Hopitutuqaiki

The Hopi School

PO Box 56
Hotevilla, Arizona 86030

928-734-2433
www.hopischool.net

Scholar’s Library


Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language

Download this book: [ ASCII ]

Test

Title: Midás király (1. kötet)
Author: Ambrus, Zoltán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Midás király (1. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



Ambrus Zoltán Munkái

i. kötet

MIDÁS KIRÁLY

I

Ambrus Zoltán Munkái

I.

MIDÁS KIRÁLY

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

MIDÁS KIRÁLY

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.



ELSŐ RÉSZ.


I.

A harmadik emeleten nagy volt az izgalom. A Grunovszkyék ajtaját egész
nap csapkodták. A takaritó lányuk, a ki az nap rendkivüli
szolgálat-tételre volt berendelve, folyvást szaladgált, hol az utczára,
hol meg a szomszédokhoz. A nagy Vanda minduntalan ki-kinézett a
lépcsőházba, és Terka, a ki gyerek-kiséretével végig kalandozta az egész
folyosót, már negyedszer köszöntött be az ablakon a nagy Vandához ezzel
a kérdéssel, hogy:

– Elhozták-e már a Margit ruháját?

Nem hozták el. És ez a ruha, mely sehogy sem akart megérkezni, egyre
jobban foglalkoztatta az egész harmadik emeletet.

A számtisztné nem is állhatta meg, hogy át ne szóljon a kávésnéhoz:

– Ezek a Grunovszkyék, mióta a Polgári Kör a házba költözködött, meg
vannak bolondulva. Fehér selyem báli ruha egy diurnista kisasszonynak! –
ilyet csak a mai világban hallani. Fogadni mernék, hogy egy hónapig
mákos metélten fog élni az egész falamia.

– És lesz megint szaladgálás egy kis lisztért a szomszédba!

– Csak aztán a házbért ki tudják fizetni! A háziur, azt beszélik, már a
multkor megmondta nekik, hogy ha még egy fertálylyal adósok maradnak,
nem hallgat semmi könyörgésre, hanem kiteszi a szűröket.

– Igazán, nagysád, régente nem lehetett látni ilyen czifra nyomoruságot.
Én csak azt a nagy Vandát csodálom. Monogrammokat himezni egy hatosért,
két hatosért, csak hogy a testvére tánczolhasson, Isten engem, nagy
bolondság. Ez a Polgári Kör elvette az eszöket.

Terkának persze éppen akkor kellett arra mennie a sisera haddal. Mert
Terka az ő gyerek-seregével mindig és mindenütt ott volt, a hol valami
történt.

– Terka kisasszony! Terka kisasszony!

Terka előbb megfegyelmezte Vandrák Károlyt, a kinek valami becsületbeli
ügye támadt a kis Spitzer Rezsővel, s aztán ő is odaállott a kávésné
ablakához.

– Mondja csak, lelkem, nem tudta meg valamiképpen, mennyibe kerül hát az
a hires ruha?

– Már hogyne tudtam volna meg! – felelt Terka. – Száz forintba, nagysád,
kerek száz forintba.

És hamis, nevető szemével ártatlanul nézett az elsápadó számtisztnére.
Tudta, hogy egy kést forgat meg a jó asszony szivében.

A számtisztné ijedtében szólni se tudott, a kávésné azonban megjegyezte:

– Világos, hogy puffra csináltatták. Honnan vennének ők annyi pénzt?

– Hiszen a mi azt illeti – rögtönözte a meglepetéséből felocsudott
számtisztné – Grunovszkyról sok rosszat beszélnek. Én nem tudok semmit –
ne szólj szám, nem fáj fejem – de itt is, ott is furcsa dolgokat hall
róla az ember.

– Már pedig nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja – vélte a kávésné.

– Zörög biz’ az, hogyha kigyó van alatta – vetette oda Terka, és
ellibegett.

– Ennek is felvágta a bába a nyelvét! – dörmögte a kávésné, de csak
akkor, mikor Terka már a folyosó tulsó végén sétáltatta Spitzer
Rózsikát, valczer-lépésekben, annak a zongorának a hangjaira, mely a
szemközt levő lakásban csendült meg.

Terkával nem lehetett kikötni. Nemcsak azért, mert hegyes nyelvecskéje
volt, hanem mert jókora szinészi tehetség lakott benne, amelylyel mindig
a maga részére tudta hóditani a nevetőket. A kinek a járását meg a
beszédét Terka elkezdte utánozni, – a kiről ez a kis fruska föltette
magában, hogy ki fogja figurázni, az el volt veszve. Annak a házban nem
volt maradása többé. Aztán meg Terka, ezt a veszedelmes tulajdonságát
leszámitva, elég jó leány volt. A kinek a szomszédságban valami
szivességre volt szüksége, legelsőbben is Terkára gondolt. A ház összes
gyerekeit ő pásztorolta, s a gyerekek annyira rákaptak, hogy egész nap
nem tágitottak a szoknyája mellől. Terka kicsúfolta a pártfogoltjait is,
de ezzel olyan tekintélyt tartott köztük, a minővel a mamáik soha se
dicsekedhettek. A gyerekeken kívül még csak egy mániája volt: a betegek.
A szürke néne béketürése és az irgalmas testvér szamaritánus-tehetsége
egyformán megvoltak ebben a tizennégy esztendős leányban. A házmesterné
esküdött rá, hogy a földszinten lakó öreg szabót Terka gyógyitotta meg.

Terka semmit se utált, mindenre ráért, mindenütt ott volt, és mindenkin
tudott segiteni.

Az nap is, mikor a Polgári Kör az első mulatságot rendezte a házban,
Vandrákné, az özvegy füszeresné, csak ugy mert kimenni Péczelre, ha
Terka a két fiut magára vállalja.

– Ügyeljen rájok, kedves Terka kisasszony, mert ez a Károly még
felgyujtja a házat. A kis porontykám sirját megyek megnézni; nem láttam
már egy esztendeje. Be jó is, hogy elvette az Isten; talán abból is
ilyen zsivány lett volna, mint ez a Károly.

Terka annyival könnyebben megigérhette a dolgot, mert a két Vandrák fiu
ugy sem igen szakadt el mellőle. Ezen az ünnepi napon különben az egész
apró had erősen kötötte magát Terkához. Számitottak rá, hogy az ő oldala
mellett többet hallhatnak majd a muzsikából, mint a szülői védőszárnyak
alatt.

De volt köztük egy, a ki nem érzett a többiekkel. Vandrák Károlyt nem
érdekelték az e fajta földi hivságok. Vandrák Károly lucziferi lélek
volt, egy ama rejtelmes jellemek közül, a melyek a hanyatló római
császárság idején jelentek meg a világ szinpadán. Vandrák Károly a
rosszat magáért a rosszért tette; s az egyetlen kéj rá nézve az emberi
szenvedés látványa volt. E kéjnek a vágya soha se hagyta nyugodni; s a
harmadik emelet báli készülődéseinek közepette is csak nérói tervek
foglalkoztatták. Igy történt, hogy egyszerre harsány kiáltás
reszkettette meg a levegőt. Ez a kiáltás láthatólag szerves
összefüggésben volt a Kohn Elemér fülével, melyet Vandrák Károly
ismeretlen czélokból a kezében tartott.

Terka csattanós gyámsági és gondnoksági intézkedéssel utasitotta rendre
a hanyatló rómait. De ennek az intermezzonak megvolt az a kellemetlen
következése, hogy a második emeleti lakásokból is kisietett néhány
érzékeny lélek, s Terkának, miután a részvétnyilatkozatokat Kohn Elemér
nevében elfogadta, ismét tárgyalnia kellett a Polgári Kör báljának
ügyét, és ismét sikra kellett szállnia Grunovszky Margitért.

Terka mindenkivel ismerős volt a házban, le egészen a földszinti kis
ballerináig, a kit a többi lakók már csak a hordár papája miatt sem
akartak észrevenni. Sőt beszédes volt az első emeleti lakókkal: ama két
titokzatos hölgygyel is, a kiknek a jövedelmi forrása iránt az egész ház
élénken érdeklődött. Azzal az öregedő hölgygyel pedig, a ki a második
emeletről felkiáltott hozzá, különösen nagy barátságot tartott.

– Azt mondják, Terka kisasszony, hogy nem sok kontessz lesz azon a
bálon.

– Bizony csak olyan magunk formák lesznek ott – ingerkedett Terka.

A második emeleti lakó visszahuzódott, s Terka odább vonult
gyermek-csapatával.

A folyosó csak ugy hangzott a kis faunok lármájától, és zsivajgásukból
messzire elhallatszott a Terka vidám nevetése. Ez a nagy, zeg-zugos,
körbefutó folyosó volt az ő birodalma. Napestig ott lehetett látni, majd
az egyik, majd a másik szegletben, mindig tekintélyes kiséretének
közepette. Kora reggel, a mikor a tejesek meg se jelentek még a
látóhatáron, Terka verte fel a házat, folyvást danolászva, mint valami
ostoba kis csiz madár; s mire a ház ébredezni kezdett, Terka már
megindult szokott őrjáratára. Akkorára az a két piczi szoba, a hol az
apjával lakott, ki volt takaritva; kis fészkének dolgai rendben voltak.
S attól fogva nem igen volt mit keresnie a szük és sötétes lakásban. Az
apja, a ki vasuti ellenőr volt, s folyton utazott, csak minden negyedik
nap tért haza; a zugocska, a hová huzódtak, alig is volt jó egyébre,
mint alvó tanyának. Terkának igazi otthona a folyosó volt. Ez a szük
térség, homályos zsákudvaraival, melyek vékony ablakaiból csak két
oldalra nyilt kilátás: a Szegények-háza és a temető felé – ez az
amerikai számitással tervelt keskeny helyiség, melyet át- meg átjártak a
szegénység rossz párái: Terkának az egész világot jelentette. Egész
élete ebben a parányi világban folyt le. Itt nőtt fel, magára hagyatva,
csak a jó Isten kegyelméből, mint gyom és dudva között egy eltévedt
karcsu virágszál. Ismerte e folyosónak minden mozaik-szemét, s a sok
zeg-zug megannyi barátságos helynek tünt fel előtte. Ismerte az ezek
mögött hallgató nyomoruságokat is; Terka előtt a nagy
kaszárnya-épületnek nem volt egyetlen egy titka sem. Tudta mindazt a sok
szegénységet, mely ez alatt a roppant fedél alatt meghuzódott; s nagy,
nyilt szemével látta azt a sok szennyet, mely a nyomoruságnak hű
kisérője. De mindez, mint a tengerszembe vetett kő, nyomtalanul tünt el
lelkében. A fölszin sima és derüs maradt.

És nap-nap után gondolat nélkül vihánczolta végig birodalmát. Micsoda
világ van, minő ezeregyéji tájékok léteznek ezen a folyosón túl? –
Terkának nem igen jutott eszébe. De ezen a nevezetes napon az ő
képzeletét is megejtette az a rejtelmes világ, oda lenn az első
emeleten, a hol huszonnégy gyertyaláng alatt szerelmes párok lejtenek és
vidám össze-visszaságban keringenek, forognak jobbra-balra, egy más
vidék lakói, lányok, legények.

Várt valamit, a nélkül, hogy határozottan tudta volna, mit. Előre
örvendett a szokatlan nagy jövés-menésnek, a toaletteknek, melyeket
távolból megpillanthat, a csárdás-hangoknak, melyek a nyitott udvari
ablakokon át hozzája is el fognak hatolni, a mozgalmasságnak, melynek ő
lesz a karzati közönsége, s talán egy kissé a szerelmi regényeknek is,
melyek majd oda benn szövődnek, abban az örökre ismeretlen tartományban,
örökre ismeretlen lovagok és dámák között… Mert hisz szerelmi regények
fognak ott szövődni. Homályos, érthetetlen szerelmi históriák, melyek
előtte mindenkorra zárt könyvek maradnak, de hát a szerelmi regényeknek
már csak puszta sejtése is széditi és nyugtalanná teszi az embert…

S az est csak nem akart leszállani.

Különben, a várakozás az nap a levegőben volt. Megszállott mindenkit;
kicsiny és nagy egyformán számitott valamire. A nagy bérház ismeretlen
élvezetek elősejtelmével volt tele.

A nagyobb fiuk: Sárközy Gyula és Gyulaffy Soma egész nap az utczán
dégáltak. Nem tudtak megválni a zászlótól, mely az első emelet
erkélyéről fennen hirdette, hogy a háznak ma nagy napja lesz. Ezek az
óriás betük:

POLGÁRI KÖR

megállitották a járókelőket az utczán, s a két fiu előtt ugy tünt fel,
hogy a szomszédos, lobogótalan házak lakói szégyenkezve surrannak be
dicstelen oduikba. Ők persze öntudattal reprezentálták az ünneplő épület
lakosságát az álmélkodó sétálók előtt; érezték, hogy a ház dicsőségéből
ő rájok is hárul valami.

A cselédek is roppant vigan voltak, maguk se tudták, miért. Olyan
boldogan jártak-keltek a hátulsó lépcsőn, mintha temetés lett volna a
házban, vagy mintha tüzet kiáltottak volna a szomszédból.

Fent és alant, mindenütt csak a tánczmulatság volt a beszélgetés tárgya.
A Kör titkára nagy hangon osztogatta rendeleteit a szolgáknak; a második
emeleti öreg kisasszonyok, a kik udvari ablakukból leláttak a Kör
helyiségére, fel-felpillantgatva a _Gartenlaube_-ból, folyton
tanakodtak, hogy vajjon hol lesz a ruhatár; és Grunovszky, lenn a
kávéházban, a rendes sakk-parti után, ismét ráterelte a beszélgetést az
uralkodó témára.

– Én egyszerü ember vagyok, uram – magyarázta a kávésnak. – De a
gyermekeimtől… a gyermekeimtől, uram, nem tagadhatok meg semmit. Az én
elvem az, hogy: ifjuság, bolondság. A fiatalok mulassanak, tánczoljanak.
Ki tudja, meddig örülnek? Megvallom, uram, áldozatot hozok, jelentékeny
áldozatot. De nálam első a sziv. És csak a sziv, a többi sár! Vagyont
nem hagyhatok a gyermekeimre, uram, de ha meghaltam, ők el fogják
mondhatni: a mi atyánk szeretett minket! Szegény ember vagyok, uram, nem
tagadom. De olyan vagyok, mint a pelikán; véremet adnám a gyermekeimért.
János, egy anizettet!

Ezalatt, odafenn, Grunovszky Margit sápadtan járt fel s alá az utczai
szobában. Csinos, vékony arczocskáját szinte megöregitette az aggodalom;
s nagy, beteges fényü fekete szeme még jobban égett, mint rendesen.

Ha igazán nem hozzák el azt a ruhát!… Ha Burger az utolsó pillanatban
meggondolja a dolgot, s nem adja ki a kész munkát, a mig nem fizetnek!…
Hiszen már a tavaszszal fenyegetőzött, hogy ha pontosabban nem fizetik a
havi részleteket, se szövet, se konfekczió! Igaz, hogy a Vanda jó,
becsületes arcza ezuttal is megtette hatását, s Burger megint engedett.
De hogyha mást talál gondolni, hogyha eszébe jut az a goromba, fenhéjázó
levél, melyet apjuk fizetés helyett küldött neki?!…

Kezébe vette _A kis grófnő_-t, de nemsokára rájött, hogy csak bolonditja
magát, s nem érti, a mit olvas. Eldobta a könyvet s ujra járkálni
kezdett le és föl a szobában. Az ablaknál meg-megállapodott, és
áttekintett a szomszéd házra. A széles, lefelé futó palafedél, ott
szemközt, a villamos készülékek gyárán, mely elvett tőlük minden
kilátást, ma még kellemetlenebb hatással volt rá, mint valaha. Mióta itt
laktak, mindig ugy tünt föl előtte, de ezt most erősebben érezte, mint
eddig bármikor, mintha fogságban volna, a hol le kell mondania az isten
szép napjáról, a kék égről, a bárányfelhőkről… Odaát a palafedélen egész
csapat kőmives dolgozott. Margit perczekig el tudta őket nézni. Milyen
vidámak! Ugyan hogy’ lehetnek ilyen vidámak!

Az idő mult, de a ruhát nem hozták. Ah, ha félelme alaposnak bizonyul,
ha csakugyan hoppon marad, ha ennyi vész-verődés után, utóljára is nem
mehet el abba a tömérdeket emlegetett bálba! Micsoda szégyen lesz az!
Napokig nem mehet ki a folyosóra, mert a szemébe nevetnek. Minő diadala
lesz az egész háznak!

Ó, semmi íze se kivánta ezt a mulatságot! Tudta, mi vár rá ott. Ugy lesz
itt is, mint volt azon az első, utolsó, egyszeri majálison, a hol egy
darabig hősiesen árulta a petrezselymet, mindaddig, a mig észrevette,
hogy Vandának mindjárt könnybe lábbad a szeme… a mikor aztán,
nagynehezen, hazavonszolták az apjukat. Tudta, hogy itt is lesz egy-egy
előkelő kisasszony, a ki a négyes hatodik figurájában majd csak az ujját
nyujtja neki; hogy lesznek körülötte aczélos tekintetü báli szépek, a
kik nyugodt pillantás kiséretében halk, de könnyen kitalálható
megjegyzéseket tesznek rá; hogy a bál Céladon-jai, a telekkönyvek
előkelő, ifju tudósai oly következetesen nem fogják meglátni, mintha a
helye tökéletesen üres volna; hogy az az egy pár tánczos, a kit
kellemetes arczocskája odáig lelkesit, hogy elviszi egy-két fordulóra, a
bál kómikus népségéből és katonaságából fog kikerülni. Nem, nem vágyott
erre a mulatságra. Mert az a tudat, hogy a Beliczkyné kamasz fiának
egész este őt kell majd tánczoltatnia, egy cseppet se csábitotta.

Ó, szivesen lemondott volna erről a bálról! Különösen, ha eszébe jutott,
hogy hátha csakugyan ott lesz az az ember is, a kit az apja megfogott,
őt mulattatni?! Ha eljön s meg fogja szólitani jóakaratu, szelid
mosolygásával, mely olyan sértő rá nézve, ha ismét azzal a gyöngédséggel
beszél majd hozzá, mint a melylyel egy árva kis gyermekhez szokás… azt
hitte, ki fog sülni a szeme. Ha pironkodnia kell majd ez előtt az ember
előtt!… Nem, nem adta volna a világért, hogy ha körülrajongják, csak
azért, hogy egy pillantással megmondhassa ennek az embernek: »Nem, nem
szorulok az ön szánalmára.« De erre nem igen lehetett kilátása. Az az
ember el fog jönni és megint alkalma lesz éreztetni vele szerelemtelen,
hideg jóságát, mely olyan megalázó rá nézve… Eh, talán lesz benne annyi
gyöngéd érzés és nem jön el!

A hányszor ez az ember eszébe jutott, leányi büszkesége mindig fellázadt
az édes apja ellen. A két Grunovszky-lány azzal gyanusitotta az apját,
hogy az utolsó házbért ennek a félig ismeretlen embernek a
kölcsön-pénzével fizette ki. A látszat ellene is szólott. Elsején délben
Grunovszky átvette Vandától az összekuporgatott házbért, elment, hogy
fizetni fog, s estére azzal tért haza, hogy a pénzt elkártyázta. Drámai
jelenet; Grunovszky sirt, és megesküdött, hogy sohase vesz többé kártyát
a kezébe. Másnap aztán megindultak pénzt vadászni, egyik felé ő, másik
felé a nagy Vanda. De eredménytelenül jártak mind a ketten. A házmester
már fenyegetőzni kezdett, mikor egyszerre Grunovszky váratlanul
előkerült, fütyörészve, vigan; a zsebei tele voltak szivarral, nagy
hangon beszélt, s adta az urat, mint hajdan, a fényes napokban. A pénz
megvolt. Forrásáról azonban nem igen tett közléseket, s a lányoknak
kitérő feleleteket adott. Az, hogy a házban lakó rajztanárral hirtelen
vastag barátságba keveredett, fölkeltette a nagy Vanda gyanuját.
Grunovszky szavára erősitette, hogy szó sincs róla… a lányok nem szóltak
többet, de a kétség megmaradt a szivökben.

Azóta a Margit arcza mindig rózsaszinüvé vált, a hányszor csak meglátta
a rajztanárt. Vajjon mit gondol magában ez az ember? Vajjon nem képzel-e
atyjáról valami még rosszabbat, mint a mi talán lehetséges? És vajjon
milyen szemmel fog az ő báli ruhájára tekinteni, hogyha igazán eljön
arra a szerencsétlen tánczmulatságra?!

És ama gondolatok közül, melyek ezen az aggodalmakkal teli délután
kinozták, ez volt előtte a leggyülöletesebb.

Bizony elengedte volna ezt a keserü poharat. Nem a mulatság várta őt oda
lenn, hanem a szégyen. És sokáig ellenkezett is apjának határozott
kivánságával szemben. De Grunovszky, ez egyszer, megkötötte magát. A
fejébe vette, hogy férjhez adja Margitot, minden áron; s addig hurczolja
mulatságról mulatságra, mig valaki horgon akad. Azon a viharos estén,
mikor a Polgári Körben való vendégszereplés elhatározott dologgá lett,
kijelentette, hogy hiába minden ellenkezés, akarata megmásithatatlan.

– Mit akartok velem? – szavalta a két könnybe borult lánynak. – Meg
akartok ölni?!… Nem elég nekem ez a szegény Vanda, te is a nyakamon
akarsz száradni?!… Mi lesz belőled, hogyha meghalok?!… Azt várod, hogy a
sült galamb a szájadba fog repülni? Hogy egyszer csak ide cseppen egy
királyfi a felhők közül s elvisz ebből az oduból? Persze!… Hála
istennek, elég szép vagy arra, hogy egy kis ügyességgel foghass magadnak
valakit. Ennek pedig csak egy módja van. A világosságot nem kell véka
alá rejteni. Ha a bornak nem is, a lánynak kell a czégér. Hogy ha
szegény anyátok nem ment volna el a varsói tisztek Szilveszter-esti
mulatságára, én se házasodtam volna meg soha. Ne gyötörjétek a szivemet,
legyetek kimélettel szerencsétlen apátok iránt!

Hiába volt minden ékesszólás. Hiába erősködött Margit, hogy ők nem valók
abba a körbe, a melyről szó van, hiába védekezett azzal, hogy a
tánczmulatságok hozomány-vadász fiatal gavallérjai ő rá, a szegény
lányra, rá se hederitenek, és hiába hozta fel, hogy ő se hajlandó
akárkihez férjhez menni. Grunovszky nem tágitott. A családi vitatkozás
aztán ugy végződött, hogy Grunovszky sirt, a lányok is sirtak, kimondták
a határozatot, hogy: igenis Margit bálozni fog, a mire Grunovszky
megölelte Margitot, megcsókolta Vanda ruhájának a szegélyét, s
kijelentette, hogy ő a legboldogabb apa a világon.

A két lány tehát lassankint beletörődött a bál gondolatába. A nagy Vanda
titokban örült is neki. Hátha?!… Hátha igaza van apjának, s oktalanság
tőlük, teljesen elzárkózni a világtól?! Hátha ez a bál csakugyan forduló
pontot fog jelenteni a Margit életében?! Ki tudja?!… A nagy Vandát nem
arra tanitotta az élet, hogy a szerencséjét maga kovácsolja magának az
ember. A mióta felnyilt a szeme – pedig még a legelső »korosztály«-ban
volt, mikor az Élet már behítta a nagy hadgyakorlatokra – folyton csak
azt látta, hogy hiába való minden kitartó munka, nélkülözés, lemondás és
önfeláldozás: a sors, különösen az asszonyi sors, csak apró
véletlenségek rejtelmes összetalálkozásától függ, a melylyel szemben,
legyen az illető telve jó vagy rossz hajlandóságokkal, mindenki
tehetetlen. Meg volt győződve, hogy családok jövendője, élő és még meg
se született emberek jóléte és boldogsága semmiségeken fordul meg,
semmiségeken, melyeket nem lehet előre látni, melyeknek jelentőségét az
adott pillanatokban nem lehet felismerni, s a melyekhez csak
alkalmazkodni lehet. A nagy Vanda erősen fatalista és kissé babonás
volt; bizott a gondviselésben, de azt tartotta, hogy koronkint nem árt
az ördögnek is gyujtani egy gyertyát.

Hátha?!… Hátha éppen ezen a mulatságon fog Margitnak a közelébe vetődni
az az ember, a kiről a sors könyvében meg van irva, hogy Margitot egy
pillantásra meg fogja szeretni változhatatlan, örökletes szerelemmel, az
az ember, a ki Margitot boldoggá fogja tenni, és főkép: el fogja tartani
szépen és tisztességesen. Ó, mert a nagy Vandának igen, igen homályos
képzetei voltak a boldogságról, s álmai nem terjedtek tovább annál a
férfinál, a ki szépen és tisztességesen eltartja a feleségét… S ki
tudja, hátha igazán ott lesz az eljövendő abban az elsőemeleti teremben,
mint a hogy’ a balsorai vásáron ott volt a bagdadi királyfi, a ki a föld
legfényesebb gyémántját kereste?!… Hátha csakugyan nem kell egyéb, mint
hogy az égnek ez a küldöttje meglássa a Margit sápadt, szenvedő kis
arczát és minden meg fog változni: mert a bujdosó királyfi megtalálta
végre Margitot, a ki bizonyára a legfényesebb gyémántja a földnek?!…

És mialatt az udvari kis szobában meg a konyhában mindennapos
foglalatosságát végezte, egész regényt szőtt magának. Elképzelt egy
nagy, kényelmes lakást, mely csak ugy hangzik sok, sok apró népség vidám
zsibongásától. Látott egy hosszu asztalt, melyre szép függő lámpa vet
barátságos fényt, s mely körül nagy ember mellett kis ember, kis ember
mellett nagyocska ember ül, a kik mind szeretik egymást, s a kik mind
sokáig, nagyon sokáig fognak élni… Az asztalfőn, virulóan, mint egy
királynő, Margit mosolygott. És látta Grunovszky papát is, pezsgő
kedvünek, elragadóan kedvesnek, teli mindenféle furcsa ötletekkel, mint
hajdan, a Tante Amélie lakodalmán… És szinte hallotta a gyermekek vidám
lármáját: »Vanda néni! Vanda néni!«

Grunovszky bedugta a fejét az ajtón.

– Még most sem hozták el?

– Nem, papa. De légy nyugodt, egy óra mulva itt lesz.

– Kérlek, adj egy forintot. Elsején megadom, becsületszavamra. Meg
akarok borotválkozni, aztán meg a czilinderemet is ki kell vasaltatnom.
Becsület-szavamra meg fogom adni.

– De, papa, hisz tegnap adtam két forintot…

– Nem, esküszöm, tévedsz. Tegnapelőtt volt. Tegnapelőtt, ha mondom.

Vanda előkereste a forintot.

– Papa, kérlek, ha visszaméssz a kávéházba, mondd, hogy küldjenek fel
nekem estére aludt-tejet.

– Aludt-tejet akarsz vacsorálni?

– Igen. Tudod, hogy nincs étvágyam.

– Repülök, angyalom.

De még egyszer visszafordult.

– Vanda, kérlek, ne felejts a zsebkendőmre egy pár csepp
Eau-de-Cologne-t tölteni…

– Nem, papa. Nem felejtem el.

Grunovszky eltünt. Vanda elővette apja zsebkendőit, melyek monogrammjai
fölött hétágu korona ékeskedett (Lengyelország fénykorának utolsó
maradványa) és vasalni kezdett. Az elrebbent álmok lassan-lassan
visszaszállingóztak, s mialatt gyors keze serényen munkálkodott,
gondolatai visszatértek a kedves képhez, melyet fantáziája annyi
szeretettel szinezett ki.

Ó, nem mintha csak az az egy vágyakozása lett volna, hogy Margit férjhez
menjen. Egy akármilyen házasságnak a gondolata egy cseppet se tünt fel
előtte csábitónak. Vanda tudta jól, hogy mit szokott a szegény lányok
férjhezmenetele jelenteni. Édes-kevés örömet, jóval több bánatot, és
sok, igen sok csalódást. Tudta jól, hogy az áldás nem mindig a
boldogságot hozza meg, hanem igen gyakran: a nehéz munkát, a gyakori
betegséget, az emésztő gondot és a szégyenletes szegénységet is. A hogy’
ő ismerte Hyment: Hymen csak a bajt, a nyomoruságot, a zálogházat
jelentette. Régi, nagyon régi emlékei között volt egy, a melyet az idő
nem tudott elrabolni tőle; és nem mult óra, hogy meg ne jelent volna
előtte egy fehér asszonynak a képe.

Egy fehér asszonyé, a ki – ó, legyenek áldottak még a hamvai is! –
valaha olyan édesen, de olyan édesen mosolygott rá, hogy ennek a
mosolygásnak az édességéért mindent meg tudott az Életnek bocsátani. Ezt
a fehér asszonyt sokszor látta Vanda kisirt szemmel állani a mosóteknő
mellett, éjszakának idején. S emlékezett rá, hogy abban az időben, mikor
még a piczi divánon aludt, nem egyszer riadt fel egy ismerős zokogásra,
s nem egyszer bámult rá nagy szemével arra a haragos emberre, meg arra a
siró fehér asszonyra… Vanda akkor még nagyon kicsi volt. Hanem azért
emlékezett erre a gyakran látott jelenetre.

És a férjes állapotról nem is voltak valami nagy fogalmai. De a
regényekből azt tanulta, hogy vannak mesebeli férjek is; s ő egy ilyen
mesebeli férjet óhajtott Margitnak. Miért is ne lehetne Margit egy a
szerencsések, a kiválasztottak közül, mikor olyan szép, olyan jó, olyan
kedves?! Nagyon szerette a hugát, nemcsak ugy, mint egy nagy testvér,
hanem ugy is, mint egy második anya. Margit még nagyon kicsi volt, mikor
árván maradtak. Egy szép tavaszi reggel Vanda nem hallotta többé az
ismerős köhögést, s a fehér kisértet, a ki azelőtt föl-fölkelt
matrácz-sirjából, hogy elvégezze a legnehezebb munkát s ellássa a kicsi
gyermekét, ott maradt az ágyban, összekulcsolt kézzel, nyugodtan, nem
törődve többet se a gyermekeivel, se azzal az orditozó emberrel, a ki
tragikus hősként ágált az ágya mellett s villámokat könyörgött az égből.
Vanda megértette, hogy Margitnak most már csak ő lehet az anyja. Eddig
azt hitte, azért van a világon, hogy egy kis lakás mindennap ki legyen
takaritva s az a kevés étel mindig készen legyen, mikor az apja haza
jön; most belátta, hogy nemcsak ez a rendeltetése, hanem az is, hogy
gondját viselje egy gyámoltalan kis lénynek, a kivel az égieknek
bizonyára magasabb czéljai vannak. És a mint elhordta anyjának a ruháit,
megfelelt azoknak a kötelességeknek is, melyek anyjáról ő rá maradtak. A
bölcs természet ugy rendelte, hogy az anyaság apró hőstetteinek, az
álmatlan éjszakáknak, a testi fáradságoknak, a szerető türelmességnek
legyen egy nagy jutalma: abban az imádathoz hasonló érzésben, melylyel
nem a gyermek ragaszkodik anyjához, hanem az anya gyermekéhez. (Mert
hisz szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint érezni a szeretetet.) S
ebben a jutalomban része volt Vandának is.

Azért sokkal többet gondolt a Margit jövőjével, mint akármivel a
világon. Az, hogy ő maga idejekorán hervad el a súlyos, durva munkában,
soha se bántotta. Hogy vannak asszonyok, vele egykoruak és ifjabbak is,
a kik a karjaikon gyermekekkel, szerelmi boldogságban, jólétben,
kényelemben élnek: ez a gondolat nem igen kisértette. Hogy az a tündér,
melyről a költők annyit tudnak beszélni, sohase mosolygott be az ő sötét
kis kamarájába, nem keseritette el… Pedig meglehet, ő is gondolt egyszer
szerelemre, talán a válságos években, valamelyik májusi este, mikor a
nyitott ablakon beosont hozzá a meleg tavaszi szellő s lelkét valamely
névtelen, mondhatatlan nyugtalansággal töltötte el. De ha valóban ugy
volt: hamar betette az ablakot és hamar visszatért a kis testvérhez, a
kinek orvosságot kellett adni. És nemsokára, lassankint, egészen
elfelejtette, hogy ő is leány, mint a többiek.

Soha, a legrosszabb óráiban se siratta meg elveszett fiatalságát. De
igenis, föllázadt a gondolatra, hogy Margit, az ő Margitja, a kinek
legeslegelőször ő beszélt az Istenről és végtelen jóságáról, folytassa
azt, a mit ő megkezdett, s szép csöndesen, észrevétlenül, a mint az
esztendők egyformán leperegnek, végre is egy olyan nagy cseléddé váljék,
a milyenné ő lett, s arczocskája, ez a kedves, finom kis arcz idő előtt
elfonnyadjon a nélkülözéstől, a szemrontó munkától és a sok, sok
könnytől.

Pedig Vanda már látta, hogy azok a méreg-drága énekleczkék, melyeket
sokszor az utolsó garasaikkal kellett megfizetniök, nem fogják meghozni
az oly epedve várt jobb jövendőt. Margitnak csinos hangocskája volt, s a
zene iránti érzék se hiányzott belőle. Grunovszky, hogy ha feljött a
hava, erre a hangocskára s a vele járó zenei hajlandóságra nagyszerü
légvárakat épitett. A mikor jó kedvében volt, Margitot csak a kis
primadonnának hivta. És fűnek-fának eldicsekedett a Margit első,
konzervatóriumi sikereivel. »Hogyne! Az én leányom!…« De a dicsőség utja
mindig hosszabb, mint eleinte képzeli az ember. Mint a nagy hegyormok,
melyek alulról nézve szinte barátságosan közelieknek látszanak s minél
feljebb halad az ember, annál messzebb esőknek tünnek fel, ugy, hogy
odább már majdnem elérhetetleneknek látjuk őket: a dicsőség is csak
akkor tünik fel előttünk a maga teljes messziségében, ha már nagyon sok
lépést tettünk feléje. Minél többet erőlködtek, minél többet vontak meg
maguktól a jövő reményében, a czél annál távolabbinak tetszett. És Vanda
már lemondott róla, hogy a Grunovszky nevet valaha nagy betükkel látja
kinyomtatva a Covent Garden vagy a Her Majesty’s szinlapján.

Nem, nem látott más menedéket, csak azt az ideális, mesebeli embert, a
ki, ha nem is olyan regényes alak, de még nagyobb ritkaság, mint a
mondák hattyulovagjai, azt a képzeleti derék, jóravaló embert, a ki egy
nap igy szóljon Margithoz: »Szeretlek, szép kis Margit… Jöjj el hozzám
feleségül, ugy a hogy’ vagy, egy szoknyában, kedves, szép kis Margit!…«

És ki tudja?!… Hátha csakugyan van a világon egy ilyen derék, jóravaló
ember?!… Hátha csak egy lépést kell eléje tenni?!… A végzet olyan
kiszámithatatlan!

A vasaló serényen simitgatta a batisztot, s ő szőtte, egyre szőtte
magában szép regényét, a legkedvesebb regényt, a melyet képzelni tudott.


II.

– Vanda!

– Akarsz valamit?

Margit átjött a szűk előszobán s megállt a konyha nyitott ajtajánál.

– Te, Vanda, meglásd, én itthon cseppenek.

Vanda nevetett.

– Ez már a lámpaláz – szólt. – Magad is hallottad, mit üzent Burger.
Csak nem képzeled, hogy az utolsó pillanatban megtartja a kész ruhát
magának?

– Pedig hát ha meg akarna tréfálni bennünket…

– Ó, nyugodt lehetsz…

– Hisz bánnám is én!… De amazok odaát egy hétig csak rajtunk fognak
nevetni. Aztán meg az az ember…

– Miféle ember?

– A rajztanár… Mit gondolsz, csakugyan lemegy a mulatságra, vagy csak
mókázott a papával?

– Nem olyan embernek látszik, a ki képes volna csúfot üzni egy olyan
tiszteletreméltó férfiuval, mint a papa.

– De hát mit keresne abban a bálban?!… Hisz nem ismer ott egy lelket
se!…

– Honnan gondolod?

– Ezt ugyan könnyü kitalálni. Láthatod, hogy valóságos remete életet él.
Egész délután otthon ül és pingál. Nem jár senkihez a világon, és ő
hozzá se jár senki. Legfeljebb, elvétve, egy-egy árva modell vetődik be
hozzá.

Vandának jobb szeme volt, mint hugának; aztán meg többet ült az udvari
szobában, mint Margit. Az ő fészkéből nagyon jól lehetett látni azokat a
félénk alakokat, a kik az esti félhomályban tétovázva surrantak fel a
lépcsőn, és igy tisztában volt vele, hogy a rajztanár nem él oly
rendkívül visszahuzódottan, mint a hogy’ első pillantásra látszott. De
észrevételeit Margittal közölni nem tartotta alkalomszerünek.

Csak azt felelte, hogy:

– Éppen azért nem csoda, ha egyszer megkivánja a szórakozást. Különben
az is lehet, hogy csak a te kedvedért megy oda. Én ugy látom, hogy
nagyon tetszel neki. Hátha csak azért megy oda, hogy egy-két órát
tölthessen veled?…

– Van eszében!… Mintha nem volna módjában akkor gyönyörködni uri
személyemben, a mikor kedve tartja! A papa ugyan nem fösvénykedik a
meghivásaival. Ha csak teheti, elfogja és bevonszolja hozzánk, mintha
csak azt akarná mondani neki: »Kérem, vigye el már egyszer a leányomat,
vigye el már, az Isten áldja meg!…«

– De Margit!

– Ó, te ezt éppen olyan jól látod, mint én. És látod azt is, mennyire
erőködik a szegény ember, hogy ugy tegyen, mintha nem tudna, nem látna
semmit. De a szeme elárulja. Szelid, becsületes, szép kék szeme – mert
megvallom, hogy szépnek találom a szemét – olyan kétségbeeséssel néz
rám, mintha csak azt gyónná: »Ó, te szegény, istenadta leány, nem
kellesz te se testemnek, se lelkemnek, de nem tudok hova lenni a nagy
erőködésben, hogy ezt észre ne vétessem veled; nem tudom, mit beszéljek,
hogyan cselekedjem, hogy meg ne sértselek; mert hisz te semmit se
vétettél nekem és – isten látja a lelkemet – szivesen segitenék
rajtatok, szivesen eloszlatnám a nyomoruságtokat, ha rajtam állana, de
odáig már csak nem mehet az áldozatkészségem, hogy mindjárt feleségül is
vegyelek!«…

– Margit! Margit!

De Margit kipirult arczczal folytatta, s közben _A kis grófnő_-t
gépiesen csapkodta az ajtó kilincséhez.

– És én már akárhányszor azon a ponton voltam, hogy megmondjam ennek az
embernek: »Kérem, ne higyje ám, hogy én is kinálom magamat!… Csak a papa
akar túladni rajtam minden áron!…« Igazán, ha a papa egyenesen a vásárra
vinne, talán nem kellene ennyire szégyenkeznem, mert ott talán megvárná
a vevőt!…

– Margit, Margit!… hogy’ beszélhetsz igy a papáról?!… Aztán, esküszöm,
hogy képzelődöl! A papának esze ágában sincs az, a mit szemére vetsz…
Nem mondom, szeretné, hogy ha férjhez mennél… egy gonddal kevesebb
nyomná a vállát… de az, a mit mondtál!… ó, hogy’ is juthat eszedbe ilyen
csunyaság!… És látod, te nagyon fantaszta kis teremtés vagy! Azt az
embert tökéletesen félreérted. Meg vagyok győződve, ő maga csodálkoznék
rajta a legjobban, ha megtudná, minő gondolatokat tulajdonitasz neki.
Hogy hébe-hóba benéz hozzánk, a mikor véletlenül összetalálkozik a
papával, az a lehető legtermészetesebb dolog a világon. Kevés jó embere
van, s nálunk kellemesen tölt el egy félórát. Bizony, ha nem volna kedve
hozzá, a papa, ha akarná, se kényszerithetné rá.

– Az ám! A szerencsétlen maga se tudja, hogyan viselkedjék. Rettentőn
unja a dolgot, de azt hiszem, tart tőle, hogy neked is részed van
ezekben a szerény czélzatu meghivásokban, s téged, a világért se akarna
megbántani. Nem veszed észre, hogy mikor segitségére jövök s
figyelmeztetem a papát: »De papa, Biró urnak talán dolga van és mi
feltartóztatjuk!?« – hogy’ siet menekülni, hogy’ igyekszik haza, akár
csak valami fogságból szabaditották volna ki?!…

– Margit, te szerelmes vagy ebbe az emberbe!

Margit felpattant.

– Én?!

Aztán csöndesebb hangon igy folytatta:

– Nem. Azt hiszem, hogy nem.

Vanda érezte, hogy elpirul. Ez a fél-vallomás, mely huga ajkáról
ellebbent, meglepte vénlányos szemérmét. A tőle annyira idegen,
rejtelmes erő, melyet ő maga emlegetett, ő maga festett a falra,
megremegtette váratlan közelségével. Lesütötte a szemét s még nagyobb
buzgalommal folytatta munkáját.

– Pedig nagyon csinos bajusza van – szólt Margit, a ki észre vette nénje
ijedtségét.

A Vanda zavara majdnem jókedvüvé tette. Imádta ezt a jó leányt a maga
nagy, gyermekes ártatlanságában. Nénjének elfogódását, szemben az ő
bátorságával, mulatságosnak találta. S felhasználta a jó alkalmat, hogy
felül kerekedjék.

Az apró gonoszságok közül az egyik leggyakoribb a csinos leányoké, a
kik, a kevésbbé csinosakkal, az elvirágzottakkal, a reményeikről már
lemondókkal való bizalmasságban, soha se mulasztják el hallgatagon
elismertetni azt a felsőbbségüket, hogy: nekik több közük van a
szerelemhez, mint a többieknek. Érzik és éreztetik jóelőre, hogy a
szerelem kegyesebb lesz hozzájok, mint amazokhoz; tudják, hogy a sors e
mostoha lányaira nézve az ismert, édes és nyugtalanitó képzetek még
széditőbbek, még zavaróbbak, mint rájok nézve; és visszaélnek ezzel a
felsőbbséggel, hogy hiuságuk oltára minél több áldozattal legyen ékes.

A hiuság koboldjainak ilyen gonoszkodása dolgozott Margitban is, és
látva a Vanda zavarát, a nagyon bátrat kezdte játszani:

– Nagyon csinos bajusza van, Vanda, s a termete is tetszetős. De, haj,
elválaszt bennünket a balsors!… Mit gondolsz, Vanda, hogy ha álmaimnak a
lovagja oda lenn, ugy éjfél tájban, észre veszi, hogy álmainak a hölgye
nem jött el, mit képzelsz, mit fog mondani magában? Hidd el nekem, a
derék lovag, a csinos bajszu s karcsu termetü, ezt mondja majd magában:
»Álmaimnak a hölgye nem jött el, mert a tarlatán ruhát nem kapta meg
puffra, ugy meg, egy szál perkálban, még sem akart lejönni!« Hidd el
nekem, ezt fogja mondani magában. És ezek után furcsán mosolyoghat majd
csinos bajusza alatt, mikor a papa előáll és meginvitálja a
születésnapjára, egy szerény traktára.

– Jó, hogy eszembe juttatod. Szóltál már Bella kisasszonynak?

– Nem, de ma este beszélek vele. Azt mondta, átjön megnézni a ruhámat.

– Te, hallod, már igazán hozhatnák azt a ruhát…

– Hadd el, én már ugy beleuntam a várakozásba, hogy nem bánom, ha nem
hozzák is. És előre örülök neki, micsoda jelenet lesz az, ha majd
Beliczkyék nyolcz órakor beállitanak, jegybe’, gyürübe’. »Jó napot,
kedves vén dámáim! Biz én hoppon maradtam, édes vén dámáim! Most már
tessék csak nélkülem bálozni, kedves, tiszteletreméltó vén dámáim!«

Margit ezt a bolondságot olyan komoly pofácskával tudta mondani, s olyan
tökéletes rokokó ünnepiességgel hajlongott hozzá, hogy Vanda nem állotta
meg nevetés nélkül.

És nevettek mind a ketten. Ugy tettek, mintha nagy vidámságban volnának,
csak hogy bátoritsák egymást.

Hanem azért mind a kettőnek nagyot dobbant a szive, mikor odakint
megszólalt a Vandrák Kálmán fülsértő diskántja:

– Hozzák már! Hozzák már!

Persze, nem a ruhát hozták, hanem azt, a mi után a Vandrák fiuk egész
délután leselkedtek: a muzsikát. A czigányok, a kiket a Polgári Kör
előre kivánt megvendégelni, méltóságosan haladtak fel az első emeletre
vezető lépcsőn. Élükön Sárközy Gyula lépkedett oly büszkén, mintha
közéjük tartoznék. Ezt a felvonulást látni akarta az egész ház, s
egyszerre roppant lárma támadt. A gyerek-had eszeveszetten rohant a
lépcsőházba, s Terkának nem kis fáradságába került, hogy a kalandos
szellemü Vandrák Károlyt szépen ott tartsa a szoknyájánál. Mert Vandrák
Károlyban, mikor észrevette, hogy az egyik hegedüt felsőbb engedelemből
Gyulaffy Soma viszi, titáni nagyravágyás kelt szárnyra. Hamarjában egész
raját főzte ki a merész terveknek, melyek mind a czigányokkal és a
hangszerekkel voltak összefüggésben. Terkának a karhatalom egész
erőszakára szüksége volt, hogy a serdületlen nagyravágyót megzabolázza;
de végre is, élénk szóvita után, melyben Vandrák Károly csak passziv
szerepet játszott, a forradalmár-szellemet elnyomta az abszolutizmus.

Terka, eme pedagógiai gondok közepett, nem vette észre, hogy a czigányok
nyomában, a kik azóta eltüntek a lépcsőházból s a folyosóra nyiló,
hátulsó ajtón át már be is vonultak a Körbe, egy sokat igérő alak
ballagott fel a lépcsőn, valami csomaggal a vállán. Ez a titokzatos alak
nem állapodott meg az első emeleten, hanem fellépkedett a harmadikra, a
hová akkor érkezett meg, mikor Vandrák Károly éppen ünnepies fogadalmat
készült tenni, hogy a függetlenségre való törekvéseit ezentul fékezni
fogja. A lázadónak ez a kapitulácziója teljesen lefoglalta a Terka
figyelmét; ugy, hogy az idegent csak akkor pillantotta meg, mikor már
előtte állott.

– Bocsánatot kérek, kisasszony… Grunovszky Vilmos ur?…

Ah, a Burger követje!

– Az első ajtó balra. Ott, ott…

– Köszönöm, kisasszony.

Terkának egy kő esett le a szivéről. Egy-két óra óta őt is megszállotta
az aggodalom; a mi nem volt csoda. Ha valaki, ugy ő be volt avatva a
Grunovszkyék vagyoni titkaiba. Szegény Margit, hogy ha otthon kell
maradnia!… Ezzel a kis balesettel vége volna minden mulatságnak, az
övének is. Mert Terka föltette magában, hogy ma este mulatni fog.
Mulatni, a mint még soha. Ó, ez a bál!… Ó, ezek az édes rejtelmek, ez a
sok, eddig ismeretlen látvány!… Az, hogy csak kivülről fogja élvezni ezt
a ritka mulatságot, egy cseppet se rontotta a kedvét. A karzatnak is
megvannak a maga örömei, s talán nincs is boldogabb közönség, mint a
karzatok és keritések közönsége. Terka meg volt elégedve a neki jutott
helylyel. Hanem, hogy ha Margit véletlenül el talál maradni ebből a
bálból, ez nagyon megzavarta volna a czirkulusait. Öröme nem lett volna
többé zavartalan. Mert hisz akkor ez a bál nem lesz az ő báljuk. Közte
és a mulatság között a kapocs Margit volt.

És most, hogy immár megszünt minden kétség s eloszlott az utolsó
aggodalom is, hirtelen nagy türelmetlenség fogta el. Alig várhatta, hogy
valahára teljes diszben láthassa Margitot; s a titokzatos csomag
rettentően izgatta a kiváncsiságát. Igen, de a Vandrákok!

Vandrák Károly, a ki filozóf-lélek volt, ez este ismét gazdagabb lett
egy tapasztalattal. Azzal, hogy sorsunk intézésében nem a tulajdon
Erynnis-eink játszszák a főszerepet, hanem azok az apró kövek, a
melyekbe belé kell botolnunk. Ő, a ki büntetlenül küzdhetett végig véres
testvérharczokat, s megtorlás nélkül gázolhatott embertársai gyomrán:
kénytelen volt szobaáristomot szenvedni egy báli ruha, az egyetlen dolog
miatt, a melyben teljesen és tökéletesen ártatlan volt!

Terka királynét az esti harangszó még az apró udvarfiak és a parányi
udvarhölgyek közt szokta találni. Hanem most az egyszer, alig hogy
sötétedni kezdett, tudtára adta hiveinek, hogy ma már nem tart többé
cercle-t. A várakozásukban megcsalódott kis zenekedvelők élénken
tiltakoztak e szándék ellen s az erkölcsi erőben szegényebbek ki is
fejezték, hogy az anyai őrszemeket egy ideig még kerülni óhajtják. De
Terka nem hajtott az ellenkezés szellemének különböző
megnyilatkozásaira. A mit ő egyszer elhatározott, azt ki is vitte.

S mint egy kis libapásztor-lány, szép csöndesen haza terelte a nyáját.
Mindegyik ajtóban el-elmaradozott egy pár tipegő, totyogó láb, s végre
nem maradt más a kiséretében, csak a két mohikán, a Vandrákok.

Ezeket már valamivel bajosabb volt elhelyeznie.

De Terka, noha immár beesteledett, nem idegenkedett a gondolattól, hogy
a két gavallért meghivja magához. Kinyitotta a lakás-ajtót, bement a
konyhába és gyertyát gyujtott. A két fiu vigan ment utána. Gyanutlanul,
fölemelt fővel léptek a fogságba, mintha csak lakodalomba mentek volna.

A vasuti ellenőr lakása nem volt gazdagságokkal ékes. Nem voltak ott se
perzsa szőnyegek, se Fragonard-képek, se drága csecsebecsék, nem volt
ott még csak egy kényelmes causeuse sem. Általában, kissé hosszan
tartana felsorolni, mi minden nem volt ott, a mi egy jól berendezett
lakáshoz szükséges. Sokkal hamarább lehet végezni azzal, hogy mi volt
hát ott tulajdonképpen. Egy tekintélyes koru bőr-karosszék, a lakás
ékessége; két szekrény, melyekről leüvöltött, hogy »végeladás«-ról
kerültek ide; egy O lábu asztal; néhány szomorú és többé-kevésbbé béna
szék, fakó, lehetetlen szinü ripsz-szel bevonva; egy valóságos és egy
tiszteletbeli mosdó szekrény; a nagy szobában egy nagyon szük ágy, a
másikban egy még szükebb; és végül _A vadász temetése_. De a padló oly
fényesre volt kefélve, hogy csak ugy ragyogott; a poharak oly szépen
sorakoztak egymás mellé a polczon, mint diszbe öltözött, rendes kis
katonák; s a fali óra oly vidáman kakukkolt, mintha csak azt mondta
volna: »Ejnye be jól érzem itt magamat! Ejnye, be jól érzem itt
magamat!«

Terka rátette a gyertyát az O lábu asztalra, megtapogatta egy kicsit,
hogy nem akar-e még ma összedülni, aztán az egyik, meggémberedett lábat
megtoldotta egy kis papir-támasztékkal, s előkereste a _Hazánk és
Külföld_-et. Ezek az előkészületek Vandrák Kálmánnak voltak szánva, a ki
a nyolcz órai vonat megérkeztéig szabadon buvárkodhatott honunk és a
külföld csodáiban. Gondoskodott Terka a hanyatló rómairól is, de már nem
ily anyailag. A testvérviszályok elkerülése végett, de meg a
tűzbiztonság szempontjából is, czélszerünek tartotta Károlyt külön
czellába helyezni. A fáskamara erre a czélra igen alkalmas helyiségül
kinálkozott. A rögtönzött zárka két kis ablaknyiláson át némi világot
kapott a szobából, s igy a fogolynak nem kellett teljes sötétségben
maradnia.

Terka, a pedagógiai siker érdekében, ugy tüntette fel Károly előtt a
fáskamarát, mint javitóintézetet, mely mindenekelőtt a szökési
kisérletet torolja meg. De Károly – bármily czimen jutott is hozzá –
kézzel lábbal folytatta a passziv ellenállás harczát. Fájdalom, a
zsarnokság ezuttal is győzedelmeskedett.

Kálmán ekközben máris elmerült egy őserdő-részlet szemléletébe, mely
alatt nagy betükkel ez az aláirás volt olvasható: _Tengeri ütközet
Lissánál_. S Terka, a Károly harsány kiáltozásaiból meggyőződvén róla,
hogy minden rendben van, kiment, rácsukta a fiukra az ajtót, s átszaladt
Grunovszkyékhoz.

A vezeklő és a megjutalmazott tehát egyformán foglyok voltak. De azért
ne mondjuk Terkát igazságtalannak. Terka olyan osztó igazságot
gyakorolt, mint maga az Élet, mely ha jutalmaz, nem sokkal különben
bánik velünk, mint ha büntet.

Mikor Terka benyitott Grunovszkyékhoz, Vandát találta maga előtt, a ki
éppen nagy dologban volt. Az utasitások egész seregét diktálta belé a
takaritó lányuk szegény, megrémült fejébe, mely ugyancsak szédült a
temérdek tennivaló hallatára.

– … Aztán szaladjon el a fodrásznőhöz; mondja neki, hogy siessen.
Visszajövet pedig szóljon be a papához a kávéházba; mondja meg neki,
hogy a ruhát elhozták, s hogy jó volna, ha nemsokára ő is hazajönne,
öltözködni… Jaj, jó, hogy jön, Teruska.

– Itt van? – suttogta Terka, mintha valami alvó gyermekről volna szó.

– Valahára.

– Felpróbálta?

– Fel.

– És semmi hibája?

– Én nem találok rajta semmit. De ő nagyon nyugtalankodik. Azt mondja,
hogy elvész ebben a ruhában. Addig nem is lesz nyugta, a mig Bella
kisasszony meg nem vigasztalja. Nekem nem hisz. Hiába erőködöm akármit
mondani, csak annyit felel, hogy nekem nincs izlésem. Már magamnak is
csak Bella kisasszonyban van a reménységem. Ha neki lesz egy pár dicsérő
szava a ruhára: Margit egészen más arczczal állit be a bálba, mint igy…
a mikor igazán nem tudom, nem fakad-e sirva az utolsó perczben?… Hisz
tudja, mennyire rajong Bella kisasszonyért, s mily vakon esküszik a
szavára!…

– Ó, tudom.

– Azért alig várom már, hogy Bella kisasszony átjöjjön. Egy kissé félek
ugyan tőle, mert Bella kisasszony, a milyen elragadó teremtés, olyan
elkényeztetett és válogatós, s ha Margit észrevenné az arczán, hogy a
ruha nem tetszik neki, bizonyosan ugy mennénk a bálba, mintha az orrunk
vére folyna. De a ruha igazán csinos, s remélem, tetszeni fog Bella
kisasszonynak is. És hogy ha igy lesz, akkor, akkor majd meglátja,
Teruska, milyen hirtelen földerül az arczunk, mint hogy ha valami rossz
álomból ébredtünk volna fel!

– Azt hiszem, Bella kisasszonyon nem fog mulni… Az igaz, hogy ő nem
titkolja el, ha valami nem tetszik neki, de Bella kisasszony is tudja,
milyen nagy estéje ez Margitnak, s bizonyosan óvakodni fog őt
elkedvetleniteni, ha véletlenül nem is volna elragadtatva a ruhától…

– Megigérte, hogy átjön?

– Meg. Azt mondta, hogy üzenjünk át hozzá, ha majd Margit fel lesz
öltözve. Én már most szerettem volna áthivatni, de nem mertem
háborgatni; tudom, hogy zongorázik.

– Igen, s ma egy órával tovább tart a gyakorlat, mert leczkét is vesz.
De hisz már ide s tova hét óra; s azóta talán már le is őrölte a napi
feladatát. Ne menjek át érte?

– Margit éppen erre akarja kérni. Azt az ügyetlen leányt nem meri
átküldeni, én pedig nem mozdulhatok, mert Beliczkyék akármelyik perczben
betoppanhatnak, és soha se bocsátanák meg, ha nem találnának itthon.

