiai
királykisasszony, semmi közöm hozzá. Egyáltalában nem törődöm semmiféle
asszonynépséggel, se a vénekkel, se a fiatalokkal.

Aztán, úgy látszik, fölemelkedett, és vette a kalapját.

– Engedelmet… számitok rá, hogy végig fog hallgatni. Nem olyannak
képzelem önt, a ki a gyanú elől egyszerüen ki szokott térni, hanem
olyannak, a ki szembe száll vele.

Nem értette a dolgot; én sem.

De csakugyan nem szokott kitérni a gyanú elől; kijelentette, hogy kész
meghallgatni ő méltóságát.

S ő méltósága folytatta:

– A vonzalom tehát, melylyel Mária húgom ön iránt viseltetik, fájdalmas
kötelességemmé teszi, hogy családunk titkolt sebeit föltárjam ön előtt.
Ez a vonzalom, a mily heves, épp oly kevéssé megtisztelő önre nézve.

Olyan ostoba voltam, hogy még most se találtam ki, mit akar mondani.
Lángoló arczczal hallgattam; tudtam, hogy valami hallatlan gyalázatosság
rejtőzik a szavai mögött, de nem, ezt nem tudtam elképzelni.

Kegyed, a szent, soha se tudna rájönni, micsoda alávalóságot eszelt ki
ez a némber.

Azt eszelte ki, hogy őrült vagyok.

Ha őrültséget mondok, csak szép szóval akarok kifejezni egy rettentő
csunyaságot. Azt találta ki, hogy Charcot egy betege vagyok, a kinek… a
kinek őrültsége a szerelem. Hivatkozott idegességemre, szeszélyeimre,
művészi hajlandóságaimra, azt hazudta, hogy a legnagyobb gonddal kell
ügyelni rám, s nem átallotta beszennyezni szegény édes anyám emlékét,
nem átallotta rágalmazni apámat, a kinek a jótéteményeiből élt ő is, meg
egész aljas fajtája!…

Az első gondolatom az volt, hogy oda rohanok hozzá, s megkorbácsolom,
vagy legalább is kidobatom a házamból, mint egy alávaló cselédet.

De fölemelt karomat visszarántotta a félelem.

Hisz ezek az emberek mindenre képesek!

Ki biztosit róla, hogy nem használják-e fel ellenem ezt a kitörésemet?
Ki tudja, nem bizonyitják-e rám ezen az alapon, hogy dühöngő bolond
vagyok? Mert hogy ezek, ha máskép czélt nem érnek, készek becsukatni az
ön szegény tanitványát az őrültek házába, arról bizonyos vagyok.

Mondja, édesem, van-e arra mód, hogy egy ép eszü és szerencsétlenségére
gazdag leányt, csak azért, mert nem akar feleségül menni egy úrhoz, a
kit utál, bezárhassanak a gyógyíthatatlan őrültek közé? Én azt hiszem,
van. Olvastam efféle történeteket.

De a félelmen kívül volt még egyéb is, a mi visszatartott, s végig
hallgattatta velem ezeket az aljasságokat.

A boszú gondolata.

Mert boszút fogok állani rajta és kedves csemetéjén. Meg fogom torolni
azt az aljasságát, hogy beszennyezte szüleim emlékét, és boszúm az lesz,
mely nekik a legjobban fog fájni.

Tovább hallgattam tehát a kigyó-sziszegést, és erőt vettem magamon.
Behunytam a szememet, nyugalmat erőltettem az arczomra; ha itt talál a
pamlagon, hadd marja a kétség: vajjon aludtam-e, vagy hallottam mindent?

A beszélgetés vége már nem érdekelt. A többit kitalálhattam.

– Meg voltam és meg vagyok győződve, – folytatta a rettenetes vén
személy – hogy ön nem az az ember, a ki képes volna hasznot húzni egy
családi szerencsétlenségből s visszaélni egy beteg vonzalommal, hogy
ekkép vagyont szerezzen magának. De kötelességem volt önt
figyelmeztetni, úgy az ön érdekében, mint a miénkben. Végre is, a mint
én tudom, ön nem gazdag ember, s a szegénységhez a gyanú hamarább
hozzáférkőzik, mint a… de beszéljünk a másik nagy érdekről. Másrészt,
meg fogja érteni, hogy szerencsétlen húgomat nemcsak a kalandoroktól
kell megvédelmeznem, hanem azoktól a jóhiszemü Lauzunöktől is, a kik
szerelmi kalandot keresnek ott, a hol…

Fuj!

Nem birok az utálatommal.

Az a másik szegény ember, a ki úgy került bele ebbe a csunya históriába,
mint Pilátus a krédóba, olyanformán érezhetett, mint én, mert valami
affélét felelt a viperának, hogy:

– Kedves asszonyom, úgy látom, hogy ebben a házban mindenki bolond, de a
legnagyobb bolond én volnék, ha még tovább is igénybe venném az idejét.
Soha se féltse tőlem a húgát; csak egyszer kinn legyek az ajtón,
esküszöm, vissza se nézek többet.

Udvariasabban mondta, de az értelme körülbelül ez volt. Megcsókoltam
volna, olyan goromba volt.

S ha meggondolom, hogy csak egy semmiségen mult, s ezt a gyalázatosságot
nem tudtam volna meg soha!… Vajjon hogy nézett volna rám ez az ember, ha
véletlenül találkozom vele?!…

Ó, most már lesz gondom rá, hogy még egyszer találkozzam vele, s hogy
ekkor zavarodás nélkül nézhessek a szemébe!…

Nos, aranyosom, mit szól ehhez a kis történethez?

Ha elmondom a befejezését is, azt hiszem, meg lesz elégedve velem.

Mozdulatlanul vártam meg, vajjon kedvelt rokonunk benéz-e a szobámba?
Nem, nem is álmodta, hogy kihallgattam. A hogy Biró elment, nyugodt
lelkiismerettel tért vissza a fészkébe.

Kiosontam, figyelmeztettem Lenkét, hogy hallgasson, megértettem
Roland-Árpáddal, hogy nem látott se jönni, se menni, aztán nagy
énekszóval vonultam be, mint a ki most érkezett haza.

És egész nap igen nyájas voltam hőn szeretett nénémmel. Ó, nem záratom
magam az őrültek házába!

Nyugodtnak látszom, olyan nyugodtnak, mint egy tengerszem felszine. De
kegyed előtt nem titkolom el, hogy nemcsak felháborodás, undor és
gyűlölet az, a mit érzek; hanem egy kicsit meg is vagyok szeppenve.

Istenem, majdnem egészen a hatalmukban vagyok! Ha mindenre készek,
könnyen elbánhatnak velem. Pedig, úgy látszik, nem igen vannak
lelkiismeretbeli aggodalmaik.

Bizony, nem jó egyedül lenni; kezdem belátni, hogy a bibliának ebben is
igaza van. De mit tegyek? Férjhez menjek, csak azért, hogy nyugodtan
alhassam? Ez talán mégis szokatlan neme volna a személy-biztonsági
intézkedéseknek.

Ha Birulov ma itt van, csakugyan nem tudom, hogy ijedtemben nem ejtem-e
ki azt az igent, melyet oly régen vár. Lám; igaza volt. Végre ütött az ő
órája is. De – hogy átkozná magát, ha tudna a dologról! – ma talán ismét
Pertofkában ül; szegénynek nincsen szerencséje.

A titkos óhajtásom az, hogy az ön nyakába varrjam magamat. Ugy-e, nem űz
el magától, kedvesem?! Meglátja, jó leánya leszek a mamájának, és
Emilkének se lesz ellenem semmi kifogása.

Ha semmi se jön közbe – és mi jöhetne?! – tiz nap vagy két hét mulva
indulunk. Pesten aztán egyszerüen megszököm borzasztó őrömtől; addig
pedig óvatos leszek, s nem árulom el magam.

Mindenesetre kérem a válaszát: oda menekülhetek-e kegyedhez? Irja meg
azt is, mit mond kis elbeszélésemhez?

Ugy hiszem, egyetért velem abban, hogy akármilyen otromba volt is maga a
cselszövés, attól a vakmerő gazságtól, melylyel Alisz néném a tervet
végrehajtotta, lehetetlen megtagadni a csodálatunkat.

Kezét csókolja

_Masa_.


XXVI.  _Biró Jenő urnak. Aláirás nélkül._

Bocsássa meg a hiúságomnak ezt a gyöngeséget.

Bizonyára szemérmetesebb volna hallgatnom. De nem tudom megállani, hogy
hallgassak.

Én nem akarom, hogy ön, a kivel aligha találkozom többé, vagy más,
akárki, a kivel valaha három szót váltottam – beszennyezett emléket
vigyen magával rólam. Rólam, erről az imádni való, ragyogó kis
teremtésről, a kit ma egész nap siratok…

Igen, eltalálta. Azt a bizalmas közlést nem csak ön hallotta, hallottam
én is; és nem volt bennem elég lelkierő, hogy a gyalázatos teremtést
megfojtsam érte.

Gyáva vagyok; nem tagadom.

De… bár a régi barátságnak vége, fellázit az a gondolat, hogy ön hitelt
adhat ennek a rettenetességnek.

És azért – egy utolsó kérést.

Legyen irántam kegyelmes és ne gyanúsitsa meghalt kis érzéseimet. Ha
valaha eszébe jutnak, gondoljon rájok részvéttel és szégyenkezés nélkül.

Egészen becsületes kis érzések voltak azok; egészen becsületesek és
egészen ostobák.

Isten önnel.

U. i. Ha a napokban még találkoznék börtönőrömmel, nem árul el. Gyáva
vagyok, félek; nem akarok az őrültek házába kerülni. Az élet oly szép.

Kivánom, hogy boldog legyen, és mindig szépeket álmodjék.


XXVII.  _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Szombat.

Ha mához egy hétre, esti kilencz órakor kisétál a központi pályaudvarba:
valaki a nyakába fog borulni, és megkéri, adjon neki szállást az
éjszakára.

Az ismeretlen tudniillik szökését annak ürügye alatt késziti elő, hogy
önt két-három napra meg akarja látogatni.

_A valaki_.


XXVIII.  _Ugyanaz, ugyanannak. Telegramm._

Nem megyek. Levélben bővebben. Kedves sorait nagyon köszöni s kezét
csókolja

_Masa_.


XXIX.  _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Hogy mért nem megyek?!…

Tegnap reggel kimentem a hegyek közé, hogy elbúcsúzzam a kedves
tanyámtól.

Ha sokat voltunk valahol egyedül, az ismerős Robinzon-tanya utóljára
második otthonunkká válik, a melyet búcsú nélkül hagyni el szinte
lelketlenség volna.

Ugy tetszik, mintha az álmainkból is ott hagynánk valamit. És ki tudja?!
Vajjon visszatérnek-e valaha a tegnapi álmok?

Nem tudtam volna elindulni innen, a nélkül, hogy a helynek, melyet
megszerettem, s melynek eleven, zöld díszlete bizonyára imádóim sorába
szegődött, istenhozzádot ne mondjak.

Hisz örökkön egyedül voltam itt. A szegény Lenke oly kevéssé számit!

És egy idő óta nagyon érzelgős vagyok. A rendesnél is érzelgősebb.

Tehát: magam mellé vettem udvarhölgyemet, és megindultam vele
búcsúlátogatásomra.

Jóreggelt kiáltottam a madaraknak és igyekeztem vigasztalni őket. Azt
csicseregték vissza, hogy Biarritz örökre vigasztalhatatlan lesz.

Pedig nem igaz; van itt egy úr, a ki könnyen vigasztalódnék, hogy ha nem
látna többé.

Világos, hogy találkoznom kellett vele. Ott bukkantam rá, a hol először
volt szerencsém ő komorságához.

Csakhogy most nyájasabban nézett rám, mint akkor, (úgy hiszem, sajnál
egy kicsit), s a hogy meglátott, előmbe jött. Mintha várt volna.

De lehet, hogy eszeágában se voltam. Mindegy.

– Velem jön? – kérdeztem. – Nem fél tőlem?

Nevetett és azt mondta:

– Természetesen. Hisz máskép sohase találna haza!

Azt hittem, csúfolódik. Nem, csak jobb kedvü volt, mint máskor.

Mikor a medvék nevetnek, az ember azt hinné, hogy dörmögést hall.

– Hova megyünk? – kérdezte.

– Ó, nagyot sétálunk! – feleltem. – Meglátogatjuk Zuritát.

– De tudja-e, hogy a Zurita kocsmája még jó messze van?

– Soha se féltsen! A mint meggyőződhetett róla, vállalkozó szellemű
vagyok.

A szél kifútta az arczomat. Átkozottul csinos lehettem.

Lenke oly kiméletlenül tartózkodó volt, hogy szégyenemre vált.

Ilyen körülmények közt persze nem beszélhettünk másról, mint irodalomról
és művészetről.

– Mit visz magával? – kérdezte, rámutatva a könyvemre.

(Tehát, egy kicsit mégis kiváncsi rá, hogy mi lakik bennem.)

Megmutattam neki Baudelairet. Nem szólt semmit, de láttam az arczán,
hogy semmi jót se gondol az olyan kisasszonyokról, a kik Baudelairet
olvassák.

Én pedig semmiféle népnevelő kedvéért se fogom cserben hagyni a
kedveseimet.

S elkezdtem magasztalni a költőmet. Mikor láttam, hogy szeretné
összeránczolni a homlokát, föltettem magamban, hogy megboszantom.

– Hát van szebb vers a _Semper eadem_nél?! Én nem ismerek, és nincs nap,
hogy eszembe ne jusson:

  „D’où vous vient, disiez-vous, cette tristesse étrange,
  Montant comme la mer sur le roc noir et nu?“
  – Quand notre coeur a fait une fois sa vendange,
  Vivre est un mal!…

Ön nem találja ezt gyönyörűnek?

Rám nézett. Észrevette a gonoszságomat, hogy az ő »tristesse
étrange«-ára czélzok, s egyszerüen annyit felelt, hogy:

– Nem.

De ez a kis nézeteltérés csak bárányfelhő volt.

Különben ezt a délelőttöt éltem legszebb estéjének kell neveznem – mint
a komoly Viktor mondaná.

Soha sem ettem jobb izü reggelit, mint Zuritánál. Szereti ön a
kecsketejet? Mondhatom, felséges.

A lovagom majdnem vidám volt. Láttam, erősen igyekezett, hogy kedves
legyen hozzám; de végre is, sikerült neki.

Nem mintha valami nagyon olvadozott volna. De a hangja melegebben
csengett, mint rendesen, s olyan barátságosan, olyan szeliden nézett
rám, mint eddig még soha. És az őszi reggelek oly szépek Biarritzban!

A szellő is enyhébbnek, édesebbnek tetszett, mint máskor. Nem tudom, de
úgy képzelem, ilyen idő lehet az, melyben a baraczkfák másodszor
virágzanak.

A lugasban terittettünk reggelire, s a hogy letettem a poharamat, két
égő, éhes fekete szemet vettem észre, melyek oly mereven voltak rám
függesztve, mint két tőr az alvó zsarnokra.

Valami kóbor czigánygyerek volt, a ki ekképpen megcsodált. Egy tambour
de basque-ot tartott a kezében, s ez az ütött-kopott hangszer, mely
nyilván az erszényhez s nem a szívhez szokott szólani, meg az inkább
festői, mint czélszerü öltözék, melyet a Don Caesar-ivadék kellő
önérzettel viselt, ékesszólóan bizonyitották, hogy a kis csavargó a
kéregetés független, szabad mesterségét folytatja.

El akarták kergetni, de én szeretem a független embereket, s pártját
fogtam. Oda hívattam hozzánk, adtam neki pénzt, s megengedtem, hogy
bemutassa a művészetét.

A czigánygyerek megzörgette hangszerét s elkezdett énekelni:

  Ojos Ilenos de beldad,
  Apartad de vos la ira.
  Y no pagueis con mentira
  A los que os tratan verdad…

Akár hiszi, akár nem, kedvesem, ennél szebb zenét nem hallottam soha.

A Zurita korcsmája nem mondható feltünően előkelő helynek. A Café
Anglaisban és Bignonnál mindenesetre több a kényelem. De nekem úgy
tetszett mintha egy gyönyörű vig operának a díszlete környezne. Még a
tyúkokban is átöltözött kis balletlányokat láttam.

Valami áldott béke ült az egész tájékon. Édes fényben fürdött az udvar,
az országút… de maga ezt nem méltányolja. Majd egyszer lefestem az egész
jelenetet.

Elég az hozzá, mikor megindultunk visszafelé, elfelejtkeztem
Baudelaireről, a kit Lenkének kellett pártfogásába vennie, és folyton
Musset járt a fejemben:

  A Saint Blaise, à la Zuecca,
  Nous étions bien là…

S a Zurita korcsmájára gondoltam, mikor harmadszor is elmondtam
magamban:

  Vivre et mourir là…

(Ugy-e, a legelső levele igy fog kezdődni: »Kedves Masám, egy idő óta
nagyon sok vers van a leveleiben…«?!)

Végre is, nem tudom. Bolond vagyok.

Hazamenet…

Tudja, nem mintha lángoltam volna, s kéz-kézben mentünk volna le a
hegyoldalban. Ó, nagyon illedelmesen mentünk egymás mellett, s inkább
valami boldog, nagyon boldog nyugalmat éreztem, mint azt, a miről a
költők mesélnek. A szivem nem kalapált vadul, és ha a szemébe néztem,
nem gondoltam, hogy a menyországot látom benne.

Csak azt gondoltam, hogy ha ez a két becsületes, okos szem virrasztana
fölöttem: akkor nagyon, nagyon édesen tudnék aludni.

Remélem, meg van elégedve a nyiltságommal.

Ezért nem megyek.

Ön, a ki szent, mert megérti és megbocsátja azt is, a mi öntől idegen,
nem fog nagyon megijedni, ugy-e?

_Masa_.


XXX.  _Napló-jegyzetek._

… Milyen különös! Nem történt velem semmi, de semmi. Még csak egy rózsát
se tűzhetek ide, erre a tiszta lapra…

És mégis érzem, hogy soha, soha se volt ilyen szép napom!

Ó, vannak fényes emlékeim!

Mikor Spaaban, egy gyönyörü este, az egész Casino oda gyűlt az ablakom
alá, hogy meghallgassa az énekemet, s a mint kiléptem az erkélyre, riadó
brávók dobogtatták meg a szivemet.

Aztán meg, mikor először jöttem ki a római operából, s meglepetve vettem
észre, hogy a száz meg száz férfi, a ki ott sorfalat állt, mind, mind
egy szálig, engem néz, mintha királynő volnék. Az a temérdek égő
szempár… mintha égő gyémántok között gázoltam volna, mint egy mesebeli
szépség.

A hogy előre lapozok ebben a kapcsos könyvben, találok még sok efféle
szép napot. Bolondság.

Soha se volt ilyen szép napom, mint ez a mai. Ez volt az első szép
napom.

Mindjárt három óra, s még most se vagyok álmos. Egy dallam jár a
fejemben, az nem hágy aludni.

Mintha most is hallanám:

  Ojos Ilenos de beldad…



NEGYEDIK RÉSZ.


I.

Biró Jenő úr kezet fogott egy bájos kis leánynyal, belenézett két szép
szembe, melyet megcsodáltak már a kontinens minden valamirevaló helyén,
ismételte azt a két szót, melyet utóljára hallott: »a viszontlátásra!« –
aztán megindult magános sétájára. Az ő otthona egy kissé messzebb volt;
odáig lehetett még vagy kétszáz lépés.

Birulov úr, ha egyszer-másszor abban a végtelen szerencsében részesült,
a melyben az imént Biró Jenő úr, az ilyen jelenetek után egy darabig még
sugárzó arczczal szokott járni, mint a hogy a látóhatár is fénylik egy
kis ideig, azután, hogy a nap leáldozott. Biró Jenő úr ellenben
lehorgasztott fejjel bandukolt, s olyan volt, mint a kinek az orra vére
folyik.

Alighanem azt olvashatta abból a méltán csodált szempárból, hogy élni
szép, hogy élni gyönyörűség, mert egy novemberi éjszakára gondolt, egy
rettentő novemberi éjszakára, a mikor Biró Jenő úrnak csak egy gondolata
volt: az, hogy megöli magát.

Azóta sok éjszaka mult már el, de Biró Jenő úr még most is élénken
emlékezett erre a novemberi éjszakára.

Ugy rémlett neki akkor, mintha hosszú, nagyon hosszú, nehéz álomból
ébredt volna fel. Mintha heteken, hónapokon át nem gondolkozott, nem
érezett volna, s mintha csak akkor tért volna vissza az öntudata.

Pedig hát azelőtt is fenn járt, mozgott, beszélgetett az emberekkel,
talán evett és ivott is, csakhogy édeskeveset tudott magáról.

Ugy volt, mint a kit nagyon fejbe találtak kollintani; élt, de ez az
élet csak kábultság volt.

A természet, melyet bölcsnek szoktunk nevezni, s melynek sokféle
katonára van szüksége, gondoskodik róla, hogy a kiknek nagy ütéseket
kell kiállaniok, egy jótékony zsibbadtság segitségével ki is állják a
rájok mért sorsot, s valahogy hamarosan, a mig a sajgás még friss, ne
szökjenek meg állomáshelyükről.

Ez a jótékony zsibbadtság tartotta hatalmában egy pár hónapig a Biró
Jenő úr fejét, s tette lehetővé, hogy künn járhasson a többi ember
között, eleget tehessen a legkevésbbé mulasztható kötelességeknek,
végezhesse, a mit az emberek tőle megvártak, s telhetőleg még értelmes
válaszokat is adhasson a hozzá intézett kérdésekre.

Ez a kábultság azonban nem tarthatott a végtelenig. Azon a bizonyos
novemberi éjszakán föleszmélt, tudatára jutott annak, hogy ő él, s
egyszersmind tudatára jutott annak is, hogy ez egy cseppet sem
örvendetes.

Az igaz, hogy nem látszott rajta semmi különös változás. A tagjai épek
voltak és fiatalok; az ütőere rendesen vert. Csak egy kis sajgást érzett
a szive körül, ez volt az egész.

De ez éppen elég volt neki arra a különös gondolatra, hogy: milyen jó
volna meghalni!

És egy fehér tündér, az egyetlen, a ki igazat mond az embereknek, a
szellemek, villik, tündérek és gnómok szegény játékszereinek, azt
suttogta neki:

– Hidd el, nincs szebb dolog, mint szépen, összekulcsolt kézzel feküdni
egy érczkoporsóban, a másik érczkoporsó mellett, a hol el van temetve az
egész világ. Nincs szebb dolog, mint nem gondolni senkire és semmire,
csak hallgatni a méhek zümmögését, vagy nem hallgatni még ezt sem, mert
még ez is hazugság, hanem egyszerüen belemerülni a semmibe, és fürödni
benne világ végeztéig, mert a Semmi az egyedüli jó, s a Semmi az egyedül
igaz.

Biró Jenő úr, ámbár testének hőmérséklete 37·5, érverése rendes, a feje
világos és tiszta volt, s nem volt semmi baja, csakhogy éppen egy kis
sajgást érzett a szive körül, hitt ennek a fehér arczu tündérnek.

És aztán kiszinezte magában az egyetlen Jót; már ilyen volt a
mestersége.

Hogy igen, ott feküsznek majd szépen, egymás mellett, hogy még holtan is
feléje fog fordulni, Ő felé, a ki a Szép volt s az egész világ, hogy
hallgatni fogják együtt a bolond csízt, a ki szerelemről énekel, s nem
tudja, hogy a szerelem csak egyetlen egy tavasz, hogy igen, ott lesz
megint Mellette, a ki mellett lenni élve-halva az egyedüli boldogság.

Kezébe vette a revolverét (kitünő szerszám volt, Simpson és társa
készitették), de annyi ideje se volt, hogy egy kicsit gyönyörködjék a
szép fényes aczélban, a másik szobából gyermeksírás hallatszott be
hozzá, s ez a hang egy kissé habozóvá tette.

Biró Jenő úr »erkölcsi lény« volt, vagyis abban a hitben növekedett fel,
hogy az ember nem azért jön a világra, mintha itt valami különösen jól
érezhetnők magunkat, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos
kötelességeknek, melyek eredetükben és czéljaikban meglehetősen
rejtelmesek ugyan, de azért igenis léteznek és parancsolnak. Meg volt
győződve róla, hogy ha itt vagy ott élet fakad fel, ez nem valami bolond
véletlen munkája, hanem egy nagyon logikus Erőé, melynek határozott
czéljai vannak, s melynek mi csak gondolattalan katonái, vak eszközei
vagyunk. A szerep megalázó volta nem tette lázadóvá, s nem érezte magát
feloldottnak a rejtelmes kötelességek alól, csak azért, mert nem
kérdezték meg, hogy vállalja-e vagy sem. Bár a titokzatos küldőről
teljességgel nem voltak tiszta fogalmai, s bár az ismeretlen czélok
egészen hidegen hagyták, úgy vélte, hogy még a legokosabb: vakon
engedelmeskedni.

Az ilyen meggyőződések halványulhatnak és kophatnak, de sohasem
enyésznek el teljesen. A ki egyszer »erkölcsi lény« volt: az nagy
bűnössé válhatik, de az akasztófa tövében is »erkölcsi lény« marad.

Nem vesztette el tehát ezt a meggyőződését a mi emberünk sem, a kit
éppen ezek a nézetek tesznek érdemessé arra, hogy esetével
foglalkozzunk. Ha Biró Jenő úr véletlenül nem tartozik az emlitett nézet
hívei közé: az, a mi következik, sohase történt volna meg vele; de
másrészt lehetett volna bármily csodálatos kalandok középpontja,
kalandjaival foglalkozni nem volna érdemes.

De ha megállapitható, hogy Biró Jenő úr ama bizonyos nézetekhez minden
időben, minden viszontagságok között ragaszkodott, másfelül meg kell
jegyezni azt is, hogy ezt minden lelkesedés nélkül cselekedte, és voltak
órái, a mikor zúgolódott. Éppen ezért nem nevezhető története
»hős«-ének; egy hős sohase zúgolódik.

Ismeretes, hogy régebben mért zúgolódott. Alázatos katona volt; nem
voltak lázadó hajlandóságai. Nem panaszolta, hogy a megkérdezése nélkül
sorozták be, hogy nem tudja: miért csatázik, s nem panaszolta végül,
hogy sohase lengett fel szeme láttára a zászló, melynek vak szolgálatára
rendelték. Azt nehezellette, hogy nem kapta pontosan a zsoldját.

S úgy tünt fel előtte, hogy az a szolgáló szellem, a mely mindnyájunkat
ellát utasitásokkal, cserben hagyta őt, ámbátor éppen az ellenkezőt
igérte. Ez a Szellem egykor igy szólt hozzá: »Csak menj előre vakon, ha
bajban léssz, ha csüggedni fogsz, hívj. Jönni fogok.« Biró Jenő úrnak
valaha régen, többször is eszébe jutott ez a titkos igéret. És kiáltott
is egynéhányszor, hogy: »Jövel Szellem!«, de a Szellem csak nem jött.

Talán korán hívta, talán hamar csüggedett, talán nem volt igazi bajban.

S ha zúgolódott is egy kissé, aztán csak megbékélt, s ment előre tovább,
az ismeretlen tengerek felé.

Ezen a novemberi éjszakán nem zúgolódott többé, hanem fellázadt. Azon a
ponton volt, hogy megszökjék az állomáshelyéről.

Ezen a novemberi éjszakán ott tartott, hogy elhajitson magától minden
meggyőződést, s nemcsak a meggyőződéseit. Feloldozva érezte magát minden
kötelességtől. Azt hitte, hogy tisztán lát a sötétben, s a mit ott
látott, mindarról úgy találta, hogy ez nem volt az alkuban. Hogy a
Természet egy lelketlen csaló, s hogy az ember csak az örök paraszt, a
ki mindig be van csapva, bizonyosabbnak tetszett előtte, mint eddig
akármikor. És úgy rémlett neki, hogy ő a legkifosztottabb minden
kifosztott közül. Korábban úgy gondolkozott, hogy ha a Természet rá is
szed bennünket, ez még nem ok arra, hogy mi viszonzásul ne teljesitsük a
ránk rótt kötelességeket. A Természet megcsalhat bennünket, de az Ember
legyen gavallér.

Ezen a novemberi éjszakán azonban nagyon fáradtnak és nagyon megtörtnek
érezte magát. Nem érzett magában semmi kedvet még egyszer
fölegyenesedni. A fehér arczú tündér oly csábitó, oly édes szavakat
suttogott a fülébe, hogy immár képtelen volt minden ellenállásra. Csak
egy gondolata volt, és ez a gondolat éppen nem volt büszke. Pihenni
akart. Pihenni ott, az ő eltemetett világa mellett.

És ha csak a kötelesség hideg, intő szavát hallotta volna, bizony,
Simpson és társának kitünő aczélja alighanem megtette volna azt a
szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas.

Hanem az a hang, melyet Biró Jenő úr hallott, nem a kötelesség hideg,
intő szava volt, hanem egy eleven lény hangja, a kinek kis szivében
friss vér lüktetett, s a kinek gyomrocskája követelte a táplálékot, hogy
majdan férfivá fejlődjék, ujabb áldozatnak, az ismeretes gyötrelmekre, s
ki tudja talán ismeretlen szenvedésekre is.

Ez a hang elriasztotta a fehér arczú tündért. A jelenések nem tűrik el
az Élet harsány szavát.

A revolveres ember megkövülve hallgatózott tovább. Nem mert
megmocczanni, mint egy tolvaj, a ki neszt hall a másik szobából. Csak a
szive dobogott egy kicsit sebesebben; várakozott.

A gyermek elhallgatott; bizonyosan enni adtak neki.

De alig vette vissza a csend sötét birodalmát, kiséretében rémek raja
lepte el a szobát. A rémek körültánczolták az ágyat, aztán tanyát
ütöttek a pallón, mintha otthon érezték volna magukat.

Milyen éjszaka!

Akármerre nézett a sötétben, mindenütt rémképeket látott maga előtt. Itt
az angyalcsináló boszorkány rettentő oduját látta, a kuczkóban egy
iszonyatos kis vázzal, a ki hústalan, nyomorult karocskáit ölelésre
terjesztette felé; amott egy didergő, éhes, a korai munkától
elnyomorodott rongyos kis alakot látott, a ki éjszakának idején a
hólepte utczát rójja, és kéreget, hogy otthon meg ne verjék; látta az
apátlan-anyátlan kis árvát vérben, fagyban, megromolva, látta koldulni,
látta haldokolni, látta elpusztulni a szeméten… És ezek a látomások
felkorbácsolták a könnyü mámorból, melybe a fehér arczú tündér csókja
ejtette.

A Simpson és Társa czég kitünő aczélja ezúttal még nem tehette meg azt a
szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas. Várjunk; a mi késik, nem
múlik.

Ezt a novemberi éjszakát Biró Jenő úr nem felejtette el; s ez a
novemberi éjszaka jutott eszébe, mikor Biarritzban, egy gyönyörű őszi
délelőtt, belenézett két szép szembe, melyet megcsodáltak már a
kontinens minden valamirevaló helyén, és ismételte azt a két szót,
melyet utóljára hallott: »A viszontlátásra!«


II.

Akkor este, a hogy az erkélyére könyökölve a csillagos égboltozatot
nézte – egy ismerős fehér fényalakot látott ott, a hol nem káprázó
szemek a tejutat látják – egyszerre csak a nevén szólitotta valaki:

– Biró Jenő úr!

Tisztán hallotta, hogy a nevén szólitották. A hang sima és megnyerő
volt; s a szobája felől jött.

Biró Jenő úr határozottan emlékezett, hogy az ajtaját bezárta. De mivel
harmincz és egynéhány esztendő alatt megtanulta azt az egyet, hogy soha
semmin se kell csodálkozni, most sem adta át magát az álmélkodásnak,
hanem elvégezte, hogy:

– Valaki bejött a szobámba.

Visszafordult, s átlépett az erkély ajtaján. Csakugyan, valaki bejött a
szobájába.

Előkelő megjelenésű, csinos fiatalember volt, kifogástalan báli
öltözékben. Az arcza kedves, a szeme jóságos, a haja szőke volt.

– Ön bizonyára csodálkozik – szólt sima, kedves hangján – hogy bár az
ajtaját bezárta, zavarni bátorkodtam, de a zárt ajtók nem feszélyeznek,
s a dolgom sürgős.

– Kihez van szerencsém? – kérdezte Biró Jenő úr.

– Én a Sátán vagyok – mutatta be magát az idegen.

– Ugyan ne mondja!

– Önt talán az lepi meg, hogy nem hordom többé viseltes köpönyegemet?!…
Valóban, ingeimet a legjobb czégektől hordatom. A művelődés, kérem,
elhatolt a pokol fenekéig.

– Nagyon örülök, hogy szerencsém van. Tessék helyet foglalni.

– Ön nagyon szives.

– Parancsol egy szivart? Merem ajánlani. Azokból való, a melyeket a
portlandi herczeg készittetett.

– Nagyon lekötelez. Csak akkor szíhatok, ha idefenn járok; odalenn nem
tehetem. Méltóztatik tudni, hogy az otthonom nem alkalmas erre; egy
pillanat, és a szivarnak vége… De, ha megengedi, a dologra térek.

– Kérem.

– Bár a költők fecsegő hirébe kevertek, nem szeretem a sok beszédet.
Azért, igyekszem: a legrövidebben szólni. Én egy kis levélkét hoztam
önnek; hoztam pedig és nem küldöttem azért, mert igen óhajtanám, ha ön a
választ velem egyetértésben lenne szives megszerkeszteni.

– Ah!

– Bizonyos vagyok benne, hogy ön nélkülem nem úgy válaszolna, a mint én
óhajtanám. Ezért láttam szükségesnek, hogy magam látogassam meg önt.
Fájdalom, a mai világban még az én legényeimben se lehet megbízni.

– Ez épp oly meglepő, mint szomorú.

– Tökéletesen igaza van. De ha nem támaszkodhatom a tisztviselőinkre,
bízom a tulajdon rábeszélő képességemben. Ámbár, megvallom, csupa olyan
dolgot lesz szerencsém hangsúlyozni, a miket ön bizonyára nem először
hall.

– Kérem, hallgatom. Az a forma, a melylyel, megvallom, kellemesen lep
meg, könnyen megnyerheti az embert oly eszméknek is, melyek korábban nem
látszottak tetszetőseknek.

– Elhalmoz a szivességével. Remélem azonban, tüstént meghálálhatom. Ez a
levélke, bár egy cseppet se fogja önt meglepni s bár az első pillanatra
puszta alkalmatlanságnak tünhetik fel ön előtt, nem tartalmaz semmi
kellemetlent. Szabad arra kérnem, hogy legyen szives elolvasni?

Biró Jenő úr felbontotta a levelet s elolvasta.

Igy hangzott:

»Kedves barátom!

Meilhac egy vigjátékából tudom, hogy vannak olyan ostoba körülmények, a
melyek közt egy férfi és egy nő, a kik szeretik egymást, s a kik
egyformán okosak, jók és kedvesek, négy felvonáson át kereshetik
egymást, s még akkor se találkoznának össze, ha a hölgy, minden törvény,
szokás és illendőség ellenére, elébe nem menne a férfinak.

Én ugyan a férfiak gondolkozását ebben a pontban képtelen vagyok
megérteni, s azt az aggodalmat, melyről a Meilhac vigjátékában szó van,
egyszerüen nevetségesnek találom, de minthogy ez, úgy látszik, igy van
rendén, ime, elébe megyek önnek és megkérdezem: akarja-e, hogy a
felesége legyek?

Szeretem önt, s elég hiú vagyok azt képzelni, hogy ön is szeret egy
kissé. Ne higyje, hogy nagyon elbizakodott vagyok; csak tegnap óta
képzelődöm igy.

Ha ön is úgy akarja, nagyon hűséges és nagyon jó kis felesége lesz:

_Galanthay Masa_.

U. i. Bocsánat, az utolsó sorokat visszavonom. Nem igérek semmit.

Még egyet. A világért se szóljon senkivel rajtam kívül. Nekem nemcsak
hogy meg kell kérnem, de meg is kell szöktetnem önt.

_M_.«

Biró Jenő úr letette a levelet s ránézett a vendégére.

– Tudja-e, kedves uram – kérdezte az idegen – mennyit ér ez a kis
papiros?

Biró Jenő úrnak úgy tetszett, mintha vendége, a kit előbb igen jó
nevelésü úrnak nézett, kissé szemtelenül nézne rá; a hangját se találta
olyan kellemesnek, mint előbb.

– Ez a kis papiros huszonöt millió forintot ér, a krajczárokra, úgy
hiszem, nem kiváncsi.

S megveregette a Biró Jenő úr vállát.

– Ön elpirul? Tulságosan bizalmaskodónak talál? Hátha még azt is
megkérdezném, hogy a haragtól, vagy az örömtől pirúl-e? Ej, legyen
őszinte, kedves uram; előttem kár feszélyeznie magát. Legyen őszinte és
vallja meg, erre a gondolatra, hogy: »csak a kezemet kell kinyujtanom és
szépen beleülhetek ebbe az óriási vagyonba«, az embernek végig borsódzik
a háta. Csak nem haragszik igazán? Vigasztalhatatlan volnék, hogy ha
haragudnék. Tessék elhinni, eszem-ágában se volt önt megbántani.
Megbántani egy embert, a kinek akkor van huszonöt milliója, a mikor
akarja! Huszonöt millió, kedves uram, a pokolban is nagy pénz. Ennek az
összegnek a hallatára még az ördög is lekapja a süvegét.

– Ezeken az érzelmeken nem csodálkozom. De meg fogja engedni, hogy én
másfélekép is gondolkozhatom, mint ön és tisztelt elvtársai.

– Bizonyos benne, hogy másfélekép gondolkozik, mint mi?

– Mindenesetre azt kell hinnem azok után, a miket szives volt előadni.
Én nem kapom le a süvegemet egy nagy vagyonnak a gondolatára. Nem vagyok
én szinész-asszonyka, a ki nem tudja az életet négy ló, batár,
automobil, yacht, libériás inasok, gyémántok, lehetetlen kalaptollak, s
görcsökben szenvedő vetélytársak nélkül elképzelni. Nem tartozom a
gabonatőzsde apró epikureusai közé, a kik az emberi boldogság
netovábbjának azt tartják, ha az ember mindennap pezsgőben fürödhetik
meg, s nem vagyok lelki rokona azoknak a kereskedő segédeknek, a kiknek
a képzelete nem tud dicsőbbet és lélekemelőbbet, mint ha az ember
versenyistállót tarthat, s fő-főpasája lehet minden mulatóhelynek. Miért
törném magam a nagy vagyon után? Nem vágyódom rá, hogy kastélyom, nagy
szolgaszemélyzetem, bóbitás szeretőim, legyőzhetetlen lovaim és
rettenetes szinekre festett mail-coach-aim legyenek; sőt akár hiszi,
akár nem, azok közé tartozom, a kik a lehető legkevesebbre vágyódnak.
Azokat az apró kényelmeket, a melyek nélkül meglennem talán nehezemre
esnék, a munkámmal is megszerzem magamnak; a nagy vagyon örömeire pedig
nem áhitozom, a mint nem áhitozom például arra sem, hogy király legyek
Közép-Afrikában s úri személyemet fekete katonák őrizzék, a kik
egyenruhaképpen czilindert és fehér gallért viselnének.

– Bocsánatot kérek, ön az igazat mondja, de nem az egész igazságot. Nem
veszi rossz néven, ha egy kis bizalmasságot engedek meg magamnak.

– Csak tessék!

– Ön nem olyan büszke, mint a milyen büszkén szól, és nem olyan
elégedett, mint a milyennek mutatja magát. Igaz, hogy ön ma nem lát
olyan szükséget, mint régen, a mikor még vágyai voltak; igaz, hogy
nincsenek többé nélkülözései, s igaz az is, hogy a mi az élet apró
kényelmeit illeti, ma semmi oka a panaszra. Utazhatik, jöhet-mehet, úgy
élhet, a hogy önnek tetszik; s ha az orvos úgy találja, hogy Biarritz
jót tenne a kis fiának, hónapokat tölthet Biarritzban. Ez bizonyára
olyan helyzet, melyet közönségesen jólétnek szokás nevezni. És mégis,
kedves Biró Jenő úr, ön valójában nagyon, de nagyon szegény ember.

Biró Jenő úr hallgatott. Az idegen folytatta:

– Először is, mert ez a kényelem csak szinpadi kényelem, és senki se
veti meg ezt a hamis jólétet jobban, mint ön maga. Esti nyolcztól
éjfélig tart; ha az előadásnak vége lesz, ön visszakerülhet a
padlásszobájába. Önnek ma meglehetős jövedelme van; a gardénia-herczeg
bolondul az ön képeiért, s igy a munkáinak mindig van egy biztos vevője.
Szerencséjére, a gardénia-herczeg nem maradt magára az itéletével:
vannak visszhangjai és majmolói is, olyanok, a kik nemcsak beszélnek,
hanem koronkint meg is vásárolják az ön képeit. Igy ön könnyen szerezhet
annyit, a mennyi elég rá, hogy a kis fia kényelemben éljen s hogy ön se
nyomorogjon. Csakhogy ön nem örömmel szerzi azt, a mit szerez. A mily
büszkén hivatkozott a munkájára fenszóval, titokban annyira bántja,
égeti önt ez a kereset. S ha egészen őszinte akar lenni, vallja meg,
hogy bensejében ma is átkozza a Sorsot, mely egykor mindent megtagadott,
mindent elvett öntől, ma pedig olyan jólétet juttat önnek, melyet
megszégyenitőnek kell találnia. Senki se mondta önnek, talán nem is
jutott eszébe senkinek, de ön érzi, hogy a mije van, azt nem a
munkájának, nem a tehetségének, hanem egy fiatal ember szeszélyének
köszönheti, a ki II. Lajost játszsza, a II. Lajos művészi érzéke nélkül.
És ez megkeseríti önnek minden falatját, úgy, hogy mikor herczegi
barátja a legkedvesebb önhöz, mikor a legeszeveszettebbül magasztalja az
ön uj képeit (melyek bizony csak árnyékai a régieknek), önnek az szokott
eszébe jutni: nem okosabb vagy legalább is helyesebb volna-e, kiszedni a
zsebéből az aranyait, oda vágni a herczeg elébe, s elmenni a kis fiával
száraz kenyeret enni?!… Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke.

Biró Jenő úr egy nagy füstfelleget fujt maga elé és hallgatott. A másik
mosolyogva sanyargatta tovább:

– És nem is elégedett. Mert, akármilyen megalázó is ez a helyzet az ön
méltóságérzetére nézve: ragaszkodnia kell hozzá – mit mondok? –
görcsösen kell kapaszkodnia belé. Mert ez a mentsvára; a végnek a
legvége. Ha a gardénia-herczeg véletlenül azt a bolondot találja
gondolni, hogy W. G. Baring mégis csak nagyobb művész, mint ön, akkor ön
egy rövid esztendő mulva lelógathatja a lábát a semmibe. A mi nem lehet
kellemes dolog, különösen, ha az ember megszokta az ilyen jó szivarokat.

Biró Jenő úr olyan mozdulatot tett, mely csak a türelmetlenségé
lehetett.