– Akkor hát szaladok.

– Nem… Előbb jöjjön be Teruska, s nézze meg a báli ruhánkat. Kiváncsi
vagyok, hogy mit szól hozzá?


III.

Grunovszky, mikor a cseléd beállitott hozzá a kávéházba, a
kártyaasztalnál ült, s az üzenetet olyan ember nyugalmával fogadta, a
kit soha semmiféle dolog nem hoz ki a sodrából, s a kinek lelkét a nagy
események teljesen illetetlenül hagyják.

– Megyek, leányom, megyek, – szólt s helybenhagyólag biczczentett a
fejével.

Kimondta a szóló volátot pagát ultimóval, elvesztette mind a kettőt,
aztán előkelő könnyedséggel jegyezvén meg, hogy a pénzt holnap »hozza«,
felállott.

– Uraim – szólt a pálinka-boltosokhoz, a kikkel játszott – uraim, első a
kötelesség!… A mulatság csak azután következik… Előttem mindig szent
volt a kötelesség, uraim. S mondjanak akármit, én már ilyen maradok…
Azért, engedelmökkel, távozom, uraim. A viszontlátásra!

Lefujta a kávéházi port ujonan vasalt czilinderéről, kecsesen intett, s
aztán oly elegánsan, a milyen csak egy, már pusztán érdemeiből élő
tánczmester lehet, kilebegett a kávéházból.

A hogy az utczára ért, egy fiatal emberrel találta magát szemben, a ki a
Kerepesi-ut felől jött, s a ki, mint ő, éppen be akart fordulni a kapun.

– Hahó! Biró ur!

– Jó estét, Grunovszky ur.

– Ejnye, be derék, hogy találkozunk! Már egy fél órája azon tünődöm,
hogy hol találhatnám meg?! Egy kérésem volna önhöz.

Amaz mintha már hallotta volna ezt a mondatot.

– Kérem, parancsoljon velem.

Grunovszky karon fogta emberét, s megindult vele fölfelé a lépcsőn.

– Ó, ha ön azt hiszi, hogy én most önt fölengedem a negyedik emeletre,
akkor nagyon téved! Előbb be kell néznie hozzánk.

– De…

– Semmi de! Csak nem fogja megsérteni öreg barátját?! Ön be fog nézni
hozzánk s teljesiti öreg barátjának a kérését.

– Kérem, szivesen rendelkezésére állok. De tartok tőle, hogy terhére
volnék a kisasszonyoknak, különösen most, egy-két órával a tánczmulatság
előtt, a mikor talán…

– Ellenkezőleg! Éppen az a kérésem, hogy jöjjön és vigasztalja meg azt a
szegény Margitot, a ki kétségbe van esve. Azt hiszi, hogy egész éjjel
petrezselymet fog árulni. Már, hogy ő, az én leányom! De én hiába
beszélek neki, mig önre hallgatni fog. Ó, ne is szóljon, rá nagy
hatással van az ön komolysága, meg az a… hogy’ is mondjam?… az a szives
figyelem, melylyel irántunk viseltetik… Igen, igen, ön meg fogja tenni
nekem ezt a barátságot. Csak nem czipelhetem szegényt félholtan egy
mulatságba!

– De, kedves Grunovszky ur, higyje el…

– Nem, semmi ellentmondás! Ön be fog nézni hozzánk. Csak egy fél vagy
egy negyed órára, ha tovább nem akar maradni, de meg fog látogatni
minket.

– Bizonyára. S megvallom, nem vagyok a nélkül az önző reménység nélkül,
hogy sikerülni fog Margit kisasszonynyal megigértetnem – egy-két tourt a
bálra. Mert nem Margit kisasszony az, a kinek aggodalmai lehetnének,
hogy jól fogja-e magát ott érezni, hanem én, a kinek csak akkor lehet
reménységem arra, hogy nem maradok a mulatók közt egyedül, ha Margit
kisasszony az uj ismerősök kedvéért nem feledkezik meg a régiekről.

– Ön nagyon udvarias, Biró ur. Nagyon udvarias és nagyon szives. Mintha
csak a régi világból való volna. Mert, fájdalom, finom emberek csak a
régmultban léteztek; mai napság, uram, olyan ritkaságok, mint a
Kohinoor. Igen, uram, sajnálom, de meg kell vallanom, hogy a régi hang,
az udvari élet, a finom emberek társas érintkezésének kellemes, nyájas
hangja, immár kiveszőben van. Az emberek elvesztették érzéküket a
finomságok, a kölcsönös szeretetreméltóságok és ama kedves semmiségek
iránt, melyek a hajdani társaséletnek a füszerét tették; a mai emberek
önzők, nyersek, kiméletlenek; mindannyi egy-egy kalmár, a ki csak azon
van, hogy az amerikai modort illetőleg lehetőleg tulszárnyalja a
másikat… Ah, uram, a mai világban nincsenek többé se franczia kertek, se
finom pásztorok, nincsenek többé se Tritonok, se amorettek, és a
galantéria szelleme… halva, uram, halva!

Mialatt Grunovszky ezt a miveltség-történeti sóhajtást kikerekitette,
megérkeztek. A csöngetésre Vanda nyitott ajtót, a ki a rajztanár láttára
kissé megzavarodott.

– Bocsánatot kérek, hogy nem vezethetem az urakat a nagy szobába… de
Margit öltözködik.

– Ó, kisasszony…

– Addig talán nem veszi rossz néven, ha itt, a kis szobában gyujtok
lámpát…

És kinyitotta az udvari szoba ajtaját.

– Megvárjuk, megvárjuk! – szólt Grunovszky, s mialatt Vanda a lámpával
bajlódott, igy folytatta: – Te csak eredj hozzá, édes angyalom, s ne is
törődjél velünk. Biró ur nem veszi rossz néven.

A rajztanár bizonyitotta, hogy nincs az a dolog, a mit ő rossz néven
venne.

Vanda előkeresett valami rejtekből egy pár szivart, melyek láttára
Grunovszky nagy szemeket meresztett, ujra bocsánatot kért, hogy ilyen
illetlen kénytelen lenni, s kiment a szobából.

– Szegény gyermekek, milyen lázban vannak! – áradozott Grunovszky. – Azt
hiszik, ha el találnak késni, összedől a világ. Istenem, milyen boldog
is ez a kor, mikor az ember még nem emelkedett tul az efféle
kicsinységeken… De ön talán meg is szól engem ezért a bálért?…

A rajztanártól távol volt ez a gondolat; sőt határozottan meglátszott az
arczán, hogy egészen másra gondol. De Grunovszky azért zavartalanul
folytatta:

– Istenem, meglehet, hogy könnyelmü ember vagyok, de én semmit se tudok
megtagadni tőlük. Én a sziv embere vagyok, uram, s ketté vágatnám
magamat a gyermekeimért. Szegény vagyok, nem tagadom, nagyon szegény. A
város igen rosszul fizeti napidijas segédmérnökeit, s az az épitési
vállalkozó is, a kinél csak egy szerencsém volt: önnel megismerkedhetni,
fölötte rosszul dijazza fáradozásaimat. Én magam nélkülözések közt élek,
nem szégyellem megvallani. De higyje el, uram, képes volnék nappallá
tenni az éjszakát, csakhogy a gyermekeim jól érezzék magukat, csakhogy
ők élvezzék az élet örömeit, csakhogy ők tánczoljanak, mulassanak,
bohóskodjanak… Az ő koruknak boldog kiváltsága az, hogy csak a
szinházon, tánczon, mulatságon járjon az eszök; az én koromnak már csak
egy élvezete van: a kötelesség nyugodt teljesitése… Mulassatok,
tánczoljatok, kedves gyermekek, szőjjétek tovább rózsaszin álmaitokat!
Aludjatok! Szerető apátok gondokkal terhes arczczal viraszt fölöttetek!…
Mert férfié: az élet gondja. Ó, uram, én nagyon szomoru ember vagyok,
nagyon szomoru. Ne itéljen a látszat után. Hogy ha külsőleg vigan,
mosolyogva járok-kelek erre vagy amarra, jusson eszébe, hogy ez a
mosolygó arcz gyötrelmektől szakgatott szivet takar. A vig külső, a
látszólagos nyugalom, a kedélyeskedő könnyedség… mindez csak álarcz,
uram. Álarcz, nyomorult álarcz. Nekem pokol van a szivemben.

Elővette széles, fekete szegésü zsebkendőjét s megtörülgette a szemét.

– Igen, uram – szólt halkabban – a pezsgő kedv, a kártyajáték, a ledér
dalok, a tréfás versek, az örökös bohóságok… mindez csak álarcz, álarcz!

A rajztanár azt gondolta magában:

– Ha mindez álarcz, jó ember, bizony ugy hozzászokhattál az
álarcz-viseléshez, hogy ma talán már magad se ismernél rá az igazi
arczodra…

De nem szólt semmit.

– Ne itéljen meg ezért az ellágyulásért – folytatta Grunovszky s
rágyujtott az egyik szivarra, melylyel vendégét hasztalan kinálta. –
Olyan vagyok, mint az aeol-hárfa, minden csekélység megremegteti a
szivemet. Ha a lányom, a kis lányom vigad, én elérzékenyülök, mélabú fog
el s könnyek tolulnak a szemembe… De beszéljünk vigabb dolgokról. Velünk
tart, vagy csak oda lenn találkozunk?

– A mint gondolja, kedves Grunovszky ur.

– Szeretném, ha Margit az ön karján lépne a bálba. Az ön jelenléte
bátrabbá tenné; enyhitené a lámpalázát. Aztán meg igy mindjárt
bemutathatnám önt a rokonaimnak. Ó, nagyon kedves emberek! A cousine-om,
Beliczkyné, kissé termetes, de igen megnyerő asszonyság. Valami különös
egyenesség, sőt mondhatnám: valami katonás van a modorában, de különben
igen finom lelkü hölgy. Művelt, gyöngéd érzésü, a régi gárdából való
dáma. Fiatal korában igen szerette a költőket és a katonatiszteket. A
leánya, Frida, kissé idősecske, de nagyon kedves. A fia, Konrád, is
rendkivül rokonszenves fiatal ember, ámbár megbukik minden iskolában.
Igazán sajátságos, hogy a tanár urak mily nagy könnyelmüséggel buktatják
meg a legjobb házból váló ifjakat, nem gondolva rá, mennyi költséget
okoznak ezzel a szegény szülőknek… Ah, jó estét, Terka kisasszony!

– Jó estét, Grunovszky ur. Nini, Biró ur…

– Hogy’ van, Teruska? Hol vannak a gyermekei?

– Ó, már alusznak! Csak a két nagy fiam van fenn. Mit csinál Margit?
Öltözködik még?

– Igen. Ki vagyunk zárva.

– Hát maga, Terka kisasszony, nem tánczol ma este?

– Nem. Pedig szeretnék ám. De én csak galéria leszek, ha csak kegyed
Biró ur, ki nem jön a folyosóra s meg nem tánczoltat a lépcsőházban.

– Kezet rá, Terka kisasszony.

– Ó, számitok rá – felelt Terka. – Miért ne vegyem ki a részemet a
mulatságból én is.

– Pompás kis lány maga, Terka kisasszony – szólt Grunovszky. – Mondja
csak, eljönne-e hozzám feleségül?

– Ilyen kis termetü emberhez, mint ön, Grunovszky ur… Dehogy mennék! Én
azt akarom, hogy a ki engem elvesz, nagy legyen, mint egy
dragonyos-kapitány, s verseket irjon hozzám, szép, holdvilágos verseket.
Rhinoczerosz legyen, de könnyező rhinoczerosz.

Mindnyájan nevettek. Terka átment az előszobának kinevezett küssznachti
uton s bekopogtatott a lányokhoz.

– Te vagy az, papa? Még nem lehet. Mindjárt.

– Nem. Én vagyok, Terka.

Az ajtót Vanda nyitotta ki, a ki előbb egy fodrot igazitgatott a Margit
ruháján.

Margit már fel volt öltözve. A toalett nagyjában készen várta a világ
itéletét; még csak a simitás munkája volt hátra. A pontokat rakták fel
az _i_-kre.

– Átjön? – kérdezte Margit szorongva, mikor látta, hogy Terka egyedül
lép be.

– Mindjárt itt lesz. Csak azt várja, hogy az olasz kisasszony elmenjen…
Jaj, be pompásan áll a ruhád! Igazán remek. Olyan vagy, mint egy kis
porczellánprinczessz.

Margit szemrehányó tekintettel nézett Terkára.

– Duruzsolj csak, kedves kis cserebogaram, engem nem csalsz meg. E közt
a rengeteg fehér czifraság közt éppen olyan lehetek, mint egy tejbe
esett légy.

A kis cserebogár (Terka már egy örökkévalóság óta hordta drap-szinü
ruháját) megbotránkozott.

– Te nem vagy a ruháddal megelégedve? De hisz egy kontessz se lehetne
jobban kicsipve! Egyébként majd megmondják a szakértők: az urak. Mert
tudod-e, hogy már várnak?!

– Megint az a rajztanár! Mindig az a rajztanár! – elégedetlenkedett
Margit. – S az egészben az a legboszantóbb, hogy a házbeliek előtt
könnyen ugy tünhetik fel a dolog, mintha valami szörnyen érdeklődnék
irántam…

– Azt hiszem, ez nem volna se meglepő, se boszantó.

– Ennyit se törődik velem, ni!… És én hasonló érzelmekkel vagyok iránta.
De hát akkor mit járogat ide? Jó izlésü ember nem szokott sokat
lábatlankodni egy olyan lányos háznál, a hol semmi keresni valója.

– Ó, kérem, azt nem engedem, hogy a rajztanárt bántsd!… Én nem tudom,
hogy miért haragszol rá, de annyit mondhatok, hogy nagyon derék ember.
És soha se felejtem el azt a szivességet, melyet nekem tett a multkor.

Erre már Vanda is megszólalt:

– S ugyan miféle szivességet tett magának?… Mondja el, Teruska, mert
igazán kiváncsivá tett.

Terka elnevette magát.

– Hát nem éppen olyan nagy dolog… hanem a kit kértem rá, annak mindnek
volt valami más dolga, és nem tették meg; ő pedig megtette. Most is
előttem van az a jelenet, mikor a nagy sietségben összetalálkoztam vele
a folyosón. Ugy tiz óra lehetett este; éppen akkor jött haza. – »Mi baj,
Terka kisasszony?« – »Biró ur, van egy félórányi ideje?« – »Parancsoljon
velem, kisasszony.« – »Az isten áldja meg, kedves Biró ur, szaladjon el
a – tudós asszonyért. A masinisztáné nagyon rosszul van, az ura nincs
itthon és kívülem egy lélek sincs mellette.« – »Szaladok, kisasszony.« –
»Ne haragudjék, hogy ilyen furcsa megbizással terhelem, de már nagyon
sok kosarat kaptam.« – »Ó, kisasszony, nagyon örülök, hogy szolgálatára
lehetek.« – »A borju-téren lakik, nyolczadik szám alatt.« – »Rögtön itt
leszek vele, kisasszony.« – »Ha nem találja otthon, hozzon egyet a
Rókusból.« – »A viszontlátásra, kisasszony.« – »A viszontlátásra, Biró
ur.«

– És hozott egyet a Rókusból? – nevetett Vanda.

– És hozott egyet a Rókusból. A masinisztáné meg is akarta kérni
keresztapának, de nem vállalta el. Azt mondta, hogy a keresztapaság nagy
felelősséggel jár, és ő nagyon szegény ember. Hanem igérte, hogy szerez
egy vagyonos keresztapát, és szerzett is.

– Ah, ez szép volt! – szólt Vanda.

– Ugy látszik, ti mind a ketten szerelmesek vagytok bele – vetette oda
Margit.

– A mi engem illet – felelt Terka, – én határozottan szerelmes vagyok
bele. Meg vagyok győződve, hogy nagyon jó ember, s hogy nagyon jó férj
lesz belőle.

– Talán el is mennél hozzá feleségül, hogy ha megkérne? – kötődött
tovább Margit.

– Ó, behunyt szemmel! – szólt Terka hidegen, és nagy, nyilt szemével
ránézett Margitra. Margit egyszerre valami igazitni valót talált a
ruháján.

Vanda még egy utolsó műértő pillantást vetett a teljesen elkészült báli
diszre, s kimondotta az itéletet, hogy az öltözet kifogástalan, s immár
kiállhat minden birálatot.

– Én majd csöngetek az uraknak, hogy bejöhetnek – szólt Terka, s
felkapva a toalett-asztalkáról a csöngetyüt, nagy harangszóval ment ki,
»szabad«-ot kiáltani, mintha karácsonyfát leső gyermekek várakoztak
volna odakünn.

De Margit utána ment, s Terka mögött ő is megjelent az udvari szoba
küszöbén.

– Ime, itt vagyok, csodáljanak.

S mókázott komolysággal bókolt. (Nagyon kedvesen tudott hajlongani, s
számitott a hatásra.)

– Ah! Ah! – az urak persze el voltak ragadtatva.

Margit a jókedvüt játszotta, valósággal pedig zavarban volt egy kissé.
Meztelen karjaival nem igen tudott hová lenni.

– Nagyszerü, felséges, pompás! – sápitozott Grunovszky. – Mondhatom,
dusicska, elragadó vagy!

A rajztanár érezte, hogy itt a pillanat, mikor neki is elő kell állania
csodálatának valami válogatott kifejezésével. Csakhogy az ő
elragadtatása kissé erőtetett volt. Sőt, az igazat megvallva, a báli
diszben olyan jelentéktelennek találta Margitot, mint még eddig soha.
Margitnak voltak órái, mikor majdnem szép volt. Egy-egy szerény,
sötétszinü, házias ruha, különösen a lámpa világa mellett, nagyon ki
tudta emelni arczocskájának a finomságait, de ebből a temérdek fodorból
csak a két nagy szeme látszott ki. A divatos báli öltözködés a maga
hatás-vadászatával csak a pompás alaku és a feltünő arczélü nőknek válik
előnyére, a filigrán alakokat és a tulfinom vonásu arczokat agyonzúzza.
A restauráczió divata megszépitette a legközönségesebb arczokat és
termeteket is, a mi időnk divata csak a szinpadias alakokat és a tüzes
vérre valló arczokat kiméli meg. Margitnak csinos volt a termete is, s a
házi ruhában nem tünt fel, hogy egy kissé kicsiny. De ebben a báli
öltözetben csak egy cseppség volt az egész leány. Vonásainak a grácziája
sem érvényesült e gyilkos diszben. Azoknak a nőknek, a kiknek égő fekete
szemük és ébenszin hajuk van, ha csak egy kissé csinos vonásuak,
óvakodniok kell a fehér szinektől, mert ebben a merész ellentétben az
arcz rendesen elmosódik, s a hatás-szerzés nagy feladata egyedül a
termeté marad.

Nem, Margitnak a nagy toalett semmi esetre se vált előnyére.

És a rajztanárnak eszébe jutottak azok az ismeretes külvárosi alakok, a
kik nagyon megnyerő kis jószágok tudnak lenni, a mig mezitláb, egy szál
vörös szoknyácskában botorkálnak az utczán: de ha a bérmálásra
kiöltözve, fehér tulle-anglais-ban, felvirágozva és felpántlikázva
koczognak a templom felé, szegényes czifraságaik nevető nyomoruságával
belé markolnak a szivünkbe, és álmodozóvá tesznek.

Hanem aztán elszégyelte magát ezért a gondolatért. Ha meglátszik az
arczán! Ha megcsalatkozását nem képes eltitkolni, s a leány aggodalmas
tekintete meglepi az ő szemének áruló beszédét! Micsoda durva
ügyetlenség volna ez! Megszomoritani, kedvetlenné tenni egy szegény kis
leányt, a ki első báljába megy!

És becsületes, hazugsághoz nem szokott szemét ráerőtette a kegyes
csalásra. Igyekezett szinészkedni tekintettel és szóval, a hogyan csak
tudott. Gratuláló szókat keresett, és tette, mintha el volna bájolva.
Hanem nagyot lélekzett, mikor tul volt rajta.

– Hát igazán nem vagyok egészen csunya?… Csakugyan türhetően áll rajtam
a ruha?

Margit belement a lány-vesztőbe. A mint hogy nincs is az a leány,
akármilyen eszes, a ki a legelső ügyetlen hazugsággal meg ne fogassa
magát, ha a szépségéről van szó.

Grunovszkyn erőt vett a lelkesedés.

– Ennek a bálnak te léssz a királynője! Mindenki csak téged fog nézni s
mindenki csak rólad fog beszélni. És hogy ha majd vénségemet szomoruan
hordozom körül a szép ifju párok seregében, én rám is ujjal mutogatnak
majd az emberek: »Ez az az ördöngős Grunovszky, a kinek olyan átkozottul
szép leánya van!«… Ó, aranyos babám, hadd csókoljam meg a kezedet!

Elfelejtette, hogy tegnap este, méltó haragjában, akkorát ütött az
aranyos baba arczára, hogy egy fél óráig piros volt a helye.

Átmentek a nagy szobába. Vanda kinyitotta az ablakot, s engedelmet adott
az uraknak, hogy csak füstöljenek bátran. A rajztanár nem élt az
engedelemmel.

– Látod, Margit, a nagy aggodalom hiábavaló volt. A hatás tökéletes.

– Ó, a legszigorubb biráló még hátra van – szólt Margit.

– Kicsoda? Bella kisasszony?

– Természetesen. Alig várom már, hogy jöjjön.

– Ó, Bella kisasszony helyben fogja hagyni a mi itéletünket – erősködött
Terka. – Neki olyan finom izlése van, hogy nem is lehet más véleménye,
mint a mi zsinatunknak.

– De hát hol van Bella kisasszony? – kérdezte Grunovszky.

– Mindjárt itt lesz. Mihelyt elvégződik az olasz órája.

– De hát ki az a Bella kisasszony? – szólalt meg a rajztanár.

– Hogyan? Ön nem ismeri Bella kisasszonyt?

Ezt négyen kiáltották, egyszerre.

– Nem, nem, hiába néznek rám olyan csodálkozva. Fogalmam sincs róla,
hogy kiről beszélnek.

– Ön nem ismeri a legszebb lányt a házban? – csudálkozott és
botránkozott Margit.

– Ah, az lehetetlen. Talán csak a keresztnevét nem tudta?…

– Ó, bizonyosan látta számtalanszor! Hisz már az is furcsa, hogy soha se
jutott eszébe: megtudni a nevét…

– Tessék elhinni, hogy én soha, egy pillanatra se láttam a házban olyan
hölgyet, a kinek nem tudtam a nevét s a kinek a nevére kiváncsi lehettem
volna. Többet mondok: nem is hallottam olyan lakónak a nevét emlegetni,
a kit legalább látásból ne ismertem volna.

– Ön soha se hallotta Völgyessy kisasszonynak a nevét?

– Nem, nem hallottam.

– De, Biró ur, ha kinéz a szobájából s letekint a harmadik emeletre,
éppen az ő ablakaikra lát… Igen, igen, éppen oda lát.

– Bocsánat, de ott Worms kapitányné lakik.

– Persze. Worms kapitánynak az özvegye édes testvére Völgyessy
kisasszonynak.

– Ah, tehát arról a rejtelmes hölgyről van szó, a ki egész nap
zongorázik?

– Arról. És ön csakugyan nem látta ezt a hölgyet soha?

– Nem én. Annyit hallottam, hogy a kapitányné valami rokonával lakik, s
megvallom, a temérdek szimfónia hallatára némi részvétet éreztem az
ismeretlen iránt, a ki minden délutánját Beethovennel kénytelen tölteni.
De látni nem láttam soha.

– Pedig már van egy fél éve, hogy ön a házban lakik?

– Több mint fél éve. És legény-emberhez képest eleget ülök itthon.

– Bizonyára… No, ez csakugyan eredeti. Igaz ugyan, hogy ők nem igen
mutatkoznak a folyosón… Látni való, hogy a környezetüktől idegenkednek
egy kissé. Ez a sok mindenféle szegény ember, a kit itt olyan közelről
kell látniok, nem az ő világuk. Valaha jobb sorsban voltak.

– Völgyessy… Völgyessy… Mintha valaha sűrűn hallottam volna ezt a nevet.

– Az apjok miniszteri tanácsos volt, s azt hiszem, vagyonos ember.

– Nem, nem ő rá emlékeztem. Talán csalódtam.

– Többet mi se igen tudunk róluk. Annyi bizonyos, hogy mióta itt laknak,
nagyon visszavonultan élnek. Nem járnak senkihez, s a házban is csak mi
velünk érintkeznek. A kapitányné nem valami bizalmaskodó természetü, s
Bella kisasszonyt nagyon büszkének mondják. Egyébiránt mindjárt meg
fogja ismerni, mert ha nem csalódom, itt van.

Vanda elhallgatott; mintha lépések neszét hallotta volna. Margitnak
eszébe jutott, hogy az előszoba sötét; ki akart menni a vendég elé. De
ekkorára már az ajtó felnyilt, s a küszöbön megjelent Bella kisasszony.

Egy barna hárász kendő volt a vállán, egy ama szegényes tárgyak közül,
melyek az idők során valósággal külön egyéniségekké válnak; melyekről a
folytonos használat lekoptatta a gyári egyformaságot; melyeket mintha
megváltoztatott és megőrölt volna a sok esemény és viszontagság; s
melyek, mintha lassan, észrevétlenül áthasonultak volna gazdáikhoz, a
miként párjához az öreg hitestárs. Egy ama szegényes tárgyak közül,
melyek mintha élnének, és sok, sok szomoru dologról tudnának beszélni.

Mint egy didergő madár, mely összehúzza magát a tollai közé, fázékonyan
húzta be a nyakát a kendőjébe; és a rajztanár legelőbb is ezt a kendőt
pillantotta meg. Hanem mikor a többiek siettek az ablakot betenni s a
barna hárász-kendőből kibukkant az irigyen takargatott arczocska, a
rajztanár megfelejtkezett a szegénységről, melyet látott, s álmélkodva
tekintett a leányra, mint valami jelenésre.

Persze, hogy látta ezt az arczot valaha! Csakhogy rámában. Órákat
töltött előtte a Salon Carré-nak nevezett bucsujáró helyen és nem tudott
betelni szépségének a látásával.

Igen, látta már ezt a közönbös, hiú, szép fekete szemet, melyben oly
mondhatatlan bűbáj ragyog; ezt a vörösbe játszó, aranyszin hajat, melyet
a természet nem tud másodszor a földre varázsolni s melyet a művészet
csak egyszer lopott meg; a vonásoknak ezt a harmóniáját és égi
tisztaságát, mely a pogány idők óta csak egyszer jelent meg a világon;
ezt a csodás, tökéletes szépséget, melynek láttára az ember csak egy
vágyat érez: leborulni előtte.

Igen, ez a Laura de’ Dianti, az illatszerfiolás leány, a kinek két tükör
kell, hogy kellőképpen csodálhassa magát, a ferrarai herczeg imádottja,
vagy Tizian kedvese, bárki, de egy élő része az örök szépnek!

Igen, ez ő, ha nincs is rajta zöld bársony ruha, mint volt a Salon
Carré-ban, ő, hogy ha álöltözetben is, hogy ha világ csúfjára ilyen
szegényes kendő fedi is a vállát!… Ó, be nem illett ez a szegényes kendő
ahhoz a pompázó arczhoz!

Végig ment a szobán, s mint egy elkényeztetett királykisasszony,
mindenkihez intézett egy-két szót. Ó, ez az alak! A jelen idők divatának
hitvány mesterkedése nem volt képes teljesen megőrizni ennek a termetnek
a titkait! S az az isteni erő, melyet csak a Szépségbe, a diadalmas
Asszonyi Szépségbe oltott belé az égi akarat, meglepte közelségével az
elragadott ember képzeletét.

És a rajztanár arra gondolt, hogy ő egyszer festő volt vagy legalább
festőnek képzelte magát.

Grunovszky nagy buzgalommal tolta előbbre a hintaszéket, melynek
kopottas halvány-kék selyme szebb időkről beszélt, Vanda sietett
meggyujtani egy második lámpát, a rózsaszin japáni lámpát, melyet
Grunovszky nemrég egy nagylelküségi rohamában vásárolt, Margit pedig, a
ki szemmel láthatóan el volt fogódva, aggódva kérdezősködött: hogy ne
füttessen-e be a kandallóba?

Bella kisasszony kegyesen intett, hogy: nem, s helyet foglalt a
hintaszékben. Biztatta Vandát, hogy soha se fáradjon miatta; aztán
látva, hogy körülötte mindnyájan talpon vannak, bátoritani kezdte a
hölgyeket és urakat:

– De hát üljenek le, kérem.

Margit, mintha valami restelni valóról lett volna szó, a min végre is
tul kell esni: idején valónak találta bemutatni a rajztanárt.

– Engedje meg, Bella kisasszony, hogy egy jó barátunkat mutassam be
önnek. Biró Jenő ur.

Inkább csak a szemével intett, hogy látta és tudomásul vette; a
fejecskéjét arra felé forditani szükségtelennek találta. Igy tenne a
csillag, ha bemutatnának neki egy földi férget, a ki szerelmes belé.

Megszólitással nem tüntette ki az ismeretlen egyént. Figyelme egészen a
Margité volt, a kit, mint egy képet, távolabbról kivánt szemlélni.

– Álljon egy kicsit arrább, Margitka. Igen, ugy, ugy… De hisz ez a ruha
kitünően van csinálva!… Nem, nem lehet ellene semmi kifogás. Ej, e
szerint ez az önök Burgerje ritka ember! Valóságos kis Laferrière!
Nagyon kedves, igazán nagyon kedves…

Margit elpirult örömében.

– Laferrière-ről jut eszembe… Grunovszky ur, elvárom az ön
lovagiasságától, hogy megszerzi nekem valami kávéházból a _Life_ utolsó
számát. Tegnapelőtt a fogorvosnál voltam Gabriellával; ott láttam.

Mosolygott. Az ismeretlen egyén meggyőződhetett róla, hogy az, a kiért a
fogorvoshoz mentek, nem ő, hanem Gabriella volt.

– Egy gyönyörü fototípia van benne, a melyet nagyon szeretnék… Miss
Illandudno… hisz tudják, a portlandi herczeg miss Illandudno-ja… nagy
toalettben, mely Laferrière-nek a remeke… A miss ugyan már jóval tul van
a bimbó-korán, de a ruha, az felséges!… És poétikus!… rendkivül
poétikus!

Az ismeretlen egyén, ha akarta, megjegyezhette magának, hogy az ő
részére csak egy poézis létezik: a selymek és a csipkék poézisa.

Grunovszky bizonykodott, hogy elő fogja teremteni a _Life_-ot, ha kell,
a föld alól is.

(Megvillant a fejében az a merész gondolat, hogy Vanda bizonyára nem
haragudhatik meg, ha a költségekből megtakarit majd magának egy pohárka
fáradságfelejtető pálinkát. De aztán nemesen elutasitotta magától ezt a
gondolatot.)

A hárász-kendős kis előkelőség tovább fecsegett. A selyem, a csipke meg
az ékszerek ott voltak minden harmadik szavában. Ugy beszélt róluk,
mintha ez volna az egyetlen téma, a melyről beszélni érdemes. Tulságosan
marquise volt, ez volt az egyetlen hibája. Egy igazi marquise soha se
tökéletes.

A rajztanár nem igen hallgatott rá; Terkával és Vandával beszélgetett.
Hanem azért egy párszor eltévedt a szeme; s e tévedésért nem is érzett
valami nagy bűnbánatot.

Nemsokára ajánlotta magát, s búcsuzóra kapott egy leereszkedő pillantást
attól az elbizakodott, hiúságokkal teli nagy babától is. És kimenőben
igy elégedetlenkedett magában:

– Milyen kár ezért a szép leányért! Az ilyen léhaság az ő helyzetében
rendesen végzetes…

De aztán megrótta magát ezért a rossz gondolatért.

A rajztanárnak volt egy jó tulajdonsága, a mi különben igen ritka dolog:
az, hogy magamagával szemben őszinte szokott lenni. És e pillanatban
tetten érte magát. Végre is, mit tud ő erről a szép kis teremtésről,
hogy ilyen hamarosan megitélte magában?! Mintha biz ezt az egy pár léha
szót nem sugallhatta volna a gyermekesség és az ártatlan hiuság is!… Sőt
eltalálhatta volna, hogy igy van, mert hisz ennyire nem közlékeny senki,
csak egy egészen gyermeki lélek!… Igen, igen, igazságtalan volt.
Szükségét érezte, hogy megrójja magában ezt az ismeretlent, mert
elégedetlen volt – magamagával.

Természetesen, boszankodott magára, mikor észrevette, hogy a tekintete
minduntalan visszatéved ehhez a leányhoz, a ki egy félórával ezelőtt még
ismeretlen volt előtte. Mintha bizony nem volna egyéb dolga, mint belé
bolondulni a legelső szép arczba, a ki az utjába vetődik!…

Persze, hogy a leány szép és méltó a csodálatra, az tagadhatatlan. De ok
ez arra, hogy ő rögtön rajta felejtse a szemét!?… Mikor életének a
tervéből ki van zárva minden legcsekélyebb ostobaság, minden
léháskodás?!…

Szó sincs róla, méltán neheztelte uri énjétől, mikor azon lepte meg,
hogy olyan tulságosan sokat foglalkozik ezzel a csinos jelenséggel… De
ha önmagára boszankodik, ebből az következik, hogy, ha pusztán
bensejében is, azon a csinos kis teremtésen álljon boszút?!… Eh,
szégyeld magadat, vén fiu!

– Ha még sokáig gondolkozom róla, azt is le fogom tagadni magam előtt,
hogy szép!

Kinevette magát.


IV.

Egy pár perczczel azután, hogy a rajztanár felment a lakására, Margit
egyedül maradt a nagy szobában Bella kisasszonynyal. Terka haza szaladt
megnézni: hogy a Vandrákok nem csináltak-e valami elképzelhetetlen
zsiványságot, Grunovszky papa lement borotválkozni, Vanda pedig
visszatért az udvari szobába, hogy elrakja a bevasalt fehérneműt.

A szép Bella még mindig ott ült a hintaszékben, s _A kis grófnő_-t
lapozgatta. A kendő ismét a vállán volt; fázott. Margit éppen akkor
tette be az ablakot.

– De igazán, engedje meg, hogy befűttessek…

– Nem. A leány már elment, s Vanda képes volna rá, hogy maga rakjon
tüzet. Nem, köszönöm. Miattam ne csináljanak maguknak semmi
alkalmatlanságot.

– De higyje el, semmi alkalmatlanság!… Különben a leány még itt van, és
igy…

– Nem, nem akarom.

Az ablakot a Bella kedvéért kellett kinyitni. Grunovszky ugyan eldobta a
szivarját, mihelyest Bella megjelent, de alig hogy magukra maradtak,
Bella megvallotta, hogy a füst nagyon bántja a torkát.

– Édes, szép kis Bella, ne haragudjék ám! Különösen most ne, mikor egy
nagy, nagy kéréssel közeledem magához…

Margit elővett a kanapéról egy bársony-párnát, letette a hintaszék
mellé, és báli toalettjében oda telepedett Bella királynő trónjának
zsámolyához.

– De Margit, mi jut eszébe? Tönkre teszi a ruháját!…

– Eh, bánom is én!… – Valami előérzetem van, hogy ugy sincs nekem
maradásom ebben a bálban… Különben olyan okosan ültem le, hogy majd
meglássa, a legkisebb gyűrődés se lesz a ruhámon.

– Ugyan az isten áldja meg, Margit, keljen fel, a mig…

– Nem, nem, hagyjon itt!… Ugy szeretnék szépen, nagyon szépen hizelegni
magácskának!… Ugy szeretném, hogy ha meg volna elégedve velem!…

Bella elnevette magát.

– Margitka, maga éppen ugy tesz, mint valami gavallér. Hisz ez valóságos
udvarlás!…

– Igen, igen, engedje meg, hogy egy kicsit udvaroljak az én szépemnek,
az én herczegnőmnek!…

– Ej, hisz ennek a gonoszkodásnak csakugyan olyan szine van, mintha maga
valami nagy dolgot akarna kiármánykodni tőlem.

– Igaza van, én nagy dolgot akarok, olyan nagyot, hogy alig merek
előállani vele…

– És tőlem?!… Igazán nem értem. Hát tehetek én valakiért akármit a
világon?!… Hisz nekem semmim és senkim. Szegényebb vagyok, mint a
Hamupipőke, mert neki legalább volt egy jóságos tündére, a ki szépen
ellátta piros czipőcskékkel; az én czipőimről pedig nem gondoskodik
senki, s már napok óta reszketek, hogy az én saját külön tündérem, Fürst
Regináld ur a nyakamra találja küldeni a számlát. S én tehetnék valami
nagy dolgot magáért?! Mesebeszéd. Ha talán Gabriella…

– Nem, nem. Egyedül az én szép herczegnőmtől függ. S ő megigéri nekem
előre, hogy teljesiteni fogja a kérésemet… Megigéri, ugy-e?

– Csak igy vaktában?… Mikor el se tudom képzelni, miről lehet szó?

– Igen, csak igy vaktában. Igérje meg!… Ugy-e, megigéri? Meglássa, nem
élek vissza a jóságával. Igérje meg hát, mert addig nem merek beszélni.

– Ah, gondolom már, mi járhat a fejében! Maga talán megtudta, hogy
Gabriella meg én, még a régi időkből, ismerősek vagyunk a mindenható
Nagy Viktor leányával, s most azt akarja, hogy menjünk el hozzá, s az ő
közbenjárásával beszéljünk a hatalmas papával valakinek az érdekében…
Hát az igaz, hogy én ismerem Adrienne-t. Együtt voltunk a
Sacré-Coeurben, s akkor nagyon szerettük egymást. De, fájdalom, szegény
Margitom, ma már erre az ismeretségre sem lehet számitanunk. A multkor
találkoztunk vele az Andrássy uton; mikor messziről megláttuk, meg
akartuk szólitani, de aztán észrevettük, hogy szándékosan félrefordul s
ugy tesz, mintha nem látna minket.

Margit a fejét rázta.

– Nekem nem befolyásos ismerősökre van szükségem, hanem magára az én
szép herczegnőmre. És ha ő nem akarja nekem megigérni…

– Dehogy nem igérem meg!… Már csak azért is megigérem, mert olyan
kiváncsivá tett, hogy ki sem mondhatom.

– Ah, köszönöm, köszönöm! – kiáltott fel Margit s örömében a nyakába
ugrott Bellának. – Tehát: Grunovszky ur és leányai számitanak rá, hogy a
nevezett papa születésnapján, e hó huszonnyolczadikán, este hét órakor,
szerencsések lesznek házukban tisztelhetni Völgyessy Bella kisasszonyt
és kedves nénjét, a kiknek előre is ezer köszönet, hogy…

Bella ijedten szólt közbe:

– De, Margitka, ez lehetetlen! Maga tudja, hogy…

– Igen, én tudom, hogy nem járnak senkihez, s hogy nem fogadnak el
semmiféle meghivást, különösen nem az olyan kicsi emberektől, mint
Grunovszkyék…

– No, hallja!…

– Igen, én mindezt tudom, s azért mégis megvan az a reménységem, hogy az
én szépem megtartja vakon tett igéretét, s nem hagyja cserben az ő
legrajongóbb tisztelőjét, a kit igen, de igen elszomoritana, ha minden
várakozás ellenére mégis megvetné az ő szerény és félénk meghivását.

– Higyje el, Margitka, lehetetlenséget kiván. Én nagyon köszönöm, hogy
ránk is gondoltak… de maga épp oly jól tudja, mint én, hogy Gabriella
nagyon beteges, s hogy e miatt nem mehet sehová, különösen sok ember
közé nem…

– Ó, képzelheti, hogy nem lesznek sokan. Hisz nem is férnénk.

– Ha öt-hat ember ül együtt, Gabriellának az már sokaság. Maga tudja,
mennyire ideges szegény. Ott, a hol mulatnak, Gabriella nem lehet jelen.
A vidámság, az eleven beszéd Gabriellát rendkívül felizgatja, s már egy
párszor megesett vele, hogy siró görcsöket kapott egy lármás, bolond
zenedarab miatt, melyet a czigányok hozzánk közel játszottak el.

– Akkor hát átjön egyedül…

– Egyedül?! Mit képzel?!

– Itt a házban?! Miért ne?! Ha akarja, elmegyünk magácskáért mindnyájan,
az egész hölgyközönség – különben csak Beliczkyék lesznek itt – s haza
is kisérjük, hölgyek és urak, az egész társaság.

– Megvallom, Margitka, nem tudom kitalálni, mért akarja ilyen makacsul,
hogy én is magukkal töltsem azt az estét?! Hiszen mi akkor vagyunk
együtt, a mikor akarjuk! Mért kell itt lennem, éppen akkor, mikor maguk
családias körben fognak mulatni?!…

– Megmondom őszintén. Nekem azért kell akkor az én szép herczegnőm, mert
nem akarom, hogy az az est valami gyászos, kisérteties, türhetetlen est
legyen. Nem akarom tudniillik azért, mert itt lesz… valaki, a ki előtt
rengetegül szégyelleném, ha mi köztünk rosszul érezné s végtére agyon
unná magát. Halálra restelleném, ha ez az ember kénytelen volna
megszökni tőlünk, hogy valahára lélekzetet vehessen. Én csak igen
kevéssé ismerem; de annyi bizonyos, hogy világot látott ember, s ugy
látszik, hogy megfordult már jobb körökben is. Tudom róla, hogy akarata
ellenére, kedvetlenül jön hozzánk, inkább csak azért, mert nem szeretné
ezt a szegény Vandát megbántani. S már most mi ezt az embert olyan
kedves társasággal lepjük meg, a minő a Beliczkyéké? Előre borzadok, ha
arra gondolok, mint kell majd pironkodnom, ha Beliczkyék és a papa, a ki
az első pohár bortól fel szokott vidulni, elkezdenek ezzel az emberrel
bizalmaskodni. Az én szép herczegnőm jelenléte megóvna ettől a
szégyentől, s olyan becsületet szerezne a Grunovszky-háznak, a minőben
már régóta nem volt része szegénynek… Pedig nem mond »nem«-et, ugy-e?
Teljesiti ezt a nagy kérésünket? Mert Vanda is kéreti…

– Nem mondok nemet. De ma még igent se. Előbb beszélnem kell
Gabriellával. Hanem mondja, Margitka, ki ez az ember, a kiről szólott?

– Az, a kit az imént bemutattam.

– A rajztanár? Ejnye, nem néztem meg. Kár. Nem hittem, hogy ilyen
jelentékeny figura.

– Ó, nagyon jóravaló ember. És, ugy látszik, nem is akárki.

– Azt képzeltem, tizig se tud olvasni.

– Annyi bizonyos, hogy nem keresi a feltünést.

– S hogy cseppen ez az ember igy egyszerre a házba?

– Hát csak úgy, hogy a papa pisztolyt fogott rá: »Életedet, vagy vedd
feleségül a leányomat!«

– És ő? Nem ugrik?

– Meghal, de nem adja meg magát.

– De hát miért jár akkor ide?

– Maga se tudja szegény, hogy’ került a krédóba. Talán puszta
udvariasságból. És most már jó képet csinál a rossz játékhoz, vagy
jobban mondva nem csinál semmiféle képet, s ugy tesz, mintha észre se
venné, hogy vulkánokon jár. Ez rá nézve is, ránk nézve is méltóságosabb.
Ó, én nagy hálával vagyok iránta, mert egyszerüen a faképnél hagyhatna
bennünket, s ő e helyett szép csendesen, alig észrevehetően menekül,
nagy fáradsággal diplomatizálva, hogy se minket ne sértsen, se magát le
ne kösse.

– És ha mégis belébonyolódnék?… Vallja meg, Margitka, elmenne-e hozzá
feleségül?

– Ó, nem olyan viasz-ember az, a ki mást tesz, mint a mit akar. De nem
is türné az önérzetem, hogy belébonyolódjék. Higyje el, kis herczegnőm,
ha egy szép nap esküvőre menet, száz lépésnyire a templomtól, feltámadna
bennem a gyanu, hogy az az ember ott a másik kocsiban most tán azt
gondolja magában: »Engem lefőztek!« – képes volnék kiugrani a kocsiból s
a lovak elé vetni magamat. Hisz igy is kétségbeesetten erőködöm
megértetni ezzel az emberrel, hogy: »Nem én, hanem a papa… Mosom a
kezemet…« Néha ugy tetszik, mintha megértene, s azt mondaná magában:
»Szegény leány!« Pedig hát ez a tudat is elég megalázó. Tegnap megint
nagy jelenetünk volt a papával. Én tiltakoztam minden születésnap, s
minden rajztanár ellen, a ki csak a világon van. A papa egészen kikelt
magából. Mind a hárman nagyon sokat sirtunk, mert mi, ha családi körben
vagyunk, mindig csak sirni szoktunk. Leszavaztak. Az én emberem most azt
mondja magában: »Kolduséknál bál lesz!« És előre fázik ettől a
mulatságtól. De én nem akarom, hogy ő itt azt se tudja: kin szánakozzék
jobban, rajtam-e vagy magamagán? Azt akarom, hogy jól érezze magát, hogy
el legyen kábulva, el legyen varázsolva, hogy ez az este emlékezetes
legyen előtte, és czélomat elérem, mert magácska itt lesz, itt lesz, itt
lesz!

– Ohó! Maga kitért az én kérdésem elől. Pedig nem engedem el a választ.
Azt szeretném tudni, hogy ha ez az ember véletlenül mégis bele szeretne
magába – istenem, ez olyan könnyen megtörténhetik! – elmenne-e hozzá
feleségül?

– Hogy elmennék-e hozzá feleségül? Persze, hogy elmennék. Férjhez mennék
én az ördöghöz is, ha olyan szives volna, és a maga jószántából
kiszabaditana ebből a rettentő helyzetből! Azt hiszi, nem untam meg még
eléggé ezt a temérdek nyomoruságot? Bocsánat, torkig vagyok vele.
Micsoda élet! Az örökös hazugság: »A papa nincs itthon!«… a hitelezők, a
kik olyan hangosan fenyegetőznek, hogy a szomszédban mindenki meghallja…
az alázatos látogatások a világ összes Fürstjeihez és Grafjaihoz: »csak
még egy pár heti türelemmel tessék lenni; a jövő elsején mindenesetre«…
a szemérmes besurranások a zálogközvetitőhöz, az udvari ajtón keresztül,
az utolsó ezüst-kanalakkal a zsebünkben… a végrehajtások, s a házmester
kérlelése, hogy hunyja be a szemét… a háziur, a ki a szemünkbe mondja,
hogy jövőre kikerget bennünket… mindig és mindig ez az örökös
rókatáncz!… Aztán ezek a rettenetes, véget nem érő, hiábavaló
énekleczkék!… A szemtelen Rubini, a ki czélzásokat tesz, hogy ha okos
akarnék lenni, ő hires, ünnepelt művésznővé tudna tenni… Meg a másik, a
ki nem ilyen szemtelen, de éppen ilyen ostoba… Ezek a gavallérok, a
kiket ki kell dobni s a kik elviszik az utolsó pénzünket… És most ez az
őrült hajtóvadászat egy férjre, a hallali a legnemesebb vadra, a közös
nagy eszme és közös csatakiáltás: »Egy országot egy férjért!«… S
mindehhez: látni ezt a szegény Vandát, a ki akárhányszor fejfájást
szinlel és hősiesen koplal, csakhogy én éhen ne maradjak!… Ah, ha
találkoznék egy olyan ember, a ki megszabaditana ebből a pokolból! A
kinek nem volna egyéb kivánsága, mint hogy magáénak mondhasson az oltár
előtt, s aztán eltartson becsületesen, tisztességben!… Persze, hogy
hozzámennék! Bicziklin rohannék hozzá!

– Akkor is, hogy ha nem szeretné?!… Hozzá menne szerelem nélkül is?

– Szerelem! De hát ki beszél itt szerelemről? Micsoda szerelem? Hát
szerelem is van a világon? Nem tudom. De hogyha csakugyan volna, mit
tartozik a szerelem mi ránk?!

Fölvette _A kis grófnő_-t, mely ott hevert a Bella lábánál, s
elhajitotta a szoba másik sarkába.

– A szerelem ezeknek az embereknek való, a kik kastélyokban laknak, az
idejükkel nem tudnak mit csinálni, s a lovagló séták meg az ebéd között
megkivánnak egy kis izgalmat… Azoknak a leányoknak, a kiknek félmillió a
hozományuk, meg azoknak az uraknak, a kik délután vadgalambszin
keztyüben járnak, s a kiknek nincs más hivatásuk, mint hogy mindenkor
készek legyenek életre-halálra megverekedni az erdőben alvó szépért, és
önfeláldozóan ugrálni le a tornyokból, ha arra kerül a sor… A szerelem
fényüzés, édes kis herczegnőm; nem nekünk, szegény leányoknak, való. Ó,
nem magáról szólok, szép kis Bella! Maga – az egészen más. Maga oly
szép, de oly szép, hogy a szépsége hatalmával fölébe emelkedik a
félmilliós kisasszonyoknak. Ha valakit ilyen tüneményes szépséggel
áldott meg az isten, mint önt, az ura kincseknek, sziveknek és
életeknek. Magához nem érnek fel a mi nyomoruságaink. Magáért versengeni
fognak az előkelők és a gazdagok, a kik oly őrülten fogják imádni önt,
hogy meghalnak, ha megtagadja tőlük a mosolyát. Magáért aranyos hintóban
fognak kérőbe jönni tábornokok és herczegek; s tűzlábu paripák fogják a
templomba röpiteni. Maga sziveken fog tiporni, szépséges Bella, és
boldog lesz az a hatalmas ember, a kit kiválaszt a sok versengő közül.

Bella behunyta a szemét, ugy hallgatta.

– De mi – folytatta Margit – a kik ezeren és ezeren vagyunk, egyformán
közönségesek és egyformán szegények, mit álmodoznánk mi a szerelemről?!
A szerelem egy kis meztelen kölyök, a ki csak meleg, kényelmes termekben
érzi jól magát; a mi fűtetlen szobáinkban megfagyna szegény… Még csak az
kellene, hogy belé bolonduljunk valakibe! Isten őrizzen minden igaz
lelket! Ó, el tudom képzelni, micsoda érzés lehet az, látni: hogyan
menekül a sánta szék meg a kopott bőr-diván láttára finnyás gavallérunk,
az eltévedt udvarló, a ki eddig csak a báli egyenruhában ismert
bennünket, s a kinek mélázó szemébe nagyon mélyen találtunk tekinteni!…
Ő fut, a hogy’ a lába birja, s nekünk a szivünk szakad utána! Köszönöm
szépen! Vagy észrevenni: hogy az az ember, a kin a tekintetünk a
legszivesebben nyugodott meg, mikor körülnézett nálunk, egy nagyot
sóhajt és lemond! Ebben az okos elhatározásban kimerült egész
férfierélye. És nem is lehet rossz néven venni tőle, hogy igy
cselekszik. Mindössze kilenczszáz forint a fizetése, s tizenhét év telik
belé, mig valóságos miniszteri fogalmazó lesz belőle. »Isten önnel, én
szerelmesem. Vezérelje lépteit az ég, s csináljon minél jobb partit, hőn
kivánom; remélem, ön is minden jót kiván nekem, s imádkozik értem, hogy
a gazdag vasárus észrevegye kaczérságaimat. Isten önnel; hogy ha még
egyszer találkozunk, számithatunk rá, hogy költői hangulatban leszünk
mind a ketten!…« Eh, nyomoruság!… S meglehet, hogy a nyomoruságok közül
nem is ez a legnagyobb. Hanem az, ha a feleségévé lettünk egy nagyon
könnyelmü, vagy nagyon önző, vagy talán csak lágylelkü embernek, s
azzal, a kit szeretünk, ujra kezdődik a komédia: »A férjem nincs
itthon«… »Jövőre minden bizonynyal«… meg a zálogház, és a többi. Ó, nem
győzök eleget könyörögni az Istennek, hogy legalább a szerelemtől óvjon
meg, ha már egyébből kijutott a részem!…

Elhallgatott. Kezét összekulcsolta a térdén, s a sarokba nézett, a hol
_A kis grófnő_ számkiüzötten buslakodott.

Bella előbbre hajolt a hintaszékből s halkan, szinte félve, igy
suttogott Margithoz:

– És, mondja, nem találná borzasztónak, oly közel, oly egészen közel
lenni egy férfihoz, a kit nem szeret?…

– Nem, nem találnám borzasztónak. Ha akadna egy ember, a ki megszeretne,
kiragadna ebből a csúfos szegénységből és szabad akaratból, a nélkül,
hogy valaha megbánná, feleségül venne – igyekezném őt megszeretni s
minden esetre ugy tisztelném és félném, mint az Istenemet. Hűséges és
engedelmes cselédje lennék s nem ismernék más akaratot, csak az övét.
Végtelen hálát éreznék iránta s egy pillanatra se felejteném el, hogy
méltónak talált magához. És hogyha a szerelem később mégis belopóznék a
szivembe s észrevétetne velem egy – másik embert, soha se bocsátanám meg
ennek az embernek, hogy a templomból – elkésett, és soha se felejteném
el amannak, hogy ő – ott volt.

Bella nem szólt semmit. Hátra dőlt a székbe, s összehúzta a nyakán a
kendőt.

– Fázik?

Bella nem felelt a kérdésre. Hanem azért megszólalt s kegyes
leereszkedéssel tegezni kezdte Margitot:

– Nincs igazad. Egy ember, a kit nem szeretsz, s a ki akkor csókol meg,
a mikor akar!… A ki urad és parancsolód, ő rendelkezik, és te
engedelmeskedel!… Nincs igazad, ez borzasztó. Annál borzasztóbb, minél
gyöngédebb, minél szerelmesebb az a másik. És nem is panaszkodhatol.
Mert eladtad magadat. Ha a tisztességért is, de eladtad magadat.

Margit nem értette ezt a váratlan ellenvetést.

– Te, mutatok neked valamit – szólt Bella.

És kivett a zsebéből egy összegyürt levelet.

– Olvasd.

Margit átvette a levelet és olvasni kezdte a következőket:

»Bella,

Engedje meg, hogy egy pár szál virágot küldjek önnek, hirmondóul a
messzi földről, a hol most is, mindig és örökkön, csak önre gondolok.

Engedje meg emlékeztetnem, hogy van a világon egy ember, a ki oly
mélységesen szereti önt, a mint ember csak szeretni képes, s a ki
végtelenül, kimondhatatlanul boldog volna, ha ön feleségül menne hozzá.

Engedje meg eszébe juttatnom, hogy ha nem is volt hozzám biztató szava,
mégsem fosztott meg minden reménységtől; hogy meghagyott számomra egy
ábrándot, a mely ma egyedüli hűséges társam hideg otthonomban.

Engedje meg tudatnom, hogy az a nehézség, a melyről szó volt köztünk, s
a mely eddig utjában állott legszebb terveimnek, ma már – volt, nincs;
hogy életemnek sorsa egyedül és egészen öntől függ.

És kérnem, és rimánkodnom, még egyszer, ujra, mindig.

Ó, ne feleljen, ha válasza nem az, a miért könyörgök! Hagyjon meg egy
parányi, egy utolsó reménységet! És ne küldje vissza szegény, elhervadt
virágaimat.

Örökre hive:

_Strachwitz_.«

Margit csöndesen összehajtogatta a levelet, aztán fölnézett Bellára:

– A katona? – kérdezte halkan.

– Igen, az. Hiszen beszéltem róla.

– És a nehézség, a melyet emlit?

– Hát a kauczió. Mi lehetne más, mint a kauczió?! Egyéb bajához ez is
nagy gondot okozott szegény fejének. Hanem ma már ez nem akadály. A
multkor a huga irt Gabriellának, kérve őt, hogy igyekezzék engem
meglágyitani. Ebben a levélben közölte Gabriellával, hogy ő hajlandó kis
örökségüknek rá eső részéről lemondani, csakhogy bátyjának a kaucziója
végre együtt legyen. Erre czéloz a főhadnagy is.

– Szegény ember!

– Ó, ne kicsinyeld! Nagyon derék ember az! Mondhatnék róla egy pár
históriát, a minőket ritkán hallani. És hozzá tehetném, hogy: ő az az
ember, a kit a világon a legtöbbre becsülök…

– Ah, tehát a felelet nem olyan könnyü?!…

– A felelet? Nem fogok neki felelni. Talán a legokosabban tenném, ha
visszaküldeném neki a virágait. Miért várakozzék hiába? Nem, nem tudom
szeretni. Pedig igyekeztem rábeszélni magamat, mert hisz olyan derék,
nemeslelkü ember! De ugy látszik, én szivtelen vagyok. Hiu, képzelődő,
ábrándoknak élő kis személy. Nem tudom, hogy mért nem szeretem. Talán
azért nem, mert egy cseppet se magasabb, mint én. Milyen furcsa az élet!
Meglehet, ha két ujjnyival nagyobb volna: imádnám. Pedig nem képzelem,
hogy annak, a kit én szeretni fogok, okvetetlenül valami hosszu
legénynek kell lennie. Csak azt tudom, hogy ugy fogok ránézni, mint egy
istenre. S a tiszteletreméltóság magában még nem tesz rajongóvá.

– És ezzel ki van mondva a főhadnagy halálitélete?

– Ó, ne beszélj ilyen könnyelmüen erről a nagy és komoly dologról! Engem
egész napra szomoruvá tett ez a levél. S megvallom, a Gabriella szavaira
gondolkozóba estem. Gabriella jobban ismeri az életet, mint én. És ő azt
erősiti, hogy a komoly és tiszteletre méltó férfiakhoz kell feleségül
mennünk, nem ahhoz, a kibe belé szerettünk; azt mondja, hogy attól, a
kit szeretünk, óvakodnunk kellene, mint a bolygótüztől, mert nem tudni,
hová visz. Már pedig ő tudhatja; a fején történt szegénynek.

– Az bizonyos, hogy nem mindig a szerelmi házasságok a legboldogabbak.

– És mégis, én bennem tiltakozik valami – nem tudom mi – ez ellen a
tanitás ellen. Ne mondj ellent; belátom én azt, hogy ezt a házasságot
visszautasitani esztelenség. Te nem tudod azt, hogy mi milyen szegények
vagyunk. Mi sokkal szegényebbek vagyunk, mint mutatjuk. És
elképzelhetetlen az, hogy mi vár én rám, különösen, ha Gabriella hamar
talál meghalni. Tudom, hogy ha ma választok férjet, és ha választásom
egy jóravaló emberre esik, ez magát a nyugalmas, a biztos jövőt jelenti.
Róbert maga is szegény ember, az igaz; de annyija éppen van, hogy el tud
tartani egy feleséget. Meggondoltam én a dolgot jól, mert nem vagyok
olyan szeleburdi, a milyennek látszom. De beszélhettek akármit, én
bennem fellázad valami arra a gondolatra, hogy eladjam magamat. Mert
hiába minden okoskodás: férjhez menni ahhoz, a kit nem szeretünk, akár a
nyugodt, tisztes jövőért is, annyi, mint eladni magunkat. Én nem vagyok
eladó.

Pár pillanatig hallgatott; majd hozzá tette:

– Aztán meg én szépnek, ragyogónak képzeltem az életemet; nem akarom
lemondáson kezdeni.

– És igaza van – szólt Margit. – Magácska nem a lemondásra született,
mert akkor az Isten nem teremtette volna ilyen csodaszépnek, ilyen
elragadónak!

– Ne bókolgass, kis udvarlóm, hanem mondd, szoktál-e te álmodni? Lásd,
én mindig álmodom, és mindig nagyon szépeket szoktam álmodni. Álmomban
tündérszép vidékeken, és mesés fényü városokban járok. A pázsit, melyen
járok, sima, mint a bársony; s a paloták csillognak, mint a gyöngyház.
Álmomban gyémántjaim és drágaköveim vannak, meg gyönyörü ruháim, a
melyek nem földi szövetekből készültek. Különös zenét hallok, mely semmi
ismert muzsikához nem hasonlit; a levegő oly balzsamos, mintha
illatszerekkel volna tele; és szineket látok, sokféle csodálatos,
gyönyörü szint, a minő tán nincs is a világon. Álmomban mindenki imád, s
minden kivánságom rögtön teljesedik. És vőlegényem is van, a ki nagyon
szeret; különös vőlegény, szép és félelmetes. S a vége mindig az, hogy
meghalok; de oly boldognak érzem magamat, hogy nem fáj meghalnom.

– És ezt maga szép álomnak mondja!

– Természetesen. Oly édes érzések között halok meg!… Különben én előre
érzem, hogy igazán igy fogok meghalni. Mert, nem tudom miért, de érzem,
hogy én nem élek sokáig.

– Ó, ne beszéljen ilyen csunyákat!

– Beszéljek inkább a rajztanárról, ugy-e?

– Most meg már csúfolódik velem!

– Igaz, mondja csak, Margitka… Ez a rajztanár itt lakik a házban?

– Igen.

– Akkor hát nagyon szegény ember lehet.

– Valószinüleg.

– És maga, a ki tart attól is, hogy a szegény férjjel ujra kezdődhetnék…
hogy’ is mondta?… a rókatáncz…

– Nos?

– Mégis elmenne hozzá feleségül?

Margit a szemébe nézett Bellának és habozás nélkül felelt:

– Igen. Ehhez hozzá mennék.

– Akkor hát?…

– Nem. Legalább nem tudom…

– Ej, igazán kár, hogy nem néztem meg ezt az embert – szólt Bella.

Odakint csengettek. Megérkeztek Beliczkyék.


V.

A rajztanár felment a lakására és öltözködni kezdett.

Előszedte az esti öltözékhez szükséges ruhadarabokat, szemlét tartott
köztük, s talált egy frakkot, melyet kifogástalannak itélt. Fiatal ember
volt még; érdekelték ezek a részletek is. A földi hivságok teljesen
lefoglalták a figyelmét.

Azon törte a fejét, hogy hol vannak a báli inggombjai?

Régen nem használta már ezeket a gyerekességeket. Mikor utóljára letette
őket a kezéből, azt gondolta, hogy soha se lesz többet szüksége rájok.

Kinyitogatta összes fiókjait, bevilágitott a gyertyával szekrényének
mindegyik polczára, sorra tanulmányozta az öltöző asztalkáján heverő
skatulyákat és tégelyeket; szóval igen nagy keresésben volt.

S egy perczig elfelejtkezett magáról. Nem vette észre, milyen különös
foglalkozással tölti az idejét.

Hanem a mint nagy kutatásai közben tekintete a tükörbe tévedt s
megpillantotta benne azt a sürgölődő embert, a ki egy gyertyával a
kezében oly szörnyen komoly arczczal járt-kelt a szobában, egyszerre
észrevette magát.

– Milyen bolond vagyok!… Hát kellett az nekem, hogy igy bele lovagoljam
magamat ebbe a bálba?!… Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!… És mit
töröm én magamat azért, hogy oda lenn megtánczoltassak egy kisasszonyt,
a ki nekem sem ingem, sem gallérom?!… Mintha nem volna egyéb dolgom!

Részvéttel nézte végig a félig kész képeket, melyek a homályban egymás
mellett szomorkodtak, s elmosolyodott.

– Ó, be megszállott egyszerre a nagy buzgalom! – gúnyolódott
magamagával. – Ez talán az ihlet?! A rég óhajtott, a titokzatos ihlet!…
Hogy igy megtaláltam irigyelni magamtól egy czéltalan szórakozást!
Mintha nem volna minden mindegy! Eh, menjünk tovább.

És mialatt öltözködését bevégezte, igy tünődött magában:

– Végre is, csak ugy teszek, mint az egész világ. Mert hiszen édes-kevés
ember van olyan, a ki rendesen azt cselekszi, a mi a legkedvesebb
előtte. Az egyiknek nincs más öröme, csak a gyermekei. Csak akkor érzi
jól magát, ha bele tekinthet porontykái mosolygó szemébe, hallhatja édes
gügyögésüket, és csókolhatja bársony arczocskáikat. Az ám, de
biztositania kell ezeknek a porontykáknak a jövőjét. És a szegény ember
fut, fárad, izzad; dolgozik délelőtt, délután és éjjel; értekezik,
üzérkedik, marakodik mindenféle idegen emberrel nap nap után, mindig
csak a holnapnak élve; s nem veszi észre, hogy az élet elillan; hogy
meghal, mielőtt czélját eléri. És meghal a nélkül, hogy valaha együtt
volna a gyermekeivel. A másik az élvezetek embere; a krajczáros
élvezetek bolondja. Csak a gyomrát szereti, vagy él-hal az asszonyokért.
Igen ám, csakhogy még ez a fölötte mérsékelt epikureizmus is sok pénzbe
kerül. És öli magát, és kinlódik, és hajszolja, vadászsza, kergeti a
pénzt. Sietve eszik, s alig nyeli le az utolsó falatját, nyargal tovább.
Szenvedélyére nem jut csak egy félórája, két üzlet között. És leőrli az
életét, a nélkül, hogy szenvedélyének hizelgett, s énjét dédelgette
volna. Csak bolonddá tette magát. A harmadik csak ábrándoknak él, s
naphosszat robotolja a kényszermunkát, epéskedve az egész világgal, csak
azért, hogy mikor elfáradva, megtörve lefekszik, ábrándjaival aludhassék
el. És igy a negyedik, meg az ötödik, a hányan vannak, le egészen
hozzám, a ki elhatározom magamban, hogy csak egy öröm van a világon: a
remeteség, a magányosság békéje, s ebben a szent meggyőződésben ugy
szaladgálok a szobámban, mint egy versenyló, csak azért, hogy
megtaláljam a báli inggombjaimat, s kifogástalanul jelenjek meg egy
mulatságon, a hol egy lelket se ismerek, megtánczoltatni egy
kisasszonyt, a kit miattam elvihet az ördög!

Hanem azután perbe szállott magával:

– Szegény vén fiu, te csak azt akarod elhitetni magaddal, hogy téged
senki és semmi se érdekel a világon. Pedig hát – bolondság! Csak azért
mondod, hogy: »Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!«… hogy hozzá
tehesd: »És mi közöm nekem ehhez a szép leányhoz?!«

Mintha bizony az asszonyi szépség olyan közönséges valami volna, hogy
ezentul nem tudna érdekelni téged, téged, a kinek a Szép volt a
bibliája!

Igaz, hogy egy szomoru órában lemondottál az álmaidról. De hát lehet-e
az álmakról végkép lemondani?!

Eh, szürke minden oktalankodás, a mint hogy szürke minden okoskodás is.
Gretchen többet ér minden bölcseségnél. Menjünk tánczolni!

Lement Grunovszkyékhoz, a hol már várták. A Beliczky-család nem tudott
hová lenni a kiváncsiságtól. S a mikor belépett a szobába, a rajztanár
kiolvashatta a Frida kisasszony tekintetéből, hogy: »Ez az, a kit meg
kell fogni.«

Kedve lett volna visszafordulni, annyira megsajnálta Margitot. Talán
jobb is volna egyszerre kiábránditani azt a vén bolondot, mint meghagyni
a szerencsétlen gyermeket szánalmas helyzetében, mely olyan megalázó
lehet rá nézve!

Bella már nem volt ott.

Grunovszky bemutatta fiatal barátját; Beliczkyné el volt ragadtatva.

– Ah, kegyed rajztanár! Én imádom a rajztanárokat! Ismertem egyet,
nagyon regényes ember volt, s rendkívüli körülmények között halt meg.
Régen történt, még a krimi háboru idején. Kegyed persze nem emlékszik a
krimi háborura! Látom, sokkal fiatalabb ember annál. Elég az hozzá, a
krimi háboruban történt, hogy egy golyó kétfelé szakitotta. Kétfelé
szakitotta, valósággal kétfelé. Vizloczkinak hivták. Különben elmondom
majd az egész történetet, nagyon érdekes. A bálban majd elmondom…

– De, mama! Ezt az urat mindez nem érdekli!

Frida villámokat szóró tekintettel utasitotta rendre kedves mamáját.

Beliczky mama megjuhászodott.

– Bocsánatot kérek, ha talán untatom… De nem tudom miért, első látásra
is olyan bizalmat érzek ön iránt!… Szeretem a fiatal embereket. Ó, csak
a fiatalok kedvesek. Az öregek önzők, ridegek, száradt szivüek!…

– Mama! Mama!

– Ó, Frida, te ma olyan türelmetlen vagy! Bocsássa meg neki, kérem,
tűrhetetlen ideges fejfájása van. Ó, a szegény gyermek!

Konrád nevetett.

– Fridának mindig ideges fejfájása van, mikor bálba megyünk. Előre fájul
meg neki a feje, hogy később ne legyen feltünő.

– De Konrád! – ezt már egész kórus zengette.

A Frida migraine-je miatt egy pár perczig még odafenn maradtak. Mikor
aztán a rajztanár kellőképpen tudomásul vehette, hogy nem csak ő rá
vártak, Frida megadta a jelt az indulásra.

Grunovszky vakitó vatermörderével és ujonnan vasalt czilinderével,
melyet balkezével kaczérul tartott sovány lábához, ragyogó jelenség
volt. Rokokó-kecsességgel hajlott meg Beliczkyné előtt, s olyan
kecsesen, olyan ünnepélyesen nyujtotta neki karját, mintha Leszczinszka
Mária királynőt vezette volna az udvari bálba.

– Gyermekek, előre! – vezényelte.

A rajztanár karjára füzte Margitot s megindult a Beliczky-csemeték után.
Jó éjszakát kivántak Vandának, s kiléptek a folyosóra.

A hogy’ az ajtó kinyilt, alulról fölhangzottak a _Szerenád_-keringő
akkordjai. Az első emeleten már nagy volt a sürgés-forgás.

A levonulásnak óriási közönsége volt. A folyosó, a lépcsőház, az ablakok
mind telidestele. A rengeteg kaszárnya-épületben jóformán csak fiatal
lények laktak (az öregebbek sietve szoktak belőle átköltözködni arra a
nagyobb, fehér kövekkel teli lakóhelyre, a hol csak egyszer kell házbért
fizetni) s ezek a fiatal lények nem engedhették el maguknak az ingyen
látványosságot.

Margitot máris elfogta a lámpaláz. Nem látott egyebet, csak azt a
temérdek fejet, mely mind őt nézte, s köztük a Terka kedves arczát.
Terka boldogan integetett feléjük, s ez kedvező előjelnek tünt fel az
elkábult Margit előtt.

Nem tudta, hová lép, de erős kar vezette. Mikor leértek, elsötétült
előtte az egész világ. Nem látott semmit, s ijedtében behunyta a szemét.
A halló érzéke is, mintha egyszerre elgyöngült volna; nem hallott
egyebet, csak valami sajátságos zsongást, a zene s a tánczzaj, meg a
mindenféle beszéd, lárma és zsivajgás keverékét, eltompulva,
meggyöngülve, mintha mind e hangok távolról érkeznének hozzá. Érezte,
hogy karjából kifüződik az a kar, a mely hozta, ugy tetszett neki, hogy
magához ragadja valami rendező s elszakitja a többiektől, azt hitte,
hogy az a sok, előbb oly fojtott hang, mintha csak szabadon eresztették
volna ő rá, hirtelen neki zúdul, hallotta, hogy valaki elrikkantotta
magát: »Ej, haj, soha se halunk meg!«… egyszerre roppant fényesség – s
ott volt a bálban.

A nyájas rendező azokat az ismert udvarias szavakat suttogta a fülébe,
melyeknek éppenséggel semmi értelme sincsen, s melyek ezért fölötte
alkalmasak arra, hogy segitségükkel két idegen tökéletesen megértse
egymást. Margit halkan, elfogódva felelgetett, mint egy menyasszony;
maga se tudta, mit.

Félálomban volt, s nem tudott magáról egyebet, mint hogy leültették. Egy
nevet kiáltottak el előtte, s ugy tetszett neki, mintha valaki azt
parancsolná neki, hogy tánczoljon.

A rendező nyakon fogott egy fiatal embert s bemutatta:

– Patay ur.

Margit öntudatlanul siklott végig a parketten a Patay ur megbizható
karjai között. A terem tulságosan kicsi volt s temérdeken tánczoltak
benne. Margit érezte, hogy elvész a tömegben. Nem látott mást, csak
kivágott vállakat, repülő fecskeszárnyakat és klakkok rengetegét.

Csak akkor tért magához, mikor egyszerre ismét azok közt az ismerős
karok közt találta magát, a melyek ide hozták. A hogy’ belenézett a
rajztanár derült, mosolygó kék szemébe, nyugodtabbá lett. Igaz, hogy ez
nem is repitette olyan vadul, mint az a másik. Olyan gyöngéden, olyan
vigyázva vitte a karjaiban, mint a hogy’ egy gyermeket szokás, a kit el
akarnak altatni.

– Tudja-e, hogy múlik a lámpalázam?! – hálálkodott neki. – Nézze, már
tájékozom magamat. A czigányok a bejárattal szemben, egy emelvényen
játszanak. Jobbra a buffet, balra a kör többi helyiségei… És ebben a
pillanatban megkülönböztetem már az egyes alakokat is. Az imént még csak
önt láttam. Nézze, az a kövér kisasszony, a kit annyian állnak körül s a
kit a középen unatkozó gavallérok mind egy szálig merészen ágyuznak a
tekinteteikkel, az, ugy látszik, a bál-királynő… És az a szürke szakállu
uri ember, a ki mindig bólingat a fejével, mintha helybenhagyásával
kisérné a tánczot…

– Az a kerület képviselője. Szegény, nagyon szeretne otthon lenni.

– Meg az a másik, a ki azzal biztatja magát, hogy soha se hal meg?…

– Az Garzó Lajos ur, a főrendező. A kör saját külön mókás embere. Nem
ajánlom, hogy tánczoljon vele. Már vagy három kisasszonynak lépett a
lábára…

– Nini, a papa is tánczol.

– Igen, Fridával.

– Ez érdekes. Jöjjön, pihenjünk egy kicsit. Üljön le mellém.

De alig ültek le, egy rendező suhant el mellettük, a ki röptében
elfogott egy éppen szabaddá vált tánczost s áldozatát egy biztos
mozdulattal oda penderitette Margit elé.

– Nagysád! Patay ur…

Patay ur ugy tánczolt, a hogy’ más ember dohányt vág. Részvétlenül,
hidegvérrel, de kitartással. Nem ismerte fel Margitot, s ugy látszott,
hogy a tánczosnő közömbös előtte. Margit éppen igy volt vele s nem is
igen hederitett rá. Az apját nézte, egyre aggodalmasabb tekintettel.

Grunovszky gyönyörüen tánczolt, könnyen, kecsesen, mint a régi iskolából
való tánczmesterek. Táncza oly feltünő ellentétben állott egész
külsejével, hogy a közelebb levők megálltak és nézték. Grunovszky erre
mesterfogásokat kezdett mutogatni, s Frida segédkezett hozzá. Margit le
nem vette róluk a szemét. Félt, hogy a régen eltemetett titok ki fog
derülni.

A rajztanár ezalatt sietett menekülni Beliczkynétől, a ki Vizloczkijával
már eljutott a krimi háboruba. De mielőtt biztos területre ért volna,
valaki a vállára tette a kezét.

– Jó estét, Biró ur! – szólt a valaki, a kiről szinte lerítt az előkelő
származás, mert az r mássalhangzót azon a módon rezegtette, mely a
monokli-viselés után legbiztosabb jele a kitünő nevelésnek.

– Ej, ön az!… Alig ismertem meg!…

Fogalma se volt róla, hogy kivel beszél.

– Igen, azelőtt hordtam a szakállamat. De remélem, emlékszik rám?!
Balajti Horácz, pénzügyminiszteri fogalmazó!

– Már hogy ne emlékezném! Csakhogy azelőtt…

Azt akarta mondani, hogy Balajti ur azelőtt a régi miniszterét
maszkirozta, most meg az ujat. De jobbat gondolt.

– Mondja csak, Biró ur, kegyed ismeri azt a kis lányt, a ki amott
tánczol?

És egyet szabaditott a nyakán, mely egy Torquemádára emlékeztető
gallérba volt börtönözve.

A rajztanár végre rájött, hogy Margitot kérdezi.

– Ó, hogyne ismerném! Igen derék kis lány. Kétezer hold, árva.

Balajti ur levette a monokliját és kecsesen legyintett vele. Igy
tisztelegnek az őrök fegyvereikkel, mikor egy-egy királyi felség halad
el mellettük.

– Akarja, hogy bemutassam neki?

– Kérem.

– De meg kell vallanom, hogy nagyon elkényeztetett kis teremtés. A
szellemességnek semmi értéke előtte. Az ő számára csak tánczosok
léteznek.

– Ugy?! Majd megerőtetem fáradt porhüvelyemet.

– Tegye meg, kérem. Addig is engedje meg, hogy szerencsét kivánjak
önnek…

– A valutáról irt tanulmányomhoz?

– Természetesen.

Magában azt a csodásan erős akaratot bámulta, a melyet most ismert meg
Balajti urban. Régente esküdni mert volna, hogy a fogalmazó ur soha se
tanulja meg azt a racscsolást, a mely természetesnek hallatszik, – és
ime mily tökéletesség!…

Margitot hazaszállitották, s Patay ur tovább állt robotolni. Mert alig
tett két lépést, máris áldozatává lett a rendezői könyörtelenségnek. Az
előbbi jelvényes ur elfogta, s oda czipelte egy régóta üldögélő sárga
ruhás hölgyhöz:

– Nagysád! Patay ur…

Margit nagyot nézett, mikor a rajztanár engedelmet kért, hogy egyik
legjobb barátját mutathassa be, s meglepetve fogadta el a Balajti ur
karját.

Hiszen pompásan megy a dolog! Eddig még nem ült egy perczig se; s itt
éppen nem olyan szemmel néznek rá, mint azon a szomoru emlékezetü
majálison. Ugy látszik, ezek mind az ő világukból való emberek; a
képviselő ur olyan előkelőség köztük, mintha maga a Dalai Láma volna. A
beszélgetés hangja kedves; a vendégek könnyen ismerkednek s nem
méregetik egymás viszonyait. Ime itt még a miniszteri fogalmazók is, a
kik másutt mintha nyársat nyeltek volna el, milyen leereszkedők!

S Margit boldogan felelgetett tánczosa lehetetlen kérdéseire. A
fogalmazó ur igen csodálkozott, hogy tánczosnője nem a vidékről való.

– Nagysád talán rokona a _Pieta_ festőjének? – kérdezte.

Margit nem tudta, hogy ki a _Pieta_ festője. De nem is törődött vele. E
pillanatban valami egyéb foglalta le a figyelmét. Az apját figyelte, a
kinek a viselkedése semmi jót se jelentett.

Grunovszky összesugott két-három rendezővel, s Margit látta, hogy a
halhatatlan Garzó intett a czigányoknak, hogy a keringőt hagyják abba.
Grunovszkyt oda vitték a kövér kisasszonyhoz, s az egyik rendező harsány
hangon kiáltotta ki, hogy közkivánatra nagy mazur következik.

Margitot elfogta a gyávaság. Féltette az inkognitót, s hirtelen
elhatározta magában, hogy megtagadja az apját. Valami különös előérzete
volt, hogy az éjszaka nem fog botrány nélkül mulni el. Egyszerre roppant
vágyat érzett haza menni, de a kisérőihez nem mert közeledni. A
rajztanárt nem látta sehol. Bizonyosan tánczosokra vadászik szegény.

Bemenekült a toalett-szobába.

A toalett-szoba ablakai nyitva voltak. Szép októberi est volt; a
_season_-t a Polgári Körben nem vették olyan szigoruan.

Margit felláthatott a harmadik emeletre. Valami árnyék sétált odafenn.
Talán Vanda. Milyen jó volna otthon lenni! Félt, s nem tudta, mitől fél.

A czigányok már javában játszották a nagy mazurt. Szeretett volna
rejtekéből kikandikálni, de tartott tőle, hogy rátalálnak. A szive
sebesen dobogott. Sejtette, hogy odaát valami komédia játszódik le,
melyben apja a főszereplő.

Ó, be jó volna odafenn lenni!

Vége volt a nagy mazurnak is, s egyszerre nagy zsivajgás támadt a
tánczteremben. Mintha mindenki egy helyre tódult volna. A czigányok
valami különös tánczdarabot huztak, melyet alig lehetett hallani a
beszéd és a nevetés zajától.

Margit nem állhatta tovább. Odament az ajtóhoz és benézett a szálába.

A cachucha! Az apja a cachuchát járta Beliczky Fridával, a ki csak
jelezte az őrült mozdulatokat.

Mindenki őket nézte. Grunovszky mögött egy hatalmas termetü, zömök ember
állott (látszott rajta, hogy a sertés-szállások tájékáról jött ide), a
ki oda volt a nagy lelkesedéstől. Ugy nevetett, hogy a könnyei is
csorogtak belé.

Margit érezte, hogy az arcza biborszinüvé válik.

Mikor a mutatványnak vége volt, az egész közönség tapsolni kezdett. A
képviselő is tapsolt. A kőbányai ember pedig oda lépett Grunovszkyhoz,
nagyot ütött a vállára, s azt mondta neki:

– Ön nagyon derék ember!

Margit látta, hogy a két ember karonfogva megy át az étkezőterembe.
Grunovszky éppen félakkora volt, mint a kőbányai; s a jelenetet az egész
sokadalom igen mulatságosnak találta.

A leány azt hitte, hogy elsülyed szégyenletében.

Valaki a nevén szólitotta:

– Margit!

Beliczkyné volt.

– Már egy fél órája keresünk. Miért bujtál el?

– Nem telt kedvem a komédiában. Aztán meg fáj a fejem. Szeretném, ha
haza vinnének.

– Mi jut eszedbe, mikor olyan pompásan mulatunk!

– Jó. Majd haza kisér az, a ki ide hozott.

Éppen szembe jött vele.

Margit elébe sietett. S a mit ezelőtt meg nem mert volna tenni a
világért, egyszerüen, minden szó nélkül, bele kapaszkodott a karjába.
Maga is elcsodálkozott a bátorságán.

– Rosszul érzem magamat – szólt hozzá. – Szédülök. Vigyen haza, kérem!

Aztán halkabban hozzátette:

– Látta? Mily szégyen!

Szükségét érezte, hogy bizalmas legyen valakihez. A keserüség erősen
fojtogatta a torkát.

S kihez lehetett volna több bizalommal ezen a helyen, mint ahhoz, a ki
tudója volt családi nyomoruságaiknak?! Ez az ember legalább részvéttel
van iránta s nem fogja kinevetni.

Nem is csalódott benne. A rajztanár hangja ugyan egy pillanatra sem vált
melegebbé, de ismét azzal a gyöngédséggel szólt hozzá, a melylyel
jólelkü emberek beteg gyermekekhez szoktak közeledni.

Rajta volt, hogy megnyugtassa a kétségbeesett leányt. Bizonyitgatta,
hogy nincsen igaza. Hogy nem kell olyan szigoruan fogni fel a dolgot.
Végre is csak olyan házias mulatságon vannak, a hol sok minden szabad.
Az ilyen tréfák itt megszokott dolgok; hozzá tartoznak a mulatsághoz. A
vendégek legnagyobbrészt egyszerü emberek, a kik hamarjában igen
megkedvelték Grunovszky papát. S aztán a Grunovszky papa mókái csakugyan
mulatságosak. Társaságban az ilyen ember megbecsülhetetlen. És Margiton
kívül nincs itt egy lélek se, a ki megitélje a tréfáiért.

Végig vezette Margitot a termen, s megállt vele az étkezőterem
ajtajánál. A czigányok eljátszották a négyes bevezető akkordjait, a
tánczterem közönsége párokra szakadozva sétált fel s alá, csak odabenn,
a pezsgős poharak körül volt nagy csoportosulás. A középpont Grunovszky
volt.

– Pezsgőzik! – álmélkodott Margit.

Grunovszky papa csakugyan egy pezsgős poharat tartott a jobbjában, mig a
balkezével kecses mozdulatokat irt a levegőbe. A pezsgő elfelejtette
vele, hogy ő tulajdonképpen szegény ember, de a sziv embere; a pezsgő
felingerelte a képzeletét. A kőbányai ember nagy gyönyörüséggel
hallgatta, s koronkint nagyokat csapott az asztalra, hogy az üvegek csak
ugy tánczoltak bele. A többiek nevettek.

– Igen – szólt Grunovszky – én oly közelről láttam a megboldogult czárt,
mint most önöket. S bár nem óhajtanék dicsekvőnek látszani, meg kell
vallanom, hogy Ruszcsuknál személyesen tüzte mellemre a harczi
érdemrendet.

Margit búvában is elnevette magát.

– Az ám, tábori patikárus volt ott! – suttogta a rajztanárhoz.

– Ohó, nem engedem, hogy kijátszszanak! – szólalt meg hátuk megett a
miniszteri arczú fogalmazó. – A négyes az enyém!

Balajti ur követelte a jussát.

Margit ránézett a rajztanárra. Azt hitte, talál valami ürügyet, s
magához hóditja az ifju financz-zsenitől. Nem volt annak eszeágában sem
ilyes gondolat.

Ellenben, mint héja csapott rá egy halálra rekedt rendező, a ki az örök
Patay urat vonszolta feléje egy gránátos-termetü hölgy kiséretében,
vizavít keresve.

– Nagysád! Patay ur…

Patay ur megtörten rebegte, hogy örvend a szerencsének.

A rajztanár megkönnyebbült szivvel állott tovább Sajnálta ugyan
Margitot, a kin látta, hogy szabadulni szeretne Balajtitól, de az önzés
felülkerekedett benne.

Kezdte tulságosnak találni az áldozatot, melyet a kis lányért hozott.
Nagyon unatkozott, s nem akarta magának megvallani: miért.

A hogy’ ki akart illanni a tánczteremből, egy hirtelenszőke, jóképü
fiatal emberrel ütődött össze, a ki álmatagul kóválygott egyik teremből
a másikba, mint valami holdkóros.

Az alvajárót nagyon meglepte a találkozás.

– Nini, hát te hogy’ kerülsz ide?

– Én, én itt lakom a házban.

– Münchenben hittelek. De nemcsak én, hanem az egész világ.

– Itthon vagyok már egy fél esztendeje.

– És itt lakol, a hol a madár sem jár?

– Én itt. Jó fészek ez nekem. De hát téged mi szél hozott ide?

– Micsoda kérdés! Partit vadászok, mint a többiek.

– Te, a költő!

– Hja, barátom, ilyen az élet! Gazdag lányt kell találnom, hogy
kibérelhessek egy szinházat, s előadathassam a szindarabomat.

– Még mindig _Diogenes_?

– Még mindig.

– Te, ez a Diogenes már ugy megokosodhatott, hogy minden emberi beszéd
fölöslegesnek tünhetik fel előtte. S akkor minek a darab?

– Hadd el, éppen ellenkezőleg történt. Az öregség olyan bőbeszédüvé
tette, hogy az anyagomat most már sehogy se tudom beleszoritani öt
felvonásba.

– Mit gondolsz, ha a negyedik felvonásban belátná, hogy vizért menni se
érdemes és szomjan halna?!…

– Ne izgass, kérlek. Ez a _Diogenes_ még megőrjit. Egyszer már azt
hittem, hogy eltemettem. De hát az ember mindig visszatér…

– Lehetetlen! Mi az ördögöt csinálhattál te _Diogenes_ nélkül?!…

– Magas vigjátékokat. De ez volt csak az igazi tragédia! Képzeld, az
első vigjátékomra azt mondta az akadémia, hogy nem elég magas.
Összeszedtem minden tehetségemet s irtam egy még magasabbat.
Becsületszavamra mondom, nagyon szép darab volt. Olyan tartalmas, olyan
merész, olyan homályos, hogy a közönség semmi szin alatt se érthette
meg. Nem érthette meg más, csak az akadémia. S azt hiszed,
megkoszoruzták? Nem. Ez se volt nekik elég magas. Ekkor megirtam a
legmagasabb vigjátékomat. Ez már olyan magas volt, hogy magam se
értettem meg. Tudod, mi történt? Azt hittem, megüt a guta. Erre már nem
mondhatták, hogy nem elég magas, hát azt mondták, hogy nem elég mély.

– És most irod a mélyebbeket, meg a legmélyebbeket?

– Nem. Visszatértem _Diogenes_-hez. Beláttam, hogy ez az én remekművem.

– A mit a többiek még e viszontagságok után se akarnak belátni?

– Nem. Nem akarják belátni. Minő vakság! Megint visszautasitották. Még
Kolozsváron is visszautasitották. Tovább már csak nem mehetek
közönségért!

– Lámpával kerestél embert és nem találtál. Diogenest tehát még ma is
üldözi a végzete. És most partit vadászol, hogy kibérelhess egy
szinházat?

– Mit csináljak? Nem marad más hátra, csak ez, vagy hogy agyonlőjjem
magamat.

– Természetesen a szelidebb halálnemet választottad. És a vad, itt van?

– Itt. Az a kis kövér. Mindnyájan arra utazunk.

– Kik, mindnyájan?

– Hát az egész kompánia. Remélem, emlékszel még a kompániára? A kis
Depinyi, Legéndy Aurél, Ritter Géza, meg a többiek. A Margitszigeten
fedeztük fel, egy őrült majálison. És légyottot adott ide,
mindnyájunknak. Égi ártatlanság, barátom, égi ártatlanság! Egy
sertéshizlaló, két birtok a Bánátban, meg házak, annyi ház, mint a
polyva. Elég volna az egész kompániának.

– De hát hol van a kompánia? Eljöttetek, s a harcztért átengeditek
idegen kalandoroknak?

– Én már kidőltem, s most pihenek. Utóljára is, nem beszélhet az ember
órákon át, szakadatlanul, folyton csak Kőbányáról?! Égi ártatlanság, de
nekem tulságosan égi. Képzeld, egyetlen egy szindarabot látott egész
életében: _Niniche_-t. Vagy, a mint ő mondja: Niniczhét; Niniczhét,
barátom, nem _s_-sel, hanem _c_-vel és _h_-val!

– Majd kiművelődik, ha előadatod neki _Diogenes_-t.

– Gondold el, kérlek, a halhatatlanságban is hozzá kötve lenni egy
nőszemélyhez, a ki a magasba nem szállhat velem!

– És bambán áll vizednek a mélységei felett!

– Tempe és Kőbánya!

– Az eszmény és az erszény!… A szövetség mindenesetre érdekes lesz. Ha
ugyan el nem ütnek tőle a többiek. De hát hol vannak a többiek?

– A kis Depinyi itt alszik az olvasó-szobában. Mostanában már mindig
elalszik tizenegy felé. Pár év óta rettentően kopasz és rettentően
álmos.

– Még mindig »csak a nők!«?…

– Még mindig. A lelke romlottabb, mint valaha. De a test, barátom, a
test már kezd megtisztulni a földi salaktól. Annyira tisztul, hogy
szinte aggasztó.

– Hanem azért egyre sóhajt és egyre csettentget a nyelvével?

– A mig lélekzik… Itt van Ritter Géza is, de nagyon rosszul érzi magát.
Furcsa hely ez, barátom; itt senkibe se lehet belekötni. Ha a lábára
lépsz valakinek, bocsánatot kér tőled. És mindenekfelett nincs itt a
rendőrség. A mi barátunk pedig most már mód felett fásult. A hol nincsen
rendőr, ott ő nem tud mulatni. Az idők során Ritter Géza és régi
ellensége, a rendőrség, elválhatatlanokká lettek.

– Hát Legéndy Aurél?

– Barátom, nem ismernél rá. Legéndy Aurél nem a régi többé. Tökéletesen
oda van azóta, mióta a multja kiderült.

– A multja? Mi a tatár?! Hát multja is volt neki?!

– De még milyen! Mi csaknem sóbálványnyá váltunk, mikor rábizonyitották
a dolgot.

– Csak nem hamisitott váltót?

– Nem. Hanem emlékszel, hogy milyen nagyra volt a nemességével. A hányan
voltunk, mindannyian könyv nélkül tudtuk a nagy Legéndy-család
történetét. Ha önmagáról szólt, kifogyhatatlan volt a felvonó hidakból,
a czintermekből és a lefejezett ősökből; s nem tudott másról beszélni,
mint fegyverkovácsokról, rabonbánokról és gyulákról. Nos tehát, képzeld,
kiderült, hogy Legéndy Aurélt azelőtt Kopeczeknek hivták!

– Teringettét, ez sujtó lehetett!

– Azóta Legéndy Aurél tökéletesen összeesett. Hogy a költővel szóljak:
megtört benne az erély, s nem maradt meg szelleméből sem az egész, sem a
fél. Egy darabig azt hittük, hogy bele fog halni.

– Ugyan ne mondd!

– Majd meglátod. Csöndesen beszél és mindig bocsánatot kér, hogy
születni bátorkodott. Az bizonyos, hogy Kopeczeknek születni nagyon
rossz gondolat volt tőle. De a bünhődése csakugyan rettenetes. Olyan
alázatos és olyan igénytelen, a milyen lármás és követelő volt hajdan.
Jelenleg már csak multak árnya s »elhaló visszhang csupán«…

– S most azt terveli, hogy meg fogja aranyozni az elhomályositott
Legéndy nevet?…

– Mindnyájunknak ez a kis kövér a mentsvárunk. Ez az utolsó kisérlet.
Meg vagyunk kopva, barátom, nagyon meg vagyunk kopva.

– De azért te, te csak a régi vagy?

– Mit értesz ez alatt?

– »Hahogy hivem maradtál?«… mint a költő énekli.

– Még kérdezheted?! Hiszen tudod, hogy tűzbe-vizbe mentem volna érted!

– Éppen arról van szó, mert a tűzbe kell menni. Be akarlak mutatni egy
csinos kis leánynak, s a kérésem nem kevesebb, mint hogy ne tágits
mellőle, hanem mulattasd és különösen tánczoltasd, mihelyt látod, hogy
nem igen akad más vállalkozó. Nagyon művelt kis lány; elmondhatod neki
_Diogenes_-nek a meséjét.

– De legalább gondoskodol róla, hogy felváltsanak?

– Hogyne. Én magam is felváltalak koronkint. Aztán életre keltem a
többieket is. Négy tánczos ugy is sok volna egyszerre a kis
kövéreteknek.

– Bölcsen beszélsz, mint Diogenes. Számithatsz rám. Ugy fogok tánczolni,
mint egy kadét, a kit az ezredes rendelt be, megforgatni a
kisasszonykáit.

– Megszolgálom. Ott leszek majd az első előadáson.

– Köszönöm. Elérzékenyitesz.

A négyes éppen véget ért. A rajztanár karon csipte a költőt, s czipelte
Margithoz.

– Margit kisasszony, engedje meg, hogy bemutassam a legjobb barátomat.
Marosy Gusztáv, iró…

– Ó, olvastam a verseit.

A költő meg volt hatva.

– De hisz ez nagyon derék kis lány! – susogta a rajztanárhoz.

– Különös teremtés – sugta vissza amaz. – Rajong mindenért, a mi
szokatlan.

Balajti ura felsőbbség mosolyával vonult tovább. A rajztanár egy-két
szóval még figyelmébe ajánlotta Margitnak a bölcs megéneklőjét, aztán
megnyugodva ment ujabb vadászatokra. Tudta, hogy jó kézben hagyja
Margitot.

– A ház kigyulhat, de ez a fiú az állomáshelyén marad – biztatta magát.

Hanem azért a kis Depinyit is felköltötte.

– Ébredj, Árpád fia!

– Mit akartok velem?… Ejnye, elbóbiskoltam egy kicsit… Mi az ördög?…
Kisértetet látok?

– Ne mereszd a szemedet, hanem gyere tánczolni, Don Juan! Olyan aranyos
kis teremtésnek beszéltem rólad, a minőt még nem igen láttál ebben a
bálban.

– Jó falat, mi?

– Ohó, hátrább az agarakkal!… Én nem szobacziczáról beszélek.

– De, kérlek!

– Tudom, a herczegnők… De most nem herczegnőről van szó. Hanem arról,
hogy tedd féltékenynyé a kis kövért.

– Hogyan? Azt is tudod! Ahá, már találkoztál valamelyikünkkel! Mindegy,
a gondolat nem rossz. De várj, hadd igazitsam meg a hajamat.

– Ezzel hamar készen lehetsz.

– Már megvagyok. A nők, barátom, nincs jobb iskola, mint a nők…
Megtanitanak rá, hogy az első ügyesség a világon: egy pillanat alatt
rendbehozni a hajunkat s a többi… Helyes. A kicsikét csak bizd rám.

Margit kezdte sokalni a rajztanár barátjait. Minduntalan ott volt
egy-egy uj tánczossal.

– Depinyi ur, jó barátom.

– Legéndy Aurél, régi jó pajtásom.

– Ritter Géza, a legrégibb barátom.

Ejnye be sok jó barátja van. Jó, jobb, régi, legrégibb. S mindez csak
ugy egyszerre. Mert rendesen hetekig se érintkezik senkivel s alig
mozdul ki a házból.

Szó sincs róla, ez a sok meghalt barátság mind az ő kedvéért támadt fel.
Mert hisz e nélkül ő is ugy járt volna, mint azok a hervadó hölgyek, a
kiknek a mulattatására az örök és egyetlen Patay ur van hivatva. A kiket
felváltva forgat meg egy derék Briaraeus, valószinüleg a belépő jegy és
a vacsora fejében.

Ha tehát nem árul petrezselymet s nem kénytelen megosztozni a még fiatal
gardedámokkal a tartalékos tánczoson, ezt csak a rajztanár
gondoskodásának köszönheti.

Margit nem örült ennek a nagy gondoskodásnak. Elégedetlen volt,
szeretett volna otthon lenni, hanem azért – maradt. Hogy miért, maga se
tudta volna megmondani.

A rajztanár sem volt megelégedve magamagával. Tisztában volt vele, hogy
elsiette a dolgát, s tulbuzgalom által tévedett, a mint az egyházatyák
szokták mondani. Oly feltünő szorgossággal igyekezett teljesiteni, a
mire vállalkozott, hogy Margitnak okvetetlenül észre kellett vennie ezt
a nagy figyelmességet. És igy a helyett, hogy szivességet tett volna
neki, udvariatlan, sőt kegyetlen volt iránta. Szolgálatot akart neki
tenni, és megalázta. Meg akarta óvni a szégyenkezéstől, és maga
szégyenitette meg.

– De hát minek is avatkozom a dolgába?! – évődött magában. – Hát kellett
nekem az, hogy ide jöjjek?! Elképzelhettem volna, hogy ilyen körülmények
között a jóakarat nem jó egyébre, mint hogy még rosszabbá tegye a
dolgot. Micsoda butaság volt tőlem, azt képzelni: hogy elég megjelennem,
és földeritek mindent, mint a nap! Mikor tudom, hogy szegény ember dolga
csupa komédia, s hogy a kis emberek erőködése mindig rosszul üt ki!
Mintha nem volna világos, hogy a szegénységben nem azok a nélkülözések a
legkellemetlenebbek, a melyekkel együtt jár, hanem azok az apró,
nyomorult bajok, melyeket a szegénység miatt mi magunk okozunk
egymásnak! Mintha még nem tanitott volna meg a sors, hogy a szegénység
maga soha se keserit el, hanem igenis az a másik szegény ember, a ki
pedig talán rajta van, hogy enyhitsen a bajunkon!

És szemrehányást tett magának, hogy mindezt nem gondolta el korábban,
akkor, mikor még megkimélhette volna magát is, meg azt a szegény kis
lányt is, egy nagy ügyetlenségtől.

Aztán meg nem tagadhatta el maga előtt, hogy rettenetesen unatkozik.
Erről ugyan nem tehetett, de azért ezt se bocsátotta meg magának. Mintha
nem tudta volna, miért jön ide. Hisz nem a jókedv csalta le, hanem
valami bolond, don quijote-i fellobbanás. Nincsen hát benne semmi
csodálatos, hogy itt, a naiv emberek tömegében, a hol csak az örömnek és
az ifjuságnak lehet helye, hogy itt is megtalálja magánosságának örökös
társát: a kedvetlenséget. Ezt ugyan előre is sejthette volna, s ha nem
tetszett a gondolat – ülhetne szépen otthon.

Nem áltatta magát. Ennek az oktalan, egyre növekedő kedvetlenségnek volt
egy uj szítója is. Az, hogy hiányzott itt neki valami, a mi se tegnap,
se tegnapelőtt, se azelőtt soha, nem hiányzott neki.

Egy ostoba szeszély. Az a szép leány. Az eleven Laura de’Dianti.

Miért is bolonditaná magát?! Igen, érdekkel tudná nézni ezt a tiziani
arczot, és ezt az észveszitő termetet, most is, tovább is, még sokáig;
és ha itt volna, bizonyára nem találná ilyen szintelennek, ilyen üresnek
ezt az egész mulatságot. És akkor talán egy perczre el tudná felejteni
kellemetlen osztályos társát: a kedvetlenséget.

Érdeklődve nézné, annyi bizonyos. S miért ne vallaná meg ezt magának?

Persze, csak mint egy szép képet. Mint magát az eredetit. Mert hogy az
eleven lény volna rá ily hatással… Ó, képtelenség! Attól ugyan távol
van! Oly távol, mint Gaea anyánktól az ürben tévelygő, szerteszét
hullott s kihült csillagok. Mintha nem volna már torkig mindenféle
szerelemmel! Mintha nem égette volna meg már elégszer magát! Mintha nem
tanult, nem okosodott, nem vénült volna máig! Mintha nem apadt volna ki
szivéből a földi szerelem forrása!

Igaz, hogy huszonnyolcz éves korában az ember semmiről sem bizonyos. De
ő védve van, mint ember csak lehet. Pánczél van a szive körül, mely jól
megóvja őt a föld leányai ellen. Pánczél vadhusból, szerelmi
nyomoruságok, szerelmi sebek kemény, durva forradásaiból.

Az ő szive csak egy szerelemnek van tárva: az égi szerelemnek. Annak a
földöntuli szerelemnek, a melylyel a Szép iránt viseltetik. A halott, de
formáiban örökké élő szép iránt… Az ő kedvesei a szinek és a vonalak.
Érdeklődésének egyedüli tárgyai: ezeknek a szineknek és vonalaknak
titokzatos, megérthetetlen, örökkön más és más alakulásai. S miért
restelné ezt magának megvallani?! Mert a pályatársai közt nem számit
többé?!… Igaz, hogy egyszer, életének legnehezebb órájában, már maga is
eltemette magában a művészt. De az ilyen halottak koronkint megfordulnak
a sirjaikban.

Igen, a művész volt az, a kit ez a váratlan jelenés megilletett. A
művész, a ki nem törődik vele, hogy azok az isteni formák egy élő lény
formái, s a ki átadja magát tiszta lelkesedésének, minden földi gondolat
nélkül, a Fra Angelico-k naivitásával.

S miért félni a nőtől, ha ő csak az ideált látta meg benne?! Pedig
érezte, hogy minden nagy biztonsága ellenére is, fél tőle és aggódik
magáért.

Nem tetszett neki ez a gyávaság.

– De minden tünődésnél többet ér egy czigarett! – biztatta magát, s
kiment a folyosóra, rágyujtani.

Odakinn Terka jutott eszébe. Bizonyosan fenn van még, és páholyából
gyönyörködve nézi az első emeleten mozgó árnyék-alakokat. Ki tudja,
talán számit is a tréfásan kért tánczra. Ez ugyan egy cseppet se volt
valószinü, de a rajztanárnak mégis megtetszett ez a gondolat. S mivel, a
mit szivesen teszünk, arra mindig találunk egy kitünő okot:
figyelmeztette magamagát, hogy egy férfi kis dolgokban is megtartja a
szavát.

Felment. És megdöbbent a sietségétől. Rajta kapta magát, hogy a gyors
lépcsőjárástól sebesebben dobog a szive.

Még fel se ért a harmadik emeletre, már megpillantotta Terkát. Ott
állott a Wormsék ajtajában s Bellával beszélgetett. A szép leány egy
zsámolyszéken ült, s alig látszott ki a nagy kendőből, melybe
burkolózott. Csak a balkeze volt szabadon, hogy czigarettázhasson. A
czigarett fellobbanó fénye meg-megvilágitotta az arczát.

A rajztanár megállt, nem mert tovább menni. Ugy tetszett neki, mintha
minden lépés, melyet tovább tesz, egy-egy elhatározó, végzetes lépés
volna; mintha valamivel távolabbról már kérdésessé válnék a visszatérés.
»Ez a gyávaság gyanus!« – biztatta magát. »Eh, semmi baj; de sohase jó
bolygatni az alvó szellemeket« – felelt a másik énje. – »Miért jöttél
hát?!« – »Bolondság!«

És visszafordult. Visszafordult, mint egy tizenhat éves fiu, a ki nem
mer a szép asszony ajtaján kopogtatni. Nagyon haragudott magára, és
elvégezte, hogy ettől a percztől fogva nem gondol többet az egész
népségre, sőt magára a nagy Tiziánra sem.

Mikor visszaért a Körbe, már a vacsoránál találta a társaságot. A
kőbányai meg a kis kövér egy hosszu asztalnál együtt ültek
Grunovszkyékkal, s ott voltak a lovagok is, mind egy szálig. Mióta a
képviselő eltávozott, ez volt a disz-asztal. Grunovszky egyre-másra
hozatta a pezsgőt s tüntetően tegezte a kőbányait. Mindenki ivott; csak
Margitnak volt fejfájása. De nem volt Fridának. Azt is elfelejtette,
hogy valaha fájt a feje, sőt ugy látszott, mintha teljesen elvesztette
volna a fejét. A kis Depinyi meg a pezsgő elfelejtették vele az egész
világot. Margit fehér volt, mint a fal, és hallgatott. Mintha tűkön ült
volna. Guszti hiába szavalta el neki _Diogenes_ nagy magánbeszédét, nem
volt hozzá egyetlen bókja sem. A többiek mind egyszerre beszéltek. A kis
kövér oly boldogan vihogott, mint husvéti locsoláskor egy nagyon
egészséges és nagyon szemérmetes leányzó, s Konrád, a ki meglehetősen
lármás Demokritosz volt, mély kamasz-hangon szekundált neki. Beliczky
mama, a kinek Frida tökéletes szabadságot adott, a Vizloczki regényét
beszélte el Balajti urnak mindaddig, a mig Grunovszky, engedve a
közkivánatnak, állathangokat kezdett utánozni. Ez a mutatvány
felköltötte az egész közönség kiváncsiságát. A czigányok kisérni kezdték
a rigó és a csalogány füttyét s a szomszéd asztaloknál zajosan
tapsoltak; a siker teljes volt.

Mikor a rajztanárt meglátta, Margit felpattant a helyéből és elébe
sietett.

– Adja a karját, kérem – szólt hozzá. – Beszédem van önnel.

Átmentek a tánczterembe, mely egészen üres volt. Csak a pódiumon
gubbaszkodott egy-két álmos czigány, a kiken meglátszott, hogy láttak
már emennél sokkal szebb éjszakákat is. A parket tele volt
ruha-foszlányokkal, szerte hullott legyező-darabokkal, s Margit mintha
látta volna rajta a gyermeki képzelődések roncsait is. Sehol egy
eltévedt pár se: csupán az egyik szögletben elmélkedett a mult időkről
vagy három takarékos gardedám.

Senki se zavarhatta meg titkos beszédjüket.

Margit arczáról már eltünt a fehérség. Piros volt, mint a bazsarózsa.

– Mondja csak, kérem – szólt a rajztanárhoz – van önnél elég pénz?

– Igen, kisasszony – felelt amaz kissé meglepetve.

– Az apám… nincsen magánál… És tudom, hogy nincs pénze. Már pedig én nem
akarom, hogy az az idegen vendégeljen bennünket… Kérem, fizesse ki
helyettünk azt a… pezsgőt.

Ugy mondta, mintha valami gyalázatos szót kellett volna kiejtenie.

– Vanda majd meg fogja adni önnek – fejezte be a mondókáját sietve.

A rajztanár áldotta a véletlent, hogy szolgálatára lehet Margitnak.
Bizony megtörténhetett volna, hogy ez a kérdés kissé zavarba hozza.
Igaz, hogy az ilyen esetekben nem szokott bálozni.

És jól esett az önzésének, hogy tehet valami szivességet ennek a szegény
kis leánynak. Bűnösnek érezte magát vele szemben. S ez ugyan
meglehetősen durva módja annak, hogy tisztázza vele a lelkiismeretét, de
hát ez is valami. Szerette volna azt mondani, hogy el van ragadtatva; de
alig mert beszélni, hogy valamikép távolról se illesse a leány
érzékenységét.

Óvatosan, félénk szavakkal nyugtatta meg, aggódva kerülgetve a
tulajdonkép mondani valót. Törte magát a kifejezésért, hogy két szóval
légiesen gyöngéd lehessen, s igyekezett ugy tenni, mintha ezt a dolgot a
legtermészetesebbnek találná a világon. Margit észre vette a jó
szándékot és hálás volt érte.

Ámbár sejtette, hogy ha valami, ez a nagy gyöngédség kétségtelen
bizonyitéka a rajztanár közönbösségének. Mert ha szerelmes volna, nem
félne attól, hogy a szó is megsértheti. A szerelmes ember képzeletében
nem fordul meg olyan, a mitől féltenie kellene a szeretett lényt
körülsugárzó dicsfényt; aztán meg a szerelmes olyan gazdagnak tudja ezt
a nagy érzését, hogy mindig képesnek érzi magát pazarul fedezni ebből a
gazdagságból a figyelmesség apró hiányait. A szerelmes nem fél az
egyenességtől s fölöslegesnek tartja a körültekintést.

És ez a gondolat nem hagyta békén. Valami kis ördög mozdulhatott meg a
fejében, mert a mig a rajztanár adta a vidámat, elhatározta, hogy: »No
hát, kedélyeskedjünk!«

– Aztán, hallgasson rám – szólt hozzá, mialatt visszatért vele az
asztalhoz – van még egy másik kérésem is. Tudja, hogy ön nem nagyon
dédelgeti az én kis hiuságomat?! Köszönöm a barátait, de talán ön is
elvihetne még egy vagy két fordulóra?! Gondolja meg, hogy engem itt az
ön menyasszonyának néznek és észreveszik, hogy, ime, a vőlegény felém se
néz és rideg, mint maga az Angol Bank!… Kérem, maradjon meg a
szerepében, hadd büszkélkedjem egy kicsit!…

– A szerep nagyon kedves, Margitka, ha a vele járó hivatal csak
tiszteletbeli is… De hát az én kis hiuságom?! Az semmi?! Ha nem
mutogatom magamat a legkevésbbé előnyös oldalamról… azt hiszem, az igen
természetes. Én tehát nem mutattam meg, hogyan tánczolok – már magáért
se. Nem akartam, hogy azt mondják: »Ejnye, a vőlegény már különb is
lehetne; sehogy se illik ahhoz a szép kis lányhoz!«

– Lárifári. Maga nagyon jól tánczol.

– Aztán meg, van a menyasszonynak nagyobb dicsérete, mint ha a vőlegény
oly vakon szerelmes, oly határozottan vőlegény, mintha már férj volna?!…

– Semmi ürügy. Tánczolni fog. Ne ijedjen meg. A souper-csárdástól
felmentem. Hanem egy négyes, az olyan, mint a limonádé. Semmi czimen nem
lehet visszautasitani. S ennek a táncznak a komolysága nem fog csorbát
ejteni az ön méltóságán.

– Ohó, maga most olyan valamit ajándékoz nekem, a mi már az enyém volt.

– Szép, hogy emlékszik rá.

– Maga rosszalkodik. Megérdemelné azt a bünhödést, hogy kiálljak magával
a terem közepére és bemutassam az én nevetnivaló csárdás-művészetemet,
magának nem annyira mulatságára, mint inkább szégyenére.

– Nem vállalom. A csárdás ezé a kopasz uré, a ki már is igyekszik fáradt
tagjait erre vonszolni.

Margitnak nem volt igaza. A kis Depinyi a harmadik és a negyedik pohár
között kitünően tánczolt. Igaz, hogy ez csak meteor-fény volt: egy
pillanatig tartott.

Mikor a rajztanár ismét benézett a tánczterembe, Margitot már a Ritter
Géza karján találta. És pedig kitünő kedvben. Szilaj volt, majdnem
kicsapongóan vidám. Ugy erőködött mulatni, hogy a rajztanárnak szinte
rosszul esett.

Nem akart ott maradni. Tovább ment, ki az előterembe. De itt se találta
helyét. Ugy érezte, hogy itt is fülledt, porral teli a levegő.
Kinyittatta az egyik ablakot; mind a két ablak az udvarra nyilt.

Vajjon ott van-e még az a másik?

Eh, lehetetlen. Az idő már éjfél felé jár. Azóta bizonyosan lefeküdt.

Hanem azért felnézett és megrezzent egy kissé. A czigaretta fénye még
mindig ki-kigyult időnkint.

Ugyan mit beszélhet Terkával olyan sokáig?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ó, volt elég mondanivalója. Nagyon belemelegedett a beszédbe. Terka egy
zsámolyon ült mellette, és hallgatta ájtatosan.