– Ó, kérem – makacskodott a kérlelhetetlen vendég – el tudom képzelni,
hogy önnek nem fog nagyon nehezére esni: lemondani ezekről az
apróságokról. Ha az embernek le kellett mondania mindenről, a miért élni
érdemes, a miért élni öröm: nem olyan nagy áldozat letenni a kényelem
silány élvezeteiről. És tudom azt is, hogy ha úgy beszél, mintha az élet
apró kényelmeinek némi jelentőséget tulajdonitana, ez csak onnan van,
mert önnek alig maradt egyebe ezeknél az apróságoknál, s mert
fájdalmasan nélkülözi azt, a mi helyett ezekkel a hitvány örömökkel kell
beérnie. De, végre is, önnek nincs annyi veszteni valója, hogy ez a
veszteség közönbös lehetne. Engedje meg: akármilyen ízetlen valami is ez
a kényelem, megvan neki a maga jó oldala. Ma ön szép csendesen
bezárkózik a szomorúságába, mint az osztriga a kagylójába. Egy kissé már
meg van halva, s a De Profundis első sorait már bátran elénekelhetnék a
feje fölött; de ön még mindig ön. A kagylójából eddig még nem kaparták
ki: még nincs egészen vége. De ha ön egy szép nap megint a koldusok
piaczán találja magát, ha harminczöt-negyven éves korában, idő előtt
megvénülten, elaggott lélekkel, szárnyaszegetten visszamegy a törekvő
ifjuság boszorkány-konyhájába, uj életet kezdeni, fiatal emberek közé, a
kiknek erejük a reménység, levegőjük a reménység, kifogyhatatlan
kincsesházuk a reménység: akkor már harangoztak önnek. Bizony mondom,
csak elpusztulni menne oda. Ha önt egyszer a balvégzet kikaparja a
kagylójából, ha ön nem élhet többé az emlékeiben, ha ön kénytelen lesz
egészen átadnia magát a jövőnek, a melyben nem hisz: akkor önnek vége,
és mondhatom, másodszor hal meg, a mikor eltemetik. Ismétlem, kedves
Biró Jenő úr, az ön lelkének már csak a fele van meg; de a kényelem
melegágy neki, a melyben még csak elteng valahogy. Veszitse el még ezt a
melegágyat is, biztositom, hogy lelkéből nem marad meg semmi. Még az a
kevés se, a mi okvetetlenül szükséges hozzá, hogy az ember eltengődjék
még egy darabig.

– Nem lesz kár értem – szólt közbe Biró Jenő úr.

– Művésznél igazán csodálatos az ilyen nagy önmegtagadás! – folytatta
mosolyogva az idegen. – De ám legyen. Csakhogy ha ön elveszíti a
kényelmét, ezt ön nem egyedűl fogja megsinyleni, és itt a bökkenő. Ebbe
az ingatag jólétbe, mely akármilyen hitvány, mégis csak jólét, nem csak
ön szokott bele, hanem másvalaki is, a kinek a kényelme kedvesebb önnek,
mint a magáé. Könnyü azt kimondani, hogy: »akkor hát elmegyek száraz
kenyeret enni!« – ha az ember egyedül van, s szabad, mint a madár.
Csakhogy ön nincs egyedül, s ebben a kérdésben ön csak a második
személy, az első egy más valaki. Egy más valaki, a ki nem kérte az
életet, egy más valaki, a kiről önnek szép májusi napokban rózsaszinü
álmai voltak… nagyon türelmetlen ön?… szóval egy más valaki, a kinek a
sorsa ma még az önéhez van kötve.

Elhallgatott. Biró Jenő úr nem szólt semmit; oly buzgalommal szítta a
szivarját, mintha kötelességet teljesitene.

– Végre egy pont, a melyben, úgy látszik, egyetértünk – jegyezte meg a
kisértő. – Megengedi, hogy folytassam?

– Kérem.

– Tehát, kedves uram, ön hajlandó megengedni, hogy az ön kis kényelmének
van némi értéke. Legyen szabad, ezzel szemben, arra figyelmeztetnem,
hogy ez a jólét milyen ingatag. Ön még rövid időre sem biztositotta
magát; nem tett félre, a mint hogy nem is tehetett volna félre valami
sokat. Higyje el, eszem ágában sincs, hogy ezért szemrehányást tegyek
önnek. Meg tudom érteni ezt a könnyelműséget. Volt egy idő, mikor önt
hatalmába keritette az a meggyőződés, hogy minden küzdelem hiábavaló.
Észrevette, hogy az iránytűje kegyetlenül megcsalta önt; rájött, hogy
tévedett, hogy a visszahozhatatlan órákból sokat feláldozott a
hasztalan, a bolond küzdelemnek, és ezt sehogy se tudta megbocsátani a
csaló iránytűnek. Fogta magát, bedobta rossz iránytűjét a tengerbe: és…
menjen a gálya, a merre akar!… jöjjön akármi!… Ugy gondolkozott, hogy a
holnap hazug, s nem törődött többé a holnappal. Ugy gondolkozott, hogy a
mit a jelen megadhat annak a másvalakinek: nem fosztja meg tőle a
bizonytalan holnapért, a holnapért, a melyre reménységgel nem, csak
félve, aggódva tudott gondolni. Nem részletezem ezt tovább; látom, hogy
ez a pár szó is fájt önnek. Szóval, ön nem tett félre, már akármiért.
Pedig talán jobban cselekedett volna, mert ime most már közel van ahhoz
a megzavaró, válságos naphoz, a mikor: nincs tovább. Ha déli szél talál
fúni, az ön jólétének, s ezzel együtt a másvalaki jólétének vége. És ön
remeg, ha rágondol arra a rossz órára, a mikor a gardénia-herczeg, a
kinek az itélete nem különb egy asszonyi szeszélynél, mást talál
gondolni, a mikor a gardénia-herczeg visszhangjai kikiáltják önről, hogy
az ön tehetsége kimerült, a mikor az ön szives vásárlói egyszerre a
faképnél hagyják önt, s a mikor ön elmehet koldulni. Nem, kedves Biró
Jenő úr, ön nem büszke, de nem is elégedett. Azért kérem, könyörgök, ne
sujtsa megvetésével azt a nagy vagyont, mely oly alázatosan kopog az ön
ajtaján.

– Ön igen jó logikus hírében áll – szólt Biró Jenő úr. – Bocsássa meg a
merészségemet, de én úgy találom, hogy kissé gyorsan vonja le a
következtetéseit. Tegyük fel, hogy a kényelmemmel nem vagyok megelégedve
(bár ön is szives megengedni, hogy nem pusztán a herczegnek köszönhetem
a jólétemet), tegyük fel, hogy ez a keserves kis kényelem is
veszedelemben van (bár még nem tapasztalom, mintha ráuntak volna a
képeimre), tegyük fel, hogy csakugyan igen bajos volna ujra kezdenem a
küzködést (bár kegyed is elismeri, hogy csak félig vagyok meghalva):
remélem, nem fog ellentmondani, ha azt állitom, hogy annyit a
legrosszabb esetben is kereshetek, a mennyiből a gyermekemet
eltarthatom. Ehhez nem sok kell; sok szegény ember meg tudja tenni, a ki
teljes épségben sem ér annyit, mint én félig holtan. Kérdem tehát: ha
számithatok rá, a mi előttem a fődolog, miért tagadjam meg, a mit
harminczöt esztendeig a legjobbnak véltem, s miért essem térdre, csak
úgy egyszerre, egy nagy vagyon előtt, melynek a dicséretére ön se tud
egyebet mondani, mint hogy tálczán hozza azokat a kényelmeket, a melyek
nélkül el tudok lenni, s ráadásul azokat az élvezeteket is, a melyekre
nem vágyódom, a melyekre soha se vágyódtam?!

– Engedelmet kérek, ön ebben a pillanatban rosszhiszemü – felelt a sátán
szemrehányóan. – Ha a nagy vagyon, melyre szives figyelmét kérem, nem
volna jó egyébre, minthogy részben nélkülözhető, részben pedig megvetett
anyagi élvezeteket nyujtson: őszintén megvallom, nem merném ügyét védeni
olyan érzékeny lélekkel szemben, a minő ön. De ez a nagy vagyon jó
valami egyébre is, a mint alattomban ön is szives volt elismerni. Jó
például arra, hogy megmentse az embert sok mindenféle nyugtalanságtól, a
mit az imént ön se tagadott. Hozzátehetem ehhez, hogy van más
jótulajdonsága is, többek közt egy szinte megbecsülhetetlen, a melyről,
úgy látszik, szándékosan felejtkezik meg. Ez a nagy vagyon mindenkorra
megmentené önt a legnagyobb gondjától. Mert, kedves uram, ön
teljességgel nem számithat arra, a mit fődolognak nevez. Nem láthatja
meg a tűkörből, hogy meddig él: nincs a homlokára irva. S ha véletlenül
holnap, holnapután, egy vagy két év mulva váratlanul be találja hunyni a
szemét: kérdem, ki fogja eltartani a gyermekét, a kinek önön kivül
nincsen senkije?! Az a szegény, beteg teremtés, a ki az árva gyermekre
egy pár esztendeig gondot viselt, elköltözött hazájába, az árnyékok
közé. Nos, és ha ma önre kerül a sor? Ej, kedves uram, ön nem tartozik
azok közé, a kiknek jelszavuk az az ismert mondás, mely így hangzik:
»Utánam az özönviz!…«

A szőke fiatalember, a ki jó logikus hírében áll, megelégedéssel látta,
hogy Biró Jenő úr nem szándékozik ellentmondani, s aztán így folytatta:

– De oktalanság volna elhallgatnom, hogy a nagy vagyonnak, melyet szives
jóindulatába ajánlok, vannak gyümölcsöző jótulajdonságai is. Nemcsak a
gondtól, a nélkülözéstől, és a megaláztatásoktól óvná meg önt, hanem
tekintélyt, hatalmat adna önnek, lábához rakná a sikert, a dicsőséget, s
gondoskodnék a neve halhatatlanságáról. Az ön tehetsége gyémánt, mely
azonban – fájdalom – egy csomó cseh üveg közt hever. Azt mondtam, hogy
köztük? – rosszul mondtam, azt kellett volna mondanom, hogy alattuk
hever. És az igazi műértő olyan kevés! De foglaltassa csak ezt a
gyémántot aranyba: majd meglátja, hogy’ fogják csodálni!

– Ha csak akkor veszik észre a tehetségemet – szólt Biró Jenő úr – a
mikor villamos világitás mellett mutogatom a képeimet, úgy jobb, ha
egyátaljában nem tudnak rólam. Különben, azt hiszem, hogy a mi tehetség
élt bennem, az is a végét járja. Nincs bennem többé hiúság, s a
hatalomra sem vágyódom. Nem óhajtok én már magamnak egyebet, csak békét,
nyugalmat.

– Ej, legyen egészen őszinte! Soha se gondol rá, micsoda pokoli
gyönyörűség volna megtorolni azt a sok igazságtalanságot, megaláztatást,
lenézést, melyet egykor el kellett szenvednie? Rosszul mondom… a melyet
akkor kellett elszenvednie, a mikor még élni akart, a mikor a lelke még
fiatal volt, a mikor még élt önben a tehetség is, és a büszkeség is?!…

– Nem, nem gondolok rá. Csípésekért, harapásokért nem akarok boszút
állani.

– Bizonyára ön a leghiggadtabb a két világrész összes művészei közül! De
azt nem fogja letagadni, hogy mégis csak művész; s mint művész, remélem,
nem hagyja figyelmen kívül ennek a könnyen megszerezhető nagy érzésnek
legalább a művészeti oldalát. Ha elsorvadtak, elsenyvedtek, megfakultak
is a szenvedélyei, bizonyos vagyok benne, hogy még nem veszett ki önből
minden érdeklődés az iránt, a mi uj, a mi nagy, a mi szép. És én egy uj,
ismeretlen, királyi érzést kinálok önnek. Mondja, tisztelt uram,
akármilyen átszellemültnek tartja is magát, akármennyire megtisztultnak
látja is lelkét a kicsinyes kivánságoktól: nem lappang odabenn, a hamu
alatt, egy kis pogány kiváncsiság? Tegye a kezét a szivére, és vallja
meg: néha, egy-egy rossz órájában, nem kiváncsi-e rá, hogy micsoda érzés
lehet az, ha az ismert alakok, a kik hajdan tiportak rajtunk, hason
csúsznak a lábunk elé, s mi Kónsz isten égi közönbösségével türjük
tömjénjüket, s hallgatjuk gyermekes, ostoba siránkozásaikat?!… Higyje
el, kedves uram, kár volna, ha meghalna, mielőtt ezt az érzést
megismerte. Mondja, nem restelné, ha művész létére soha se látta volna a
nap felkeltét?!… s biztositom, hogy az a látvány, melyet én kinálok, van
oly fölséges, mint amaz. Meglehet, hogy ön igazán nem óhajtja megtorolni
a csípéseket, a harapásokat, a megaláztatásait, de teringettét, festő
uram, nem teszünk mindent silány önérdekből, s én ezzel az anyagias
nembánomsággal, ezzel a félig bölcsészi, félig állati nyugodtsággal és
közönbösséggel szemben, hivatkozom a művészi lélekre, hivatkozom a
festőre, és hivatkozom arra az örök elvre, hogy a művészet czélja: maga
a művészet.

– Ön kitünő vitatkozó, tisztelt Sátán úr, s úgy hiszem, még azt is be
tudná bizonyitani, hogy a művészetnek szükségképpen karöltve kell járnia
a nagy vagyonnal…

– Miért ne?! – vágott közbe a szőke. – S ha erre vállalkoznám,
semmiesetre se mulasztanám el megemliteni, mennyit nyerne a művészet, ha
ön soha egy ecsetvonást se tenne kénytelenségből, hanem hónapokat
szentelhetne egy álomnak, s csak akkor dolgoznék, a mikor az ihlet
malasztja teljes bőségben szállja meg önt. De én nem vitatkozom erről, s
nem folytatom a nagy vagyon dicséretét. Végre is ebben a pontban, ha nem
értünk is egészen egyet, nem olyan áthidalhatatlanok a nézeteink.

(Az utóbbi szavakat ismét nyájas, megnyerő, derült tekintetével kisérte,
s azzal a mosolygással, melyet róla neveztek el.)

– És feladatomnak – folytatta – csak a kisebbik része az, hogy a nagy
vagyont, melylyel megkinálni bátorkodom, szives figyelmébe ajánljam; ő
maga jobban ajánlja magát, mint bármi szó. Az én feladatom
tulajdonképpen az, hogy bebizonyitsam önnek: mily semmisek azok az okok,
a melyek alapján ön ezt a nagy vagyont vissza akarja utasitani…

– Engedelmet kérek – szólt közbe Biró Jenő úr – de most rajtam a sor,
hogy a rosszhiszemüség vádját hangoztassam. Kérem, ne zavarjuk össze a
dolgokat. Ön nem kinál meg engem ezzel a nagy vagyonnal, csak csalogat
vele. Született jogász létére csak nem fogja azt állitani, hogy a
feleség vagyona tulajdonképpen a férj vagyona?!…

– Éppen azért, mert született jogász vagyok, merném állitani, a minthogy
én kész vagyok mindent állitani, a minek ön az ellenkezőjét gondolja. Ne
ijedjen meg, kérem, nem esem a régi módi, czopfos ördögök hibájába, a
kik mindent tagadtak, és mindent állitottak, a mint észak vagy dél felől
fujt a szél vagy fujdogált a szellő. Én jó ördög vagyok; s ezúttal sem
makacskodom. Legyen úgy, a mint mondja. De viszont, engedje meg, hogy a
feleség vagyona és a férj keze olyan közel vannak egymáshoz, hogy a
különbségen nyargalni nem érdemes. Hozzá tehetem, hogy a jelen esetben
nem is illik ezt tennie. Ha vén sárkányok bérelt férjei értekeznek erről
a különbségről, annak még van értelme. De semmi értelme sincs akkor, ha
a házasság olyan eszményi összeköttetés alapján jő létre, a milyen a mi
értekezésünkre alkalmat adott. Hová gondol, tisztelt uram?! Ej, ej, ön
máris restelli, a mit mondott. Az a hölgy, a kiről szó van, sokkal
nemesebb, sokkal finomabb lélek, semhogy olyan hitványságokkal, mint a
pénz, a legkevesebbet is törődnék. A férje azt fogja tenni a vagyonával,
a mit akar. Ezt ön épp oly jól tudja, mint én. És ha csak róla lehetne
szó, erre a kérdésre nem is vesztegetnék több szót. De tudom, ön azt
akarja ellenvetni, hogy kettőn áll a vásár, s hogy az a férj, a kiről
beszélünk, lelki finomság dolgában nem fog a feleség mögött maradni. Én
is úgy képzelem, csakhogy, engedje meg figyelmeztetnem, ez egy cseppet
se változtat a dolgon. Ha ön nem is nyúl hozzá, a nagy vagyon, melyet
kinálok, tudni fogja a kötelességét. És szerez majd önnek egy másikat, a
melyhez már hozzányúlhat minden aggodalom nélkül. Mert, tessék elhinni,
a nagy vagyon is olyan, mint az asszony; azt az embert keresi, a kinek
az oldalán már ott lát egy másikat.

– Szóval – szakitotta félbe a bőbeszédű sátánt Biró Jenő úr – az ön
sokat emlegetett vagyona nagyon tiszteletreméltó földi jó, melynek egyéb
erényei mellett megvan az a tökéletessége is, hogy valóság. S minthogy
ekképpen be vannak bizonyitva összes jelességei, most már nincs egyéb
hátra, mint hogy kinyujtsam érte a kezemet, s elkövessek egy csinos
gazságot…

– Gazság! Micsoda gazság?! – vágott közbe a szőke. – Bocsánat, kedves
uram, de ha gazságról volna szó, először: eszem ágában se lett volna épp
önre gondolni, és másodszor: nem jöttem volna én. Az olyan ügyeket, a
minőkről ön beszél, a cselédeimre szoktam bízni; a mi engem illet, nem
szeretem a csunya dolgokat. Én gentleman vagyok, kedves uram.

Nagyon fölingerelte ez a szó, de izgatottságában se zökkent ki előkelő
magatartásából. Nem csinált jelenetet, hanem erőt vett magán, visszaült
a székébe, a honnan előbb megbotránkozva pattant fel, rágyujtott egy
második szivarra, s azután megint nyugodtan folytatta:

– Igazán, majdnem zokon vettem ezt a szót, pedig el lehettem volna
készülve rá. Ön művész, a heveskedés jogában áll, s több tekintetre
tarthat számot, mint más, közönséges ember. Nem kellett volna
elfelejtenem azt sem, hogy azok közé tartozik, a kik a nekik nem tetsző
dolgoknak csunya neveket adnak, s a kiket a tulajdon erős szavaik
lázitanak fel. Ez a hiba nemes hiba, s én nem olyan fából vagyok
faragva, hogy ezért szemrehányással illessem. De hivatkozom a
méltányosságára. Ön igen erős szót használt. Legyen türelmes, nézzen jól
a szemébe a kérdéses valaminek, és aztán vallja meg, hogy nem volt
igaza, mikor ezt az erős szót használta.

És neheztelő hangon tette hozzá:

– Gazság?!… De hát olyan népségnek látszom én, a ki akárkit is gazságra
akar csábitani?!

A hangja olyan lágy és sima volt, a tekintetében annyi jóság és
nyájasság tükröződött, hogy Biró Jenő úr megijedt tőle.

De azért nem engedett.

– Szemébe nézek a kérdéses valaminek – válaszolt – és megmaradok a szó
mellett.

– Ej, kedves uram, ha ön makacsabb a legrosszabb ügyvédnél, akkor mi
soha sem értünk egyet. Pedig nekem ez a czélom, s nem az, hogy szavakon
nyargaljak. Jól van, ön nem hajlandó engedményeket tenni; hát, nem
bánom, teszek engedményeket én. Ön azt állitja, hogy pénzért házasodni
igen csunya dolog. Én ugyan, s velem együtt több millió ember, más
véleményen vagyunk, de hagyján. Bár felhozhatnám, hogy a világ, mely
egyébként igen kegyetlen szokott lenni, ebben a kérdésben sokkal
türelmesebb önnél, s bár hangsúlyozhatnám, hogy a világnak, a mikor
türelmes, mindig nagy oka van rá: nem vitatkozom. Nem akarok
akadékoskodni. Megengedem, hogy ha valaki elvesz egy vén boszorkányt,
csak azért, hogy eltartassa magát vele, s talán, hogy legyen, a ki
megfizesse a házon kivüli szórakozásait, minthogy ő maga lustább és
nyomorultabb, semhogy megélni és jól élni tudjon, szóval, hogy ha valaki
áruba bocsátja az egyetlent, a mije van, a férfiasságát, megengedem,
mondom, hogy az ilyen úr nem valami nagy jellem; sőt miattam olyan nevet
adhat neki, a milyet akar, legyen az összeköttetése törvénytelen vagy
törvénynyel szentesitett. Jól van. De mit tartozik ránk az efféle
dolog?! Remélem, megengedi, hogy mi csak más hajóban evezünk?! Én egy
nagyon bájos, nagyon fiatal, nagyon eszes, nagyon kedves kis leány kezét
kinálom önnek, a ki imádja önt, s a kinek nincs egyéb hibája, mint hogy
szerencsétlenségére nagyon gazdag is. Ön csupa jó hajlandósággal
viseltetik ez iránt a kisasszony iránt, és mégis úgy tesz, mintha őt
elvenni valami iszonyu dolog volna. Miért? Mert gazdag? Teringettét, nem
tehet róla. És ez olyan mellékes is neki, olyan keveset gondol erre a
rettentő vagyonra, s olyan bizonyos benne, hogy a lelke és a szive
kincsei hóditották meg önt! Tessék elhinni, ön az egyetlen ember ezen a
kerek világon, a ki mikor ilyen mesés szerencse kinálkozik számára,
tudni sem akar az egészről. Ön ismeri Birulov urat. Biztosithatom róla,
hogy Birulov ur, a ki pedig tökéletes gentleman, nagyon boldognak érezné
magát, ha megtehetné azt, a mitől ön iszonyodik, két kézzel kapna az
ajánlaton, egy egész életen át egyebet se tenne, csak hálálkodnék a
gondviselésnek, és soha, de soha se jutna eszébe az a képtelen gondolat,
hogy ő tulajdonképpen gazságot követett el.

– És Birulov úrnak igaza volna – szólt Biró Jenő úr. – Csakhogy az ő
esete egészen más, mint az enyém. Ha ketten teszik ugyanazt: a dolog nem
ugyanaz. Ő csak azt tenné, a mi a legtermészetesebb dolog a világon, mig
én, ha ugyanarra a dologra vállalkoznám, gazságot követnék el.

– Szabad tudnom, hogy miért?

– Azért, mert én megcsalnám azt a kisasszonyt. Megcsalnám olyan
hitványul, mint a legközönségesebb csaló, még hitványabbul, mert én nem
a jóhiszemüségével, hanem a legnemesebb érzéseivel élnék vissza,
megcsalnám nyomorultul, mert ő ezen a vásáron mindenét elveszitené.

– Ezt ön maga se gondolja komolyan.

– Dehogy nem gondolom komolyan! Ha ő a kezét nyujtja nekem, ezt abban a
hiszemben teszi, hogy olyan bájos, kedves, ragyogó teremtést, mint ő,
majdnem lehetetlen nem szeretni. Ennyi hiúságot meg lehet bocsátani egy
olyan lénynek, a ki arra van hivatva, hogy tessék, hogy ünnepeljék, hogy
elbájolja az egész világot. Természetesnek találom, ha eszébe se jut,
hogy nőül lehet őt venni szerelem nélkül is. Tehát ha én hallgatnék
önre, s elfogadnám ezt a kedvesen nyujtott kezet, akkor én megcsalnék,
aljasul, nemtelenül csalnék meg egy minden ízében nemes, becsületes,
nagylelkű teremtést, a ki – súlyosbitó körülmény – nem is gyanakszik.

– Mert nem szereti?

– Mert nem szeretem.

– Bocsássa meg a vakmerőségemet, de bátor vagyok ellentmondani.

– Engedelmet, ezt én még az ördögnél is jobban tudom.

– Okvetetlenül ön tudja a legjobban, mi az, a mit ön érez; de hogy, a
mit szives vallomásaiban nem fog eltagadni, szerelemnek nevezhető-e vagy
sem, az már egy kissé én rám is tartozik. A meghatározás olyan
mesterség, a melyet én találtam fel. De a dologra térek. Ön azt állitja,
hogy a mit ennek a levélkének a küldője iránt érez, az nem a szerelem.
Nagyszerű! Hát létezik a szerelem? A szerelem délibáb, tisztelt uram,
csak szerelmek léteznek. S ezek hol kezdődnek, hol végződnek, azt még az
ördög se tudja. A szerelem annyiféle, a hány az ember. A. nem úgy
szeret, mint B., B. nem úgy, mint C., és igy tovább; a hányan lélekzünk,
mind másképpen szeretünk. (Engedje meg, hogy többes első személyben
beszéljek; én is műkedvelősködöm.) De nemcsak, hogy az A. szerelme
egészen másféle érzés, mint a B.-é, A.-nak a szerelmei is nagyon
különböznek egymástól. A hányszor és a hány nőt szeretünk, mindannyiszor
mindannyit másféleképpen szeretjük. De még mindig keveset mondtam. Hisz
ugyanazt az egy lényt is máskép és máskép szerethetjük különböző időben!
A szerelem, tisztelt uram, maga az örök változás, s ha ön bölcselkedni
szerető lélek, nem mondhatja azt, hogy a mit ön ennek a levélnek a
küldője iránt érez, az nem szerelem.

– Pedig erről alaposan meg vagyok győződve.

– Ej, kedves uram, ha ön azt akarja mondani, hogy ez nem az a földöntúli
érzelem, a melyről a költők beszélnek: akkor én nem is mondok ellent.
Annyival kevésbbé, mert én nem hiszek ebben a földöntúli érzelemben, s
ön bizonyára meg fogja engedni, hogy ha létezik is ilyen szerelem, az
nem valami mindennapi dolog.

– Semmiesetre.

– De viszont, ha már mindenáron köti magát a szavaihoz, engedjen meg
annyit, hogy ha az az érzés, a melyről beszélek, nem szerelem, úgy
bizonyára valami olyas, a mi nagyon közel áll a szerelemhez. Elhiszem,
hogy nem halna bele, ha ettől a szép kis hölgytől meg kellene válnia, de
be tudom bizonyitani, hogy: igenis, ön szereti őt, a maga módja szerint.

– Kiváncsi vagyok erre a bizonyitásra.

– Ó, nincs semmi rendkivüli mondanivalóm. De tudom, hogy ön nagyon jól
érzi magát, ha kettesben van vele, sőt ilyenkor fel is vidul egy kissé,
a mi a gyermekszobán kívül nem igen szokott megtörténni önnel. Tudom,
hogy nincs senki az ismerősei között, a kit kedvesebbnek találna, a kit
többre becsülne, a kivel örömestebb volna együtt; s tudom azt is, hogy
ha kényszeritenék, hogy élettársat válaszszon: a szive szerint őt
választaná. Többet mondjak, kedves barátom? Ön azt hitette el magával,
hogy az érzékeit sikerült elaltatnia, és ime nemrég, a mint a keskeny
gyalogúton egymás mellett mentek hazafelé, egy olyan gondolatát leptem
meg önnek, a melyet most szeretne letagadni. De látom, hogy ön egyre
türelmetlenebb. Nem zsákmányolom ki tehát ezt az apróságot, hanem csak
azt kérdezem öntől: nem védelmezné-e meg őt bajtól, szerencsétlenségtől,
rossz emberektől, hogy ha ez egyedül önön állana? Nem volna-e képes
áldozatokra, hogy neki örömet okozzon, s hogy őt boldoggá tegye? Nem
tudna-e neki barátja, testvére, igaz híve lenni, hogy ha a sorsa önre
volna bízva?… Ön nem felel, tehát: igen. Nos, kedves uram, az meglehet,
hogy ez még nem az a földöntúli érzelem, a melyről a költők beszélnek,
de higyje el, tudok szerelmeket, a melyek távolról sem érnek fel ezekkel
a tiszteletreméltó indulatokkal.

– Lehet, csakhogy egy egészen fiatal leány nem ezekről a
tiszteletreméltó indulatokról álmodozik, hanem egészen másféle
érzelmekről.

– Csak nem akarja a vén embert játszani? Ej, kedves uram, ön nem az az
ember, a kiben egy akármilyen fiatal leány csalódhatik. Különben, bízza
a dolgot a fiatal lányokra; elég jó szemök van azoknak, ha nem is tudják
mindig, hogy mit látnak… Tréfán kívül, megint rosszhiszemüséggel kell
vádolnom. Ön épp oly jól tudja, mint én, hogy a kiről beszélünk, nem a
nagy indulatok és féktelen szenvedélyek képzelődő bolondja, hanem egy
nagyon okos, s a mellett nagyon jóságos kis személy, a ki idegenkedik a
drámai érzelmektől és a szavalástól, ellenben meg tud becsülni egy olyan
embert, a milyen ön. Honnan gondolja, hogy ez a leány, a ki csupa
okosság és csupa mélység, éppen egy Romeo után epekedik, honnan
gondolja, hogy másnak képzeli önt, mint a minő?! Eh, kedvesem, ez a kis
lány tudja, hogy ő egy özvegy embernek nyujtja a kezét, s tudja, hogy
nem azok a legjobb, legnemesebb férjek, a kiknek még nincsen történetök.
Aztán meg sokkal mélyebb kedély, semhogy azt képzelné, hogy a mi
következik, az egy örök farsang, s biztositom, hogy ha ön néha el fog
gondolkozni, azért még nem lesz boldogtalan. De hisz ez önnek nem is a
legkomolyabb aggodalma, s én nyitott ajtót török be, mikor nagy hévvel
bizonyitom, hogy e felől nyugodtan alhatik, mert ha igent mond, akkor
boldoggá is fogja tenni ezt a kedves teremtést, a kinek nincs egyéb
hibája, mint hogy gazdag, rettentően gazdag.

Biró Jenő úr hallgatott.

– Ellenben, mit gondol? – ingerkedett a kisértő – valami nagy hőstettet
követ el, ha a mellét verve kijelenti, hogy: ön nem eladó, s
visszautasitja ezt a finom kezet?!… Nem, nem találom, hogy ez valami
fényes cselekedet volna. Ó, a leány mindenesetre tulélné a csalódását, s
keserüségében nem csinálna drámai eszeveszettségeket. Talán később, egy
pár esztendő mulva, el is felejtené, hogy valaha másfélének képzelte az
életet. De higyje el, eleinte igen rossz napjai volnának, és megsértődve
a leggyöngédebb érzéseiben, nem szegődnék az ön érczjellemének a bámulói
közé.

– Nem törődöm vele, hogy bámulnak-e vagy sem. Soha se kerestem, hogy
közönségem legyen; nem a mások, hanem a magam kedvéért cselekszem.

– Ó, ön maga se lesz büszke erre az elhatározására. Hőstettének örömét
alaposan meg fogja rontani az a tudat, hogy nagyon rossz napokat
szerzett egy szép és jó kis lánynak, a ki nem ezt érdemelte öntől. A
nagy lelki megelégedés csak egy pár óráig fog tartani; a bánat megmarad.

– Láttam már másféle viharokat is. Ezt a lelkifurdalást is csak el fogom
viselni.

– Egygyel több emléke lesz, ugy-e, a mivel emésztheti magát? Eh, higyje
el, ennél az élvezetnél többet érne az az érzés, a melyet elmulaszt.
Mondja, egy cseppet se csábitja önt a sorsfordulat érdekessége? Nem
kiváncsi magamagára ebben az uj, ismeretlen helyzetben?

– Egy idő óta nem szeretek magamban fölfedezéseket tenni. Vesziteni
szoktam vele, nyerni soha.

– Pedig hát ezt az egy fölfedezést érdemes lesz megtenni. Akarja, hogy a
próféták mesterségébe kontárkodjam? Nos tehát, olyas valamit fog
fölfedezni magában, a minek már a létezésében se hisz: egy kis
elégedettséget. Dicsérni fogja az eszét, hogy hajlandóságai ellenére nem
viselkedett úgy, mintha holdkóros volna. Be fogja látni, hogy ez volt az
egyetlen okos dolog, a mit cselekedhetett: megragadni a kinálkozó
szerencsét az üstökénél fogva. Be fogja látni, hogy előbb-utóbb úgy is
meg kellett volna házasodnia; hogy a gyermekének többet ér egy második
anya, mint akárhány nevelőnő, s hogy ez a szép összeköttetés méltóbb
önhöz, mint a kósza szerelmek. Azt fogja kérdezni magától, hogy hát kit
vehetett volna el, ha nem ezt a leányt, a ki imádja önt, s a kit a
legkedvesebbnek talál minden eleven női lény közül? És nem fog
tépelődni. Volna is miért! Mondja kérem, kinek tesz kárt vele, ha
kinyujtja a kezét ezért a szerencséért? A kik ebben a dologban érdekelve
vannak, azokra nézve csak ez az elhatározás kivánatos. Igy lesz a
legjobb a leányra nézve, és igy lesz a legjobb önre nézve. Igen, önre
nézve is. Mert hisz ön elvenné ezt a leányt akkor is, ha egy szál
perkál-szoknyában jönne úri szine elé; a különbség csak az volna, hogy
akkor nem haboznék olyan sokáig, mint most. De hát akkor miért ennyit
tépelődni? Hisz még csak nem is gyanúsithatják érte, hogyha elveszi!
Szép is, jó is, kedves is; mindenki boldog volna, hogyha elvehetné; s
bizony mondom, ilyen különös lénynek kellett a világra jönnie, a milyen
ön, hogy legyen valaki, a ki csak egy óráig is tünődhetik azon, hogy
igent mondjon-e?

– Eh, jogtudós uram, beszélhet ön akármit, azért mégis csak hitvány
dolog volna, hogy ha megtenném. Nem tudom, hogyan gondolkoznám az
ajánlatról akkor, ha az a bizonyos nagy vagyon nem szerepelne a
játékban; mindenesetre gyanúsitom önt, hogy nem tartotta volna
érdemesnek ide fáradni. Különben, igen helyesen, ön mindjárt azzal
kezdette, hogy erre a nagy vagyonra figyelmeztetett, s azóta
természetesen ez a nagy vagyon szüntelen jelen van mind a kettőnk
gondolatában. Gonosz álokoskodás volna tehát most egyszerre
agyonhallgatnunk. Nos, én ezzel a csábitó szerencsével szemben csak azt
felelhetem önnek, a mit eddig mondtam. A mi társadalmunk úgy van
berendezve, hogy a férfi tartsa el a nőt, s ne megforditva legyen az
állapot; ha elfogadnám ama bizonyos milliókat, ugyanannyi értéket
veszitenék magamból. Nekem pedig már nincs sok veszítenivalóm.

– Az önök társadalma! – szólt a sátán vállat vonva. – Ugyan sokat tett
önért ez a kedves társadalom, hogy ennyit törődik vele! Ha önnek volnék,
megvallom, nem sokat adnék rá. Egyébként ön maga sem olyan rajongója a
tanainak, mint mutatja; önt olyan törvények aggasztják, a melyeket maga
alkotott magának. De hát, kérem szeretettel, nem tapasztalta-e eddig is
lépten-nyomon, hogy a magunk törvényei épp oly tökéletlenek, mint a
többi törvények, s hogy milyen másvilági dolog: következeteseknek
maradnunk?! A természet (a gondolkozás kincseiben), szives megadni
önöknek a módot, hogy nagyon szép törvényeket csinálhassanak maguknak,
de sem a dolgok rendjét, sem önöket nem úgy alkotta, hogy mereven
ragaszkodhassanak is ezekhez a törvényekhez. Bizonyára ön még a jobb
fajta és lelkiismeretesebb emberek közül való; de kérdem, csak nem akar
előttem hivalkodni az egyéni méltóságával? Hol van már önnek az egyéni
méltósága! Hisz, kedves uram, ön régen ki van kezdve! Ön már akkor
kezdett költeni az egyéni méltóságából, mikor elfogadta a mai jólétét,
kényelmét, vagy bárminek nevezzük is az ön bizonytalan jelenét. Persze,
a fejével nem mehetett a falnak, de ha már alkuszik, alkudjék okosan; ha
elfogadta a rossz vásárt, ne utasitsa vissza a jót. Egy kicsit többet
vagy egy kicsit kevesebbet áldoz fel az egyéni méltóságából, az már
körülbelül egyre megy; de ha ennek mindenképpen csak kopnia lehet,
legalább mentse meg azt, a mi még megmenthető. Ha hajlandó volt áldozni
a méltóságából akkor, a mikor cserébe alig kapott érte valamit, ne
riadjon vissza még egy kis áldozattól most, mikor olyan cseretárgyról
van szó, mely érdemes arra is, hogy egy egész, ép, érintetlen egyéni
méltóságot adjunk érte. Ha már az _i_ le van irva, ne riadjon vissza
attól, hogy rá tegye a pontot; gondolja meg, hogy a mit veszit, az egy
veszett fejszének a nyele, s gondolja meg, hogy ezzel szemben a
legeslegfontosabb érdeke: gyermekének a jövője forog a koczkán.

– Nem akarom, hogy a gyermekem így jusson vagyonhoz.

– Eh, higyje el, nem fogja rossz néven venni öntől, hogy elszánta magát
erre a kis megalkuvásra. Ha majd felnő, s körülnéz a világban, hamarosan
be fogja látni, hogy minden történeti névnél többet ér az a név, a
melyet a bankokban kalaplevéve emlitenek; be fogja látni, hogy a világok
eme legjobbikában, a hol minden jóllakottra tizezer éhező esik, mégis
csak legkényelmesebb fekvés kínálkozik az aranyzsákokon. És ha
véletlenül nem tetszenék neki kényelmének az eredete, vigasztalódni fog,
mihelyt észreveszi, hogy nincsen egyedül. Látni fogja, mily kevéssé
háboritja meg a barátjai álmát az a tudat, hogy a nagy nevű ős egy kis
hazaárulásért kapta az uradalmait, mily mélységesen érdektelenné válik
idővel az az emlék, hogy az ősmama nagyon szerette a gyémántokat, mily
tökéletes gentleman lehet valaki attól, hogy olyan vagyont élvez, melyet
a néhai szerző egy kis csalással, uzsorával vagy másféle embernyúzással
sietett öregbíteni, s mily jelentékenyen megkönnyiti az erkölcsbirálást,
ha a nagyapa elég előrelátó volt minden erkölcsi elvet szegre akasztani.
Majdnem minden nagy vagyon eredetében van valami, a mi nem jó illatú, a
mint hogy a nagy vizek mindig sodornak magukkal egy kis szennyet; de ez
csak a holdkórosakat zavarhatja, az okosok tudják, hogy minden ember
csak a maga tetteiért felelős. Ha aztán az ős bűneit elviszi a tisztitó
tűzbe, hogy beszámoljon velök, ellenben a vagyonát itt hagyja az
ivadékainak, további használatra: annál jobb az örökösökre nézve, a
vagyonuk és a társadalmi állásuk megengedi, hogy emelkedett erkölcsi
világnézetre tegyenek szert, s megvetéssel vegyes hálával gondoljanak
érdemes őseikre. Ez a két érzelem szépen megfér együtt; én legalább nem
ismerek olyan örököst, a ki a helyzetével meg ne békélt volna.

– Ön rágalmazza az egész világot. Vannak olyan nagy vagyonok is, a
melyek eredetében nincsen semmi, a mi nem jó illatú; olyanok, a melyeket
munkával szereztek. Én is óhajtom, mint minden apa, hogy a fiamnak ne
kelljen a kenyérért küzködnie, de olyan vagyont óhajtok neki, a melynek
eredetében ne legyen egyéb, csak a becsületes, a verejtékes munka.

– Micsoda álmodozás! Nézzen szét a világban, és lássa be, hogy a vagyont
lehet örökölni, a vagyonba bele lehet házasodni, szerezni is lehet
vagyont szépen, becsületesen, lassan, nagyon lassan, vállalkozással,
szerencsés vállalkozással, szerencsével és megint szerencsével, de
_munkával_ vagyont szerezni nem lehet. Vagyont gyüjthetünk a föld
kivételes kegyelméből, vagyont szerezhetünk okos kereskedéssel,
vállalatokkal, üzletekkel, de munkával, puszta, verejtékes munkával
vagyont szerezni nem lehet. Czéres és Merkúr rá-rámosolyognak egy-egy
halandóra; de Vulkán a koldusok istene. Különben a vagyonszerzésnek
mindig az lesz a legbiztosabb módja, a melyet előbb emlitettem; s úgy
tartom, nem méltányos, ha az örökösök erről megfelejtkeznek. Remélem, az
ön fia épp oly értelmes ember lesz, a milyen ön, s azt az apróságot,
hogy a második házassága okos házasság volt, meg fogja önnek bocsátani.

– Nem lesz rá alkalma. Nem adom el magam még ő érte sem. Ha munkával
csakugyan nem szerezhetek neki vagyont: hát úgy is jó. Legyen inkább
szegény, semhogy kénytelen legyen megvetéssel vegyes hálával gondolni az
apjára. Majd meg fog élni valahogy, a mint megélt az apja.

– Ejha! Küzködjék ő is, élje végig ugyanazt a nélkülözésekben és
lelkiismereti csatákban bőséges életet, a mely önnek adatott, s aztán
bukjék el a küzdelemben, ha a végzet igy rendelte. De hátha ő nagyobbat
talál bukni, mint ön, a kinek csak maga előtt kell pironkodnia, hátha ő
rá több megpróbáltatás vár, mint önre, hátha neki nehezebb lesz
megállnia a küzdelemben, mint önnek, a ki már kicsi korában bele szokott
a nyomoruságba?… Ej, kedves uram, hagyjon fel ezzel a rideg beszéddel;
nem önhöz valók az ilyen lélektelen szavak. No, ugyan szépen
gondoskodnék róla, hagyván neki egy jóhangzású nevet, sok, sok erkölcsi
fogalmat, a csillagos égboltozatot éji szállásul, s egy szép ajánló
levelet ahhoz, a ki a mezők liliomait ruházza!… Eh, semmi önzés, kedves
uram! Ha hivalkodni tetszik vele, hogy a gyermekéért képes volna minden
áldozatra, ne riadjon vissza mindjárt a legelső áldozattól. És tegyen
róla, hogy neki módjában legyen olyan finom lelkűnek, olyan
kifogástalannak, olyan büszkének lenni, a milyen ön volt egykor, s a
milyen szeretne lenni még ma is, a mikor már késő, késő.

– Nem, nem, és százszor nem.

– Jól van, nem erőtetem tovább. Tudom, hogy nem ez az utolsó szava.

– De ez az utolsó szavam.

– Ma igen. De holnap, holnapután gondolkozni fog arról, a mit szerencsém
volt előadni. Visszajövök.

Lenyult a széke alá magastetejü kalapjáért, s mosolyogva folytatta:

– Mindenesetre nagyon igazam volt, hogy magam jöttem. Teringettét, önt
csakugyan nem könnyü mesterség megpuhitani. Egészen kiszáradt a torkom.
Mondja, kérem, nem kinálna meg egy pohár pálinkával?

Biró Jenő úr elővett egy konyakos üveget, töltött a vendégének, s aztán
töltött magának is.

– Az ő egészségére! – szólt a sátán szemtelen mosolylyal.

Kocczintottak.

Biró Jenő úr felhajtotta a konyakot. Mire a pohárkát elvette az ajkától,
a kisértő már eltünt.

*

Fölébredt. A gyertyái még pislákoltak, s a villamos lámpa körtéi is
égtek, de a nap már benevetett a fogadó fejedelmi, széles ablakain.

A karosszékében találta magát; a szolga nem merte fölébreszteni.

Körülnézett. A sátán nem volt sehol, hanem a levél, az ott hevert
előtte, egy ezüst tálczán.


III.

Mikor először szólalt meg a hír, hogy Masa grófnő férjhez megy valami
Biró Jenő úrhoz, a kaszinóban senki se találkozott, a ki komolyan vette
volna az ujságot.

Viktor gróf éppen a kártyaasztalnál ült, mikor a dolgot, tőle két
lépésnyire, szóba hozták. Hallania kellett Simi gróf értesülésének
összes részleteit. De mindaz, a mit hallott, oly kevés hatással volt rá,
hogy hátra se fordult, pedig a kártyaasztalnál éppen osztottak, tehát
ráért volna egy perczig beszélgetni. A következő játékban Viktor gróf
harmadik kettest vett fel, s csupa figyelem volt, hogy megnyerje a
játékot. Meg is nyerte, a mi általános feltünést keltett, mert a
körülálló szakértők a játékot megnyerhetetlennek tartották. A játék után
nagy vitatkozás támadt; Simi grófnak a története kárba veszett.

Az, hogy a hír Viktor grófot ennyire közönbösen hagyta, többet mondott
minden hivatalos czáfolatnál. Simi gróf maga se hitt a történetkéjében;
csak azért bocsátotta szárnyra, hogy Viktor grófnak, a kire még folyvást
haragudott Aszfalt Betti miatt, borsot törjön az orra alá.

Még a második társaságban sem ugrott be senki a képtelen ujságnak. A
Henrik gróf szép miniszteri tanácsosnéja, a ki mindig együtt érzett az
arisztokracziával, s a ki, megszokásból, félig-meddig grófnénak tartotta
magát, megbotránkozva fogadta a hírt, s kijelentette, hogy az ilyen
otromba meséknek csak az adhat hitelt, a ki soha se nézett körül a
világban.

A hír azonban nem hagyta magát; nem lehetett egykönnyen agyonütni.

Valaki, a ki Cannesból érkezett, szintén hallott a dologról; s rögtön
rá, hirtelen mindenütt kezdtek beszélni róla. A láthatatlan beavatottak
azt is hozzátették a hihetetlenül hangzó ujsághoz, hogy az esküvő Pesten
lesz, s hogy az ifju párt maga az érsek-nagybácsi fogja összeadni.

Akármilyen meseszerünek tetszett is az egész, s különösen az utóbbi
részletek, a »negyedik rend«, mely szivesen hallja az ilyesmit,
elvégezte, hogy okvetetlenül kell valaminek lennie a dologban.

A kaszinó közvéleménye az volt, hogy Masa grófnő valami ostobaságot
követhetett el. A szép miniszteri tanácsosné is ebben a véleményben
volt, csakhogy ő azt is hozzátette az itéletéhez, hogy az e fajta
ostobaságok éppen nem állanak jól egy olyan kisasszonynak, a kinek
huszonöt millió a hozománya. Egy szegény leány nak sok szabad, de egy
sokmilliomos kisasszony illetlenül cselekszik, ha nincs kellő
tekintettel a komoly kérőkre.

Viktor gróf se fogadta a kósza hírt a felsőbbségnek azzal a
biztosságával, melyet először láttak rajta. Nem állt a beszélgetők közé,
s tökéletesen úgy viselkedett, mint kormányválságok idején. Két nap
egymásután egy sort sem olvasott az angol parlament naplóiból, ellenben
sokat járt fel s alá, az unalomig fütyörészve _Siegfried_et s különösen
a Siegfriedet biztató Erdei Madárka dalát.

Ez már komoly tünet számba mehetett, mindamellett a nagy többség még
most sem adta meg magát. Masa grófnő ugyan meglehetősen kiszámithatatlan
hölgy, de vannak dolgok, a melyek kívül esnek minden számitáson és
minden lehetőségen.

Hanem a mikor a meghivók, a melyeken világosan olvashatók voltak a nevek
is, és az esküvő napja is, elárasztották az egész társaságot, akkor már
igazán nem lehetett helye semmi kételkedésnek. Ez kissé sok lett volna
ízetlen tréfának. A meghívókból kaptak az erdélyi szegény rokonok is; s
ez a körülmény már éppen megpecsételte a dolog komolyságát. Ha az
erdélyieket is meghivták, akkor a házasságnak meg is kell lennie; az
erdélyieket hiába kizavarni az otthonukból már több volna vétkes
könnyelműségnél.

Masa grófnőt már hetek óta élesen birálták; arról, hogy ballépést
követett el, nem lehetett többé vitatkozni. Hogy ki az az ember, a kinek
a kedvéért megfelejtkezett magáról, közönbös volt az egész világ előtt.

De most, hogy a világ immár befejezett történettel állott szemben, Masa
grófnő egyszerre háttérbe szorult. A hogy a meghivókat, az erdélyieket
és az érseket nem lehetett többé letagadni, a szegény Masáról alig volt
szó, csak egy kérdés volt minden ajkon: kicsoda hát az a vakmerő
conquistador, vajh’ ki ő, és merre van hazája?!…

Először úgy találták, hogy a botrány rémséges. Egy festő, egy ismeretlen
festő! Mi jutott eszébe annak a szerencsétlen lánynak?!

De valaki aztán fölfedezte, hogy az a festő nem is olyan ismeretlen,
mint hiszik. Oda kinn jobban becsülik, mint itthon; s ez már valami. Az
illető hozzátette a legfrissebb értesüléshez azt is, hogy akár
ismeretlen, akár nem, mindenesetre ügyes ember, mert igaz ugyan, hogy
Masa grófnő tökéletesen meg van bolondulva, de legény kellett a gátra, a
ki ezt a bolondságot fel tudja használni.

Az ötlet szerencsés volt, legalább bejárta egész Magyarországot.

Rövid idő mulva mindenki tisztában volt vele, hogy Biró Jenő úr:
kétségtelenül vakmerő kalandor, a ki pokoli ügyességgel hálózta be a
beteg képzelmü leányt. Egész regényeket tudtak róla, hogyan babonázta
meg, hogyan bilincselte le magához, s hogyan ragadta vissza, mikor a
lány, egy világos pillanatában, menekülni akart. A mesélők valóságos
Petrucchionak festették.

A kételkedők tagadták ezeket a meséket, de azt ők is megengedték, hogy a
festőnek kemény gyereknek kell lennie. A mit tett, az egyszerü, mint a
Colombus tojása, de végre is, azt az érdemet, hogy eszébe jutott, a mire
mások nem gondoltak, lehetetlen volt tőle elvitatni.

– Bah! – jelentette ki Simi gróf a Viktor jelenlétében – hirbe keverte,
hogy elvehesse! Istenem, a hadicsel nem uj.

Simi gróf ugyan, a kinek a nyelve gonosz, de a lelke hermelin volt, még
soha se kevert hírbe senkit, sem önzésből, sem önzéstelenül (Aszfalt
Bettit nem lehetett hírbe keverni), de elméletben igen értette a dolgot.
Igazat is adott neki mindenki, s nemsokára ismeretesekké váltak a
részletek is. A leghitelesebb elbeszélés szerint, Biró Jenő úr elég
ügyes volt meglepni Masa grófnőnek egy szerencsétlen pillanatát, s elég
vakmerő magához lánczolni a szegény leányt olyan barbár módon, a mely
csak kalandornak juthatott eszébe.

Ettől a becstelenségtől lehetetlen volt megtagadni az elismerést. S bár
még jóformán senki sem ismerte, egyszerre sűrűn kezdték emlegetni a
nevét. Jelképévé lett azoknak a nagyratörő zsiványoknak, a kik korunkban
a Borgia Czézárok vad akaraterejét és férfiasságát a gondolkodás, a
ravaszság, és a mély emberismeret fegyvereivel teszik még
veszedelmesebbé.

Általánossá vált róla a nézet, hogy olyan ember, a kivel számolni kell,
s a ki meg fogja csinálni az utját. Elvégezték róla, hogy félelmetes,
lelkiismeretlen, mindenre képes ficzkó, s elkezdték tisztelni.


IV.

Az esküvőt csakugyan Pesten tartották meg, s csakugyan az érsek adta
össze az ifju párt. Alisz és Gina grófnők nem is bocsátottak meg az
érseknek soha, pedig a nagy alapitvány, melyet Masa grófnő esküvője
alkalmával tett, megértethette velök, hogy az érsek nem hívságos, hanem
szent érdekekre tekintett, mikor magát legyőzte.

A rokonságból csak Henrik gróf s az erdélyi rokonok jelentek meg a
szertartáson, de az erdélyi rokonok sokan voltak. S ha az öreg grófnők
meg a Viktor gróf távolléte kellő szinpadi hatással volt is, az esküvő
még se vesztette el az előkelőség minden jellemvonását. A kiváncsiság
erősebb volt, mint a botránkozás. Három vagy négy fiatal asszony, a
kiknek a megjelenése elhatározó volt, teljessé tette a Masa győzelmét.

A kiváncsiak úgy találták, hogy a látványosság megérte azt a kis
szóbeszédet, a mibe került. Masa grófnőnek a ruhája valóságos csoda
volt, s a vőlegény méltó arra az érdeklődésre, mely mindenfelől fogadta.

– Egészen jól fest a piktor – suttogta Juliska grófnő Dóra grófnőnek,
azzal a nyugodt lélekismerettel, hogy ezeket a szavakat visszhangozni
fogja az egész társaság.

– De nagyon – felelt Dora grófnő, a ki nem számithatott ekkora sikerre –
s én úgy találom, hogy a szegény Masa nem is olyan szerencsétlen, mint
képzelné az ember.

Nem, nem volt szerencsétlen. Sugárzott, és tüntetett vele, hogy
sugárzik.

Ugy, hogy voltak, a kik megbotránkoztak ezen a merészségen. A dolog
közel járt az illetlenséghez.

Ellenben a vőlegény mindenkinek tetszett.

Csak egy nézet volt róla: az, hogy meglepően kifogástalanul viselkedik.
S ez a kifogástalan magatartás élét vette a Masa ügyetlenségének.

A megjelenése is elég jó hatást tett. A botrányos frigy kezdett kevésbbé
botrányosnak tünni fel.

– Határozottan igen jó arczot csinált magának – jegyezte meg az öreg
Linka, a ki le nem vette róla szemcsiptetőjét.

Ugy beszéltek róla, mint egy szinészről. Alakja nemességét, termete szép
arányosságát, érdekes arczvonásait, tekintete tüzét és hangja csengését
mind érdemül tudták be neki, mint ügyesen kiszámitott hatásokat.

– Azt az egyet meg kell adni neki, hogy végig kitünően játszsza a
szerepét.

S nem vették észre, hogy már nemcsak ezt az egyet adták meg neki.

Azok a fiatalemberek, a kiket a kiváncsiság elvitt a lakodalmi ebédre,
teljesen lefegyverezve tértek vissza.

Egész lovagregényeket tudtak mesélni erről a lakomáról. Biró úr olyan
szerepet játszott ott, mint a szinpadi hős a népség és katonaság között.
Maga volt a szeretetreméltóság, a finomság és az előkelőség. A szegény
erdélyiek, a kopott Dusi, az irodalmi hajlandóságokban bűnös Béni, és
Endre (az örök képviselőjelölt) között olyan volt, mint egy kis princz.

Simi gróf határozottan kijelentette, hogy ilyen nagyszabásu kalandort
nem látott még soha.

Másnap elutaztak, de azért a kalandor tovább is foglalkoztatta a
közvéleményt. Az ujságok kiadták az arczképét, s fölfedezték, hogy Biró
Jenő úr, a milyen ismeretlen nálunk, olyan kedvelt Párisban, a hol a
nagy Darzens legjobb tanitványának tartják, s a hol, egyszóval, tudják
róla, hogy művész isten kegyelméből.

A reklám, a mily önkéntes, olyan ügyetlen volt. Csakhogy ekkor már az
egész világ tudta, hogy Biró Jenő úr kemény legény, s ez a rosszul
pukkant rakéta sem árthatott meg neki.

Később aztán összezavarták a dolgokat. A kik ismerősek voltak Párisban,
úgy emlékeztek, hogy Birónak, mint művésznek, nagy hirneve van itthon; a
kik ezt tagadhatták volna, szentül hitték, hogy Párisban rózsa-ágyakon
hál s tenyereken sétál.

Ettől már csak egy lépés volt, hogy nemzeti nagyságnak kiáltsák ki.
Megtörtént ez is, még akkor, a mig Biró a nászutján volt. Az elégedetlen
művészek egyik vezérének eszébe jutott, hogy a falánk Barta ellen, a ki
a sógorság révén minden freskó-megrendelést lefoglalt magának, nagyon
ügyes és nagyon könnyü dolog volna Birót játszani ki. Biró nagyon
kényelmes ember, először mert messze van, másodszor mert, ha visszajön,
akkor se fog vadászni a megrendelésekre. A versenytársak ugyan jobban
hittek a Biró tehetségében, mint maguk a kürtösök, de egy félesztendő
mulva nem volt többé kétség, a trombitások megvaditották egymást, s
ekkor már esküdni mertek volna arra a mesére, melyet maguk találtak ki.

A társaságban nem volt senki, a ki természetesnek ne találta volna, hogy
Biró Jenő urat egyszerre igy elárasztják borostyánnal. Hogy Birónak
különb művésznek kell lennie, mint a milyen az a szerencsétlen Barta, a
kin még soha senki se látott egy pár rendes keztyűt, az világos volt,
mint a kétszer-kettő.

Biró Jenő úrról ekkor már mindenki tudta, hogy rendkivül elmés ember.
Valaki, a ki Firenzében találkozott velök, szerte hordta a világba Biró
Jenő úrnak egy élczét, melylyel ez a szegény Galanthay Mukit fizette ki,
s minthogy a szegény Galanthay Muki arra volt hivatva, hogy holtáig
nevessenek rajta, a gyilkos elmésségnek óriási sikere volt. Muki egyik
nagybátyja, a miniszter, maga is szenvedélyes adomázó, a könnyezésig
nevetett rajta, s ettől fogva Biró Jenő úr tudtán kívül »benn volt« a
legjobb társaságban.


V.

Mikor a monte-carlói eset ismeretessé vált, már nem volt ember, a ki
Biró Jenő urat kalandornak merte volna mondani.

A monte-carlói esetet egy szemtanu igy adta elő a kaszinóban:

Masa grófnő soha se látta még a játékot. Puszta kiváncsiságból nézett be
a terembe; az ura azzal a megadással és nyugalommal követte, a mely soha
se tűnik el az arczáról, s a melylyel mintha örökösen várakoznék
valamire, a mi soha se következik el.

Masa grófnőt tiz percz mulva tökéletesen megejtette a játék mámora.
Minden áron nyerni akart egypár aranyat, a mi olyan furcsa volt, mint
mikor Saint Paul herczeget, Francziaország legszebb parkjának
tulajdonosát, egy közkertben viráglopáson érték.

Természetesen nem volt egy vörös garasa sem. Az urához fordult egy kis
barátságos kölcsönért.

– De, kedvesem, nekem nincsen pénzem – szólt Biró és összekutatta minden
zsebét. – Nézze, ez az egész vagyonom.

Olyan szegények voltak, hogy az ember megszánta volna őket. De Biró
nagynehezen mégis csak összehalászott vagy ezer frankot papirban.
Megkinálta vele a feleségét, a ki ijedten csapta össze a kezét.

– Hová gondol? Csak nem fogok ezer frankot eljátszani!

Minden áron aranyat akart. Kijelentette, hogy a világért se tenne többet
egyszerre egy aranynál, s ha kétszáz frankot elveszit, soha se játszik
többet.

Biró kiüritette a nadrágzsebeit is. Tizenhét darab aranya volt, mint
később kiderült.

Masa grófnő leült, s az asszonyok hatodik érzékével azonnal kitalálta,
hogyan lehet a legcsunyábban játszani. Mint a félénk játékosok
legtöbbnyire, egy-egy számoszlopra tett, még pedig nem mindig, hanem
lesve a valószinüséget, mint azok a lutrizó kávénénikék, a kik az évek
óta ki nem jött számokon csüggenek makacs, kitartó szerelemmel.

Ha nagy szerencséje talál lenni, nyerhetett volna még egyszer annyit,
mint a mennyit koczkáztatott. De nem volt szerencséje.

Elúszott a három első arany, aztán elúszott a negyedik és az ötödik is.
Majdnem megsiratta őket. És ettől fogva még óvatosabban, még
takarékosabban játszott.

Igazán, nagyon kedves volt.

Akárhányszor láttam házmester-kisasszonyokat – értekezett a monte-carloi
eset szemtanuja – a kik azelőtt soha még csak nem is képzeltek egy
rakáson száz forintot, s a kik két polka között, a _bac_ asztalnál, a
legnagyobb hidegvérrel vesztették el az ebül szerzett ezreket, s
mondhatom, kedveseknek találtam azokat a tarka tollu kis madarakat, a
kik égi öntudatlansággal és derült szemtelenséggel csipegetik fel az
elibéjük került apró gyöngyszemeket.

De ezt a nábob-ivadékot, jó gazdasszony-rémületével, még kedvesebbnek
találtam, mint azokat a pompázó csatorna-virágokat. Istenem, azt, hogy a
szemétdomb koronkint megelevenedik, s gőzeiből apró tündérek szállanak
szerte, láthatjuk mindnyájan; s mindennap látni azt is, hogy ezek a
hegyes fogú kis tündérek »a rágcsálók és őrlők« tökéletességével tudják
megenni a leghatalmasabb vagyonokat is. De olyan hölgyet, a ki minden
esztendőben épittet egy templomot, s a kinek legforróbb vágyakozása,
hogy vagy százhúsz frankkal lefőzze a monte-carloi bankot, ilyen hölgyet
még keveset láttam. Mondhatom, önöket is mulattatta volna ez a ritka
látvány.

Szóval oda gyökereztem a hátuk mögé, és nem bántam meg.

Biró mosolyogva nézte a feleségét, de meglátszott az arczán, hogy nagyon
szeretne odakünn lenni és szivarozni.

Az asszonyka végtelen komolysággal merült a számitgatásaiba, de minél
okosabb akart lenni, annál jobban vesztett; megpróbált számsorra,
megpróbált számnégyszögre játszani, hiába.

Elúszott bizony a tizenhetedik arany is.

– Tizenhét arany! – kiáltott fel olyan hangon, hogy a játék-terem
kalandokat leső vén hiénáiban édes reménységek kezdtek sarjadzani (azt
hitték, hogy mindenét elvesztette) – tizenhét arany! Egy egész vagyont
játszottam el!

– Hja, kedvesem – szólt Biró mosolyogva – a kit annyian és annyira
imádnak, mint önt, annak nem szabad játszania!

– Milyen ravaszság! – botránkozott az asszonyka. – Észrevette, hogy most
már magára kerülne a sor (mert nekem határozottan szerencsétlen kezem
van), s hogy megszabaduljon ettől a robottól, nem átallja
belekapaszkodni az özönviz előtti közmondásba, csakhogy meg ne kérhessem
rá… de azért is megkérem. Kedves, kedves férjem-uram, nyerje vissza a
pénzemet! Ugy-e, visszanyeri? De megigéri, hogy ha száz frankot
elveszit, nem játszik tovább?!…

– Szivesen – felelt Biró mosolyogva, és engedelmeskedett.

Igazán, ha véletlenül nem ismerem őket, azt hittem volna, hogy az egész
jelenetet kieszelték előre.

Biró úgy tett, mint a ki csak azért siet teljesiteni egy asszonyi
szeszélyt, hogy annál hamarabb véget vessen az egész gyerekességnek, de
engem nem csalt meg. Én arról a módról, a hogy a száz frankját az
asztalra vetette, rögtön fölismertem benne a nagy játékost.

Ilyen lehet az a jelenet, mikor Plunkett kiveszi a Nancy ügyetlen kis
kezéből a gyeplőt és maga kezdi hajtani a lovakat. Előbb csak támolygott
a kocsi, a négy ló négy felé húzott; de a hogy megérzik a mester kezét,
a csengős, operett-lovak paripákká változnak át, s a kocsi pokoli
biztossággal repül előre, mint a Phaëton szekere.

A játék istene megérezte, hogy most az ő embere lépett az asztalhoz, és
úgy fogadta, a mint illik, hódolattal.

Bezzeg, nem krajczároskodott ez! Számra tett, mint az igaziak. A
kettesre játszott.

A gonosz szerszám perdült. Masának alig volt ideje, hogy megkérdezze,
mire tett az ura, már kiáltották:

– Kettő, fekete, páros, innen!

S még el se hangzott ez a pár szó, a háromezerötszáz frank már ott
hevert a száz frank fölött.

Más embernek ilyen esetekben az öreg napjai jutnak eszébe; szükségét
érzi annak, hogy félre tegyen, s nem tud okosabbat, mint zsebre gyűrni a
váratlan nyereséget, aztán szépen haza koczogni. Azok már hősies
jellemek, a kik a nyert pénzzel szinre vagy »innen«-re-»túl«-ra
játszanak tovább; olyat, ki teljes nyereségre megismételje a tétjét s
még egyszer számra játszszék: csak két embert ismertem. Az egyik a
szegény Barcsi volt, a ki, mint emlékeznek, elrulettezte az egész
örökségét, a másik Biró Jenő úr.

Csakhogy Biró Jenő úr nem pusztán a tétjét hagyta az asztalon, hanem az
egész nyereségét is. Voltak, a kik azt hitték, hogy hirtelen
megbolondult; s a közelben sokan megvárták ezt a nevezetes tétet, csak
azért, hogy az ellenkező esélyekre vessék magukat.

Biró Jenő úr a harminczasra tett. Mindenki a feketét, a páratlanokat és
az »innen«-t rakta.

– Nem lehet tenni többé!

Nem, nem volt megbolondulva. Olyan hideg és közönbös maradt, mintha nem
is őt érdekelte volna a legerősebben az a szeszélyesen szaladgáló kis
játékszer, melynek ugrándozását annyi szem kisérte. Udvarolt a
feleségének, pedig ennél az asztalnál az ég leggyönyörűségesebb
angyalainak se szoktak udvarolni.

Csak akkor fordult meg, mikor hallotta, hogy kiáltják:

– Harmincz, vörös, páros, túl!

Képzelhetik önök a meglepetést!

A mi pénz volt az asztalon, az természetesen mind hozzá vándorolt. Ugy
hiszem, a bank maga is megérezte ezt a kis érvágást.

Hozzá se nyúlt.

– Ez a harminczas nagyon derék szám – szólt a feleségéhez. – Megérdemli,
hogy még egyszer tegyünk rá.

Nem, ezt az őrült izgalmat nem tudják elképzelni. Akárhányszor láttam,
hogy egy-egy leégett játékos ott a teremben puffantotta agyon magát,
illedelmesen visszavonulva valamelyik sarokba; mondhatom, a kutya se
törődik velök. Láttam azt is, mikor miss Moore, a kit önök mindnyájan
ismertek, ott az asztalnál bolondult meg, s kibontott ősz hajjal
szaladgált a teremben, mint egy vén Ophelia. Ezt már nézték, de nem
sokáig, mert hamar kidobták szegényt. Láttam végre, mikor Webb, kétszer
egymásután fosztotta ki a bankot. Ez már derekas izgalom volt. De ahhoz
hasonló jelenetet, a milyen ez után következett, úgy hiszem, ebben a
században már nem lát Monte-Carlo.

Egy ember, a ki csak számra játszik, a ki kétszer egymásután nyert, s a
ki másodszor tesz ugyanarra a számra, nem száz frankos, hanem százezres
tétet: ez az ember vagy kötöznivaló bolond… vagy ez az ember nem ember,
hanem maga az ördög.

Persze, hogy az ördög.

Nekem legalább a _Mefistofele_ zenéje zúgott a fülemben, mikor a
kisértetes zörgésre következő pillanatnyi síri csöndet megtörte a
játékbank egyik tisztviselőjének a szava:

– Harmincz, vörös, páros, túl!

S mintha hallottam volna a basszista kaczagását.

Természetesen, nem tudták kifizetni. A banknak különben is rossz napja
volt; a pénzkészletből nem telt ki az óriási összeg.

Biró Jenő úrnak tehát várnia kellett, mig a főpénztárból elhozzák a neki
járó, és a játék folytatásához szükséges pénzösszeget. Elég hamar
megtörtént, de még sem oly gyorsan, mint Biró kivánhatta volna. Nem
kerülhette ki, hogy neki ne essenek. A babonások – pedig ki nem babonás
ebben a teremben? – megrohanták minden oldalról. Könyörögtek neki, hogy
tegyen még egyszer, legalább egy, egyetlen egy aranyat; csak még
egyszer, csak egy aranyat, hogy ész nélkül kapaszkodhassanak bele a
kabátjába.

– Nem – szólt Biró Jenő úr – egy aranyat se teszek többet.

Tessék elhinni, ő volt az egyetlen ember a teremben, a ki józan maradt.
Mi többiek, mindnyájan meg voltunk bolondulva.

Szentűl meg voltunk győződve, hogy ez után már világ végeztéig mindig a
harminczas fog nyerni.

A játék persze nem akadt fenn s a Biró vezérlete hiján a harminczas
számra vetettük magunkat. Én is elvesztettem egy ezrest. A zéró jött ki.

– És Biró Jenő úr? – kérdezte valaki a monte-carlói úr hallgatói közül.

– Biró Jenő úr úgy tett, a mint beszélt. Egy garast se tett többé; nem
tett egy szerencse-aranyat se. Karjára fűzte a feleségét, hátat
forditott a bűnbarlangnak és talán vissza se nézett. Bejárta San-Remot,
Bordigherát, Ospedalettit, Mentonet, s mindazt, a mit érdemes megnézni,
és nem törődött többé a játékteremmel, a mint mi nem törődünk egy
elhasznált keztyűvel.

A monte-carlói urat sokan hallgatták, a kik közül néhányan a sors
kiválasztottjai közé tartoztak. De ebben a sok fejben ugyanegy dolog
történhetett: mert mikor az elbeszélés véget ért, senki se szólt semmit.

Ez annál nevezetesebb volt, mert sok emberen egy és ugyanaz az érzés is
különböző hatásokban szokott nyilvánulni. A fájdalom az egyiket
bőbeszédűvé, a másikat némává teszi, a szerelem hol fecsegővé tesz, hol
szótalanná, a harag néha tombol, néha magába zárkózik. Csak egy érzés
van, mely minden embert minden körülmény között egyformán hallgataggá
tesz: az irigység.

Az irigység igen rossz hírben álló érzelem, pedig ennek a sanda czégnek
sokkal nagyobb közönsége van, mint képzelné az ember. És nincs az a
bőség, a mely megóvjon a csábitásaitól.

A társaságban akárhány ember volt, a ki jóval nagyobb vagyonnal
rendelkezett, mint a mekkora a monte-carlói asztalnál verődött össze,
hogy megalapitani segitsen egy uj pénzkirályságot. De, istenem, mekkora
különbség a szerzésben! Mennyi ősre kellett nekik szert tenniök, milyen
gondosan kellett megválasztaniok a szüleiket, mig ez az ember öt
percznyi előkelő viselkedéssel ott van, a hová ők csak annyi
körültekintés után érkeztek!

Az izgalom is mámoritó lehetett, ha a nagy kalandor nyugalmat szinlelt
is. És ez a hatalmasan rideg kijelentés, hogy egy garast se tesz többé!
Ez az akaraterő, hogy a szerencse-aranyat sem adta ki a kezéből!
Bizonyára, ez az »egy aranyat sem« méltó rá, hogy helyet foglaljon a
történelem arany könyvében a mellett a nagy mondás mellett, hogy: »Szó
nélkül halál!«

Legelőször Simi gróf kapta vissza a szavát. Ő volt a legszűzibb lélek a
társaságban.

– És ha meggondolom – szólt – hogy nekem egy külvárosi jelenetem van
ettől az embertől, egy külvárosi jelenetem, a melyet ötven forintért
vásároltam!

– Az a külvárosi jelenet is abban a műhelyben készült, a melyből a
multkori Van Ostade került ki – felelt a monte-carlói úr.

Simi grófnak a képvásárlásban való szerencsétlensége közmondásos volt.
Külvárosi jelenetével is kinevették. Egy valódi Birót nem vásárolnak
ötven forintért.


VI.

Simi gróf meg volt sértve. Azért se hagyta a dolgot annyiban.
Megvizsgáltatta a képet egy szakértővel.

A szakértő megállapitotta, hogy a munka eredeti. Megjegyezte ugyan, hogy
a mester első korszakából való, de nem hunyhatott szemet a fiatalkori mű
szembeszökő szépségei előtt.

És hogy megerősitse az itéletét, nyomban felajánlott érte ezer forintot.

Simi gróf néma megvetéssel felelt, s még az nap kiadta a rendeletet,
hogy vigyék át a képet az előszobából a nagy terembe.

A következő héten aztán, mikor az Illustrated London News és a párisi
Illustration egyszerre adták ki a Biró Jenő úr arczképét, Simi gróf a
szokottnál gyakrabban nézett be az olvasóterembe, s mint ragadozó madár
vetette rá magát azokra a gyanútalanokra, a kik az emlitett képes
lapokon szenderegtek.

Nem engedte el nekik, hogy az ő gyüjteményében van egy külvárosi
jelenet, mely kétségtelenül a nagy Biróé, egy valódi Biró, mely a mester
első korszakából való.

S a fáradsága nem is veszett kárba, mert szép lassan kiköszörülte azt a
csorbát, melyet szakértelmének hírén régi balsikerei ütöttek.

– Jobb orra van, mint hittük – mondogatták eleinte, ha a képeiről
beszéltek. – Egy párszor lefőzték ugyan, de, istenem, kit nem lehet
egyszer-kétszer megtéveszteni?! A szakemberek is megbotlanak néha,
kivált képdolgokban. És azt meg kell adni neki, hogy fölismerte Biróban
a nagy tehetséget. Ez már valami.

Később aztán elfelejtették a csalódásait, csak azt tudták róla, hogy ő
volt az első, a ki Birónak a tehetséget fölismerte. A tréfa élét
vesztette; nem akadt többé, a ki műérzékét fitymálta, kicsinyelte volna.
Egy szép nap arra ébredt, hogy az első rangú szakértők között emlegetik.

Hogyne! Mikor ő volt az, a ki a nagy Birót fölfedezte.

. . . . . .

Nem volt két ilyen nevü festő. A nagy Biró a mi szegény barátunk volt.

Ha valaki azt kérdezné, hogy miképpen jutott Biró a »nagy« jelzőhöz,
erre csak azt lehetne felelni, a mit az olvasó már úgyis tud. A London
News kiadta az arczképét, mint a monte-carlói szerencsés játékosét, az
Illustration, mint Darzens kitünő tanitványáét, a kiről mostanában
annyit beszélnek, végre kiadták a magyar képes ujságok is, a melyek már
mint kitünő hazánkfiát emlegették.

S ha valaki ezt keveslené, ha azt vetné ellen, hogy az
ujság-elismerésektől a nagyságig még egy nagy lépés van, ezzel szemben
csak arra lehet hivatkozni, hogy méltóztassék megszámlálni: hány
nagyságot ismerünk, a mely nem az ujságok egybehangzó dicséretein épült?


VII.

A szerencse, attól fogva, hogy Monte-Carlóban hozzászegődött, hű maradt
Biró Jenő úrhoz. A szerencse is asszony; s nem azok a legmulandóbb
viszonyaink, a melyeket a legkésőbben kötünk.

Ez a kései szerető, akárhová lépett Biró Jenő úr, mindenütt ott járt a
nyomában. Elválaszthatatlanok voltak.

A játékterembe ugyan nem kisérte többé, de talált más alkalmat, hogy a
hűségét bebizonyitsa. Biró Jenő úr nem játszott többet; okosabbat
csinált ennél: üzleteket.

És minden vállalkozásának mesés sikere volt. Ha az egész környéket
elverte a jég, az ő földeit kikerülte a csapás; ha a szél kifútt a
tárczájából egy ezrest, hazatérőben ott találta meg a pénzt a park
kapujánál, egy bokron fennakadva.

A legőrültebb vállalatok aranybányákká váltak, ha ő állt az élükre; a
bot kivirágzott volna a keze között, hogy ha virágszállitásra adja
magát.

A mihez hozzányúlt, aranynyá változott a keze között, mint Midás
királyról beszéli a mese.

Az ilyen embert a világ mindig meg tudja becsülni érdeme szerint;
megbecsülte Biró Jenő urat is.

Elhalmozták tisztességgel, kitüntetésekkel; válogathatott a méltóságok
között; mindenféle rangú szolgahad leste a parancs-szavát; mindennap
bebizonyitották neki, hogy milyen végtelen nagy ember, s még életében
tudta az egész világ, hogy hol fog majd a szobra állani.

Nagy ember volt, kétségtelenül nagy, kiváló ember. Voltak az élet
játékasztalánál sokan, de csak ő találta ki, hogy másodszor is a
harminczas fog kijönni.


VIII.

Eleinte úgy látszott, hogy Biró Jenő úr meg tudja becsülni, a mit a tűnő
pillanat ád, s ki tudja színi minden virágnak a mézét.

Nem mintha az apró anyagi örömökre vetette volna magát, de a szeméből,
mely néha-néha a régi fényben ragyogott fel, ki lehetett olvasni, hogy
neki is megvannak a maga gyönyörűségei.

Igy fel-fellángolt néha a szeme, ha egy-egy régi ismerőse magasztalni
kezdte előtte valamelyik halhatatlan alkotását, melylyel szives volt
megajándékozni a világot. Ilyenkor aligha a bóknak örvendett oly nagyon;
mert bókban, hízelgésben ugyancsak volt része. De, úgy tetszik, annak is
van valami titkos öröme, ha az ember mélységesen megvetheti egy-egy
felebarátját.

Ezekben a szerencsés napokban, mikor az áldás csak úgy ömlött a fejére,
nagyobbára viszontlátta a régi ismerőseit. Vezekényi, Weinberger úr, az
egykori jury-tag O betűvé görbülve jelentek meg előtte, kérvén
egyben-másban a kegyes pártfogását. Sietett teljesiteni a kivánságaikat,
s meglátszott rajta, hogy szivesen adja az alamizsnáját.

Ilyenkor valósággal jókedve volt. Néha még mosolyogni is látták.

Megérhette azt az örömet is, hogy jelentékeny szolgálatot tehetett
egykori pártfogójának, a gardénia-herczegnek, a kinek társaságában
valaha annyi kellemes, gondolattalan órát töltött.

A gardénia-herczeg ugyanis, hosszas várakozás után, elfoglalta ősei
trónját, de alig foglalta el, nemsokára kénytelen volt ismét elhagyni, s
kivonulni székvárosából, mely különben se tartozott a hajlandóságainak
megfelelő helyek közé. Nyugalomba tették, a mibe a gardénia-herczeg némi
húzódozás után, bele is törődött.

Ez a kis húzódozás azonban – polgári háborunak nem lehet mondani,
legfeljebb polgári csetepaténak – sok pénzébe került a
gardénia-herczegnek, s a fegyvergyárosok, a kik tudvalevőleg több pénzt
tudnak elnyelni, mint a világ összes hölgyecskéi, pillanatnyi zavarba
sodorták.

Ebből a pillanatnyi zavarból Masa grófnő és Biró Jenő úr segitették ki a
nyugalmazott királyt, néhány millió frank barátságos kölcsönnel, melyet
a virágok barátja, ki a királyságból csak az udvariasságot őrizhette
meg, olyan gardéniák kiséretében sietett megküldeni, a milyenek sem
azelőtt, sem azóta nem termettek ezen a szép világon.


IX.

Akármit mondanak is a költők, jobb selyemmel párnázott kocsiban járni,
mint gyalog, fel a hegyre, déli egy órakor; jobb Derbyt nyerni, mint
olyan költőnek lenni, a kit minden omnibuszló legázol; végre jobb, ha az
embert az egész világ süvegeli, mint hogy ha folyton oldalba lökdösik.

De akármilyen jó dolog is a kényelem, ha az ember sokáig jár selyemmel
párnázott kocsiban, végre ezt is megúnja, s ha valaki háromszor
egymásután megnyeri a Derbyt, utóljára ezt az örömet se tudja
méltányolni. Azonképpen, ha a szerencse gyermekét folyton-folyvást,
mindig süvegelik, többnyire elfelejti, hogy őt oldalba is lökdöshetnék.
Igy történt Biró Jenő úrral is.

Beleszokott a selyem párnákba; nem tűnt fel neki többé, milyen jó módban
él, s ettől fogva úgy kezdte találni, hogy ő voltaképpen igen
sajnálatraméltó ember.

A kinek megvan mindene, a mit az ember maga körül kivánhat, az rendesen
magában keres valamit, a mit aztán nem lehet megtalálni.

Biró Jenő úr is magában kereste, a mije hiányzott, és ő is hiába
kereste, a mint hogy ez mindig igy szokott történni.

Eszébe jutott, hogy eddig, ha szomorú élete volt is, ha meg kellett is
izlelnie minden emberi szerencsétlenséget, fájdalmat és nyomorúságot,
volt egy vigasztalója, az, hogy magát nem vádolhatta soha. Eddig mindig
volt egy jóbarátja, a ki őt szerette, s a kiben megbízhatott: önmaga.

Azóta elvesztette ezt a jóbarátot. S ha azt mondjuk, hogy elvesztette,
csak szépitjük a dolgot. Mert a rideg igazság az, hogy: feláldozta,
eladta.


X.

Attól a naptól fogva, a mikor eszébe jutott, hogy áldozatot hozott, a
fejébe vette azt is, hogy tulajdonképpen semmiért áldozta fel lelkének a
békéjét.

Mióta fiának a sorsa biztositva volt, úgy tűnt fel előtte, mintha a
gyermek jövőjén aggódni soha sem s lett volna oka. Ha túl vagyunk valami
bajon, az első dolgunk, hogy kicsinyelni kezdjük a veszedelmet, a
melyben forogtunk.

Miért áldozta fel tehát az énjét? Egy kis bőségért, mint az utolsó
szédelgő. Olyan bőségért, melynek örömét nem tudta élvezni.

Ez a bőség pedig egyre növekedett. Biró Jenő úr már régen összetette a
kezét, de a vagyona csak nőtt magától, és egyre rohamosabban, mint a
hógörgeteg.

Csinálhatott akármit, minden birtokából uj birtokok támadtak, s Biró
Jenő úr úgy tekintett erre a nagy áldásra, mint a Bűnre, melynek mindig
uj bűnöket kell szülnie.

Az emberek nem tudták megérteni, hogy ennyi szerencse kegyeltje mért jár
mindig olyan arczczal, mintha az orra vére folynék.



ÖTÖDIK RÉSZ.


I.

Naplót irni – a legtöbbször azok gyöngesége, a kik senkinek se
mondhatják el azt, a mi a leginkább foglalkoztatja őket. Kislányoké, a
kiket nyugtalanná tesz, megzavar, lázba ejt az a csodálatos átváltozás,
mely egy idő óta hatalmába keritette a lelköket, – szerelmes lányoké, a
kik még nem tartanak ott, hogy megvallhassák érzéseiket annak, a kit
ezek a mindenkor egyforma, gyermekes mondanivalók nagyon is érdekelnek,
– asszonyoké, a kiknek titkuk van.

Ezeknek a kislányoknak, szerelmes lányoknak és titkot takargató
asszonyoknak a lelkéből kikivánkozik valami. Az elhallgatott,
feltartóztatott, fojtogatott érzések annyira megáradnak bennök, hogy az
özönnek ki kell fakadnia valahol. És ha nem gyónhatják meg
nyugtalanságaikat egy hozzájok hasonló valakinek, a kiben tökéletesen
megbíznak, ha nem suttoghatják el titkaikat még a titoktartó, de
részvéttelen nádasnak sem, mit van mit tenniök: kilehellik, kipityergik
sóhajaikat a magánosságban, vágyódásaikat kiöntik szavak helyett
betűkbe, sorokba, és vallomásuknak örök rejtőzködésre kárhoztatott
tanúit, hogy árulóikká ne válhassanak, elcsukják egy kapcsos, kulcscsal
zárható könyvbe.

Később, mikor már van kinek elmondaniok, hogy mi jár a fejökben: nem
nyitják ki többé a kapcsos könyvet. Vagy, ha igen, nem azért nyitják ki,
hogy megint irjanak bele, hanem: hogy mulassanak azon, a mi már benne
van. A napló egész tartalma egyszerre gyermekességnek tűnik fel előttük.
Milyen ostobák voltak – akkor! És nem hinnék el, hogy a mit ezek a
gyerekes sorok sírnak el, az valóban komoly valami, – hogy nem ők lettek
komolyabbakká, hanem a körülményeik váltak vidámabbra. A bőségben élő
szívesen és derülten gondol azokra a kalandos napokra, a mikor
minduntalan koplalnia kellett; a mit akkor állott ki, most már vidám,
humoros, tréfás dolognak tűnik fel előtte, a boldog ifjuság, a kalandos
élet mulatságos tartozékának. Bőségének tudatában, elbizakodottságában,
mely tulajdon erejének véli azt, a miben csak a sors kedvezését kellene
látnia, nem tudja elképzelni, hogy régi esete, régi gyöngesége, régi
keserve igen komoly dolog volt, mely könnyen végzetessé válhatott volna,
ha az idegen erők, a körülötte s nem benne működő erők, véletlenül, meg
nem könyörülnek rajta.

Naplót irni – sokszor azoknak a gyöngesége, a kik szerelmesek magukba. A
kik benyomásaikat, már akármi kelti fel ezeket a benyomásokat, minden
esetben érdemesnek tartják a följegyzésre; a kik megfigyelésüket olyan
értékesnek vélik, hogy sajnálnák, ha ez a számos, szép megfigyelés mind
veszendőbe menne. Naplót irnak tehát, hogy ezekben az érdekes dolgokban
mások is gyönyörködhessenek, vagy legalább még egyszer
gyönyörködhessenek ők maguk, később, esztendők multán, a mikor ez a sok
elfelejtett holmi megint ujnak tűnik fel előttük.

Ezeknek már érdemes naplót írniok, mert a második czélt bizonyosan
elérik.

Naplót irni – végül, szoktak, nagyritkán, olyanok is, a kikkel vagy a
kik előtt minduntalan történik valami följegyzésre méltó.

A napló-irók nagy sokasága ennek a három csoportnak egyikéhez vagy
másikához tartozik. Én, Biró Jenő, a ki az itt következő jegyzeteket
irom, nem tartozom a három csoport egyikéhez sem.

Nem érzem a szükségét annak, hogy elmondjam valakinek, a mi a leginkább
foglalkoztat. Vagy ha bennem is szendereg ilyes hajlandóság, ez még nem
növekedett, s aligha fog növekedni ellenállhatatlan vágygyá. Soha se
voltam nagyon közlékeny természetű. Életem sora, emberismeretem s a
hosszú megszokás zárkozottá tett. A lelkemből nem kivánkozik ki
semmiféle vallomás. Nem keresem a rokon lelket, a ki megértsen. Tudom,
hogy nem igen van ilyen rokon lélek, és ha véletlenül mégis akadna,
rokonomat vallomásaimból mindössze az érdekelné, hogy esetem mennyire
hasonlit az övéhez. Rokonomnak magának is sokkal több baja volna,
semhogy valami nagyon törődnék velem; éppen elég neki a magáé.

De szerelmes se vagyok magamba. Nem képzelem, hogy benyomásaim akárkit
is érdekelhetnének. És nem akarom megőrizni a feledéstől azt, a mit ma
gondolok és érzek. Nem hiszem, hogy valaha gyönyörüséget találhatnék
ezekben a följegyzésekben. Soha se leszek kiváncsi arra, hogy milyen
voltam öt, tiz, tizenöt esztendővel ezelőtt. Ettől a tanulmánytól nem
remélek semmi örömet.