– Tudod, Terka, az nagyon szép idő volt. A kastélyunk heteken át
hangzott a czigánytól. Miénk volt az egész Erdőkürt. A testvéreim ott
voltak minden bálban. A kirakatok teli voltak az arczképeikkel és
mindenki ismerte őket. A szép Völgyessy lányoknak hire volt messzi
földön. Én akkor a Sacré-Coeurben voltam, a hol mindenki remegett tőlem,
és csak ugy hivtak: a kis démon. Mindenki félt a csinyjeimtől és a
kedves nénék nem győztek panaszkodni rám. Hanem az apám azért nagyon
szeretett. Engem szeretett a legjobban mindnyájunk közül, mert én voltam
a kicsi. És meglátogatott minden szombaton. Ó, micsoda öröm volt az!
Mindig hozott magával egy szekérre való játékot, és édességeket és
mindent; a többi lányok is örültek, hogy ha megjött. De én nem a
játékoknak örültem, hanem az apámnak. Te nem tudod, hogy ki volt az én
apám! Az én apám nem volt közönséges ember, az én apám hires ember volt.
És szép, a milyen szép emberek azóta nem is léteznek. A mikor meghalt,
az ujságok mind sokat irtak róla, mert az én apám nagy ember volt. És
szép, és jó, mint az Isten! Tudod, Terka, nekem nincsen szivem. És én
senkit se szerettem a világon. A zárdában mindenkit halálra
boszantottam. De az apámat imádtam. Ó, mennyire imádtam! Már hétfőn alig
vártam a szombatot. Hát még mikor vasárnapra elvitt magával! Olyankor
egész nap velem volt, elvitt mindenfelé, mert mindent megtett, a mit
akartam. És játszott velem, mint egy nagy gyerek. Egy szombaton nem jött
el értem. Vártam egy félórát, egy órát, két órát, három órát, nem jött.
Egyszerre kocsi érkezett; azt mondták, hogy értem jöttek. Bejött a
fejedelem-asszony és szelidebben szólt hozzám, mint máskor. Azt mondta,
hogy menjek haza, az apám beteg. Az apám beteg!… A kocsiban azt hittem,
hogy soha se érkezem meg. Mikor kiszállottam, láttam, hogy a
zsalugáterek mind le vannak eresztve. Felfutottam a lépcsőn. Ó, soha se
felejtem el ezt a lépcsőt, olyan nehezen tudtam feljutni rajta! Oda fenn
Gabriella és Erna sirva jöttek elémbe. Csak intettek, hogy mindennek
vége. Berohantam. És ott feküdt az apám holtan, holtan!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az az ember odalenn még egyre ott állt az ablakban, és hol a felhőket
nézte, hol annak a czigarettának a ki-kigyuló fényét.

Nem vette észre, hogy azóta már elhangzottak a négyes bevezető
akkordjai. Gondolatai elkalandoztak, messzire.

Margit meglepetve állt meg az ajtóban. Ugyan mit nézhet ott?

Megvárta, mig elmegy onnan, s látva, hogy a másik ajtón át megindul,
valószinüleg az ő keresésére – nem ment utána. Hanem oda ment az
ablakhoz. Felnézett és megtalálta, a mit keresett.

Az egész házban csak egy nő volt, a ki czigarettázott. S az a kis vörös
pont egyszerre mint nagy fényesség jelent meg előtte.

– Vagy ugy?! – szólt magában. – Hát ugy is jól van!

Hanem megbánta, a mit tett. Hadd fizetett volna az az idegen. Mikor
ugyis mindegy.

Megfordult, s a toalett-szobánál találkozott vele.

Margit megállt, katonás állásba helyezkedett, s aztán azzal a
komolykodó, furcsa mozdulattal, a mely oly kedvesen állott neki, mélyen
meghajlott előtte.

– Kérem, a négyes!…


VI.

Biró Jenő huszonhét éves lehetett, mikor a Quartier de l’Europe egy kis
szobájában, a hol esztendőkön át csak álmoknak és ábrándoknak élt, az
ismert kedves látomások helyett egyszerre csak váratlanul a rideg,
józan, rettentő Valóságot találta maga előtt.

A szörnyü jelenés oly hirtelen termett előtte, mint a hogy’ a villám
csap le a békés akolra. Egy nappal azelőtt még abban az öntudatlanságban
élt, a mely csak az aranykor embereinek adatott; s mélységesen meg volt
győződve, hogy az a Biró Jenő nevezetü isteni gyermek, a kit magával
hordoz, a kiválasztottak, a tünemények, a lángelmék közül való. Szentül
hitte, hogy ő a hatalmas, a kivételes lelkek egy utolsó mohikánja, a
kire nagy, igen nagy hivatás vár. És ebben a tudatban türelmesen leste a
Hóreb-hegyi megnyilatkozást, a mely majd felvilágositja utjai felől. Élt
napról-napra, mindig a jelennek, de folyvást csak a jövőre gondolva.
Várt és bizton hitte, hogy mindennap közelebb a nap, a mely rejtelmes és
csodálatos nap, de az ő napja lesz.

Egy pillanat s mindezeknek az álmoknak vége. Rájött, hogy ő huszonhét
esztendős koráig roppant nagy tévedésben élt. S egy másodpercz alatt
tisztában volt vele, hogy ebben a tévedésben elhibázta az egész életét.

Ezt a fölfedezést nem vezette be semmi különös esemény. Hogyan támadt
világosság a fejében, csak igy egyszerre, maga se tudta volna
megmondani. Csupán annyit tudott, hogy utólérte azoknak a hangulatoknak
egyike, a melyekben mintha felszabadulnának az összes, bennünk
rejtőzködő, gonosz szellemek.

Szép őszi este történt, átdőzsölt éjszaka s átaludt nap után.

Hat óra tájban kelt fel. A feje nehéz volt, a szive üres. A gyomra el
volt rontva.

Az alkonyat már széttárta szürke szárnyait.

Nem akart gyertyát gyujtani, s a félhomályban öltözködött fel. Az
ismerős tárgyak, melyek közepett élt, már felöltötték esti, sötét
ruháikat; s ebben az árnyék-mezben idegeneknek tüntek fel előtte. Nem
szokott otthon lenni este.

A ház csöndes, szinte kihalt volt; s káprázó szemének ugy rémlett,
mintha a szőnyegen csúfondáros kis manók játszadoztak volna.

Szörnyen fáradtnak érezte magát; kedve lett volna ujra lefeküdni.
Rágyujtott egy czigarettára, s kiment az erkélyre.

A Rue de Naples nappal is csöndes és elhagyatott. Ebben a pillanatban
csupa feketeség volt az egész utcza.

A kopasz kőfalak közt mintha csakis a sötétség ütött volna tanyát.
Otthona komor és elhagyatott volt, mint egy sirbolt. S mintha őt egyedül
felejtették volna ebben a sirboltban.

Odább, hatalmas hullámokban hömpölygött az élet árja.

Ellátott a Gare Saint-Lazarera. Az alagutak közt egyik vonat a másik
után dübörgött be a pályaház felé; ezek a siető szörnyetegek uj meg uj
hippogriffekkel találkoztak, melyek egyre-másra száguldoztak a
pályaházból kifelé, mindennapos utjokra. A Place de l’Europe-on kocsisor
kocsisort keresztezett; mintha ez volna a városrész szive, a hol minden
ér összefut, hogy ujra szétváljanak. A Rue d’Amsterdam meg a Rue de
Rome, mint két óriási hangyaboly, csupa nyüzsgés volt. Az emberár egyre
sürübben hömpölygött rajtok. Akármerre nézett, csak vágtató lovakat és
siető embereket látott. Az omnibuszok zsúfolva. És elhatott hozzá a
nagyváros zaja.

Megpillantott egy skatulya-csomóval megterhelt apát, a ki a szabad
kezével egy kis leánykát vezetett, s követte őket a tekintetével, a mig
eltüntek előle. Majd elnézte a közeli könyvárust, a ki roppant
sietséggel szedte össze az utczára kirakott lomjait, alig várva, hogy
ebédelhessen s eltehesse magát holnapra. És elmélázott rajta, hogy a
levélhordó, a ki reggel óta rójja az utczákat, mily gépszerü
gyorsasággal végzi gyilkos tisztét. Alig pillantott másfelé, amaz már a
tulsó végén volt az utczájának.

Hogy’ sietnek, hogy’ lótnak-futnak, fáradnak és izzadnak mindannyian! Az
igaz, hogy mindegyiknek van egy kikötője, a hová, munka végeztével,
érdemes megtérni. De mindezeknek egy munkában töltött nap s egy munkában
töltött élet van a hátuk megett. A régi lommal kereskedő könyvárus egész
nap adott és vett, a skatulyás ember reggeltől fogva törte magát egy
társaságért, melynek a vállalata neki valószinüleg Hekuba, s még a kis
leány is túl esett már az iskolai dolgozatok egész tiszteletreméltó
során. Csak ő az, a ki soha se siet, s a ki felett nyom nélkül tünnek el
a napok, a napok százai és ezrei. Csak ő nem törődött soha a rohanó
idővel, belebolondulva a halhatatlanságba.

És úgy tetszett neki, mintha nemcsak a napot, hanem az egész életét
átaludta volna.

Bizony, azokkal a félig kész képekkel, melyek porlepte vászonba burkolva
oly régen szenderegnek odabenn, azokkal ugyan nincsen mit dicsekednie.
Se azokkal a hamarjában összeütött vázlatos dolgokkal, a melyek eddig
még megóvták az éhenhalástól. Hogy tán a félreismert remekekkel
büszkélkedjék ezeknek a rohanó alakoknak a hasznos munkájával szemben?
Volna is miért. Mikor ezekről mindről így szólt a birálat, hogy: »Szép,
szép; de ez mind nem a _Pieta_.«

Biró Jenőnek az volt a szerencsétlensége, hogy tizenkilencz éves korában
festett egy Pietá-t, mely bizonyos szűk körben ismertté tette a nevét. A
kezdő uj csillagnak tetszett; s a vele egy világban mozgók nagy
érdeklődéssel néztek a jövője elé. De a jövőjét éppen ez a _Pieta_
gyilkolta meg. Akármit próbált, ennek az első képnek az emlékével
sujtották le. Nem tudta magamagát tulszárnyalni.

Igaz, hogy kénytelen volt az élettel megalkudni. A kenyérszerzés
lefoglalta a java idejét; gáncsot vetett neki, ha tanulmányokra adta
magát, s lenyügözte, békóba verte, hogy ha megkisérlette szárnyra kapni.
Sohase szentelhette magát egy nagyobb feladatnak; szétforgácsolta s apró
pénzre váltotta magát.

S a dicsőség, mely egyszer rámosolygott, nem hagyta el, csak
elidegenedett tőle. Münchenben ugy fogadták, mint nagy tehetséget, s a
czenákulumokban sokáig élt a hire, mint a jövő emberének. Jóbarátjai
esküdtek rá, hogy nagy tehetsége meglátszik a hirtelen összeütött
arczképeken is; s a megbecsülés, melyre a _Pietá_val tett szert, az ifju
óriások körében nem veszett el, csak észrevétlenül kopott. És a müncheni
mesterek lótó-futó növendékei, a kik a festők városából szétmentek a
világba, sokáig emlegették otthon, a csapszék-históriák között, hogy:
»Van köztünk egy, a kinek még alig ismerik a nevét; az majd meg fogja
lepni a világot, hogy ha egyszer összeszedi magát!« Valóságos legendai
alak lett belőle; s a hivei eleinte nagyokat hazudtak a dicséretére. De
hogy ha megpróbálta összeszedni magát, ez mind nem volt az, a mit tőle
vártak; ez mind nem volt a _Pieta_. S a legenda hovatovább kopott, a
nimbusz foszlott, a várakozás egyre bágyadtabb lett. Párisban már nem
voltak rajongó hivei. A nagy városban elveszett szem elől; hajdani
czéhtársai, a kiknek egykor kikiáltott vezére volt, mind jobban és
jobban elfelejtették. Az idő mult; és Biró érezte, hogy az a kis
közvélemény, mely az ő világában a legtöbbet számitott, lassankint
letesz róla. És kiábrándultan, oda sorolja azok közé a hamis tehetségek
közé, melyek egy pillanatra csak azért ragyognak fel a többieknél
erősebben, hogy aztán annál hamarább merüljenek az ürbe, a semmiségbe,
vagy a mesterség ingoványaiba.

Csak ő maga nem vesztette el a reményét. Hitt a lángelméjében, sőt hitt
a szerencséjében is. Meg volt győződve, hogy neki csillaga van.

És hogy ha tekintete föltévedt a bárányfelhőkkel teli, sötétkék égre, a
hol a kimondhatatlan messzeségben csak egyetlen egy nagyon fényes,
vakitó fényü csillag ragyogott ki a fellegek közül, hálateli szivvel
nézett az ég vándorára, s azt mondta magában: »Az az én csillagom!«

És nem törődött vele, ha véletlenül nem volt vacsorája.

Hanem ezen a szomoru napon nem találta meg a csillagát.

A sötét gondolatok soha se akkor ragadnak a hatalmukba, mikor először
jelennek meg előttünk. A szervezetnek egy külön állapota, egy külön
rossz hajlandósága kell hozzá, hogy megejtsenek. Mint a baktériumoknak,
termékeny talaj nélkül nincsen foganatjuk. Az egészséges, a normális
test – talán egy kis láz után – egyszerüen kilöki őket magából. De elég
a gyöngeségnek egy órája, egy kis emésztési zavar vagy egy rossz
hangulat: s a szabadjára hagyott gonosz szellemek elözönlik egész
vérünket, egy néhány őrizetlen percz alatt kiköltik bennünk milliárd és
milliárd petéiket, és megmérgezik testünket, lelkünket.

Igy történt, hogy a gondolat, melyet Biró Jenő már akárhányszor nevetve
utasitott el magától, a csömör egy nehéz órájában végig pusztitott a
lelkében, s letarolt ott minden erőt, minden akaratot.

Félig kész, csonka képei ugy jelentek meg rémeket látó szeme előtt, mint
a vérengző király előtt áldozatainak fej nélkül megjelenő és némán
panaszkodó árnyékai. Hamarjában összerótt és szerte hordott festményeire
ugy gondolt, mint elárult barátokra. A huszonhét év, melyet már leélt,
az elpazarolt idők egész kincses házának tetszett neki, mely egyszerre
csak elsülyed ellomhult, renyhe, tétovázó keze elől. Huszonhét év és –
semmi! Huszonhét év, az életnek fele, tán több mint a fele, és mindig
csak készülődések, egyre hosszasabb, egyre nehézkesebb készülődések! Az
elmult idők nagyjai közül ebben a korban már akárhányan ott feküdtek a
sirboltjaikban, egy-egy csodás géniusz alatt, a melybe átlehelték
lelküket, hogy örökké tartó életet éljenek. Ó, dehogy fogja utólérni
őket, mikor elhagyták már a jelen gyermekei is, a vele egyivásuak!
Kortársai maguk mögött hagyták mindannyian, sőt az utána következők is,
a kik mind megtették már a magukét, jól-rosszul, a hogy’ tőlük
telhetett, de megtették bátran és habozás nélkül. Mindnyájan kiállották
már a legelső tüzet, mindnyájan küzdöttek és törték magukat; csak ő
állott egy helyben összetett kézzel s vett egyre nagyobb és nagyobb
lélekzetet, hogy mindig csak készülődjék, s mindig mást gondoljon.

Pedig csak a cselekvés az élet, és csak az alkotás teszi a lángelmét.

A gondtalan napokban, eddig, azzal áltatta magát, hogy habozásai,
visszatérései a fele utról, megalkuvásai a kicsi viszonyokkal, s
késlekedése a nagy czélokkal szemben, mind-mind egy szent kételkedésből
erednek: a művészeti kételkedésből. Megvetette azt a termelést, a melyet
maga körül látott, s megnyugvást talált abban a mentségben, hogy szent
félelme illedelmesebb, mint ez a kontárkodás. Oly magasan látta az
ideálját, hogy profán szivvel, hétköznapi lélekkel, a munkás zubbonyában
közeledni felé szentségtörésnek tartotta volna. Ugy találta, hogy álmai
szebbek, fenségesebbek, mint azok, a melyeket társai, a többiek
láthattak, és szentül hitte, hogy ezeket a magasztos arany-álmokat csak
úgy lophatja vászonra, ha meglesi azt a titkos órát, a melyben égi
szózat hangzik, hivni Sámuelt. És féltve őrizgette álmait, titkon
táplálván magában valódi énjét, mint a hollók a prófétát, mialatt másik
énje, egy hamis én, kijárt a világba, táplálékot szerezni.

És hogy ha koronkint azt hitte, hogy a várva-várt ihlet megérkezett,
csakhamar belátta, önmegadással és alázatosan, hogy eltévelyedett, hogy
elcsúszott, hogy visszaesett. Ilyenkor azzal biztatta magát, hogy csak
_per aspera_ juthat a magasba; szőnyegeken fel lehet menni az alacsony
Bellevue-höz, az első emeletre, de nem a Montblancra.

Voltak órái, mikor szinte büszke volt a kételkedéseire.

Hanem ezen a rettentő napon, a kijózanodás sötét órájában, csak az
jutott eszébe, hogy az arany-korszakok nagyjainak soha se voltak ilyen
kétségei. Nem tudta többé eltagadni maga előtt, hogy az ihlet egyre
ritkábban jött, s hogy egész élete, a megvetett munkásságot leszámitva,
nem állott egyébből, csak eltévelyedésekből. És kétségbeesve érezte,
hogy igaz énje, melyre oly kevély volt, elveszett a tespedésben és a
munkátalanságban; érezte, hogy múmiát hordoz magában, királyi múmiát
talán, de múmiát.

– Milyen furcsa a világ! – tünődött magában. – Ha én most leülnék az
iróasztalomhoz, s az összes ismerőseimnek küldenék egy-egy partét,
melyben értesiteném őket, hogy Biró Jenő ur, mindnyájuk tisztelője, az
éjjel, egy nagy tivornya után, kimult végelgyengülésben: mindenki azt
mondaná rá, hogy ez nagyon izetlen tréfa. Pedig hát az az ember, a ki
eszik-iszik, jár-kel és csöndben őrli le tengődő életét, ez az ember
bizony meglehetősen közönbös rájok nézve; az az ember pedig, a ki
gondolkozik, érez, álmodik és cselekszik, egy szóval, a ki őket
valamelyes módon érdekelte, valósággal elpusztult – sorvadásban.

  Meghalt, kimult ő, asszonyom,
  Meghalt, kimult bizony!
  Fejtül neki zöld-hant gyepágy,
  Lábtul egy kő vagyon.

Az igaz, hogy olyan észrevétlenül mult ki, mint a milyen lármásan jött a
világra. A legközelebbi hozzátartozója is csak úgy vette észre a
halálát, hogy egyszer csak múmiának aszalva találta az odujában.

De vajjon nem csak tetszhalott-e a kedves halott?

Titokban, önmaga előtt is rejtegetve, egy utógondolatot dédelgetett a
benseje legmélyén. Ime, ma oly meggyőződéssel temeti lelke jobb részét,
mint a milyen meggyőződéssel örvendezett tegnap ennek a nagyrabecsült
léleknek a viruló egészségén. Ma – talán csak az idegesség egy rohamában
– oly határozottsággal állapitja meg, hogy nem a lángelmék égi
fajtájából való, mint a minő határozottsággal vallotta magában az
ellenkezőt tegnap, tegnapelőtt, a mióta csak öntudatra ébredt.

Hátha _ma_ téved és korábban volt igaza?! Hátha most csak a rémlátás
óráit éli és eddig nem csalta magát?!

Ó, nem, fájdalom, nem. Az árnyékban szomorkodó, félbe hagyott képek mint
megannyi sötét vád meredeztek rá. Mindez külön-külön egy-egy nagyravágyó
hóbort, de együtt véve nem művészi alkotás. És a lángelme teremt, nem
tétovázik és kételkedik. Ha igazán örökölt volna valamit a nagyok
szelleméből, lángelméjének huszonhét hosszu esztendő alatt már ki
kellett volna bontania szárnyait, ha nem is az egész világ, de legalább
önmaga előtt. Ó, sajnos, nem ma téved, eddig tévedett! Ma csak fölébredt
egy hosszú, nagyon hosszú álomból.

– És ez elég keserves állapot! – ingerelte magát. – Huszonhét esztendős
koromban már nem kezdhetem ujra az életet. Meglehet, kitünő tisztviselő,
vagy jeles orvos lett volna belőlem, ha folyton-folyvást nem csalom
magam, s nem heverészek délibábok között. De ezt régebben kellett volna
kezdeni. Az bizonyos, hogy különb dolog derék postatisztnek, mint
középszerü piktornak lenni, s festeni tuczat-mocsarakat vagy jubiláló
vendéglősöket. Hanem elkéstem egy kissé. Végre is, ma már nem kezdhetek
uj inas-éveket, s nem iratkozhatom be az egyetemre orvosnövendéknek.
Mire elvégezném az abéczémet, meglehet, készen volnék az egész
életemmel. Az ördög vigye ezt a sok rongy képet!

Nem akarta látni őket. Vette a felöltőjét és kiment.

Fütyörészve haladt le a lépcsőn. Ugy tett, mint a gyermek, a ki félve
halad át az erdő sűrűjén és énekszóval biztatja magát. Valamelyik
szomszédja buzgalommal kalimpálta a _Szép Helená_-ból, hogy: »Ó ez csak
álom, álom volt csupán!«… Szekundált neki. Helyes; álom volt, és vége.
Szerette volna elhitetni magával, hogy fel se veszi a dolgot.

A kapu alatt szembe jött vele Nini la Sauterelle ő nagysága, a
szomszédnője. Nini nagyon jó leány volt, ha az erénye, mint a derék
Homérosz, koronkint szundikált is. A festő vastag barátságban volt vele.

– Brávó, hétalvó, ön már fenn van?

– Aludtam, mint egy házmester. És most, fej helyett, egy dézsát hordok a
nyakamon.

– Nagyon jól mulathatott, hálátlan!

– Lakodalmon voltunk Asnières-ben. Fervacques, Willis, meg a többiek.

– Ejha! Fervacques és lakodalom! Jó társaság lehetett!

– Kérem, kérem. A menyasszony egész helyes volt. A vőlegény pedig kitünő
pokróczokat készit. Itt a vizitkártyája, hogyha pokróczra lesz szüksége.
Ott ismerkedtünk meg velük a vacsoránál. A nagyteremben nem volt kívülök
senki, csak a mi társaságunk. És mert a zongorás a vacsora alatt
becsipett, engem kértek meg, hogy játszszak nekik.

– És ön egész éjjel zongorázott?…

– A nélkül, hogy öt frankot kaptam volna érte. Pompásan mulattunk. Csak
egy baj volt. Willis elázott a sárga földig, s a menyasszonyt nem akarta
visszaadni jogos tulajdonosának. De azért nagy atyafiságban váltunk el
az uj pártól. Engem meg is híttak a házukhoz.

– Ó, a don Juan!

– Semmi félreértés. Fervacques azt hazudta a vőlegénynek, hogy
pokróczfestő vagyok… Hanem, tudja-e, hogy Vésinet-ben már régen nem
voltunk?!…

– Persze! Már elvihetne egyszer!

– Inkább rögtön, mint holnap.

– Mintha nem tudná, hogy szombat van, s hogy ilyenkor jön…

– A kis vörös malacz?

– Igen.

– Mondja meg tehát a kis vörös malacznak, hogy gyűlölöm őt.

És búcsút vett Ninitől.

Tetszett neki, hogy szóba tudott állani a leánynyal, mikor torkig volt
minden léhasággal. És sietett szerencsét kivánni magának a lelki
ruganyosságához.

Pedig nem volt könnyüvérü ember, s nagyobb érzékenység lakott benne,
mint magamagának megvallani merte. De a társaság, melyben forgott,
rákényszeritette a könnyüvérüség álorczáját. A lelki fesztelenség hangja
mely oly divatossá vált a mai műveltek mesterkélten csúfolkodó
társaságában, idegenül hangzott neki; és a mindent kicsinylés, mindent
gúnyolás szava neki sem fakadt a lelkéből, a mint számtalan embernek
nem, a kik a fásultszivű elméskedők nyelvét olyan sikerrel tanulták el,
hogy utóljára más nyelven már nem is tudnak beszélni. A léleknek ez a
nagy felülemelkedettsége mindenen, a mi komoly, idegen volt az ő
érzésvilágának. De jaj a farkasok közt annak, a ki elárulja, hogy ő
idegen! És jaj lett volna szemérmének, érzékenységének, meg a többi
gyönge oldalainak, ha leleplezi őket! Igyekezett tehát a farkasok
nyelvén beszélni – védekezésből. Sőt igyekezett farkassá változni át, a
mi még bátorságosabb. A dolog jobban sikerült, mint képzelte. A
másolatot alig lehetett megkülönböztetni eredetijétől. Csakhogy az ilyen
sikereknek van egy átkuk: az, hogy nem tünnek el nyomtalanul. A
dicsőséges szereplés megváltoztatja a szegény komédiást, és az, a mi
egykor csak szerep volt, idővel második természetté válik. Igy volt vele
is. Nemsokára nagyon könnyen bele találta magát az egykor oly idegen
hangba, s utóljára maga is elhitte magának, hogy ő ilyennek született.

Ez a nagy lelki ruganyosság azonban, a melyért ma, életében először,
hálálkodni kezdett énjének, nem óvta meg, hogy el ne merüljön
kellemetlen gondolataiba. És nem tudta, hogy hol jár.

Egyszerre csak a Trocadéro előtt találta magát.

Átment a kapun, ki a plateaura. Rettentő fáradság fogta el; leült egy
padra, hogy kipihenje magát.

A Champs de Mars, s mögötte az egész városrész elbujt a sötétségbe. Csak
a gázlángok száz meg száz fénypontját látta maga előtt.

És hosszasan el tudta nézni ezeket az apró fénypontokat. Mindegyik száz
meg száz embert jelent, a kik mindannyian tudják, hogy holnap mit fognak
tenni, hogy mit fognak tenni egy év, két év és évtizedek mulva – ha
ugyan el nem halnak addig, – a kiknek mindnek van valami czélja, a kik
valamennyien meg tudják mondani, hogy miért lótnak-futnak, nyargalnak,
törik magukat és falják fel egymást, a kik mind tisztában vannak vele,
hogy miért vannak itt, ezek mögött a fénypontok mögött, a roppant
Babylonban.

Talán csak egy, egyetlen egy ember van az egész városban, a ki minderre
nem tudna feleletet adni. A ki nem tudná megmondani, hogy mit keres
ebben az idegen világban?! A ki nem tudja, hogy esztendők óta miért
töltötte itt hiába az időt, s a kinek fogalma sincs róla, hogy mit tevő
legyen holnap?! Talán csak egy, egyetlen egy ember van ebben a roppant
sokadalomban, a kinek többé nincsen semmi czélja, s a ki nem tudna
beszámolni vele, hogy miért barangol itt, a hol annyit se ér, mint egy
fölösleges kerék, és miért nem ül szépen otthon, zúgó fenyvesek között,
közel a hegyi úthoz, melynek köveit a hóviz mossa, egy elhagyott,
elpusztuló kunyhóban?! Ő, a ki egykor lángelmének képzelte magát.

Minden bukás között a legsiralmasabb azé az emberé, a ki a legnagyobbat,
a halhatatlanságot akarja. A legtöbb nagy vállalkozásra áll az, hogy:
_már akarni is elég_; csak erre az egyre nem. Ezt a földi törekvést,
mely a legnagyobbszerü vagy a legkicsinyesebb, a mi embertől csak
kitelhetik, egyedül a siker nemesiti meg. A hős, a ki szembeszáll az
ellenséges eszmék sárkányaival s az elemekhez hasonlóan hatalmas
előitéletek összes szörnyeivel: bukásában is méltó minden emberi
részvétre, mert hisz pusztán a gonosz hatalmakban tévedett és
becsületesen elvitte a küzdelembe mindazt az erőt, a mi embernek csak
adatott. De az a nagyravágyó, a ki mindenre képesnek érezte magát,
valójában pedig tehetetlen volt: nem rokonérzést keltő, nagy, megrendítő
tévedésbe esett, hanem csak ostobaság által vétkezett. Phaëton és Icarus
számára nem lehet részvétünk: Phaëton és Icarus nem érdemelnek mást,
csak egy szánó mosolyt.

Nem tudta sajnálni magát, csak nagyon röstelkedett szivében lakozó,
kérlelhetetlen birája előtt.

Szemben találta magát a rejtelmes Lutécziával, és lelke megtelt
kicsinységének a lesujtó érzésével.

Ugy jött ide, mint Nagy Sándor, a ki szűknek találta Maczedóniát, és
ime, tudatára ébredt, hogy csak egy szerencsétlen koldus, a ki elveszett
a rengeteg városban.

Gondolatnak is bolond, hogy mit keres itt, ezek közt az emberek közt, a
kik, mint a géniusz kiválasztottjai összesereglettek a világ minden
részéből, hogy lánggal égő arczczal állják körül a nagy alkotások
legnagyobbik kohóját.

Nem itt az ő helye, hanem otthon a düledező kunyhóban, a melynek ajtaja
előtt alázatos, névtelen ősök verejtékes arczczal zúzták az út kövét,
hogy megkeressék zabkenyerüket, meg a világ legfőbb javát: a
kukoriczalisztet.

A szépapja még daróczruhában járt s ijedten kapta le báránybőr-süvegét,
a hányszor kabátos ember hajtatott el a kőhalom előtt, hol kalapácsa
tűz-csíkokat vert ki a szikla-törmelékből. A nagyapja már tudós ember
volt; ismerte a füveket és a sókat, s meggyógyitotta a beteg állatokat.
Ó, végzetes adomány! E nélkül talán ő is becsületesen folytatná az ősök
szerény munkáját, elégedetten dőlne a nehéz robot után megérdemelt
nyugalomra, s nem kószálna a világban czéltalanul, azzal a tudattal,
hogy a mióta él, lidérczet űzött.

A düledező viskó lakói, ott a fenyvesek között, még boldogok voltak, ha
tüz, ellenség és rossz szomszéd nem bántotta őket. És ime, ő neki már
nincsen egyéb dolga, mint eldőzsölni egy éjszaka annyit, a mennyiből
amazok egy esztendeig éltek, férges herczegekkel, a kikben még a bűn is
évszázados, meg kifestett lányokkal, a kiknek a hetvenhetedik ősei is
házmesterek voltak.

S mindezt a Múzsa képviseletében, a kinek tulajdonképpen nincs is
szerencséje őt ismerni.

– Ha jól meggondolom a dolgot – udvarolt magának – hát én bizony
nyomorultul megcsaltam azokat a derék embereket, a kiket lefestettem, s
a kik megvették a mocsaraimat. Mert hisz ezek mind egy szálig kontár
mázolások, egy jámbor műkedvelő kinos erőlködései. És az a derék
bandita, a ki az Abruzzok között megállitja a Mr. Webb kocsiját, sokkal
egyenesebben jár el, mint én, a ki tiz frankért leczkét adok Miss Mary
Ann-nek. Festőnek képzeltem magam, de voltakép csak kalandor vagyok.

Fölkelt a padról, s megindult a hid felé. De nem ment át, mert mire oda
ért, egyebet gondolt. Eszébe jutottak a hajnali részeg vállalkozások, és
ez a gondolat gyűlöletessé tett előtte minden társaságot. Nem, ma nem
megy el Paulette-hez. Ebédeljen egyedül, vagy ha ugy tetszik, ebédeljen
mással.

És ment tovább, a merre a lába vitte. Befordult az Avenue de Jéna-ra, s
elhatározta, hogy agyon fárasztja magát. Annak, a ki minden áron aludni
akar, legjobb sokat járni. A séta meghozza az álmot s az álom talán
véget vet majd ennek a silány, kelletlen hangulatnak.

Hanem alig ment száz lépésnyire, megint megállapodott. Akarata ellenére,
ösztönszerüleg állt meg, mint egy közönséges nagyvárosi szájtátó, a
kinek nincs okosabb dolga, mint rábámészkodni a többiekre, ha ezekkel
valami történik.

Egy kivilágitott ablak mellett haladt el, a mely mögül előbb zeneszó,
gyermeklárma s beszélgetések tompa zsivaja hangzott ki az utczára. Mind
e sokféle zaj oly hirtelenséggel s oly egyszerre csitult el, hogy
akaratlanul is oda pillantott. Az ablakok sűrűn be voltak függönyözve,
de éppen azon az ablakon, a melyen betekintett, a függöny egyik csücske
félre hajlott. Be lehetett látni a szobába egész kényelmesen. S az a
kép, mely onnan elébe tárult, oly meglepőnek tetszett neki, hogy ott
maradt egy helyben, mintha leczövekelték volna.

Egy deszkából s papirból összerótt kis házi szinpadra látott, a melyen
egy Pierrot meg egy Pierrette legyeskedtek egymással. A Pierrot vagy hét
évesnek látszott, a Pierrette lehetett már kilencz. Mindegyik a
hagyományos jelmezt viselte; a Pierrot kis pufók arcza holdvilágszinüre
volt lisztelve.

Nagy bajban lehetett szegény. Fél térdre ereszkedve mímelte búját a
könyörtelen Pierrette előtt; széles lebernyegű, bő, fehér ruhaujjait
kétségbeesve rázta, s elkérte Pierrette-től süvegét, hogy könnyeit belé
hullajtsa. Pierrette intett, hogy nem hisz neki.

A szinpaddal szemben, hosszú, tömött sorokban lelkes, megelégedett
közönség üldögélt. Derült tekintetü papák, és bájos, szép mamák, meg
mindenféle koru gyermekek, a kik valamennyien majd kicsattantak az
egészségtől. A festő előtt legalább olyanoknak tüntek fel, mint maga az
élet. Ugy tetszett neki, hogy a vendégeket meg tudja különböztetni a
családtagoktól, a halványabb szinükről, a ritkább hajukról, és
bágyadtabb tekintetükről. De vendég kevés lehetett közöttük. A közönség
legnagyobb része csupa családtagból állhatott.

Az első sorban, legközépütt, hatalmas, családi karosszékben egy
szerfölött vig arczu, kicsi öreg ember ült, a ki szivéből nevetett a
gyermekek minden mozdulatán.

Hamiskás, mosolygó szeme folyton ott csüngött a Pierrot-n, s meglátszott
rajta, hogy ennél tréfásabb dolgot már nem tudna képzelni. A festő
elhatározta magában, hogy ez a nagyapa; s hogy ez a sok, sok ember mind
a kis öreg népsége.

A Pierrot és Pierrette eltánczoltak a szinről, s rövid szünet után, mely
a közönség körében roppant derültséget keltett, megjelentek: a
Pantalone, meg egy nagy kamasz Capitano. A Pantalone nagyon kedves volt.
A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, s igyekezett úgy nézni, mint a
szigoru papa, valami komolyabb eset után. A Capitano vadul ugrándozott,
pénzt csörgetett a zsebében, s minduntalan rámutatott a Pierrette
arczképére. Azt mímelte, hogy ő roppant gazdag, s hogy Pierrette-et
feleségül akarja venni.

A kis Pantalone a pénzcsörgésre mindig vigyorgott egyet, aztán ismét
elkomolyodott s ridegen nézett maga elé, mint egy hajótulajdonos. Végül
azonban megveregette a Capitano vállát. A szegény Pierrot ügye ördöngős
rosszul állhatott.

De belebbent a szinre egy csókolnivaló kis Colombine, a ki a Capitanot
és Pantalonet kicsúfolta a hátuk megett, s aztán megvigasztalta a
szegény Pierrot-t.

A hivatlan vendég, odakünn, úgy nézte mindezt, mint valami csodát. Oly
mélységesen elmerült belé, mintha soha se látott volna némajátékot, vagy
soha se látott volna gyermeket.

Végig csudálta az egész szindarabot s csak akkor ocsúdott fel
merengéséből, mikor Pierrot a templomba tánczoltatta Pierrette-et, s a
kis közönség lelkes tapsviharban tört ki. Mindenki meg volt elégedve; a
műbirálók arcza sugárzott a gyönyörüségtől, s a vig arczu, kicsi öreg
ember a hasát fogta nevettében. S a szereplőket kihivták legalább is
tizszer.

De – csönd és figyelem! most következik a legérdekesebb művészi esemény.
Az est fénypontja, a várva-várt műsor-szám. Minden szem ott csüng a
kortinán, mely szép lassan felgördül.

És megjelenik Cadet Roussel, a hamiskás, furcsa Cadet Roussel. Rengeteg
tapsok és brávók; mindenki tombol, nevet és éljenez, még a gyerekek is.
Cadet Roussel egy kövér kis fiu; lehet vagy öt esztendős. Gömbölyü, mint
egy kis pálinkás-hordó, és komoly, mint egy püspök. Alig ődöng a nagy
kövérségtől; s a járása szakasztott olyan öreges, mint a nagypapáé. A
mig kidöczög, a közönség összesug és nevet; s a nagypapa apró, vidor
szeme ragyog az örömtől. Minden arczon ott ül a várakozás, hogy Cadet
Roussel bele fog sülni a szerepébe; s minden arczról leolvasni, hogy
Cadet Roussel a család szemefénye. Általános várakozás. Cadet Roussel
megáll a középen, meghajlik egy kicsit a diszes közönség előtt, s
üdvözlő verset mond el a nagypapa tiszteletére. Olyan halk és olyan
részvéttelen hangon kezd a mondókájába, hogy még a gyerekek is mulatnak
rajta. De végig mondja bátran és komolyan, mintha parlamenti beszédet
tartana.

S a társaság egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a nagypapa
elővesz egy asztalkendő nagyságu zsebkendőt, tüsszent, az orrát fujja, s
még mindig nevetésre álló arczczal, de sürű könnyhullatások között nézi
unokáját. A mondókának vége; riadó tapsok, s dörgedelmes éljenek. Cadet
Rousselt leemelik a szinpadról s odaadják a nagypapának, a ki csókkal
árasztja el. A gyermek-sereg falrengetőn brávózik; a cselédek boldog
arczczal kukkannak be a szobába, s Cadet Rousselt kézről-kézre adják. A
nagypapa oda öleli vézna mellére egy leány-unokájának szép kis
aranyszőke fejét, és csöndesen sirdogál. A festő fölrezzen és tovább
megy.

Kis híjja volt, hogy a nagypapával ő is el nem sirta magát.

– Tessék! Ilyen érzelgőssé válik az ember, hogy ha átaluszsza a nappalt
– gúnyolódott gyöngébbik énjével. – Igazán, egy szép fejezetet lehetne
irni arról, hogy milyen rejtelmes és mégis milyen szoros kapcsolat, s
néha minő forditott viszony van erkölcsi hajlandóságaink meg a testi
jólétünk között. Határozottan, harmincz százalékkal jobb vagyok, mint
tegnap.

De nem sikerült beletalálnia magát ebbe a megszokott, könnyed
hangulatba. Nem tartozott ama felsőbbséges és kizárólagos lelkek közé, a
kiknél egy törekvés s a nagy becsvágy mindent ki tud pótolni. A gyöngék
közül való volt, a kik egy életre magukkal hordják annak az elvesztett
paradicsomnak az emlékét, a melyet csakúgy gyászol az, a ki valaha
látta, mint amaz a másik, a ki csak álmodott róla. Azok közé tartozott,
a kik soha se száradnak el annyira, hogy ne maradna egy könnyük,
megsiratni, minden különös alkalom nélkül is, azt a kedves szép szemet,
melynek a fénye oly rég kialudt, s melyet mintha csak álmukban láttak
volna… S bármily kemény legénynek tartotta is magát, valójában csak ama
kis emberek közül való volt, a kik nem láthatnak gyermekszobát a nélkül,
hogy sorba eszükbe ne jussanak mindazok, a kiket valaha szerettek.

És ezen az emlékezetes napon becsvágya sokkal inkább meg volt alázva,
sem hogy meg tudta volna védelmezni az elernyesztő érzések hóditó
áramlásától. Bármint hetvenkedett is magában a fásultságával, kénytelen
volt megsugni befelé, hogy megirigyelte ezt a kellemes kis otthont. A
vidor arczu kis öreg, a ki olyan sokad magával volt, mint a bibliai
Jákob az ő sátoralja népével, ugy sugárzott odabenn, mint ha csak az ő
komorságának megelevenült ellentéte volna. Mintha csak azért jött volna
a világra, hogy ő neki egy keserves napon eszébe juttassa az árvaságát.

Az ember nem igen csinál egyebet, mint hogy örökösen
összehasonlitgatásokat tesz maga és az egész világ között. Mindennap
ujra megállapitja a régtől fogva tudott dolgokat; s mindennap álmélkodó
szemet mereszt ugyanazokra az ismeretes jelenségekre. Ez ostoba; de igy
van.

A festő megadta magát sorsának; s nem verte ki a fejéből az untig
ismert, ősi gondolatokat, melyeket a legtöbb ember titkon táplál s szó
nélkül ád tovább az ivadéknak.

– Persze, hogy csak egy boldogság van a világon: sok, sok vidám kis lény
közt élni, a ki mind a mienk. Csak egy megnyugvás: a gyermekekhez
menekülni a szörnyü Semmiség elől, s csak egy bölcseség: kijátszani a
legnagyobb logikust: az Időt, s folyvást megfiatalodni egyre fiatalabb
lények között. Ó, Dávid királynak helyén volt az esze! De hát ez a
szerencse sem adatott mindenkinek, a ki vágyik rá. És annál nehezebben
juthatunk hozzá, mennél okosabban és hosszasabban számitgatjuk, hogy
mikép lehetne szert tenni rá. A kis öreg valószinűleg bölcsebb ember
volt nálam, s akkor vetette meg szerencséjének az alapját, mikor az
ember még bekötött szemmel is kész bele ugrani bármilyen vállalkozásba.
Ó, ha még egyszer szerelmes tudnék lenni!… De mikor semmi reményem rá!…
Mikor ez az egyetlen lelki gyakorlat, mely annál nehezebben sikerül,
mennél gyakrabban próbálja az ember! Itt is, ott is elhagyogatunk
valamit a szivünkből, s egyszer csak azon veszszük észre magunkat, hogy
a mi megmaradt belőle, már nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele.

… És hogyha mégis kegyelmesek volnának hozzám az égi hatalmak?! Eh, hát
érdemes megalapitani egy koldus-dinasztiát?! A nagy álomlátónak, a ki
lángelmének képzeli magát, addig még csak meg lehet bocsátani, a mig
egyedül éhezik, de hogy ha az ártatlan lények egész serege nyomorog egy
égi mámorral teli órájának a hóbortja miatt, akkor a nagy álomlátó
egyszerüen vén gazember, a kit a bölcsőjében kellett volna megfojtani.
Igaz, hogy a jövőről senki se bizonyos, se a gazdag, se a hatalmas. S
igaz az is, hogy ha ez az okoskodás általánossá válnék, akkor hamar vége
lenne a világnak. De nem kell félni, hogy általánossá válik; a
szegénység még mindig elég termékeny. És aztán mi szüksége a világnak én
rám?!… A kis öreg, az más. Az bizonyára nem csak bölcs, hanem szerencsés
ember is volt. Lehetett oka bízni a jövőben, s most kétségtelenül egy
nagyon érdemes és nagyon munkás élet van mögötte. Talán ő épitette fel
ezt az egész városrészt. De én, az ál-lángelme! A ki világraszóló
alkotások ürügye alatt rossz bolti czimereket ütök össze! A ki voltakép
csak az vagyok, a mi az eltünt világok álmos csavargója volt, az örök
Gringoire, a ki boldog, ha a nap a hasára süt, s azt képzeli, hogy ez
dukál neki. Eh, nyomoruság! Az a meleg kedves tűzhely, a hová annyira
vágyakozol, nem a te számodra termett! Az a bölcseké, a cselekvőké, a
komoly embereké.

Elmosolyodott egy kissé, bár a mosolygása meglehetősen kényszeredett
volt.

– Igazán, különös balszerencse, hogy nekem a mesterségemből csak az átok
jutott ki. A láza, a gyönyörüségei, meglehetősen ismeretlenek előttem.
Nyilván azért, mert a hamis tehetségek közül való vagyok… S még hozzá,
most már ez a tudat sem szolgálhat egyébre, mint hogy gyötörjön,
izgasson, s még jobban lenyügözzön. Mert vissza már nem fordulhatok.
Hová is fordulnék? Akárhol kopogtatnék, mindenütt több hasznát vennék
akármelyik gyereknek, mint nekem, a vén bolondnak! És nem tehetek
egyebet, mint hogy belenyugszom a sorsomba, s festem tovább a
mocsaraimat, szorgalmasan és meggyőződés nélkül, mint az a szegény,
alázatos ember, a ki tiz frankért ontja a rémregényt, mesét koholva, a
melyben nem hisz, s rettentően magasztalva hősi, rettenthetetlen, csoda
lényeket, a minőket soha se látott világéletében!… Persze, se az övé, se
az enyém nem mondható valami különösen szép hivatásnak, de végre ez is
munka, és sorsunk nem lehet más, mint dolgozni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor hazament, egy levelet talált az iróasztalán.

A levélben csak ez volt:

»Kedves barátom!

Ön nem mutatkozik. Pedig komoly beszédem volna önnel, _Dianá_ról. Ez nem
valami haszontalan bókot jelent, hanem vevőt.

_Darzens_.«

Ugy tetszett neki, mintha ez a bágyadt gyertya-fény, a mely mellett
elmélázva állott, egyszerre elűzte volna a szobából a kisértetek egész
sötét csapatát.

Tehát még se veszett el egészen! Tehát mégis van valami a lomjai között,
a mi méltó rá, hogy fölkeltse müvészeknek, kétségtelen, igazi
müvészeknek a figyelmét! A _Diana!_ Persze, ő is ugy gondolta, hogy ha
volt órája, mikor nem lehetett egészen tehetség nélkül, ugy ez akkor
volt, mikor a _Dianá_t festette. És Darzens, a derék Darzens, a
legbálványozottabb minden mestere közül! A ki versenytársa a cinquecento
nagyjainak!

Vagy két évig volt a Darzens tanitványa, s az az idő, a melyet ennek a
nagy embernek a közelében töltött el, mindig kedves emlékü maradt
előtte. Darzensnak nem volt nála se hivebb, se hálásabb tanitványa.
Valóságos rajongással viseltetett iránta. Nemcsak a festőt bálványozta
benne, hanem igazán szerette az embert is, a ki ugy tünt fel előtte,
mint egyik legutolsó leszármazója azoknak a valódi nagyságoknak, a kik a
müvészetek aranykorában, s nem a jelen idők kicsinyes viszonyai közepett
éltek. Darzens egyike volt azoknak a fejedelmi megjelenésü, nagylelkü és
nagyszívü embereknek, a kikben minden nemes, még a kicsinységek is, s a
kiknek fajtája épp ugy kihalóban van, mint a hogy’ kihalóban vannak a
királyi állatok. Nagylelkü, nyilt és gyanutalan volt, a ki soha se hitt
a rosszban, s a kihez soha senki se fordult hiába. Egész nap törte magát
s mindig csak másért fáradott. Magáért soha se tett egy lépést se;
magáért csak dolgozott.

A nagy Darzensnak azonban volt egy nagy gyöngéje: a felesége. Egy szőke
asszonyka, a kiről azt beszélték, hogy a művész a czirkuszból emelte
magához. A nagy ember teljesen a hatalmában volt ennek a kis szőke
teremtésnek. Esküdött a szavára és semmit se tett volna ellenére.
Tiszteletben tartotta minden kis szeszélyét, s mint az oroszlán, a mely
szemhunyoritás nélkül tűri a macskának minden gonoszkodását, boldogan
hagyta rá, hogy azt tegyen vele, a mit akar. Darzensban árnyéka se volt
a bizalmatlanságnak; s meg volt győződve róla, hogy az asszonyka épp ugy
szereti őt, mint a hogy’ ő ragaszkodott ehhez a lelkes kis játékszerhez,
gazdag és pazar szivének egész hatalmával.

A kis szőke asszony olyan hidegvérrel csalta meg a nagy Darzenst, mely
Biró előtt vakmerően szemtelennek tünt fel. Annyira merészen, az
óvatosságnak oly felsőbbséges, nagyúri megvetésével, s annyira
nyilvánosan szőtte szerelmi ármányait, mintha csak a veszedelem izgalmát
kereste volna. Előre látható volt, hogy ha egyszer Darzens megtudja az
árulást, a fél kezével fogja agyon zúzni a gyönge kis teremtést, mint
egy szemtelen legyet. Hanem azért a szőke asszony elbizakodottságának
nem volt határa. Ahhoz, hogy ezt a temérdek, átlátszó szerelmi ármányt
valaki észre ne vegye, a férjek közönséges, ismert vaksága nem volt
elegendő; ehhez valóságos isteni gyermeknek kellett lenni. De Darzens
éppen ez az isteni gyermek volt.

Biró gyűlölte ezt a szőke asszonyt, a ki az ő legkedvesebbik mesterét,
egyetlen igazi barátját, ilyen álnokul, ilyen hitványan, ilyen
lelketlenül csalta meg. Megcsalni ezt a nagyszívü, nagylelkü embert, a
ki csupa bizalom, csupa jóság és nemesség! Megcsalni egy embert, a ki őt
a porból szedte fel, s a ki nélkül ő is oda került volna, a hová a
fajtájából valók! Megcsalni nem szerelemből, nem gyöngeségből, talán még
csak nem is érzékiségből, hanem magáért a gonoszság öröméért! Megcsalni
Darzenst!… És ha még csak megcsalta volna! De többet tett ennél:
kijátszotta, nevetség tárgyává tette, s szétszórta a szélnek a háza
tisztességét.

És gyűlölte azt a léhütő hadat is, melyből Darzensnak mindig egész
udvara volt. Undorodott ezektől az élősdiektől, a kik elfogadták a nagy
ember vendégszeretetét, elfogadták a szolgálatait, néha az erszényét is,
felhasználták a figyelmességét, melyet hasznukra forditottak, és mindezt
ugy hálálták meg, hogy: beszennyezték az otthonát.

Magára Darzensra is csak haragudni tudott. Mily vakság! Erre már csak
egy ostobán becsületes ember lehet képes! Látni se szerette. S rosszul
esett beszélni vele, a mint nagy, nyilt, jóságos szemével olyan
derülten, olyan elégedetten nézett rá! Eh, az ekkora gyermekesség még a
lángelmében is fellázitó!

És a mennyire csak kitérhetett Darzens elől, igyekezett kerülni.
Lassankint egészen visszahuzódott a házából. Utóljára már csak akkor
beszélt vele, ha amaz elfogta az utczán, s bevonszolta a legközelebbi
kávéházba, egy pohár sörre, meg egy negyedórai beszélgetésre.

De most mégis nagyon megörült a Darzens levelének. S nem azért
örvendezett, hogy vevője akadt. Véletlenül nem volt szükségben, s úgy
szoktatta magát, hogy a pénzre csak akkor gondolt, ha már egy garasa se
maradt. De vágyódott egy olyan ember után, a kihez egészen bizalmas
tudna lenni. Csüggedtségében, s abban a keserves hitben, hogy közel van
az elzülléshez, elhagyatottságában, melynek csak most ébredt tudatára,
szükségét érezte egy olyan valakinek, a ki megvigasztalja, a ki
eloszlassa kétségeit, a ki az ő jobb meggyőződése ellenében szépnek
fesse a jövőjét, bátoritsa bágyadtságában, megaczélozza az erélyét s
fölkeltse munkakedvét. Tudta, hogy Darzensban nem fog csalódni.

Darzens csakugyan részvéttel volt iránta s megtette neki a várt
szolgálatot.

– Ej, ugyan, nem ismerek rá önre! – kezdte rázogatni a fiatal ember alvó
önbizalmát. – Ön, a ki a legkeményebb legény volt összes tanitványaim
közül… igy elernyedni semmiért, minden igaz ok nélkül!… Különben, a
_Léda_, mely – fogadok önnel, a mibe tetszik – dijat fog kapni, alaposan
kigyógyitja majd a betegségéből. Mindnyájan keresztül estünk ezen a
bajon egynéhányszor. Mulékony baj ez; elhiheti nekem. A milyen hirtelen
jő, olyan hirtelen szokott elmulni. Az ember elpazarol egy pár hetet,
egy pár hónapot, léha czimborák vagy silány kisasszonyok között, és
egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy nyakig benne van az önvádban
és a keserüségben. Aztán neki fekszünk a munkának, hogy a fülünk se
látszik ki belőle, nem eszünk, nem iszunk, csak mázolunk, két-három heti
festékkúra, diétával, és a baj volt, nincs, vége. Ó, nem féltem én önt!
Nem ilyen fából vannak faragva azok, a kik elzüllenek.

– Köszönöm, mester, hogy biztat. Kitalálta, hogy csak ezért jöttem.

– Kell is önt biztatni! Csak békitgetem a rosszabbik felével. Ezen kívül
ugyan nincsen semmi, a mi önt türelmetlenné tehetné. Teringettét! A
sikert, a nagy sikert, azt ki kell várni! Nem arról van szó? De hát mit
akar egyebet?! Önnek máris jobb neve van a mi világunkban, mint a római
nagy jutalom akárhány nyertesének! Persze, hogy vannak irigyei is, a kik
szeretnék elhinni, hogy kimerült, vagy hogy soha se volt senki. Ez
semmit se jelent. Bizony, a legfiatalabbak hamar készen vannak vele,
hogy a lomtárba tegyenek bennünket. De hát a fiatalok mindnyájunknak a
nyakára nőnek! És hogy a megrendelés kevesebb?! Istenem, egyszer több,
másszor kevesebb. Ön el volt kényeztetve. Hogy pedig, a mit fest, mit
ér, azt nem ön birálja meg, hanem én! Ej, kedves barátom, ön sárgaságban
szenved s mindent sárgának lát!… Tudja mit? Én négy nap mulva
Follembraybe megyek. Jöjjön velem. Csak ketten leszünk s nem sokat
zavarjuk egymást. Dolgozni fogunk, mint két benczés barát. Próbálja meg
a kúrát. A falusi életmód és a munka meg fogja önt gyógyitani.

Biró nem mondott nemet. Az első évben, mikor Darzens mellé került, két
nagyon kellemes hónapot töltött Follembrayben. Igaz, hogy az nyáron
volt, de az ismerős hely, őszi mezében, csak annál jobban érdekelte.
Aztán meg valóban vonzotta a falu békéje.

Elutaztak, s az első két hét ismét vigan telt el. Ebédig dolgoztak, az
estét elbeszélgették. Darzens olyan vidám, olyan kedves volt, mint egy
nagy gyerek. S a tanitvány csakugyan kezdett magához térni. A
kényszermunka nagyon jót tett neki.

Hanem két hét multán egyszerre csak vége volt minden kedélyességnek. Egy
este Darzens azzal lepte meg a fiatal embert, hogy:

– Holnap nem dolgozunk.

– Miért nem?

– Megjön a feleségem.

Biró hirtelen lehajolt a tányérjára. Azt hitte, hogy olyan savanyu képet
vághatott, mely fölér egy ostoba udvariatlansággal.

És azt kérdezte magában:

– Ugyan mi juthatott eszébe?! Októberben! Máskor alig várja a
szeptembert, hogy haza mehessen.

– Elébe megyünk a vasuthoz – folytatta Darzens – ha önnek is ugy
tetszik. Aggódom miatta. Azt irja, hogy beteg. Szerencsére az orvos nem
mondott semmi ijesztőt. Ugy hiszi, csak egy kis levegőváltozásra van
szüksége. Még jó, hogy ilyen szép napjaink vannak.

– Az ám – gondolta Biró – alighanem megint összeveszett De Sontis urral.
Ez a hűség igazán csodálatos. Már vagy három esztendeje vannak együtt,
és ha össze-összeverekesznek is, megint csak kibékülnek.

Darzensné másnap csakugyan megérkezett. A két ember kint várta az
állomáson. Mikor kiszállott a vasúti kocsiból, Darzens ugy rohant hozzá,
a hogy’ egy apa ahhoz a gyermekéhez, a ki éppen most került ki valami
halálos veszedelemből.

A kis macska nyakába ugrott óriás urának, s aztán vidáman nyujtott kezet
a fiatal embernek.

– Az derék, hogy ön is itt van. Nem fogunk nagyon unatkozni.