És végre nem történik se velem, se körülöttem semmi olyas, a minek a
följegyzéséért érdemes volna tollat fognom. Azt, hogy az élet arasznyi,
és mégis a szomorúságok egész hegyei férnek belé, – hogy az emberek a
rosszasággal milyen keveset érnek el, és mégis milyen rosszak tudnak
lenni, – hogy a jó ember milyen áldás, és hogy mégis ebben az áldásban
mennyivel kevesebb részünk van, mint a napfény áldásában, – hogy a
boldogsághoz voltaképpen milyen kevés kellene annak az embernek, a ki
magát, a többieket és a természetet megérti, és mégis, néha éppen azok a
legkevésbbé boldogok, a kik a legszerényebbek, a legkevésbbé követelők –
ezt ugyan fölösleges untalan ismételni.

Már jó ideje egyik napom tökéletesen olyan, mint a másik. És hogy mi
történik kívül, a világban, azt talán minden ember közűl én tudom a
legkevésbbé. Ugy élek, mint a pók, mely hangtalanul szövi hálóját egy
sötét zugban, és egy cseppet se törődik azzal, a a mi a napfényen élőket
foglalkoztatja, izgatja, futkározásra s küzdelmekre birja. Csak éppen
akkor mozdulok ki remeteségemből, a mikor az élet eleséget követelő
föltételei már nem tűrik meg, hogy a rejtekemben maradjak.

Mért irom hát ezeket a följegyzéseket?

Időtöltésből. Hogy elöljek vele egy pár órát, a mikor nincs más
választásom, mint: tépelődni, tovább tépelődni, vagy: ákombákomokat
vetni papirra.

Mindennap van egy pár órám, a mely a gyönyörüségé. Él – hálaistennek,
él! – egy kis lény a világon, a kiért én is mintha élnék. A kinek a
jövőjéért mozgok, táplálkozom, igyekszem dolgozni, már a mennyire tudok,
a kinek az érdekében teljesiteni szeretném azt a feladatot, melyet
mindnyájunkra ránk róttak, melynek végső czélja ismeretlen, s melynek
teljesitése rám nézve még terhesebb, mint a legtöbb küzködőre nézve,
mert én már nem reménykedem, mint ezek, nekem már nincs jövőm, csak
jelenem, s a jelenem az, hogy az életnek ezt az egyetlen, – mindig oly
rövid! – gyönyörüségét napról-napra megujuló, sok óráig tartó, s szinte
elviselhetetlenül nyomasztó szenvedéssel kell megfizetnem. Él egy kis
lény, a ki szerelmemből fakadt, s annak szivéből, a kit mindenekfelett
szerettem. Hallgatni ennek a kis lénynek a gügyögését, látni
arczocskáján az imádott vonásokat, annak a vonásait, a kit el kellett
temetnem, viszontlátni rajta, elevenen, valamit az ő lényéből, az ő
szemét, az ő ajkait, élve látni egy picziséget az ő szépségéből, az ő
bájából, nap-nap után valami ujat fedezni fel benne, a mi az ő életének
a folytatása, a mit a halál legalább emléknek meghagyott nekem, a piczi
lény mosolygásából, formáiból, mozdulataiból ráismerni ő rá, a ki ime,
nem mult el egészen, elnézni gyermekünknek a növekedését játszani vele,
ha ébren van, s lesni a lélekzetét, ha alszik – bizonyára isteni
gyönyörüség… s aligha irom ezeket a sorokat, ha ez a gyönyörüségem nem,
marad meg. De ez a gyönyörüségem naponkint csak egy pár óráig tarthat –
ennek a kis lénynek az érdekében. Az az ápolás, a melyre szüksége van, a
legjobb ápolás, a melyben részesülhet, az éjszaka óráira mindig,
könyörtelenül elválaszt tőle, és nappal is tovább, mint szeretném.

Mert csak nappal dolgozhatom, és dolgoznom kell, érte. Dolgozom, a
mennyit és a hogyan tudok; akkor, a mikor csak egyátalán képes vagyok
rá. De kedv nélkül dolgozom és hamar kimerülök. A rajzolás elemeire
oktatni vásott sihedereket, a kiknek a rajzoláshoz nincs semmi
hajlandóságuk és nincs a legcsekélyebb jóakaratuk – nem nekem való
mesterség. Képpel látni el egy olyan élczlapot, melynek a tartalmát
megvetem, nemcsak hogy megaláz magam előtt, nemcsak hogy folytonosan
sérti lelkiismeretemet, becsvágyamat, s a bennem szemérmesen rejtőzködő,
de leküzdhetetlen emberi méltóságérzetet: nagyon fáraszt is. Ugy
látszik, nemsokára már megszabadulhatok ettől a robottól s ettől a
boszorkánynyomástól; rövid idő mulva talán már nem lesz, a mi lefokozza
bennem azt a megbecsülést, a melylyel magunk iránt viseltetnünk kell,
azt az önérzetet, a melyre minden embernek szüksége van ahhoz, hogy
eredményes munkát végezhessen. Ugy látszik, a közel jövőben elérhetem,
hogy csak a művészi munkának éljek. Van valaki, a ki megkedvelte a
képeimet; ennek a valakinek már utánzói is akadtak; ha festek, már nem
dolgozom hiába. Örülök ennek a fordulatnak, de örömem nem zavartalan,
hanem elégedetlenséggel és bizalmatlansággal elegyes. A jobbnak igérkező
jövő alapja nem egészen tiszta, s igen ingadozónak látszik. A mi kiemel
rabszolgaságomból, nem az, a minek a segitsége büszkévé tenne; nem a
művészet igazi szeretete, nem a jóizlésü nagyközönség tartós
megbecsülése. Hanem egyetlen egy embernek a szeszélye – olyan emberé, a
kinek a gondolkozása felszines s az izlése nem tulságosan finom, a ki a
művészi munkát is csak úgy nézi, a hogy egy szép agarat vagy egy ügyes
szerkezetü automobilt – s ezen a szeszélyen kivül, a (valószinüen csak
rövid ideig tartó) divat, mely nyomon követi a fejedelmi szeszélyt. Ez a
siker nem tesz büszkévé, még kevésbbé elbizakodottá, sőt éppen nem
elégiti ki az önérzetemet. Azonkivül nem igen biztat azzal, hogy a jobb
jövő maradandó lesz. És mindezek koronájául elégedetlennek kell lennem
magammal is. Mi hasznom uj keletü kis sikereimből, mikor azt kell
látnom, hogy azok a képeim, a melyekkel ilyen eredményt érek el, nem
érnek annyit, néha sokkal, nagyon sokkal gyöngébbek, mint a régiek, a
melyek az ördögnek se kellettek?! Azért még akkor is kedv nélkül
dolgozom, a mikor festek. Érzem, hogy fogy a tehetségem, s hogy már nem
vagyok a régi erőmben; látom, hogy az a lélek, mely a régi képeimnek
valami értéket adott, az ujakon egyre halványabban mutatkozik; sőt
látnom kell azt is, hogy nemcsak a művészi erőm, hanem még a
munkaképességem is mind inkább hanyatlik. És ez a keserves tudat, ez a
szomorú látvány csak annál jobban megbénit, csak annál hamarább
elfáraszt.

Aztán, mikor tökéletesen bele fáradtam a munkába, és mikor – késő este –
ki vagyok zárva arról a helyről, a hol egyetlen örömömet találom,
egyedül maradok gondolataimmal. Szenvedésemmel; fájdalmas emlékeimmel.
Ó, nem akarok felejteni! Az emlékeim becsesek nekem; hiszen nem maradt
egyebem, csak a gyermekem meg az emlékeim. És úgy érzem, Ő addig nem
halt meg egészen, a míg legalább az én emlékemben még ott van az a kép,
a mely valaha az Ő lényéből sugárzott, a mig tekintetének, mosolyának,
hangjának a benyomása legalább az én lelkemben él. Hogyne őrizném hát az
emlékeimet! Annál féltékenyebben őrzöm, mert keservesen érzem, mily
hitványul gyönge az emberi emlékezet, s hogy legféltettebb benyomásaink
hamarább illannak el, mint a heliotrop illata egy nyitva felejtett
illatszeres üvegből. És még se adhatom át magamat egészen az
emlékeimnek, az örömtelen magánosság s a kénytelen pihenés óráiban sem.
Az emlékezés nekem még, akármennyire lelki szükségem, s akármilyen
jóleső érzésekkel vegyes, mégis nagyon fájdalmas; a szenvedés tulságosan
kimerít. Pedig szükségem van az erőmre, hogy dolgozni tudjak a fiunkért.

Azért nem temetkezhetem bele a multba olyan mélyen, mint a mennyire
szeretném. Mikor már nagyon sajog a fájdalmam, ki kell ragadnom magamat
ebből az elernyesztő érzésből. De nem menekülhetek a jövő képéhez sem. A
jövőbe nézve csak kétségek gyötörnek. És még folyvást órák választanak
el attól az időtől, a mikor el tudok aludni. Nagy ideje már, hogy igen
keveset alszom; akkor is inkább csak kábultan pihenek.

Ezeket az órákat, a melyekben hiába várom az álom vágyát, vagy legalább
a megváltó kábultságot, el kell ölnöm valamivel. Ugy teszek tehát, mint
a ki munkaközben, fél-pihenésül, firkál, rajzolgat, s abrakadabrákkal,
emberfejekkel, mértani ábrázolatokkal vagy semmit se jelentő
hieroglifákkal rójja tele az előtte heverő tiszta papirlapot. Leirom
ide, a mi olykor foglalkoztat, s a min egy kissé elszórakozom.

Nem naplót irok. Ha a napi élményeimet akarnám ide jegyezni, jóformán
mindennap ugyanazt kellene leirnom, és annak a sok egyformaságnak, a
melyet napról-napra ujra meg ujra átélek, akár hosszadalmas, akár rövid,
de szükségképpen csupa ismétléssel járó följegyzése már nem
szórakoztatna. Csak időnkint irok ebbe a könyvbe; olyankor, a mikor más
menedéket már nem találok. És csak azt irom ide, a mi éppen eszembe jut,
de nem éppen először jut eszembe.

Nincs több szándékom, mint a czéltalanul rajzolgatónak. Nem szántam
ezeket a följegyzéseket senkinek. Hanem azért el kell számolnom azzal a
gondolattal, hogy mi történhetik ezzel a könyvvel a halálom után.

Az bizonyos, hogy nem szeretném, ha olyanok kezébe kerülne, a kiknek
idegen voltam és mindig idegen maradok. Nem azért irok az érzéseimről,
hogy akárki turkálhasson bennök; mindenkinek vannak kedves családi
levelei, a melyeket nem szivesen látna a zsibvásáron. De gondom lesz rá,
hogy ez a könyv ne kerülhessen röhögő kiváncsiak kezébe.

Van valaki, a ki elolvashatja. A fiam, ha majd huszonöt esztendős lesz.
Nem czélom éppen, nem is kivánom, de nem bánom, ha elolvassa. Legalább
meggyőződhetik róla, hogy akármit beszéljenek is az apjáról egy olyan
korszakban, a melyben semmi se általános, csak az éhség és a falánkság:
az apja nem volt se elmebajos, se beteg idegzetü ember, sőt talán ostoba
ficzkó sem, ha ugyan nem mindenki ostoba ficzkó, a ki valami egyebet is
kiván az élettől, és nem csak: garast, sok garast, mentül több garast.


II.

Olyanoktól, a kik derülten birálják embertársaikat és soha se néznek
vissza arra a csekélységre, a mi a multjokban egy kissé feketéllik: az
édesanyára, a ki éhen halt s a kivel nem törődtek, – a felebarátra, a
kit gyöngéd, a büntetőtörvénynyel egy cseppet se ellenkező formában, de
azért nem kevésbbé hathatós módon segitettek kituszkolni ebből az
árnyékvilágból, – az elhagyott kedvesre, a kit a nyomoruságba
taszitottak, – a magzatra, a kinek életefonalát a lehető legkorábban
juttatták Atroposz párka ollós kezébe, – a szegényekre, a kiknek ügyesen
elvarázsolt piszkos krajczárjaiból, bűzös párnáiból, utálatos
verejtékéből angol kényelemmel berendezett, jó illatú otthont épitettek
maguknak, – a testvérre, a kit kizsákmányoltak, – a párbajban lelőtt
ellenfélre, a kinek a holttestéből talapzatot készitettek maguknak, hogy
végül mint államférfiak magasodjanak ki a sokaságból, – a megrágalmazott
vetélytársakra, a kiket előbb elbuktattak, aztán elsirattak, hogy az
üres helyekre ők ülhessenek, – a megtévesztett ezrekre, a kiknek ostoba
bizalmát, ostoba meggyőződését vagy ostoba érzéseit okosságuk
adófizetőivé tették, – és igy tovább, mert ennek soha se volna vége, –
az ilyenektől gyakran hallani efféle nyilatkozatot:

– A világnak haladnia kell, és a haladásnak erős akaratú, kemény
legényekre van szüksége, nem érzelgős, puha lényekre. Az érzelgős ember
nem férfias; az érzelgős férfi nevetséges, ostoba, utálnivaló.

Érzelgősnek ők háromféle embert neveznek. Mindenekelőtt az olyat, a kit
az ostoba meggyőződés még arra is rábir, hogy e miatt ellentétbe
keveredjék a tulajdon érdekével. Azután az olyan embert, a kinek az
érzései erősek, mélyek, tartósak, s a ki, érzésből, még áldozatokra is
képes. Végül azokat, a kikre (előttük örökkön megérthetetlen) nagy
hatással van a szerelem, a részvét érzése, vagy a fájdalom.

Érzelgés vagy érzés nekik mindegy. Se a két szót, se a két fogalmat nem
tudják egymástól megkülönböztetni. Minthogy érzés nem igen van bennök: a
nagy és a mély érzést képtelenek megérteni. És mert ők taplós szivüek:
az érezni tudókat szánalmasan gyöngéknek, betegeknek, ostobáknak, maguk
alatt valóknak nézik.

Ha az orrszarvúval meg tudná értetni valaki, hogy az ember bőrén a
szúnyogcsipésre hólyagok támadnak, az orrszarvú agyvelejében bizonyára
valami olyan képzetféle derengene fel, hogy: az ember igen gyatra és
alsórendü állat. Pedig abból, hogy az orrszarvú bőre föl se veszi azt, a
mi az érzékenyebb bőrű embernek már egy kissé fájdalmas, nem az
következik, hogy az orrszarvú egészséges, az ember pedig beteg, nem az,
hogy az orrszarvú eszes, és az ember ostoba, hanem csak az, hogy az
orrszarvú és az ember két különböző állat.

Ezeknek a taplós szivü felsőbb lényeknek, a kik olyannyira szivükön
viselik a világ haladását, s oly meghatóan gondoskodnak a messze jövő
ismeretleneiről, miután fenevadak módjára viselkedtek a hozzájok
tartozókkal szemben, azt lehetne mondani:

Meglehet, hogy a világot ezentúl azok fogják előbbre vinni, a kikben
annyira túlteng az értelem, hogy minden érzést kiszorit a lelkükből, de
eddig nem egészen igy történt. A mi a társadalom mai berendezésében jó
és az eleveneknek hasznos, olyan halottak alkották meg, a kik a
meggyőződéseiket előbbre helyezték a személyes érdeküknél. A mi az
előttünk lévő emberi alkotásokban maradandó, vagy legalább tartósabb,
mint az egyes ember élete, nagyrészt (s ha csak a leginkább kiemelkedő
jelenségeket tekintjük: általában) olyanok műve, a kik érzésből képesek
voltak áldozatokra is. A legértékesebb eredmények, a melyekhez az emberi
elme valaha eljutott, azok, a melyeknek felkutatását az érzés sürgette;
kivívásukban olyanok működtek közre, a kikben az érzékenység és ennek
megfelelően a részvét érzése fejlődöttebb volt, mint a nagy tömegben,
mig az érzés nélkül való értelmesek megelégedtek azzal, hogy tarkává
tették a világtörténelmet.

Mi teremtette meg, például, a művészeteket, ha nem az érzés? (Mert, ha a
szépet szeretjük: öntudatlanul is a jót keressük; azt, a mi a
természetben vigasztaló; azt, a mi a természet és az ember
rendeltetésében azonos.) Igaz, csinálnak ma már úgynevezett művészetet
ügyeskedéssel, tisztán »észből« is; de a remekműveket, a melyekhez a
divat hóbortjainak ellenére is vissza-visszatér az emberiség, mindenkor
a nagy és mély érzések sugallták.

Érezni tudni: nem beteges állapot, hanem a fejlődöttebb emberi léleknek
egyik tulajdonsága. (Mert az érzés kiigazodik a homályos képzetek közt,
a hol az értelem nem tud itélni; mert az érzés birodalma: a csak
sejthető; az, a mi az észnek örökre »ignorabimus«; az, a mi csak a
bennünk rejlő legtitokzatosabb valamivel, az ösztönszerü itélettel, a
természeti erő legrejtelmesebb részével közelithető meg.) Adomány, mely
olyan, mint az élet többi adománya: nemcsak gyönyörűséggel jár, hanem
bajjal és fájdalommal is.

És nem természetes-e, hogy a művész, a kit aprócseprő dolgok kevésbbé
foglalnak le, tehát kevésbbé szórakoztatnak el, mint más embert, – a ki
a többieknél szabadabban adhatja át magát az érzésének, mert hisz ez:
kötelességének nem ellensége, hanem ellenkezőleg: ihletének forrása, –
hogy a művész, a ki végre is az egész természet életében megnyilvánuló
örök érzés egyik követe volna (mert az életfolyamatok bonyodalmas
összejátszásában nem csak egy titokzatos erő, nem csak egy titokzatos
önző czél jelentkezik, hanem egy még titokzatosabb, minden szervessel és
szervetlennel szemben hozzája mérten gondoskodó örök érzés is, mely
mintha a bennünk lévő érzőképesség ősforrása volna), – hogy a művész
erősebben érez, mint a számitó kalmár?

Hallom, hogy számitó kalmárok, a kik festenek és űzérkednek a képeikkel,
azt beszélik rólam, talán meggyőződésből, de talán egy kissé azért is,
hogy így könnyebben rázhassanak le a nyakukról, s ne kellessen éppen
kiöklözniök a piaczról… szóval a barátaim azt mondják, hogy beteg lélek
vagyok. Mert egészséges lélek-e az, a melyen ilyen sokáig rágódik a
fájdalom? _Ők_ sokallják, a mi _nekem_ fáj.


III.

Lehet, hogy, ha többet forognék az emberek között, már nem mondanák
rólam, hogy beteg lélek vagyok, és – már nem érezném annyira, a mi most
csak úgy fáj, mint a legelső napon. Az életünk föltételeit szabályozó
törvény úgy kivánja, hogy az uj benyomások háttérbe szoritsák a
régieket; hogy a sok apró uj benyomás háttérbe szoritsa a legerősebb
régi benyomást is; s hogy a sokszor, sokára háttérbe szoritott régi
benyomások lassankint elhalványodjanak, elsorvadjanak. Ha keresném a
felejtést, ha el akarnám altatni a szivemet, ha azt kivánnám, hogy
valami elölje a fájdalmamat, ha nekem is csak egy óhajtásom volna:
átaludni azt az időt, a mig a sebem beheged, s valami lelki altatószer
használata után kábultan helyeződni át abba az állapotba, abba az
időpontba, a mikor az ember már nem emlékszik s nem érez, – csak sokat
kellene az emberek közé mennem, és nekem is sikerülne az, a mi sikerül
másoknak, a gyászolók ama nagy többségének, a melyben megvan az ehhez
való jó szándék.

Nem keresem a felejtést. Ragaszkodom az emlékeimhez, a mig
ragaszkodhatom. A nekem oly kedves, drága képeket, a mult képeit, a
melyek, ha olykor összefacsarják a szivemet, fölidézik az eltünt napok
édességét is, s meg-megjelenésükkel egy kissé vigasztalnak – nem akarom
elűzni. Nem akarom elűzni kedvesem árnyékát; árnyéka is kedves nekem.
Nem félek, nem kínos nekem Rá gondolni. Megőrzöm, a mi Ő belőle még él,
a mig megőrizhetem. Hisz azok a képek is, a melyek a legerősebben
dobogtatták meg szivünket, oly hamar elillannak a tehetetlen emlékezet
elől! Hisz amúgy is oly korán következik el az az óra, a mikor az idő
már mindentől meglopott bennünket, a mikor boldogságunk egész
paradicsomából csak valami iszonyuan kevés, homályos, zavaros
álomfoszlány marad meg agyunknak a legmélyén!… a mikor a multat is csak
úgy _sejtjük_, akár a jövőt!

De azért nem akarom mesterségesen ápolni a fájdalmamat. Étherrel,
pézsmával csikarni ki egy iczipiczi haladékot a természetes elmúlástól –
mit érünk el vele? perczeket! A ki balzsammal akarja feltartóztatni a
természetes feloszlást, mássá teszi halottját, egyszerre megváltoztatja
azt, a mi volt, s egy árnyéknak az árnyékát őrzi. És hiába minden. Igy
is, úgy is hiába. Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk
utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az az ujjaink hegyén. Mit
nyernék vele, ha erőszakolni akarnám a zavartalan, az állandó
emlékezést? Talán napokat; talán semmit. Az emlékezésnek egy irányba
erőltetése talán még csökkentené az emlékezés erejét. És ez a meddő
kisérletezés mindenesetre meggyöngitené az akaraterőmet. Akármilyen jól
esnék visszavonulni emlékezésem csigaházába, s ki nem mozdulni onnan:
nem tehetem, hogy csak a multamnak éljek. Nem szabad megfelejtkeznem
arról, a ki élve maradt meg az Ő lényéből, a ki az Ő második élete. S ha
én megfelejtkezném erről a kötelességről, az Ő árnyéka emlékeztetne rá…
intene, hogy egész lélekkel gondoskodjam életének folytatásáról, hisz
már csak ennyit tehetek Ő érte! Nem zárkozhatom el emlékeim közé, s ha
valami beteges érzésem azt kivánná, hogy mesterségesen ápoljam a
fájdalmamat, akkor se tehetném, mert minden szent kötelességem tiltja.

Tehát, ha húzódozom az emberektől, ha a magánosságból, a melybe
megvonultam, csak akkor lépek ki, a mikor a kénytelenség szólit ki
belőle, ennek más oka van.

Emberkerülőnek lenni – ebben csakugyan van valami nem természetes.

Az ember társas lény; már a legelső gondolkodónak sikerült
megállapitania ezt a tételt. Egyedül gyönge. Rá van utalva a többiekre.
Tehát már puszta érdekből is keresnie kell a társaságot. Ez alig szorul
bizonyitásra. Csak éppen körül kell nézni a világban és azonnal látni,
hogy maga a mindenfelé jelentkezés is eleven erő, s hogy a sok
összeköttetés egyike a világot mozgató néhány hatalomnak. Minden esetben
áll ez, nem csak abban az esetben, ha pusztán az anyagi eredményeket
nézzük. Hamis az a tanitás, hogy az erős férfi igazán csak egyedül erős,
hogy a sokaság befolyása, a sokasággal való küzködés, a sokasághoz való
surlódás, mely szükségképpen alkalmazkodással járna (mintha okvetetlenül
a gyöngék változtatnák meg az erőst, s nem történhetnék ez megforditva
is!) – csak meggyengíti az erőst; hamis ez a tanitás, mert
következtetéseiben minduntalan összetéveszti a tünetet az okkal.
Bizonnyal csak az erősebbek között akadnak, a kik olyan erőseknek vélik
magukat, hogy azt képzelik: megélnek ők egyedül is, minden összeköttetés
nélkül. De ebből nem az következik, hogy a magánosság tesz erőssé, hanem
csak az, hogy ez a lehetetlen vállalkozás csak az erőseket kisérti és
csak az erőseket teszi tönkre, mint például a túrista-szenvedély. És már
ezeknek a példája is bebizonyitja, hogy a magánosság az erőst is
gyöngévé teszi. Nincs az a testben és javakban erős, bátor, derék, igaz
ember, a kit, ha tenni is akar valamit, és nem csak úgy akar élni, mint
a remete: gyökéren és álmodozáson, gyorsan meg ne őrölne az élet,
mihelyt egyedül akar meglenni, szövetség, társulás, segitők nélkül. A
világ nem bocsátja meg, ha lenézik és fittyet hánynak neki; s jaj annak,
a ki kiköt az egész világgal. Elemi hatalom ez, mely porba teperi a
legerősebbet is.

De nem csak érdeke az embernek a társaság, hanem lelkiszüksége is. Ez a
lelkiszükség épp úgy természettől való, mint alkatának egyéb
tulajdonságai, és többek közt, egyik jele a karom, agyar, hatalmas fog,
szarv, aczélos láb, állatias izomerő, szőrbunda, tollazat, szárny és
pikkelyes pánczél nélkül való állat egymásrautaltságának.

És nincs az az emberkerülő, a ki, életmódjának ellenére, valójában ne
vágyódnék rá, hogy a hozzá hasonlókkal érintkezhessék, néha-néha szót
válthasson, s egyszer-egyszer olyan dolgokról is beszélhessen velök, a
melyek a leginkább érdeklik. Én is óhajtanám a társaságot: a hozzám
hasonlók társaságát. Koronkint olyan, szinte parancsoló szükségét érzem
annak, hogy valakivel szólhassak, olyan szomjuság fog el másvalakinek a
gondolatai, másnak velem együttérzése, másnak a szavai után, hogy azt
képzelem: kivánságom majdnem legyőzhetetlen, mint az éhség vagy a
szomjuság érzése. Igen, ez a lélek természetes szomjusága; csakhogy a
lelket könnyebb legyűrni, mint a testet, mert a lélek sokkal többre
képes, mint a test, nemcsak sokkal nagyobb erőkifejtésre, hanem sokkal
több nélkülözésre is.

Mondom, én is óhajtanám a társaságot; de csak a hozzám hasonlók
társaságát, és nem azokét, a kikkel érintkezhetném.

Az én környezetem, sajnos, nem olyan, a mely ezt a szomjuságomat
kielégithetné. Hiába, nekem nem volt szerencsém. Bizonyára igen sok
olyan ember él a világon, a ki után nem érdemes vágyódni, a kit a
legokosabb kikerülni, a ki nem nekem való társaság, s a ki számomra
örökre idegen marad. De végre vannak, emezeknél jóval kevesebben,
jóravaló, derék, értékes és kedves emberek is. (Tudom, tapasztalásból.)
Csakhogy a körülöttem élő emberek, az én mai ismerőseim, jóformán mind
az első osztályba tartoznak. Abból a társaságból, a melyre áhitoznám,
nekem nem igen jutott ki.

Kikkel érintkezhetném?

Az én ismerőseim három csoportba sorozhatók. Az elsőbe tartoznak
Weinberger Arnold úr és társai; azok, a kiket az üzleti érdek köt hozzám
(inkább az ő érdekök, mint az enyém). Az ezekkel való érintkezés még a
legkevésbbé volna terhemre, és szivesen elnézném nekik, hogy engem csak
azért keresnek, mert azok közé tartozom, a kik nem kapzsiak és nem
kicsinyesek, a kiket tehát a legjobban kizsákmányolhatnak. De nem tudom
elnézni nekik, hogy kicsinyes érdekhajhászatukat a barátság mezébe
öltöztetik, – hogy, a mikor hasznot húznak abból, a mit bennem
élhetetlenségnek tartanak, ezt olyan formában cselekszik, mintha még
leköteleznének, mintha voltaképpen szivességet tennének nekem, – és hogy
szeretnék, ha ezt a képzelt szivességet hallgatag én magam is
elismerném, bár nem igaz, bár ők tudják, hogy nem igaz, és tudják, hogy
én is tudom, mennyire nem igaz. Szinlelt barátságuk hazug szólamai
bántanak; nemességet játszó haszonlesésök undorit; még a nyomorúság se
birhatná rá, hogy mikor tulajdonképpen megvetem őket, barátságot
mutassak irántuk, a mit pedig ők a tettetett szivesség viszonzásául
megkövetelnének; önérzetem nem hajlandó rá, hogy akkor, a mikor csak
kiaknáztatom magamat, odáig megalázkodjam, s odáig lealacsonyodjam, hogy
az övékhez hasonló érdekhajhászatból vállaljam a lekötelezett szerepét,
a mit képmutatásuk és hiúságuk megkivánna; szóval: egyszerüen nem tudok
beszélni velök.

Aztán az úgynevezett jóbarátok következnének. A pályatársak, a kikhez
egy közös vonzalom: a művészet szeretete fűzne. Képzelhető-e
érdek-ellentét jóbarátok között? Nos, tehát örökre elválaszt tőlük az
érdek. Nem az én érdekem, hanem az ő érdekük. Az ő érdekük, a melyet én,
akaratlanul, sokszor megsértettem, mikor őszintén, becsületesen
elmondtam, hogyan vélekedem a művészetükről. Nem szivesen birálgatom a
társaimat; minden szót, a mit valaha róluk kiejtettem, valósággal ki
kellett csikarni belőlem. A legtöbbször ők maguk kényszeritettek
szinvallásra, abban a reményben, hogy magasztaló szavakat fognak
hallani. Máskor mindig valami kötelesség kivánta, hogy igazat beszéljek
róluk – és igazat beszélni: bizonyára a legnagyobb fényűzés a világon.
Mindannyiszor, a mikor ekképpen vétkeztem: jobban szerettem volna
hallgatni; de nem tehettem mindig azt, a mi rám nézve sokkal kellemesebb
lett volna. Ők pedig nem méltányolják, hogy csak a kénytelenség beszélt
belőlem (és az igazság-szeretet, a melyet nem ismernek). S minthogy
sokkal különbeknek tartják magukat, mint a mennyit érnek: csak arra
emlékeznek, hogy megsértettem az érdeküket. A kinek a hiúságát
bántottam: azt megtámadtam személyében; a melyiknek nem váltam
czinkosává, mikor az igazság ellenére valami előnyhöz akart jutni: azt
megtámadtam nemes becsvágyában, jogos anyagi érdekében, sőt
kenyérkeresetében, családja, gyermekei kenyerében. Mindezt,
természetesen, nem tudják megbocsátani nekem.

De útjokban is állok. Azt képzelik, ha bármi csekély sikert érek el: ezt
a sikert tőlük loptam, mert ez az előny is voltaképpen őket illetné. Ha
gyűlölnek, mert megsértettem az érdeküket, még jobban gyűlölnek azért,
mert azt hiszik, hogy minden falat kenyeret, a melyet a képeimmel
keresek, az ő rovásukra, a nekik járó jutalomból hóditottam el. A
legtöbben megölnének egy kanál vizben. Hogy megtorolják ellenök
elkövetett vétkeimet, s hogy védekezzenek azzal a versenynyel szemben, a
melyet úgy fejtek ki, hogy én is élek és én is festek: a mennyire
megtehetik, a meggyőződésük ellenére is kisebbitenek, s ha rajtok áll,
akadályokat görditenek a tehetségem érvényesülése elé. Hogy minél inkább
ártalmatlanná tehessenek, szánnivalónak hirdetik a munkásságomat;
letagadnak a képeimről minden jót, a mi egyátalán letagadható;
mesterségesen, czélzatosan, következetesen terjesztik a rólam szóló,
meglehetősen rosszakaratú itéletet; még attól se idegenkednek, hogy apró
rágalmakat bocsássanak világgá rólam – legutóbb azt találták ki, hogy az
ivásnak adtam magamat – s hogy alaposan népszerüsitsék ezeket az apró
rágalmakat, mert hiszen ezek is megtámadják a művészi hirnevet, ezeknek
is megvan a maguk – rájok nézve hasznos – hatása. (Nem szenvedek a
képzelt üldözés tébolyában, s nem képzelem, hogy csak velem tesznek igy.
De velem is igy tesznek, s ez nekem elég.) És azért mégis azt várnák
tőlem, hogy úgy szóljak hozzájok, mint jóbarát: pajtáskodó hangon,
kedvesen, szeretettel. Erre nem vagyok képes.

De látni se kivánom őket. Miért kivánkoznám Krajnay, Barta és Vezekényi
művésztársaim után? Mi közöm hozzájok? Nem nézem őket rokonlelkeknek;
közöttük és közöttem nincs semmi szellemi közösség. Társam nekem
Krajnay, a ki, minthogy művésznek utolsó rangú, az élczeivel teszi
ismertté magát, és a társaséletben tanusitott fürgeségével szerez
magának közönséget, mert az emberek szeretnek nevetni, s a ki gyakran
mulattatja őket, arról elhiszik, hogy egyébként is jeles embernek kell
lennie?! Vagy Barta Pali, a ki végig zsúroz, végig uzsonáz, végig
tánczol és végig udvarol minden házat, a hol az ebédlőben még elfér egy
képecske, a hol egy csipetnyi műérdeklődést szimatol, és a hol még
találkozik száz forint képvásárlásra?! A kivel arczképeket festetnek,
mert mindenütt ott van?! És Vezekényi! Vezekényi, a kinek még a
szobafestésre sincs tehetsége, a kinek azonban a tudós asszony alaposan
felvágta a nyelvét! Vezekényi, a ki összes ismerőseiről – ha valaha
megsebezték a hiúságát, pedig ezt aligha kerülhették el – a legcsunyább
eseteket kedélyeskedi el, Vezekényi, a kitől sokan félnek, mert
veszedelmes, mint a csörgő kigyó, Vezekényi, a kit egypáran komolyan is
vesznek, mert – tudva, hogy ez gyümölcsöző – hol a mókás embert játszsza
(pedig még a paprikajancsiskodáshoz sincs tehetsége, kedélye, ötlete),
hol meg a művészlelket, a kit felháborit mindaz, a mi nem szép, a
vidáman lármás embert, a ki nem tud uralkodni magán, a kit elragad az
ifjuság tüze, s a kinek a szava oly népies zamatú, hogy öröm hallgatni!
Vezekényi, a ki mindenkivel szemben mézédes, a ki mindenkit vállon
vereget, a ki mindenkivel szemben csupa bók, s a ki a bókjait olyan
ügyesen fogalmazza meg, hogy tulajdonképpen lebecsüli a megtiszteltet!
Vezekényi, a ki olyan bohó, mint egy komédiázó gyermek, s a ki
alattomban olyan okosan számitó, mint egy uzsorás! A ki csupa jókedvü
lárma, s a ki valóságos művész az apró ármányok petéinek ügyes
elhelyezésében! A kinek a múzsa csók helyett monoklit adott, s a ki egy
inget nem tudna lefesteni, de maga úgy öltözködik, mint egy gróf, mert
ha a tehetségével nem teheti, az öltözködésével nyit utat magának a
nagyvilágba… és mert a jól öltözködés tehetsége az egyetlen tehetség, a
melyet nem tagadtak meg tőle az istenek! A kinek minden igyekezete:
minél felsőbb körökbe jutni, s a ki az előkelők termeiben olyan czifrán
beszél, mint Szilaj Pista! A ki egy alkalmat se mulaszt el, a mikor az
előkelők között megjelenhetik, s a ki ott a Murger Marceljét játszsza, a
született bohémet, a legbohémebb bohémet, pedig valójában nem festő,
hanem gyüjtő, mert takarékpénztári könyveket gyüjt! Miért kivánkoznám
Vezekényi után?!

Vezekényi díszpéldány, de sokan vannak, a kik nagyon hasonlitanak rá, és
kevesen, a kik nem hasonlitanak rá egy cseppet sem. Igaz, ismertem ilyen
pályatársakat is. De a gonosz véletlen úgy akarta, hogy éppen ezek
tünjenek el mellőlem. Meghaltak vagy más világtájakra kerültek.

Maradna még egy harmadik csoport. Pályatársak vagy nem pályatársak, de
olyanok, a kiktől nem idegenkedem, a kiket becsülök, a kikkel örömest
volnék együtt. Csakhogy ezek, véletlenül, hozzám hasonlóan: szenvedők,
és még érzékenyebbek, idegesebbek, nem olyan sokat kibiró szervezetek,
mint én. Ha velök vagyok: örökösen rettegnem kell, melyik ártatlanul
kiejtett szavammal okozok nekik akaratlanul rossz érzést?!… néha látnom
kellett, hogy irántam való figyelmességük, gyöngédségük bizonyos
önmegtagadásra, idegességeik eltitkolására, kínos lelki erőfeszitésre
birta rá őket. Mert olyanok, mint az aeol-hárfa, s én nem ismerem őket
annyira, hogy tudnám, mik azok a kicsinységek, a melyek már szenvedést
okoznak nekik. Áldozatot fogadnék el tőlük, ha keresném őket.

És utolsó környezetem? Azok az egyszerü, jó emberek, a kik boldogságom
rövid ideje alatt a közelünkben, egy kissé a társaságunkban éltek? Velök
szemben én vagyok ideges, s talán érthetetlenül türelmetlen. Nem tudom
látni őket, mert fáj, hogy ők olyan könnyen túltették magukat azon, a mi
volt és a mi elmult! Pedig hisz ez természetes. Az ő életökben mi csak
kis szerepet játszottunk; azt, a ki nekem az egész világ volt, ők csak
kedves ismerősnek látták, a ki átváltozott szomorú emlékké. És mégis
rosszul esik látnom, hogy annak elköltözésével, a ki nekem minden volt,
ők milyen keveset vesztettek; nem tudom nézni, hogy ők, a kik ismerték
boldogságom világát, tovább is örülni tudnak az életnek, – most is
olyannak látják a világot, mint azelőtt, – és mig bennem a szerető szív
egyre lázong a halál ellen, a melynek erőszakosságába az élő soha se
nyugodhatik bele, a mely az élőre nézve örökkön megérthetetlen szükség,
örökkön gonosz, kegyetlen ellenség marad: ők már olyan nyugodtak!

Kikkel érintkezhetném?

Uj ismeretséget keresni semmi kedvem. De nem is volna érdemes. Ez
szükségképpen oly sok csalódással, oly sok kellemetlen kalanddal járna,
hogy az, a mit nyerhetnék, nem érne annyit, mint a mennyibe kerül.

És hol keresném az uj ismeretséget? melyik társadalmi osztályban? miféle
emberek között? Néha, mikor szót kell váltanom idegenekkel, néha, mikor
végig kell hallgatnom ismeretlenek beszélgetését: ujra meg ujra
meggyőződöm róla, hogy a hozzám hasonlók vagy nagyon elrejtőznek, vagy
nagyon szét vannak szórva a nagyvilágba. A mit akaratlanul hallok: csupa
olyasmi, a mit az én gondolkozásom vagy üres, vagy igazság nélkül való
beszédnek talál. Milyen önzően elfogultak, milyen megértés és
méltányosság nélkül valók a különböző társadalmi rétegek egymással
szemben! valamennyi, a hány osztály csak van, szemben a többivel! Milyen
türelmetlenséget tanusitanak egymás iránt! Milyen előitélettel teli,
milyen rideg, milyen méltányosság nélkül való majdnem minden ember,
mihelyt az övé felett vagy az övé alatt lévő osztályok érdekéről és
embereiről van szó! Milyen igazságtalanul, milyen hamisan itéli meg a
többi osztály embereit, és milyen szűkkeblű emezek jogos érdekével,
élet-szükségével szemben! Igazság-érzetem majd emezektől, majd amazoktól
távolit el, mert mind a hányan, a mennyire különbözők
életföltételeikben, olyannyira egyformák igazságtalanságukban. Hová,
merre fordulhatnék a rokonérzésemmel?!

Aztán a tömeg! A nagy sokaság, a melyben összevegyűl mindenféle elem! Ez
legalább őszinte; ha az őszintesége nem is láttat egyebet, mint
vadállati önzést és durvaságot. A tömegnek majdnem minden egyes alakja
milyen önzően követelő, milyen kiméletlen, milyen ragadozó állat –
szemben a többivel, szemben az egész világgal! Éppen emberies érzésem
távolit el az emberi sokaságtól, a melyben annyi fenevadat kell
találnom! És ha lehetetlen kikerülnöm a tömeget, mindaddig, a mig el nem
menekülhetek a sokaság közeléből, folyton csak az a kérdés foglalkoztat:
»Ugyan mi az ördögöt szeretnék az embereken?!«

Igen, ez mizantrópia. Az igazságérzettől szabadulni nem tudó, a magának
és másoknak egyforma mértékkel mérő, a jólelkü és minduntalan
rosszaságot tapasztaló, a senkinek se vétő és sokszor lelketlenül
megbántott, az érzékeny lelkű és önző, rideg, embertelen környezetben
élő, szenvedő Alcestenek a mizantrópiája.

Nem tudok megbocsátani a gonoszoknak és azoknak, a kik nagyot vétettek
ellenem. Az igazságtalanság látása idegessé tesz. Azokkal, a kik hazugok
és képmutatók, s tőlem is csak hazugságot és képmutatást várnak, nem
birok beszélni; elég látnom az ilyeneket és már rosszúl vagyok. Nem
tudok megalázkodni; nem tudok hizelegni. Nem vagyok ebbe a világba való.


IV.

Gabriella meghalt.

Régen tudtam, hogy menthetetlen; hogy nemsokára meg kell halnia. Régóta
úgy gondoltam rá, régóta úgy néztem, mintha már nem is élne. És mégis…
ez az átmenet az alig-életből a halálba… a feloszlás lassú folyamatának
ez az utolsó válsága olyan nagy hatást tett rám, a melyet nem vártam, a
melynek átérzésére magamat már képtelennek tartottam.

Azt képzeltem előbb, hogy csak kevésbbé meggyötört s kevésbbé fásult
szivek érezhetnek effélét.

Azt hittem: úgy fogom nézni a halálraitélt csöndes elmulását, a hogyan
őszszel az elsárgult falevelek hullását nézem, bánatosan, elmélázva, de
megértéssel, a mindenség életéről gondolkodó embernek azzal a
nyugalmával, a melyben ugyanannyi a megadás, mint a szomorúság.

De a szinte előre látott, legalább is várható esemény váratlanúl
megrázott, megrenditett.

Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől
szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk.
Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, a mikor csakugyan
megjelenik előttünk, fagyos lehellete átjárja, feldúlja,
összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompitja
érzékeinket, lesujtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami,
a mi szivünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő,
süketitő, butitó…

A természetben nincs ugrás, csak lassú, szünettelen átváltozás; de
akármilyen jól tudjuk ezt, mikor a szemünk előtt van az az utolsó
_átmenet_: a halál mégis mindannyiszor valami szörnyű ugrásnak tűnik fel
előttünk.

És abban a pillanatban, a mikor egyszerre úgy éreztem, hogy Gabriellának
a keze rémesen hideg… aztán az orvosra pillantottam, a ki intett, hogy
már nem ver a szive… úgy rémlett, mintha ismét valami váratlan csapás
sujtott volna. Ostobaságok jártak a fejemben: nem követtünk-e el valami
iszonyú mulasztást, én, vagy az orvos?!… Hirtelen megérthetetlennek tünt
fel előttem, hogy a halál ilyen hamar elvégezte rettenetes munkáját.
Vádoltam magamat, hogy, ha az utolsó időben nem is követtem el
mulasztást, mert a beteg, a haldokló ápolásáról nagyobb figyelemmel már
nem gondoskodhattam volna… annak idején, régen, nem foglalkoztam vele
eléggé… akkor, a mikor még talán megmenthető lett volna, nem gondoltam
vele annyit, mint ha közelebb áll hozzám… És kétségbeesetten kezdtem
keresgélni emlékezetemben azokat a szavakat (az ő szavait, meg egy orvos
szavait), a melyek már elveszettnek mondták, – abban az időben, a mikor
még alig egy párszor láttam.

Halála perczében jobban éreztem, mint valaha, hogy mily közel jutottunk
egymáshoz, – mennyi hálával tartoztam neki, – mily jó és nemes volt, – s
mily szomorú a sorsa.

A csapás fájdalmasabban sujtott, és most: gyászom mélyebb, mint akkor
képzeltem, a mikor Gabriella még élt, de el kellett készülnöm rá, hogy
már nemsokáig fog élni.

Akkor igy gondolkoztam:

– Nagy szomorúság fog érni és egy uj gond szakad a nyakamba.

Most érzem:

hogy egykori boldogságom világának a romjaiból ismét elveszitettem
valamit; ismét elveszitettem valamit, a mi Ő hozzá tartozott;
elveszitettem, nemcsak az egyetlen jóbarátomat, hanem azt, a ki Őt
majdnem úgy szerette, mint én; azt, a kiben ugyanaz a vér folyt, a mely
Ő benne; azt, a kiben volt valami az Ő testéből-lelkéből; azt, a ki
valaha a legjobban hasonlitott és még nemrégen is sokban emlékeztetett Ő
rá, ha csak egy-egy mozdulattal, egy-egy hanggal, egy-egy szóval is…

Elveszitettem szenvedéseim osztályos-társát; azt, a ki mellettem volt a
gyászban, a ki velem sirt, és kivette részét a fájdalomból, melylyel a
végzet meglátogatott.

És lelkemnek utolsó társát is. Mert az volt, lelkemnek a társa, ez a
megtört szivű, szegény, beteg asszony, a kit élethosszig tartó
gyötrődésre itélt a végzet, mert jobban tudott érezni, mint a
könnyebbvérüek, s mert úgy gondolkozott, mint én, hogy: a szerelemből
egy is elég, az egész életre!

Még a sorsunk is hasonlitott egy kissé. Ő is a szerelemtől várt életet
vagy halált; ő is az egész jövőjével játszott a sorssal való nagy
koczka-játékban; és ő se tudta kiheverni, hogy mindjárt az első
koczkavetéssel mindent elveszitett, a puszta életén kívűl.

Neki talán jobb így, hogy nem élt hosszú életet. Alighanem ezután is
csak szenvedett volna; hosszasabban, tovább szenvedett volna:
valószinüen csak ennyi az, a mit az élettel veszitett. Várhatott-e rá
még valami jó? Annyi bizonyos, hogy ő maga hívta és óhajtotta a halált.

De az én érzésemet ez a meggondolás nem nyugtathatja meg. A mig az élet
meg nem szűnik: mindig van remény!… ha a reménynek csak egy utolsó
parazsa is!… Akármilyen kevés, akármilyen szikrányi, akármilyen ostoba
remény!… Hiszen még fiatal volt!

Az életen kívűl pedig nincsen semmi.

Jól esik, hogy az utolsó napjaiban valami keveset tehettem érte. Nem
kellett nélkülöznie; nem kellett gonddal küzködnie. Mindez bizonyára
igen kevés, cserében azért, a mit ő tett nekem; és nagyon adósa
maradtam, az igaz. Nemcsak csodálni való gondviselője, igazán anyja volt
a gyermekemnek; az édesanyát tökéletesebben már nem lehet pótolni. Nem
értem tette, hanem azért, a kit majdnem annyira szeretett, mint én, és
azért, a ki ezt a szeretetet örökölte. De nekem tette; és bánt, hogy
odaadását – egy beteg teremtés önfeláldozó sok fáradozását! – nem
hálálhattam meg úgy, a hogyan szerettem volna.

Nemcsak az érzésem, az önzésem is gyászolja. Nagyobb veszteség már nem
érhetett volna. Aggodalom kínoz, hogy a gyermekem vesztesége egyátalán
pótolható-e? Az a szerencsétlenség, hogy: másodszor veszit anyát, nem
lesz-e ránk nézve végzetes? Ha egy kis gyermek gondozásáról van szó, az
apa szeretete oly gyámoltalan, oly tehetetlen! Ez a gyönge kis lény
nekem: az egész világ… és egész szeretetem nem képes rá, hogy egy napig
gondját tudjam viselni! Ha pillantásom az ablakon át kitéved az utczára,
gyakran látok odakünn egy nagyobbacska kis lányt, a kit egy rossz
szalmakalapú, őszes szakállú, pápaszemes ember vezetget, dajkál, hurczol
jobbra-balra. Valami özvegy ember lehet, a ki sokkal szegényebb, semhogy
gondviselőt fogadhatna a gyermekének; azt hiszem, éppen a szomszédban
laknak, és csak egy takaritó cseléd jár hozzájok. Ha látom őket, nem
tudom, melyiket sajnáljam jobban: az apát-e, vagy a gyermeket?

Most már az én kis fiamnak sem lesz sokkal jobb sora, mint ennek az árva
leánykának. Mert hiába vagyok kész mindenre, a mi tőlem telik, és hiába
fogadok a házamba akárhány gyermekápolót: dajkát vagy bonnet, nevelőnőt,
házvezetőnőt, cselédeket, egész testőrséget, a gondviselők egész
csapatát, a kik ellenőrizzék egymást: a kis gyermeknek mindenekelőtt
szeretetre van szüksége, és szeretetet nem lehet pénzen vásárolni.

Egy pillanatig Terkára gondoltam. Ő, a ki annyi szeretettel foglalkozik
minden kis gyerekkel, a ki oly szivesen pásztorolja, gondozza az idegen
emberek gyermekeit, mintha valamely ösztön élne benne, mely arra készti,
hogy szeretetet áraszszon maga körül, mintha már előre megnyilatkoznék
benne az a hivatás, mely minden női lénynek legszentebb hivatása – ő
bizonyára jó anyja tudna lenni az én árva gyermekemnek, a kinek az
édesanyját ő is szerette. De hajlandó volna-e erre az önfeláldozásra? És
ha: igen, ha – tegyük fel – a szegénység, szűkös viszonyai rá
kényszeritenék erre: elfogadhatnám-e ezt az áldozatot? Cserében a
gondosságáért: micsoda helyzetet tudnék adni neki a házamban?… neki, egy
fiatal leánynak! Ha elfogadná azt a helyzetet, a melyet én nyujthatnék
neki: nem kellene-e lemondania arról a jogos várakozásáról, hogy annak
idején magának is lesz igazi családja? Nem odázná-e el ez az
elfoglaltság a férjhezmenetelét?… ki tudja, nem hiusitaná-e meg a
férjhezmenetelét mindenkorra, végképpen éppen az a helyzet, a melyet
nálunk elfoglalt?… vagy ha egyéb nem, az, hogy közben eliramlik az idő?…
És mi czimen tehetnék neki ilyen ajánlatot? Azon a czimen, hogy:
szegény?… és hogy: még nem ment férjhez, s talán soha se is fog férjhez
menni?… Nem, ha ő maga tenne nekem ilyen ajánlatot, akkor is nemmel
kellene felelnem. Ismét elfogadni egy áldozatot, a melyet soha se
hálálhatok meg! Nem, sajnos, erről nem lehet szó.


V.

Ma négy esztendeje, valaki, a kit akkor még csak egy pár nap óta
ismertem, igy szólt hozzám:

– Szeretném, ha lefestene valaki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem
élek soká. És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis
teremtésből (a tűkörbe mutatott) egy pár esztendő mulva ne maradjon
semmi, de semmi, még csak emlék se.

Aztán igy folytatta:

– Gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor víg társaságban
lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben. Igen, igérje
meg ezt nekem!

És meghagyta:

– Tudja, az úgy lesz, hogy mához négy esztendőre, ebben az órában,
akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy perczig nem néz senkire, hanem
igyekszik visszaemlékezni az alakomra; meg fogja erőtetni az
emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a milyen voltam, a
milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüriti a
poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik, hogy: mi jutott
eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?

Szóról szóra igy mondta; jól emlékszem.

Mi volt ez?

Gyerekes, rossz tréfa, a halállal való vakmerő kaczérkodás? Rosszhiszemű
színeskedés, istenkisértő játék, melylyel egy elkényeztetett gyermek
érdekessé akarja tenni magát, és nem is gondol rá, hogy csakugyan
megtörténhetik az, a mivel fenyegetőzik?

Vagy előérzet? Igazán vannak előérzetek?

Akkor, akkor ez a kétség foglalkoztatott.

Ma nem kérdezem többé, hogy: csak játszott-e a halállal, vagy hogy: az,
a mi akkor, hirtelen, ilyen árnyékot vetett közénk, már a halálsejtelem
volt-e?

Még csak négy esztendeje!

Mi minden történt ez alatt a négy esztendő alatt!

Világok épültek, és világok dőltek romba.

Nekem ez a négy esztendő volt – az egész életem. A mi azelőtt történt,
nem számit. És az se, a mi ezután következik.

Ma, ugyanaz az óra nem talált »vig társaságban«. Itt maradtam, a hol
annak a helyes, szép kis teremtésnek egy eleven emléke él, lélekzik,
mosolyog, gőgicsél. A hol minden arra a helyes, szép kis teremtésre
emlékeztet, az arczképétől kezdve a legcsekélyebb tárgyig, mert ebben a
szobában nincsen se egy bútordarab, se egy apróság, a melyet az ő keze
nem érintett.

»Emlékezni fogsz-e a teás csészéinkre, a kék ruhámra, a
Rembrandt-kalapomra?!…«

A teás csészéink még itt vannak, a szemem előtt. Ha kinyitom a
szekrényét, látom a kék ruháját, a Rembrandt-kalapját… más ruháit, más
kalapjait is… A barna hárász kendőjével most takartam be a kis fiát…
Mintha csak kiment volna a városba.

»Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az
alakomra…«

Egy perczig nem néztem senkire… de nem kellett megerőtetnem az
emlékezetemet, hogy magam előtt lássam, olyannak, a milyen akkor volt…

A képe, az csak hasonlit hozzá. De a lelkemben ott van, úgy, a hogy
akkor láttam.

Aztán kinéztem az ablakon, a temető felé.

Látom innen a mauzóleumot. Annak a közelében… ott… arra, jobbra… a sok
kőkereszt közül az egyik az övé. A többi sírkő meg a cziprusok elfedik a
tekintetem elől. De szemem már jól ismeri a látóhatárnak azt a pontját,
a hol, alant, egy sirhalom áll, a melyen csak rózsa nyílik, és a melyet
ma reggel tele szórtam rózsával, csak rózsával.

A gyermek alszik. Behunyom a szememet… és zongoraszót hallok. Halk
zongoraszót; mintha valaki csak jobbkézzel érintené a billentyűket,
lassan, csöndesen… mintha valaki szinte simogatná a zongorát… Micsoda
bolondos, léha dalocska ez? De hiszen jól tudom, hogy a _Denevér_
bordala:

  Glücklich ist,
  Wer vergisst,
  Was doch nicht zu ändern ist!…


VI.

II. Rikárd király, Anna nevű feleségének a halála után, lebontatta azt a
palotát, a melyben a királynéval együtt élt. Ne maradjon kő kövön abból
az épületből, melyben élete legszebb óráit töltötte! Ne lássa többé azt
a helyet, a hol minden elveszített boldogságára emlékeztette! A falak, a
melyek szerelmüket elfedték a világ szeme elől, ne szolgáljanak többé
semmire! Ne tapodja többé emberi láb azoknak a megszentelt csarnokoknak
a kövét, melyek boltozata alatt isteni mámorban suttogtak egymáshoz!

Ugyanaz a gyász, ugyanaz az érzés sokféleképpen nyilatkozhatik meg. Az
egyik embernél így, a másiknál talán éppen az ellenkező alakban. Nekem a
gyász mást sugall; nem azt, a mit az angol királynak. Más a
gondolkozásom; és nem érzem azt, a mit a nagy olasz mond, hogy: nincs
nagyobb fájdalom, mint ha a nyomorúságban eszünkbe jut a boldog idő! Úgy
érzem: a kifosztottnak az elveszített boldogság puszta emléke is valami;
és annál több, minél kevesebbje maradt.

Szeretném, ha minden változatlanul maradna, a mi kedvesemet környezte.
Szeretném mindenkorra, vagy legalább a halálomig, épen, változatlanul
tartani fenn mindazt, a mit ő itt ismert: szerelmem egész kastélyát.

Pedig, akármit fognak rám a barátaim, akármilyen szivesen hisznek
betegnek: nem vagyok fétis-imádó. A gondolkozásomat nem zavarja meg
semmi; tudom, tisztán látom, hogy ezek a holt tárgyak, a melyeket valaha
megérintett, fájdalom, semmit se tulajdoníthattak el, semmit se
fogadhattak magukba, semmit se őrizhettek meg az ő kedves lényéből.

De nekem ezek a holt tárgyak folyton, ujra meg ujra, a multról
beszélnek, és csoda-e, ha szivesebben gondolok a multra, a mely gyönyörű
volt, mint a jelenre, a mely örömtelen, ha szivesebben élek az
emlékeimnek, az emlékeim között, mint a jelennek, a melyben a bánaton
kívűl nincs egyéb, csak gond, vagy a jövőnek, a melynek ködében több a
ború, mely aggodalmakkal tölt el, mint a derengés, mely reménységeket
fakaszthatna bennem?!

Egy idő óta, ugyanabból a czélból, a mely arra indít, hogy néha leírjam
ebbe a könyvbe a gondolataimat, tehát csak azért, hogy elfoglaltságot
találjak: sokat olvasok. Sokat olvasok, bár valójában csak kevés
érdekel. Sokat olvasok, bár akárhány könyvet veszek elő, és akármilyen
különbözőket: mindegyikből ugyanazt olvasom ki.

Mindaz, a mit olvasok, egy kissé vádol engem. Természetesen nem
közvetetlenül, mert hiszen valami egyébről szól. De mégis vádol, magam
előtt.

Mindaz, a mit olvasok, tulajdonképpen ezt mondja:

Átadni magunkat a fájdalomnak, a gyásznak: önzés, a melyhez egy bizonyos
időn túl, s egy bizonyos mértéken túl, nincsen jogunk. Nem szabad
elfelejtenünk, hogy mindnyájan kötelességek teljesítésére születtünk;
nem szabad csak magunknak élnünk, mert az életet nem azért kaptuk, hogy
örüljünk és szenvedjünk, hanem azért, hogy, örömök és szenvedések között
élve, eleget tegyünk egy isteni megbízásnak, melynek az utasításai bele
vannak írva a lelkünkbe. A halottak nyugodjanak békén!… Szertelenül ne
sirasd őket, mert az élet hí, és az élet kivánságainak meg kell
felelned! A halottak nyugodjanak békén!… Gondolkozzál, érezz, tégy
azokért, a kik megmaradtak! Ha pedig teljesítetted a kötelességedet azok
irányában, a kik első sorban követelhetik az életedet, és még ezután is
maradtak óráid: ezek az órák nem arra valók, hogy gyászold és panaszold,
a mi megmásithatatlan, hogy visszasírd, a mi visszahozhatatlan, hanem
arra valók, hogy teljesítsd a többi kötelességedet! Nem lehetnek óráid,
a melyeket nem követelhetnének más kötelességek; mások, a kik élnek: a
szenvedők, az egész emberiség, az összes élők, és mindazok, a kik még
csak ezután fognak megszületni, a világ jövője, az eljövendők jobbléte,
az eszme, melynek megvalósulásában közre kell munkálnod, mert ez az, a
mire az élettel megbízást kaptál, ha nem is kérted az életet!… A
halottak nyugodjanak békén!… az élet hí, és kivánságainak meg kell
felelned!

Mindaz, a mit olvasok, ezt mondja, bár csak a sorok közé vetetten,
alattomban. Ezt mondja maga a sok nyomtatott betű, a mely mind valamely
egyetemesség czéljaira, tehát az egyén jóléténél magasabb czélra,
íródott. Ezt mondja továbbá az a nyugalom, melylyel a betűkben
megnyilatkozó szellem az általánosság czéljait szolgálja; olyanok
szelleme, a kik maguk is szenvedtek vagy szenvednek, és olyanoké, a kik
már békén nyugosznak, de a kiket túlélt a köznek szentelt munkásságuk,
az a kötelességérzetük, hogy a lelkükbe írt magasabb rendű czélok
érdekében erőt vegyenek érzéseiken, gyászukon, csüggedtségükön, s talán
még az olyan levertségén is, a mely már örökösnek látszott, mint
örökösnek látszik az enyém.

Erre a vádra nehéz megfelelnem.

Talán azt felelhetném, hogy: igen, csakugyan elgyöngített a fájdalom.

Talán azt, hogy: az egyetemesség czéljait csak kicsiny munkakörben
szolgálhatom, a melyet nem én magam választottam… a melynél többet,
nagyobbat nekem nem juttatott a sors. Ebben a kicsiny munkakörben
elvégzem a magamét; talán kettő helyett is dolgozom. És ha szertelenül
gyászolok: a munkától, attól a kötelességteljesítéstől, a melyet
legelőbb követelhet tőlem az élet, nem lopok el időt.

A magasabb rendű kötelességet pedig… hogyan teljesíthetném, én, a festő,
ha nem: a művészi alkotással?! És azzal az igyekezettel, hogy a bennem
lévő erővel, képességgel, a legtöbbet próbáljam, a mire képes vagyok:
nem hagytam fel. Vérezve is tovább megyek az utamon. Mindig a
legmagasabbra nézek, ha a legmagasabbra nem is juthatok el. Rajta
vagyok, hogy eleget tegyek annak a megbízásnak, a mely a lelkembe van
írva; rajta vagyok úgy, a hogy az isten tudnom adta.

A természet nagyon kegyetlen volt irántam: azért nem hagytam fel azzal,
hogy nézzem és csodáljam. Szemem, mely már nem ismerheti meg a pihenést,
önkéntelenül is rá tapad, akaratlanul is meglopja titkait; lelkem egynek
érzi magát vele; és akaratom már nem is képes más törekvésre, mint hogy
ebből a szent közösségből uj élet fakadjon, olyan élet, a melyet nem a
test ad, hanem a lélek.

Nem hagytam fel azzal, hogy nézzem és csodáljam, hogy egynek érezzem
magamat vele, ha azt az égi békét, melyet a hegyek, a vizek, a fák és a
virágok lehellnek, nekem nem is adta meg.

És – ki tudja?! – talán szenvedésem, melyen nem tudok erőt venni, mely
most elvon attól, hogy az egyetemesség czéljaira gondoljak, szintén nem
egészen hiába való… hiszen a természetben semmi se vész el! Ki tudja,
talán éppen ez a szenvedés tesz rá képessé, hogy annak idején
megfelelhessek magasabb rendű kötelességeimnek, hogy eleget tehessek a
velem született isteni megbízásnak?!


VII.

Úgy látszik, nem foglalkozom eléggé a kort mozgató eszmékkel.

Megint olvasgatok; és a mi legutóljára a szemem elé akad, az ismét vád,
mely nekem is szól.

Olvasom, hogy a lelkek mindenfelé zaklatottak. Az embereknek uj vallás
kell; a régiek már nem elégítik ki őket. Ujra szomjuhoznak, mely
kevesebbet adjon a külsőségekre, jobban meg tudja vigasztalni őket, és
nagyobb szerepet juttasson a hitnek. (Mintha a régi vallások
akármelyikében nem a hit volna a lényeg.) Azonkivül az emberek a
tudomány eredményeivel sincsenek megelégedve. A kutatás, a megfigyelés,
az egyes jelenségek között megtalált egybefüggés, az eddig megismert
törvények, csak megdöbbentették az embert, de nem tették boldogabbá, és
éppen nem elégítették ki a megismerésre való vágyódását. (Nagyon
valószinű, hogy ez a vágyódás utóljára is egy zárt kapura fog találni,
melyen ez a felirat lesz olvasható: Ignorabimus.) És végre az emberek
nincsenek megelégedve a társadalmi berendezkedéssel sem. (A miben igazat
adok nekik; mert a társadalmi berendezkedésben csakugyan nagy
tökéletlenségek vannak, a mint hogy mindenkor nagy tökéletlenségek
voltak, és előre láthatóan mindenha nagy tökéletlenségek lesznek, kivált
ha a leginkább égető kérdések a legműveletlenebbek kivánsága szerint
fognak megoldódni.)

Szóval mindenfelé uj irányok foglalkoztatják az elméket. Európaszerte
erre is, arra is, uj eszmék zászlóit lobogtatják.

Csak mi aluszunk. Csak mi foglalkozunk örökkön a magunk bajával.

Mi nem veszszük észre, hogy a föld gyomrából valami morgás hallatszik.
Hogy milliók és milliók lelkében nagy csaták dúlnak. Nem látjuk azokat a
jelenségeket, melyek egy uj világ kialakulásának az előfutárjai. Nem
halljuk, hogyan döngeti egy uj irányzat az elvénhedt társadalom falait.
A nagy társadalmi és tudományos kérdések bennünket hidegen hagynak.
Nálunk süket fülekre talál mindaz, a mit a külföld jelesei beszélnek.
Arra, ha a külföld jelesei tudományos könyveikben uj és jobb vallást,
theologiai vitatkozásaikban több és vigasztalóbb tudományt, regényeikben
pedig tökéletesebb és kevésbbé kiokoskodott társadalmi berendezkedést
követelnek, mi nem mondunk se »bű«-t, se »bá«-t.

Mi aluszunk. Mi örökkön csak a magunk bajával foglalkozunk.

A legjobb esetben az országunk bajával. A legrosszabb esetben pedig a
személyes bajainkkal.

Világos, hogy egy országnak összes bajai csekélységnek tünnek fel a nagy
társadalmi és tudományos kérdések mellett. Világos, hogy az az
igyekezet, melynek eszménye csak: fajtájának fenmaradása, a nemzeti
eszme diadala, egy mindenfelől ellenségtől környezett, kívülről
szorongatott, belülről nyomorgatott ország államiságának az
érvényesülése, világos, hogy ez az igyekezet kicsinyes.

Hát még, ha a művész, a helyett, hogy a milliók és milliók tribunus
plebis-évé, kereskedelmi konzulává, tollal és ecsettel harczoló
katonájává, utazó ügynökévé, prókátorává, haruspexévé vagy augurává
szegődnék, – ha a helyett, hogy beállana a nagy társadalmi mozgalom ama
katonai zenekarába, mely béke idején harczra lelkesít, háború idején
pedig nem csinnadrattáz többé, mert az ő szerepe már elvégződött, – ha a
művész, e helyett, megelégszik azzal, hogy a tulajdon gondolkozásából, a
tulajdon érzéseiből merítsen mondanivalót, kifejezni valót, mert hiszen
ő is egy volna a milliók közül, és a milliók között lehetnek, a kiket
nem csak a propaganda érdekel, és nem csak az a nagy koczkajáték, a
melyet a propaganda a jövőtől kiván?!…

A művész, ebben az esetben, úgy látszik, nevetséges.

Tehát nevetséges vagyok. Mert… az ám! – most veszem észre – engem
csakugyan hidegen hagytak a kort mozgató eszmék!

Mért? könnyű megtalálnom az okot.

Mert ezek az uj irányok, kivétel nélkül, csak az intézmények
megmásítását akarják. Egyébre nem törnek. A kort mozgató eszmék
hangoztatói mindannyian azt hiszik, hogy megtalálták a panaczeát, és
megváltották a világot, ha a régi intézményeket ujakkal cserélhetik fel.
Ezek az uj intézmények, a szerint a hány az irány, sőt a szerint, a hány
a világjavító, mások és mások volnának; egyik ezt a régi intézményt
kezdi ki, a másik amazt; és nincsen két világjavító, a ki megegyeznék
abban, hogy a lerombolni valót mivel kell helyettesíteni; de mindannyian
egyformán azt képzelik, hogy az összes földi nyomorúságok oka valamely
régi intézményben rejlik, és hogy az uj intézmények, a különbözőképpen
álmodott, különféle uj intézmények, az emberiséget boldoggá fogják
tenni.

Nem vagyok meggyőződve, hogy ezek az álmodott uj intézmények többet
érnének, mint a megunt, meggyűlölt, megútált régiek.

De ha ebben tévednék is, ha az utópiák hamarjában testet öltenének, és
az uj társadalmi berendezkedés valamivel különbnek bizonyulna, mint a
régi, bizonyos vagyok benne, hogy nagyjában akkor is csak ott tartanánk,
a hol előbb, és a világjavítók meggyőződnének róla, hogy minél inkább
változnak a körülmények, a külsőségek: annál inkább ugyanaz – maga az
élet. Mert nem hiszem, hogy az emberiség nyomorúságait a rossz
intézmények okozták.

Tehát nem hiszem, hogy más intézmények az emberiséget boldoggá fogják
tenni. Még azt se, hogy legalább is sokat javíthatnának az emberiség
sorsán. Azt hiszem, valamicskét se fognak javítani rajta.

Az emberi nyomorúságok legeslegnagyobb része két forrásból ered.
(Szaporíthatják, valami kevéssel, ezeknek a nyomorúságoknak a rengeteg
sokaságát a rossz intézményekből eredő bajok is, de ez a kevés, a
többihez képest, már olyan csekélység, hogy szóra se érdemes.)

Az egyik forrás: maga a természet, maga az élet, a világrend. Az, hogy
az ember az önfentartás ösztönével született, hogy ettől az ösztöntől
nem szabadulhat, és mégis rövid időn el kell pusztulnia. A halál, mely
rendeltetése, s a melynek mégis ellentmond minden érzése, melytől mégis
borzad egész gondolkozása, mert így van alkotva, a végből, hogy
vigyázzon az életére. És mindaz, a mi abból következik, hogy meg kell
halnia. A testi épség hiánya, a betegség, az öregség, a testi erőnek és
szépségnek már a születésből vagy az élet folyamatából eredő egyenlőtlen
felosztása, az elemi erőknek az emberi életbe való ama beavatkozása,
melynek tengernyi változatosságát a »véletlen« szóval szoktuk kifejezni,
a véletlen, mely folyton leselkedik életére s egyre csapkodja, vesszőzi,
ostorozza érzését… és így tovább… szóval: a dolgok folyamata, a dolgok
rendje.

A többi emberi nyomorúság forrása pedig: maga az emberi lélek, vagy
jobban mondva: az emberi lélekből még ki nem irtott vadállat. A »homo
homini lupus«. Az állati önzés, melynek telhetetlen falánksága az embert
az ember ellenségévé teszi, a helyett, hogy szövetségesévé,
segítőtársává, gyámolítást, enyhülést, vigasztalást nyujtó jóbarátjává
tenné, abban a nehéz küzdelemben, a melyet az embernek az elemi erőkkel
szemben kell vívnia, egész életén át.

Az emberi nyomorúságoknak az az első forrása örök. A belőle eredő
nyomorúságok örök osztályrésze az embernek. Ezek ellen védekezni az
embernek nincsen hatalmában.

De azok a nem kevésbbé nagy számu nyomorúságok, a melyeket az ember okoz
az embernek, nem erednek örök forrásból; nem örök osztályrészünk, nem
örök végzetünk; ezeket kiirtani a világból, megszüntetni, vagy legalább
csekélységekké szelidíteni az embernek hatalmában volna.

Csakhogy ezzel a czéllal szemben minden intézmény tehetetlen. És erre a
czélra az intézmények, a melyeken sokkal könnyebb változtatni, mint az
ember megrögzött rossz hajlandóságain, fölöslegesek is.

Ez a czél, a melynél nagyobbat, fenségesebbet nem képzelhetünk, csakis
úgy volna megközelíthető, ha valaha az emberek – az egész világ –
gondolkozása és érzésvilága tökéletesen átalakulna.

A mi nem elérhetetlen.

El lehet képzelni, hogy az emberek a műveltség és a lelki megnemesedés
valamely igen magas fokán el fognak jutni a világ tiszta látásához, az
életnek, önmaguknak és egymásnak tökéletes megértéséhez; hogy át fogják
látni és át fogják érezni azt a nagy közösséget, mely a mindenséggel
való egységben egymáshoz fűzi őket, a testvér-atómokat; hogy meg fogják
érteni, mily lelketlenség, micsoda öntudatlanság: a másik emberben egy
más, idegen világot látni, s érezni fogják, hogy a ki a másikat megöli,
lelki vagy testi épségében bántja, kizsákmányolja, éhezésre kényszeríti,
nélkülözésbe, szenvedésekbe hajtja stb., az voltaképpen önmaga ellen is
tör, mert a másik élete a mi életünk is, minthogy _az élet egy_… szóval,
hogy egyszer nem fognak nevetni azon, a mit ma a költők álmodozásának,
talán hóbortnak tartanak.

És akkor, ha majd az ember épp annyi tekintettel lesz a másikra, mintha
csak önmagáról volna szó, ha épp olyan türelmes lesz a másikkal, mint
tulajdon énjével szemben, ha – különbséget tudván tenni a jó és a gonosz
tudás fájának gyümölcsei közt – le fog mondani falánkságának és
telhetetlenségének kicsapongásairól, ha vérengző fenevadból gondolkozó
lénynyé szelidül, a ki hatalmas és mégis ártalmatlan, hatalmasabb és
ártalmatlanabb, mint a nagy erejű és növényevő elefánt, ha ragadozó
állatból, emberevő kannibálból minden életet kimélő, minden falánkságnak
hijjával való, kevéssel megelégedő, igénytelen emberré, valóban homo
sapiens szé válik, tehát ha egyszer csakugyan eljön a szeretet országa,
a melyet Krisztus igért, és a melyről a rajongók mindenkor álmodoztak:
akkor az emberi nyomorúságok nagyobbik sokasága el fog tünni a világból,
megszünik magától.

Ez a messzi, nagyon messzi jövő – mely ma még oly nehezen képzelhető el,
hogy a róla való ábrándozás mulatságosnak látszik – egy cseppet se
képtelenség. Nincsen benne semmi lehetetlen. Inkább azt hihetjük, hogy
ez az emberi haladás egyik végső czélja (ha talán nem is a legvégső.)

Természetesen addig a művelődésnek és a lelki nemesedésnek rengetegül
hosszú és meglehetősen lassú, talán tizezer vagy százezer évig tartó
folyamatát kell az emberiségnek megvárnia. A pápuák egy kissé hátra
vannak; és olyan ember, a ki lélekben pápua, meglehet, sokkal több van,
semmint »bölcselmünk álmodni képes.«

És természetesen az emberi nyomorúság még jó sokáig, igen sokáig csak
annál több, minél inkább növekedik, lassan, nagyon lassan, a jó emberek
ma még parányi kisebbsége. Mert a jó ember és a rossz ember viszonyában
okvetetlenül a jó ember húzza a rövidebbet. Nem egyenlő fegyverrel
küzdenek; azaz: az egyik nem is küzd, s a másik visszaél vele, hogy a jó
ember nem védekezik, és nem használja fel azt az erőt, a mely megvolna
benne is. De ha így csak még több a jó ember nyomorúsága, sebaj!
rosszabbúl is lehetne!… Mert ha a jó embernek véletlenül az jutna
eszébe, hogy majd ő is visszavág, és ő is megpróbálja: milyen érzés
lehet az, rossz embernek lenni?!… akkor a jó embernek csak egygyel több
ellensége lenne: magamagában. A jó embert megöli az, a mi amazt élteti.
A mi amannak erősítő szer, neki méreg; mert hogy mi válik hasznunkra, és
mi kárunkra, ez a legtöbbször attól függ, hogy a szervezet mihez szokott
hozzá, mihez alkalmazkodott.

Hiszem, hogy nem lesz mindig ilyen szomorú világ. Hiszem, hogy a hosszan
lezajló, egyenlő fegyverek nélkül kezdett, mondhatni: egyoldalú harcz
után valamikor béke fog következni.

Ez az én utópiám. És ez talán nem is utópia – a szó megszokott
értelmében.

De addig is – a problémák?

Istenem, az ő problémáik! Mennyit problémáznak vagy egy félszázad óta!

– Legyünk igaz beszédűek és legyünk igazságosak! – mondta Ibsen. –
Legyünk jók, igénytelenek, önmegtartóztatók! – mondta Tolsztoj. És
mindezt már sokkal régebben elmondta Krisztus.

Egyéb problémát eddig még nem oldottak meg, és valószinű, hogy ezután se
fognak megoldani.


VIII.

Magyaroszágon festőnek lenni, festőnek maradni, megélni pusztán abból,
hogy az ember mázolgat: nem a legkönnyebb dolog. Az az érzék, mely a
képek méltánylásához szükséges, nálunk még csak most kezd kifejlődni; a
legműveltebbek között is igen kevesen vannak, a kiknek a szemük eléggé
gyakorlott és az izlésük eléggé fejlett volna arra, hogy a művészi munka
értékéről önálló és határozott véleményt alkothassanak maguknak; a nagy
közönség meg éppen csak a tárgyat vagy az ötletet látja meg a képen; a
munka minőségét tehát csak egy sátoralja ember tudja megbecsülni, s ez a
sátoralja ember is jóformán czigányokból áll: olyanokból, a kik maguk is
festenek vagy a műtermek közelében élnek. Aztán meg az országunk még
szegény. A kevés jobb ízlésű között még kevesebb az olyan, a kinek
valamelyes fényűzésre telnék; már pedig a képgyüjtés egyike a legtöbb
anyagi erőt követelő fényűzéseknek, egyike azoknak, a melyeket csak
olyanok engedhetnek meg maguknak, a kiknek a fölöslege is jelentékeny. A
meczénás, az igazi képkedvelő olyan kevés, hogy mindnyájukat
elszámlálhatom a tiz ujjamon; az a közönség pedig, a melyet már
képvásárló közönségnek szokás nevezni, olyan kicsiny, olyan sekélyes
izlésü és anyagiakban annyira korlátozott, hogy az a művész, a kiben
komoly becsvágy dolgozik, erre a közönségre egyátalán nem számíthat. Ez
a közönség nem gazdag és nem műértő; ha bizonyos érdeklődést mutat a
festészet iránt és ha egy keveset »áldoz« is képekre, onnan van, mert
elmagyarázták neki, hogy ez szép; helyén valónak, magához illőnek,
kötelességének tartja, hogy ezen a téren is meghozza azt az áldozatot,
melyet társai tőle megvárnak; »áldoz«, mert ennek a nyilvánosságra
jutása szépen ruházza az embert, mert ez előkelő dolog; vagy egyszerűen
utánozza a jobbmódút, követi a divatot, hogy sehonnan se maradjon ki,
innen se. Nem sokat tehet, de a mit tud, meg akarja tenni; tehát az
olcsóságot keresi; a minőségre, a melyhez úgy sem ért, nem sokat ad.
Ennek a közönségnek a kép nem szükséglete; ha a butorzatát kiegészítette
néhány csendélettel, vázlattal és egy-két olcsón kapható »eredeti«-vel,
ha szerzett egy pár családi arczképet, valamelyik olyan festőtől, a kit
személyében is ismer, és a ki kevesebbért dolgozik, mint más –
tökéletesen ki van elégítve. Szóval közönség, igazi közönség nincsen. Az
állam rajta van, hogy segítsen valamicskét, javítson egyet-mást ezeken
az állapotokon. Ösztöndijat, úti költséget, kitüntetéseket, jutalmakat
és mindenféle czimű gyámolítást ad a fiataloknak, hogy ezek már az út
elején vissza ne rettenjenek a keveset igérő pályától, hogy ezen a téren
is minél több proletárt neveljen; különféle hivatalokat juttat az
öregeknek, hogy ezek ne legyenek kénytelenek festeni, s minél kevesebbet
fessenek; és képeket is vásárol, sőt nálunk ő a legelső, a legkomolyabb
és a legpazarabb képvásárló… de végre is az állam, akármennyi a
jóakarata, csak keveset tehet. Mi ez a segítség annyi embernek! Az állam
is szegény; talán még nálunk is szegényebb.

Hogy ilyenek az állapotok, abból sok szomorú dolog következik, többek
között, a nagyon sok között, ezek:

Azt a festőt, a kiben még él a becsvágy, a ki az átlagos termelésnél
különbet óhajtana alkotni, semmi se ösztönzi arra, hogy igyekezzék az
erejét összeszedni, ellenkezőleg, minden visszariasztja ettől. A művészi
munkát nem becsüli meg senki. A minőségnek nincs piaczi értéke, csak a
sokat termelésnek. A festő a legtöbbször szegény ember. Nem csoda, ha
mindjárt azzal kezdi, hogy megalkuszik a viszonyokkal és – elveszti az
erkölcsi erejét. Ha nem veszti el, ha daczolni próbál, ha igazán alkotni
akar – senkinek: megbűnhödik az erkölcséért. Nemcsak azzal bűnhödik,
hogy alkotása a nyakán marad, hogy, ha a maga kedvéért festett, örökkön
gyönyörködhetik a munkájában, s erkölcséért cserében be kell érnie azzal
az erkölcsi elégtétellel, a melyet ő maga utalványoz magának, hanem
azzal is, hogy mögéje kerül talán kevésbbé tehetséges, de okosabb
társainak. Mindig hátrányban lesz azokkal szemben, a kik időközben sokat
pacsmagoltak össze, s a kiknek a neve ennélfogva forgalomba került.

Amúgy is nehéz a versenye az ügyesekkel szemben. A kik a közönséget
óhajtják kielégiteni, és nem magukat. A kik hatásvadászó jeleneteket,
adomákat, érzékcsiklandó aktokat vagy helyzetkomikumot festenek; a kik
megfestik az utszéli regények, drámák vagy vigjátékok csattanóit, az
»érdekes«, a népszerü alakokat vagy az utczáról ismeretes embereket, a
legdivatosabb szinésznőket stb., a kik a kiváncsiságánál vagy a hajánál
fogják meg a közönséget, a tárgyukkal vagy az ötletükkel. A kik nem a
természet finom, hanem a játékkártyák rikitó szineivel dolgoznak. A kik
színhatásokat a tűzijátéktól kölcsönöznek – és így tovább.

És még nehezebb a versenye azokkal szemben, a kik nemcsak ügyesek, hanem
számitók is. A kik »adminisztrálni« is tudják a tehetségüket. A kik
gondoskodnak róla, hogy a világ egy perczre se felejtse el őket, a kik
kellőképpen gondozzák az érdeküket, és nem olyan tulságosan szemérmesek,
hogy meg ne szólaljanak valami előnyért – legyen az állami megbizás,
jutalomdij, megrendelés, dicsérő birálat, egy kis emlegettetés, akármi –
ha erre alkalom kinálkozik vagy nem kinálkozik. A kik társadalmi
szerepléssel segítenek magukon, és azzal az isteni tulajdonságukkal,
hogy mindenütt jelenvalók. A kik alaposan kiaknázzák az
összeköttetéseiket vagy a társaséletben tanúsitott élénkségüket, és a mi
a tehetségükből hiányzik, megtoldják nem egy, hanem ezer, tizezer,
százezer lépéssel.

A legszomorúbb azonban az, hogy az a festő, a ki igazán művész akar
lenni vagy művész akar maradni, és e mellett semmi kedve ahhoz, hogy
»adminisztrálja« a tehetségét, hogy portálja vagy portáltassa magát:
teljesen ki van szolgáltatva társai jó- vagy rosszakaratának. Minthogy
jóformán csak ők vannak abban a helyzetben, hogy a művészi munka
értékéről véleményt mondhassanak – mert rajtuk kívül igen kevés a
dologhoz értő, s a nagyközönség, melynek a képekről egyáltalán nincs
itélete, nem mond ellent nekik, nem birálja meg a birálatukat – az ő
társaságuk, az ő kávéházi vitájuk állapitja meg: mit érsz, mit
érdemelsz, lehet-e beszélni rólad, meg kell-e veregetni a válladat,
juttassanak-e számodra azokból a kitüntetésekből, megbízásokból,
jutalmakból, a melyeket az ő szavazatuk dönt el, vagy pedig az is
szánnivaló, a ki nem szégyelli valamelyik képedet megvásárolni? – és
végzésük feljebbezhetetlen. A pályatársak született birálóink; illetékes
és – természetesen – szigorú birálóink. Ez rendén van. És nem művész az,
a ki nem a szigorú bírálatot óhajtja, hanem az elnézőt. Csakhogy a
bírálathoz igazságszeretet kell. Az igazságérzet nélkül hangoztatott, a
rosszakaratú, a rosszhiszemű bírálat már nem bírálat, hanem rágalom,
mely – nem csak az erkölcsiekben, hanem az anyagiakban is – megrövidíti
és végső eredményében valósággal meglopja az áldozatot; néha meg is öli,
a legtöbbször persze csak a művészetre nézve, de olykor-olykor, ha szép
csöndesen is, és nem közvetetlenül, nem egyenesen, azért nem kevésbbé
komolyan, igazán… És megesik, hogy abban a kis csoportban, a melyet a
véletlen alakit, a melynek szavazóit gyakran az ördög keríti össze, a
mely megbízás nélkül itélkezik, és a mely felelősség nélkül hangoztatja,
hirdeti, terjeszti a meg nem feljebbezhető bírálatot, kevés a
lelkiismeretes ember. Ezt a keveset is megfélemlíti, elnémitja az
erősebb hangú, a szájasabb, az erőszakosabb, a kiben nagyobb a buzgalom,
a kinek az utjában vagy, a ki boszút áll rajtad, vagy a ki nem tudja
megbocsátani, hogy több a tehetséged, mint neki. Nincs könnyebb, mint
valakinek veszett nevét költeni; s a művész jóhire olyan, mint az
asszonyé: ha egyszer csorba esett rajta, ezt a csorbát többé nem igen
lehet kiköszörülni. A rosszhiszemű urak nem gondolnak rá, hogy egy kis
igyekezettel milyen károkat okoznak neked; az egyik: csak védekezik a
tehetséged ellen… a másik megnyugtatja magát azzal, hogy: »hja, ez a
háború, és háborúban ez már így megyen ám!«… a harmadik büszke rá, hogy
milyen erős legény: lám, ő vele nem jó kikötni! A mig köztük élsz, a
veszedelmed nem oly nagy. Addig ők is tartanak tőled; a botnak két vége
van, hátha eszedbe jut: megfogni a másik végét, és visszaütni rájok?!
Fölteszik rólad, mert magukról itélnek. De ha medve vagy, ha lemondasz
arról, hogy a boszorkánykonyhában helyet foglalj és érvényesitsd a
visszavagdalkozáshoz való jogodat: akkor véged van, akkor megesznek
szőröstől-bőröstől! Hiszen olyan sokszor kell dicséretet hazudniok
azokról a társaikról, a kiktől vagy a kiknek hatalmas rokonaitól,
összeköttetéseitől mindenki vár valamit!… világos, hogy ezt valamivel
ellensúlyozniok kell!… világos, hogy valamivel meg kell nyugtatniok a
lelkiismeretüket!… Másutt, a hol a nagyközönség az igazi bíráló, a hol a
dologhoz értők nagy sokasága állapítja meg, hogy mit érsz, ez nem
történhetik meg; de nálunk, a hol a közönség vakon fogadja el azt az
itéletet, a melyet »az illetékesek« tálalnak fel számára: a
tehetség-gyilkosság épp olyan megszokott dolog, mint az angyalcsinálás.
Szép csöndben történik; olyan módon, mely nem ütközik törvénybe; senki
se tehet róla; s az egész olyan érthető!… szegényke, mért volt olyan
gyönge?!

*

Nem tölthetem tele a naplómat annak a följegyzésével, hogy micsoda apró
galádságokat követnek el ellenem. Az ember nem képzelné, hogy még az
olyan – meglehetősen nyomorúságos életet élő – valaki is, mint én, hány
másiknak áll az útjában!

Mindaz, a mit ellenem elkövetnek, egy cseppet sem érdekes; csupa
egyformaság, mely a részleteiben egy kissé utálatos. Nem érdemes leirni.
Nem is jegyzem fel, miket találtak ki a megrontásomra.

De hát kik követik el ezeket az apró galádságokat? A. B. C. D. és így
tovább, végül X. Y. Z. Mindegy, hogy ki. Mindig más. Vezekényi barátom
és a társai; majd ez, majd amaz.

Nem gyötör az üldözés rémlátása, a képzelt üldözés tébolya, és tudom,
hogy nem esküdtek össze ellenem. Eszük ágában sincs, hogy megöljenek. A
mit megtesznek, nem teszik valami különösen ellenséges czélzattal.
Egynek-egynek nem sok terheli a lelkiismeretét. Nem tervelik a
megrontásomat; mindegyik csak éppen megrövidít, a mikor rá kerül a sor,
a mikor az érdeke úgy kivánja; némelyik talán nem is tudja, hogy nem
csak ő rövidít meg, hanem a többi is; egyik se felelős azért, a mit
mindnyájan csinálnak.