Birónak el kellett ismernie, hogy az asszonyka vele szemben mindig
kifogástalanul viselkedett. Sohase próbált kaczérkodni vele, sohase
mutatta, hogy észrevette a gyűlölködését, és sohase tett úgy, mintha
észre se venné, hogy a világon van. Se a hangjában, se a viseletében nem
volt se több, se kevesebb, mint a mennyi férjének egy kitüntetett
tanitványát megillette. Nem szólt vele azon a pajtáskodó hangon, melyet
másokkal szemben használt, s mely Birót annyira ingerelte, maga se
tudta, mért. Talán csak azért, mert látta, hogy Darzenst ez a hang egy
cseppet se bántja. Ha volt valami a szőke asszonyka viseletében, a mi
Birót megkülönböztette, ez csak valami megbecsülés-féle lehetett,
melylyel láthatólag a komolyságának adózott. Egyébként szives volt és
hideg.

Biró érezte, hogy ez a kifogástalan viselet többet tesz feladatává a
köteles udvariasságnál, és nem fösvénykedett annak a tiszteletnek a
kitüntetésével, a melyet nem érzett. Hanem ugy hitte, hogy ezzel busásan
eleget tett a kötelességének.

Az volt a szándékában, hogy három napot vár, s aztán, valami közönbös
ürügy alatt elutazik. Három nap mulva már nem lehet feltünő a dolog.

Hanem Darzens keresztet húzott a számitására. Elébe vágott.

Másnap, még a reggelinél ültek, mikor a posta megjött. Csak Darzensnak
magának voltak levelei. Az asszony az ujságokat lapozgatta. Biró egy
nagy bulldoggal játszott, mely a De Sontis ur ajándéka volt.

Egyszerre, Darzens a homlokára csapott, aztán meg az asztalra, s egy
czifra indulatszóval könnyitett a lelkén.

– Ezer ördög!… erről megfeledkeztem!

A másik kettő meglepetve tekintett rá.

– Miről?

– Hogy Windsorba igérkeztem. Még pedig harmadszor, mert két határidőt
már nem tartottam be. Most végre elég óvatosak, s előre megkérdik, hogy
az igért időpontban ott lehetek-e? És huszonkilenczedike már holnapután
van, ugy-e? Teringettét, nincs más választásom, mint tüstént utazni; az
udvarban nem igen szeretik a műterem-tréfákat.

Az asszonyka duzzogó arczczal lökte az asztalra a _Vie parisienne_t.

– Ez elég rosszkor jutott eszökbe!… Már azt hittem, hogy olyan
kedélyesen leszünk!

Mialatt Darzens nagy csomagolásnak adta át magát, Biró mellette ült s
megpróbálta vizre bocsátani a papirhajóját.

A párisi dolgaikról beszélt és közben elejtette, hogy két nap mulva ő is
elutazik.

Darzens abbahagyta a munkáját és megütközve nézett a fiatal emberre.

– Hát önbe meg mi a kő ütött? – kérdezte neheztelő hangon. – Csak nem
dúzta fel az orrát valamiért, a mit ki nem tudok találni?

Biró nevetett.

– Van eszemben! De végre is, nem maradhatok itt az egész télen.

És felsorolta apró ürügyeit.

– Lárifári – felelt Darzens és folytatta a csomagolást. – Mindez nem ok;
csak beszéd. És ön maradni is fog, mert Follembray nagyon jót tesz
önnek. Igen, kedves barátom, be fog itt várni engem, ha csak nem akarja,
hogy azt képzeljem, a min különben igen csodálkoznám…

Felnézett a bőrláda mellől, melyet éppen tele gyömöszölt, s kérdő
tekintetet vetett Biróra.

– Hogy talán a feleségem tehetett öntudatlanul valami olyat, a mi nem
tetszik önnek?!…

Biró tüzesen tiltakozott minden e fajta föltevés ellen. Hanem Darzens
nem engedett, s egyszerre elkezdett erősködni, mint az, a kinek valami
fényes gondolata támadt.

– Igen, igen, itt lesz a bibe, hiába beszél akármit. És hallja, az már
csakugyan feltünő, hogy ön mennyire kerüli a feleségemet. Az ember azt
hinné, hogy szerelmes belé. Tudja-e, kedvesem, hogy ha tovább is igy
játszsza a Georges Sand-hősöket, egyszer még igazán féltékenynyé tesz?!

És jóizün nevetett, mint a ki tökéletesen bizonyos benne, hogy nyugodtan
alhatik.

Biró nem állhatta meg, hogy vállat ne vonjon.

– Ez már mégis sok! – dühöngött magában.

De hát nevetett ő is, s bele ment a rossz tréfába.

– Engedelmet kérek, de ez kegyetlenség. A Georges Sand-regények férjei
hasonló helyzetekben megelégedtek a mosolygással; de ön egyszerüen
kikaczag, és ez – bocsásson meg – ez már igazán nem illik bele a
regényvilágba.

Abban állapodtak meg, hogy Biró bevárja Darzenst, s a vadászatokra még
Follembrayben maradnak.

Az első napok, melyek Darzens elutazására következtek, egyformán teltek
el. Darzensné és Biró jóformán csak az ebédnél látták egymást. A festő
egész nap dolgozott s nem sokat udvarolt a ház asszonyának. Ugy
látszott, Darzensnét se igen érdekelte a vendég. Hanem egy este, mialatt
ebédeltek s Biró valami közönbös dologról beszélt, Darzensné, egy
fogoly-szárnyat rágicsálva, ezzel a kérdéssel fordult a fiatal emberhez,
minden ok és alkalom nélkül:

– Mondja csak, Biró ur, nem elégitené ki egyszer a kiváncsiságomat?

– Parancsoljon, kérem.

– Szeretném, ha valamikor, mondjuk ma, vagy ha önnek e perczben nem
tetszik, máskor… akármikor, de egyszer szives volna oly nyiltan és
egyenesen beszélni velem, mint a férjemmel szokott. Ma legyen ez, igen?…

– Inkább ma, mint holnap; ha ugyan azt találja, hogy a nyiltság nem
természetem.

– Azt nem mondtam. Ellenkezőleg. Hisz ennek talajdonithatom, hogy észre
vettem azt, a mi oly mértéktelenül izgatja a kiváncsiságomat, hogy észre
vettem: a gyűlölködését!

– De…

– … Tehát nem mondaná el egyszer, kedves uram, hogy minek köszönhetem én
ezt az udvariasan takargatott, de kétségtelen s ugy látszik
engesztelhetetlen gyűlölséget, a melylyel megtisztel? Ó, ne szegje meg
rögtön a szavát, s ne játszsza az álmélkodót. Tudom, mit akar mondani.
Hogy nem szereti az Ohnet-regényeket, s hogy nem gyűlölködik semmiféle
asszonysággal, a kinek még egy pár évig udvarolni is lehet. Jó. Ha
megengedi, majd máskép teszem fel a kérdést. Tehát nem mondaná el,
kérem, mivel szereztem én érdemeket arra a nagy megkülönböztetésre, hogy
egészen az illetlenségig elhanyagol? Nem mondaná el, miért sorol magában
azok közé a kivételes nők közé, a kiknek nem lehet, nem szabad
udvarolni? Ön korántse tartozik a szent emberek közé. Tanúm Lardinois, a
kitől minden kimélet nélkül hóditotta el a kis békaszemü leányt. Ön nem
is nagyon aggodalmaskodó… Ne folytassam a példákat?! Jó. Tehát feleljen
egyenesen a kérdésemre. Mi az oka – mert tudom, hogy van valami oka – mi
az oka, kérdem, hogy ön olyan olimpusi illetlenséggel hanyagol el engem?
Fogadása tartja, hogy nekem soha se fog udvarolni?

– A felelet igen egyszerü. Nem szeretem a lehetetlen vállalkozásokat.

– Eh, ön nem az az ember, a ki elismerné, hogy vannak lehetetlenségek
is. Az ön fajtájából valók, kedves barátom, ha nagyon kegyesek akarnak
lenni, csak egy lehetetlenséget ismernek el, azt, a mely a fejükön
történt.

– És hogy ha téved?!… Hogy ha én nem tartozom a nagyravágyók, hanem a
szerények és a félénkek közé?!…

– Nem tévedek. És bizonyosan tudom, hogy ön nem őszinte. Hozzá teszem,
hogy ezt még rossz néven se veszem, mert hisz ön e pillanatban
valósággal gyöngéd hozzám, a mi nem mindig szokott lenni… Hanem, akarja,
hogy megmondjam én, a mit ön nem akar megmondani? Nos tehát, ha ön nem
udvarol nekem, ennek oka az – mennyi czukrot tegyek a kávéjába? – ennek
oka az, hogy ön engem megvet.

– Bocsásson meg, de…

– Ó, soha se erőködjék szinészkedni. Ön eléggé beletalálta magát a
nagyvilágba, a melyben mind a ketten kalandorok vagyunk. Megtanulta
fegyelmezni a gondolatait, a beszédét, a mozdulatait, sőt ha ügyel
magára, tud parancsolni a tekintetének is. De azért a tekintete
koronkint mégis elárulja. Egészben véve, ön már bizonyára nagyvilági
ember; de a szemében még ma is kozák. És ez a barbár, meghunyászkodásra
képtelen szem folyvást rettentő vádakat szór rám.

– Engedjen meg, de ebbe az Ali Tepelenti-féle magatartásba oly nehezen
tudom beleképzelni magamat…

– És mondja, kérem, soha se jutott önnek eszébe, hogy csalódhatik is?!
Soha se gondolt rá, hogy: hátha igazságtalan?!… hátha csak a látszat
szól ellenem?!… Ön nem akar őszinte lenni. Jó. Hát hadd legyek őszinte
én. Csak gyujtson rá, kérem.

Ő maga is rágyujtott egy czigarettára, aztán folytatta:

– Tehát, kedves barátom, az ön szeme mindenekelőtt azt mondja, hogy én a
szeretője lettem Sontis urnak. Ez igaz. Hallgasson meg, kérem, és ne
meneküljön ettől a vallomástól; a vallomásokkal már úgyis készen vagyok…
Ismétlem, ez való. Hanem Sontis ur, a ki elég aljas úgy viselkedni, hogy
ezt a szájába rágja az egész világnak, azt már nem magyarázta meg se
önnek, se senkinek, hogy ezt a sikerét egy alávalóságnak köszöni. Sontis
ur nem éppen Don Juan, a mint ön bizonyára képzeli; inkább csak egy
silány ur, kedves barátom. De menjünk tovább. Ez az ur hurkot kötött a
nyakamra e különös sikerből, és hatalmában tartott, a tulajdon
galádságánál fogva. A hatalmában tartott, mondom, mert a mint ön
alighanem kitalálta, végre fellázadtam. És most… most daczolok a
bosszujával. Ennyi a Sontis ur számadási lapja; a mi a többit illeti, a
többit csak az ön képzelme tette hozzá ehhez a nem nagyon hosszu
bűnlajstromhoz. Istenem, ön hamar kész volt az itéletével, s jókora
szabadságot engedett a képzeletének. Pedig hát, mondhatom, kedves uram,
hogy minden látszat ellenére is, ön téved, igenis téved, és a szeme
igazságtalanul vádolja a szegény Darzensnét… Meglehet, ön különösnek,
sőt izléstelennek fogja találni a bizalmasságomat. De hogy mindezzel
mért hozakodtam elő, meg fogja érteni. Bántott az a mértéktelen
megvetés, a melyet kiolvastam a szeméből, s ki védjen meg, ha magam nem
védem meg magamat?!… Most pedig, kérem, bocsássa meg a kifakadásomat, és
ne gyűlöljön úgy, mint eddig.

Kezet nyujtott a fiatal embernek és igy végezte:

– Mert, megvallom, megfélemlit a tulvilági erkölcsösségével.

A festő nem volt könnyenhivő ember, de a tulságos kételkedés ölelkezik a
naivsággal. És megingott a meggyőződésében. Egész nap maga előtt látta
azt a tengerszinü szemet, mely olyan szomoruan bizonykodott: »Igenis, ön
téved! Higyje el, de higyje el, hogy téved!«

Miért ne tévedhetett volna? – tünődött magában. – Az ilyen dolgokban az
ember csak akkor bizonyos, ha maga szerezte meg a bizonyosságot. S az
ismeretes elméletek az asszonyi hamisságokról nem nyomnak többet a
latban, mint azok az ismeretes tapasztalatok, hogy silány urak is vannak
a világon. Aztán meg ez az asszony egy szóval se tagadta azt, a mi a
legerősebben ellene szólt; ellenkezőleg fennen vallotta be,
kérdezetlenül, ok és czél nélkül. Mi czélja is lehetett volna ezzel a
bizalmassággal, melylyel csak vádolta magát? Tehát őszinte volt. S miért
is ne lehetne az, a mit mondott, a teljes igazság? Az ember olyan
gyanakvó. A képzelet oly könnyen csinál a szunyogból elefántot. Olyan
hamar készen vagyunk vele, hogy egy asszonyt elitéljünk. Végre is
meglehet, hogy igazán csak a látszat szólt ellene. Egy szeleverdi
asszonyka tönkre teszi a hirét egy semmiséggel. És igy tovább. Egész
védőbeszédet rögtönzött magában. És elhatározta, hogy ezentúl
barátságosabb lesz hozzá.

Nem volt képzelődő; arra nem is gondolt, hogy az önérzetnek ebben a
kissé színpadias kifakadásában része lehetett az ő szép szemének is.

Ez a bizalmas együttlét nem volt közöttük a legutolsó. A kéretlen
vallomás valami láthatatlan kapocscsal kötötte össze őket. Az első
közlés ujabbak szülője lett; Darzensné lassankint elbeszélte neki
gyermekkori nyomoruságainak, apró csalódásainak, s utolsó
szerencsétlenségének egész történetét. Meglátszott rajta, hogy hálás
azért a gyöngédségért, a melylyel Biró a nagy jelenet után legelőször
közeledett hozzá; s úgy tetszett, mindig több és több érdeklődést, sőt
barátságot érez a festő iránt, a ki azelőtt úgy tünt fel előtte, mint a
_Próféta_ legszigorubb tekintetü és legsötétebb külsejü anabaptistája.

Néhány nap multán már azon a pajtáskodó hangon beszéltek egymással, mely
azelőtt oly mód felett boszantotta a festőt. Természetesen, ennek
megvolt a maga külön magyarázata: az, hogy mindig egymás társaságára
voltak utalva. Városban férj és feleség sincsenek olyan sokat együtt,
mint a hogy nekik kellett együvé huzódniok, mikor az idő hűvösebbre
vált. Aztán meg lassankint egymáshoz is törődtek. S a festőnek fel se
tünt többé az a meghitt hang, a melyet egykor olyan izléstelennek
talált.

Sőt egyszer azon vette észre magát, hogy ha véletlenül nem Darzensnak,
nem mesterének, jótevőjének és legjobb barátjának a feleségével van
együtt: még rossz gondolatai támadtak volna. Fiatal ember volt még s a
jó levegő meg a falusi nyugalom kúrájából kevesebbel is beérte, mint egy
érdemekben gazdag római patriczius.

De szégyenkezve és megbotránkozva utasitotta el magától ezt az alávaló
gondolatot. Hogy’ is juthatott eszébe!

Egy este, ebéd után, olyan rossz idő kerekedett, hogy nem tehették meg a
szokott sétájokat. Darzensné, az idén először, teát rendelt s
befüttetett a kandallóba.

Vagy tiz perczig magukra voltak a nagy teremben. Az inas és a szobaleány
a szomszéd ebédlőben az asztalt szedték el.

Darzensné, egy rengeteg karosszékben, a szalon asztalkája mellett ült és
rajzolt. Pár nap óta elfogta a műkedvelő szenvedély, s rajzolni tanult
Birótól. Egyszer régebben már próbálta ezt a mulatságot, de akkor
beléunt.

A festő mosolyogva nézte a készülő zsönge kisérletet.

A piczi asszonyka majdnem elveszett a roppant karosszékben; s
parányibbnak, babaszerübbnek tetszett, mint valaha. A mint nagy
buzgalommal rajzolgatta ákombákomjait, szakasztott olyan volt, mint egy
iskolás leány.

Nagyon jókedvü volt egész este. Folyton kotyogott, mint egy fürjecske. A
Biró szívügyeiről beszélgetett. Fitymáló szóval szedte sorra mindazokat
az asszonyi lényeket, a kiket csak gyanusithatott, hogy a festőt
közelről érdeklik, s agyon rágalmazta valamennyit.

Biró mosolyogva hallgatta, s a háta mögött állva, nézte, hogyan rajzol.

Olyan kicsinek, olyan helyesnek, olyan szeretetreméltónak tetszett neki,
itt ebben a Nagyapó-székben, hogy meglepetve nézte, mint egy uj
ismerőst. Soha se látta még ilyennek. S egyszerre érthetetlennek kezdte
találni az idegenkedést, sőt gyülöletet, a melylyel iránta korábban
viseltetett. Hogy’ is tudott agyarkodni erre az operette-babára!

Kissé kábult volt a szokatlan melegtől. A kandallóban lobogott a láng; s
a tüznyelvek pattogó szava mintha csak őt gunyolta volna.

Lassankint leereszkedett fejére a Mab királyné köde, s a mint a szöszke
kis teremtés megfordult, hogy összecsucsoritott ajkaival egy ujabb
gonoszságot süvöltsön feléje, egy csókkal tapasztotta be a rágalmazó kis
szájat.

Maga se tudta, hogy’ történt ez, s csak akkor ocsudott fel, mikor az
asszonyka visszalökte, ezekkel a váratlan szavakkal:

– Vigyázzon; jönnek.

Az inas jött be, a ki egy darabig ott sertepertélt a szobában. A szöszke
asszony visszahajolt a rajzára; Biró ugy tett, mintha a rajzminták közt
keresgélne.

Mikor a szolga kiment, Darzensné fölkelt a székéből; megállt előtte,
keresztbe fonta a karjait s igy szólt:

– De, kedvesem, elment az esze?

El. Magához akarta ölelni s mikor amaz elsiklott előle, pár lépést tett
feléje, mig lépteinek a zaja meg nem félemlitette. Az asszony egy
szökéssel a szoba másik szélén termett. Onnan visszanézett rá, mint a
német torzképek kedélyes nyúlja a koczavadászra.

– Hová gondol?! – suttogta. – Jusson eszébe a férjem!

Rá szegezte a szemét és mosolygott. Győzedelmeskedett.

Hanem ezeknek az utszéli szóknak sokkal nagyobb s egészen más volt a
hatása, mint Darzensné várta. A festőnek csakugyan eszébe jutott a
derék, nagylelkü Darzens. Bizony, már régóta nem gondolt rá.

Valamikor, még egész gyerek volt, félig alva üldögélt egy kocsiban,
melyet vágtató lovak röpitettek tova. Egyszerre ugy rémlett neki, mintha
a nevén szólitották volna: »Jenő!« Felriadt, és észrevette, hogy egy
ördög-árok szélére jutottak. Éppen, hogy felrázhatta a kocsist, a ki
szintén aludt, s éppen hogy vissza lehetett még tartani a lovakat. Ha
egy perczczel tovább talál még szunnyadni, szunnyadhatott volna
folytatásul egy egész örökkévalóságig.

Most is olyanformán érezte magát, mint akkor. Mintha csak a Darzens
szavát hallotta volna: »Jenő!« Egy pillanatig azt hitte, hogy alszik.
Tér és idő, mint fölismert tündérek a mesékben, eltüntek előle;
megszállották ama más kiterjedés, egy ismeretlen világ sejtelmei.

De volt mellette valaki, a ki szépen visszaszállitotta a földre.

Darzensné, mikor látta, hogy gavallérja mozdulatlanná válik, mint az a
szerény állat, a kit Bálám halhatatlanná tett, fölvette az asztalról a
gavallér kalapját, belenézett, s mint az az ember, a ki dolgának az
elintézését várja, s addig nem tudja mivel agyonütni az időt, mélységes
nyugalommal olvasta fel belőle a kalapgyáros czimét:

– Victor Jay and Company, London.

A fölhivás keringőre már nem lehetett volna világosabb.

Nevetség nélkül nem volt visszatérés. S aztán ez a kihivó nyugalom,
ingerlő merészségével megcsúfolt minden jámbor tekintetet. Eh, annál
rosszabb az utasokra nézve! A távollevőknek nincsen igazuk.

A következő pillanatban már foglyul ejtette.

– De vigyázzon hát – suttogott az asszony – azok talán hallgatóznak…
Gondolja meg, hogy nem lehetek elég óvatos…

Aztán, még halkabban, azt zizegte a fogai közül:

– Várjon meg a kertben, az üvegháznál. De ügyeljen, hogy meg ne lássák.
Éjfélkor ott leszek… Most pedig beszéljünk okosabb dologról.

És folytatta fenhangon, mintha semmi se történt volna.

Ez a hideg fejjel elhatározott és minden láz nélkül igért légyott úgy
hatott a festőre, mint egy jeges zuhany. Egyszerre kijózanodott. S
mialatt a szőke asszonyka a talán hallgatózó közönségnek beszélt, Biró
meglepetten nézett rá, mintha valami váratlan dolgot mivelt volna. Ugy
tetszett neki, hogy az a helyes arczocska egy pillanat alatt legalább
tíz esztendőt vénült. Igen, igen; ismét észre vette rajta azt a gonosz
vonást, mely meg van örökitve ama képen, ott a szemközt levő falon.

És eszébe jutott Zapata.

Zapata, a ki azt a képet festette.

Biró nagyon jól ismerte a spanyolt. Ő már régóta Párisban lakott, a
mikor Zapata közéjük vetődött. És ma is látta maga előtt, a mint
legelőször jelent meg a festők vendéglőjében, éhesen, soványan és
lerongyolódva, mint valami Don Caesar de Bazan. Emlékezett rá, nagyon
vidám vacsora volt az, leányokkal. A spanyol nem szólt egy szót se, csak
evett, mint egy farkas és ivott, mint egy kefekötő. Akkor még egy hangot
se tudott francziául, s nem igen volt kivel beszélnie. Hanem azért
minden leány őt nézte. És Phémie, a ki klasszikus volt, mint maga a
Múzsa, Phémie megvallotta, hogy a spanyolnak csak rá kell néznie, s már
megborzong a háta.

Pedig a spanyol nem is volt valami szép gyerek. Sovány volt, mint az
agár, s csak a két nagy fekete szeme világitott ki az arczából. De ha
ezt a két csodálatos fekete szemet, melyeket a szép, hosszu szempillák
koronkint ugy takartak el, mint bársony-burok a tőrt, rajta felejtette
valamelyik fehérszemélyen, ez nem találta többé a helyét. Olyan volt,
mint egy pompás állat. Csupa gyomor és csupa vágy.

Erről a Zapatáról akkor az volt az általános vélemény, hogy a
tehetségesebb Darzens-tanitványoknak a sarusziját se méltó megoldani.
Hogy talán Biróval hasonlitsák össze, arra már éppen nem gondolt volna
senki.

Az a kör, a melyben Biró élt, eleinte nagyokat mulatott azon az
erőködésen, hogy a spanyol minden áron festő akar lenni. És a mikor
Zapata hozzá jutott az első sikeréhez: sokat nevettek rajta. Voltak
ugyanis, a kik azt rebesgették, hogy a spanyol ezt a sikerét asszonyi
pártfogásnak köszöni, sőt akadtak olyanok is, a kik ebből a gyanuból nem
csináltak titkot. Egy darabig Zapata volt minden élcz czéltáblája. Hanem
a mikor Zapata sikert sikerre halmozott, a nevetők elhallgattak. Sikerei
előbb félelmetessé, s később tiszteltté tették a spanyolt.

Két vagy három év multával a Zapata nagy művészetében senki se
kételkedett többé. Zapata csillagnak volt kikiáltva, s az egész világ
megegyezett benne, hogy a spanyol legyürte mindnyájokat.

Bizonyára nagyobb sikerekre tett szert, mint a többiek együtt véve. A
neve ismertté vált, egyik dijat a másik után kapta, s válogathatott a
megrendelések közül. A szerencse lakótársául szegődött s hűséges maradt
hozzá. A kiéhezett s elzüllött külsejü jövevényre rá se lehetett
ismerni. Palotában lakott s úszott a jólétben.

Ezt a fordulatot Biró soha se tudta magának megmagyarázni. Bizonyos volt
benne, hogy a spanyol csak a közepes tehetségek közül való, s hogy semmi
olyannal nem állott elő, a mi tüneményes sikereit érthetővé tenné.
Persze eszébe se jutott, hogy a spanyolt birálgatni kezdje. Nem akarta,
hogy irigynek mondhassák, és a mikor rajta állott, ő is éppen ugy tett,
mint a többi; segitett tolni a spanyol szekerét.

Hanem a legjobban azon csodálkozott, hogy Zapatának a leghűségesebb
dobosa maga a nagy Darzens volt. A mester nélkül a spanyol bizonyára nem
boldogulhatott volna olyan könnyü szerrel. Darzens egy-egy szava aranyat
nyomott. És Darzens tele volt a spanyol dicséretével. Darzens, ez a nagy
mester, a ki művész volt a kisujja hegyéig!… Mintha megbabonázta volna
valaki.

Különben, Biró nem törődött se a spanyollal, se a sikereivel.

Hanem most, a hogy’ rátekintett a képére, s megpillantotta rajta ezt a
gonosz vonást, melyet Zapata oly kivételes szerencsével örökitett meg:
egyszerre világosság gyúlt a fejében.

A fordulat a spanyol életében ezzel az arczképpel kezdődött. Ez volt az
első sikere. Darzensné a képtől el volt ragadtatva, s a Darzensné
pártfogása ért annyit, mint egy miniszteri igéret.

Zapata, mikor ezt a képet festette, két hónapot töltött Follembrayben,
abban a szobában, melyet most ő foglalt el; és Darzens akkortájt kétszer
is járt Madridban, éppen olyan czélból, mint a mely most Windsorba
vezette.

Abban az időben beszéltek is egy kissé a dologról; de Darzensné el tudta
hallgattatni a pletyka ugató ebeit: azzal, hogy uj meg uj táplálékot
adott nekik.

Persze, hogy világos volt az egész eset.

Mert hogy azok a regényes történetek, a melyekkel Darzensné már két hét
óta mulattatta, egytől-egyig a holdban játszódtak le: abban az előbbi
jelenet után nem kételkedhetett többé.

S mialatt a szöszke asszonyka tovább csacsogta semmiségeit, melyeket
kedvesen hazudtolt meg a tengerszinü szem édes tekintete: Birónak csak
egy dolog járt a fejében. A spanyol, és mindig a spanyol.

A spanyol és mesés szerencséje. A follembrayi kép, s az aranyakat érő
pártfogás, mely ezt a művészi kisérletet jutalmazta. Azok a hajdan oly
éhes szemek, s az a jólét, melyben Zapata mostanság lubiczkol.

És ismét csak Zapata járt a fejében, mikor oda fenn, a szobájában,
gépiesen számlálta az óraütéseket: »Tiz… fél tizenegy… tizenegy…«

A mámor teljesen elszállott a fejéből. Józan volt; józanabb, mint
valaha.

– Tehát én leszek II-ik Zapata – évődött magában. – Én is le fogom
festeni a szép asszonyt, s én is megkezdek végre egy uj, dicsőségesebb
korszakot, azt, melyet majdan a második korszakomnak fognak nevezni.
Nekem is lesznek tehát sikereim, és rám nézve is vége a nyomoruságnak, a
gonddal terhes, küzködő életnek. Hát biz ez nagyon szép lesz, és szebb
jövőt már nem is álmodhattam volna magamnak! Ah, micsoda jövő!
Ünnepeltetések, herczegkisasszonyok arczképei, kitüntetések a Szalonban,
pénz mint a polyva, arany, temérdek arany, arany egész garmadával, és
hozzá a dicsőség ingyen… Szép jövő, gyönyörü jövő, hanem kár érte, mert
ez a jövő nekem nem kell.

Megnézte az óráját. Három negyed tizenkettő már elmult.

– És ha el se mennék a légyottra?! – tünődött. – Mindenesetre ez volna a
legokosabb. Mert nagyon kérdéses, hogy, ha most mindjárt nem szököm meg,
meg tudok-e szökni holnap vagy holnapután? Ki biztosit róla, hogy Capua
örömei nem sülyesztenek-e le a hinárba? Ki tudja, hogy huszonnégy óra
mulva nem biztatom-e magamat azzal, hogy: »Majd holnap!«… és másnap
ismét: »Majd holnapután!«… Hátha ez után a találkozó után itt maradok
végképpen?!… és ha itt maradok, meggátolhatom-e a jókedvü akadozót, hogy
sorsomat megkovácsolja, a maga módja szerint, a miképpen a Zapatáét
kovácsolta meg?!… Mintha bizony a mámor órái nem hetekig és hónapokig
tartanának nálam! Mintha nem a szélsőségek embere volnék, a kinek nem
szabad ugrania, nem szabad izlelődnie, hanem csak egy választása lehet:
kezdetben kell ellentállnia!… Principiis obsta!… Mindenesetre az volna a
legokosabb, ha el se mennék a légyottra, ha megszökném most mindjárt… Ez
volna a legokosabb, de ha én most erre a lépésre határoznám el magamat,
ha azt cselekedném, a mi a legokosabb: akkor én igen nagy szamár volnék!
Megszökni akkor, a mikor a hosszu bűnbánat után a leginkább forr a
vérem!… Eljátszani a József és Putifárné ismeretes komédiáját, a melyen
már emberöltők százai nevettek!… Szó sincs róla, alávaló dolog:
elcsábitani a legjobb barátunk, a jótevőnk feleségét… de lehet itt szó
csábitásról?! A kik ezt az erkölcsi tételt megállapitották, nem olyan
asszonyokra gondoltak, a kik tálczán viszik magukat a jóbarát elébe,
akkor, mikor ez a jóbarát, ez a lekötelezett – a mentségére legyen
mondva – kiéhezettebb, mint valaha!… az erkölcsi felelősség ilyenkor már
nem a lekötelezetté… Eh, minden okoskodás szürke, és az a csók, a melyet
nem fogok elszalasztani, az valóság!…

Huszonhét esztendős volt… És Darzensné széditő tudott lenni, ha akart.
Pedig hát akart.

Mikor a kastély tornyában tizenkettőt ütött az óra, Biró már lenn volt
az üvegháznál. Nem láthatta meg senki. A folyosókon meg a lépcsőházakban
sehol se égett lámpa; s nesztelenül járt. Ismerte a házat, mint ha
otthon volna.

Nem kellett sokáig várakoznia. Egyszerre neszt hallott a bokrok
tájékáról, valami árnyék rajzolódott a homályba, s a következő
pillanatban egy ismerős hang suttogását hallotta:

– Adja ide a kezét és jöjjön utánam! Ne szóljon és vigyázva lépjen!
Lehetnek a házban, a kik még nem alszanak ilyenkor!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Négy óra felé járt az idő, a mikor elváltak. A szöszke asszonynak az
volt az utolsó szava: »imádlak.« Csak egy csókot kapott feleletül. Amaz
már nem tudott kedvességeket mondani a Kirkének. Folyton egy név járt a
fejében: »Zapata! Zapata!«

Másnap… másnap igy szólt magában: »Majd holnap!«… És huszonnégy óra
multán megint: »Holnap!… vagy legkésőbb holnapután!«

Elmult egy hét, és megrémült magától. Már azon járt az esze, hogy
megvárja azt az időt, a mikor Darzens tudatja, hogy melyik napon hagyja
el Windsort. Darzens őt már nem fogja itt találni, de csak akkor utazik
el, a mikor amaz megirja, hogy nemsokára otthon lesz.

– De hátha akkor még nehezebben találom meg az ürügyet?! – tépelődött
magában. – Hátha akkor már nem lesz erőm megszökni?! Ki tudja, mi
történhetik, a mi akaratom ellenére is visszatart?… és aztán itt maradok
a Darzens hazaérkezése után is, sokáig… a meddig Zapata!

A tizedik napon végre elszánta magát.

– Nem, nem szabad tovább maradnom!… Ideje, hogy véget vessek a
komédiának.

Megirt, nagy kínnal, egy levelet, a melyben a hazugságok egész
szövevényével igyekezett megmagyarázni Darzensnak, hogy miért nem
várhatta meg az ő hazaérkezését, s miért kell Follembrayt korábban
elhagynia, mint óhajtotta. Irt egy pár sort az asszonynak is, főképpen
azért, hogy a sértést, a melyet elkövetni készült – legalább némi
udvariassággal – enyhitse, már a mennyire tudja… de azért is, hogy
hirtelen elutazása a kastély többi lakója előtt ne váljék feltünővé;
mert azt, végre is, nem teheti nyilvánvalóvá, hogy ő most tulajdonképpen
szökik. A mély tisztelet hangján irt neki; fogadkozott, hogy örökkön
hálás szolgája marad; s úgy búcsuzott, sok bocsánat-kérés között, mint a
ki csak rövid időre megy el egy olyan körből, a melyet szinte otthonnak
tekint. De elutazása ürügyéül valami nagyon átlátszó hazugságot eszelt
ki; a mi a leghamarább eszébe jutott… Gondoljon az asszony, a mit akar;
az ilyen szakitást úgy se lehet megmagyarázni.

Mikor elkészült mind a két levéllel, csengetett az inasnak.

– Sürgönyt kaptam – szólt neki – a mely azonnal Párisba szólit.
Szerettem volna elbúcsúzni ő nagyságától, de nem várhatom meg, a mig
fölkel, mert a gyorsvonat tíz órakor indul, s ő nagysága, ugy tudom,
csak tíz óra után szokott fölébredni. Adja át ezeket a leveleket; aztán,
ha majd ráér, csomagolja össze a dolgaimat, s küldje utánam Párisba; itt
van a lakásom czime…

Nem bánta, hadd törjék a fejöket, hogy azt a sürgönyt, a melyet senki se
látott, ki adta át neki?

Az inas igérte, hogy a megbizást pontosan fogja teljesiteni, és hogy
azonnal értesiti a kocsist.

– Nem kell befogatni. Az idő szép, az ut rövid; gyalog megyek ki az
állomásra.

Hogy ne csak kellemetlen emlék maradjon utána, bőkezüen osztogatta szét
a borravalót, aztán elővette a felöltőjét, kisétált a vasúthoz és a
legelső vonattal visszautazott Párisba.

Elmult egy hónap; nem adott életjelt. Az ötödik héten levelet kapott
Darzenstól. Hogy megérkezett; hogy nem bocsátja meg a szószegést; hogy
csakis akkor bocsátja meg, ha tanitványa jóvá teszi a hibát, s
haladéktalanul visszatér Follembrayba, a hol nem csak ő, hanem a
vadászok egész csapatja várja. Azt a halaszthatatlan dolgot, a melyet ma
se ért tökéletesen, Biró azóta régen elvégezhette; szóval jöjjön, de
minél hamarább.

Ez a levél megint kisértésbe ejtette. Az bizonyos, hogy nagy
illetlenséget követ el, mesterével, jótevőjével, legjobb barátjával
szemben – a ki mindenben ártatlan! – ha erre a kedves levélre nem is
válaszol. De mit feleljen neki? Elmennie Follembraybe most már
lehetetlen. Még akkor is, ha időközben mást gondolt volna, ha most már
hajlandó volna tovább haladni azon az úton, a melyen Zapata haladt
előre… még akkor is lehetetlen Follembraybe visszatérnie. Darzensné
semmiesetre se bocsátott meg neki; Darzensnéhoz nem lehet beállitania.
Később, ha véletlenül összejönnek valahol, Párisban, közös ismerősöknél,
akkor, talán, kimenthetné magát az asszony előtt, valami ujabb, nagy
hazugsággal… ha ugyan kedvet kapna ahhoz, a mi elől megugrott: követni
Zapatát egész pályafutásán. De oda, oda most már nem mehet. És ha nem
mehet, mit feleljen Darzensnak? Semmitmondó szavakat irjon köszönetül?
Kitérő feleletet adjon? Ha kitérő feleletet ad: Darzens-szal szemben a
helyzet változatlan marad. Ez a jó, nagy ember, a ki csupa bizalom,
csupa gyanútalanság, ujra hívni fogja, és ő ujra nem mehet el hozzá,
akár Follembrayba hivja, akár a párisi lakására. Meglehet, a mester,
megütődve ezen az érthetetlen viselkedésen, fel fogja keresni a
titokzatosan rejtőzködő tanitványt, és akkor mit mondjon neki? Nem is
szólva arról, hogy a mig a helyzet változatlan marad, ujra meg ujra
kisértésbe eshetik…

Azt felelte, hogy nem felelt semmit. Ez is felelet. Olyan felelet, mely
véget vet minden ujabb zavarnak, és minden ujabb kisértésnek.

Természetesen, ez után a nagy illetlenség után nem maradt más
választása, mint: végképpen eltünni a világból.

Akkép cselekedett. Neki feküdt a dolognak, és szűk kis szobája most már
nem tünt fel előtte olyan szomorúnak, mint azelőtt. Aztán mást gondolt;
bejárta Páris környékét és megpróbálkozott a plein air-festéssel,
melynek a hóditásai akkor kezdődtek. Haladni akart az idővel, s
versenyezni a fiatalokkal.

Koronkint azoktól, a kikkel az utczán találkozott, hireket is hallott a
világból. Hallotta, hogy Darzens végkép letett róla, hogy a mester nem
bízik többé az ő tehetségében, s hogy meghitt társaságban hálátlannak
nevezte. Megtudta, hogy régi barátai sokkal szigorubbak; s hogy
letagadják még a korábbi sikereit is. Megtudta, hogy leszámolt vele az a
szűk kör is, mely eddig a leginkább pártolta; s hogy egykor olyan lelkes
hivei kimerültnek mondják.

Eleinte csak mosolygott, mikor ezeket a hireket hallotta. De később már
inkább leverőnek találta a dolgot, mint mulatságosnak. Tudta, hogy az
elsenyvedt jóhirnevet kiaranyozni nehezebb, mint uj életet kezdeni.

Hanem azért nem csüggedt. Volt még egy reménysége: a _Léda_. Ha ez a kép
csakugyan megkapja a dijat, melyet már neki szántak: akkor nem
bénithatják meg többé munkakedvét se az időelőtti nekrológok, se a
nélkülözés, a melyhez ujabban sürün volt szerencséje.

Majdnem számitott erre a sikerre. Bizonyosra vette, hogy ha Darzens le
is vette róla a kezét, ellene dolgozni nem fog semmi szin alatt.
Különösen, ha már a _Lédá_ról van szó, melynek ő volt a legbuzgóbb
kürtöse. Sőt, a mily nemesnek ismerte, föltette róla, hogy a történtek
ellenére is fel fogja használni befolyását _Léda_ érdekében.

Rosszul számitott.

A tavasz azzal a meglepetéssel köszöntött be hozzá, hogy a szegény
_Lédá_nak nem lehetnek kilátásai a rég várt jutalomra. Nem lehetnek
pedig azért, mert egyszerüen visszautasitották.

Még csak el se fogadták! Pedig Darzens benn volt a juryben.

A hogy’ megtudta a rossz ujságot, Biró leült az iróasztalához, s megirta
lemondását összes nagy terveiről. Egy rajztanári állásért folyamodott, s
ez a kérő-levél ugy tünt fel előtte, mintha tehetségének a csődjét
jelentette volna be ebben az alázatos irásban.

Nemsokára megkapta a választ, s a válasz: igen volt.

Egy hét mulva elhagyta Párist.

A mint a vonat kiindult a Gare de l’Estből, s ő, háttal a gőzösnek,
elmélázva nézte, mint távolodnak és mint tünnek el ismerős körvonalai
azoknak a híres épületeknek, melyek közt annyi vidám és annyi szomorú
napot töltött, szokása szerint ismét elkezdett tünődni, mert
észrevehetőleg ez volt a legkedvesebb mulatsága. És igy öldöste magát:

– Annyi bizonyos, hogy nagy szamár vagyok. Mi szükségem volt nekem arra,
hogy tulságos lelkiismeretességből megrontsam az egész életemet?! Szó
sincs róla, az én helyemben minden okos ember máskép cselekedett volna,
s úgy látszik, én az a derék, becsületes Slemil vagyok, a kinek nincsen
árnyéka. Megszökni egy asszonytól, daczolva a nevetséggel, s megszökni
tőle akkor, mikor már úgy beléizeledtem a mulatságba, hogy immár
túltettem magamat minden aggodalmon, s annyit se törődtem többé a nagy
Darzens-szal, mint Kane-nel, a sarkutazóval! Igen, de… Zapata! Ej,
Zapata ur teljesen kifogástalan gavallér, a ki, megeshetik, ma már
semmiféle viszonyban sincs Darzensnéval, s talán már nem is gondol rá
soha! És meglehet még az is, hogy nincs igazam; meglehet, hogy ez a
Zapata egyszerüen annak köszönheti a sikerét, hogy az ő képei tetszenek,
mig az enyémek, mivel silányak, nem tetszenek. Meglehet, hogy én csak
irigy, agyarkodó kontár vagyok, s meglehet, hogy Zapata istenáldotta
művész, a ki minden sikerét s jólétét csak magamagának, csak a nagy
tehetségének köszönheti. Nem, istenemre, ez az egy nem lehet! Ám
elismerem, megtörve, meghajolva s eltiporva, hogy az égi lángot, úgy
látszik, megtagadták tőlem az istenek; de hogyha van művészet, ha van
fenséges, isteni erő, mely csak a kiválasztottaknak adatik, hogy
végrehajthassák a testté változtatás rejtelmes csodáját a Szépnek
oltáránál (pedig hiszem, és vallom, hogy van!…): akkor ez a Zapata csak
szemtelen kalandor, a ki megszentségtelenitette a templomunkat! Nem,
minden meglehet, csak az az egy nem, hogy ez az úr maga kovácsolta a
szerencséjét! Nem, ez az úr nevét, hirét, függetlenségét és kényelmét,
mindenét csak a nagy Darzensnak köszöni, s Darzens csak a Darzensné
szócsöve volt. És hogyha ez az úr szakitott volna a kedvesével mindjárt
a legelső… vagy a tizedik napon, ha nem esküdözte volna napról-napra
ujra, hogy: »Szeretlek!«… napról-napra uj jutalmakért és uj
kitüntetésekért, akkor ez a kifogástalan úr most elzüllöttebb volna
nálam, s szegényebb, mint volt köztünk a legeslegutolsó. Nem, II-ik
Zapatának lenni nem dicsőség!… De ki mondja, hogy oda kellett volna
jutnom, a hová ő jutott?! Nem, nem kellett volna szükségképpen oda
jutnom; csakhogy könnyen odajuthattam volna. Mert bizony én se
utasitottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket, az elismerést, a
sikert, a megrendeléseket; nem mondtam volna: »Én ezt nem érdemlem… én
ezt nem fogadhatom el, mert nem a tehetségemnek köszönhetem, hanem
annak, hogy van egy hatalmas pártfogóm, egy asszony… egy asszony, a ki
hálás lovagi szolgálataimért… egy asszony, a ki akármilyen kontár festő
vagyok, megbecsüli bennem a férfit, s viszonzásul azért, hogy híven
szeretem, kinevezett nagy festővé, és ennek a kinevezésnek az erejénél
fogva elhalmoz nemcsak dicsőséggel, hanem anyagi javakkal is!«… Nem
mondtam volna ezt, s nem utasitottam volna el magamtól a díjakat, az
érmeket, az elismerést, a sikert és a megrendeléseket, a mint hogy ezt
nem cselekedte a híres Zapata sem… Persze én szentül meg vagyok
győződve, hogy mindez megilletne engem, mert nem kételkedem benne, hogy
én a hivatottak közé tartozom. De a spanyol se kételkedik. Már pedig a
spanyol kétségtelenül kontár; a spanyol kétségtelenül téved, ha ugyan
nem rosszhiszemü. És nem lehetetlen, hogy én is sokkal többre becsülöm
magamat, mint a mennyit érek. Mindamellett, a Zapata helyén, nyugodt
lélekkel söpörnék be minden elképzelhető kitüntetést, díjat, érmet stb.;
semmit se sokallanék, s nem szakadhatna a nyakamba olyan elismerés, a
melyet ne találnék természetesnek. A nagyok őszinte csodálata, a
lelkiismeretes összehasonlitás, az az önismeret, a melylyel
rendelkezünk, még a jó szem és a jó itélet sem óv meg senkit a
képzelődéstől. Mindezek ellenére túlbecsülhetném a képességeimet,
művészetem sikerének és jogosan megillető osztályrészemnek képzelhetném
azt, a mit valójában nem a műteremben, hanem ő nagysága öltöző
szobájában érdemeltem ki… szóval könnyen oda juthattam volna, a hová a
spanyol jutott… Nos, megugrottam a kisértés elől. Többet tettem ennél: a
sorsomra, melyet ez a derék asszonyka meg akart kovácsolni, akkorát
ütöttem egy nagy kalapácscsal, hogy menten összelapult. Hát biz ez
balgaság volt; okos ember nem tette volna. Mert a lelkiismeretével még
csak megbékél valahogy az okos ember, de a balsikerrel, a folytonos
balsikerrel, az élet pofonaival és a szegénységgel, pláne azzal a
szegénységgel, a melyet folyvást kisértések üldöznek… ezzel már nem
olyan könnyü megbékélnie az okos embernek. Igen, igen; az volt,
balgaság, ostobaság. És nektek, karcsu tornyocskák, a kik a távolból
gúnyosan integettek felém, igazatok van: nagy szamár vagyok. De békén
akarok élni ezzel a nagy szamárral, mert nem rázhatom le a nyakamról.


VII.

A bál után való nap, Biró talpon volt már reggeli fél hétkor. Kilenczkor
órát kellett adnia Kőbányán; s gyalog szokott oda kisétálni.

A lakása sokkal szerényebb volt, semhogy szót érdemelne. Az előszobáján
kívül, melyben se kiegyenesedni, se hármat lépni nem lehetett, csak
egyetlenegy nagy szobája volt, képekkel butorozva, meg egy benyilója,
melyet fürdőszobának használt.

Éppen ebben a fürdőszobában volt, mikor odakinn kopogtattak az ajtaján.

– Ki az?

– Én.

– Ki az az én?

– Marosy.

– Te vagy, ó poéta?! Hát gyere be.

– Nyisd ki hát az ajtót!

– Nyitva van.

– Vagy úgy. Már olyan régen fenn vagy?… Hol a pokolban vagy hát?!

– Fürdöm. Ülj le. Talán találsz valahol egy széket.

– Már találtam. Te, ezeket a képeket mind te festetted?

– Természetesen.

– Ha a mennyiségről itélne az ember…

– Akkor korunk első festője volnék. Igazad van. Hanem mondd, mi szél
hozott ide ilyen korán? Fél hétkor nem veri fel az embert, csak
hitelező, párbajsegéd, vagy elkeseredett poéta. S mivel nyilvánvaló,
hogy te se hitelező, se párbajsegéd nem vagy, világos, hogy fel akarsz
valamit olvasni.

– Nem. Azaz, hogy ha már erről van szó, képzeld, az éjszaka,
kóborlásaink közben, egy hatalmas regénytárgy ötlött az eszembe. Mit
gondolsz, ha megirná az ember a magyar nemesség pusztulását verses
regényben vagy elbeszélésben?…

– Ó, ha még csak a megirás a kérdés tárgya, akkor semmi ellenvetésem!…
Hanem, hallod, ha felolvasási szándékaid is vannak, kérlek, hagyj fel
velök; ne élj vissza a védtelen állapotommal.

– Légy nyugodt. Tudom, hogy bágyadt vagy az éjszakázás után. De minek is
kelsz fel ilyen korán?

– Rajzleczkét kell adnom a kőbányai fiatalságnak.

– Csak nem csaptál fel rajztanárnak?

– De igen. És kilencztől tizenegyig ismét alkalmam lesz meggyőződni
róla, hogy a sertés-szállások körül fölcseperedett Ifju Magyarország
mily hatalmas idioszin kraziával viseltetik minden ábrázolat iránt, a mi
nem kvadrát négyszög. Hidd el, nagyon csodálkoznám, ha Kőbánya egy
Lionardo da Vincit adna a világnak.

– Nini, már készen is vagy?!…

– Szolgálatodra.

– Engedd meg tehát, hogy őrült lelkesedéssel üdvözöljelek Magyarország
földén.

– Köszönöm. De, ugy-e, nem azért állitottál be hozzám reggel fél hétkor,
hogy egy tósztot mondj rám?

– Nem hát. Engem a többiek küldtek azzal a megbizással, hogy verjelek
fel az ágyból s vigyelek vissza a kompániához. Nagyon megbotránkoztunk
mindnyájan, mikor a bálból egyszerre eltüntél. Hogy ha mi egy fél
éjszaka udvarlunk a te kedvedért, méltányos, hogy akkor is velünk tarts,
a mikor mi komolyan hozzá látunk a mulatáshoz.

– Hát ti még most is báloztok?

– Természetesen. A körben kitartottunk végig, aztán folytattuk lenn a
kávéházban. Onnan elvittük a hölgyzenekart a vasuti pályaházba,
megreggeliztettük őket, s most csak te rád várunk, hogy kivonuljunk
Gödöllőre, hölgyek és urak.

– Ohó, abból semmi sem lesz. Ellenkezőleg, te fogsz elkisérni engem
Kőbányára.

– Mi az ördögöt csinálnék én Kőbányán?

– Hogyan? Költőnek mondod magadat, és nem akarsz világot látni?

– Igen, csakhogy akkor inkább Gödöllőnél maradok. Kőbányát tanulmányozni
ráérek később is. Ugy hiszem, lesz benne részem, ha majd oltárhoz
vezetem a kis kövért.

– Ej, pedig azt hittem, hogy hasznodat vehetem. Szükségem lett volna
rád, mint eleven kalendáriumra. Mert remélem, megőrizted ezt a
jótulajdonságodat?

– Meg hát. Az vagyok, a ki voltam. Mindig ugyanaz. Magyarország nemesi
családainak név- és czímtára. És szükséged van rám, ebbeli minőségemben?

– Igen.

– Jó. Cserben hagyom a kompániát és követlek. De van egy föltételem. El
fogod olvasni _Diogenes_t.

– Tudtam, hogy _Diogenes_t épp oly kevéssé kerülhetem ki, mint a halált.
De, ha már meg kell lennie, ám legyen; elfogadom a feltételt. Gyere.

Mikor kiléptek a folyosóra, Biró meglepte magát, hogy önkéntelenül
lepillantott arra a harmadik emeleti lakásra, melyre se tegnap, se
tegnapelőtt, se azelőtt nem gondolt soha. Az ablakok be voltak
függönyözve.

Még jóformán az egész ház aludt. Máskor, ilyen idő tájban, már
elevenedni szokott a folyosó; de most mintha még a cselédek is
megsinylették volna a báléj fárasztó örömeit. Csak a Terka ajtaja volt
nyitva, jeléül, hogy a hat órai vonattal megérkezett valaki, a kinek a
tiszteletére ebben a pillanatban pompás kávé készül.

Odalenn, a Polgári Kör javában szellőzött. Tárva-nyitva voltak az összes
ablakok; s a por, melyet a tegnapi jókedv vert fel, szürke gomolyokban
szállongott fel a magasabb régiókba.

Mialatt lementek a lépcsőn, Biró érdeklődve kérdezgette a költőt:

– Hát, öreg, annyira elfoglal ez az átkozott _Diogenes?!_ Egész nap csak
a lámpásoddal jársz-kelsz, mely véletlenül mindig nálad van?!

– Szó sincs róla, barátom. Ellenkezőleg. Valóságos ünnepnap az nekem,
hogy ha foglalkozhatom vele. Pláne, ha beszélhetek róla valakinek!…
Szegény _Diogenes!_ Nagyobb elhagyatottság már nem is képzelhető, mint a
milyenbe ő jutott. Magam is csak alig gondolhatok rá. Ő rá, barátom, ő
rá!

– De hát, tekintet nélkül a derék bölcsre, mit csinálsz? Beszélj egy
kicsit magadról.

– Barátom, az én fő-foglalkozásom az, hogy halasztásokat kérek. Tudod,
van egy kis birtokunk a Maros mentén, de úgy meg van terhelve, hogy én
ma se tudom megérteni, mikép férhettek rá ilyen kicsi földre olyan nagy
kölcsönök. Van rá kölcsönünk az osztrák-magyar banknál, a
jelzálog-hitelbanknál és minden banknál, a mi a világon van.
Képzelheted, hogy ezekből minduntalan le-lejár egy részlet. Hogy hol,
mikor és mennyi, lehetetlen volna számon tartani. Én hát minden héten
sorra járom az összes bankokat s halasztást halasztásra kérek, hogy
véletlenül el ne liczitáljanak. Ugy ismernek minden bankban, mint a
rossz pénzt. Fizetni persze csak akkor fizethetünk, ha már a
Damokles-kard a fejünkre szakadt. Mert különben miből élnének meg az
anyám és a húgaim?! Három húgom van, barátom, huszonnyolcz, huszonhét és
huszonhat évesek. És ha eszembe jut, hogy: mikor fognak férjhez menni
ezek a szegény jó teremtések? – kedvem volna kirohanni a folyosóra és
fejjel lefelé bukfenczezni az udvarra.

– Ne tedd azt, öregem. Innen, az első emeletről már úgy sem érdemes.

– Gondolhatod, hogy ebből, a mi az én fő-foglalkozásom, nem lehet
megélni. Van hát még egy másik foglalkozásom is. Ez a másik foglalkozás
egy kis hivatal, olyan kis hivatal, barátom, hogy nagyító üvegen kell
nézni, s még se lehet kitalálni, hogy mi szükség rá. A hivatalomban
minden nap kiülök bizonyos számu órákat, s ezzel megszerzem a kis
pörköltet. A harmadik foglalkozásom végre az, hogy esténkint sántára
tánczolom magamat, abban a reménységben, hogy vagy a kis kövér, vagy egy
másik irgalmas nővér, szóval a kőbányai plutokráczia valamelyik kis
potykája végtére mégis csak horgon akad.

– Még jó, hogy másnap szépen visszaülheted, a mit egy este kitánczolsz
magadból.

– Micsoda kegyetlen gúnyolódása a sorsnak, barátom, hogy én, a ki oly
fenségeseket gondolok: folyton hajlongva, a derekammal rovom le a mult
tartozásait, – hat órákat ülve, testemnek legkevésbbé gondolkozó
részével keresem meg a kenyeremet s biztositom a jelent, – és végre, a
fulladásig tánczolva, a lábammal dolgozom a jövőn. Csak a fejemnek nem
veszem semmi hasznát. A fejemnek, barátom, mely arany-álmokkal van
kárpitozva! És mégis igy van. A hajlongásom bizalmat gerjesztő, az
ülésem készpénz, a tánczom sokat igérő, csak a mit gondolok, arra nem
adnak semmit. Kinevetnek barátom, kinevetik _Diogenest_! A Luczifer
önérzetét érzem magamban, és minden sörhordó gyerek oldalba lök!

Kiértek az utczára.

– Pedig, látod – végezte a költő félig nevetve, felig szomoruan – minden
vigasztalásom, minden örömem és minden gyönyörüségem ez a _Diogenes_.

A festő majdnem meg volt hatva, hanem azért egy kissé meg is irigyelte a
költőt.

– Te, micsoda ház ez a roppant nagy épület? – kérdezte amaz.

– Ez, ez a Szegények háza – felelt Biró.

– Szép vidéken lakol.

– Hadd el, nagyon kellemes ház ez. Szép kertje van, s a szobák nagyon
egészségesek benne. Én már ki is néztem magamnak egy szobát belőle. Ott
van, nézd, a harmadik emeleten.

– Csak ennyire törsz a magasba?

– Az ember nem tudhatja, mi vár rá öreg napjaira.

– Tudod, az vigasztaló, hogy mindnyájan úgy se férnénk belé. De te
kérdezni akartál tőlem valamit.

– Igen. Ismersz-e te valami Völgyessyeket?

– Völgyessyek sokan vannak. Vannak csanádiak, zempléniek, dunántúliak…

– Csak annyit tudok róluk, hogy azoknak, a kikről szó van, miniszteri
tanácsos volt az apjok.

– Akkor a csanádiakról van szó. Régi nemesek, nagyon régi nemesek. Első
osztály.

– És nagyon szegények, úgy-e?

– De, kérlek, ha mondom, hogy régi nemesek! Nem főztek pálinkát, hogy
gazdagok legyenek!

– Bocsáss meg, ha nem voltam kellő reverencziával az ötágu korona iránt.
De ha már felszabaditottatok bennünket… Különben ismered őket
közelebbről?

– A Völgyessy Gábor családját? Nagyon csodálkozom, hogy eddig nem
hallottál róluk, és hogy nem emlékszel a Völgyessy Gábor névre. A
miniszteri tanácsos korábban képviselő volt, s képviselő korában
pártjának egyik vezérembere. Sokat emlegették akkortájt; mert kedves,
ötletes ember volt, s hires gavallér, a kit mindenki szeretett.
Különösen csudálom, hogy nem emlékszel a leányaira. Mikor mi úgy a
hetedik-nyolczadik osztályba jártunk, a Völgyessy-lányok ott voltak
minden úri mulatságban; két vagy három télen át ők voltak a pesti bálok
legünnepeltebb szépségei. Az apjok nagy házat vitt, s azt hitte volna az
ember, hogy a lányok nagy partit fognak csinálni. De nem; az egyik
valami katonatiszthez ment feleségül; a másikról azt se tudom, hogy
férjhez ment-e, vagy sem. Az utóbbi a valószinü, mert kevéssel aztán,
hogy az apjok hirtelen meghalt, tönkre jutott az egész család. A
miniszteri tanácsos maga se volt éppen jó gazda; a mi kis birtoka maradt
– úgy hiszem, maradt még egy jószága valahol a felső vidéken – elverte a
gyám, egy anyai nagybácsi. A mi szintén csak azt bizonyitja, a mit én
régen prédikálok, hogy tudniillik, törvényt kellene hozni, mely csak egy
szakaszból állana s igy hangzanék: »Az árvaszéki elnököknek tilos
tegeződni akárkivel is a világon és pedig fejvesztés büntetése alatt«…
Hanem, mondd, miért érdekel téged mindez?

– Mert tegnap megismerkedtem egy kisasszonynyal, a ki, úgy látszik,
ennek a miniszteri tanácsosnak a leánya, s a ki abban az időben, a
melyről szóltál, még kis gyerek lehetett. S mivel nem tudtam elképzelni,
hogyan kerül ez a gyönyörü teremtés a mi szegénységgel teli házunkba,
megragadtalak, mint egy név- és czimjegyzéket.

– Tegnap megismerkedtél egy gyönyörü teremtéssel, s ma már tudakozódol
róla?!… Ej, ej, vigyázz!

– Soha se félts engem. Nem vagyok veszedelemben. S ezt abból is
láthatod, hogy beszélek róla. Ha olyan aggasztóan érdeklődném iránta,
nem emlegetném; talán a nevét se merném kiejteni. És alkalmasint magam
előtt is eltagadnám, hogy az imént még ő járt az eszemben.

– Ne bizd el magadat. Egy szép fiatal leány, ránk alvajárókra nézve – s
te nem vagy különb, mint más – mindig kész veszedelem. Mert hisz egy
szép fiatal leány a legnagyobb rejtelem a világon, mely érdekesebb, mint
a letünt világok összes hieroglifái. És ezt a rejtelmet sokkal ritkábban
látjuk magunk előtt elevenen, semhogy a talány-fejtegetés gyermekes
vágya föl ne ébredjen bennünk, mihelyt szemtől-szemben találjuk vele
magunkat. Igen, sokkal ritkábban látjuk ezt a rejtelmet, mintsem
megvalljuk magunknak. A fiatal leány majdnem mindnyájunk előtt
ismeretlen valami. A kis Depinyi ugyan, ha véletlenül hallana, alaposan
kinevetne, mert ő kavics helyett asszony-sziveken jár; de tegyük fel,
hogy az ő herczegnői mind valódi, tizenhárom próbás herczegnők, s tegyük
fel, hogy mind oly gazdagok vagyunk tapasztalatokban, mint ez a kopasz
Don Juan Tenorio… És mondd meg nekem nyiltan, kezedet a szivedre téve:
mit érnek ezek a hires tapasztalatok?! Három osztályt lehet köztünk
megkülönböztetni. Az elsőbe tartoznak azok, a kik semmiféle más nőt nem
ismernek, csak a könnyen megtalálhatót. Ezek a boldogok. Az ilyen csak
örömöket ismer; csalódásokat, kijózanodást és gyötrődéseket nem.
Minthogy mindenki csak a saját eseteiből általánosit, az ilyennek a
gondolkozása a nőkről: csupa olcsón kapható kételkedés, s olyan
világnézet, mely férfiúi, vagy helyesebben szólva: kereskedői hiúságának
fölötte kedvező; másrészt, mivel mindig csak sikerei vannak, képzelődése
nem ismer korlátokat. Törökös álmokban él, s ezek a kellemetes álmok nem
is kerülnek neki nagyon sokba. Ennek az embernek a fiatal leány vagy egy
kérdőjel, vagy egy metafizikai fogalom. A második osztályba azok
tartoznak, a kik már másféle nőt is láttak, látták tudniillik: a
meghódithatót. Ezek, a kevésbbé szerencsések, olyan világban élnek, a
hol a fiatal leány csak ritkán megjelenő, talán alkalmatlan jelenség;
alig több egy képnél, vagy egy szellemjelenésnél. És hogyha koronkint
ennek a világnak a hőse diadal-szekeréhez hozzá kötheti egy leány
alakját is, ugy volt vele, mint a gyermek, a ki széttörte a játékszert,
hogy meglássa, mi van benne. És, végre, itt volna a harmadik osztály,
azoké, a kik egy kissé otthon vannak minden társaságban. Ilyenek sokkal
kevesebben vannak köztünk, mint a mennyien dicsekszünk vele; de ám
fölteszem, hogy olyanról van szó, a ki elég szerencsés bejuthatni minden
társaságba, s elég okos, élni ezzel a szabadalommal. Nos tehát, a fiatal
leány ennek az embernek a legtöbb esetben egy szép kis bábu, a ki
pompásan tudja mondani, hogy: »Igen, papa«, »Nem, mama«, mint a
Spallanzani automatája a _Hoffmann meséi_ben. Vagy ha nem az, bizony nem
sokkal több. Ha ebben a minden képzelhető világok legjobbikában élsz,
beszélhetsz a fiatal leánynyal a _Varázsfuvolá_ról, a Chopin
nocturnejeiről, a hosszú hajú zongoraművészről, _Zalán futásá_ról és
egyéb ártatlan dolgokról. Ha a lelkébe akarsz látni, megtudod, hogy
szereti a kedves embereket, s nem szereti se a gyávákat, se a hazugokat.
S ha véletlenül szerencsés vagy találkozni egygyel-kettővel, a ki elég
merész, vagy elég vigyázatlan sejtetni veled, hogy micsoda kis világ
forrong a fejecskéjében: a mit megtudsz, az oly megzavaró, olyan
kibetüzhetetlen, olyan homályos, hogy cserben hagy minden
emberismereted; különösen, ha nincsen összehasonlitásod, ha hiányoznak
az analogiáid. Igen, barátom, a fiatal leány, a mi korunkban s a mi
viszonyaink közt, rendesen csak egy csodálatos, ismeretlen világ, mely
annyival érdekesebb, minél ismeretlenebb. Előttem, megvallom, maga a
rejtelem. Olyan rejtelem, hogy mivel esküt tettem: nem irni
_Diogenes_embe, csak a legszentebb igazságot, kénytelen voltam a hősnőt,
a kibe Diogenes szerelmes, némává tenni, mert nem tudnék mit beszéltetni
vele.

– Ó, te nyomorult, te csak azért beszélsz nekem leányokról, hogy
visszatérhess szép szerével ocsmány _Diogenes_edhez.

– Légy őszinte, és valld meg, hogy azért ragadod meg tüstént ezt a
szegény Diogenest, hogy ne kelljen leányokról beszélned.

– Őszinte vagyok, s biztositalak, hogy bátran beszélhetek a világ összes
leányairól. Bátran beszélhetek pedig róluk azért, mert nem is
gondolhatok rájok. Olyannyira képtelenség, hogy megházasodjam. Nagyon
szegény ficzkó vagyok én, öregem; hogy én családot tartsak el, az
lehetetlen. Örülök, ha magam nem halok meg éhen.

– Ó, az semmitől se óv meg. Az ember elvégzi, hogy nem házasodhatik meg.
Hatalmas, megdönthetetlen érveléssel bizonyitja be magának, hogy
megházasodni, ilyen körülmények között, nemcsak ostobaság volna, hanem
bűnös könnyelműség is ama másik szegény teremtés, és azok iránt az
ártatlanok iránt, a kik majd csak ezután fognak létezni. Elvégzi, és
mindennap ismételgeti magában, hogy nem fog megházasodni soha. És mégis
megházasodik. S ez nem a test gyöngesége, nem a rendes életmódra való
filiszteus hajlandóság, nem a tűzhelynek, a nyugalomnak, a csöndnek a
vágya. Nem, ez a léleknek egy nemesebb vágyakozása, mely annál erősebb,
minél nagyobb adaggal rendelkezik valaki a nevezett lélekből.
Mindnyájunkban él egy furcsa törekvés valamely lelki közösség után, mely
határozatlan, czéltalan és megérthetetlen, de megvan; s minél jobban
vagyunk belül kipárnázva, annál sűrűbben és annál több erővel ad nálunk
életjelt ez a törekvés, mely gyermekes, de eltagadhatatlan. Ugy hiszem,
ez, alapjában véve, a lázadásnak egy ügyetlen kisérlete a halál ellen,
de bármint legyen is, annyi bizonyos, hogy a lélek nem szeret magára
maradni, vagy a mint meg vagyon irva: nem jó az embernek egyedül lennie.
S mivel a természet egy önző, ravaszdi intézkedése következtében ez a
lelki közösség is csak különböző nemü lények közt lehetséges, s mivel a
társadalom ugy rendezte el sorunkat, hogy ez a lelki közösség csak
bizonyos formák között lehet zavartalan: mikor a zöld burok leválik
rólunk, épp úgy megtaláljuk magunkban a házasság ösztönét, mint a
szerelemét. És hogyha ez a két elemi erő találkozik, bizony bajos
egykönnyen végezni velök, még ha az Ész a pártunkra szegődik is, mert
hisz az Ész fölötte megbizhatatlan, álnok szövetséges.

– Hallod, úgy látszik, te most a bölcselet egy uj sütetü elméletét
akarod előttem népszerüsiteni!

– Akkor csak rosszul mondom, a mit jól gondolok. Mert mindazt, a mit
beszéltem, világosan érzem magamban, olyannyira, hogy egy párszor már
kisértésbe estem a kis kövérről és pénzes zsákjairól lemondani. Barátom,
engem folyvást lökdösnek előre-hátra. Annyi embernek állok az utjában,
hogy azt kell hinnem, valami vezérlő egyéniség lehetek. Csak egy lény
van, a ki nem lökdös és egy kissé törődik velem: az _Arany Trombitás_nak
a leánya. Náluk szoktam ebédelni ötven krajczárért. Ez a leány olyan
figyelmes, jólelkü és bizalmas hozzám, hogy el nem mondhatom neked,
micsoda hálát érzek iránta. És bizony mondom neked, nagyon szeretném
elvenni, mert érzem, hogy ő az egyetlen, a ki képes volna _Diogenes_t
megérteni.

– No és mi tart vissza?

– Az, barátom, hogy nem tud különbséget tenni jambus és trochaeus
között.

– Akkor maradj csak a kis pénzes-zsáknál. Neki legalább vannak egyéb
jelességei.

– Könnyü neked; te csak úgy a magasból nézed az én lelki harczaimat. De
ha téged ezek a kérdések hidegen hagynak, ez csak azt jelenti, hogy
téged még mindig óv valami régi szerelem, a min még most se fog a
rozsda. Kitaláltam, ugy-e? Még most is – Lilian? És örökkön csak Lilian?

– Hidd el, van legalább két esztendeje, hogy rá se gondoltam Lilian
Landry kisasszonyra, a kit az isten sokáig éltessen. És meglehet, hogy
még egy örökkévalóságig nem gondoltam volna rá, ha nem juttatod eszembe.
Azt se tudom, hogy hol van.

– A multkor azt olvastam valamelyik ujságban, hogy Kopenhágában énekel.
Eszembe jutott az a sok bolondság…

– A mit valaha elkövettem érte? Biz azok nagy bolondságok voltak. Annál
nagyobbak, mert azt hiszem, soha se szerettem igazán. Végre is,
mindnyájan bele bolondulunk egyszer életünkben abba a hölgybe, a ki a
legszebben énekli Selicá-t, de azért ez még nem szerelem. Vagy ha
szerelem, inkább csak a lámpák és a szinfalak szerelme, mint az X.
kisasszonyé. De, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.

– Bocsáss meg, azt hittem, hogy… Olyan nyilvános volt, hogy udvaroltál
neki…

Egy perczre elhallgattak mind a ketten. Birót elfogta a rosszkedv. Azt
hitte, hogy a másikra boszankodik, pedig tulajdonképpen magát nem
értette.

Eddig úgy gondolt erre az ifjúkori, rég kialudt lángra, mint a jó
keresztény azokra a kedves kis apró szentekre, akiket a gonosz Heródes
leöletett. Az emlék is kellemetes volt előtte. Bánatosan kellemetes, de
mégis kellemetes, mert hisz ez az emlék kedves képet őrzött elméjében.
Nem tett magának szemrehányást ezért az ifjúkori bolondságért, nem
talált restelni valót az akkori viseletében, s ha ennek a zsönge
szerelemnek több is volt a gyötrelme, mint az édessége, hálával gondolt
a kedvesebb pillanatokra, s úgy tetszett neki, hogy a keserü óráit nem
kell nagyon sajnálnia; mert a kellemes pillanatok megérték azt, a mibe
kerültek.

Most először kapta magát rajta, hogy szégyelni kezdte ezt az elhamvadt
szerelmet, s hogy szerette volna eltagadni maga előtt az egész esetet.
Miért?

Erre nem tudott felelni. De a hogy’ álmos szeme egy perczre lecsukódott:
ismét maga előtt látta a Laura de’ Diantit, a mint fázékonyan huzódik
szegényes hárász-kendőjébe, és mosolyogva miss Illandudnoról beszél…

Éppen a temető kapujánál voltak.

– Nem irigyellek a mindennapos sétádért – szólalt meg a költő. – Ha
nekem naponkint kétszer kellene megtennem ezt az utat, olyan verseket
irnék, hogy Leopardi valóságos Paul de Kock volna hozzám képest.

– Hát még ha Kőbányán is mellettem maradnál!

– Azt már nem teszem. Sőt el se megyek Kőbányáig. Nem vágyom a kis
kövérhez olyan rettenetesen… Azaz, most már igazán nem merek lányokról
beszélni előtted. Erről az egyről ugyan bátran lehetne.

– A többiről is. Fájdalom, nincsenek titkaim.

– De azt tartod, hogy a régi dolgokról nem illik, s az ujakról meg nem
lehet beszélni.

– Mit értesz az uj dolgok alatt?

– Hát azt a szép leányt, a kinek a családja olyan élénken kezd
érdekelni.

– De, kérlek, azt a leányt én egyetlen egyszer láttam, akkor is tíz
perczre.

– Az semmit se bizonyít. Különösen, ha olyan szép, mint a nénjei voltak.
»Ki nem szeretett, s haj, legelső látásra?« – mondja Shakspere.

– Hát te hiszed azt, hogy van szerelem, a mely első látásra keletkezik?

– Hogy’ az ördögbe ne hinném! Én csak ilyen szerelmet ismerek. Látod,
hogy ha koronkint elnézem a kis kövért, mindig azt gondolom, hogy a
gyakori látás halálos ellensége a szerelemnek. Lehet, hogy ez nem
mindenkivel van igy. Hanem azért, hidd el, a költőnek van igaza s nem a
kőbányaiaknak. Az igazi szerelem nem az, a melyiknek szüksége van rá,
hogy az ember folytonosan erősbitse a téglagyárak gyakori
meglátogatásával; az igazi szerelem az, mely első látásra keletkezik,
mely nem gyöngül a távolságban se, s mely nem múlik el soha.

– No, én nem hiszek ebben a szerelemben.

– Istentagadó vagy. Meg fogsz bünhödni. Hanem én nem megyek tovább. Az
ott már a kőbányai határ. Oda nem óhajtalak követni.

Elváltak. A költő visszafordult a város felé, Biró ment tovább dolgára.

Keserves délelőttje volt, mely sehogy se akart elmúlni. Unta ezeket a
rettentő ficzkókat, a kik rajzolás ürügye alatt mindenféle gazságon
törték az eszüket, s rá szabaditotta őket, hogy rajzolják a feladatukat,
vagy csináljanak akármit… a mi úri izlésüknek a legjobban megfelel. Maga
pedig odaállt az ablakhoz s nézte azt a szomoru tájképet, melyet oly jól
ismert: az egyforma épületeket, a tégla-gúlákat, meg a temérdek kéményt.
Azt hitte, hogy ha ülve marad, el kell aludnia.

A meglopott éjszaka kezdte visszakövetelni tőle a jogát.

Abban az ismeretes kábult állapotban volt, melyben az akarat
meg-megbicsaklik, majd rendkívüli erőfeszitéssel próbál kiegyenesedni,
de csak azért, hogy annál hamarább és annál készségesebben adja be a
derekát, ama kellemes bódultságban, melyben az itélet elrestül, mint a
keleti bölcs, a ki sokat ivott Kis-Ázsia borából, abban a félálomban,
melyben a képzelet korláttalan urrá válik felettünk s ellomhult lelkünk
fölé zavartalanul épiti fel csillagos boltozatu sátorát. Abban az
állapotban, melyben az itéletünk elbágyad s mindenestül hatalmába esik
utolsó benyomásainknak.

– Különös – szőtte magában az álmait – mennyire el vagyok foglalva egy
nagy veszedelemnek a gondolatával. És miből állna ez a nagy veszedelem?
Hogy nagyon szép kis feleségem volna, akit látva, mindenki megfordulna
az utczán. Ennyi az egész nagy veszedelem.

Aztán elcsodálkozott rajta, hogy úgy gondolt erre, mint valami közel
eshetőségre.

– Tegnap láttam először – álmélkodott magán – és ime, ma már olyan
képnek a közepében látom, a mely soha se jelent meg előttem azalatt, a
mig a szerelmi románczoknak egész sorozatát éltem át.

A szive egész temetője volt a könnyü szerelmeknek. S ezek a szerelmek az
utolsóig szép lassan hálózták be, s csak nagynehezen tudták meghóditani.
Mindegyiket az előjátékok egész sora vezette be. A szive minden uj
kaland után zárkozottabbá vált, s a lelkét minden uj tapasztalás
bizalmatlanabbá, félénkebbé tette. És ime, ez az uj hóditó, a hogy’
megjelent, vakmerő egyenességgel, minden csel és ostrom nélkül,
diadalmasan vonul be a lelkébe, s neki nincs egyéb dolga, mint sietve,
ész nélkül bocsátani le előtte a felvonó hidat, megrészegedve a
lelkesedéstől.

Igaz, hogy először gondol valakire vágyakozással, a keserüségnek, a
félelemnek s az érzésével való elégedetlenségnek minden árnyéka nélkül.

Elhamvadt szerelmei mind olyanok voltak, hogy miattok perbe kellett
szállania a végzettel, s meg kellett gyülölnie magamagát. Mindegyik
ellen küzdött, a mig tudott, s ha végre is megadta magát a sorsának,
szerelmeinek jóval több volt a keserüsége, a rossz utóize, mint az
öröme. Szerelmei átokkal fogantak; és mindig, legédesebb óráiban is,
látnia kellett rajtok a Káin-bélyeget.

Tulajdonképpen csak három nővel találkozott eddig, a kiket valamennyire
szeretni tudott; ámbátor nem volt bizonyos benne, hogy az, a mit irántok
érzett, nem inkább gyülölet volt-e, mint szerelem?

A legjobban szerette, vagy a legjobban gyűlölte közűlök a kis Liliant.
Tudta, hogy amaz csak játszik vele; tudta, hogy ő ennek a kis képzelgő
teremtésnek nem annyira a szerelmese, mint inkább a közönsége, a ki
előtt a fehér Selica egy nagyon kedves, nagyon bájos szerelmi regényt
komédiázik el. És tudta azt is, hogy az a madár-szív nem is képes
egyébre. Liliannek ő csak egy gitár volt, melyen a lány a kedves dalát
játszotta el, az izgalom egy hitvány eszköze, mely csak arra volt jó,
hogy amaz beletalálhassa magát abba a költőinek vélt magatartásba,
melyben hitvány kis énjét imádásra méltónak találta. A fehér Selicának
nem volt lelke, csak megromlott agyacskája, mely szomjazta az
izgatottságot. Biró gyűlölte, utálta ezt az elragadó kis némbert,
százszor megesküdött, hogy nem lesz a játékszere többé, hogy szakitani
fog vele, és megvetette érte magamagát is, mert még se tudott elszakadni
tőle. Félt, irtózott ettől a szerelemtől, mely csak fejből eredt, s
melynek semmi köze se volt a szívhez; és még se tudott lemondani róla.
Az egész viszony istenkáromlásnak tünt fel előtte, s lázálmaiban Liliant
hasonlónak látta azokhoz a fertelmes kis hüllőkhöz, melyek annál
borzasztóbbak, minél csinosabb testüknek a rajza. És még se birta
lerázni lánczait. Önutálata minden egyes találkozó után sokkal erősebb
volt, mint öröme, ha Liliant láthatta; de azért egyre várta az uj, meg
uj találkozót. Elégedetlen volt magával, a leánynyal, az egész világgal.
Hanem csömöre csak akkor lett tökéletessé, mikor fölfedezte, hogy
Liliant ő maga is csak ilyennek szerette, mikor rájött, hogy Lilian
átváltozva hidegen hagyja, mikor rémülve látta be, hogy az ő szerelme
épp oly mesterkélt, épp oly csupa hiúságból eredt, épp oly művészieskedő
szerelem volt, mint amazé.

A másik elhamvadt lángja egy nagyon fiatal asszony volt, a ki mind a
kettőjük szerencsétlenségére őt választotta első kedveséül. Ez az
asszony olyan férjet csalt meg miatta, a ki sorsát semmikép se érdemelte
meg, s az árulás, melyet az asszony elkövetett, árnyékot vetett a
szerelmükre. Csupa rettegésből és csupa lelkifurdalásból állott az egész
történetük. Eleinte az asszony tele volt önváddal, s panaszaival
megkeseritette a másiknak minden nyugodt perczét; s mikor az asszonyt
nem bántotta többé a dolog, annál jobban bántotta a férfit.

E kettőn kívül még csak egy lény volt, a ki iránt valami szerelemfélét
érzett, vagy a kiről legalább rövid ideig azt hitte, hogy szereti. Hitte
pedig azért, mert ez a lány igazán megérdemelte volna, hogy szeresse.
Jó, hűséges, derék teremtés volt, a ki igaz szívvel ragaszkodott hozzá.

Ennek meg éppen ez az igazszívüség volt a megbocsáthatatlan hibája. Biró
érezte, hogy ez iránt a leány iránt valósággal hálára van kötelezve;
érezte, hogy kettejük közül a leány az, a ki az áldozatot hozza, s ő az,
a ki ennek az áldozatnak hasznát veszi, a nélkül, hogy az érzések
hasonló gazdagságát vinné hozzá cserébe. Érezte, hogy kettőjük közül ő
az, a ki a kevésbbé nemes szerepet játszsza, érezte, hogy igazságtalan a
leány iránt, s úgy tünt fel előtte, mintha megcsalná ezt a szegény
teremtést, a ki csupa szív és önfeláldozás. Ez a tudat, mint
lerázhatatlan nyüg ült rajta, s nem hagyta békén. Pedig nem szerezhette
meg magának a »lelki feloldozás«-t, mert meg kellett vallania
magamagának, hogy a leánynak, minden jósága mellett is, egészen más a
világa, mint az övé. Ő nem tudott beleilleszkedni abba a világba, emezt
meg nem birta felemelni a magáéba. És lassankint hatalmába ejtette az a
különös, nem minden szomoruság nélkül való érzés, mely azokat az
utazókat szokta elfogni, a kik félig vad népek ismeretlen nyelvü,
ismeretlen gondolkozásu, rejtelmes leányaival élnek együtt, leányokkal,
a kik odaadóbbak, melegebb szívüek, önfeláldozóbbak, mint az otthon
valók, de a kik titokban, ha nem félnek, hogy az urok meglepi őket,
furcsa, nevetséges, macskaarczu istenekhez imádkoznak, őszinte áhitattal
és szent buzgalommal.

Mig ez a három szerelem vagy inkább ez a három megszokás uralkodott
rajta, nem volt egyetlen napja sem, hogy szemrehányást ne tett volna
magának ezekért a lelkéhez nem méltó szövetségekért, melyeken láthatóan
nem volt áldás, s melyekre mintha a Jázon végzete nehezedett volna.
Soha, még az örömök óráiban se volt egyetlen percze, mikor máskép
gondolt volna szerelmeseire, mint a hogy’ mindnyájan gondolunk azokra a
czimborákra, a kik csak a szégyenletes tivornyákban voltak társaink, s
aztán eltünnek, hogy mint puszta rossz emlékek éljenek tovább. Nem
nézhetett a szemükbe, hogy világosan ne érezte volna annak a szükségét,
hogy ennek a szemnek a boszorkányköréből előbb-utóbb menekülnie kell; s
a vágytól ittasulva sem közeledhetett hozzájok a nélkül a megalázkodás
nélkül, melyet léha férjek éreznek olyankor, mikor a jegygyűrűiket a
zsebökbe rejtve, énjüket elhazudva, lopva surrannak be oda, a hol
nincsen semmi keresetök. S ezt a szégyenkezést, melyet Jázon érezhetett,
mikor a bűbájost élete társául találta maga mellett, ő benne nem a
megunás, nem a kiábrándulás fejlesztette ki; az öreg időnek későn
született gyermekét megremegtette az átok hideg szele még a vétek láza
előtt. Mikor először gondolt rájok, vágyát már megzavarták ennek a
gonosz érzésnek első sejtelmei; mikor először álmodott róluk, alakjaikat
nem tündérek, hanem gnómok tánczolták körül.

Most történt meg vele legelőször, hogy ha vágyakozással gondolt egy női
alakra, ez az alak leányi szépségének egész tisztaságában, gonosz manók
kisérete nélkül jelent meg előtte. Most gondolt először női lényre úgy,
hogy a lelke nem tiltakozott az ábrándjai ellen; most gondolt először
egy életre való szövetségre úgy, hogy ennek a lehetőségét büszkén
vallotta meg a szivének. És most érezte legelőször s nagy
megelégedéssel, hogy a szive nem akar többé leereszkedni, hogy a szive
nagyravágyó.

Odakinn csengettek. Az órájának vége volt; valahára lerázhatta a jármát.
S az aprólékosságok, melyekkel napszámos-munkáját be kellett fejeznie,
felrázták álmodozásából.

– Milyen bolond vagyok! – mosolygott magában, mikor ismét egyedül
lehetett, s megindulhatott hazafelé. – Milyen messzire elkódorgott
szökevény képzelődésem! Azt már tudtam, hogy az ember akkor gondolja a
legostobábbakat, mikor, mint párbaj-segéd, hazatérőben van egy véres
csetepatéról, de ugy látszik, az se sokkal különb, a mit egy
átvirrasztott báli éjszaka után okoskodunk ki, a magasabbrendű lelkierők
minden ellenőrzése nélkül. Csakhogy éppen szerencsém volt ehhez a szép
kisasszonyhoz, és ime, micsoda merész álmokba szövöm bele a képét! Hát
hisz éppen csak az kellene nekem! Egyéb már nem hiányzik, mint hogy
megházasodjam, s feleségül vegyek egy ragyogó szépséget, a ki rámába
való, s a ki gyerekkorában hozzá szokott minden fényüzéshez, a mi
előttem örökre ismeretlen, örökre lehetetlen… Feleségül venni egy
leányt, a ki a jólét emlékeivel van tele, s a ki az amerikai
dollár-királynék paradicsommadár-tollairól álmodik! Micsoda merész
gondolat! Éppen egy jámbor rajztanárhoz való!… Természetesen, a
rajztanár urnak nem volna ellenére egy ilyen szép kis házi bútor, nem
volna ellenére egy ilyen ragyogó kis élettárs!… Világos, hogy jól
festene mellettünk ez az elragadó jelenség, pompás gyermeke egy hatalmas
fajnak, melyet a paraszt-erényekben bővelkedő rajztanár ur annyira
nagyrabecsül s olyan áhitatosan tisztel!… Ugy-e, Biró ur, egészen mássá
tenné kietlen lakásunkat ez a gyönyörü, kinyilt rózsa?!… Hát persze.
Csakhogy nem egészen bizonyos, hogy az az elkényeztetett kis teremtés
nem kicsinyelné-e a személyünket s megelégednék azzal a fölötte szerény
életmóddal, a melylyel megkinálhatnók. És aztán, ha ő megkedvelne is
bennünket s nem riadna vissza attól, hogy örökre belenyugodjék abba a
helyzetbe, a melynek a rossz oldalait már bizonyára megismerte: ugyan
mit csinálnánk mi ezzel a szép kis fényüzési czikkel?!… Ugy volnánk
vele, mint az ágról szakadt szegény ember a gyémánt-melltüvel, mely csak
arra való neki, hogy elveszitse… De, teringettét, csak nem szerettem
belé első látásra, hogy ilyen eshetőségeken töröm a fejemet?!… Csak nem
szerettem belé, mikor még alig láttam, mikor még alig ismerem?… Hát mit
tudok én erről a leányról? Azt, hogy szereti a csinos dolgokat s hogy
nagyon el van kényeztetve? Hát a lelke?!… Hát a szive?!… Van-e
egyáltalán szive, lelke?!…

És megijedt a tulajdon gondolataitól, olyannyira sietett magát
meggyőzni, hogy: »Ó van, érzem, tudom!« – s megrémült, mikor észrevette,
hogy nagyot dobbant a szive.

– Ej, ennek fele se tréfa! – ijedezett magában. – Ez a kisértés! Ennek
ellent kell állni!

Azt hitte, hogy nagyon a sarkára áll, ha visszaidézi emlékezetébe
mindazt a sok asszonyi álnokságot, melynek valaha szemtanuja volt. A
mondhatatlan gonoszságoknak ama hosszu bűnlajstromát, melynek minden
egyes tétele azt hirdeti, hogy: »Az asszony az örvény! Az asszony a
romlás! Az asszony a vak éjszaka, a sötét kétségbeesés! Védd magad!«

És elsétáltatta maga előtt a lidérczeit.

Az ártatlan arczu Tinit, a ki ott volt vele a _Hamman_-fürdőházban, s a
ki két héttel később Ágnes tekintettel esküdött örök hűséget egy
becsületes embernek.

Az ájtatos Matildot, a ki oly hálás volt az egyházi férfiak iránt, s a
ki megkülönböztette X. urat csak azért, mert X. urat mindenki ostobának,
aljasnak és ocsmánynak találta. Matildot, a ki művészi lélek volt s a ki
a gonoszságot magáért a gonoszságért követte el.

Sárikát, a ki csak akkor volt elemében, ha a férje a szomszéd szobában
kártyázott.

És Y.-t és Z.-t, meg a többit, s végre a rettentő Carlottát, a Rue de
Naples Carlottáját, a ki a kis gyermeke temetéséről jött hozzá s a kit
felöltözetlenül dobott ki a folyosóra, a megtérő irtózatával s a kozák
durva kegyetlenségével…

És előszedte emlékezetéből az egyházatyák meg a történetirók
legirtózatosabb tanuságtételeit, a kételkedő bölcsészek legrémesebb
történeteit s mindazokat a hajmeresztő meséket, melyektől
tisztaságszerető lelke olyan mélységesen undorodott.

Ugy hogy végre maga is megsokallta a dolgot.

– Mindez a sok szenny és fertelem pedig csak azért, hogy
elrágalmazhassam magamban ezt a szegény kis leányt, a ki nem tett
egyebet, mint hogy tudtán kivül néhány édes pillanatot szerzett az én
elvénhedt szivemnek!

S az álombéli ragyogó jelenségről lesiklott minden tisztátalan képzet,
mint a hévviz iszapja Venus Anadyomeneről.

A tépelődő ember utóljára már csak abba az egy gondolatba tudott
kapaszkodni, hogy mondjon a szive akármit, neki a házasság lehetetlen
vállalkozás. És azért nincs más választása, mint szoros őrizet alá fogni
a szivét, addig, mig nem késő.

Végre is, a dolog egyszerü. A második találkozást már nagyon könnyen
kikerülheti, s akkor rövid idő alatt elfelejti az egész bolond álmot.

Hogy tehát megóvja magát minden veszedelemtől, megfogadta, szentül
megfogadta, hogy soha se megy többet Grunovszkyékhoz.

És alig várta, hogy megszeghesse a szavát.


VIII.

Egy délután Biró ott ült a festő-állványánál és dolgozott.

Fáradt volt és álmos. Egész éjszaka rajzolt az épitő vállalkozónak, a
délelőttjét pedig a kőbányai iskolában kellett eltöltenie, a hol
rekedtre magyarázta magát. A szeme égett s halálos bágyadtságot érzett
egész testében, de azért kitartott.

Nem akarta a napot elszalasztani. Sietős munkája volt, melyet egy
műkereskedő rendelt meg nála. Biró ritkán részesült efféle szerencsében.
S tartott rá, hogy pontosan elkészüljön a határidőre.

Végre mégis csak próbálnia kell valamit, hogy javitson a sorsán. Az
öregséget s talán a megvakulást nem várhatja meg ebben a fölötte
alázatos helyzetben, mert ez egyértelmü volna a végső elzülléssel. Ha
fel is adta nagyratörő terveit, de valamit mégis el kell érnie, hogy
legalább annyi helye legyen a világban, a mennyi éppen elég rá, hogy
később is megóvja a földönfutástól. És – ki tudja?! – ha százegyedikszer
is neki fohászkodik, százegyedikszer talán elérhet valamit. Neki feküdt
tehát a munkának, bár teste-lelke tiltakozott ez ellen a kényszer-robot
ellen.

És vásznán már megelevenedett a koldusgyermek, a ki mezitláb s nyilván a
nagyapjáról leszakadt ruhában, dideregve álldogál az utczasarkon, s
mialatt arcza a hidegtől violaszinüre vált, könyörületet esdekel a
járókelőktől.

Ugy tetszett neki, hogy igazi főnyereményre tett szert a mintájával, s
hogy a vázlatával is meg lehet elégedve. Annyi néma panasz volt ebben a
csenevész, toprongyos kis alakban, s a kép előadását e mellett oly
tisztességesen tartózkodónak lehetett mondani, a kinálkozó olcsó hatások
elől oly óvatosan tudott kitérni, és végre a részletekbe annyi
finomságot sikerült belelehelnie: hogy ez egyszer szinte számitott
valamelyes elismerésre. És munkaközben ismét megjött a dolgozási kedve;
a fáradtságáról, elernyedtségéről egészen megfelejtkezett.

Csak akkor nézett fel a képéről, mikor egyszerre valami nesz ütötte meg
a fülét, az előszoba felől. Az ajtó kinyilt s egy kövér emberke vonult
be rajta. A műkereskedő volt.

– Jó napot, Weinberger ur.

– Jó napot. Ugy, ön munkánál van?! Nagyon szép. Éppen sürgetni jöttem.

– Ó, dolgozom javában.

– E szerint elkészül egy pár nap alatt?

– Nézze, már majdnem megvagyok.

Weinberger ur megkerülte a festőt, oda állt a háta mögé, rátekintett a
képre s aztán összecsapta két kövér kezét.

– Micsoda kép ez?! Kié ez a kép?!

– Hát az öné. Remélem, kellemesen van meglepetve, és nem rémült meg
tőle?! Mert úgy tesz, mint a ki nagyon meg van ijedve.

– De hisz én egy csendélet-félét kértem öntől!…

– Ó, ne törődjön vele! Én ezt ugyanabban az árban engedem át önnek, mint
a melyet a csendéletre nézve állapitott meg. Ha már hozzá fogtam a
dologhoz, valami különbet akartam vászonra tenni egy felvágott
sárgadinnyénél vagy egy sajt-gyüjteménynél. Persze, ismerem a
viszonyokat, s nem kérek többet, mint a mit ön ajánlott. Ugy hiszem, meg
van elégedve velem?!…

– De hát, kérem, mondja, mit csináljak én ezzel a képpel?!…

Biró meglepetten fordult meg.

– Csak nem akarja azt mondani, hogy ez a kép nem különb, mint akármelyik
csendélet, a mit én tudok festeni?!

– Kérem, nem erről van szó. Ez egészen csinosnak látszik. Csakhogy én
ennek nem vehetem hasznát.

– Hogyan? Ez nem ér önnek többet, ez nem ér önnek annyit se, mint a
legutolsó csendélet?

– Nem hát. Mondja, kérem, mit csináljak vele?! A csendéletre nekem
vannak biztos vevőim; a csendélet jó portéka. Ha a művész szemével
nézve: nem sokat ér is, az nem baj. Azért a csendélet valami, mert a
csendéletet megveszik. De az ilyen nagy vásznakat nem veszi meg senki. A
mi piaczunk szerény, csak az apróságoknak van kelete. Vesznek képeket az
az ebédlőbe, a kopasz előszobába, a falusi fegyverterembe, megveszik a
foglyokat, a dinnyét és a sajtot, de kinek kellenek az ilyen nagy igényű
képek?! Nálunk nincsenek Maecenások, se olyanok, a kiknek többek között
az volna a fényüzésük, hogy képeket gyüjtenek. Az ilyen képeket nem
keresi senki, az ilyen képek ott állhatnak a kirakatomban nyolcz-tiz
esztendeig. Ha egyen-egyen sikerül túladnom, ugy megörülök rajta, hogy
kedvem volna hálám jeléül misét mondatni.

– Hát adja abban az árban, a melyben a csendéletféle dolgokat adja.
Akkor csak megveszik!…

– Akkor se veszik meg. Ki akarna az ebédlőjébe egy koldusgyereket?! Az
ember megfázik, ha ránéz.

Biró elkedvetlenedve állt fel a dolgozószékéről. A pokolba kivánta
Weinberger urat, a koldus-gyerekkel, meg minden egyéb képpel együtt, a
mi a világon van. Hát bánja is ő! Ám száradjon a nyakán. Ugy kell, minek
fogott hozzá! Hát kellett neki ez az erőlködés?! Ha nem viszi rá a
lelke, hogy csendéleteket fessen, ült volna tétlenül, összetett kézzel,
s gyönyörködött volna a szivarja füstjében!

Weinberger ur, a ki egy pillanatig gondjaiba merülten, a homlokát
összeránczolva, járt fel s alá, ujra megállt a _Koldus-gyermek_ előtt, s
tölcsért csinálva a tenyeréből, műértő szemmel nézte végig a képet.

– Pedig igazán kár érte – szólalt meg rövid szemlélődés után. – Önben
van tehetség. És én ezt kimondom, ha kerékbe törnek is. Tudja, nagyon
sokat kell vitatkoznom ön miatt, mert a mester-iskolában azt tartják,
hogy ön már lejárta magát. De tőlem beszélhetnek akármit; az én
véleményemet nem változtatja meg, ha az egész világ elitéli is a képeit.

– Ne mondja!… Ön tulságosan szives!

Biró oda támaszkodott az egyik ablakhoz és szivarozva hallgatta a
műkereskedőt.

A kis ember meggyőződéssel és nyomatékos hangsúlyokat alkalmazva
beszélt, mint a ki tudja, hogy az ő véleménye készpénz.

– Önnek csak egy hibája van: az, hogy félreismeri a tehetségét. Önnek
csupa apró dolgot kellene csinálnia. Mert hiába, a nagy dolgokra nincsen
ereje. Ó, én kimondom az igazat! A mi a szivemen, az a nyelvemen.

– Nagyon lekötelez!

– Lássa, ebből a képből nem hiányoznak a jeles tulajdonságok. De az
egész erőtelen. És ismétlem, mit csináljak én ezzel a képpel?! A ki
efféle dolgokat akar, az a divatos emberektől, a mesterektől vásárol.
Ez, ez nem fog kelleni senkinek.

– Hát abban marad az alku, és rendben vagyunk. Ön megtartja a pénzét, én
megtartom a képet.

– Hja, nem addig van az. Ön engem nagy zavarba hozott. Nekem a
csendéletre szükségem lett volna. Biztos megrendelés volt, a melyet most
elveszitek. De ez még a kisebbik baj. Én szegény ember vagyok; nincs
egyebem, csak az üzleti jóhirnevem. Nekem pontosnak kell lennem, Biró
ur, ha önök művészek fellázadnak is minden ellen, a mi rend és
pontosság. Én biztam önben, s ime, ön most csak úgy rövidesen fizet ki:
»Abban marad az alku, és rendben vagyunk.« Ön könnyen beszélhet, de én
szegény ember vagyok. Ha ön két hét mulva hozza el a csendéletemet, az
nekem sokkal kevesebbet ér, mint ma; s beláthatja, hogy jövőre le kell
mondanunk az eddigi árról. A mi pedig ezt a vásznat illeti… á, jó napot,
Vezekényi ur! Jöjjön, jöjjön, és mondja meg, melyikünknek van igaza?

Egy fiatal ember nyitott rájok, a kinek a megjelenése Birót nem kevéssé
lepte meg. Mit keres nála ez az ember? Nem látta már egynehány hónapja.
Hajdanta nagyon jóban voltak, s mikor Vezekényi első lépéseit tette meg
a hirnév magaslata felé, Biró volt az, a ki Münchenben kalauzolta, a ki
lakást adott s leczkéket, meg ismeretséget szerzett neki. Ez még Birónak
az aranjuezi szép napjaiban történt, s akkor nem is volt Vezekényinél
áhítatosabb tisztelője. De mióta Párisból hazatért, csak egyetlenegyszer
találkozott vele az utczán, a mikor Vezekényi sietett megértetni vele,
hogy ő már kinőtt minden pártfogás alól, s hogy ha van valaki, a ki
rászorul a gyámolitásra, ő inkább az lehet, a ki segitségére siet a
barátjainak, mint az a másik, a kit még pártolni kell. Ezt különben Biró
már régen tudta az ujságokból.

– Nézze, kérem – szólt a műkereskedő az ujonan érkezőhöz – én egy
csendéletet kértem Biró urtól, s ő e helyett ezt a nagy igényü vásznat
kinálgatja nekem. Engem zaklatnak a csendéletért, s ő egy
koldusgyermeket akar a nyakamba sózni. Mondja, de egészen őszintén:
lehet nekem reményem arra, hogy ezt a képet el is helyezhetem valahol?
Mondja, van olyan ember a világon, a ki hajlandó volna egy szobában
hálni ezzel a lehetetlen képpel?!

Biró nem szólt semmit, hanem csak azt kérdezgette magától:
tulajdonképpen mi is tartja vissza, hogy a kis embert egyszerüen nyakon
csipje és kitegye a folyosóra?!

Vezekényi, miután kezet fogott az urakkal, megtekintette a képet, és
csodálkozó arczczal fordult Weinberger ur felé:

– De hisz ez egészen csinos! Határozott jelességek vannak benne. Lássa,
ez a kar, ez egészen jól van festve. És önnek nincs igaza. Ha hosszabb
időbe kerül is, ezt a képet mindenesetre el lehet helyezni. Birónak
ugyan kicsi a közönsége, de ez a közönség idővel csak gyarapodhatik.
Végre is, ha önök nem törődnek a mi szeszélyeinkkel, nem értem, miért
törődnénk mi az önökével?!… Nem látom be például, miért adjam én a
_Háztűznézés_t önnek, mikor oda adhatom Kleinnak is, a ki ugyanannyit
kinált érte…

– Ó, bocsánat, a _Háztűznézés_t már nekem igérte, és én ragaszkodom az
alkuhoz.

– Én nem igértem semmit, csak éppen tudakozódtam önnél, éppen ugy, mint
Kleinnál. S ha ön Biró barátommal…

– Köszönöm, nagyon szives vagy – szólt közbe Biró. – De miattam soha se
erőlködjél. Meggondoltam a dolgot, s nem kötöm magamat az ajánlatomhoz.

– S a mi a csendéletet illeti?… – kérdezte a kis ember.

– Azt festesse meg mással.

– Ej, jobb lesz, ha nem mondja ki tüstént az utolsó szavát. Remélem,
alszik rá egyet, s ha mást gondol, megüzeni nekem holnap délig.

– Kár volt elhamarkodni a választ – szólt Vezekényi, mikor a műkereskedő
elment. – Weinberger ügyes ember; hiba volna összezörrenni vele. Gondold
meg, kérlek, hogy alkalmazkodnunk kell a viszonyokhoz. És hiába, a jelen
viszonyok, a közhangulat, az uralkodó áramlatok nem kedvezők rád nézve.
Ez érthetetlen, ez ostoba, de igy van. A közönség, barátom,
kiszámithatatlan. Kiszámithatatlan és értelmetlen, de nem hadakozhatunk
ellene. Ó, távol vagyok tőle, hogy védelmezzem a közönséget. Nálam senki
se tudja jobban, hogy mennyire értelmetlen. Hát nem nevetséges az is,
hogy engem mennyire felkaptak az utolsó időben?!… Nem vehetsz egy
gyujtó-skatulyát a kezedbe, hogy rajta ne találd a _Bálkirálynő_met. Ez
érthetetlen, barátom, szinte nevetséges, de igy van.

– Csak természetesnek találom, ha sikereid vannak. De mondd, kérlek,
minek köszönhetem, hogy végre fölkerestél? Mert, ugy hiszem, nemcsak a
véletlen megemlékezés hozott ide?!…

– Legalább nem csupán a megemlékezés, mert én is egy ajánlattal jöttem.
Nem tudom ugyan, megnyeri-e tetszésedet, de mielőtt máshoz fordulok,
mégis meg akartalak kérdezni. Engem egy disz-munka illusztrálására
kértek fel. Ezzel a munkával fényes dijazás jár. Minthogy azonban túl
vagyok halmozva mindenféle dologgal, én magam csak a nagy
illusztrácziókat vállaltam el; a vignette-eket és a cul-de-lampe-okat
másnak kell rajzolnia. Véletlenül hallottam, hogy szűk viszonyok között
élsz, s mindjárt rád gondoltam…

– Ó, nagyon köszönöm. Igazán, tulságosan szives vagy, de akármennyire
sajnálom, lekötelező ajánlatodat nem fogadhatom el. Belefáradtam a
munkába, s legfőbb ideje, hogy egy pár hónapos pihenőt tartsak. S
minthogy most éppen nem vagyok egészen pénz nélkül, arra határoztam
magamat, hogy nem halogatom tovább a munkaszünet megkezdését.

– A mint gondolod. Nagyon szerettem volna ugyan, ha egy munkán
szerepelhetett volna mind a kettőnk neve; de te tudod legjobban, hogy
mire van nagyobb szükséged: pénzre-e vagy nyugalomra. Csakugyan rossz
szinben vagy. Jól teszed, ha pihenőt tartasz. És igazán, miért is törnéd
magadat a munkával, mikor semmi láttatja!…

Meg volt irva, hogy Biró, a ki nem ismert nagyobb örömet, mint a
remeteség békéjét, ezen a délután egyik látogatót a másik után fogadja.
Amaz még be se végezte a mondókáját, uj látogató érkezett. Különben, az
utolsónak érkező vendég az az egyetlen ember volt, a ki máskor is
el-elnézett Biróhoz. Festő volt ez is, mint a másik kettő; közös
ismerőse mind a kettőjöknek.

– Á, ez derék! – kiáltott fel Vezekényi, azzal a tüntető melegséggel,
melylyel minden pályatársát megtisztelte. – Bánhidy, a mi öreg
czimboránk! A jó Bánhidy!

És nem győzte eléggé rázogatni a kezét.

– Akár csak Münchenben volnánk! – emlékeztette Birót a régi szép
napokra.

Bánhidy is nagyon örvendezett Vezekényinek. Ki nem állhatták egymást, ős
időktől fogva.

És elbeszélgettek megint, mint régente. De már nem voltak olyan
kedélyesek, mint Münchenben. Sokkal udvariasabbak lettek mind a ketten,
mint hajdanában voltak.

Biró alig szólt közbe. Az a temérdek vászon, melyet a két festő
agyonbirált, meg azok a műhely-történetek, melyeket sorra végig kellett
hallgatnia, kezdték mód felett untatni.

Mikor Vezekényi végre jónak látta elpályázni, Bánhidy azt kérdezte tőle:

– Hát ez mit keresett itt?

– Eljött, hogy felajánlja a pártfogását. Azt hitte, még nem vagyok
teljes tudatában a sikereinek.

– Persze, nem fért a begyébe a hála. Meg akarta torolni, hogy egykor
szives voltál hozzá.

– Legalább egy perczre úgy tünt fel előttem. Ámbár igazságtalan vagyok
iránta, mert egy szivességgel állitott be.

– Ő és szivesség?!…

– Még pedig hihetetlen szivesség. Elmondta, hogy egy diszmunkát
illusztrál…

– Igen. Az _Ahasvérus_t.

– S minthogy ő nem ér rá az egész munkát elvégezni, megkinált az
inicziálékkal, a vignette-ekkel és a cul-de-lampe-okkal.

– A mit Barta Pali csinál.

– Komolyan?

– Olyan komolyan, hogy már el is készült a fele munkával. Éppen tegnap
hallottam a diszmű kiadójától. Vezekényi tehát…

– Bizonyosra vette, hogy nem fogadom el a szivességét. És jól számitott.
Különben nagyon kedves volt hozzám. Sugárzotta az áldást, mint a nap.

– Ezenközben pedig elővett egy gyufaskatulyát, mely véletlenül éppen
nála volt, s bemutatta rajta a halhatatlanságát.

– Ezt ugyan nem cselekedte, de nem mulasztotta el megemliteni, hogy
megtehetné, ha akarná… Hanem, hallod, mi csinosan eláztatjuk ezt a
szegény fiút. Pedig az öröme sokkal közlékenyebb és ártatlanabb, semhogy
ezeket az éles szavakat, a melyeket éppen most szalasztottam ki a
szájamon, menteni tudnám. De nagyon megboszantott.

S Biró elbeszélte a műkereskedő és Vezekényi szóváltását.

– Ugyan? Annyira haladtál a _Koldus-gyerek_eddel, hogy a nagy szakértők
már nyilatkozhattak róla?

Bánhidy felállt, hogy megnézze a képet.

– Valahogy agyon ne biráld, az isten áldjon meg! – szólt Biró. – Nem
tudom, mi szállt meg, de egész nap olyan érzékeny vagyok, mint egy öreg
kisasszony.

– Van is eszemben a birálgatás! – szólt Bánhidy. – Hisz ez kitünő
dolog!… legalább nekem nagyon tetszik.

No, csakhogy végre tetszik valakinek! Végre tehát fölfedezi valaki, hogy
abban a vázszerü, összetört alakocskában, melyet a szél is elfúhatna,
van egy kis finomság, és abban a halvány, szinte áttetsző arczban,
melyről még nem tünt el teljesen a gyermeknek egy jobb világra emlékező
mosolygása s melyen már rajta ül a halál csókja, hogy ebben a légies
arczocskában, melyen csak annyi az élet, a mennyit a szenvedés és a
nyomorúság lehelt rá: van egy kis lélek s van valami különös báj, mely
olyan szomorú ellentétet alkot a nyomorúság nevetséges rongyaival!

– Hanem, tudod – folytatta Bánhidy, a mint jobban megszemlélte a képet –
ez csak a legjobb szemü embereknek fog tetszeni. Azt hiszed, hogy ez a
temérdek Vezekényi meg fogja érteni, hogy ez a kép milyen mesterien van
festve?! Ha ezt hiszed, akkor ugyan alaposan csalódol, mert az ujjaimon
elszámlálhatom, a kik ezt a képet méltányolni tudják. Te nem is
képzeled, hogy milyen izléstelenek, milyen földhöz ragadtak ezek az ifjú
óriások! Hát még a tömeg, a barbár, vak tömeg! Kell is annak a művészi
munka! A _Bálkirálynő_ kell neki, meg a _Háztűznézés!_ Hidd el nekem,
alig lesz ember a kiállitáson, a ki ezt a képet észre fogja venni!

Biró előbb kissé idegesen járt-kelt a szobában. Hanem most megállt, s
hallgatta a másikat.

– Pedig milyen pompás ez az arcz! – értekezett tovább Bánhidy. –
Nagyszerü példánya a fajtájának!… De hol is szerezted ezt a remek
mintát?!… Igazán kitünő pofa.

Biró ránézett a rokon lélekre, s kiváncsian várta a befejezést.

– Meg vagyok győződve, hogy bolond vagy, ha feláldozod ezt a hálás
alakot az első ötletednek. Végre is, mit vitázzunk mi a közönséggel?! A
fő az, hogy boldoguljunk. Tudod, mit csinálnék én a te helyedben? Egy
rengeteg czilindert festenék a fejére, aztán vastag szivar-csutkát a
szájába, s azt irnám alá, hogy: »Külvárosi gigerli«.

– Komolyan beszélsz?

– Természetesen. Olyan rossznak találod ezt az ötletet?

– Dehogy. Igazad van. Majd meggondolom a dolgot.

Aztán folytatta a sétáját fel s alá, és nem igen szólt többet.

Bánhidy egy darabig rajta volt, hogy mulattassa. Elbeszélte neki a
legujabb kis és nagy eseményeket; amaz nem igen hallgatott rá. Csak
nagyritkán szólt közbe, udvariasságból; akkor is meglátszott a
feleletén, hogy másutt jár az esze. Bánhidy végre megsokallta a dolgot.

– Ejnye, be átkozott rossz kedved van, hallod! Mi ütött beléd?

Biró tagadta, hogy úgy van, már a hogyan telt tőle. A világért se akarta
volna ezt a jó embert megbántani. Hanem mikor Bánhidy készülődni
kezdett, egy szóval se marasztotta. Terhére volt minden társaság, s
nagyot lélekzett, mikor amaz elment.

Maga is megdöbbent a rosszkedvétől. Hát voltaképpen mi oka is van erre a
nevetséges elkeseredésre? Az, hogy hamarjában nem borulnak le előtte?!
Hogy a munkája nem mindenkinek tetszik egyformán, s hogy senkinek se
tetszik úgy, a mint remélte?! No bizony! A ki a nyilvánosságnak
dolgozik, az legyen kész minden birálatra s egy kis gáncs ne vegye le
mindjárt a lábáról. Egy kis kitartás, fiatal ember, egy kis kitartás!

S megnézte a képét még egyszer, hogy nekibátorodjék. Kiváncsian,
közönbös szemmel, mint egy idegen. És ime, igazat kellett adnia ezeknek
az embereknek: egyik hiba a másik után ötlött a szemébe. Határozottan
nagyon rossz napja volt. Meglátszott a képen, hogy ma már fáradt szemmel
ült le hozzá; a mit utóljára dolgozott rajta, nem ért egy hajitófát.

Az alkonyat utolsó világosságánál olyan szomorúnak, olyan kínosan
erőtetettnek tünt fel előtte ez a szerencsétlen munka. Kedve lett volna
tűzbe dobni az egészet.

Odakünn már meggyujtották a gázt. Ő is meggyujtotta a lámpáját, s
levakarta a képéről, a mit az nap dolgozott.

– Tehát ismét elveszett egy nap, ennyi az egész. Holnap ujra kezdjük, s
holnap talán szerencsésebbek leszünk.

De hiába biztatta magát, az akaratereje csak nem akart felébredni. És
mindjobban megrémült az ernyedtségétől, melynek az okát kicsinyelte. Nem
jutott eszébe, hogy az a hangulat, mely most hatalmába keritette, az
embernek az alaphangulata; hogy ezt a hangulatot mindannyiszor előidézi
az Élet érzése, a hányszor az apró vigasztalások, melyekkel az élet
kiszúrja a szemünket, nem óvnak meg tőle; hogy ettől a hangulattól
rendesen csak azok az érdeklődések vonnak el, a melyekkel mi magunk
czifrázzuk ki az Élet sivárságát, szántszándékkal keresve folyvást csak
az álmot s folyvást csak a játékot; s hogy ugyanebben a hangulatban
csörtethetett végig az erdőkön az ősember a maga szomoru
egyedülvalóságában, mikor először lepte meg az Élet tudata, s mikor a
természet nyugtalanitó, félelmet gerjesztő csöndje először dobogtatta
meg a szivét.

Ebben a keserves lelkiállapotban olyan elárvultnak érezte magát, mint
eddig még soha, kivéve talán azt a gonosz emlékü napot, mikor először
kezdett kételkedni a hivatásában, s mikor azt a bizonyos fogadást tette,
melyet olyan hamarosan megszegett.

Akkor, hogy mást gondolt, egészen átadta magát a munkának, s azóta csak
a munkának élt. De ha most, utóljára, megutáltatnak vele minden munkát,
művészi és napszámos-munkát egyaránt, mije marad hát vigasztalásul?

Hogy több eredménynyel, több sikerrel s hogy egész lélekkel
dolgozhassék, megfosztotta magát mindazoktól az apró örömöktől, melyek a
hozzá hasonló halandókat a végzet minden nyomorúságával ki szokták
békiteni. Megfosztotta magát még az egyedüllét kellemességeitől is.
Lemondott azokról a magános sétákról, melyek az álmodozó embert ragyogó
álmokkal szokták kárpótolni a társaságért, melyet elhagyott. Elvonta
magát minden társaságtól, és csak a távolból, irigykedve nézte, hogy
vannak boldog emberek, a kik el tudnak mulatni, el tudnak édelegni
kedves semmiségeken.