És az egyes esetek, külön-külön véve, valóban kicsinységek.

De együtt véve!…

Elég az hozzá: lassankint lehetetlenné teszik, hogy itthon megélhessek.

Hogy azokban az anyagi előnyökben, mely nekik a legnevezetesebb
jövedelmi forrásuk, én nem részesülhetek, hogy jutalomdijakat, állami
megbízásokat, kitüntetéseket, hangzatos elismerést és ennek eredményéűl
jól fizetett megrendeléseket, a mikhez ők könnyü szerrel jutnak hozzá,
én nem kaphatok: ezt csak magamnak tulajdoníthatom. A ki az effélékben
részesedni akar, annak nem így kell élnie, a hogyan én élek.

De én erre nem is számítottam soha; ezt a részesedést én nem kivánom.

Hanem azt már nekik tulajdoníthatom, hogy ahhoz se juthatok hozzá, a mi
megilletne: a munkám értékének megfelelő elismeréshez, és ahhoz, a mi
ezzel jár: a lehetőséghez, hogy a munkásságomból itthon is megélhessek.

Annyira még se fényüzés a művészet, annyira még se szegény ez az ország,
annyira még se semmis a képvásárló kis csapat, hogy, mig mindenféle
munkának megvan a maga jutalma, a maga értékének megfelelő dija, minden
fáradozásnak a maga kis gyümölcse, csak éppen a művészi munkának ne
volna semmi értéke, ne volna semmi jutalma, semmi díja, ne volna semmi
piaczi ára, csak éppen a művészi fáradozás ne számithatna arra, hogy, ha
nem is busás haszonnal, ha nem is tisztes jövedelemmel, de legalább
valamelyes eredménynyel fog járni.

És engem annyira bemártottak, annyira eláztattak (a mindnyájunkat
érdeklő szűkebb nyilvánosság előtt) A. B. C. D. stb., majd ez, majd
amaz, hogy én már itt tartok. Nem juthatok hozzá – itthon – semmiféle
megrendeléshez; semmiféle képemnek – itthon – nincs semmi ára.

Megállapították rólam, hogy: végem van, hogy: soha se értem semmit, csak
eleinte igértem valamit, akkor is tévedtek bennem, nem vagyok az igaziak
közül való, nem születtem festőnek, jobb lett volna mesterséget
tanulnom, vagy hivatalt keresnem.

Ez a közvélemény olyan hatalmas erővel, olyan egyhangúsággal nyilatkozik
meg velem szemben, jobban mondva: ellenem, hogy magamat is gondolkozóba
kezd ejteni.

Akármit festek: itthon nem kell, senkinek, semmiért. Még Weinberger úr
is, a kiskereskedő, a ki művészet dolgában nem nagyon válogatós,
ellenben igen szereti a nagyon olcsó, a nagyon leszállított áru
dolgokat, levette rólam a kezét. Már nem buzdít, már nem veregeti meg a
vállamat, nem csinál velem több üzletet, felmondta a sokat emlegetett,
régi barátságot.

Egy párisi biráló, vesztemre, túlságosan megtalálta dicsérni egyik
vásznamat, a melyet a herczeg vásárolt meg. Ez a dicséret, melynek a
híre a mi úgynevezett közönségünkhöz nem jutott el, mert én bizony nem
gondoskodtam róla, hogy megjelenjék minden magyar ujságban,
felbőszítette Vezekényiéket. (Tisztelt barátom nevét különben csak
gyüjtőnévnek használom; meglehet, hogy ennek a mozgalomnak, véletlenül,
nem ő volt a lelke.) Valamelyikük aztán megeresztette rólam azt az
elmésséget, hogy: »Mért nem megy ez az úr Párisba, a hol megértik? És
mért marad itthon, a hol nem értik meg?« Ez az elmésség szép pályát
futott meg; bejárta az egész magyar Montmartre-ot. És hogy komolyan is
megokolják, kisütötték rólam, hogy az, a mit »némelyek« bennem
eredetiségnek látnak, az voltaképpen a művészet anyagi törvényeivel
ellenkező valami; gúnyos szavakkal: a jövő zenéje; gorombán: hóbort; a
nagyképűek szavával: lehetetlen törekvés.

Ez az elvető itélet, az általános kicsinylés, a »nagyközönség«
közönbössége, szóval a közbizalmatlanság velem szemben olyan
határozottan, olyan tekintélyes egyhangúsággal, és olyan hatalmas
következetességgel nyilatkozik meg, hogy néha magamat is megrendít a
tehetségembe vetett hitemben. Ha az egész világ nem bolond, akkor mégis
csak nekem kell bolondnak lennem?! Ha ennyire elterjedhetett, hogy végem
van, talán mégis én tévedek, a mikor azt hiszem, hogy: »nem, még nincsen
végem«?! Hány embert tévesztett meg már az önzés, a hiúság, a
tehetségébe vetett vak hit, a művészi érvényesülés után kapkodó erőtlen
vágy, a tehetetlen áhitozás, az álmodozás, melynek a megátkozottja, a
helyett, hogy a kaptafát venné a kezébe, dicsőséget keres!

Végül mégis csak abban maradok, hogy: nem, nem én vagyok bolond, hanem
bolond az, a ki az ilyen birálókra hallgat. De ez keveset enyhit a
dolgon. Azért az állapot nem kevésbbé nehéz.

Tisztában kell lennem azzal, hogy itthon nem tudok keresni a képeimmel.
Most már semmit sem tudok; éppen semmit. Abból a fizetésből pedig, a
melyet a rajztanitásért kapok, lehetetlen megélnem. Adósságaim vannak.
Volt egy idő, a mikor sok adósságot csináltam. (Nem bántam meg.) A
sokból mára is maradt egy kevés. Aztán most se élek szegényesen. Sőt
fényűzően élek. Azt akarom, hogy a gyermekem ne lássa hijját semminek, a
mire szüksége van. És egy anyátlan gyermeket jobban kell ellátni, mint
azt, a melyik az anyja mellett nő fel. Ennek megvan az, a mi a gyermekre
nézve a legfőbb jó; ez nélkülözhet egyetmást. De a másik, az nem
részesülhet elég jóban. Az anyát pótolni minden figyelmesség, minden
gyöngédség, minden kényeztetés kevés. Azért semmit se sokallok, a mi a
gyermekem érdekében történik. Nem akarom, hogy az én kis árvám a
születésétől fogva csak nélkülözzön. Azt akarom, hogy olyan ápolásban,
olyan gondozásban részesüljön, a milyet csak egyátalán meg lehet
szerezni. Mindene meglegyen, a mije megvan a gazdag szülők gyermekének.
És ez persze sok pénzbe kerül.

Igazán nem tudom, mit csinálnék, ha a véletlen nem szivesebb hozzám,
mint a pályatársaim.

Szerencsémre – itt van a herczeg!

Azon a réven, hogy a herczeg szereti a képeket, sok pénzt keresek. A
herczeg megveszi minden vásznamat. Azokat is, a melyek itthon garasokért
se kellenek. És illő áron veszi meg. Mindig többet kínál értök, mint a
mennyit kérek és elfogadok. Ha a kalózból csak egy szemernyi volna
bennem, könnyen kiaknázhatnám a pazarló hajlandóságát és azt a bogarát,
hogy vadászkastélyának minden falát Biró-képpel akarja befedni.

Nem szivesen dolgozom a herczegnek. Azt hiszem, meczénáskodása csak
nagyúri sport. Alighanem tetszenek neki a képeim, de azt gyanítom, hogy
a művészeteknek is csak bolondja és nem komoly szerelmese. (Megvallom,
szeretném látni a képtárát. Ugyan kiknek a társaságában vagyok ott?)

És engem megaláz magam előtt, hogy egy embernek a tetszéséből éljek. Egy
kissé czigánynak érzem magamat ebben a helyzetben. Semmi kedvem hozzá,
hogy udvari festője legyek egy kis Lorenzo Medicinek, a kinek még nincs
is udvara, és a kinek a legszebben festett kép talán nem több, mint egy
akárhogyan mázolt verseny-gépkocsi, és mindenesetre kevesebb, mint egy
rosszul festett hajú, de szép vállú leány.

Igaz, hogy a nagyok, a legnagyobbak is egy-egy embernek, meczénásoknak,
Lorenzóknak a tetszéséből éltek. De azok más idők voltak. Ma már a
jellemünk egy kissé megfinnyásodott. Ma úgy gondolkozunk, hogy a
tehetség is úrrá tesz. Az úr pedig nem élhet egy másik úr kegyelméből;
nem lehet udvarfi, műtárgyakat készítő házi alkalmazott, lelkével
dolgozó szolga, halhatatlan lakáj. Az úr csak egy urat ismerhet el
magánál nagyobb úrnak: az egész világot; nem ismerhet tehát kenyéradót,
csak szerződő felet, s ez a szerződő fél nem lehet más, csak a nagyobb
úr: a milliónyi ember, a közönség.

És mégis kénytelen vagyok belenyugodni, hogy mindegyik képem sorra a
herczeghez vándoroljon. Jól sejtettem; azok, a kik egy darabig vakon
követték a herczeget, és képet kértek tőlem, mert egy félévig divatban
voltam, lassankint elmaradtak. A herczeg azonban hűséges maradt.

Meglehet, külföldön még most is el tudnám helyezni a képeimet. De mindig
várakoznom kellene, és a mi még inkább nehezemre esnék: egy kissé
kinálgatnom a podgyászomat. A herczeg nem várja meg ezt. Fölkeres,
sürget, ostromol; lehetetlen kitalálnom, hogy mi ütött hozzá?

Leveleinek, üzeneteinek a kedvessége mindannyiszor megejt. A mi nem
csoda; egy cseppet se vagyok szokva az efféléhez. Aztán nem igen van más
választásom. A mikor aggodalmaskodom, mindannyiszor meggyőződöm róla,
hogy a képem okvetetlenül a nyakamon marad – a meddig csak
aggodalmaskodom, s ha időtlen-időkig kényeskedem, akkor örökre. Be is
kell adnom a derekamat mindig; mert ha ilyenformán kielégíteném a
művészi önérzetemet, nem tudnék megfelelni a polgári kötelességeimnek.
És mégis csak »ez az első!«

Szóval én is gyönge vagyok. Szóval nekem is meg kellett alkudnom.


IX.

Azt hittem, hogy a medvét kicsalni az odujából nem könnyű mesterség.
Hogy ehhez valami nagy ravaszság és jókora bátorság szükséges. Dehogy!
Csak ismerni kell a medve gyöngéjét, s magától megy a dolog.

Azt hittem, nincs hatalom, mely kicsalhasson a remeteségemből. Hogy
nincs az a csábítás, a mely rábirhatna az anakoréta-életmóddal való
szakításra. Hogy már csak egyszer fogok lakást változtatni: akkor, ha
majd másvalaki keres számomra lakást, s a költöztető kocsit Szent Mihály
lovai fogják az uj szállásra húzni. Mily tévedés!

A herczegnek, a ki pedig nem valami furfangos ember, mindössze egy pár
levelébe került, hogy kiforgasson minden szándékomból.

Egy hónappal ezelőtt még meg mertem volna esküdni, hogy: itt fogok
meghalni ezek közt a falak közt, a hol már kezdtem fogalmat szerezni
róla, milyen lesz majd az örök békesség, és egy hónap multán csomagolok
és vasúti jegyeket vásárolok, mert ki fogok vándorolni, bár minden ide
köt. Persze, másképpen cselekedni, mint a hogy gondolkozunk, ez egyike
azoknak a régi történeteknek, a melyek mindig ujak maradnak.

S milyen kevés kellett ehhez a nagy fordulathoz! Egy kis levélváltás!

Igy történt: A herczegnek, a ki nem rossz ember, de a kiben van valami a
renaissancekori apró zsarnokokból, egyszerre csak eszébe jut, hogy
fessem meg az arczképét, de azonnal. Csomagoljak össze és menjek
Párisba; a jövő héten még ott lesz. De előbb intézzem el itthon a
dolgaimat, és úgy készüljek, hogy hosszú ideig maradhassak kinn:
Párisban, vagy Trouvilleban, mert Párisból Trouvilleba megyünk. Legyek
készen minden eshetőségre, mert néha van kedve ülni, néha nincs. Most
volna kedve, de lehet, hogy egy-két ülés után képtelen lesz erre, és
sokáig tarthat, mig »folytathatjuk a munkát«. Utóirat: valahogy ne
intézkedjem sokáig! Menjek a legelső Orient-Express-szel.

Ő maga írt, és azzal a kedvességgel, a melyben nincsen semmi bántó
leereszkedés. Az ajánlata nem csak csábító, hanem az ő pazarságához
mérten is fényes. A képért olyan összeget kínál, a melyet Tizian se
keveselne. Azonkivül minden költséget visel, és természetesen a vendége
leszek.

Nagyon röviden írja mindezt; nehezen olvasható szarkalábjaiból úgy kirí
a sietség, olyan hirtelenében és gyorsan vethette papirra az egész
tervet, mintha a legtermészetesebb és legkönnyebben kivihető dologról
volna szó.

Mikor végig olvastam a levelét, elmosolyodtam – a mi már régóta nem
történt meg velem.

Megirtam neki, hogy az egész, elejétől végig, lehetetlen. Hogy rövid
időre se mehetek el Pestről. Egy pár sorban igyekeztem megértetni vele,
hogy micsoda viszonyok közt élek. Hogy gyermekem van, és hivatalom. Hogy
a kis fiamat nem hagyhatom idegenek kezén, és hogy a rajztanárság is ide
köt. Szóval, hogy nemcsak hosszabb időre nem, de egyáltalán nem
mozdulhatok.

Sürgősnek jelzett levélben felelt; éjszaka költöttek fel a válaszával. A
levelét ide tűzöm:

Kedves barátom, találtam levelében sok lelkiismeretességet, a mi nem lep
meg, sok aggodalmaskodást, a mit nem értek, de nem találtam meg az igazi
okot, a miért nem akar jönni.

Teringettét, az egész olyan egyszerű!

Hozza el magával a kis fiát, és mindazokat, a kikre a kis fiának
szüksége van! Biztosithatom, hogy nem hozhat magával olyan nagy
cselédséget, a mely nekem terhemre volna. Azok a vendégek, a kik őseimet
látogatásukkal szerencséltették, olykor néhány száz, olykor néhány ezer
csatlóssal jelentek meg udvarunkban; őseim szívesen látták az egész
kiséretet – volt rá akárhány eset, hogy sok esztendeig – azért házunk,
amint látni fogja, nem pusztult el.

A mi pedig a hivatalát illeti: kérem, bizzék bennem annyira, hogy
mondjon le a hivataláról, de okvetetlenül még az nap, a mikor a
levelemet megkapja!

Természetesen ezért kárpótlással tartozom önnek, mert világos, hogy ön
az én kedvemért nem rövidülhet meg. Engedje meg tehát, hogy ezennel
kinevezzem önt hazám rajziskoláinak tiszteletbeli felügyelőjévé.
Elvállalom Budapest fővárosnak önnel szemben való minden
kötelezettségét. Mindazt a jogosultságot, a melyet ön a rajztanársággal
már eddig megszerzett, vagy ezután szerezne meg, kérem, érvényesítse
majd velem szemben. És ugyanazt a javadalmazást, a melyet eddig a
hivatala nyujtott, később pedig, a mi annak idején Budapesten járna
önnek, vegye fel az én pénztáramból.

Igaz, hogy a felügyelői hivatalt a valóságban nem adhatom át önnek, mert
meglehet, hogy hazámban nincs is ilyen hivatal, vagy ha van, erről ma
valamelyik miniszterünk rendelkezik. Meg kell vallanom, egyelőre nem
gyakorolhatok fejedelmi jogokat, s remélem, hogy soha se is fogok
gyakorolni. Még nem tudom, micsoda paradicsomi örömöket nyujt az, ha az
ember valóságos hivatalokat osztogathat; az isten adja, hogy ne is
tudjam meg soha. Elég az hozzá, ha hivatalt mondok, csak czímzetes
hivatalt érthetek, s annak az állásnak, a melyet felajánlok, nincsen meg
a kellő komolysága, a mint hogy, azt mondják, a cselekedeteimből is
hiányozni szokott a kellő komolyság.

De hogy önnel szemben az előbb pontosan körülírt kötelezettséget
elvállalom, az már egészen komoly dolog, a mint hogy, akármilyenek a
cselekedeteim, s akármit mond a látszat, higyje el, van bennem egy kis
komolyság is.

Kérem, ne vegye el a kedvét ettől az állástól, hogy a hivatal is olyan,
mint az, aki adja. Ha nem lesz mire felügyelnie és egyáltalán nem lesz
semmi dolga: gondoljon azokra, a kik rosszabb helyzetben vannak, mint a
milyenben ön lesz; azokra, a kiknek volna mire felügyelniök, volna mit
dolgozniok, és azért még se csinálnak semmit.

Rendben vagyunk?

Ha lehet, induljon azonnal.

_Alfonso d’Alcantara_.

Erre a levélre egy kissé sértődötten, egy kissé boszúsan feleltem, s
tartok tőle, hogy szerencsétlenül választottam meg a szavaimat.
Mindenesetre izléstelenül irtam. A parasztgőg kitört belőlem.

Azt feleltem neki – valamivel több szóval, mint a hogy itt irom, igen
udvariasan, de határozottan – hogy olyan állást, a melyért nem kell és
nem lehet dolgozni, soha, semmi czimen nem fogadok el; senkitől, tőle
se. Hogy magam se vagyok élősdi természetű, de ha én magam még el is
fogadhatnám a vendéglátását, abba már semmi szín alatt nem tudnék bele
nyugodni, hogy a gyermekemet apró parazitává alacsonyítsam és egész
háznépemet az ő nyakába varrjam. Azért a kérdés megoldhatatlan; és
akármilyen szives is a szándéka, a tervből nem lehet semmi – a mit
különben őszintén sajnálok.

Azt hittem, meg fog haragudni. Nem haragudott meg.

A milyen hamar csak megérkezhetett, itt volt a válasz. Ez a levél így
szól:

Kedves barátom, meg kell önt ismertetnem egy szenvedélyemmel.

Nekem sok kedvtelésem van; több, mint ahhoz a komolysághoz illenék, a
melylyel másoknak tartozom. Gyüjtök mindenfélét, nemcsak szép képeket,
becses ritkaságokat: haszontalan holmikat is. Szeretek virágot
osztogatni, szeretem az ostobákat megbotránkoztatni, szeretek vigan
élni.

Van egy pár szenvedélyem is; több, mint a menny a harmincz esztendőmhöz
illenék. Tulságosan kedvelem a szép leányokat, a kalandos életet, a
változatosságot, s megvallom: a jó bort is. Nem érdemlem meg, hogy
komoly embernek tartsanak; nem is tartanak annak.

De van egy szenvedélyem, a mely már nincs hijjával minden komolyságnak,
a melyben ön mindenesetre talál egy kis komolyságot, és éppen ez az
uralkodó szenvedélyem, a fő, a legnagyobb szenvedélyem.

Ez a legnagyobb szenvedélyem az: hogy igen szeretem az olyan emberek
társaságát, a kik nem zsebtolvajok.

Gyűlölöm a zsebtolvajokat, akármilyen sokan vannak, talán azért, mert
olyan sokan vannak.

Ellenben annál inkább megbecsülöm az olyan embereket, a kik ebben a
pontban nem követik a divatot, a kik az általános szokást nem teszik
magukévá, s a kik, akármilyen gyakran nyílik rá alkalom, soha se
vállalkoznak zsebtolvajlásra.

Azt mondanám, hogy gyüjtöm az ilyen embereket, mert gyüjtök minden
ritkaságot. De ön az én gyüjtőszenvedélyemet nem tartja eléggé
komolynak. Azért többet mondok. Azt, hogy – mint valaha Diogenes –
lámpással keresem az olyan embereket, a kik… szóval a kik nem
zsebtolvajok.

Ön nem képzeli, hogy ez milyen fáradságos munka. Ön nem képzeli, mennyi
zsebtolvaj van a világon. Ezt én tudom csak.

És csak én értékelem egész teljességében a tökéletesen becsületes
embert.

A legnagyobb örömem: az a függetlenségem, hogy nem vagyok kénytelen
zsebtolvajok közt élni. A legnagyobb szenvedélyem, hogy minél több
embert csábithassak a társaságomba, azok közül a ritka emberek közül, a
kik nem tartoznak abba a nagy közösségbe.

Ön már kitalálta, mért irom ezt ilyen hosszasan.

A ritkaságaim egyike: Fervacques – emlékszik még rá? – már régóta beszél
nekem önről. És már régóta tudom, hogy a Fervacques legendái nem
legendák, vagyis, hogy ön ugyanaz, a ki volt. Már régen meggyőződtem
róla, hogy ön az az ember, a kit nekem, akárhogyan, a társaságomba kell
csalnom.

Elég az hozzá, én nem csak a festőt várom, hanem először is, főképpen az
embert.

Meg akarok ismerkedni önnel, meg akarom önt nyerni annak a kis körnek, a
melyben élek, s a melyet ön éppen úgy meg fog kedvelni, a hogy én
megkedveltem. A ritkasággyüjtő szenvedélyem kivánja ezt; az az egy
állandó lelkivonásom, hogy a derék emberek társaságát minden jónál
nagyobb jónak tartom.

Kérem, találjon rá módot, hogy teljesithesse a kérésemet.

Igen óhajtja a barátságát:

_Alfonso d’Alcantara_.

Ilyenformán feleltem neki, ha nem is éppen ezzel a rövidséggel:

Az igaz, hogy nem vagyok zsebtolvaj, de ez az egyetlen jótulajdonságom.
Megcsalnám őt, ha elfogadnám a felém nyujtott kezet. Mert én nem az az
ember vagyok, a kinek ő képzel. Nem az vagyok, a ki voltam. Fervacques,
a kire örömmel emlékszem, más embernek ismert; azóta nagyon
megváltoztam. Akkor víg czimbora voltam. Azóta szomorú ember lettem.
Olyan, a ki nem való semmiféle társaságba. Csak terhükre volnék. Csak
elrontanám a kedvüket. És én se találnám a helyemet az ő víg körükben.
Aztán meg semmit se tudok kieszelni, a mi a dolgot lehetővé tenné.
Higyje el nekem, hogy nem volna érdemes velem megismerkednie. De azért
ne vonja meg tőlem a jóakaratát.

Szentül meg voltam győződve, hogy most már végképpen elintéztem az
ügyet. Tévedtem. Négy nap multán ezt a levelet kaptam:

Kedves barátom, ön nem akar kieszelni semmit, mert ön azok közé a furcsa
emberek közé tartozik, a kik iszonyodnak a más ember pénzétől. Nos, hát
én megtaláltam a módot.

A mód az, hogy: rendelkezésére bocsátom azt az összeget, a mely önnek az
arczképemért jár, és arra kérem, hogy pazarolja rám ezt az összeget!

A barátságom egy kissé követelő, de megnyugtatom a lelkiismeretemet
azzal, hogy, ha követelő, másrészt hálás, és készséges – minden
viszonzásra.

Ez után a bevezetés után nem illik, hogy nagyon erőszakoljam. De – én az
ön helyén meghoznám ezt az áldozatot, és teljesiteném a kérését annak, a
ki már többször adta jelét irántam való érdeklődésének.

Ha ön hajlandó erre az áldozatra, magával hozhatja a gyermekét és egész
házanépét, a nélkül, hogy el kellene fogadnia az én vendégszeretetemet,
a melytől különben kár ennyire félnie – és a miről, bizony isten, nem
érdemes beszélni.

Hogy ott kell hagynia a hivatalát, az, megvallom, egy cseppet se
aggaszt. Az olyan művésznek, mint ön, nem kell tanári állás. Önnek a
hivatal csak nyűg. Ha csak festeni fog, s nem pazarolja el idejének egy
részét erre az éppen nem önnek való munkára, csak nyerhet a változással,
de nem veszíthet. Minden képének van egy biztos vevője. És ha valamelyik
képét nem akarja ennek az embernek adni, hanem másutt akarja elhelyezni,
akkor se féltem önt.

A mi már most azt illeti, hogy mit nyerek én az ön társaságával? – azt
bízza rám. Tisztában vagyok vele, hogy kivel van dolgom. Éppen eleget
tudok önről.

Sejtem azt is, hogy miért idegenkedik minden társaságtól. Erre nézve
csak annyit mondhatok: Az én barátságom egy cseppet se zsarnoki. (Most
ellenem szól a látszat, de el fogja ismerni, hogy úgy van, a mint
mondom.) Sokkal jobban szeretem a függetlenséget, semhogy valakit meg
tudnék rabolni ettől.

Ön úgy fog élni, a hogy önnek tetszik. Ha rosszkedvű lesz és szórakozni
kiván: fel fogjuk deríteni. A mikor kedve lesz hozzá: velünk tart. De a
mikor ránk ún, és megkívánja a csöndet, a magányosságot: olyankor nem
zavarjuk. Mindig tiszteletben fogjuk tartani a komolyságát, ha mi magunk
soha se is vagyunk komolyak.

Nem erőtetem tovább, csak ismétlem, hogy szeretném megszorítani a kezét.

_Alfonso d’Alcantara_.

Megfogott. Erre már nem lehet nemet mondanom. Nem sok hiúság van bennem,
de hálátlannak tűnni fel még se szeretnék. Minden aljasság közűl a
hálátlanságot tartom a legaljasabbnak.

Tehát egy időre ki kell vándorolnom, gyermekestül, egész háznépemmel.
Egy időre meg kell válnom attól, a mi ide köt.


X.

Egyre ritkábban nyitom fel ezt a könyvet. Mióta Párisban vagyok, most
írok bele először. Most is csak egy pár sort, és most is csak azért,
hogy védekezzem… – ki ellen?… egy néma vádló, önmagam ellen!

Az igaz, hogy sok a tennivalóm. A lekötöttségem nem kevesebb, mint volt,
mert azokat az órákat, a melyeket otthon az iskola foglalt le, most el
kell pazarolnom, a herczeg kedvéért; a munkám pedig több, mint valaha,
mert ugyancsak össze kell szednem magamat, hogy megbírjam azt a terhet,
a melyet ez uj élet rótt rám. Nem mondhatom éppen nagy áldozatnak, hogy
teljesítettem a herczeg kívánságát, de végre is elestem egy kevés
jövedelemtől, másfelül pedig jóval többet kell költenem, mint otthon;
tehát többet kell festenem, mint azelőtt, nagyon szorgalmasnak kell
lennem, ki kell használnom minden időmet. Mert annak nem akarom kitenni
magamat, hogy az önérzetem csődbe kerüljön… hogy, miután egy darabig ugy
viselkedtem, a mint a jóérzésem kívánta, végül mégis csak meg kelljen
fizettetnem azt, a mit hálából s »barátságból« tettem.

És – utóljára, de nem utolsókép említem – az uj élet, a költözködés, az
idegen környezetbe való beleilleszkedés, egyszóval ez a nagy változás
sok olyan aprólékossággal jár, a melyek minduntalan megfosztanak a
szabad perczeimtől.

Bizony, nem igen jutok hozzá, hogy naplójegyzeteket irjak. Most már nem
kell keresnem az elfoglaltságot; inkább azt a félórát kell keresnem, a
mikor egészen a magamé lehetek.

De még se tudom megbocsátani magamnak, hogy: lám, már elhanyagolom ezt a
könyvet!

Ha egészen őszinte akarok lenni magammal szemben – soha se esett ennyire
nehezemre a teljes őszinteség! – meg kell vallanom, hogy: nem, nem csak
azért történik, hogy most már ritkábban veszem elő ezt az én
_breviárium_omat, mert most már több a munkám; s több az
elfoglaltságom!… Meg kell vallanom, hogy van ennek egy más oka is.

És ez az ok az, hogy: igen, nem tagadhatom le magam előtt, azok az
aprólékosságok, a melyek uj életemmel együtt járnak, nemcsak
lefoglalnak: el is szórakoztatnak!

Az uj benyomások, ha akarom, ha nem akarom, minduntalan lekötnek és –
elvonnak a régiektől.

Nem kerestem az elszórakozást. Nos, ha én nem mentem utána: a szórakozás
eljön értem.

Az élet – az az élet, mely csupa feledés! – lassankint mégis csak
magával ragad!…

Istenem, milyen hitvány is az ember!

*

A jelen – vagy a hogy a nálam könnyebbvérüek mondják: »az élet« –
érezteti velem hatalmát.

Még a gyermekem is mintha öntudatlan eszköze volna a világrendnek, mely
elvon a multtól.

Már ő is – egyre ritkábban emlékeztet s egyre gyakrabban elszórakoztat.

Már nem egészen az anyja; a hogy növekszik, mind jobban kezd hozzám
hasonlítani.

Lassankint elveszíti, a mit az angyaloktól kapott. Már nem gyermek; már
kis fiú.

Kezd kifejlődni egy uj akarattá, a mely eddig még nem volt; valakivé, a
ki eddig még nem élt; a ki eddig még soha se mutatkozott, akármilyen
régóta áll a világ. Kezd külön egyéniséggé válni.

Egy uj Én növekedik mellettem. Vannak vonásai, a melyek a multból valók,
s a melyekre boldogan ismerek rá. Vannak vonásai, a melyek hol
megmosolyogtatnak, hol megdöbbentenek, mert mintha a tűkörbe
pillantanék. De vannak uj vonásai is – mert ez az uj lény már sem Ő, sem
én, hanem kettőnkből egy harmadik.

Egy uj élet apró jelenségei vonják magukra, s egyre hosszasabban, a
figyelmemet, az érdeklődésemet; és ez a mind változatosabb jelenség,
mind élénkebb mozgás, mind gazdagabb élet mind jobban elfedi előlem a
multat, a melynek kedves képét amúgy is egyre több és egyre sűrűbb
fátyol takarja el révedező szemem elől – a mely még el-elmereng, de már
néha elfelejtkezik!…

Egy uj kis ember kezd parancsolgatni mellettem. A kinek vágyai,
érdeklődései vannak. A ki a jelennek él; és a ki nem törődik a multtal.

És ennek a kis embernek az érdeklődései – csakugyan parancsolnak nekem.

Hogy mennyire parancsolnak, csak azóta veszem észre, a mióta Párisban
vagyunk.

A költözködés kalandjai, az utazás, az uj környezet bőséges érdeklődést
keltettek ebben az uj – még oly friss! – figyelemben; és hamarjában az
apró vágyak egész sokaságával ajándékozták meg ezt az uj, erős akaratot.

Az észrevevő képesség és az akarat különben is abban a korban fejlődik a
legrohamosabban, a melybe Palika most jutott el. S ez a fejlődő erő, a
mint egyszerre gazdagabb táplálékhoz jutott, oly hirtelenséggel kezd
növekedni, a mely gondolkozóba ejtett.

Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám.

Kezdem átlátni, hogy remeteségem, zárkozottságom, meg az, hogy féltettem
minden szellőtől, egy kissé ártalmára volt neki.

Nem adtam neki elég teret ahhoz, hogy minden ereje szabadon
fejlődhessék. Ha nem zártam el attól a levegőtől, a melyre a testének
van szüksége – ahhoz a levegőhöz, a melyet a lelke kíván meg, eddig nem
igen jutott hozzá… legalább is: nem volt annyi levegője, a mennyi a
lelkének kellett volna.

Jól megválasztott ápolókon, de megfizetett idegeneken, többé-kevésbbé
cselédeken kívűl, csak egy megtört, szomorú, vén embert adtam neki
társaságul, a ki minden jóakarata mellett se lehetett ennek a kis
léleknek odaadó, minden kalandjában, minden vidámságában résztvevő,
hűséges társa.

Hozzá való társasága nem volt; játszótársai, pajtásai nem voltak.

Kis remetévé tettem őt is.

A párisi út tapasztalatai felnyitották a szememet.

Bár nehezemre esik, hogy még másoknak is át kell engednem őt, hogy el
kell eresztenem olyankor is, a mikor mellettem lehetne, hogy
szeretetének egy részéről, kedvességének számtalan megnyilatkozásáról le
kell mondanom mások, közönbösek javára: gondoskodom róla, hogy többé ne
hiányozzék semmije, hogy meglegyen mindene, a mire szüksége van, hogy
legyen neki való társasága, elég szabad tere, elég levegője, elég
szórakozása.

Ez azzal jár, hogy magamnak is sokfelé kell megjelennem, hogy le kell
győznöm a mizantropiámat, hogy le kell mondanom a magánosságról.
Nehezemre esik; de helyre kell hoznom, a mit elmulasztottam.

Kárpótlásul: Palika elbeszéli élményeit, tapasztalatait, megfigyeléseit;
kárpótlásul megvan az az örömem, hogy napról-napra gyönyörködhetem
fejlődésében, erősödésében.

És olyankor, mikor kitüntet vele, hogy velem indul sétára, s aztán séta
közben közli velem észrevételeit, apró emlékezéseit, összehasonlításait,
kívánságait: egyik meglepetésből a másikba esem, nem győzök csodálkozni
szellemi előmenetelén, nem tudok betelni annak nézésével, hogyan alakul
ki egy uj világ, itt mellettem, hozzám olyan közel, hogy ez az uj világ
jobban érdekel, mint az, a melyik én velem pusztul el.

Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám, de viszont uj örömöket ad, és
ez is – egyre gyakrabban, egyre jobban elszórakoztat.


XI.

Négy képet készitettem el rövid időn. A herczeg arczképét, a mely még
tűrhető, és három más képet, a melyekről nem érdemes beszélni. Ha valaha
a jövő egy Vasarija megirja az életrajzomat, a mi nem valószinű, de nem
is lehetetlen: az életrajzomban ennek a három képnek aligha jut hely.
Engem legalább, akármilyen elnézéssel vagyok magam iránt, ez a három kép
éppen nem tesz büszkévé; ha össze kellene állítanom azoknak a munkáimnak
a jegyzékét, a melyekre tartok valamit: egyiket se irnám be a jegyzékbe.
És – a mi a legszomorúbb – ez nem a jóakaratomon mult.

A herczeg azonban el van ragadtatva. Egy darabig azt hittem, hogy csak
udvariasságból vagy gyöngédségből, kiméletből dicsérgeti azt, a mit
magam se tartok sikerültnek; de nem, igazán tetszenek neki ezek a
mázolások. Egy idő óta minduntalan azzal ingerel, hogy állhatatosan Van
Dyckhoz hasonlítgat. Egyéb már nem hiányzott hozzá, hogy a boszúságom,
az elkeseredésem teljes és tökéletes legyen. Olyan konokúl magasztal,
hogy ujra meg ujra pirulnom és boszankodnom kell. Az
összehasonlítgatásaival valósággal kétségbeejt. Még csak ez kellett
nekem! Mintha nem emészteném magamat úgyis eléggé! Egyszerűen rettenetes
a Van Dyck-jával; és nem is sejti, milyen idegessé tesz!… Nem szeretem,
ha ócsárolnak, ha kisebbitenek, ha lebecsülnek; de még kevésbbé
szeretem, ha akkor is dicsérnek, a mikor nem érdemlem. Semmi se aláz meg
annyira magam előtt, mint ha ingyen is hozzá jutok ahhoz az
elismeréshez, a mely csak a fáradsággal végzett és értékes munkának jár,
s a melyet néha ki tudok érdemelni.

Megbocsátok a herczegnek, mert, bár véletlenűl éppen az én képeimet
tünteti ki a tetszésével, nagyon jól tudom, hogy nem valami kiváló
műbiráló. Van érzéke a művészet iránt; jobban szereti és jobban tudja
értékelni a képeket, mint a legtöbb műkedvelő, de ahhoz, hogy meg tudja
látni a mesterségbeli nagyobb finomságokat vagy a mesterségbeli kisebb
hibákat, a technika tökéletességét vagy erőtlenségét, nincsen elég
tárgyismerete és nincsen eléggé iskolázott szeme. De megbocsátok a
herczegnek azért is, mert a tévedése egy olyan jellemvonásából ered, a
mely megnyerő és irigylésreméltó.

A herczeg olyan szerencsés természetű, hogy az érzései mindig uralkodnak
az itéletén, és ha a szeme olykor ráczáfol az érzésére, a képzelete
mindig kirántja a zavarból. Mindent olyannak lát, a milyennek akarja, a
milyennek óhajtja; és azt, a mi az érzésével ellenkeznék, nem látja meg
soha. Hihetetlenül elfogult; ha egyszer megkedvelt valakit, ez a valaki
nem festhet olyan képet, a mely nem tetszenék neki. A kit ő szeret –
igaz, hogy kevés embert szeret – annak az apró hibáit nem veszi észre;
nem veszi észre mindaddig, míg a kedveltje fel nem háborítja az érzését;
attól fogva aztán mindent másképpen lát, s épp olyan elfogultan itél a
kegyvesztett rovására, mint előbb a javára.

Irigylem ezt a szerencsés – mert zavartalan nyugodtságot adó –
tulajdonságát, mely végképpen hiányzik belőlem. Én, sajnos, igen tisztán
látom még annak a hibáit is, a kit a legjobban szeretek; tisztán látom a
legkisebb hibáit is. Még a fiam se tesz elfogulttá; még ő rajta se, még
ő benne se lehet valami nem szép, a mi elkerülné a figyelmemet.

Tisztán látom magamat is, olyan tisztán, mintha egyebet se csinálnék,
csak folyton tanulmányoznám magamat, tűkörrel és valami lelki
erőmérővel. Tisztán látom a munkámnak minden hibáját s minden
fogyatékát, mintha mikroskóppal és rosszakarattal nézném.

Ez a tiszta látás teljességgel nem boldogító tulajdonság. A lelki
elégedettséghez elengedhetetlenül szükséges az, hogy az ember másokban
is, magában is, csak azokat a szépséghibákat lássa meg, a melyek már
szemetszúrók, a melyeket a vak is lát.

Igen, én irigylem azokat, a kik magukban és maguk körül mindent szebbnek
látnak a valóságnál; a kiknek, mint Jánusnak, két pár szemük van: egy
pár, tisztán látó, közönbös dolgok számára, és egy másik pár, elnéző, a
melylyel a maguk és a szeretteik dolgát tekintik.

Csak legalább a magam hibáit ne kellene olyan átkozottul éles szemmel
látnom! A fiam apró hibáival csak meg tudnék békélni; hanem magammal
megbékélnem nehéz.

Ez a három kép megdöbbentett.

Nincsenek könnyen felsorolható hibáik; rosszabbak, mintha hamarosan
észrevehető, felötlő hibák éktelenkednének rajtuk; a hibájuk az, hogy:
gyöngék.

Nem tudok elsietni, elnagyolni semmit; a lelkiismeretesség nem erényem,
hanem megszokásom, második természetem. Ennek a három képnek a
kidolgozása is becsületes, jó, nagyobb hibák nélkül való.

De meglátszik rajtuk, hogy az utóbbi időben nagyon sokat dolgoztam, s
hogy akkor is erőtettem a munkát, a mikor ez számomra már nem annyira
gyönyörűség volt, mint inkább kötelesség.

A képességeim megnyilatkoznak ezekben is. De nem olyan erővel,
bágyadtabban, halványabban nyilatkoznak meg, mint azokban a munkáimban,
a melyeket jobb órákban festettem.

Észrevenni rajtuk, hogy ugyanannak az erőnek a művei, a mely valamikor
az _Angelus_ig vitte; de ugyanez az erő nem nyilvánul meg bennök régi
teljességében. Ugyanez az erő a három uj vásznon nem olyan könnyedén
fejezi ki mondanivalóját, mint annakelőtte; a szokottnál kevesebb
biztonsággal haladt czélja felé; ugyanennek az erőnek, mely most, a
rossz órákban, nem találta meg magát egészen, nagyobb erőfeszitésre,
több vonásra volt szüksége, hogy kevesebbet érjen el, mint boldogabb
időkben.

Azt mondhatnám, hogy lesír róluk a bágyadtság, az elerőtlenedés.

Vezekényiék (csak gyüjtőnév!) örülnének, ha látnák.

Talán egy kissé túlozok ijedtségemben. Talán nagyobbnak látom a bajt,
mint a minő. A rémület mindig elborzasztó nagyságra növeli meg az
árnyékokat.

Azzal biztatom magamat, hogy: igen, megriadásomban van egy kis szerepe a
félelem képzelődésének is. Jól esik azt hinnem, hogy egy kissé túlzok.

De annyi bizonyos, hogy igen fáradt vagyok. Ha nem tudnám ezt: lám,
megmondják ezek a képek, rémes őszinteséggel, ellentmondást nem tűrő
ridegséggel!

Szivesen elhiszem, hogy ez a fáradtság még nem a tehetség
megfogyatkozásából ered, és nem a kor erőveszteségének elrémítő jele.
(Hiszen ehhez még fiatal vagyok. És éppen a festő művészi ereje az, a
melyet a legkevésbbé visel meg a kor. Hányan voltak a nagyok között, a
kik még kilenczven éves korukban is nagyok maradtak!) Szivesen elhiszem,
hogy csak nagy kimerültség vett rajtam erőt, s hogy ezt a nagy
kimerültséget kellőképpen megmagyarázza a közelmult: az, hogy hosszabb
ideig kelleténél többet dolgoztam. Fáradtságom a túlhajtott munka
természetes következése; és nem a művészi hanyatlás első hiradója.

Ez, hála istennek, valószinű.

De annál inkább meg kell szivlelnem a tanulságot.

Minthogy pedig semmiféle emberi erő nem kimerithetetlen, s a lelkierő a
testierőnél csak rugalmasabb, de nem kevésbbé véges és nem kevésbbé
megviselhető, a tanulság az: hogy, ha nem akarom a baj növekedését, ha
nem akarom, hogy bágyadtságom időnkint visszatérővé s egyre gyorsabban
visszatérővé váljék, ha nem akarom, hogy az erőveszteség csakugyan
elkövetkezzék, még pedig idejekorán, akkor ezt a nagy fáradtságot
alaposan ki kell pihennem, s meg kell várnom, míg a kimerültségem
teljesen elmúlik.

Ha félig pihenten ujra dologhoz látok, engedve a kereset-szomjúság
ostoba sürgetésének, mohóságának, akkor a visszaesés, az ujból elfáradás
csak rövid idő kérdése, és nemsokára beállhat a megviseltségnek az a
korszaka, a mikor a kimerültség már szinte mindennapos, s a hanyatlás
már fel nem tartóztatható.

Ahhoz, hogy megőrizhessük, mindenféle erőnek szüksége van gyakorlatra,
de szüksége van végzett munkájának megfelelő pihenésre is.

És ez a három mázolás, a melylyel oly elégedetlen vagyok, módot ad rá,
hogy jó darabig pihenjek. (A sors mindig gúnyol; a jobb képeim nem
tettek ilyen úrrá.)

A »polgári kötelességek« arra ösztökélnek ugyan, hogy ne mulaszszak
időt, hogy szorgalmas legyek, hogy minél többet keressek, minél inkább
biztosítsam a jövőt, és minél messzibb jövőt – de a művészetemnek is
tartozom valamivel. Ez lát el mindennel; ettől várhatom, a mit még
várhatok. És a művészet, ha követel, mint a jó anya, csak a javamat
akarja.

Ha ujra megerőtetem magam, és összekaparok egy pár garast, a mi
gondtalanná tenné vagy két esztendőmet, a jövő azért továbbra is
bizonytalan marad. De az meg bizonyos, hogy ha még sokáig feszítem a
húrt, előbb-utóbb elpazarolom az erőmet, s inkább előbb, mint utóbb.

Ideges, izgatott vagyok. Nem látják meg rajtam; igyekszem uralkodni
magamon.

De annál inkább érzem és tudom, milyen távol vagyok attól nyugalomtól,
mely alapföltétele minden kiváló alkotásnak.

Pihennem kell, sokáig.


XII.

Lám, lám, milyen ritkán veszem elő ezt a könyvet, pedig most már nem
ölöm magamat a dologgal!

Társaságba járok; gondtalan, vidám, mulató emberek közé. És nem csak
társaságba, hanem: szinházba, hangversenybe, és mit tudom még hová, a
hol sokadalom van! Alig hogy kiléptem a remeteségemből, máris azon
veszem észre magamat, hogy egyik szórakozás a másiknak ad át.

Csakhogy éppen nem vagyok ott minden népünnepen. Különben nemrég láttam
ilyet is; el kellett mennem Palika kedvéért, a kit semmi se
gyönyörködtet annyira, mint a tűzijáték.

Sőt már egy tánczmulatságon is voltam; igaz, hogy Palikával. Egy
gyerekbálon, a hol jól esett látnom, hogy az én fiam is csak olyan, mint
a többi gyerek; nem szomorodott el végképpen a magánosságban.

Ma még inkább csak az ő mulatságáért kóborlok erre-arra. De már látom
azt az időt, a mikor mulató emberek közt leszek, és Palika nem lesz
mellettem.

Ma még meglehetősen öntudatlanul kóválygok a lármás helyeken; a
gondolataim többnyire másutt kalandoznak. De nemsokára, meglehet, már
annyira öntudatlan leszek, hogy nem fogok egyébre gondolni, csak arra, a
mi a szemem előtt történik – ha ugyan ezt gondolkozásnak lehet nevezni.

Néha már most is egészen elfelejtkezem magamról. Néha meglepem magamat,
hogy, perczekre vagy órákra, nemcsak a szememet, hanem a lelkemet is
megejtette, lekötötte valami gyerekesség, valami hiábavalóság.

Koronkint aztán feleszmélek és elcsudálkozom rajta, hogy hol találom
magamat.

Ilyenkor egy pillanatig nem akarok hinni a szememnek. Azt kérdezgetem
magamtól: én vagyok-e én? Csakugyan, testestül-lelkestül én vagyok-e ez
a fehér nyakkendős ember, a ki beszélget, mosolyog, sőt egészen bele
melegszik a beszélgetésbe?

Máskor, ha sok ember között járkálok, de egy pár perczre a tömegben
magamra maradok, vagy ha körülöttem száz meg száz ember beszédének,
nevetgélésének egybe keveredő zsivaja hallik, s én Palika mellett egy
szinházi széken ülök, pár pillanatra szótlanul: a villamos ívlámpák vagy
a szinházi csillár fénye el-elkápráztatja a szemem, s ilyenkor mintha
egy árnyék suhanna el előttem.

Órákig nem gondoltam rád, ugy-e? Már én is elhagylak, már én is
elfelejtelek!

Ó, bár utánad futhatnék!

Aztán felriadok. A jelen visszaránt rövid merengésemből.

A szórakozás figyelmeztet, hogy ügyeljek rá. Majd tova hurczol.
Változatos képeket vet a szemem elé. Elvonulok a képei elől, s még akkor
is a fülembe zsong a hangja. Rám kényszeríti, hogy utóbb is foglalkozzam
vele. És másnap ujra eljön értem.

Igen, ez már a felejtés.

Úgy látszik, így kell lennie. Úgy látszik, nincs olyan erős érzés, mely
magára hagyatva meg tudja őrizni az erejét. Úgy látszik, nincs olyan
sziv, melynek a hálája le tudná birni az érzékek természetes, gyors,
öröktől való és örökkön folytonos hálátlanságát.

*

Ezelőtt – pedig mennyire óhajtottam ezt! – soha se álmodtam róla. Most
mindig róla álmodom.

Ma éjjel úgy láttam, mintha benyitott volna hozzánk, a szinházi
páholyunkba. A barna ruhája volt rajta és a rózsás szalmakalapja. »Ó,
csakhogy megérkeztél! – szóltam. – Miért is utaztál el?!« Azt felelte,
hogy most már soha se hagy el bennünket, és mosolygott. De nekem
feltünt, hogy milyen sápadt; és valami finom fehér port láttam az
arczán, a mi nyugtalanitott. A szemembe nézett, olyan édesen, mint
egykor, mikor rejtegette előttem, hogy a kivánságom ellenére valami
cselédmunkát végzett, és azt mondta: »Ó, kedvesem, ez csak az út pora
rajtam! hidd el, csak az út pora!« És ismét mosolygott, rejtelmesen,
mint a Gioconda. Ez a mosoly a szívembe nyilalt, és felébredtem.

Csak nagyritkán történik meg, hogy arról álmodunk, a mi napközben is
foglalkoztatott, a mire ébren is sokszor gondolunk. Álmaink a régi
benyomásainkból szövődnek, azokból, a melyeket már-már elfelejtettünk.

Már álmodom róla! Már átköltözött álomvilágomba!


XIII.

Egy idő óta furcsa életet élek. Részt veszek a herczeg tivornyáiban.

Ha valamelyik régi ismerősöm, valahonnan messziről, látná, hogy merre
járok és mit csinálok: nem ismerne rám. Én magam se ismerek rá magamra.

Hogyan, mikor kezdődött ez az élet? – nem tudnám megmondani. Ilyenformán
kezdődött:

A herczeg és Fervacques a fejükbe vették, hogy fel fognak deríteni. Egy
darabig lemondtak a szokásaikról, csak azért, hogy velem lehessenek.
Hiába tiltakoztam, a kedvemért feláldozták a mulatságaikat, és egyszerre
nagy mértékletességet és józanságot erőtettek magukra, hogy ne legyen
ürügyem: elhúzódni a társaságukból.

Nem mondhatnám, hogy a társaságukban nem találtam semmi örömet. Jól
esett, végre, valahára, olyan emberek között lennem, a kikről tudom,
látom, hogy szeretnek. Fervacques régi ismerősöm. Egyike azoknak a
kivételeknek, a kik soha se bántottak meg, a kik minden időben csak
szivesek, kedvesek voltak hozzám. A herczeg pedig, minden szeszélye
mellett is, nagyon jó fiú. Kellemesnek találtam, hogy: íme, egyszerre,
csupa derék ember között találom magamat. És, míg a kedvemért
megpróbálták, megízlelték a csöndes életet, csakugyan elszórakoztattak.
Nem olyan komor emberek, mint én; vidámak és léhák, egészen a
menthetetlenségig léhák, mert csak a mulatságaiknak élnek, és ezek a
mulatságok néha nem éppen választékosak. De léhaságukat sok kedvesség
mentegeti. És talán nem is arra születtek, hogy csak léhaságokat
kövessenek el. A becsület dolgaiban való nagy kényességük, szigoruságuk
legalább ezt bizonyitja. Ha gondolattalan életet élnek, a társalgásuk
nem gondolattalan; beszédükben élet- és emberismeret, ép erkölcsi érzés,
egészséges itélőerő, elmésség és humor nyilatkozik meg; azt mondhatnám,
még a bolondságaikban is van egy szemernyi filozófia. Elmésségük,
szeretetreméltóságuk, még jókedvük is, megnyerő s minden komorságot
megvesztegető. Könnyü volt megejteniök a figyelmemet és az
érdeklődésemet. A társaság, kivált a jó társaság, már valósággal ujság
volt rám nézve; abban az örömben, hogy néha szót válthassak hozzám való,
hozzám hasonló emberekkel, olyan régen nem volt részem, hogy egy kissé
rá is szomjaztam erre az örömre. Elszórakoztattak; és nem sok idő telt
bele, hogy lassankint, észrevétlenül, hozzá szoktam a társaságukhoz.

És mire ez a megszokás úrrá lett rajtam, észre kellett vennem, hogy mind
a kettőjöknek jókora áldozatába kerül, ha egy idő óta többet
foglalkoznak velem, mint a mulatságaikkal, ha a kedvemért rá fanyalodtak
a csöndes életre s a megszokott élvezeteik helyett beérik azzal a sovány
mulatsággal, a melyet az én meglehetősen unalmas társaságom szerez
nekik. Ezt az áldozatot nem akartam elfogadni. Nem volt tehát más
választásom, mint: vagy megszökni tőlük, vagy velök tartani még a
lármában is.

Illőnek tartottam, hogy visszakényszerítsem őket a régi világukba. És
ehhez az kellett, hogy elkisérjem őket.

Én magam voltam az, a ki véget vetett bölcseségük rövid korszakának; a
ki kisegítette őket abból a tisztes életből, a mely olyan nehezükre
esett. Én magam ajánlottam, hogy, ha czigányt akarnak hallgatni, velök
tartok, és meg fogom ismertetni velök a legszebb nótáinkat.

Ajánlatomat hálával és kitörő lelkesedéssel fogadták. Csak ekkor vettem
észre, hogy összeesküvés áldozata vagyok: számítottak rá, hogy a bennem
lakó »lelki nemesség« nem fogja elfogadni önkéntes mártiromságukat.

De már nem lehetett visszavonulnom; és a többi magától ment. »Csak az
első lépés nehéz« – a közmondásnak igaza van. Az első jégtörés
természetes következése egy második jégtörés lett; egyik kicsapongás a
másikat vonta maga után.

Nem volt nehéz végképpen megrontaniok, mert, vesztemre, a kénytelen
mulatságban mártiromság helyett valami kellemes kábultságot találtam.
Már a legelső alkalommal sajátságos, jóleső zsibbadtság fogott el; és
azóta ez a zsibbadtság teljesen hatalmába ejtett.

És most: velök iszom, sőt: helyettök iszom, mert az ő idegrendszerük
kevésbbé birja azt a szép mennyiségű italt, a melyet – talán csak a
következetesség kedvéért – magukba kényszerítenek, mint az én
idegrendszerem, a melyre az alkoholnak most még csak csillapító hatása
van. Az én jó paraszt-szervezetemnek csak altató az, a mi nekik már
méreg; aztán meg én pihent erő vagyok… ha a lelkem, a melynek jól esik a
zsibbadtság, nem is őrizte meg régi, tökéletes épségét, a testem, ó, az
maga az erő és az egészség!

Velök iszom, velök tartok, mikor szoknyák után járkálnak, velök megyek,
mikor valamelyiknek eszébe jut, hogy tönkre fogja tenni a trouvillei
játékbankot, és velök vagyok akkor is, a mikor botrányokat csinálnak.

Mert, a mióta Trouvilleban vagyunk, és társaságunk, Fitzroy barátunkkal
erősödvén, végképpen elvidámodott, az életrendünk az, hogy: a hány nap,
annyi botrány.

Nem mondhatnám, mintha ezek a botrányok: a Micaëla kisasszonyt ünneplő
szerenádok, vagy a Montjoliban rendezett bál, a melyre Rouenból kellett
megrendelni a tánczosnőket, azzal a kikötéssel, hogy tisztességesen kell
viselkedniök – engem valami nagyon mulattatnának. Czimboráim tréfái, a
melyek nem az én ízlésem szerint valók, a legkevésbbé se deritenek fel;
és ha velök dőzsölök, ha részt veszek minden tivornyájukban: szilaj
jókedvük nem csaphat fel olyan magasra, hogy az általános jókedv rám is
elragadna, és a rendesnél lármásabbá tenne. Bizonyára furcsa alak
lehetek ebben a féktelenül vidám társaságban. Mert, ha ügyelek is
magamra, hogy ne hasonlítsak a híres, elmés, nemes »szomorú ábrázatú
lovag«-hoz, nem igyekszem a nem érzett vidámságot tettetni, és azt
hiszem, a legnagyobb dinomdánomban is olyan az arczom, hogy az idegen
azt gondolhatja rólam: »Ez az ember alighanem a testet öltött nyugalom,
az elevenné vált rendíthetetlen hidegvér!«

De nem rontom a kedvüket, ha már a kedvük úgy kivánja, hogy mindig velök
legyek.

Végre is azon kívűl, hogy egy kis embernek meglegyen mindene, a mire
szüksége van, és azon kívűl, hogy ezt a kis embert mindennap legalább
egy pár óráig láthassam – egyébbel nem igen törődöm. Hogy hol járok és
mit csinálok olyankor, a mikor ez a kis ember a magához hasonlókkal
játszik, tanúl vagy alszik, az már nekem mindegy. Ezen az egyen kívűl
minden mindegy.

Ám teljék kedve a herczegnek.

Hát botrányokat csinálunk. Igy is jól van.

Rajta, folytassuk. Csináljunk botrányt, mentül többet. Igyunk.
Szórakozzunk. És megint igyunk. Ez valami kellemes kábultsággal jár; egy
kis zsibbadtsággal, a mely jólesik.

Igy élek. Ilyen furcsa életet.

Persze, most már ritkán nyitom ki ezt a könyvet. Most már nem nagyon
érdemes magammal beszélgetnem.


XIV.

Hónapok multán mégis csak szóba kell állanom magammal.

Tegnap levelet kaptam egy kisasszonytól, a kinek sok az üres ideje.
Levelet, a mely csupa gyermekesség, és a melynek a legokosabb mondata
így szól: »Tisztelettel értesítem önt, hogy úri személyét nem imádom
többé.«

És én nem nevettem, hanem boszankodtam.

Annyira boszantott ez a gyermekes levél, hogy órákig nem gondoltam
egyébre. És későbben aludtam el, mint rendesen, annyira izgatott az a
fölfedezés, hogy akaratom ellenére is gondolnom kell a küldőjére.

De hát mi közöm nekem ehhez a kisasszonyhoz, hogy tegnap ilyen hosszan
foglalkoztatott?!

Semmi közöm hozzá. Találkoztam vele egy párszor, és udvariasabban
szóltam hozzá, mint a többiekhez, mert jóvá akartam tenni, hogy
megbántottam, a mikor még nem ismertem.

A véletlen úgy akarta, hogy egyszer szolgálatára legyek. Aztán ujra
találkoztunk pár perczre. Egy más alkalommal nem térhettem ki az elől,
hogy vele menjek, mikor sétára indult. Végre kierőszakolta, hogy
megmondjam neki őszintén: miképpen vélekedem a vázlatairól és a
szoborműveiről.

Ez az egész.

És íme, ez a hölgy részt követel a gondolataimból!

De hát mi tesz ilyen gyöngévé vele szemben?!

A rossz lelkiismeret?

Nem. Ha kellemetlen érzést okoztam neki, mikor először beszéltem vele,
csak magára vethet. Arról a hölgyről, a ki Pimprenelle márkiné
társaságában járt-kelt, a ki dominóban jelent meg egy álarczos bálban, s
a ki engem, az ismeretlent, úgy szólított meg, mintha a kalandot
keresné, nem gondolhattam egyebet, mint hogy legalább is alaposan
rászolgált arra a kis leczkéztetésre. Rosszúl itéltem meg; mert
könnyűvérűségnek véltem azt, a mi csak egy nagyon elkényeztetett és
nagyon kiváncsi gyermek meggondolatlan vakmerősége volt. De, ha
tévedtem, ő az oka; akkor, a mikor kellemetlen érzést okoztam neki,
nekem volt igazam. És ha megbántottam, azóta már jóvátettem, a mit
ellene vétettem. Később, egész viselkedésemmel, megadtam neki a
képzelhető legteljesebb elégtételt; és, bár el kellett ismernie –
hallgatagon el is ismerte – hogy a hibát ő követte el, nem én: bőségesen
kifejeztem, hogy mennyire boszant, ha tévedésbe estem. Igyekeztem jelét
adni, hogy meg akarom követni; figyelmesebb és gyöngédebb voltam vele
szemben, mint a többi leány és asszony iránt együttvéve, figyelmesebb és
gyöngédebb, mint bárki iránt régóta, sok esztendő óta.

Vagy azért furdalna a lelkiismeret, hogy elmondtam neki nyiltan, teljes
őszinteséggel, mit tartok a művészi kisérleteiről?! Nem. Ezért se bánt a
lelkiismeretem. Ha rosszúl esett neki, a mit meggyőződésből és nem
színlelt érdeklődésből mondtam, ismét csak magát okolhatja. Mért
faggatott, ha csak hízelgést akart hallani? Láthatta rólam, hogy nem
vagyok bókolgató természetű, és hogy az udvariasság kedvéért se szoktam
hazudozni. Tehetségesnek tartom; úgy gondolkoztam, hogy a tehetsége
kibirja az igazságot; megtiszteltem azzal, hogy olyan szigorúan
bíráltam, mint magamat szoktam. Ha a hiúsága megsértődött: ez az ő
gyöngesége, és nem az én hibám. Ne kérdezett volna; nem tehetek róla.

De, ha nem a lelkiismeret bánt, ha nem az izgat, hogy – kétszer is –
rossz érzést okoztam valakinek, a ki csupa kedvesség irántam – mi tesz
ilyen gyöngévé vele szemben?!

Az, hogy nagyon kedves, okos teremtés? hogy érdekes, elmés, megnyerő
valaki? hogy bájos, vonzó jelenség, a kinek a társaságát még egy
embergyűlölő is csak kellemesnek találhatja? hogy minden
elkényeztetettsége és minden szeszélyessége mellett is nagyon jó kis
leánynak látszik?

De hát, édes istenem, mit érdekel az engem, ha ilyen is?! Kedves, okos,
jó!… Bánom is én! Mi közöm hozzá, ha még olyan vonzó és megnyerő is?!
Mit törődöm vele, ha jó, ha rossz?! Nem mindegy nekem, akár okos, akár
ostoba?! Mit tartoznak rám a hibái és a jótulajdonai?! Mi közöm nekem a
világ akármelyik fehérszemélyéhez, ha tetszetős, ha nem tetszetős?!… ha
kisasszony, ha asszony, vagy lányasszony?!… akár romlott a lelke
mélyéig, akár tiszta, mint egy földre szállott angyal?!

És mégis órákon át foglalkoztat az a gyerekesség hogy ez a kisasszony –
nem imád többé!

Mi ütött hozzám? Mi bajom megint?

Már kezdtem megbékélni magammal. Kihevertem a fáradtságomat, és
kihevertem a »pihenést« is. Magamhoz tértem a zsibbadtságomból;
kigyógyultam abból a lelki elernyedtségből, a melyben a tivornyázás
kínálta apró izgalmakat idegességem csillapító szereként használtam.
Visszatért a munkálkodó kedvem és a munkálkodó képességem is. A
_Látomás_sal nem sokáig bajlódtam; és ez a kép már különb, mint az
összes ujabb dolgaim. Sikerem is volt vele; nagyobb, mint a milyet
vártam. Mióta Biarritzban vagyok, megint sokat dolgozom. Könnyen és elég
jól. Rendes munkát végzek, nyugodtabb lettem, már-már azt hittem, hogy
megint ember vagyok.

És most egy uj idegesség környékez.

Mert bizonyára csak idegesség az, a mi elfogott. De ezt az idegességet
nem tagadhatom le magam előtt.

Egy kisasszony tudtomra adja, hogy felmondja nekem a barátságot, és én,
a ki alig tudtam erről a barátságról, észreveszem, hogy: igaza van,
csakugyan valami barátság-féle szövődött közöttünk, mert most, hogy túl
vagyunk minden további veszedelmen, egyszerre átlátom, hogy: igenis, ez
a kisasszony hatással volt rám.

Vagy talán azt kell mondanom, hogy: hatással van rám, mert hisz igazában
csak most kezd foglalkoztatni.

Mi ez? Mi tesz ilyen gyöngévé ezzel a kisasszonynyal szemben?

Annyira erőt vett volna rajtam a felejtés, hogy a szivem már közpréda,
Csáky szalmája, s elég megjelennie a legelső kisasszonynak, a ki
valamivel kedvesebb, okosabb, szeretetreméltóbb, jobb és nemesebb, mint
a Pimprenelle márkinék, és ez a kisasszony már megzavarhatja a
lelkemet?!

Nem. Idáig nem jutottam el. És tudom, hogy idáig soha se fogok eljutni.

Más történt velem. A minek, úgy látszik, meg kellett történnie.

Meggyónom magamnak, hogy mit gondolok. Azon durván, a hogy gondolom.

Nagy hibát követtem el, hogy olyan sokáig anakorétaéletet éltem.

Senki se esik könnyebben kisértésbe, mint az anakoréta.

Nem tudtam másképpen élni. Régente is mindig az volt az érzésem, hogy
ahhoz, a ki egész ember, csak az a szerelem méltó, a melyhez a szívnek
és a léleknek is van egy kis köze. Nemcsak a vásárolt csóktól
undorodtam; úgy éreztem, hogy abban a szerelemben, a mely a szívet és a
lelket teljesen közönbösen hagyja, a mely csupán két vágy találkozása,
van valami szentségtörés, van valami, a mi természet ellen való.

Aztán, későbben… későbben rá se tudtam nézni az asszonyokra. Nem tudtam
megbocsátani nekik, hogy ők, a kiket nem szeretek, élnek, és az, a kit
szeretek, az az egy nem él!

És – nem is jutott eszembe, hogy anakoréta vagyok.

Másképpen lett volna-e, ha nem a remeteségben élek? – lehet. Egy kis
undor után talán megszoktam volna azt a csókot, a melyet szerelem nélkül
ad és kap az ember.

De anakoréta maradtam, mert nem gondoltam a szerelemre, és arra se, hogy
vannak, a kik szerelmeskednek szerelem nélkül is.

És ez – most látom csak! – nagy hiba volt; nagy megfelejtkezés.

Mert, a mig az élet tart, a léleknek mindig vannak kivánságai, a melyek
annál messzibb csapongók, minél hosszabban szunnyadtak. És ha a léleknek
teljesithetetlen követelései vannak, ezt a követelőzést semmi se
fékezheti jobban, mint a test teljes nyugodtsága. A kivánságokkal teli
lélek lázai ellen nincs jobb védőszer, mint a jóllakott test hűvössége.

A bűn ritkábban bűnhödik, mint az erény. Az erény mindig megbűnhödik; az
erény magában hordja bűnhödését. (De hiszen nem is azért erény, hogy
jutalmat várjon.) Az anakorétának is meg kell bűnhödnie
önmegtartóztatásáért. Ha Szent Antal kevésbbé szent: nem esik olyan
gyakran kisértésbe.

Senkit se lehet olyan könnyen megzavarni, mint a remetét. Elég, ha a
csábító látomás egy kissé a lelkéhez is szól: és már nyugtalan.

Ezért hatott rám úgy Masa kisasszony, a kit pedig alighanem csak a festő
érdekelt, a művésztárs, a kitől bókokat várt. Ezért foglalkoztatott
tegnap órákig egy csinos, helyes, kedves teremtés, a kit alig ismerek, s
a ki a szivemnek mindig idegen marad. Ezért boszantott a levele. S ezért
vagyok annyira gyönge vele szemben, hogy most – idegeskedem miatta.

Szerencse, hogy ez a valaki, a ki ilyen gyöngeségben talált, nem
asszony, hanem leány. Micsoda átokban fogant viszony keletkezhetnék
abból, ha egy nő, a ki nem kötheti le a szivemet, megejtené a
gyöngeségemet! Szerencse, hogy ez a leány egészen más világból való,
mint én, s így a gyöngeségemből másféle bonyodalom se támadhat. És
szerencse, hogy úgyis vége az egész kalandnak.


XV.

A véletlen szeszélye úgy akarta, úgy bonyolította az eseményeket, úgy
intézte egypárunk úgynevezett elhatározását, hogy: csak igent kell
mondanom és feleségűl vehetem azt a leányt, a ki olyan hatással volt
rám, hogy akaratom ellenére lefoglalta gondolataim nagy részét. Csak
rajtam áll, és valóra válik, a mi a hozzám hasonló szegény emberekkel
egyesegyedül a mesékben szokott történni. Csak a kezemet kell
kinyujtanom, és feleségűl vehetek egy bájos, kedves, okos leányt, a
kinek a társaságában lenni öröm, egy édes, jó, tiszta teremtést – az
egyetlen lényt, a kihez szerelemhez hasonló kivánsággal vonzódom – egy
szép, eszes, érdekes nőt, a ki azonkívül, hogy csupa jótulajdonság és
nemesség: előkelő származású, nagy rangú, és gazdag, iszonyúan gazdag!

Irigylésreméltó helyzet, ugy-e? Irigyelnek is sokan, mert sokan vannak,
a kik erősen óhajtották ezt a szerencsét. Csak azok nem óhajtották, a
kik nem merték óhajtani, vagy nem voltak abban a kellemes helyzetben,
hogy ilyen álmokat szőhettek volna. Nincs a környezetemben fiatal férfi,
hamarjában nem is tudok képzelni olyat, a ki két kézzel ne kapna rajta,
ha ez a szerencse, vagy ilyen szerencse pottyan az ölébe. Kire nézve ne
volna ez a megvalósulható álmok teljes megvalósulása, a beteljesedhető
szép álmok legszebbike? Kire nézve ne volna ez nagy, nagy szerencse?

Bizony, szerencse ez, rám nézve is. Azon a sok más egyeben kívül, a mit
mások még nálam is jobban értékelnek, íme, a kilátás, hogy: lesz egy
szép kis feleségem, a kit megcsókolhatok a nélkül, hogy undorodnom
kellene tőle és undorodnom kellene magamtól!

Hanem egy kis hiba van a kréta körül. Az a kis hiba, hogy: ha én
kimondom ezt az igent, akkor én gaztettet követek el.

A türelmes, az elnéző bölcselet tiltakozva mond ellent nekem. Már hogy
lehet itt gaztettről beszélni?! De hiába mond ellent, és hiába
vitatkozik velem.

_Érzem_, hogy gaztettet követek el.

Mért követek el gaztettet?

Mert nem szeretem igazán. Mert nem szeretem szerelemmel; úgy, a hogy
csak egyszer tudtam szeretni. Mert csak érdekházasságot köthetek vele;
aljas és gaz érdekházasságot.

– Micsoda holdvilágfaló ábrándosság?! – suttogja körülöttem a czinizmus.
– Hová jutnánk, ha az érdekházasságot mindjárt gaztettnek kellene
neveznünk?! Érdekházasság és érdekházasság közt rengeteg különbségek
vannak! Vannak, a kik pénzért elveszik a púpos leányt… ez egy kicsit
természet ellen való. Vannak, a kik pénzért elveszik azt a leányt is, a
kinek a lelkén már folt esett… ez egy kicsit aljas dolog. De hogy
mindjárt gaztett volna, ha valaki érdekből köt házasságot?!… Eh, hisz
minden házasságba bele játszik az érdek, a józanság!… nincs az a
házasság, mely egy kissé érdekházasság ne volna!… senki se házasodik
önzetlenül, mindenki keres a házasságban valami jót, a minek a
megszerzését össze akarja egyeztetni az érdekeivel, már a hogyan lehet!…
Aztán, mit is beszélsz folyton érdekházasságról?! Ha nem akarod, nem
nevezed annak; ha nem akarod, nem az! Hiszen magad is elismered, hogy
vonzódol hozzá?! Magad is úgy találod, hogy ilyen társsal élni együtt,
ilyen feleséggel csókolózni nem volna kellemetlen! Mit tagadod?!
Legelőször is a kivánság vonzott feléje!… A mint mondod: szerelemhez
hasonló kivánság!… És csak azért ne vennéd el, mert véletlenül gazdag?!
Micsoda ostobaság!

De vajon elvenném-e, hogy ha nem volna gazdag?!

Aligha. Nem tudhatom ezt bizonyosan, mert nagy hatással van rám, és nem
is sejthetem, hogy mi következnék, ha szegény volna… De nem valószinű,
hogy elvenném; talán nem is vehetném el. Akármennyire vonzódom hozzá,
akármennyire sajnálom, hogy olyan emberek közt kell élnie, a kik
ellenségei, akármennyire szeretném kiszabadítani mai helyzetéből:
vonzódásom és részvétem nem olyan erős, hogy a vele való együttélésért
ujra fel tudnám venni a harczot az élettel. Alighanem legyőzném a
kívánságomat, hogy megőrizzem a kényelmemet, a teljes szabadságomat, és
azoknak a kötelékeknek az épségét, érintetlenségét, a melyek a multhoz
fűznek. Nem hiszem, hogy elvenném, mert nem szeretem igazán. A mint hogy
én többé senkit se fogok igazán, szerelemmel szeretni.

És mégis ki fogom mondani az igent.

Mért?

Mert biztosítani akarom a fiam jövőjét.

Nem a magam javáért cselekszem; nem magamnak kívánom azt a jómódot, a
melyet ez az összeköttetés kínál. A fiam javáért teszem meg ezt a
lépést, mely a pokolba visz.

Eluntam az élettel való hiábavaló küzködést. Eluntam azt az örök
aggodalmat, hogy: mi lesz a fiamból, nem kerül-e, elhagyatottan, a
pocsolyába, ha én, ma vagy holnap, hirtelen meghalok? Szomjazom azt az
édes érzést, hogy egészen nyugodt lehessek annak a jövője felől, a ki
már régen lefoglalta mindazt, a mi a szivemből még megmaradt.

Számítok, mint egy uzsorás. Számot vetettem azzal, hogy ez az alkalom, a
melynek a felhasználása lehetővé teszi, hogy tökéletesen biztosithassam
a fiam jövőjét, nem kinálkozik kétszer.

Tehát megteszem az ugrást a sötétségbe.

De érzem, hogy gaztettet követek el.

Senki se tudja, hogy számításból cselekszem. Mindenki természetesnek
találja a lépésemet. Mindenki azt képzelheti, hogy megszerettem ezt a
leányt, a ki méltó volna rá, hogy igazán megszeressem, a ki szegényen is
férjhez mehetett volna, s a ki szegényen is nagyon boldoggá tenné a
kiválasztottját… ha ez a kiválasztott másvalaki, nem én. Ő maga is csak
azt képzelheti, hogy úgy szeretem, a hogy megérdemelné; ő maga is joggal
úgy gondolkozhatik, hogy a személye százszor többet ér, mint minden
gazdagsága.

Lehetnek, a kik kételkednek. A kik gyanítják, hogy az, a mit Masa grófnő
iránt érzek, talán nem vitt volna rá, hogy feleségül vegyem, akkor, ha
véletlenül szegény. Ezek a kételkedők az én helyemben ugyanazt tennék, a
mit én teszek. És ezek a kételkedők is csak gyanakodhatnak; tudni nem
tudhatnak semmit.

Senki se tudja, hogy gaztettet követek el. De én tudom.

És azért ezentúl igazán fölösleges magammal beszélgetnem.


XVI.

Hosszú idő multán mégis csak előveszem ezt a könyvet. El kell mondanom
valahol – »el kell suttognom a titoktartó nádasnak« – hogy nagyon
boldogtalan vagyok.

Mért?

Mindenem megvan, a miről az emberek álmodoznak. És egyebem is, a miről
nem álmodoznak, de a mi többet ér, mint az álmaik: szép, kedves, jó
feleségem, a ki csak nekem él, és gyönyörű fiam, a kiben csak örömem
telhetnék.

De az a tudat, hogy gaztettet követtem el, megmérgezte az egész
életemet.

Hiába akartam felejteni, csak felejteni!… A méregnek egy cseppje is elég
volt arra, hogy megrontsa mindazt az örömet, a mi számomra még
megmaradt, hogy élvezhetetlenül rosszízűvé tegye az életem serlegéből
még ki nem ürített erőtadó italt.

A mi másnak örömet ad, az engem csak keserűséggel tölt el.

Nincs örömem a feleségemben, akármilyen odaadó, akármilyen szeretettel
teli, mert folyton arra emlékeztet, hogy bár akaratlanul, ártatlanul, ő
okozta, hogy gaztettre vetemedtem; még a fiamban sincs zavartalan
örömem, mert nem tudom elfelejteni, hogy az ő javáért elaljasodtam,
eladtam magamat!

Bizonyára vannak mentségeim. Az érzékeim láza őrölt meg annyira, hogy
kisértésbe eshettem; és hogy az érzékeim úrrá lettek rajtam, csak annak
a következése volt, hogy sokáig nem éltem az érzékeimnek, mert a szivem
sebe elfelejtette velem ezeket a hitvány érzékeket.

És még inkább ment, hogy végzetes elhatározásomat az apai szeretetemből
fakadó idegesség csalta ki belőlem, az a rettegés, hogy a szeretet
minden esztelenségével féltettem a fiamat a bizonytalan jövőtől.

De mit érek a mentségeimmel?!

Mily szörnyű eltévelyedés! Mily jóvátehetetlen vétek! Mily őrült
rosszcselekedet!

És miért követtem el? Mit nyertem vele?

Biztosítottam a fiam jövőjét, igen; és megnyugvást szereztem magamnak e
felől, jó. De ha nem követem el ezt a hitványságot – nem lett volna
ember belőle úgyis?! Megvolnánk mind a ketten szépen. És nyugodtan! Ó,
hiszen ha előre tudtam volna, hogy megérem ezt a mai napot! Hogy még
élek akkor, a mikor már nagyocska, a mikor már nem kell féltenem
semmitől! Hiszen egy fiú megél a jég hátán is! És annál erősebb, annál
derekabb ember lesz belőle, minél inkább küzdenie kell a jövőjéért!

És ezen a megnyugváson kívűl, a melyre csak a gyávaságomnak volt
szüksége, – mi egyéb hasznát vettem annak a nagy vagyonnak, a melyért
eladtam magam?

Igaz, hogy ez a nagy vagyon engem is nagy vagyonhoz juttatott, mert a
sors csak az első gaztettet várta tőlem, hogy a becstelenségemért mesés
szerencsével jutalmazzon… Igaz, hogy a gazdagságom olyan apró
kényelmeket ismertetett meg velem, a melyekre azelőtt nem is gondoltam…
Igaz, hogy, mihelyt felmásztam az uborkafára, aljas élvezetet
találhattam abban az undok látványban, hogy mennyire sietnek hason
csúszni elém mindazok, a kik valaha megbántottak, – abban a nevetséges
és szánalmas földhözragadtságban, hogy mennyire magasztalnak egyszerre
olyanok, a kik azelőtt lebecsültek, – abban a kaczagtatóan förtelmes
komédiában, mely szemmelláthatóan bizonyította be előttem, hogy az
emberek nagy sokasága éppen olyan megvetni való, mint én magam… És igaz,
hogy mindebben egy pillanatig silány örömet találtam.

De a nagy vagyont, az apró kényelmeket hamar megszokja és az efféle
aljas élvezeteket hamar elúnja az ember. Egy kis idő multán nem
szereznek még silány örömet se.

Viszont, azt a keserűséget, melyet annak a tudata okoz, hogy én már nem
vagyok én, hogy már más ember vagyok, és nem az, a ki életemnek egy
tisztesebb korszakában voltam, ó, azt már nem tudtam és nem tudom
megszokni!

Mi egyebet szereztem még a nagy vagyonnal?

Igaz, szereztem még egyebet is.

Előbb: azt a fölfedezést, hogy csak az első gaztett volt nehéz, és
azután már könnyü volt elaljasodnom. Azt a fölfedezést, hogy kapzsi
lettem és kapzsi maradtam mindaddig, a míg el nem fogott a csömör, a
magamtól való undorodás, s végre a tökéletes fásultság.

Utóbb: azt a boszúságot, hogy a sors, mintha gúnyolna, mióta nem
érdemlem, mindennel elhalmoz, a mit hiába óhajtottam, a mig
megérdemeltem volna. Hogy, mióta elaljasodtam, minden sikerül, az is, a
mit akartam, az is, a mit nem akarok. Hogy, mióta a művészi erőm
hanyatlik, művészi nagyságnak kiáltottak ki. Hogy, mióta az
üzletcsinálásra adtam a fejemet – én és az űzlet! – a szerencse, a
melyet hiába vártam, míg teljes erőmmel, java tehetségemmel, lelkem jobb
részével küzködtem érte, most folyton a sarkamban jár. Hogy, mióta
meggyűlöltem a nagy vagyont, nyugalmas, becsületes életem átkozott
megrontóját: ömlik hozzám a pénz. Nem a feleségem pénze, hanem az enyém.
Mert arra, a miért a gaztettemet elkövettem, soha se volt szükségem,
soha se szorultam rá!

Ugy vagyok, mint Midás király. Mióta megundorodtam az aranytól, mióta
minden kincsemet oda adnám a multnak egy békés órájáért: minden aranynyá
válik, a mihez nyúlok. A sors a szemembe kaczag: »Arany kellett neked?
Nem tudtad megbecsülni azt a földi jót, a miben részed volt? Az aranyért
lemondtál minden egyéb jóról, még a lelkiismeretedről is? Nesze! Nesze
arany! Ez mind arany! De nem tudsz enni, nem tudsz inni, el fogsz
pusztulni, mert a mihez hozzá érsz, az mind aranynyá válik!… Látod?!… ez
is arany, az is arany, minden arany!«

Ezt szereztem a nagy vagyonnal magamnak.

Annak a szegény asszonynak pedig, a kit galádul megcsaltam, a kinek a
legnemesebb érzését kihasználtam, mint egy rabló… nem, nem a rabló
módjára, az becsületesebb, hanem mint egy lányokon élősködő gazficzkó, –
ennek a szegény asszonynak megrontottam az egész életét.

Még nem tudja, nem is sejti, mi sors vár rá. Még nem lát; csak érzi,
hogy valami átok környékezi.

De előbb-utóbb észre kell vennie, meg kell tudnia, hogy gazul megloptam
a legszentebb érzéseit, hogy szemérmetlenül megcsaltam, mikor azt
hitettem el vele, hogy: szeretem, hogy szerelemmel szeretem, a hogy
megérdemelné.

A milyen érzékeny lélek: ez a kiábrándulás szerencsétlenné fogja tenni.

Legalább is jóidőre szerencsétlenné.

Aztán, ha majd kiheveri a csalódását: ujra kezdheti az életet – ha
tudja.

Vannak óráim, a mikor nem tudom látni ezt az asszonyt, mert csak a
gaztettemre emlékeztet.

Vannak pillanataim, a mikor hirtelen el kell fordítanom róla a
tekintetemet, mert mintha csak egy eleven szemrehányást látnék, és ezt a
látványt nem állja ki sokáig a tekintetem.

Mindig nagyon nehezemre esik, néha nem tudok, nem birok otthon lenni.

Mit keresnék otthon?

A fiamat neveljem? Erkölcsről beszéljek neki? Én?!

Gyöngédségekkel ámítsam ezt az asszonyt, a kit kifosztottam?

Jobb, ha nem látom őket.

És elmenekülök a multba, a messzi multba.

Nem akarok másra gondolni, csak ő rá, a ki engem még egész embernek
ismert!

Mindig csak ő rá akarok gondolni, és arra az időre, a mikor még méltó
voltam hozzá!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A jóra született embernek jobban kell vigyáznia magára, mint a másiknak,
a kinek csak a külső világban lehetnek ellenségei. Jobban kell óvakodnia
az eltévelyedéstől; jobban kell védekeznie az őrültségek ellen.

A jóra született embert megöli az, a mi élteti a másikat, a ki gonosznak
született.


XVII.

Ezeket a följegyzéseket nem semmisítem meg.

Idegen nem fogja olvasni; a fiam olvassa el – abban az időben, a mikor
majd pályát kell választania.

Ezekből a följegyzésekből talán meg fogja érteni, hogy: mi történt az
apjával.

Azt mindenesetre meg fogja érteni, hogy az apja, életének utolsó
idejében, mért volt egészen más, mint azelőtt. Mért volt mogorva,
zárkozott, levert. Mért riadt fel, ha megszólította valaki azok közül, a
kik szerették.

Az apja ekkor valójában már nem élt. Valójában lassankint, ízenkint halt
meg, mind jobban és jobban megundorodva attól, a mit cselekedett.

Nem tudta kiheverni önérzetének az elvesztését. Nem tudott önbecsülés
nélkül élni. Attól fogva, hogy meg kellett vetnie magát, lassankint
kihalt belőle minden életerő.

Mikor igazán meghalt: akkor már csak romok hullottak össze.

Hogy életének messziről még épnek látszó épülete hirtelen dőlt le, ezt
nem valami nagy esemény idézte elő.

Valakinek meg kellett tudnia, hogy ez a félig halott ember, a ki
régebben olyan önérzetes volt, a kisértés és az őrület egy szerencsétlen
órájában, gaztettre vetemedett. Csak ennyi történt.

De ez éppen elég volt a félig halott embernek.

A míg a bűnét csak ő maga tudta, nem siettette a végső leszámolást. Úgy
gondolkozott, hogy rászolgált a vezeklésre.

De azt már nem birta elviselni, hogy titka kitudódott.

Hogy van valaki, a ki bele lát a lelkébe! Az a valaki, a ki ellen olyan
súlyosan vétett!

Ennek a valakinek nem tudott többé a szemébe nézni.

Nincs tovább.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt a tartalma annak a kapcsos könyvnek, a melyet csak két ember
olvashatott el: Galanthay Masa grófnő, és Biró Pál, húsz esztendős
korában.



HATODIK RÉSZ.


I.

Masa grófnő, a ki egy idő óta ismét ráért leveleket írni, így kezdte az
egyik levelét, melyet Szoláry Helén kisasszonyhoz intézett:

»Imádom az uramat, kedves kis öregem, s nagyon szerencsétlen vagyok.

Nem, nem, nem. Ne hidd el. Rágalmazom. Olyan derék, olyan jó, olyan
nemeslelkű!«…

Mikor leírta, hogy szerencsétlen, már maga se hitte. Pedig volt a
dologban valami.

Bizonyára mindig volt közöttük egy csepp idegenség. Csak egy parányi, de
volt.

A szegény Masa önönmagát okolta ezért. A bolond tartózkodását, ostoba
leányos előítéleteit.

És igyekezett közelebb húzódni az urához, ellesni a titkos óhajtásait,
alkalmazkodni a szeszélyeihez. Igyekezett olyanná válni, a milyennek az
ura kivánhatta.

De minél inkább iparkodott a kedvében járni, minél jobban törte magát,
hogy azt, a mit a férje ideáljának képzelt, megközelítse, minél jobban
igyekezett (ó, pedig mily szemérmesen, mily végtelen gyöngédséggel
tette!), hogy bejuthasson a férje legbensőbb bizalmasságába, amaz annál
távolabb húzódott tőle, s annál nagyobbra nőtt ez az idegenség.

Mintha az ura napról napra új és új rossz tulajdonságokat fedezett volna
fel benne, mintha örökös összehasonlításokat tett volna egy ideál között
és közötte, a mely összehasonlítások mind csak az ő hátrányára üthettek
ki, mintha egy félelmetes vetélytárssal kellett volna megküzdenie s
mintha e küzdelemben napról-napra erőtlenebbé, esetlenebbé lett volna.

Micsoda vetélytárs lehet az, a kivel szemben neki nem marad, csak a
szégyen, a kihez ő, minél jobban összeszedi minden erejét, annál
méltatlanabb?! S van-e igazán ilyen vetélytárs?!

Nem értette az urát. Jó, gyöngéd, kifogástalan volt. És mégis!…

Szívének volt egy kamarája, a hová ő még csak be sem pillanthatott soha.

Masa grófnő sokkal inkább asszony volt, semhogy ebbe bele tudott volna
nyugodni.

Elhatározta, hogy ha a férjének valami titka van, ez a titok csak egy nő
lehet.

Az árulás ugyan nagyon korai, nagyon durva lett volna, s a férjétől
távol volt minden, a mi durva, nemtelen. Nem tudott mit gondolni. Hitt
és nem hitt. Mindegy; látni, tudni akart.

Majdnem minden lépését tudta, és soha se vett észre semmi gyanusat.
Nagyon sokat voltak együtt; ilyenkor mindig gyöngéd, néha beszédes is
volt.

De koronkint, mikor Masa nem figyelt rá, vagy úgy tett, mintha nem
figyelne rá – a remegő, aggódó, féltékeny feleség egyszerre csak nem
létezett rá nézve; elfelejtkezett róla.

Ilyenkor Biró Jenő úr nem volt jelen. Ha fel s alá sétált is a szobában,
nem volt jelen.