De nem. Hisz minden társaságtól mégse vonta el magát. Eszébe jutottak
azok az egyszerü emberek, a kiknek a házában nemrég egy pár perczig
olyan kellemesen érezte magát. Eszébe jutottak Grunovszkyék.

Igaz, hisz Grunovszky meghivása éppen ma estére szól. Majdnem
elfelejtkezett róla. Pedig Grunovszky papa reggel is, délben is fent
járt nála, s emlékeztette az igéretére. Grunovszky papának ma van a
születésnapja.

És egyszerre elhatározta, hogy le fog menni hozzájok. Vágyódott ezek
közé az emberek közé, a kik nem fogják birálgatni, nem fogják bántani, a
kik nem fognak rá irigykedni, de megvetni se fogják.

Igen, ott van az ő helye, azoknak a körében, a kiket megsebzett az Élet,
s a kik félénken, ijedten huzódnak össze, hogy elpanaszolják egymásnak
bántalmaikat. Ott van az ő helye a szerények és az alázatosak világában.

Persze, megfogadta, hogy nem megy oda többet. Mert hát az alázatosak, a
szerények körében vár rá a veszedelem. Micsoda veszedelem? Hogy a lelke
rabbá lesz és képtelenné válik a dologra. De hát tulajdonképpen miért
dolgoznék tovább és kinek? És miért rettegni ettől a veszedelemtől,
mikor meglehet, ez a veszedelem csak a boldogság veszedelme?! Hát van ő
neki vesztenivalója?! Hát várhat ő rá egyéb ujság is, mint a boldogság?!

– Úgy félek ettől a ragyogó, szép kis teremtéstől – pirongatta magát, –
mintha az ő személyében a mesék összes szirénjei, Loreley-ai és Kirkéi
várnának rám! Pedig meglehet, hogy az ő édes mosolygása volt az egyetlen
ezen a nagy világon, a mi megérdemelte, hogy éljek és szenvedjek, és
megint csak szenvedjek és szenvedjek! – Eh, jöjjön akármi!


IX.

Bella megtartotta az igéretét, legalább nem sokáig kérette magát, hogy
átjöjjön. Mert a két követ: Margit és Terka, a kik érte mentek, csak egy
pár pillanatig maradtak oda; alig fordultak egyet, máris hozták, roppant
diadallal.

És bizony, Biró soha se tudta meg, hogy Grunovszky papa mit beszélt neki
ebben a pillanatban? A nagy szavak mint megannyi zümmögő darázs repültek
el a füle mellett.

Bella ugy nézett körül az ajtóban, mintha azt akarta volna mondani:

– Hol van hát az az ember? Hadd széditsem el!

S a mint kereste amazt a tekintetével, mintha csak ezt árulta volna el a
szeme:

– Mert hiszen mindjárt megrészegitem egy tekintetemmel, s ha kell,
őrültté teszem egyetlen egy mosolylyal.

S a mint nagy ünnepélyesen bevonult egész udvarával, a festő fejéből
egyszerre elgőzölgött minden gondolat, ezen az egyen kivül:

– Vajjon rám ismert-e? Vajjon tudja-e, hogy azt az idegent, a kit ma
este meg fog hóditani, már látta egyszer?

Bella kezet fogott a nagy Vandával, leereszkedőleg kivánt Grunovszky
papának sok boldog születésnapot, aztán egyenesen Biróhoz lépett s
mosolyogva üdvözölte, mint régi ismerőst szokás:

– Jó estét, Biró ur!

És a kezét nyujtotta neki.

Biró soha se látott ennél szebb kezet, és szinte félve érintette meg,
mint a hogy hajdan, mikor a Louvreban másolatokat készitett, félve nyult
hozzá a cinquecento ama remekeihez, melyeknek egyikére ez a mesés
jelenség olyan élénken emlékeztette.

– Nagyon örülök, hogy eljött – szólt Bella. – Tudja-e, hogy ki akarom
kérdezni a bálról? Margitot meggyóntattam ugyan, de ő csak a férfiakat
szólta meg, a lányokról nagyon keveset tudott mondani. Már pedig
beláthatja, hogy engem ezek érdekelnek jobban. S remélem, nem fogok
csalódni önben?

– Ha csak arról van szó, hogy megszóljam a tánczosnőimet, semmiesetre.
Megérdemlik, hogy elrágalmazzam őket, olyan súlyos feladatokat róttak
ránk, elbizakodottakra.

– Igen, igen, beszéljen a rettenetes kis kövérről! Nagyon érdekel ez a
helyes kis bálkirálynő, a kiből kettő is telt volna…

– S a ki négy helyett tánczolt…

A makacs rosszkedv, mely egész nap, mint boszorkány-nyomás ült a festőn,
úgy eltünt egyszerre, mintha az az ember, a kit előbb a legsötétebb
lidérczek kinoztak, nem is ő lett volna. Huszonnyolcz éves volt.

Egyszerre olyan megelégedettnek érezte magát, hogy maga se győzte eléggé
csodálni.

Az a mosoly igazán mesés hatásu volt.

Ha nem azért jött volna, hogy megadja magát kényre-kegyre, ha nem hozta
volna párnán szivének kulcsát, hogy térden állva nyujtsa át ennek az
operai hóditónak, a ki egyet-kettőt csilingel, s minden ellenállás
nélkül, diadalmasan, zeneszó mellett vonul be a rosszul őrzött várba: ez
a mosoly bizonyára akkor is levette volna a lábáról. De igy csak
ravaszul örült magában, hogy kicsalta ezt a mosolyt, akkor, mikor már ő
e nélkül is megadta magát.

S mikor észrevette, hogy ő most tulajdonképpen vizsgálatot tesz Bella
előtt, még jobb kedve támadt. Ah, hát a királynő csak azért érdeklődik a
bál iránt, hogy azt tudja meg: »vajh’ ki ő és merre van hazája«?… Ó,
bizonyos volt benne, hogy a mesebeli három próbát meg fogja állani. És
előre nevetett magában.

– So’ se nézz rám olyan felsőbbségesen mosolygó szemmel, szépséges
kritikusom! – gondolta, mialatt fenszóval mást mondott – nem fogsz
kinevetni! És ha nem is tüntetek előtted, a mint más bizonyára megtenné
a helyemben, ó, tudom előre, hogy nem fogsz egy gúnyos mosolygással
végezni velem, ha már előbb egy édes, nagyon édes mosolylyal
bátoritottál, hogy beszéljek hozzád!

Ez a gondolat olyan élénkké, olyan vidámmá tette, hogy alig ismert
magára. Volt egy fél esztendeje, hogy nem volt ilyen kedvben.

Ó, be jól is érezte magát ebben a fiatal társaságban, a hol senki se
beszélt a képeiről, senki se sanyargatta a művészi nagyravágyását és
senki se emlékeztette a lemondásra, az élet könyörtelenségére, és minden
küzködés hiábavalóságára! A hol mindenki csak kedves semmiségekről
szólt, azokról a gyermekességekről, melyeknek fontosabb a hivatása, mint
a komoly dolgoknak, mert ezek a semmiségek mindenekelőtt arra valók,
hogy elfelejtessék velünk, ha csak egy perczre is: a Bajt, a Gondot és a
Szenvedést, ezt a háromságot, melynek együttvéve Élet a neve, hogy
elfelejtessék velünk, ha az öntudatlanságnak csak egy-egy rövid
pillanatára is, a Létnek szörnyü nyomorúságait!… S a mint ezek közt az
igazán fiatal lények között egy perczre magát is ujra gyermeknek
találta, kedve lett volna félbeszakitani a mondanivalóját, és
felkiáltani: »Ejnye, be jól érzem itt magamat! Ejnye, be jól érzem itt
magamat!«

Egyszerre rajta kapta magát, hogy folyton ő viszi a szót.

Restelkedni kezdett ezért a tulságos hévért, különösen, mikor
észrevette, hogy Bella e perczben valamivel tovább felejtette rajta a
tekintetét, mint eddig. Ennek a nyugodt, tiszta, szép szempárnak megvolt
az a veszedelmes tulajdonsága, hogy egy-egy pillanatra nagyon őszinte
tudott lenni, de csak azért, hogy ha ismét magára ölti Gioconda-szerü
rejtelmességét, annál inkább megzavarjon.

Mindig vakmerő dolog és mindig szerencsejáték elmélyedni a
rejtelmességekbe. A kik sokat nézegetnek az ilyen szemekbe, soha se
halnak meg abban a házban, a melyben születtek. Mint a hogy azokra a
kalandorokra, a kik az óczeánon tulra merészkedtek a szüz aranyért, nem
várt egyéb, csak a korona vagy a halál: rájok is csak kétféle sors
várakozik, az üdvösség vagy a kárhozat. Soha se tudni előre, hogy
melyik? Százszor a kárhozat, egyszer az üdvösség.

A mi emberünk nem félt a rejtelmektől s nem hitt a veszélyben.

Aztán meg ez a máskor olyan titkolózó szempár most szeliden tekintett rá
s nyiltan elmondta, hogy milyen gondolat lakik mögötte. Azt beszélte,
hogy: »Nini, ez az ember nem is olyan közönséges urfi, mint képzeltem«.

Biróban nem volt egy csepp szinészvér sem; nem vadászta a hatásokat. És
azért elszégyelte magát egy kissé, hogy élénkségével, melyet csak a
pillanatnak köszönhetett, kierőszakolta ezt a sikert, melyet máskor
talán valamivel későbben szerzett volna meg. Sietett is visszatérni a
rendes kerékvágásba s igyekezett halkabban és szintelenül folytatni, a
mit mint kitünő beszélő kezdett meg. Kevesebbet szólt és keresett
egyszerüséggel, azon a hidegebb és csöndesen jókedvü hangon, melyet a
magánosan élők meggondoltsága, a gyakori elmélkedés és a megszokás immár
második természetévé tett.

Hanem azért titokban örült a hatásnak. Ha az ember innen van a
harminczadik éven, nem igen szokott olyan felsőbbséges szellem lenni, a
kire egy szép leánynak a jó vagy rossz véleménye teljesen közömbös.
Különösen, ha az ember festő, s ha az a szép leány, a kiről szó van,
annyira hasonlit a Laura de’ Diantihoz.

S ez a kis elégtétel, mely olyan jól esett neki a délutáni apró
megaláztatások és keserűségek után, még jobb kedvüvé tette. Ugy
földerült a lelke, olyan megelégedettnek érezte magát, hogy ilyen szép
estére alig tudott visszaemlékezni.

De nem is akart emlékezni semmire. Ama ritka órák egyikét élte át, mikor
az ember tökéletesen megelégszik a jelennel, s nem keres a multban
semminő kárpótlást.

Különben, jókedvü volt az egész társaság; kivált Margit, a kivel alig
lehetett birni.

Margit föltette magában, hogy gavalléros lesz. Ne vegye észre senki,
hogy: volt neki egy zsönge, félénk, érzékeny kis ábrándja, a mely
meghalt, kimult a legelső szellőtől. Ne vegye észre különösen az az
uriember, a ki elég rövidlátó vagy elég elfoglalt volt nem látni és nem
tudni akkor, mikor ez a szegény kis ábránd még lélekzett. Elvégezte
jóelőre, hogy megüli a torát a halottjának, s kicsapongóan vidám lesz
ezen a toron; ne sejtse senki, hogy ő nem is tréfált egészen, mikor
erről az uriemberről beszélt. Aztán meg, tetszett neki az a gondolat,
hogy úgy fog viselkedni a gentlemannel, mint egy jó pajtás. Ő maga adja
meg neki a módot, hogy közeledhessék ahhoz a másikhoz; ne sóhajtozzék
szegény az ablakon át. Hizelgett vele magának, hogy mindez őt most már
egy cseppet sem érinti; és hű maradt a szerepéhez, a mi annyival
könnyebben sikerült neki, mert meg volt elégedve azzal a büszke kis
énnel, a kit odabenn dédelgetett.

Csak egy pár szavába került, hogy Vandát teljesen megtéveszsze. A
jólelkü nagy gyermek már nem ismerte ki magát ebből a sok tréfából; de
nem először történt, hogy Margit ilyen ellenmondásokkal lepte meg, s
mivel azt az egyet látta, hogy Margit vidám, ez elég volt neki arra,
hogy ő is boldog legyen. Boldog volt, annál boldogabb, mert az ő estéik
nem szoktak ilyen vidámak lenni. Náluk a siró-estélyek voltak
napirenden, s már szinte elszokott tőle, hogy megelégedett, vig arczokat
lásson maga körül. Valóságos hálát érzett ezek iránt az idegenek iránt,
a kik a vidámságot ismét behozták a házba, s ujra eszébe juttatták
azokat a nyugalmas estéket, melyeken a Panasz és a Békétlenség még nem
voltak mindennapos látogatóik.

Terka is nagyon jól érezte magát ebben az úri társaságban. Ugy tetszett
neki, hogy az ilyen kedélyes összejövetel, mely a ház körül sok
tennivalóval s azonkívül egy kis emberszólással van egybekötve, az ilyen
kedélyes összejövetel maga a kék ég. De azért a Terka kék egén mégis
borongott egy kis felhő, s ha véletlenül semmiben sem kellett Vandának
segitségére lennie, egy-egy pillanatra el-elgondolkozott. Csak legalább
a Spitzer Rózsikát hozhatta volna el magával!

Grunovszky papának se kellett egyéb, mint jó társaság s talán még jó
vacsora, hogy kitörjön belőle az a sok lelkesedés, a melyből egész
kincsesbányája volt. Grunovszky papa csak akkor volt elemében, ha
mulathatott. Eleinte ugyan kissé megzavarta az, hogy a rajztanár
figyelmét Margit nem foglalta le magának, hanem megosztozott rajta a
vendégkisasszonynyal – mert nem egészen igy tervelte a dolgot – de
csakhamar túltette magát ezen is. A rajztanár kitünő szivarokkal lepte
meg a születés-napjára, s Grunovszky papa az Ézsauk örök családjából
való volt, azok családjából, a kik a holnapi jogokat mindig szivesen
feladják a mai nap apró öröméért. Ki törődnék a holnappal, mikor a
jelszó az, hogy: félre gond és bánat, éljen a ma?!… S ez a lelki
erőfeszités mindig sikerült Grunovszky papának.

Különben, a mennyire szivén viselte a Margit jövőjét, mellesleg
tisztában volt azzal is, hogy ez a jövő nem egészen alkalmatlan titulus
bibendinek. S ha annyira kardoskodott a mai estély mellett a Vanda
hatalmas okaival szemben: ebben a mellékes tekinteteknek még nagyobb
szerepe volt, mint a főszempontnak. A programmnak az a része pedig, mely
titokban oly különösen kedves volt előtte, sikerült, még pedig minden
várakozáson felül sikerült. Egy okkal több, hogy elül járjon a jó
példával, s ha lehet, még Margiton is túltegyen a vigasságban és a
gyerekességekben.

Úgy, hogy mikor Beliczkyék megérkeztek, s Frida azzal rontott be a
szobába, hogy neki rettentően fáj a feje, minden arczról le lehetett
olvasni ezt a gondolatot:

– Ezeket ugyan kár volt meghívni! Olyan jól éreztük magunkat!

Vanda és Terka résztvevően vették körül a szenvedő hölgyet. Frida
kijelentette megmásithatatlan szándékát, hogy ő tüstént haza fog menni.
Konrád azonban baljóslatuan nevetett s aztán egy kiéhezett farkas
tekintetével tartott szemlét a teritett asztalon. Konrád jó próféta
volt; Frida végre is hajlott a Vanda könyörgésére és maradt.

Beliczkyné, a hogy’ megpillantotta a festőt, rögtön hatalmába keritette.

– Képzelje, a szegény Vizloczki…

– Csak nem került elő?!…

– Dehogy került elő, dehogy került elő! Hisz éppen ez az, a mit el
akarok mondani. Adós maradtam a történet végével – istenem, a bálban
annyian zavarják az embert! – de legyen nyugodt, ma beváltom az
igéretemet.

Az ember soha se tudja, mi válik javára. Biró úgy félt ettől a szegény
Vizloczkitól, mint a tűztől. Ugy találta, hogy minden hazajáró lélek
közül ez a legkiállhatatlanabb. De ezen az estén ki kellett békülnie
Vizloczkival. Mert neki köszönhette, hogy teljesedhetett a legtitkoltabb
vágyakozása, s hogy észrevétlenül folyvást szemmel tarthatta Bellát, a
nélkül, hogy meglepett pillantásait másra lehetett volna magyarázni,
mint arra a természetes megpihenésre, melyhez e kalandok minden
hallgatójának sűrűn kellett folyamodnia.

Minthogy már csak Beliczkyéket várták, mindjárt asztalhoz ültek. Ez az
_in medias res_ Konrádnak annyira megtetszett, hogy lelkesedését
önkéntelen és viharos kaffogással fejezte ki, mellesleg nagyot ütvén a
Grunovszky papa vállára. Később aztán nem is adott egy árva hangot se; a
száját okosabb dologra használta.

Az asztalfőt, némi vita után, Bellának, mint rangban legelső személynek
kellett elfoglalnia. Mellette balkézről az ünnepelt, jobbkézről
Beliczkyné ült, az utóbbi áldozatával. Birónak Terka volt a másik
szomszédja, s Terka után Vanda zárta be a sort. A másik oldalon
Grunovszky papa és Margit között Frida szenvedett tartózkodóan, de még
se minden tüntetés nélkül; az utolsó helyet pedig a vitelliusi étvágyu
ifjú foglalta el, nem szóval, de tettel tündökölve.

Grunovszky papa nem mulasztotta el külön is megköszönni Bellának, hogy
megtisztelte szerény otthonukat.

– Ez az otthon szerény, de sziv lakozik benne!…

– De papa!

S Margit egy villámló tekintete meggyőzte Grunovszky papát, hogy a
szivnek még nem érkezett el az ideje. Hirtelen czélszerünek látta utána
nézni, hogy a pezsgő be van-e hűtve?

Természetesen, Bella volt minden figyelem középpontja. De olyan kedvesen
is trónolt az asztalfőn, olyan szives leereszkedéssel tudta
felköszönteni Grunovszky papát, hogy a jó embernek könnyek tolultak a
szemébe, s csak akkor könnyebbedett meg a szive, mikor megkapta az
engedelmet, megcsókolhatni ő nagyságának a kezét. Ő nagysága az első
negyedórában még igen jókedvü volt. Grunovszky papának, a ki
eldicsekedett vele, hogy ő Varsóban herczegnőkkel állott ismeretségben –
a mi igaz is volt, mert tánczolni tanitotta őket – elbeszélte az angol
királyi ház összes regényeit, elmondta nézeteit a divatról, s
megmagyarázta, hogy nagyon szeretné, ha Ormonde, a század legelső
paripája, melyet nyomorult fél millióért prédáltak el Amerikába, az övé
volna. Olyan előkelő, olyan bájos, olyan elragadó volt, hogy Terka, a ki
pedig sok regényt olvasott, esküdni mert volna, hogy egy igazi herczegnő
se lehetne előkelőbb, bájosabb és elragadóbb.

Hanem a mint egy kis vörös borral megnedvesitette az ajkait, hirtelen
alább hagyott a jókedve. A következő pillanatban négyen vették észre
egyszerre, hogy fázik, s hogy a tekintete a kendőjét keresi. Pedig a tűz
vigan pattogott a kályhában.

Mikor Biró átnyujtotta neki a kis hárász kendőt, ismét földerült az
arcza. Csak egy mosolylyal köszönte meg a szolgálatot, de olyan különös
egyetértő, hamis mosolylyal, melyet a festő sehogy se tudott megérteni.

Pedig ha olyan valaki ült volna a helyében, a ki egy kissé ismerte ezt a
pompázásra született kis teremtést, például, ha Gabriella, a testvére,
ült volna ott a festő helyén, annak nem sokat kellett volna törnie a
fejét, hogy kitalálja e mosoly jelentését. Mert ez a rejtelmes mosoly
csak ennyit jelentett:

– Ugy-e, helyre kis királynő vagyok?! Ugy-e, senki se találná ki, hogy
én ma csak kávét ebédeltem?! Ugy-e, fogalma sincs róla, tisztelt uram,
hogy szándékosan boszantom az előkelőségemmel, s hogy biz’ én ma is, meg
tegnap is, meg egy hét óta mindig csak kávét ebédeltem, és még három
hétig csak kávét fogok ebédelni, mert ki kell fizetnünk a boldogult
bátyám szabó-adósságát?!…

Csakhogy senki se volt, a ki ezt a festőnek elmagyarázza, a mint hogy
erre nem is lett volna hajlandó senki se, s Bella inkább meghalt volna
szégyenében, mint hogy ezt megvallja valakinek.

Birónak tehát mindvégig rejtelem maradt ez a hamis, egyetértő mosoly.
Pedig belebocsátkozott a legkalandosabb találgatásokba is, hogy
megérthesse. De nem sikerült neki. Bella észrevette a festő zavarát, és
mulatott rajta.

És tovább beszélt felsőbbségesen, nagyúriasan, hogy Grunovszky csak ugy
káprázott belé. De ez a felsőbbség csak addig tartott, mig észre nem
vette, hogy a festő alig veszi le róla a szemét. Ez a kutató tekintet
kihozta a sodrából s egyszerre véget vetett nagyúri biztonságának.

Beliczky mama, a ki végre szóhoz juthatott, nem késlekedett a helyzetet
kiaknázni. A társaság átadta Birót a sorsának, s magára hagyta a
Vizloczki-csoportot.

Az asztal alsó részén már igen vigan voltak. Konrád, a ki sietett
becsipni, gondoskodott az ifjuság mulattatásáról. Konrád olyan furcsa
volt, hogy még Frida is elfelejtette a fejfájását.

Odafenn a krimi háboru javában dühöngött, sőt már maga Vizloczki is ott
volt Krimiában, de Birónak, a ki udvarias »ah!«-okkal fedezte magát, még
most se jutott eszébe követni az elbeszélőt ungon-berken át. Sőt már
azon a ponton volt, hogy örökre elveszitse ennek a kettős
gyilkosságokban gazdag elbeszélésnek a fonalát, olyannyira átadta magát
a fölfedezéseknek. Hála Vizloczkinak, szabadon tehette. Beliczky mama
koronkint gyanuba vette ugyan, de soha se kapta rajta az áruláson.

S mialatt Vizloczki Szebasztopoltól egy órányira egyedül bolyongott az
éjszakában, Biró megállapitotta, hogy Bella sokkal fiatalabb, mint
képzelte. Tegnap, tegnapelőtt, sőt az imént is, mikor még Bellának
jóformán csak a leereszkedő mosolyait látta, esküdni mert volna rá, hogy
van legalább húsz-huszonkét éves. Hanem most, a mikor megleste ezt a
komolykodó, előkelő arczocskát a maga természetességében is, s meglepte
azt a gyönyörü szemet, a mint megfelejtkezve szerepéről, naiv
csodálkozással tévedt el hol erre, hol arra, rájött, hogy az egész
előkelőség nem lehet több, mint tizenhét-tizennyolcz éves.

Igaz, hogy az a nyugalom és komolyság, melylyel az urnőt adta,
megöregitette egy kissé, de azért Biró mégis úgy találta, hogy az ő
tévedése nagyon otromba volt. Mintha csak egy olyan kis leánynak ült
volna fel, a ki fölteszi a nagymama szemüvegét s azt kivánja, hogy őt
ezentúl komolyan vegyék.

Később pedig, mikor Vizloczki már térdig gázolt a vérben, azt is
észrevette Biró, hogy az a ruha, melyért az előbb egy kissé megszólta
magában a leányt, éppen nem olyan fényűzési czikk, mint a milyennek első
tekintetre látszott. Nagyon csinos kis ruha volt ugyan, a melyen első
pillantásra is meg lehetett ismerni a jó szabó kezét, de olyan szövetből
volt készitve, mely a drága holmiknak csak ügyes utánzata. Ha jobban
megnézte az ember, a szegényes kis barna hárászkendő egy cseppet se rítt
le róla. Biró úgy vélte, hogy egy festő ezt hamarább is megláthatta
volna.

De a legnagyobb felfedezést vacsora után tette.

Vizloczkival éppen nagy dolgok történtek.

A féltés kínjaitól mardostatva, remegő hangon vallatta Marfát, a
szenvedélyes, szép cserkesz leányt, mialatt a hold sápadt világa ezüstös
fényt vetett rájok.

– Valld meg, hogy szeretted őt!

– Nem igaz!

– Esküdjél!

– Úgy legyen üdvösségem az égben!

– Akkor hát mért hagytál el?!

– Nem tudom!

– És mért követted őt?!

– Nem tudom! Álomkóros voltam!

Biró nem igen törte a fejét ezen a megdöbbentő lélektani talányon, hanem
Bellát leste, a ki az előbb nagy tüntetéssel gyujtott rá egy
czigarettre, az egész társaság ügybuzgó segédkezésével.

Csak egy pár futó pillantásába került, és meggyőződött róla, hogy a
czigarettázás Bellának nem élvezet, hanem hőstett, melylyel számot tart
környezetének az elismerésére. Egy kicsit könnybe is lábbadt a szeme az
első füstgomolyoktól. De aztán tűrte az állapotot hősiesen, és szítt,
mint egy török. Egyik czigarettáról a másikra gyujtott rá, méltó
megilletődésére az egész ifjúságnak. Hanem akárhogy erőlködött, látni
lehetett rajta, hogy egyedül soha se szokott czigarettázni, csak
közönség előtt. Az egész mutatványnak észrevehetően az volt a czélja,
hogy álmélkodásba ejtse s megdöbbentse a galériát.

Ez a fölfedezés végre, nagynehezen, világot gyujtott a festő fejében. S
az a nagy előkelőség, melylyel ezelőtt sehogy se tudott kibékülni, s
mely immár nagy gondokat készült okozni árva fejének, egyszerre
elvesztette előtte minden félelmetességét.

– Teringettét – korholta magát – hisz én épp úgy beugrottam, mint a
galéria. Ó, én vén gyerek! Már majdnem megrémültem egy kis árnyéktól! És
ime kiderül, hogy ez az árnyék egy gyermek árnyéka, a ki nagy
kedvteléssel játszsza a mumust!

És ez a gondolat visszahozta a jókedvét, mely már elillanóban volt.

Bellát azonban ingerelte, hogy a hőstettét az csodálja a legkevésbbé, a
kire a leginkább számitott.

S nem állhatta meg, hogy mikor a pillantása ismét találkozott a
festőével, meg ne kérdezze tőle:

– Biró úr talán megszól engem ezért a czigarettért, de sajnálom, nem
lehetek el nélküle.

– Talán? Miért talán? Egész bizonyosan megszólom. Ugy hiszem, nem
lehetett kétsége, hogy megszólom érte.

Bella kapott az alkalmon.

– Ez a nagy határozottság igazán meglep. Az előitéletet még értem, az
idegenkedést is, de ön olyan elfogultsággal szól!… a legtürelmetlenebbek
szigoruságával!… Tehát beszéljünk erről, ha úgy tetszik. Ön engem
megszól, hogy czigarettázom. És miért szól meg, ha szabad kérdeznem? Az
orosz czárné is czigarettázik.

– Ó, az egészen más!

– Mért volna más? Azért, mert az czárnő, én pedig csak X. Y. szegény
leány vagyok?!…

– Nem azért. Hanem ha az orosz czárné czigarettázik, bizonyára azért
teszi, mert a czigarett izlik neki. Kegyed pedig czigarettázik, noha ki
nem állhatja a füstöt.

– És honnan gondolja, hogy ki nem állhatom?

– De hiszen nem tudja tiz másodperczig a szájában tartani, a nélkül,
hogy meg ne köhögtesse!…

– Hogy nem tudom-e?…

– Nem hát. Ne is próbálja. Először tehát azért szólom meg, mert olyat
tesz, a mi nem való önnek.

– Ugyan? Hát másodszor is van?

– Másodszor is van. Másodszor azért szólom meg, mert könnyelmüséget
cselekszik. Könnyelmüséget azért, mert ezért a kis mókázásért, a mi
önnek inkább csak mulatság, mint gyönyörüség, eljátszsza az ajkai
üdeségét. Pedig az ön ajkai nem olyanok…

– Köszönöm. Ezt a »másodszor«-t köszönöm. Lesz még harmadszor is?

– Ha megengedi. Harmadszor… harmadszor mint festő beszélek.

– Ah, erre már igazán kiváncsi vagyok!

– Nos tehát az ön arczához nem is stilszerü a czigaretta.

– Ah, ah!… Higyje el, nem tudok elég ah-ot mondani, annyira meg vagyok
lepetve, s annyira érdeklődöm a magyarázat iránt.

– A magyarázattal hamar készen vagyok. A kegyed szépsége… Ugy-e
megengedi, hogy a szépségéről beszéljek?… Végre is, ez nem akar valami
silány bók lenni. A kegyed szépsége olyan rendkívüli, olyan kétségtelen,
olyan ritka valami, hogy arról bátran lehet beszélni minden izetlenkedés
nélkül is. Mert csak egyféle vélemény lehet róla s eltagadni kissé bajos
volna. Kegyed épp úgy ismeri ennek a szépségnek az értékét, mint mi
mindnyájan. S ha megemlitem, higyje el, olyan hidegen teszem, mintha
önnek valami másféle örökségéről kellene szólanom. Például, mintha csak
a házáról, a szőlőjéről, vagy a villájáról beszélnék. A kegyed szépsége
tehát tiszta renaissance-szépség. Ha azok a firenzei és velenczei
szépek, a kiket a nagy mesterek festettek le, megelevenednének, s mai
divatu ruhában jelennének meg közöttünk, kegyedet sokan összetévesztenék
velök. Többet mondok, kegyed csodálatosan hasonlit valakihez, a ki a
maga korában Ferrarának legszebb asszonya volt. Már pedig egy ferrarai
szépséghez ez a nagyon is modern füstölő játékszer, ez a rettentő
czigaretta sehogy se illik. És higyje el, bár nagyon, de nagyon
szeretném, ha kegyedet egyszer lefesthetném, nincs semmi a világon, a mi
rábirhatna, hogy igy fessem le, a mint most látom, czigarettával az
ajkai között.

Felálltak az asztaltól, s Biró oda ment Bellához, a kit láthatólag
érdekelt az, a miről beszélgettek.

– De dobja el hát, kérem! – rimánkodott a festő a czigarettára mutatva.

– Az ön kedvéért?

Bella mosolygott.

– Nem, nem az én kedvemért, a maga javáért.

Bella úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utolsó szavakat.

– … Hanem mondja, kérem – szólt a festőhöz – igazán szeretne engem
lefesteni? Vagy az imént csak udvariaskodott?

– Azt mondtam, a mi igaz. Hogy öröm volna rám nézve, ha…

– Mert én is szeretném, ha engem lefestene valaki. Tudja-e miért?

– Nem, de kitalálom.

– Nem találja ki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká. És
bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből – a
tükörbe mutatott – egy pár esztendő mulva ne maradjon semmi, de semmi,
még csak egy emlék se.

És olyan elmélázó tekintetet vetett a tükörbe, mintha kedve volna
elsiratni azt a viruló alakot, a ki ott megjelent…

Biró nevetett.

– De hisz ez a menyasszonyok álmodozó bánatossága! Azt hiszem, a kegyed
korában minden második kisasszony keresztül megy rajta. Önnél egy kissé
meglepő, mert hisz ön olyan, mint maga az élet…

– Ugy-e, ön is ugy találja?…

– Természetesen.

– És mégis, gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor vig
társaságban lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben.
Igen, igérje meg ezt nekem…

A zongoránál álltak. Bella rátette a jobb kezét a billentyükre, s szép
csöndesen, mintha csak simogatni akarta volna a zongorát, kalimpálni
kezdte a _Denevér_ bordalát:

  Glücklich ist,
  Wer vergisst,
  Wass doch nicht zu ändern ist…

– Tudja, az úgy lesz – folytatta Bella a billentyüket nézve – hogy mához
négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy
perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra;
meg fogja erőtetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a
milyen voltam, a milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető
felé s kiüriti a poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik,
hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?…

– Szabad őszintének lennem?

– Persze.

– Tehát maga egy önzéssel teli, rossz kis jószág. Csak azért, hogy engem
most itt jól elrémitgessen, s aztán magában nevethessen rajtam, kiteszi
az én szegény fejemet egy leküzdhetetlen, babonás aggodalomnak. Azt
akarja, hogy négy esztendeig mindig úgy lássam, a mint ezzel a szomoru
tekintettel azt mondja, hogy: »Majd meglátja, én nem élek sokáig!«…?

– Csak tréfáltam – szólt Bella ridegen, s tovább akart menni.

– Ohó, hát a képem?!

– Micsoda kép?

– Nos tehát, az ön arczképe?! Mert bennem már fölébresztette azt a
vágyódást… azt a művészi becsvágyat, hogy kegyedet lefesthessem…

Bella megállt és elkezdett komolykodni, mintha valami nagyon fogas
kérdés volna szóban.

– Tudja, azt nem olyan könnyü csak igy egyszerre elhatározni…

– Ugyan miért nem?

– A terv szép, de sokféle akadály van.

– És melyek ezek az akadályok?

– Tehát először is, mondja csak: kié lenne ez a kép?

– Természetesen: az öné.

– És ön azt hiszi, hogy én…

És megint hamis mosolyával nézett a festő szemébe.

– Azt hiszem, hogy egy kép, különösen, ha a magunk műve, nem olyan
ajándék, a melyet vissza lehetne utasitani.

– Csakhogy én nem fogadok el semmiféle ajándékot.

– Ezzel persze megneheziti a dolgot. Mert azt könnyü kitalálnom, hogy
másfelől meg nem hajlandó tizszer-tizenkétszer félórákat ülni, csak
azért, hogy nekem egy gyönyörü képem legyen.

– No lássa!

– Hanem gondoltam valamit. Azt, hogy addig, mig a kép nincs meg, ne
törődjünk vele, hogy kire marad a kis ködmen?… Ennek a kérdésnek az
elintézésére még ráérünk. Ha más megoldás nem kinálkozik, utolsó esetben
sorsot húzunk rá.

– Köszönöm szépen. Az én arczképem, mint tombolatárgy!… De van még más
hiba is a kréta körül. Mikor ülnék önnek és hol?

– Világos, hogy otthon, s abban az órában, a melyben kegyednek tetszik.

– Az ám, csakhogy először is én egész délután kalimpálok, s igy akkor, a
mikor ön szabad, nem igen tudok időt szakitani rá, hogy ülhessek önnek.
Másodszor meg a mi lakásunk olyan sötét, hogy ott ugyan aligha
dolgozhatnék.

– De ha szövetségesem akarna lenni s nagyon megkérné a testvérét, hogy
arra a néhány ülésre kisérje fel hozzám, ő ezt semmi esetre se tagadná
meg öntől.

– Ó, erről szó se lehet! Gabriella sokkal betegesebb, semhogy erre
vállalkozhatnék. Ő engem nem kisérhet sehová, s éppen ezért élünk ilyen
zárkózottan. Mondom, nagyon bajos a dolog. Persze, ha volna valami más
gardedámom!

– Ha csak gardedám kell – szólt közbe Terka, ki a zongorára könyökölve
hallgatta a beszélgetésüket – ha csak gardedám kell, itt vagyok én.

Bella nevetett, de Biró kapott az ajánlaton.

– És ugyan Teruska, mondd csak, mit csinálnál a gyerekeiddel?… –
kérdezte Bella.

– Igazság, a gyerekek!

– De hát behozná hozzám őket is!… Ugy-e behozza őket, Teruska?… Lássa,
Bella kisasszony, ez nagyon kedves volna. Volna egy helyett mindjárt tiz
gardedámja is…

– És válogatottak – tette hozzá Terka nevetve.

– S ön azt hiszi, hogy állnák a dicsőséget? – kérdezte Bella.

– Azt hát. Majd meglássa, nagyon szép üléseink lesznek. Én majd mesével
tartom őket, s bizonyos vagyok benne, hogy egy se fog kidőlni közülök.

Teruska maga is kiváncsi volt a sikerre, s biztatta Bellát, hogy tegyék
meg a próbát.

– Lássa, csak igent kell mondania, s minden akadály leomlott.

– Nem, én magamtól nem mondhatok igent. Meg kell kérdeznem előbb
Gabriellát… Tudja mit? Jöjjön el hozzánk, s kérje meg ön. Ha megismeri
önt, talán szivesebben beleegyezik.

A festő vállalta, hogy ki fogja könyörögni az engedelmet.

– És most – szólt Bella – akar nekem egy szivességet tenni?

– Természetesen.

– Akkor hát menjen, és udvaroljon egy kicsit Fridának. Szeretném
meggyógyitani ezt a Lateau Lujzát.

– S azt hiszi, hogy ennek az örök fejfájásnak egy kis udvarlás az
orvossága?

– Bizonyos vagyok benne.

S kinevették szegényt.

Ha Biró hive lett volna a pyrrhoni filozófiának, bizonyára jobban
megörül ennek a megbizatásnak, mint igy, a mikor a feladatnak csak a
nehézségeit látta, de a jelentőségét nem vette észre.

Mert a pyrrhonista filozófusok, mint irásaikból mindenki meggyőződhetik,
nem tágitanak a következő három tételtől, melyek egymást kiegészitik és
magyarázzák:

1. A meghittség két ember között ott kezdődik, a mikor közös erővel
eláztatnak egy harmadikat.

2. Egy női lény soha se közeledhetik lelkében egy férfihoz, a nélkül,
hogy ezt ne másvalakinek a rovására tegye. A mi csak azt mutatja, hogy a
nő szerelme mind máig sokkal többet őrzött meg az eredeti
_instinctus_ból, mint a férfié.

3. A szerelem pedig oly határozottan önzés, hogy az önzésnek semminemü
jellemző vonása nem hiányzik belőle, még a rosszakarat se, a kívüle esők
iránt.

De Biró nem volt hive a pyrrhoni filozófiának, és nem jutott eszébe az a
kérdés, hogy ezen a derüs, kellemes estén mért kellett neki vagy egy
félóráig a fejfájós Fridának udvarolnia?


X.

A kávé-növény (_coffea arabica_) igen kitünő, s általánosan
nagyrabecsült növény, mely úgy gyógyitási, mint különösen táplálkozási
czélokra fölötte alkalmas, s mint ilyen, a kerek világon mindenütt kellő
méltánylásban részesül.

A moralista ugyan kénytelen hozzátenni, hogy az a rendkivüli
népszerüség, melynek ez a kitünő növény méltán örvend, nem csupán belső
jelességeinek és táplálkozási értékének tulajdonitható, hanem amaz
alsóbbrendü s belső erényeitől független tulajdonságának, hogy
beszerzése sokkal könnyebben eszközölhető, mint például a kinai
fecskefészeké. De ez a körülmény a közfelfogás szerint semmit se von le
a kitünő növény jó hirnevéből.

És valamint a szappanról, a könyvről, ujságról, fogkeféről s ezer meg
ezer más tárgyról, melyekről már bizonyára méltóztattak is hallani ezt a
mondást, a kávéról is el lehet mondani, hogy: ő a művelődés hőmérője.

Mindamellett e kitünő, megbecsülhetetlen növénynyel szemben is uralkodik
egy előitélet, mely oly hatalmas, hogy még a legmegrögzöttebb
kávéház-látogatók közt is alig van, a ki daczolni merjen vele.

Ez az előitélet pedig az, hogy a megpörkölt s feldarált kávé-bab, vizzel
föleresztve, majd tejjel egyesitve, kitünő táplálékot ád ugyan reggel,
délután s koronkint este is, de ugyanezt a kitünő taplálékot _délben_
használni nem csupán nem ajánlatos, de a társadalmi megállapodások
nézőpontjából szinte szégyenletes is.

Ez az előitélet, ismétlem, oly erős, hogy még ott is, a hol bizonyos
közgazdasági szükségek az elvnek ideiglenes felfüggesztését parancsolják
meg, még ott is meg szokták őrizni az elvhűség látszatát, s többnyire
gondoskodnak róla, hogy a társadalmi megállapodásnak ez a megsértése
valahogy a világ szájára ne kerüljön.

S ha délben kávézni csakugyan _do’nt_, bizonyára alig van illemszabály,
melyet nyilvánosan kevesebben sértenének meg, mint az előitélet eme
szigoru kivánságát.

Bella és testvére távol voltak tőle, hogy daczolni merjenek ezzel az
előitélettel, melylyel vitézebb lények sem igen bátorkodnak
szembeszállani.

Igy tehát, másnap délután, mikor az óramutató már veszedelmesen
közeledett a hármashoz, Bella jónak látta alarm-ot kiáltani:

– Te Gabriella, kávézzunk meg, mert mindjárt itt lesz a festő.

– Miért nem mondtad neki, hogy később jöjjön? Még ránk nyitja az ajtót.

– Ó, voltam olyan óvatos, hogy bezárjam az ajtót!… Igaz, könnyelmüség
volt tőlem, rábizni az időt. De mikor annyi dolga van szegénynek! Reggel
a kőbányai gyerekekkel vesződik, délután fest, este meg valami épitési
vállalkozónak rajzol. Mi mégis csak jobban ráérünk, gondoltam magamban,
különösen mikor eszembe jutott, hogy ha ő olyan szives és lefesti az én
elragadó pofácskámat, bizony mi nem fizetünk neki érte egyebet, mint
hogy kegyesen megengedjük, hadd válaszsza meg az idejét ő maga.

– Nagyon szegény ember?

– Mint Lázár. Vagy mint szent Nemezis. Nem, nem találok elég festői
példát. Majdnem olyan szegény, mint mi.

– De meglátszik rajta, hogy látott jobb napokat is?

– Ó, kérlek, meglátszik rajta az is, hogy azelőtt nagyon jó társaságban
élhetett! Olyan előkelő egy pár mozdulata van, s oly kedvesen, oly
megdöbbentően jól mondja ki a franczia meg az angol szókat, hogy szinte
csókolnivaló.

– Te, csak nem tetszett meg neked ez az ember?

– Nem mondhatnám, hogy mindjárt elvesztettem a fejemet miatta. Ámbár nem
volna csoda. Mert a ház összes kisasszonykái sűrű sóhajtások között
tekintgetnek rá, s úgy látszik, ő itt az egyedüli parti.

– Már az igaz. Egy asztalos, a kinek jól megy az üzlete, kifizethetné az
egész házat. Soha még csak nem is képzeltem ennyi szegény embert egy
csomóban!

– Hallod, mi nem nagyon rívunk ki közülök a fényüzésünkkel… Te, hány nap
van még ebben a hónapban?

– Hadd el. Tizenhét.

– Még csak tizenhármat őröltünk le?! Én azt hittem, már egy
örökkévalóság óta kávézunk.

– Kérlek, ha már most is felpanaszolod, nem tudom, mit mondasz majd
huszonhetedikén?!…

– Sajnálni fogom, hogy nemsokára vége lesz ennek a regényes korszaknak!…
Dehogy panaszolom föl; van eszemben, hogy panaszképpen mondjam! Tudod,
ez olyan kedélyes, hogy engem majdnem boldoggá tesz. Az este is eszembe
jutott, mikor valami nagyot találtam mondani; persze, elnevettem magamat
s amazok el nem tudták gondolni, mi az, a mit olyan mulatságosnak
találok?!… Jaj, jön a festő!

– Dugd el hamar a kávédat! Te nyitsz neki ajtót?

– Én hát. Tudod mit? Kávézzál meg odabenn, én majd addig itt tartom és
kaczérkodom vele.

– Jól van, én viszem az enyimet, de a magad kávéját ne felejtsd el félre
tenni.

Odakünn csöngettek.

– Nyithatom már?

– Vigyázz, még ne! Törüld meg a szájadat. Egészen tejes az ajakad.

– Még jó, hogy megláttad.

Gabriella belebbent a kávéjával a nagy szobájukba, Bella eltette a
magáét az edény-szekrénybe, megtörölte az ajka szélét, s aztán
utólérhetetlen előkelőséggel kinyitotta az ajtót.

Biró nagyon jó előjelnek találta, hogy maga Bella nyitotta ki neki az
ajtót; pedig máskép nem is igen történhetett volna, mert Wormsék nem
tartottak cselédet, csak takaritó leányt, a ki délután már nem igen
lábatlankodott náluk.

– Nos, széna-e, vagy szalma? – kérdezte a szép kis Laura de’Diantit, a
ki bájos, leereszkedő mosolyával fogadta a köszöntését.

– Még nem tudok semmit – felelt Bella. – Gabriella azt mondta, hogy
mielőtt igent vagy nemet mond, előbb látni akarja önt. Ugy látszik –
folytatta nevetve, – előbb ki akarja tanulni önt, hogy az az ember-e, a
kire nyugodtan rá lehet bizni az ilyen drága portékát, a milyen én
vagyok.

Csak akkor vette észre, hogy valami bolondot mondhatott, mikor már
kimondta, s látta, hogy Biró nem találja meg rögtön a kellő feleletet.

– Hanem, várjon csak – szólt, hogy kivágja magát a zavarból – nem
vezetem addig hozzá, a mig meg nem mutatom önnek az ő arczképét. Mert
megvallom, az volna a titkos vágyódásom, hogy az én képem, legalább a
nagyságára nézve, párja lenne az övének. Kiváncsi vagyok, ön is igy
gondolta-e a dolgot?

Világos volt, hogy az előszobában nem maradhattak tovább. Az előszoba, a
milyen kicsi volt, olyan nagy szerepet játszott a lakásban, mert
mellesleg az ebédlőt, sőt a konyhát is helyettesitette, de éppen ezért
nem igen volt alkalmas elfogadó szobának. Bella tehát, hogy a Gabriella
kávézását fedezze, a maga szobácskájába vezette be a festőt.

– Lássa, itt szoktam kalimpálni… Igen, igen, az a kép az, ott, a zongora
felett… Várjon, mindjárt világosabb lesz.

S félrehúzta a függönyöket, hogy Biró jobban láthassa a képet.

Persze hogy igaza volt Marosynak! Diákkorukban sokszor látták ők ezt a
szép arczot a boltablakokban, a fényképészek és a szemüvegkereskedők
kirakataiban, a báli szépek között! Hogy’ is felejthette el ilyen
tökéletesen! Pedig hasonlitott a testvéréhez, ha nem is feltünően. Igen,
ugyanaz a szép szem, ugyanaz a tartás, ugyanaz a mosoly. Csakhogy ezt a
festett szép arczot mégis egészen mássá teszi annak a szinte férfias
akaratnak a kifejezése, mely ott ül a szem mélyén és az ajk szegletén;
mig ez a másik, ez az eleven szép arcz csupa lágyság, csupa báj és csupa
nőiesség.

– Ó, nem fog ráismerni! – suttogta Bella. – Nagyon megváltozott,
szegény.

Biró már csakugyan alig várta, hogy végre szinről-szinre láthassa ezt a
megforditott Madame Benoitont, a ki örökkön otthon ült, s a nagy
házőrzésben szinte láthatatlanná vált. Sejtette, hogy valami különös
lénynyel fog ismeretséget kötni; s a különösnek még a legfegyelmezettebb
elmékre is több a vonzó ereje, mint a mennyire ezt elismerni szeretjük.

– Hát a képhez mit szól? Milyen munkának tartja? – tudakozódott Bella.

– Ó, nagyon csinos! – udvariaskodott a festő, bár arra gondolt, hogy ő
nem ilyen képet fog festeni erről a másikról. – Nem a Sarlayé?

– De igen. Honnan tudja?

– Ha valakinek egy pár munkáját jól megnéztük, nem olyan nehéz a többire
is ráismerni, különösen ha érdeklődünk a dolog iránt. Azt hiszem, hogyha
kegyednek oda adnának egy pár kitépett lapot valami olyan regényből,
melynek az irójától sokat olvasott, a kitépett lapokon is ráismerne a
szerzőre.

– Dehogy ismernék rá! Azon kezdem, hogy én soha se tudom, kinek a
regényét olvasom. A szerző engem nem érdekel. Engem csak az érdekel,
hogy szomorú-e a regény? Ha az, akkor sírok rajta, hogy ha nem az, akkor
el se olvasom… De ha úgy tetszik, menjünk át Gabriellához.

Gabriella már meg is indult értök. Az előszobában találkoztak vele.

Bizony, nem ismert volna rá. Az az arczkép, s ez a hölgy, a kinek most
bemutatták, legfeljebb annyira hasonlitottak egymáshoz, mint a mennyire
az unokahug és a nagynéni szoktak egymásra hasonlitani. Az a pompázó,
kevély szépség… s ez a fonnyadó, sárga arcz, ez a lázban égő szem!… Mily
változás! Pedig csak tiz-tizenkét évvel lehetett idősebb, mint Bella.

Gabriella aztán bevezette őket a maga szobájába.

– Kérem, gyujtson rá, ha ugyan elszíjja az ilyen rossz szivart is –
kinálta Gabriella a vendégét. – Én magam is rágyujtok… És kérem, ne
itéljen el tüstént ezért a férfias mulatságért. Nem igen van más
gyönyörűségem.

S elkezdtek beszélgetni: a dohányzásról, Gabriella képéről, a közös
ismerősökről, s egy kissé a régi dolgokról is. Birónak lassan-lassan
fölelevenedett az emlékezése. De szüksége is volt rá, mert észrevette,
hogy Gabriella csak a multban él, s a jelenből mindaz, a mi az ő sötét
szobáján kívül történik, meglehetősen ismeretlen előtte.

A mint Gabriella mind tovább és tovább fűzte a szót – élénken és
jókedvüen beszélt – Biró egy uj fölfedezést tett, s ez a fölfedezés
olyan derültté tette, hogy alig tudta a mosolygását elfojtani. Hisz ezt
a modort, ezeket az előkelő mozdulatokat, ezt az urias beszédmódot ő már
régóta ismeri! Igaz, hogy eddig csak a másolatot ismerte, de a másolat
olyan sikerült volt, hogy ime, most ráismert az eredetire! Persze,
könnyü munkája volt, mert a másolat mellette ült, s igy mindjárt
összehasonlithatta az eredetivel. De öröme telt ebben a munkában. A
Bella roppant előkelősége egyszerre elvesztette előtte fenyegető
álarczát.

– Ha megengedik – szólt Bella rövid idő mulva – magukra hagyom önöket.
Itt az ideje, hogy megkezdjem a zongorázásomat.

Nem mondhatni, mintha Biró valami nagyon megörült volna ennek a
búcsúzásnak. De, másrészt, alig várta már a Gabriella feleletét. A
legjobbat remélte.

Gabriella nem is kerülgette a dolgot. Alig ment ki Bella a szobából,
egyszerre más hangon kezdett szólani. Hirtelen úgy elkomolyodott, hogy
Bírót egészen meglepte.

– Bocsásson meg – szólt – hogy mostanáig várakoztattam a válaszommal, de
nem akartam előtte beszélni.

A festő nem várta ezt a nagy körültekintést. Sokkal egyszerübbnek
gondolta a dolgot.

– Ez az asszony olyanformán kezd ünnepieskedni, mintha mindjárt
leánykérőbe jöttem volna! – gondolta magában.

De nem szólt semmit, hanem figyelmesen hallgatta Gabriellát.

– Engedje meg azzal kezdenem, hogy az az ajánlat, melyet hugomnak tett,
a mily szives, olyan megzavaró lehet egy gyermekre nézve, s olyan
különös az én szememben. Ha a különös szót erősnek találja, szokatlannak
mondhatnám. De istenem, abban a világban, a melyben mi élünk, s talán ön
is ebben él, ebben a mi világunkban tehát: nincsen semmi szokatlan.
Ebben a mi világunkban minden megtörténik, és mindenhez hozzá szokunk.
Kérem, ne szakitson félbe; eszem ágában sincs köszönet helyett
szemrehányásokat tenni önnek; a mint látni fogja, ellenkezőleg, egy
kéréssel fordulok önhöz. A kérésem pedig az, hogy engedje meg, hadd
válaszoljak a különös ajánlatra rendkívül sajátságos módon, tudniillik
egészen őszintén. Az a nyiltság, a melylyel szólani fogok, olyan emberek
közt, a kik először beszélnek egymással életükben, mindenesetre különös
valami, s meglehet, hogy ön ki fog nevetni érte. De én már hozzá szoktam
ahhoz is, hogy furcsa teremtésnek, vagy ha úgy tetszik: bolondnak
mondjanak, s nem törődöm vele.

Biró el nem tudta képzelni, hogy mért ennyi zaj ilyen kis omelette-ért?
Hanem azért hallgatta türelmesen, érdeklődve.

– Nem akartam határozott feleletet adni, a mig önt nem látom, mert attól
tettem függővé az elhatározásomat, hogy milyennek találom önt… Majd
mindjárt meg fog érteni. Kitalálhatta, hogy nem beszélnék ennyit a
dologról, ha nem volnék rajta, hogy Bellának kedvét töltsem. Mert
Bellának az ön ajánlata, a mint okvetetlenül észrevette, nagy örömet
okozott, s neki ma nincsen nagyobb vágyódása, mint hogy beleegyezzem a
dologba. Ön ezt természetesnek fogja találni. Én is annak találom. S
ismétlem, szeretném, ha a kedvét nem kellene elrontanom. Azért arra
határoztam magamat, hogy várok a válaszszal addig, a mig önt megismerem.
Mert végre is az »igen« vagy a »nem« mindenekelőtt attól függ, hogy ön
miféle fából van faragva? Akárkinek nem mondanék igent. Nekem jó szemem
van; legalább bizom benne… Szóval az ön szavai tetszenek nekem, s ez a
negyedóra elég volt rá, hogy ön eloszlassa a kétségeimet. Tehát:
szeretnék igent mondani. De ez most már öntől függ. Mert nekem van egy
föltételem is.

– Ó, azt a föltételt én vakon elfogadom!

– Rosszul teszi, mert úgy látszik, nem sejti, hogy mit vállal magára. Az
én föltételem tudniillik az, hogy… hogy aztán semmi bolondság, semmi
gyermekeskedés, semmi szerelem, piktor uram!…

– Bocsásson meg, nagyságos asszony, de ez a föltevés fölér egy
sértéssel.

– Nincs oka ezeket a szavakat zokon vennie, mert én nem gondolok semmi
rosszat. Nem az jár az én fejemben, a mi önnek hamarjában eszébe jutott.
Ilyen aggodalmaim nincsenek. Ismerem Bellát jól, s tudom, hogy képtelen
a rosszra. E felől nyugodtan alhatom. A kik oly ösztönszerüleg
undorodnak mindentől, a mi nem tiszta, a mi rendetlen, a mi nem a
napfényre való, azokat nem kell félteni. De ha ilyen aggodalmaim
volnának: mindenekelőtt szóba se állanék önnel. Ha neki oltalomra volna
szüksége, nem kérném az ön kegyét, hanem megoltalmaznám őt a magam
erejéből, s most nem volna szerencsém önnel beszélni… Nem erről van szó.
Más valamiről. Én azokat az ártatlan udvarlásokat, azokat a vértelen
ábrándokat, azokat a következés nélkül való holdvilágias beszélgetéseket
értem, a melyeket fiatal emberek megengednek maguknak a lányokkal
szemben, minden utógondolat nélkül. Azokat a jámbor udvarlásokat az
ablakon át, a melyek nem zavarják meg a leányokat abban, hogy jó
feleségekké és jó családanyákká legyenek, s hogy később együtt
nevethessenek a férjükkel ezeken a gyermekkori badarságokon.

– Engedelmet, hogy közbe szólok. De, a mint láthatja nagyságod, már nem
vagyok oly rendkivül fiatal, hogy örömem telnék a léhaságokban.

– Ej, egy festő mindig fiatalabb, mint a minőnek az arcza mutatja! Tudok
egy pár történetet, a melyek azonnal megértetnék önnel, hogy miért
alkudozom önnel ilyen hosszasan. Ezeknek a történeteknek mindig
ugyanazok a diszletei: egy félig festett vászon, a paletta, az ismeretes
forgó-szék meg egy legyező. Az ember beszélgetéssel tölti el az időt, s
benne van a flirtben, mikor még nem is gondolt rá. Már puszta hiúságból
is rávisz a bűnünk, hogy a kisasszony valami fajankónak ne nézzen
bennünket. Aztán az ilyenekből nem csinál az ember lelkiismeretbeli
kérdést. Nevetséges. Az egésznek úgy sincs semmi következése; mikor a
kép készen van, egyikünk jobbra, másikunk balra, s holnap már
elfelejtettük az egész dolgot. Tegye a szivére a kezét, s mondja meg:
soha se volt hasonló esete?