Masa mindent elkövetett, hogy megtalálja az ura titkát; fürkészett,
kutatott, nem tudott meg semmit.

Egy délután újult erővel ébredt fel a gyanuja. Sétakocsizásról jöttek, a
Stefánia-útról. A mint a körút tájára értek, Biró hirtelen megállíttatta
a kocsit, kiszállt, azt mondta, hogy valakivel beszélni akar, s kérte
Masát, hogy menjen haza egyedül. Rögtön követni fogja.

Azzal a körút felé iramodott, s Masa látta, hogy egy szegényesen
öltözött fiatal leányt szólított meg, a ki négy vagy öt kis gyerekkel
éppen akkor fordult be a körútra.

Masa nem tudott hova lenni csodálkozásában.

Ő, a ki Masán kívül nem tűrt meg maga körül társaságot, a ki alig tudta
elfojtani az ásitásait Cannes-ban, Madame Buloznál vagy Madame
Aubernon-nál, a hol a felsőbb tízezernek színe-java szokott találkozni,
a kinek az érdeklődését a legjobb könyv se tudta lekötni, a kinek az
arczáról lépten-nyomon le lehetett olvasni, hogy nem talál gyönyörűséget
se a természetben, se a művészetben, s egyformán közönbös minden ember
iránt, ime, egyszerre föléled, s nosza, vesd el magad, utána iramodik
egy jelentéktelen arczú kis leánynak, a ki a külsejéről itélve
legfeljebb nevelőnő lehet!

És hogy szaladt! Mintha az üdvössége függött volna tőle, hogy utólérje
azt a leányt.

Aztán, milyen tisztelettel üdvözölte! A leány nem is csodálkozott rajta.
Pedig Biró Jenő úr a miniszterekkel nem szokott ilyen udvarias lenni.

Masa megállíttatta a kocsiját, s elnézte, hogy koczog az ura a
gyerekcsapat között. Mi köze lehet hozzájok?!

Nincs az az asszony a világon, különösen ha az illető a Masa világából
való, a ki az első pillantásra meg ne tudja itélni a másik nőről, vajjon
vetélytársa lehet-e vagy sem? Annak meg, a kinek csak igen kevés
vetélytársa lehet, éppen könnyű dolog az itélkezés.

Masának egy pillanatig sem voltak kétségei. Nem, ez nem vetélytárs.

De hátha olyan valaki, a ki nyomára vezethetne a vetélytársnak?

Nem ez az, a kitől ő fél, annyi bizonyos; de hogy nincs-e a közelében
annak, a kit ismerni akart, azt már nem tudta ilyen könnyen kitalálni.

Nagyon szeretett volna utánok menni s meglesni a helyet, a hova
befordulnak. De még ideje korán eszére tért. Dénes, az inas, már most
sem állhatta meg, hogy meglepetésében hátra ne pislantson. A hogy Masa
észrevette ezt a tolvaj-tekintetet, intett, hogy hajtsanak tovább.


II.

Masa nem tévedett. Terka egy cseppet sem csodálkozott rajta, hogy
egyszerre csak szemközt találta magát Biró Jenő úrral. Tudta, hogy
előbb-utóbb találkozni fog vele.

Egy-két esztendő óta nagyon sokat hallott róla. Hallotta azt is, hogy
nagyon gazdag s nagyon híres ember lett belőle.

Terka ezt természetesnek találta. Mindig úgy nézett Biró Jenő úrra, mint
egy másvilági lényre. S Terka mesevilágban élt. A mesékben pedig a
másvilági lények végre is kiküzdik a pályabért, aztán elfelejtik a
viszontagságaikat s boldogan élnek, a mig meg nem halnak.

De azon se volt meglepetve, hogy Biró nagyúr létére szóba áll vele. A
mesékben a királyok és a pásztorok olyan kedélyesen beszélgetnek el
egymással, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.

– Maga az, Biró úr? Már igazán kezdtem nem érteni, hogy soha sem
találkozom önnel.

Biró kérdőleg pillantott a gyermekekre, s Terka elértette ezt a
tekintetet.

– Fájdalom, nem az enyimek – szólt kissé mosolyogva. S nem sütötte le a
szemét.

Biró csupa kérdezősködés volt. A hangjában annyi melegség rezgett, hogy
Masa grófnő nem győzött volna csodálkozni rajta.

Terka elmondta, hogy csak megvannak. Hogy még mindig ott laknak a
harmadik emeleten, hogy a nagy folyosó még mindig hangos a
gyereklármától, hogy a Vandrák-fiúk meg a többiek már felnőttek, s hogy
most új gyermekeket pásztorol.

A tenger fenekén tengődő világ életében az évtizedek nem idéznek elő
nagyobb változást.

Aztán Grunovszkyékról kezdtek beszélni. Terka elmondta, hogy már nem
laknak ott. Most éppen Vandától jön, a ki egyedül lakik.

– Vanda egyedül lakik! – álmélkodott Biró úr.

– Igen – magyarázta Terka. – Összezördültek valamin, s kétfelé mentek
lakni. Margit Grunovszky úrral az Andrássy-útra költözködött, Vanda
pedig a Liliom-utczában vett ki egy hónapos szobát. E szerint Margitot
se látta soha?

– Nem.

– De hát soha sem jár a szinházba?

Biró nem értette ezt a kérdést. Terka elbeszélte, hogy Margit Virányi
Ella néven egy operett-színházhoz szerződött, s nagy sikerei vannak.

– Csudálom, hogy az utczán se látta soha. Nagyon szép két kis fehér lova
van. Mindig itt szokott kocsikázni az Andrássy-úton. Jó módban él; egy
villája is van a Svábhegyen.

– Eladta magát, mint én?!… – szólt Biró.

Terka kerekre nyílt szemmel bámult rá.

Aztán másról beszéltek.

– Mért nem látogat meg egyszer? – kérdezte Terka, mikor már közel voltak
a szegények országához.

Biró sietett megigérni, hogy elmegy majd hozzájok.

Arra gondolt, hogy így lesz egy igen jó ürügye, olyankor, ha meg
találnák lepni, a mikor a kapu alól félórákon át néz fel két udvari
ablakra, a honnan nem hallatszik le többé zongora-szó.


III.

Masa hiába várta, hogy az ura majd csak tesz egy czélzást a különös
találkozásra. Biró, a ki máskor maga volt a figyelem és az udvariasság,
ez egyszer mintha elfelejtette volna, hogy bocsánatot kell kérnie a
feleségétől.

Egy óra multán már otthon volt, de a kalandját egy szóval se említette.

Masa sokkal büszkébb volt, és sokkal inkább megsebezve érezte magát az
asszonyi méltóságában, sem hogy a kérdezősködésig alázkodjék.

Pedig égette a kétség. Bizonyosat akart tudni minden áron.

Hozzá volt szokva, hogy gyorsan határozza el magát, s most sem sokáig
tépelődött, mittévő legyen. Minthogy nem volt más választása,
megalkudott a lelkiismeretével, s elvégezte, hogy a mit az ura elhallgat
előtte, meg fogja tudni máskép, akármilyen úton.

Csakhogy ezt könnyebb volt elhatározni, mint kivinni.

A leány eltünt előle örökre. Hogyan jusson nyomára, ebben a
nagyvárosban, egy szegényesen öltözött leány nak, a kinek egyedüli
ismertető jele, hogy négy vagy öt gyerekkel jár az utczán?!

A titokhoz tehát nem vezethette el más, csak Biró maga.

Jól van. Majd elvezeti hát ő, tudtán kívül.

Figyelemmel fogja kisértetni minden lépését. Ha kell, hónapokig nem
téveszti szem elől.

De miként? A cselédei előtt csak nem alázhatja meg magát! Olyan
bizalmasa, a ki előtt szabadon szólhatott volna, nem volt; az apró
ravaszságokat nem ismerte, eddig csak egyenes utakon szokott járni.

A véletlen segítségére volt. Kezére játszott valakit, a ki eddig nem
jutott eszébe, Liviát.

Volt egy idő, mikor az elhagyatottság néhány hónapjában, Livia volt az
egyetlen meghittje. Egy-egy kegyes pillanatában elejtett előtte
egyet-mást a legrejtettebb, a legcsípősebb gondolataiból. Tehát ha Livia
előtt árulja el magát, ez még a legkevesebb megalázkodással jár minden
képzelhető megoldás közül. Aztán meg Livia nem volt mellette az utolsó
időkben; a szemérme is kevésbbé szenved, ha ő rá bizza titkát! A
hűségében nem kételkedett; a szemfülességében meg éppen megbízhatott.
Livia a szent könyveknek csak egy mondását tartotta szem előtt:
»Legyetek okosak, mint a kigyók«, de ezt aztán szem előtt tartotta.

Livia fényesen felelt meg a beléje helyezett bizalomnak. Be tudott
számolni Birónak minden órájáról, s birtokában volt minden lakásczímnek,
a mely Masát csak a legtávolabbról is érdekelhette.

Ezek közt a lakásczímek közt Masa csak egyetlenegyet talált gyanúsnak,
de ez annál inkább felköltötte a figyelmét, mert nagyon sűrűn szerepelt
a Livia jelentésében. Biró úr, gyalogsétái közben, órákat töltött a
Kismező-utcza 123. számú házban, s Livia éppen ezekről a látogatásokról
tudott a legkevesebbet.

Masa rögtön feloldotta Liviát minden egyéb kötelességétől, de annál
sürgősebb jelentést kivánt a Kismező-utczai házról. Kinek a háza, kik
laknak benne, a lakók közül kit illet a Biró látogatása – mindent tudni
akart, még a lakók életrajza iránt is érdek lődött.

Livia hamarosan s nagy óvatossággal járt el a megbizatásában, de kissé
csalódott arczczal tért haza. Livia, minden bővebb közlés nélkül is
tisztában volt vele, miről van szó.

Nos, hamis nyomon jártak.

A Kismező-utczai 123. számú ház egy kis földszintes épület, mely már
esztendők óta a Biró Jenő úr tulajdona.

Az egész épület csak egy lakásból áll, melyet Biró úr özvegysége első
évei óta a maga számára tart fenn. Úgy látszik, azért vásárolta meg ezt
a csöndes kis fészket, hogy vándor-éveiben (régebben sokat utazgatott)
megszálló helynek használhassa. Kívüle egy lélek sincs a házban, csak
egy öreg házmesterné, a ki a lakásra gondot visel.

Livia elég előrelátó volt megtudni, hogy Biró úr soha semmiféle
látogatót nem fogad ebben a lakásban.

Hozzá tette, hogy Biró úr jelenleg valószinüleg irodának használja a
félreeső kis házat; ha azt akarja, hogy ne háborgassák.

A kigyó hitt, a galamb kételkedett.

Ah, nem, nem; nem fogják félrevezetni, ha mindnyájan ellene esküsznek
is. Minél több megnyugtatót tudott mondani a kém, a gyanú annál
nagyobbra nőtt benne.

Igen, ez a kis ház, gyanútalan czímével, látszólag tisztes
homlokzatával, egy ama titkolt szerelmi fészkek közűl, melyekről Masa
annyit olvasott. Istenem, a regények, a színdarabok teli vannak velök,
az egész világ tud egynehány ilyenről; vannak, kétségtelenűl vannak
ilyen titkolt fészkek, pedig hát minden háznak olyan becsületes, olyan
ártatlan, olyan álszent külseje van.

Igen, igen, minden arra mutat. A félreeső hely; az, hogy Biró Jenő úr
elég óvatos volt megvásárolni, ez a nagy titokzatosság, a mely
körülveszi, még az is, hogy állítólag senki sem látogatja. Mintha bizony
egy öreg asszonyt olyan nehéz volna eltávolítani, ha az ember egyedül
akar maradni!

Hogy irodának használja! Ugyan kit lehetne megtéveszteni ilyen
dajkamesével?! Mi szüksége volna rá, hogy a város végén keressen magának
békés dolgozó helyet!

Nos mindegy; akár így van, akár úgy. Bizonyosat akar tudni, nem
állapodik meg a félúton.

Ha téved, annál jobb. Ha pedig, a mint félve sejti, a mint meg van
győződve – mert hisz minden idegszála vaktában is esküszik rá – egy nő
van a játékban, nos hát akkor ismerni akarja ezt az ellenséget.

Ismerni akarja, hogy fölvehesse vele a keztyűt. Ó, nem azért akar ő
látni, hogy aztán könnybe boruljon, hogy összetéve a kezét, sírásnak és
kesergésnek adja át magát. Neki nincsenek ilyen gyöngeségei.

Hanem, ha nem akar is könnyekké olvadni el, mint a mythologia nimfája,
azért nem hagyja ám magát. Egy nő elcsábítja tőle a férjét. Jó. De hát
ki ez a vetélytárs? Ki az, a kit egy pillanatig is többre lehet becsülni
nála, – nála! Eh, majd meglássuk. Mert vissza fogja hódítani a férjét,
bármi áron, s csatába ereszkedik érte akárkivel. De látni akarja az
ellenfelét: sötétben nem lehet csatázni.

– Livia!

– Parancsol, grófnő?

– Itt az alkalom, hogy egy igazán nagy szolgálatot tégy nekem. Megigéred
vakon?

– Megigérem vakon.

– Ezek a tennivalóid. Meg fogod szerezni nekem ennek a lakásnak a
kulcsát. Akárhonnan, de úgy, hogy ő ne sejtse. Ne fukarkodjál s ne
törődjél vele, akármibe kerül. Ha aranyból van is ez a kulcs, száz annyi
aranyat adhatsz érte, mint a mennyit nyom. Átadod nekem a kulcsot, aztán
várakozol. Majd értesitelek. Ha kellesz, huszonnégy órával előbb tudni
fogod. Akkor, egy bizonyos órára el fogod távolítani az öreg asszonyt,
akármilyen ürügy alatt, rád bizom. A fő az, hogy ne is gyanakodjék. Ha
ez megvan, az utczasarkon vársz rám. Az előkészületekre van még egy pár
napod. Meglesz?

– Meglesz.

Livia állott a szavának; harmadnapra átadta a kulcsot.

– A hátulsó bejárás kulcsa – szólt. – Az elsőnek csak egy kulcsa van, s
ezt a méltóságos úr mindig magával hordozza.

Masának nem sokáig kellett várnia. Ritka véletlenségből mindjárt másnap
akadt valami, a miről bizonyos lehetett, hogy az urát egy pár órára
lefoglalja. Biró nagyszerű mauzóleumot építtetett az első feleségének. A
fia még nem látta az emlékművet, s Biró úgy kivánta, hogy a gyermek
ismerje anyja sirját.

Masában sokkal több igaz gyöngédség volt, semhogy ne érezte volna, hogy
ő erre az egy-két órára nem létezik. Csak később ejtett el annyit, hogy
holnap Helént kell meglátogatnia. Biró nem szólt rá semmit.

Tehát van két órája. Nem sok, de éppen elég. Sietett üzenni Liviának.


IV.

Livia már egy negyedóra óta leste a Kismező-utczával szomszédos utczák
mindenikét, hiába.

Pedig nem volt könnyű, úgy járkálni a néptelen utczában, hogy föl ne
tünjék, s hogy szükség esetén mindent le lehessen tagadni, még a
czirkálást is. De Livia szokva volt a szerelmi kalandokhoz, s nyilvános
rendes tanár lehetett volna abból a gyakorlati tudományból, mely arra
tanít, hogyan kell cselekedni, mindent, a mit tetszik, nyilvánosan és
mégis észrevétlenül.

Végre megpillantotta az asszonyát.

Más még azt sem látta volna meg, hogy jön-e arra valaki, vagy sem, de a
Livia szemének nem létezett se távolság, se sűrű fátyol, se gyanutlanúl
egyszerű polgári öltözet.

Különben is megismerte volna a járásáról. Meglátszott rajta, hogy egy
kissé fel van indulva, s hogy az utolsó pillanatban elfogta valami
habozás, a mit Livia nem tudott ugyan megérteni, de a mit, nagyon okos
lény lévén, nem tagadott le, ha nem értette is.

Mihelyt azonban találkoztak, ez az utolsó aggodalmaskodás is kimúlt
végelgyengülésben. Livia látása elszánttá tette Masát. A földé volt
újra.

Liviára egyébként csak az őr szerepe várakozott. Két percz mulva Masa
besurrant a 123-ik számú házba, s eltünt a szeme elől.


V.

A kulcs megfordult a zárban, az ajtó kinyilt s Masa ijedten lépett
vissza.

A terem, a melybe be akart menni, egészen sötét volt.

Valami babonás sejtelem szállotta meg. Eszébe jutott a kékszakállú
herczeg felesége, a ki férje távollétében a hetedik szobába akar
bepillantani. S eszébe jutott, hogy vannak titkok, a melyeket nem jó
megtudni.

De aztán felülkerekedett benne a kételkedés.

– Milyen bolond vagyok! – pirongatta magát. – Mintha nem gyaníthattam
volna, hogy ezek mögött a leeresztett, ó-divatú zsalugáterek mögött csak
vastag sötétség lehet. Lám, a rossz lelkiismeret.

És talán szükségét érezve, hogy megtalálja a természetes magyarázatát
annak, a mi oly idegenül hatott rá, így bátorítgatta magát:

– Világos, zárva tartják a zsalut, hogy az ide tűző nap ki ne szíjja a
bútorok színét.

Belépett, és szép csendesen betette maga mögött az ajtót. Vak
sötétségben maradt.

– És még csak gyujtót se hoztam magammal!

Mindegy. Majd csak el fog tapogatózni a szomszéd szoba ajtajáig. A
belső, az utczára néző szobák nem lehetnek ilyen teljesen elzárva a
fénytől. Látta az utczai ablakokat; azokon nem volt zsalu, csak szép
fehér függönyök.

Bizony, alig várta, hogy már ott legyen.

Az előbb, a hogy benézett, egy pillanatra látni vélte a szomszéd szoba
ajtaját. Megindult arra felé.

Lábujjhegyen járt, pedig nem volt oka erre a nagy elővigyázatra, s
minden lépés előtt óvatosan tapogatott maga körül, hogy meg ne üsse
magát valami kiszögellő bútordarabba.

Ilyenkor, mikor meg-megállt, hallotta, hogy a szíve hangosan kalapál.

Ez volt az egyetlen hang, a mit hallott.

Mintha sirboltban járt volna. Ugyanaz a süket csend és ugyanaz a hideg.

A teljesen elhagyatott és elzárt helyeken, a hol semmi illó anyag nincs
többé s a hová az ember a maga szennyével nem téved be soha, valami
rendkivül finom, erősen átható illatot érezni, a mi oly nyugtalanító,
mint a fekete szín, a mi már nem szín, hanem a színek teljes hiánya.

Masának úgy rémlett, mintha ugyanazt a nyugtalanságot érezné, melyet a
sirboltokban a másvilágnak ez a lehellete okoz. Kedve lett volna
visszafordulni.

De kinevette magát a gyávaságáért. Meg kellett adnia, hogy a levegő egy
cseppet sem fülledt a szobában, így hát rémeket lát. És tovább
tapogatózott.

Egyszerre beleütközött valamibe.

Egy ágy. Hímzett terítős, magasra vetett ágy.

A hideg végig futott a hátán, maga se tudta mért.

Ösztönszerüleg a másik oldalra fordult. Egy másik ágy. Két ágy egymás
mellé állítva a falnak, a mint polgári házaknál látni.

– Botorság!… Mondom, hogy laknak itt. Ez a hálószoba.

Végre megtalálta az ajtót. A keze rajta volt a kilincsen. Valahára.

Persze, hogy igaza volt. A másik szobában már egészen jól lehetett
látni. Itt is zsaluk voltak az ablakon, de csak félig leeresztett
zsaluk; a napfény keresztül szűrődött a hasadékokon.

Egy mázsás kő esett le a szívéről.

Úgy képzelte, mintha egy óráig botorkált volna a sötét szobában. A
világért sem mert volna visszanézni.

Hanem itt már neki bátorodva nézett körül.

No ugyan volt is oka megijedni! Persze, hogy laknak itt! Hisz ez a
gyerekszoba! Amott két kis rácsos ágy, itt meg egy kék selymes szép kis
bölcső. Nini, egy fa-lovacska a sarokban, ott meg ólomkatonák.

Csak az nem tetszett neki, hogy minden olyan szép rendben van benne. És
a gyerekek? Hova lettek innen a gyerekek?

Persze, hogy oda van valahol az egész család. Máskülönben hogy járhatna
ő itt?!…

Az egész család!… Igen, nem lehetett többé kétsége. A harmadik szobában,
a hol már egész világos volt, semmi nyoma többé a lakatlanságnak. Mintha
már minden a vacsorához volna készítve. A teaforraló és a teáscsészék
itt vannak az asztalon. Igen, ez az ebédlő.

Bejárta a többi szobákat is. Lám, ez itt az asszony szalonja. A
zongorája most is kinyitva. A karos-széken egy barna hárász kendő.
Mintha csak a kertbe szaladt volna le.

Egyébként mindenütt a legnagyobb rend. Feltünő rend, a hol gyermekek
vannak…

Masának a kiváncsisága levetkőzött minden szemérmet. Felnyitogatta a
szekrényeket és bele nézett titkaikba. Látni akarta a ház asszonyának
ruháit, fehérneműit, ezüstjeit, hogy következtetéseket vonhasson belőlük
az ismeretlen nőnek a jellemére.

Ej, úgy látszik, a kis polgárasszony nincs minden ízlés nélkül. A
fehérneműi polgári asszonykához képest rendkivül finomak, a ruhái
egyszerűek, de ügyes szabó munkái, a háztartáshoz szükséges holmijai sem
beszélnek arról a kalandos lényről, a kinek az isten felvitte a dolgát.
A vetélytársnő majdnem egyrangú vele, s annál veszedelmesebb, mert
polgári asszonyka.

Csak azt találta különösnek, hogy ezek a ruhák már mind kimentek a
divatból. Nyolcz-tiz év előtti formák, a melyeket ő már régen
elfelejtett. Milyen furcsa!

Eh, hát az uj ruhái másutt vannak, ennyi az egész. Még két szobát nem
látott.

És mindenütt minden csak róla, a kis polgári asszonykáról beszélt.
Látszik, hogy királynője ennek az eltitkolt fészeknek.

De hol van hát a kis polgárasszony?! Nincs egy parányi fényképe, mely
elárulna valamit ama varázs titkából, a mely őt meglopja?! Vissza kell
térnie, a nélkül, hogy megértené a férjét, ezt a különös embert, a kinek
mindene megvan a világon, a mit emberek csak irigyelni szoktak, s a
kinek nem telik öröme ebben a mindenben, hanem titkon eljár ide a
Kismező-utczába, keresni valamit, a mi több, mint a minden?!

A kívánsága hamarább teljesült, mint képzelte.

A hogy kinyitotta a nagy utczai szoba ajtaját, egyszerre elsáppadt…
azután ott maradt a küszöbön, mozdulatlanul.

Tizian leánya ott állt vele szemben, s elébe mosolygott a rámából,
kihívó, örök ifjúsággal, megszégyenítően, diadalmasan.

Ott állt tizennyolcz éves szépsége egész pompájában, boldog mosolylyal;
és hajának aranya mellett megfakult az ablakon betévedt fényözön.

Ah, ez már ő! Igen, ez a vetélytárs, ez az! Ráismert.

És minő vetélytárs! Masa megalázkodva, mélységes irigységgel bámult reá.

Mily szép! Tehát nem mese, tehát valóság a formáknak ez a csodás
tökéletessége és harmóniája?! Tehát igazán nem multak el a
renaissance-szal végkép ezek a gyönyörű vonalak és az asszonyi
arczszínnek ezek a bűvös árnyalatai?! Tehát ma is születnek még
istennők, a szegény földi asszonyok vesztére?!

Mily szép!

S ha még csakis szép volna, egyesegyedül csak szép! De mikor maga a báj,
maga az ifjúság és az élet, maga a tavasz és a mosoly!

A gyönyörű szempár boldog, derült tekintettel – az isteni gyermekek
szelid derüjével – mosolygott le a hivatlan vendégre; de a vörös
napernyő és a fantasztikus szalmakalap nem voltak ilyen méltóságosak;
ezek egyszerűen kinevették az ő gazdag ruháit.

Masa mélyen meg volt alázva.

Istenem, mi az ő sápadt, okos, kedves párisias arczocskája ehhez a
ragyogó szépséghez képest, a kinek csak maga a napfény és a rózsa
lehetnek a versenytársai! Mi az ő vékony kis szellemessége a formák és
színek ez ezeregyéjszakai gazdagsága mellett! Ó, a visszahódítás munkája
nehéz, emberfölötti lesz!

Még mindig a visszahódításról ábrándozott szegény.

Úgy gondolta, hogy csak a szívével győzhet, de bízott a szívében. Ah,
itt már fölveheti a küzdelmet akárkivel és fel is fogja venni!… Nem
tudta, hogy olyan szivekkel szemben, a melyek nem dobognak többé
hasztalan minden küzdelem.

Úgy ábrándozott, hogy az a szépség, melynek most itt a képét látja,
egykor el fog hervadni, s akkor, a bűbáj oszoltán, ha majd a
varázs-barlang zára pattan, csak ki kell tárnia a karjait, a tévelygő
vissza fog térni hozzá.

Addig nem is remélte, hogy visszakapja. Látta, hogy a legerősebb
lánczczal, színarany hajszállal van lekötve…

Elfogta a keserűség. Soha, még a legderűsebb óráiban sem jutott eszébe,
hogy az ő vonásait vászonra tegye. Még csak egy vázlata se volt róla.
Pedig hát ő se az utolsó az asszonyok között… És ezt a másikat!…

Ah, ide hozta minden szerelmét, minden művészetét!

Meg kellett vallania magának, hogy igen, ez a kép a mesterműve annak, a
kinek a nevét viselte. Nem csak a Szépség, a Művészet is diadalmaskodott
a ragyogó vásznon, melynek mását nem ismerte az ő szerető emlékezete.

S ez a kép nem volt az egyetlen. A terem tele volt a tiziani arczczal.
Itt egy madonna – soha se látott ilyen szép madonnát – egy kis fiúval, a
minő Palika lehetett, ott egy zongorázó hölgy, valamivel távolabb egy
firenzei szépség, tükörrel, mint a Laura de’ Dianti, majd egy
czigarettázó leány, vázlatok, kisérletek, de mindegyiken ugyanaz az
arcz, ez a csodaszép arcz.

Egyszerre, a mint körülnézett, egy festő-állványt pillantott meg, a
melyet jól ismert. A festő-állványon egy félig kész kép, az utolsó.

Megnézte hát ezt az utolsó képet is, és a mint nézte, a pirosság
lassankint eltünt az arczáról. Most már nem volt láza, csak nagyon
sápadt volt.

A kép egy nagy padlásszobát ábrázolt, a mely műtermül szolgált. Hogy
kinek a műterméül, azt ki kellett találnia; a művész maga is ott volt a
képen, de csak mint a környezet egy jelentéktelen alakja. Festett s
valószinüleg a kép főalakját festette.

Természetesen, megint Ő volt ez a főalak.

Különös társaságban, egy sereg mindenféle gyerek mellett ült, de úgy,
mint a hogy egy királynő trónol udvarnépe között. A szegény kis népség
szép sorjában foglalt helyet körülte, nagy mellett kicsi, kicsi mellett
kisebb, mint az orgonasíp.

Mindnyájan a festőre néztek, mintha hallgatták volna.

A padlásszoba nyitott ablaka mögött mesés hegyvidék látszott; s a hegyi
úton egy kakastollas embert lehetett látni, a ki sípot emelt az ajakához
és furcsán vigyorgott.

Talán erről a kakastollas emberről beszél nekik a festő.

Ő is hallgatja, mint a többiek. Szép szeme nyugodtan pihen a mesélőn…
vajjon mit gondol?

Vörös napernyőt tart a kezében, s az a fantasztikus szalmakalap van
rajta, a melyet Masa már a nagy képen látott. A tartás és az arcz is
ugyanaz… de nem, az arcz nem. Az az arcz, amott a nagy képen, maga az
Élet, az Öröm, az Ifjuság, mig ezen a másik arczon, nyilván a művész
akarata ellenére, van valami fájó vonás, mely oly feltünő ezen a derüs
képen.

Végre megértette.

… Tehát abban a sötét szobában soha sem alszik senki, a két kicsi rácsos
ágy, a kék selyem bölcső, soha meg nem született gyermekeké, a barna
hárász kendőt senki se viseli többé, s ez a ragyogó Ifjuság, ez a
félelmetes, elragadó Szépség… mind csak mult, emlék, álom.

És Masa megérezte, hogy akkor hát ő el van veszve örökre…

Ó, ez a vetélytárs legyőzhetetlen, tudta jól. Mit tegyen ő, a szegény,
ügyetlen, sápadt asszony a diadalmas Álommal szemben, a ki csupa fény és
csupa ragyogás?!…


VI.

Hirtelen összerezzent.

Valami neszt hallott; léptek, kulcszörgés. Az ajtót nyitotta ki valaki,
ott, tőle két lépésnyire.

Ez ő.

És Masa most már tudta, hogy a bűne nem közönséges asszonyi kiváncsiság,
hanem szentségtörés.

Ártatlan volt ugyan benne, de vajjon mentség-e ez?

Majd leroskadt az ijedtségtől; menekülésre nem is gondolhatott.

Biró megjelent a küszöbön.

Egy pillanatig ott maradt, mintha a lába gyökeret vert volna. Arcza
eltorzult a haragtól…

Masa nem mert a szemébe nézni, nem mert szólani, csak a két karját
terjesztette elébe könyörgő mozdulattal.

És ekkor ez az ember, a ki maga volt a jóság, a gyöngédség és a
finomság, oda lépett hozzá, megragadta az egyik kezét, úgy, hogy Masa
fájdalmában majdnem felkiáltott, előre vonszolta, mintha ki akarná
taszítani… aztán magához tért.

Eleresztette a felesége karját és szelid, majdnem könyörgő hangon szólt:

– Kérem, legyen kegyelmes irántam, és hagyjon magamra.

Masa, a gyerekek mozdulatával, a kik ha rossz fát tettek a tűzre,
sietnek a bőrüket menteni, – engedelmeskedett.

Összehúzta magát, mint egy űzött macska és kiment a nyitott ajtón. Maga
se tudta, hogy ért az utczára. A min nem lehet csodálkozni; először
történt meg vele világéletében, hogy kidobták valahonnan.


VII.

Nagynehezen talált valahol egy kocsit; beleült és haza hajtatott.

A hogy a szellő megcsapta az arczát, nagyot lélekzett. Végre elkezdett
gondolkozni. Előbb, mig az utczán bolyongott s hasztalan kereste Liviát
(Livia, mikor megpillantotta Biró Jenő urat, úgy vélte, hogy itt rá nem
lesz többé szükség) – csak egy gondolata volt: a szégyen.

Most aztán annál gyorsabban kergették egymást a fejében bolondabbnál
bolondabb ötletek. Ha arra gondolt, mennyire pórul járt a
kiváncsiságával, magamagát gúnyoló hajlandósága kiapadhatatlan volt a
hóbortos gondolatokban, egyebekben pedig nagy kedve lett volna sirva
fakadni.

De az egy pillanatig se jutott eszébe, hogy olyan dolog történt vele, a
melyet teljességgel nem érdemelt meg.

Az olcsó kételkedés nem ejti meg a nőket olyan könnyen, mint a
férfiakat. Az asszonyok érzik (a mit az önmagát imádó kételkedés szeret
letagadni), hogy minden nagy és kitartó érzésben van valami
tiszteletreméltó. Az asszonyi csalhatatlan ösztön fölismeri az erőt
minden álöltözetében.

A fölfedezés tehát, melyet az imént tett, nem kisebbitette Birót Masa
szemében; ellenkezőleg, csak tisztelettel és félelemmel tudott rá
gondolni, mint arra a skót várra, melynek van egy láthatatlan szobája, a
hová ajtó nem vezet, s melynek háromszázegyedik ablakára babonás
megilletődéssel néz idegen és földi egyaránt.

De ha Biró nem vesztett előtte, annál siralmasabbnak tünt fel előtte az
a helyzet, melyben magát találta. Nem gondolt rá, hogy megcsalták, hogy
sorsát talán nem érdemelte meg; de annál többet gondolt rá, hogy:
»hiába, nincs szerencsém!« – mint Birulovnak szokta mondani.

Nem, nem lehettek többé kétségei. Ez az ember, a kivel a legbensőbb
közösségben él, a kivel együtt tölti el a napok, hetek, hónapok majdnem
mindenik óráját, ez az ember nem szereti őt, nemcsak nem szereti, soha
sem szerette.

– De hát akkor miért…?

Ne csodálkozzunk az elkényeztetett gyermekek szegényes kis hiúságán.
Százszor is elmondta magában azt a kérdést, hogy: »de hát akkor miért…?«
– és századszor sem találta meg a feleletet. A vér elborította az
arczát, mikor először jutott eszébe a végzetes »mert«.

Elszégyelte magát a gondolatáért. Hogy is juthatott eszébe ez a
csunyaság!

Nem, ez az ember, a kit jobban ismert, mint akárki más, ez az ember, a
kiben soha se fedezett fel, csak finom érzést, soha se lepett meg, csak
nemes gondolatot, – nem, ez az ember nem követhetett el ily aljasságot.

– És még se marad egyéb magyarázat – sugta neki a rosszabbik énje.

A szíves olvasó észrevehette, hogy Masa grófnő nem tartozott a
legközönségesebb lelkek közé. S ha igen, nem fogja meglepőnek találni,
hogy a mint lassankint meg kellett adnia magát a gyanujának, mely
majdnem bizonyossággá erősödött, annál türelmesebbé vált magával a
dologgal szemben. Mire elvégezte, hogy a föltevése nem lehetetlen,
akkorára nem talált többé semmi borzasztót abban, a mit előbb
aljasságnak nevezett magában.

Megtalálta a fő-mentséget: a gyermeket, s közel volt hozzá, hogy
elérzékenyedjék, hogy helyesnek és jogosnak ismerje el azt az
elhatározást, mely az ő életét szerencsétlenné tette. Megtalálta az
enyhítő körülményeket is, s a hogy megtalálta, rögtön beléjük
kapaszkodott. Igen, igen; barátsággal, rokonérzéssel volt iránta,
különben soha se határozta volna el magát erre a lépésre. Elvette, mert
vonzódott hozzá, mert a gyermeknek szüksége volt egy második anyára.
Mondjuk, hogy nagyon józan volt, a mikor megházasodott, de nem a
vagyonáért vette el őt – nem, nem!…

És a mint megtalálta a mentséget, talált reménységet is. Ha vonzódásból
vette el, csak rajta áll, hogy ez a vonzalom sokkal erősebb és sokkal
melegebb érzéssé változzék át. Csak teljesen odaadónak kell lennie, csak
meg kell hajolnia akarata, kedve, szeszélyei előtt: és ez olyan könnyü
lesz!… El fogja felejteni, a mit soha sem kellett volna megtudnia, s ha
hidegebbnek fogja találni férjét, mint óhajtaná, ő benne egymagában lesz
annyi szerelem, a mennyi elég rá, hogy meleggé tegye a már-már kihült
családi tűzhelyet. Alkalmazkodni fog az urához mindenben; akárhogyan
közeledjék hozzá, csak egy felelete lesz rá: a gyöngédség; és hűséges,
kitartó, alázatos szeretetével előbb-utóbb meg fogja ejteni. A megszokás
segítségére lesz; az idő mind sűrűbb és sűrűbb ködbe burkolja a multat,
mely férjét tőle ma még visszaköveteli; évek multán az álom elszáll szép
csendesen, s az álomból ébredő fel fogja ismerni az ő türelmes,
szenvedésre kárhoztatott szerelmének egész értékét.

Igen, kérni fogja az istent, hogy fordítsa feléje ezt a gyötrődő szivet,
és az isten nem fogja őt elhagyni.

Masa letérdepelt imazsámolyára és buzgón imádkozott.


VIII.

Biró Jenő úr éppen akkortájt érkezett vissza a palotájába, mikor
felesége bezárkozott s vallásos könyveinek adta át magát.

Kérdezősködött utána; mondták, hogy az imaszobájában van. Azt felelte
rá, hogy ne háborítsák.

Aztán visszavonult a dolgozó-szobájába, a hol a titkárja várakozott rá.
A titkárt igen fontos közleni való bátorította rá, hogy ilyen szokatlan
időben alkalmatlankodjék. Nagyon előnyös szerződési ajánlatról akart
jelentést tenni. Az ajánlat előkelő angol társaságtól érkezett s
százezrekre rugó hasznot kinált a nábobnak. A titkár előadta az ügyet s
tisztelettudóan várta a választ.

Biró Jenő úr igen szórakozottan hallgathatta a jelentést, mert azt
felelte rá:

– Jól van. Küldjön neki ezer forintot. Vagy küldjön neki annyit, a
mennyit akar.

A titkár szokva volt már az efféle szórakozottságokhoz, s az
alárendeltek nyugalmával fogadta a furcsa feleletet. Megjegyezte
magában, hogy úgy látszik, a méltóságos úr ma már nem hajlandó vele
tanácskozni, s jobbnak gondolta másnapra halasztani a dolgot. Meghajlott
a felsőbbség előtt, s magára hagyta a méltóságos urat.

A méltóságos úr pedig csöngetett és a fiát óhajtotta látni.

Palika egy óra hosszat maradt az apjánál. A mint másnap elmondta, az
apja torzképeket rajzolt neki, s játszott vele, úgy, a hogy Palika
kívánta.

Úgy volt, hogy együtt mennek majd az ebédlőbe, de a méltóságos úr az
utolsó perczben meggondolta magát. Bocsánatot kéretett a feleségétől,
azzal a mentséggel élve, hogy rosszul érzi magát s egy-két órát aludni
akar. A komornyiknak fel is tünt, hogy a méltóságos úr kissé szenvedőnek
látszott.

A hogy a komornyikot elbocsátotta, Biró Jenő úr az ablak felé fordult, s
egy megnyerő arczú, csinos fiatal embert pillantott meg a kedves
karosszékében. Ugyanaz volt, a kivel Biarritzban ismerkedett meg.

– Ah, ön itt van?

Nem is volt nagyon meglepetve.

A szőke felállott, kivette szájából a czigarettát, s így szólt:

– Eljöttem, hogy megóvjam önt egy nagy bolondság elkövetésétől.

– Bocsáson meg, kérem, de meguntam, hogy a dolgaimba avatkozzék.
Megvallom, számos olyan órát éltem át, a mikor semmi kedvem sem volt
hálával gondolni önre, de ha vannak fokozatok a hálátlanságban is, úgy
bizonyára most érkeztem el hálátlanságom tetőpontjára.

– Ej, csakugyan hálátlanabb, mint képzeltem. Üt, és nem akar
meghallgatni. Sőt már el se akar fogadni. A sátán megtette kötelességét,
a sátán mehet.

– Igen, kedves uram, mi mind a ketten megtettük a kötelességünket, s
most már mehetünk mind a ketten. S ha ön véletlenül haza kivánkoznék, én
kész vagyok önt követni.

– Ellenkezőleg, le akarom beszélni erről a bolond szándékról. Nem
mondaná meg legalább, hogy mi csábítja erre a kissé korai kirándulásra?

– Szivesen; a dolog nagyon egyszerű. Eddig csak én magam tudtam azt,
hogy nyomorult vagyok, ma már van még egy ember, a ki tudja. És még
hozzá az, a ki belát a lelkembe, olyan valaki, a kit mindennap látnom
kell, a kinek naponta százszor kell a szemébe néznem. Ez a szép, nyájas,
kedves szem mától fogva mindennap százszor vetné a szememre, hogy:
»Eladtad magadat, eladtad magadat« – s nekem semmi kedvem ehhez a
mulatsághoz.

– Abban a szép szemben ezentul sem lesz egyéb, csak szerelem.

– Lehet, de én csak azt fogom kiolvasni belőle, a mit mondtam.

– S hogy megóvja magát ettől a kényelmetlenségtől, nem habozik a szegény
asszonyt még szerencsétlenebbé tenni. Nem sajnálja egy kicsit?

– Nagyon sajnálom. De ezzel elkéstem. Előbb kellett volna sajnálnom.
Most már későn gondolok rá. Különben szerencsétlenebb már nem lehet,
mint a milyen. Ellenkezőleg; ha megszabadul tőlem, még ujra kezdheti az
életet. Mondja, micsoda élet várna rá én mellettem? Inkább egy
köszvényes vagy egy haldokló mellett éljen szegény. S remélem,
szerencsésebb lesz.

– Hát a gyermeke? A gyermekére nem gondol?

– Gondoskodtam róla. A végrendeletem jó kézben van és megtámadhatatlan.

– Egy gyermeknek nemcsak örökhagyóra van szüksége, hanem apára is.

– De becsületes apára, s nem olyanra, a milyen én vagyok. Én már csak
egy szolgálatot tehetek neki: ha elpusztulok, s nem zavarom a
szándékait.

– És nem szeretné látni, hogyan fejlődik, hogyan nő fel emberré?!… Nem
szeretné, ha ön taníthatná meg édes anyja emlékének a tiszteletére?!… Ne
türelmetlenkedjék, végzem… Szóval, nem szeretné látni ujra és ujra,
pusztán csak látni, holnap, holnapután, mindig… ezt a kedves kis fiút,
az Ő kis fiát?!…

– Ha el akar érzékenyíteni, akkor egyszerűen kidobatom önt, kedves uram.

– Ne tegye azt, kérem; hanem hallgasson végig.

– Nem hallgatom. Megelégeltem az ön tanácsait. Hagyjon nekem békét.

– Úgy látszik, mindent megelégelt. A kötelességeket is.

– Meglehet, igaza van. Eddig egyebet se tettem, csak szétosztani
igyekeztem magam mindenféle kötelesség parancsa szerint, hadd tegyek
egyszer valamit a magam mulatságára is.

– Szép mulatság. Borbélylegényes mulatság.

– Éppen nekem való. Nem vagyok nagyúr.

– Nézze, az én órám közeledik, egy percz és el kell hagynom. Gondolja
meg magát, még nem késő.

– Jó éjt, kedves uram, vagy ha úgy tetszik, a viszontlátásra.

* * *

Biró Jenő urat másnap reggel szétlőtt fejjel találták meg a dolgozó
szobájában. A revolvere ott hevert mellette; az öngyilkosságot nem volt
nehéz megállapítani.

Se az ujságok, se az érdeklődő magánosok nem tudták megérteni: mi
bírhatta rá ezt a nagy embert a tudvalevő sötét elhatározásra?! Mikor
mindene megvolt, a mit csak kivánhatott: mesés vagyon, dicsőség,
kitüntetések, magas rang, társadalmi tekintély, szép feleség, szép kis
gyermek, boldog családi élet, ifjúság, egészség… mikor mesés szerencse
kisérte, akárhová lépett, mikor a mihez nyúlt, aranynyá vált a keze
közt… az emberek hiába törték a fejöket, nem találták meg a feleletet.
Remélem, e regény türelmes olvasói nem járnak hasonlóképpen.

A nagy embert az egész ország meggyászolta. Az akadémiából temették el,
s fényes végtisztessége volt. A kik ott voltak, holtuk napjáig
emlegették ezt a napot, mint a nagy eseményekét szokás.

– VÉGE. –


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

16 |Es ilyenkor |És ilyenkor

34 |Ugy e |Ugy-e

63 |Céladon |»Céladon

77 |»Szegény leány!» |»Szegény leány!«

89 |benéz e |benéz-e

95 |balletlányoka |balletlányokat

112 |szomorú ságába |szomorúságába

112 |Blzony mondom |Bizony mondom

144 |annál obban |annál jobban

199 |»bű»-t |»bű«-t]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Midás király (2. kötet)" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home