Biró nem felelt.

– Nos tehát – folytatta Gabriella – én nem akarom, hogy egy ilyen
jelentéktelen bizalmaskodás, valami efféle »románcz szöveg nélkül« csak
egy pillanatra is álmodozóvá tegye Bellát. Megmondom miért. Őszintén,
leplezetlenül.

A festő, a ki eddig meglehetősen türelmetlenül hallgatta a szivarozó
asszonyt, kezdett érdeklődni.

– Mi nagyon szegények vagyunk, piktor uram, olyan szegények, a
milyenekké csak azok válhatnak, a kik valaha bőségben éltek. Mikor én
férjhez mentem, az apánk még vagyonos ember volt, s ő volt az, a ki a
férjem helyett a tiszti kaucziót letette. Ez a kauczió maradt meg a
hozományomból, a többi odalett. És odalett a családomnak minden vagyona,
mert voltak, a kik visszaéltek az apám bizalmával, s voltak, a kik
visszaéltek a testvéreim árvaságával. Csak ezt a kaucziót nem vihette el
az ár; s ennek a kaucziónak a kamataiból élünk ma mind a ketten. Önt
untatják, vagy bántják ezek a részletek? Kérem, hallgasson végig;
szeretném, ha egészen megértene.

– Nekem – folytatta, miután Biró megkisérlette mentegetőzni – nekem az
életből már csak egy-két esztendőm van hátra. A mi, higyje el, minden
tettetés nélkül mondom, rám nézve tökéletesen közömbös, mert mindegy,
akár ebbe a sirboltba vagyok eltemetve, akár egy még kisebbe. De ha ez
mindegy, annál jobban érdekel a Bella sorsa. És a mi nyomoruságos kis
kaucziónk, meg az ő közepes zongora-tudománya bizony nem nyugtatnak meg
az ő sorsa felől. Elképzelheti, hogy nincs nagyobb vágyam, mint hogy
Bella férjhez menjen, mielőtt meghalok. Bellának van egy kérője, a ki
nagyon derék ember. Az se él valami nagy jólétben, de ha Bella hozzá
menne, eloszlanék minden aggodalmam. Hanem Bella nem akar hozzá menni.
Tiszteli, becsüli, mint magam; de nem szereti. És Bella, bár nem
mutatja, tele van kisleányos ábrándokkal; ő másféle férjet akar, olyat,
a kit imádjon. Hiába figyelmeztetem, hogy egy ilyen férj maga a
veszedelem és a boldogtalanság; mig amannak az oldalán a csöndes
megelégedés és a boldog tűzhely békéje várná. Nem tudom rábeszélni, hogy
kinyujtsa a kezét a szerencséjéért. De remélem, hogy ha én nem, az idő,
a körültekintés a világban, s azok a nyomasztó napok, melyekben elég
gyakran van részünk, meg fogják törni az ellenállását. Már is úgy
tetszik, mintha ingadoznék.

(Nem kellett már kérni a festő figyelmét; érdeklődött az már alaposan!)

– Beláthatja, hogy nagyon ellenemre volna, ha most akárminő
következéstelen gyermekkori románcz, akármilyen ártatlan műterem-tréfa
megzavarná a Bella fejét, ha csak rövid időre is. Nagyon zavarná a
czirkulusaimat, mert a legjobb esetben is ujra kellene kezdenem a
rábeszélésnek, mondhatom, elég fáradságos munkáját. De ez nem minden.
Megvallom, mindenkorra szeretném megóvni Bellát még a legártatlanabb
flirt veszedelmétől is. Mert bár ezek a műterem-tréfák vagy
erkély-regények rendesen egy cseppet se veszedelmesek, következéstelenek
és limonádé-izüek: félek, Bella azok közül való, a kik nem tréfálnak a
szerelemmel. Ön azt fogja mondani, hogy Bella csak egy szép kis Futri
Kata, a kinek egyében se jár az esze, mint léhaságokon. De én meg azt
mondom önnek, hogy óvakodjék a Futri Katáktól, a kényeskedő, szeles kis
teremtésektől, a kiknek csak a nevetését és a léháskodását hallani: mert
ha ezek egyszer hozzáfognak a komolykodáshoz, ugyan hamar megtanulják
ezt a mesterséget! A mi családunkban a leányok mindnyájan nagyhangu,
lármás beszéddel kezdik az életet, s mindnyájan csöndes sirással végzik.
Tizennyolcz esztendős koromban – pedig nem is olyan régen volt – én is
ilyen Futri Kata voltam; sőt szelesebb, vidámabb, elkényeztetettebb,
mint ő, mert… engem még jobban lehetett kényeztetni. És – látja ezt a
forradást a homlokomon? Ez egy korbácsütésnek a nyoma, melylyel a férjem
azért tisztelt meg, mert semmi áron nem akartam elmenni egy bálba, a hol
a szeretőjével akart találkozni. Nos tehát, kedves piktor uram, engem ez
a hatalmas kiábránditó szer se tudott józanná tenni, s tovább is imádtam
a férjemet, ha már egyszer jónak láttam belé bolondulni. A kik
valamennyire ismernek, elmondhatják önnek, hogy a mióta meghalt, azóta
vagyok ilyen élőhalott… A másik testvéremet pedig a sirba vitte egy
ilyen kis léhaság. Elég őrült volt beleszeretni a vőlegényébe, a ki,
mikor hirtelen tönkre jutottunk, a faképnél hagyta. Az orvosok azt
mondták, hogy Erna húgom sorvadásban halt meg, de én ezt jobban tudom, s
mondhatom, hogy őt nem a sorvadás, hanem a sírás ölte meg. A mi
családunk leányainak, nincsenek románczaik, csak regényeik; s ha úgy
fordul a soruk, hogy: »Egyikünk balra, másikunk jobbra«, bizony csak
egyikünk megy balra, másikunk ott marad a helyén, s tekintetével addig
követi a távozót, a mig az el nem tűnik a föld szinéről… tehát… nem
értett félre, kedves piktor uram?

– Nem értettem félre.

– És elfogadja a föltételemet?

– Elfogadom. Nem lesz oka panaszra.

– Még egyet. Bella igen szereti a bátrat adni. Nagyra van vele, hogy ott
volt a házunknál, mikor a gyermekeim születtek. De kérem, ne hederitsen
erre a vitézkedésre. Mert, mondhatom, távolról se olyan bátor, mint
mutatja. Ne ijeszsze meg.

– Nem fogom megijeszteni.

– És most nem bánom, ha a köpönyege alatt félbolondnak mond is.
Megtettem, a mit akartam. Isten önnel, vagy ha úgy tetszik: a
viszontlátásra.

– Akkor hát a viszontlátásra.


XI.

– Volt egyszer egy kis fiú, a ki nem akart az iskolába menni. De azt
mondták neki, hogy: »Eredj«, és szegénykének szót kellett fogadnia…

Biró ott ült a festő-állványa előtt és kettős munkát végzett. Festett és
mesélt. A keze szorgalmasan sétált a palettáról a vászonra, s a
vászonról a palettára, a szeme pillantását testvériesen megosztotta képe
és gyönyörüséges mintája között, de ez a kedvesebbik munkája nem
foglalta le egészen a lelkét. E mellett még szóval is tartotta a
hallgatóságát, s egyre-másra szedegette elő emlékezetéből mindazokat a
történeteket, melyek gyermekkorában gyönyörködtették. És haladt szépen
mind a két munkája. Az a csodás kis fej egyre elevenebben bontakozott ki
a képnek sötét hátteréből, és folyt a mesemondás is, ha ez talán nem is
olyan gyorsan, mint a hogy’ a hallgatósága szerette volna.

Szemben vele, a műterem egyetlen karosszékében, kezében egy piros
napernyővel, s fején egy operette-be való, bolondos, nevető
szalmakalappal, ült Bella, és adta, a hogy’ csak kitelt az ő kis
előkelőségétől, Titániát, a tündérek és koboldok királynőjét, a ki apró
alattvalói között mulat… Körülötte, rögtönzött ülőkéken, lóczán,
zsámolyon és párnán, szép csöndben üldögélt a legfurcsább népség, melyet
ez a csűrhöz hasonló, nagy szoba valaha látott: Terka és egész dedója.

Szépen, egy sorjában ültek egymás mellett, a nagyobb mellett egy kisebb,
aztán egy még apróbb, és igy tovább, mint az orgonasíp. Hallgattak
ájtatosan, s a világért meg nem mertek volna szólalni. Mindnyájan egész
lélekkel csüngtek a beszélőn; Vandrák Kálmán még a száját is nyitva
felejtette nagy gyönyörüségében. A Spitzer Rózsika szép kék szeme méla
bámulattal tapadt a mesemondóra, s a számtiszték Vilmuskája, a ki egy
kalapos, diszbe öltöztetett babát tartott az ölében, moczczanni se mert,
mintha a szinházban lett volna. Kohn Elemér, a kivel máskor soha se
lehetett birni, a kéneső-természete miatt, ez egyszer mozdulatlanul, s
kerekre nyilt, ijedt szemmel nézett a beszélőre, mintha sehogy se tudná
megérteni, hogyan került ide. Ha egyszerre a biborosok gyűlésén találta
volna magát, nem álmélkodhatott volna jobban. Még Vandrák Károly is meg
volt illetődve; s mikor a mesemondó rossz kis fiúk keserves bűnhödéséről
emlékezett meg, összehúzott szemöldöke és daczosan előre csucsoritott
szája elárulta, hogy a részvét fölébredt még az ő megkérgesedett
szivében is.

A késő őszi nap egy bágyadt sugara belopózott az ablakon, szeszélyes
csíkokat írt a falra, aztán incselkedve csiklandozta meg a Kohn Elemér
üstökét, és egy néhányszor eltánczolva a Bella lába előtt, fáradtan tért
vissza, a honnan jött, csillaghonába…

… Ó, be szép napok is voltak ezek! Biró úgy érezte, hogy e sok nagy és
kis gyermek között maga is gyermekké válik ujra. Nem, még gyermekkorában
se voltak ilyen boldog, édes napjai!

Rendesen alig várta már, hogy elmuljék a délelőtt, s hogy megint együtt
lehessen kedves kis népével. Minden reggel aggodalmai voltak, hogy
valami közbe talál jönni, és elesik a már-már megszokott örömtől. És
félve gondolt arra az időre, a mikor vége lesz ennek a rövid
boldogságnak.

Nem is sietett tulságosan a munkájával, különösen mikor már annyira
haladt, hogy egy kis szorgalommal hamarosan elkészülhetett volna. És
soha se végezte be a meséjét a nélkül, hogy egy uj történetnek az
igéretével ne biztositotta volna magának az egész közönségét.

Elbeszélte nekik az összes regéket és mondákat, melyekre emlékezett, s
mindazokat a kevésbbé ismert meséket, melyek még eddig nem párologtak ki
a fejéből. Aztán, legvégül, a legendákra került a sor.

– Volt egyszer, messze, az óperencziás tengeren is túl, egy Alexandria
nevezetü város, s abban egy kisasszony, a ki olyan jó, olyan kedves
volt, hogy még a vadállatok is megszerették…

És elmondta apróra, miért, miképpen határozta el magát a szűz, hogy
remete-életre adja magát. Elmondta, hogyan vándorolt ki a rengeteg
erdőbe, mely vaddal volt tele, hogyan támadtak rá az éhes fenevadak,
hogyan simogatta meg a homlokukat a kereszt jelével, s mint változtak át
egyszerre a fenevadak olyan szelid állatokká, mintha csak bárányok
lettek volna. Elbeszélte, hogyan pirongatta meg a remete-lány a farkast,
a ki egy ökörszem-fiókával akart kedveskedni neki, s hogyan hatolt el a
szent életü lány hire messzi világokba. Aztán elmagyarázta, hogyan
jártak búcsúra a szűzhöz minden országból, hogyan rimánkodtak neki az
apáczák, hogy legyen a fejedelem-asszonyuk, s miért vállalta el ezt a
tisztet. És végül elbeszélte, hogy mikor a szent leány elaggottan, késő
kort érve, Istenhez tért, s temetésére egy császár, három király és több
herczeg érkezett meg, hogyan jelent meg egyszerre a sűrüségből egy
oroszlán, egy tigris, egy párducz és egy leopárd, s hogyan vitték ki
urnőjük koporsóját a temetőbe…

Terka olyan szent félelemmel s mélységes érdeklődéssel hallgatta az
elbeszélést, mintha az egész história tegnapi keletü lett volna, s itt
esett volna meg az udvarban. Ez nem lepte meg Birót egy cseppet se. Hogy
a Terka hosszú ruhája alatt tökéletesen olyan gyermeklélek lakik, mint a
minő ezekben az apró teremtésekben, a kik a babáikkal az ölükben, s
mindenféle rongyokkal felcziczomázottan hallgatják, ezzel a festő régen
tisztában volt. De meglepetve és örömmel vette észre, hogy egy pár percz
óta Bella is rajta felejtette a tekintetét, s ez a szép szem – melyet
legelőször oly közönbösnek és hiúsággal teljesnek talált – éppen olyan
érdeklődő, gyermekies figyelemmel tapad rá, mint a többi félénk és naiv
tekintet. A festő egy pillantásával, s talán az öröm egy futó mosolyával
is, elárulta magát, s Bella a másik pillanatban már a felsőbbség, a
lelki nyugalom és a tökéletes közönbösség mosolyával nézegetett
szerteszét, de már késő volt. A festőt ez egyszer nem tudta bolonddá
tenni.

Birót nagyon boldoggá tette ez az ujabb fölfedezés.

Ime, erről a gyermekről rögtönözte ő ama bizonyos sötét jóslatokat!
Igaz, hogy éppen csak a legelső találkozáskor, de akkor is elég nagy
bolondság volt tőle.

– Milyen butául gyanakodóvá s milyen naivul bizalmatlanná tesznek
bennünket a könyvek! – diadalmaskodott magamagán.

S nagyon örült rajta, hogy rossz prófétának bizonyult.

– Annál jobb rá nézve – szólt magában, vállat vonva. – S nem merte igy
végezni: »és rám nézve is.«

Ettől fogva úgy beszélt Bellával, mint jó kis leánygyermekekkel szokás.
Gyöngéden, komolyan, s azon a meleg, de bizalmasság nélkül való hangon,
a melyen felnőtt férfitestvérek szoktak a kis hugaikhoz szólani, a kik
mindörökre idegen világok rájok nézve.

Gabriella tehát meg lehetett elégedve vele.

De volt valaki, a ki teljességgel nem volt megelégedve, se vele, se
ezzel a tulságosan jóakaró gyöngédséggel: Bella maga.

Bella úgy találta, hogy Biró egy jóindulatú tanár hangján értekezik
vele, s ő nem volt hozzá szokva ehhez a beszédmódhoz. Mindazok a
férfiak, a kiket eddig ismert, egészen másképpen beszéltek vele. Ezek a
régi ismerősök mind az imádat hangján szóltak hozzá, mind a lábánál
hevertek, és soha se nyitották ki az ajkaikat a nélkül, hogy
esdekeljenek vagy panaszkodjanak. Azok mind kifogyhatatlanok voltak az ő
rendkívüli szépségének a magasztalásában, s nem is mertek volna arra
gondolni, hogy a pártfogó hangjával boszantsák. Boldogok voltak, ha
észrevette a létezésüket és eltiporta őket a zsarnokságával, a mint
boldog a kitüntetett agár, ha lehajthatja a fejét urnőjének a
lábvánkosára, s az urnő rajta pihenteti piczi lábát. Persze, azok
szerelmesek voltak, s ez az egy, úgy látszik, nem szerelmes. De éppen ez
volt a boszantó. Hát létezhetik férfi, a ki vak maradjon az ő ragyogó
szépségével szemben, vagy ha kinyitotta a szemét, hideg tudjon maradni
ilyen gyujtó közelségben?!… Hisz, utóljára, neki mélységesen közönbös az
egész ember, de az mégis boszantó, hogy még csak nem is udvarol neki!

Vagy tán csak azért nem udvarol, mert nagyon is észrevette a szépségét,
s fél a pusztitástól, melyet ennek a szépségnek a hatalma előidézhet
árva szivében?!… Bella olvasott regényeket és megszivlelte azt a nem
éppen uj tanulságot, hogy minél szerelmesebb, minél lángolóbb a Beau
Ténébreux, annál zárkozottabbnak, annál ridegebbnek mutatja magát.
Sejtette, hogy régi udvarlói még se voltak olyan kétségbeesett
szerelmesek, mint a minőknek mutatták magukat; odáig például, hogy
mindennek ellenére hűségesen kitartottak s végre megkérték volna, csak
kevesen mentek el, s ezek is, mikor kosarat adott nekik, túlélték a
csapást, s azt az egy embert kivéve, elég korán vigasztalódtak. Nos, ha
amazok nem voltak olyan végtelenül szerelmesek, a minőknek látszottak,
meglehet, hogy ez, a ki oly feltünően hidegnek mutatja magát, sokkal
szerelmesebb, mint amazok. De mindez csak találgatás volt, s Bellát
boszantotta, hogy nem tud bizonyosat. Furdalta a kiváncsiság és bántotta
a kétség, hogy ez a furcsa ur talán valósággal nem hederit rá…

A véletlen beleavatkozott, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. De a
nyúl nem ugrott ki; ott maradt rejtekén.

Egy délután Bella azzal lepte meg Birót, hogy:

– Holnap nem jöhetek. Legalább abban az időben, mikor ön még
dolgozhatik, nem.

– És titok, hogy miért nem?

– Dehogy. Azért nem jöhetek, mert holnap ilyenkor nálunk lesz valaki, a
ki irt, hogy nagyon, de nagyon szeretne beszélni velem… Tudja, nekem van
egy kérőm, a ki félig-meddig már a vőlegényem.

– Igen. A testvére emlitette a dolgot.

– Ez az én vőlegényem az ország másik szélén lakik. Illetőleg ott van az
állomása, mert katona. Csak holnap lesz Pesten, s azért levélben kért
meg minket, hogy három órakor legyünk otthon. A mi fölösleges
elővigyázat volt, legalább Gabriellára nézve. Beláthatja, hogy…

– Természetesen. De hát holnapután…

Bella a szeme közé nézett a festőnek, hogy a tekintete nem hazudtolja-e
meg ezt a nagy hidegséget? Nem, nem látott ott semmi különöset. Pedig
hát ez a nagy közönbösség már mégis meglepő volt. Ilyen kevés hatásra
nem lehetett elkészülve. Talán, valami félreértésből, a melyet a
Gabriella szavai idézhettek elő, azt hiszi, hogy az ellenség egy cseppet
se veszedelmes?! Ám lássa meg, hogy kiállja az a versenyt akárkivel!

– Igen, holnapután megint feljövök. Hanem, addig is, megtehetne nekem
egy szivességet.

– Kérem.

– Nézzen le hozzánk, úgy négy óra felé. Nem akarok vele sokáig
családias, bizalmas körben maradni. Nem mintha terhemre volna.
Ellenkezőleg; örülök, ha látom. Olyan kedves, derék, nemesszivü ember!
De én még most se határoztam el magamat, hogy hozzá megyek-e, s tartok
tőle, hogy makacskodni fog a határozott válaszért. S az ilyen jelenetek
mindig kellemetlenek. Persze, meglehet, ennek a sok vészverődésnek az
lesz a vége, hogy mégis csak hozzámegyek, de ma még nem tudom magamat
erre elhatározni. És jobban szeretném, ha nem volna alkalma faggatni.
Tehát, számithatok rá, lejön?

– Ha úgy akarja.

Másnap elgondolkozott egy kissé, hogy csakugyan lemenjen-e? De az a
furcsa nyugtalanság, melyet talán a veszedelem kiváncsiságának lehetne
nevezni, nem hagyott neki békét, és szavát tartotta.

Hanem megbánta, hogy lement. A nélkül, hogy számot adott volna magának
erről, azzal a titkos reménységgel nyitott be Wormsékhoz, hogy azt a
másikat méltatlannak fogja találni Bellához. És meg kellett vallania
magában, hogy alig találkozott valakivel egész életében, a kit első
látásra olyan megnyerőnek talált volna, mint ezt a katonatisztet. De a
milyen szeretetreméltónak tünt fel előtte az idegen, olyan nehezére
esett, hogy udvarias lehessen hozzá. Alig várta már, hogy elmenjen. S
kénytelen volt megvallani magának:

– Igen. Ez a féltékenység. Hiába szépitem a dolgot magam előtt, ez a
féltékenység.

A beszélgetés hidegen s kissé lankadtan folyt. Gabriella rosszul érezte
magát, a tiszt sem volt valami élénk, s az idegen is feszélyezte kissé;
Bellán pedig az az elfogódás látszott, a melyet elkényeztetett
gyermekeken látni, mikor rossz fát tettek a tűzre, s szomorúságot
okoztak a hozzájuk tartozóknak.

Biró sokért nem adta volna, ha ebben a félórában jobb kedvet tudott
volna erőltetni magára. De nem sikerült neki. És folyton attól tartott,
hogy elárulja a tekintete. Aggodalmában aztán olyan élénkséggel kezdett
beszélni, a mely nem volt a természetében, s a melyet annak, a ki
valamennyire ismerte, hamisnak kellett találnia. Bella észrevette ezt és
diadalmaskodott.

Az élet-bölcseségnek egyik legelső rangu s leginkább gyakorlati kérdése
az, hogy ha az ember már benne van valami oktalanságban, mit
cselekedjék: kitartó legyen-e s folytassa, a mibe belefogott, vagy
ellenkezőleg, forduljon sarkon, s igyekezzék egyébre gondolni? Erre a
kérdésre, mely mindig napirenden van – mert az élet mindenekelőtt
oktalanságok lánczolata – a felelet nem olyan egyszerű, mint képzelné az
ember. A bölcsek legalább esztendők ezrei óta vitatkoznak rajta, hogy
melyik megoldási mód a helyes. Válaszsza a tettes akármelyik utat,
mindig annyiféleképpen fogják megitélni, a hány az itélő. Ha az első
módot választja, lesznek, a kik következetesnek, s lesznek, a kik
csökönyösnek mondják, hizelgő vagy nem hizelgő hasonlatokkal az ásvány-
vagy az állatvilágból. Ha pedig a másodikra határozza magát, lesznek, a
kik dicsérik a bölcseségét, s lesznek, a kik megróják az ingatagságát,
ismét válogatott hasonlatokkal, melyeket ezúttal a kémia és a botanika
kinálnak.

A mi festőnk azokhoz szított, a kik hasonló esetekben a második utat
szokták választani. S belátván, hogy hibát követett el, mikor a
meghívást elfogadta, ebből nem következtette azt, hogy most már ki is
kell tartania. Nem böjtölte ki tehát a főhadnagyot, hanem ajánlotta
magát, méltó megbotránkozására Bellának, a ki nem azért hítta, hogy
mindjárt cserben hagyja. Mindegy; Biró alig várta már, hogy
menekülhessen hamis helyzetéből.

Átengedte Bellát végzetének s ment egyenesen haza.

De meg kellett tanulnia, hogy igaza van a hindunak, mikor azt mondja:
»Soha se igyekezzél sehová; mert mindig ráérsz a Gondot megtalálni«.
Odafenn még rosszabbul érezte magát. Folyvást azon járt az esze: »Vajjon
mit beszélnek egymással? Vajjon mit válaszol neki? Vajjon nem lágyul-e
meg? Vajjon nem szalasztja-e ki ajkán az elhatározó szót?« Régen nem
volt már ilyen rossz napja.

És másnap, mikor Bella ismét megjelent rendes kiséretével, aggódva
leste, hogy az a szép szem nem fog-e valami ujságot mondani neki? Nem,
nem talált benne semmi rendkívülit. Bella egy szóval se hozta elő a
tegnapi dolgot. Csak később, mikor Biró már javában benne volt a
munkában, lepte meg ezzel a kérdéssel:

– Nos, mit szól a vőlegényemhez?

A háta mögött állott, s nézte a képet, mely nagyjában készen volt. (Biró
a Penelope cselfogásával élt; esténkint le-levakargatta, a mit egész nap
dolgozott, hogy hamarosan vége ne legyen az aranjuezi szép napoknak.)

– Ó, nagyon kedves ember!

S hátra se fordult; nem akarta elárulni az érdeklődését.

– És milyen derék, milyen becsületes!

Biró tisztában volt vele, hogy a legokosabban akkor cselekszik, ha nem
szól többet egy szót se; de valami nem hagyott neki békét.

– Hanem tegnap nagyon levertnek látszott.

– Nem csodálom. Igazán kiállhatatlan voltam. De beláthatná, hogy jobb
volna, ha nem erőtetné a dolgot.

– Még most sem adott neki határozott választ?

– Még most sem. Milyen furcsa is ön! Mintha az olyan könnyü volna! Én
mindig abban voltam, hogy csak olyan emberhez megyek feleségül, a kit
szeretni fogok. Hisz szeretem őt is, de istenem, én nem igy képzeltem a
dolgot. Ön talán ki fog nevetni, de gondoljon, a mit tetszik, én
mindennap imádkozom azért, hogy bele tudjak szeretni amúgy igazán. De
úgy látszik, ehhez idő kell, s az én órám még nem érkezett meg. Valami
mindig visszatart, hogy igent mondjak. Meglehet, ez nem okos, s
Gabriella eleget mondja, hogy nem az. Telebeszélte a fejemet, hogy a
világért se utasitsam vissza. És én belátom, hogy egy szegény leány
kétszer is gondolja meg, mielőtt nemet mond. Igy aztán nem tudom
elhatározni magamat se jobbra, se balra. Azt hiszem, ez nem olyan
egyszerű.

Biró nem felelt.

– Ha már benne vagyunk – folytatta Bella – szeretném tudni, hogy mit
gondol ön? Mondja, ha volna egy húga, s ilyen helyzetben, mint én, mit
tanácsolna neki?

A festőt ez a váratlan megrohanás kihozta a sodrából; hamarjában maga se
tudta, hogy mit is gondol hát ő, a mi igaz, és a mit elmondani még se
szószegés?

– Kellett ez nekem?! – szólt magában. – No hát most már: hic Rhodus, hic
salta!

Bella ismételte a kérdését:

– Azt ajánlaná neki, hogy menjen hozzá ahhoz az emberhez?

– Igen. Azt ajánlanám, hogy menjen hozzá.

– De ha nem szeretné!

– Majd megszeretné később. Éppen ez az, a mit a kis lányok nem tudnak. A
házasság szent dolog, s a menyegzői áldásban olyan varázs-erő van, a
melyről a költői hajlandóságu fejecskéknek még csak sejtelmük sincs.

– Igen, igy szoktak beszélni a papák, a mamák, a bácsik, a nénik, az
idősebb testvérek. De a regények nem ezt mondják. S úgy látszik, a
regények mondják az igazat.

– És mit mondanak a maga regényei, Bella kisasszony?

– Azt mondják, hogy a legtöbb házasság szerencsétlen, és hogy ha van
boldog házasság is, ilyen csak a szerelmi házasság lehet.

– Vannak olyan regények is, melyekből az én képzelt húgom azt a
tanulságot vonná le, hogy nem mindig a kislányoknak van igazuk s hogy
néha nem árt az öregekre hallgatni.

– Már engedjen meg, Biró ur, ön nagyon sok mesét tud, de nem hiszem,
hogy volnának olyan meséi is, melyek ezt a prózai tanulságot hirdetik.

– Pedig van ilyen mesém is.

– Már ezt igazán szeretném hallani.

– Ha akarja, elmondom.

– Kérem. Kiváncsi vagyok rá.

Bella visszaült a karosszékébe. A gyerekek, a kik eddig nagy játékban
voltak, elfoglalták a rendes helyeiket, Terka boldogan mosolygott, s a
granárium-szerü műterem egyszerre tele lett kiváncsisággal.

– A czím? – kérdezte Bella.

– Mese a kakastollas emberről – felelt Biró.

Aztán elkezdte:

– Messze, messze, odafenn, a hol folyvást esik a hó, s a hol az ég már
olyan közel van a földhöz, hogy a hófedte hegyek tetejéről fel lehet
nyúlni a fellegekbe, volt egy nagy hegy, s ennek a hegynek a tövében egy
piczi templom meg egy csomó kis kunyhó, a melyek egymás hátán
gubbaszkodtak, hogy mindnyájan meghuzódhassanak a nagy hegy oldalán.

A legnagyobb hegyek és a legkisebb kunyhók mindig is együtt szoktak
lenni. Nagyon jól megférnek egymással. Ez a hegy is jó, barátságos hegy
volt, és védte a kis kunyhókat. S ha karácsonykor odalenn meggyujtották
a mécseseket, a nagy hegy együtt örvendezett az apró emberekkel. Azért
nem is nevezték máskép, csak Karácsony-hegynek.

De nemcsak jó hegyek vannak, vannak gonoszok is. És szemközt a
Karácsony-hegygyel egy ilyen félelmetes, rossz hírü hegy meredezett; úgy
hitták, hogy a Görgetegek hegye.

Ezt is, meg a jó hegyet is, vastag hótakaró boritotta. Hó ült a
kunyhókon, az ablakok mélyedéseiben, a templom ajtajában, hó mindenütt;
és ebből az egész tájat elözönlő, rengeteg fehérségből nem látszott ki
egyéb, csak a kereszt az Isten házán. Havas volt ott még az apró emberek
szakálla is; s a pirinyó házak mintha csak fehér czukorból lettek volna.

Ott, a hol a Görgetegek hegye farkasszemet nézett a Karácsony-hegygyel,
egy iczike-piczike kis czukorkunyhó állott, mely még a többieknél is
kisebb volt. Ebben a parányi kunyhóban egy öreg ember lakott; ugy
hitták, hogy Lük.

Lük nagyon öreg volt; hosszu, fehér szakálla a földet verdeste, a keze
reszketett, s már csak bottal tudott járni. A szomszédai meg is mondták
neki: »Lük, te már nagyon öreg vagy; Lük, te már nemsokára meg fogsz
halni«.

Ez Lüköt nagyon szomorúvá tette; mert volt neki egy kis leánya, a kire
ha csak ránézett is, mindjárt könnybe lábbadt a szeme. »Jaj, mi lesz
belőle, hogyha majd meghalok?!« – sirdogált egész nap, s a szakállával
egyre törülgette a könnyeit.

Ezt a kis lányt úgy hitták, hogy Güdül.

Güdül fehér volt, mint a havasi rózsa, kicsiny mint egy madár, és
vékony, mint az árnyék.

A szél jó volt hozzá, de ha akarja, bizony elfúhatta volna.

Lüknek már patakokban folytak a könnyei, ha a lányára tekintett, és mind
gyakrabban siránkozott: »Jaj, mi lesz belőled?!« – de Güdül nem szólt
semmit, csak pergette a rokkáját, csöndesen egész nap.

Egy este, a mint Güdül az ablaknál ült, s fonta, fonta lenjét, valami
édes, nagyon édes hangok ütötték meg a fülét.

Egy fuvola szólt odakinn, az ablaka alatt, szépen, andalitóan. Güdül
kinyitotta az ablakot, hogy jobban hallja.

S a fuvola egyre édesebben szólt. Egy sápadt ifjú állott odakünn, az
volt a játékos. Güdül soha se hallott még ilyen gyönyörü muzsikát.

– Mi ez a csodaszép dal? – kérdezte, mikor a fuvola elhallgatott.

– Ez az Örök Szerelem éneke – felelt az ifjú.

– Még egyszer szeretném hallani – szólt Güdül. – Ugy-e, eljátszod még
egyszer?

Az ifjú engedelmeskedett, és Güdül nem tudott hova lenni a
gyönyörüségtől.

– És te ki vagy, hogy ilyen szép dolgokat tudsz? – kérdezte azután.

– Én Laili vagyok, a kecskepásztor.

– Gyere el másszor is – szólt Güdül.

Hanem Lük kiszólt az ágyból:

– Tedd be az ablakot. Valaki átkozottul kornyikál odakünn.

Güdül betette az ablakot, de az arcza még fehérebb lett, mint azelőtt
volt.

Laili eljött másnap este, harmadnap este, minden este. És minden este
ujra eljátszotta az Örök Szerelem énekét. Tudott más szép dalokat is, de
Güdülnek egy se tetszett úgy, mint az Örök Szerelem éneke.

Güdül egyre jobban hasonlitott a havasi rózsához. A rokkája se pergett
oly vigan, mint azelőtt. Öreg rokka volt már, pihentetni kellett egy
keveset.

És Güdül ezalatt a kakukk-óra ütéseit számlálta.

– Egy, kettő, három, jaj be soká lesz még este!

Egy délután, mikor kitekintett az ablakán arra a helyre, a hol Laili
szokott állani, rémületében elsikoltotta magát.

Valaki bevigyorgott az ablakon, s ez a valaki olyan rettenetes volt,
hogy Güdül ijedtében behunyta a szemét, és remegni kezdett egész
testében.

Torzonborz bajusza és szakálla volt, meg nevető szeme. Nevető, gonosz,
vigyorgó szeme, mely csúfondárosan kancsalitott rá.

Attól fogva gyakran látta az idegent a hegyek közé menni. Nagy csizmái
voltak, puska volt a vállán, és zöld szegésü kis kalapján egy éktelen
kakastoll incselkedett.

S a kakastollas ember, a hányszor csak meglátta Güdült, mindannyiszor
sandán vigyorgott rá. Aztán tovább ment s eltünt a lány szeme elől. De
Güdül hallotta, a mint a hegyek visszaverték a szavát:

– Haihó! Haihó!

Mikor Laili megint eljött, Güdül azt mondta neki:

– Laili, én félek a kakastollas embertől. Kérlek, vigasztalj meg az Örök
Szerelem énekével.

Lailinek simább volt az arcza, mint akármelyik leánynak. Tekintete
szelid volt, mint az őzé, és Güdül lassankint elfelejtette a kakastollas
embert.

De egyszer estefelé, mikor a Laili fuvolájáról oly szépen, oly
szivhezszólón zengett az Örök Szerelem éneke, hogy Güdülnek a könnye is
megeredt: egy éles, siketitő, csúfondáros hang zavarta meg a zeneszót.

Güdül ijedten nézett arra, a honnan a hang jött, s s a közeli halmon a
kakastollas embert pillantotta meg, a ki egy kis sípot tartott a
szájánál, s csalafintán hunyorgatott rá.

A síp még egyszer megszólalt, szemtelen, ingerkedő hangján; a
kakastollas ember intett nekik, aztán folytatta utját. Térdig gázolt a
hóban, de ismerte az utat. S a kakastoll nemsokára eltünt szemük elől.
Aztán a vadásznak csak egy-egy kiáltását hallották, a mint a hegyek
visszaverték:

– Haihó! Haihó!

Güdül reszketett, és Laili legszomorúbbik nótáját sírta el a fuvolán.

Ettől fogva a kakastollas ember sokszor megzavarta az Örök Szerelem
énekét. De egyébként nem is hederitett Lailire. Csak Güdült ejtette
kétségbe a vigyorgásával.

A napok multak, Lük egyre gyengült, s a könnye ugy hullott, mint a
zápor.

De lemosta könnyeit a szakállával, s ha meglátta a kakastollas embert,
vigan integetett neki.

Egy reggel jobb kedvvel tápászkodott fel, mint rendesen, s igy szólt
Güdülhöz:

– Güdül, vedd fel a legszebbik ruhádat. Férjhez adlak a kakastollas
emberhez.

– De én Lailit szeretem, a kecskepásztort – szólt Güdül. – Lailit, a ki
oly szépen fuvolázza az Örök Szerelem énekét!

– Az lárifári – felelt Lük. – Fogadj szót. Mondom, vedd fel a legszebbik
ruhádat. A kakastollas ember mindjárt itt lesz, és elvisz a templomba.

– Ó Laili, Laili, hol vagy? – kiáltott fel Güdül.

De Laili nem hallotta meg a kiáltását.

Güdül lefeküdt az ágyba, hogy már most meg fog halni. Szépen összetette
a két kezét a mellén és elkezdett imádkozni.

A kakastollas ember haihózva, nagy sípszóval jött érte. De mikor látta,
hogy Güdül nem akar a templomba menni, hanem mindjárt egyenesen ki a
temetőbe, a kakastollas ember rásanditott Lükre és intett neki, hogy
hagyja békén Güdült.

Lük sírt és az ég felé emelgette a szemét. Güdül nem is moczczant, csak
imádkozott Máriához, a szűzek pártfogójához.

A kakastollas ember oda ment az ágyhoz, megsimogatta Güdülnek a haját,
aztán sarkon fordult és azt mondta, hogy majd eljön máskor.

Güdül fehér volt, mint a szemfedél, és Istennek ajánlotta lelkét. De az
Isten nem küldte el érte a halál angyalát, hanem elküldte hozzá Lailit.

Laili eljött s megzenditette az ablak alatt az Örök Szerelem énekét.
Güdül megmozdult az ágyban s fölemelte a fejét.

– Hallod? – kérdezte Lüktől. – Ugy-e, milyen szépen szól?!

De Lük nem hallott semmit. Lük öreg volt és süket.

A Laili fuvoláját tündér-fáról vágták. Bűbájos manók lopták az Árgirus
kertjéből, s több tudomány volt a szavában, mint a Mágusok minden
könyvében. És az Örök Szerelem éneke meggyógyitotta Güdült.

De azért Güdül csak búsult, egyre búsult. És a hányszor ránézett a
szegény öreg Lükre, mindig elfakadt sirva.

Lük hét nap, hét éjjel egyebet se tett, csak hullatta a könnyeit.
Tizenkét vedret sirt tele, és mikor kiapadt a könnye, úgy összement, úgy
összeaszott, hogy belefért volna egy csizmába.

Mikor ezt Güdül látta, igy szólt az öreg Lükhöz:

– Ha akarod, elmegyek a templomba.

Lük tánczolni kezdett örömében és azt mondta Güdülnek:

– Ha huszonnégy leányom volna, akkor is te volnál a legkedvesebbik.

Este, mikor Laili megint eljött, Güdül még egyszer meghallgatta az Örök
Szerelem énekét, aztán igy szólt Lailihoz:

– Laili, ne gyere el többet. Mert én holnap férjhez megyek a kakastollas
emberhez.

– Akkor én elbujdosom a világba – felelt Laili.

És el akarta törni a fuvoláját.

– Ne törd el – szólt Güdül. – Akármerre jársz, ha so’se is látlak
többet, mikor a hold feljön, fujd el rajta az Örök Szerelem énekét, és
gondolj rám. Én mindig rád fogok gondolni.

– Ó, Güdül, miért tetted ezt velem?! – sóhajtott Laili.

Két könnycsepp, két gyémánt ragyogott a szemében.

Mikor Güdül meglátta ezt a két gyémántot, behunyta a szemét.

– Isten áldjon meg, Laili – szólott. – Isten áldjon meg, Laili.

Megcsókolták egymást, és Laili elbujdosott a világba. Elment a
Görgetegek hegye felé.

Güdül nagyon félt a kakastollas embertől, de azért a maga lábán ment el
a templomba. Nem kellett szekéren vinni.

Csak akkor borzadt össze, mikor a pap betette a kezét a kakastollas
ember kérges tenyerébe.

A pap nagyon öreg volt és reszkető hangon mondotta:

– Mindörökké.

– Meghalok – szólt Güdül.

A kakastollas ember nevetve kancsalitott jobbra-balra, és vigan
dörzsölgette a kezét. S a mikor látta, hogy Güdül mindjárt összeesik,
felkapta az ölébe és szaladt vele haza.

Otthon, meg akarta csókolni Güdült. De Güdül azt mondta neki:

– Ne csókolj meg engem, mert én Lailit szeretem, a kecskepásztort, a ki
olyan szépen tudja az Örök Szerelem énekét.

A kakastollas ember nem szólt semmit, csak sebesen hunyorgatta a szemét.
A kakastoll vigan ficzánkolt a kalapja mellett.

Másnap reggel bevitte Güdült a konyhába, megmutatta neki a zergét,
melyet tegnap ejtett el, és igy szólt hozzá:

– Főzz ebédet.

Aztán elment vadászni. Güdül hallotta, a mint a hegyek visszaverték a
szavát:

– Haihó! Haihó!

Güdül megfőzte az ebédet. Mikor készen volt, leült, összetette a két
kezét, leeresztette a fejét a mellére és igy szólt:

– Ó, Laili!

De Laili nem hallotta, mert Laili elbujdosott a világba.

A kakastollas ember csak este jött haza. A bajusza és a szakálla tele
volt hóval, zuzmarával, s vadat czipelt a hátán.

– Asszony, nem gyujtottál tüzet – szólt Güdülhez.

De azért nevetve sanditott rá, vigan költötte el az estebédjét, és aztán
egy nótafélét kezdett dörmögni.

Güdül nem kérdezte, hogy mi ez, mert ez a nóta nem tetszett neki, mint
az Örök Szerelem éneke.

Hanem a kakastollas ember magától is elmondta:

– Ez a Medvék nótája. Az öreg medvék ezzel altatják a bocsokat.

Güdül nem szólt semmit. A holdvilágot nézte. Tudta, hogy Laili,
akármerre jár, az Örök Szerelem énekét zengi, és ő rá gondol.

De másnap még sem felejtett el tüzet rakni. Mikor hallotta, hogy a
hegyek alig győzik visszabőgni a sok »haihó«-t, meg a puskalövések sűrű
zaját, megfőzte az ebédet, és eltette a parázst. Mikor a kakastollas
ember hazajött, a fa vidáman recsegett-ropogott a kandallóban.

– Látod, ezt már szeretem – szólt a kakastollas ember.

Megfogta Güdülnek a nyakát és a szemébe nézett. A bajusza tánczolt
örömében.

Mikor Güdül látta, hogy milyen furcsán tánczol a kakastollas ember
bajusza, nevetett egy kicsit. Már nem félt olyan nagyon tőle; látta,
hogy nem bántja.

A kakastollas ember még sebesebben hunyorgatott a szemével, mint eddig,
s megint csak rágyujtott a medve-nótára.

Güdül kinézett az ablakon. Azt nézte, hogy feljött-e a hold? Lailire
gondolt.

Lailire gondolt másnap is, harmadnap is, és mindennap. A mikor egyedül
volt, elsóhajtotta a szélnek, elbeszélte a felhőknek, elsuttogta az
énekes madaraknak, hogy a kecskepásztor neve Laili.

– Laili, Laili.

De Laili nem hallotta meg a szavát, mert Laili elbujdosott a világba.

Egyszer váratlan vendég érkezett. A nap bemosolygott a hegyek közé.
Güdül kitalálta, hogy ez a Laili követje. És megindult a Görgetegek
hegye felé, hogy talán megtud valamit Lailiról a vándor-madaraktól.

Hanem hirtelen vihar kerekedett. A nap megfutamodott, s az ég fekete
fátylat öltött magára, hogy hűtlen kedvesét meggyászolja. Odalenn
villámlott, s a hegyek mint százezer ágyu bömbölték vissza a dörgéseket.
Jégeső lehetett valahol. De odafenn, a hol Güdül járt, csak a hó
szállongott. Pelyhei egyre sűrűbben hulltak s elfútták az utat.

Güdül eltévedt.

Lába minduntalan hó-árokba süppedt, nem tudta hol jár, nem tudta merre
forduljon, s egyszerre csak a szemközti hegyekből elkezdett omlani a hó.

Güdül sirva fakadt rémültében. Borzadva botorkált süppedékből
süppedékbe, tudta, hogy szakadékok fölött jár és nem találta meg az
utat. Zokogás tört ki kebeléből, és kétségbeesetten kezdett kiáltozni:

– Laili, hol vagy?! Laili, ments meg!

A hegyek visszhangja elvitte sirámát:

– Laili, ments meg!

De Laili nem hallotta meg a szavát, mert Laili elbujdosott a világba.

És Güdül egyre kétségbeesettebben kiáltozott:

– Laili, hol vagy?! Laili, meghalok! Laili, ments meg!

A mennydörgés elvágta a szavát, de mikor a haragos hang elhallgatott,
egy másik hangot hallott, egy ismerőst:

– Haihó! Hol vagy?!

Güdül először azt gondolta, hogy csak a visszhang szólott. De aztán
látta, hogy nem a visszhang szólt, hanem a kakastollas ember.

A kakastollas ember fölvette szépen Güdült az ölébe és elvitte haza.

Otthon aztán azt mondotta neki:

– Máskor ne menj magadban a Görgetegek közé. Ha arra akarsz menni,
szólj, én majd elviszlek magammal.

Güdül ettől fogva egy cseppet se félt a kakastollas embertől. Mindig jó
ebédet főzött neki és soha se felejtette el megrakni a tüzet.

Egyszer a kakastollas ember még vigabban jött haza és még többet
kancsalitott Güdülre, mint máskor.

– Nézd csak, mit hoztam – szólt neki és kivett a köpönyege alól valamit.

– Nini, egy kis kakastollas ember! – szólt Güdül.

Csakugyan, az emberkének egy kis kakastoll volt a kalapkája mellett.

– Ugy-e, szép? – szólott a kakastollas ember.

– Nagyon szép – szólt Güdül.

– Játszszál vele – szólt Güdülhez a kakastollas ember.

Güdül fölvette az emberkét az ölébe, és megcsókolta.

– Jaj, be szép kis bajuszkája van! – örvendezett neki. – És milyen
gyönyörüen hunyorgat a szemével!

– Már most add ide nekem, hadd játszszam vele én is – szólott a
kakastollas ember.

– Nem adom – felelt Güdül. – Ő az enyém.

– Én hoztam – szólt a kakastollas ember.

– De nekem adtad – felelt rá Güdül.

És játszottak vele mind a ketten, aztán lefektették egy kis bölcsőbe.
Güdül ringatta, a kakastollas ember meg eldörmögte neki a Medvék
nótáját.

A hold feljött, de Güdül nem gondolt Lailire.

A szegény Laili ezalatt bebarangolta a világot. Szebbnél-szebb nótákat
fútt a fuvoláján, és az emberek gyönyörködve hallgatták. A napok tüntek,
a fuvola rítt, és nemsokára hetedhétországra szólt a kecskepásztor hire.

De Lailinek sehol sem volt nyugta. És egyszer csak fölkerekedett,
megindult a Görgetegek felé, hogy ujra lássa Güdült, a havasok rózsáját.

Öreg este volt már, mikor megérkezett. De holdtölte volt, és a hó is
világitott.

Laili megállt a Güdül ablaka alatt, és szépen, szivhezszólón, a hogy
csak ő tudta, elzengte fuvoláján az Örök Szerelem dalát.

De Güdül nem ismerte meg a dalt, és kiszólt az ablakon:

– Jó idegen, kérlek, eredj egy kicsit messzibb. Daloddal felköltöd a
kicsinyemet.

– Nem ismersz meg? – kérdezte Laili. – Én Laili vagyok, a kecskepásztor.

– Laili fiatal volt, mint egy leány – felelt Güdül. – De te öreg vagy és
kopasz.

– Ó, Güdül – szólt Laili – te olyan vagy, mint voltál! Csakhogy most két
csillag ragyog a szemedben.

Güdül be akarta tenni az ablakot.

– Ne hagyj itt, kérlek! – rimánkodott Laili. – Három nap, három éjszaka
jöttem, hogy meglássalak.

– A kicsinyem megfázik – felelt neki Güdül.

– Akkor hát eressz be, hadd pihenjek meg egy kicsit! – szólt Laili.

– Gyere be – szólt Güdül. – De csöndesen járj, föl ne ébreszd a
kicsinyemet.

Laili bement. A kandallóban vigan pattogott a tűz; s az asztalon, egy
nagy üstben, friss estebéd gőzölgött.

Laili nagyon szeretett volna a tűz mellé telepedni, mert nagyon fázott
szegény, de a kandalló előtt három emberke ült, nem férhetett oda.

Furcsa emberkék voltak ezek. Az egyik kisebb, a másik nagyobb; de
mindegyiknek kakastoll volt a kalapja mellett.

A szoba közepén meg bölcső állott, s ebben a bölcsőben egy pirinyó kis
leány szendergett, a ki fehér volt, mint egy havasi rózsabimbó.

– A kakastollas ember hozta őket – szólt Güdül.

– Sokan vannak – szólt Laili.

Güdül nem felelt rá semmit, hanem kinézett az ablakon.

– Mit nézel? – kérdezte Laili.

– A kakastollas embert várom – szólt Güdül. – Nem szokott ilyen sokáig
elmaradni.

– Hadd nézzek a szemedbe! – könyörgött Laili. – Három nap és három éjjel
jöttem, hogy ujra meglássalak.

De Güdül nem hallgatott rá. Az ajtótól az ablakhoz ment, az ablaktól
megint az ajtóhoz. És fülelt, hogy nem hallja-e a kakastollas ember
lépéseit.

– Rám se hallgatsz! – szólt Laili. – Pedig én még szebb nótákat tudok,
mint azelőtt.

– Csak egy szép nóta van és azt te nem tudod – felelt rá Güdül.

– Melyik az? – kérdezte Laili.

– A Medvék nótája – felelte Güdül.

– Hát az Örök Szerelem éneke? – kérdezte Laili. – Az Örök Szerelem
énekére már nem emlékezel?

Güdül nem szólt semmit, hanem felugrott és szaladt ki a hóba. A
messzeségből tisztán hallatszott egy hang, mely mindig közelebb jött:

– Haihó! Haihó!

Laili lehajtotta a fejét és sirdogálni kezdett.

Három keszkenőt rítt tele, s mire megint felnézett, már ott állott
előtte a kakastollas ember.

A bajusza meg a szakálla tele volt hóval, s olyan furcsán, olyan
csalafintán sanditott a szegény Lailire, hogy csupa mulatság volt látni.

De Laili nem látta ezt, Laili csak azt látta, hogy Güdül ráhajtotta a
fejét a kakastollas ember mellére, s Lailire rá se nézett többet.

– Ki ez a derék idegen? – kérdezte a kakastollas ember.

– Ez Laili, a kecskepásztor – felelt rá Güdül. – Azelőtt fiatal volt,
mint egy leány, de most öreg és kopasz.

– Gyere, egyél velünk – szólt Lailihez a kakastollas ember.

De Laili nem kért, csak egy pohár vizet, s azt mondta, hogy hosszu utja
van még neki, nem maradhat tovább. Elbúcsúzott szépen s minden jókat
kivánt.

Odakünn azután eltörte a fuvoláját, s megint elbujdosott a világba.

A kakastollas ember pedig elköltötte az estebédjét s aztán játszani
kezdett az apró emberekkel. Az apró emberek a fejére másztak,
belecsimpajkodtak a lábába s megránczigálták a szakállát. De a
kakastollas ember nem haragudott ezért, hanem olyan sebesen, olyan
vidáman hunyorgatott a szemével, hogy nevetés nélkül nem lehetett nézni.

Fölvette a fejére előbb a legnagyobbat, aztán a középsőt, utóljára a
legkisebbiket. És meghurczolta őket a szobában. Güdül nagyon örült
ennek, mert Güdül tudta, hogy ennél szebb mulatság nincsen a világon.

No és Güdül, a kakastollas ember, meg a többiek, még ma is élnek, hogyha
meg nem haltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az alkonyat már elküldte szürke követét, mikor Biró végére ért a
meséjének. A munkát abba hagyta már korábban és csak a közönségében
gyönyörködött. Hogy mindnyájan egyforma türelemmel hallgatták volna,
arról szó se lehetett; de láthatta, hogy Bellát érdekli, a mit elmesélt.

Annyira érdekelte, hogy egy kissé álmodozóvá lett utána, s mikor a mese
elhangzott, tekintete egy pár pillanatig ott maradt a mesélőn, mintha
azt kutatná, hogy nem értette-e félre?

Aztán fölkelt, kezet nyujtott neki, és igy szólt hozzá:

– Köszönöm a jó tanácsot, Biró ur. Meggondolom a dolgot.

A Penelope munkája sem tarthatott örökké, s Biró három nap mulva
elkészült a képpel.

– Ha más nem, Gabriella meg lehet elégedve velem – szólt magában, mikor
egy szomorú mosolylyal elbúcsúzott a képtől. – Mert meglehet, hogy ez a
kép nem olyan remek, a minőnek szeretném, de az bizonyos, hogy a
szavamat megtartottam becsületesen.


XII.

Az az idő, a mikor az orgona nyílik és a meggyfák rügyeznek, olyan
lelkiállapotban találta Birót, a melyet azelőtt csak nagyon tökéletlenül
ismert, s a melyet mégis örökre eltemetettnek képzelt. Nem tagadhatta le
többé maga előtt, hogy szerelmes, nagyon szerelmes. Ugy tetszett neki,
hogy jóságos szellemek járják be a földet, a kik valósággá teszik a
megérthetetlent, hogy az Álomisten fölemelte varázsvesszejét, és a kóró
rügyet hajtott.

Maga se tudta, hogyan történt a dolog.

Természetesen, az a kép volt oka mindennek. Az a kép valami közösséget
alkotott közöttük, mely napról-napra, észrevétlenül növekedett. Ha az
ember egy festett bókkal kezdi, nem szüntetheti meg az érintkezést csak
úgy egyszerre, mint a hogy’ fel lehet hagyni egy akármilyen báli
ismeretséggel. S egyik találkozás a másik szülője; mire körülnéz az
ember, már nem találja meg magát.

Pedig hiába okolta azt a képet, a kép ártatlan volt a dologban. A képet
ott lehetett volna hagyni, s vele az eredetit is.

Csakhogy mikor ezzel a legkedvesebbik munkájával nagynehezen elkészült,
akkor már a sorsa el volt határozva. Akkorára már úgy megszokta
mindennap látni azt a ragyogó kis teremtést, hogy nem igen tudott volna
egyszerre lemondani róla. S mialatt azon vitatkoztak, hogy kié legyen
hát tulajdonképpen a kis ködmen, szerette volna azt mondani neki:

– Fogadja el, kérem. És ráadásul engem is.

De nem mondotta.

Biró nem bizott az Életben, mint senki sem azok közül, a kik tulságosan
sokat gondolkoztak róla. Azért képtelen volt az elhatározásra. Hanem a
helyett átadta magát a hullámoknak:

– Ám hadd vigyenek, a hová nekik tetszik.

És mert nem mondotta meg, a mit gondolt, mert a vágyai nem szövetkeztek
elhatározássá, azzal áltatta magát, hogy lelke megőrizte a magánosságát.
Aztán meg a körülmények lehetetlennek tüntettek fel előtte minden
képzelődést. Végre is, ő nem házasodhatnék meg akkor sem, ha akarna is,
mert szegény ember dolga csupa komédia. És még jó, hogy ez nincs a
szándékában, mert hisz ott van az akadály: a katona.

Hadd vigye hát a hullám! Jöjjön akármi.

És minthogy nem tudott meglenni a nélkül, hogy ne lássa Bellát, nem
tagadta meg magától ezt az örömet. Mikor az egésznek úgy se lesz
következése, mikor a románcz úgyis csak egy kellemes emlékkel fog
végződni!

Eleinte csak néha-néha látta. Ritkán látogatta meg őket, hanem a helyett
vadászta a véletlen találkozásokat. És maga is elhitte, hogy ezek
véletlenek. De nem sokáig bolonditotta magát. Belátta, hogy ez a nagy
tartózkodás áldozatába kerül, s hogy ezeket az áldozatokat csak a
képzelődés kivánja.

Ettől fogva mind sűrűbben és sűrűbben látogatott el hozzájok. A
szomszédság czime, az apró figyelmességek, melyeket a gyakori találkozás
szinte kötelességévé tett, pazarul kinálták az ürügyeket. Egyszer csak
azon vette észre magát, hogy mindennapos náluk. Megvoltak a maga órái, s
ezek az órák egyre hosszabbak lettek. A tavasz közeledtével mindig
később és később jött az alkonyat; s mikor az alkonyatnak ez a kitünő
tulajdonsága feltünt előtte, elhatározta, hogy a búcsúzásra nézve ehhez
a derék alkonyathoz alkalmazza magát. A mi a jövetelét illette, abban
következetes maradt.

A dolog annyira magától fejlődött, hogy senkinek se tünt fel. Mindnyájan
természetesnek találták, hogy igy megbarátkoztak, s rövid idő alatt
nagyon hozzá szoktak egymáshoz. Biró ugyan eleinte azt hitte, hogy
Gabriella nem nagyon örvend a közeledésének, de ez az idegenkedés egyre
fogyatkozott, s mire valósággal észrevehette volna, hogy alapos-e a
gyanúja, akkorra már elvégezte magában, hogy csak képzelődött.

Volt még egy másik nyugtalansága is: a katona. De ez a nyugtalansága épp
úgy eloszlott, mint az a másik. Az első napokban úgy tetszett neki,
mintha Bella végre elhatározta volna magát, hogy hozzá megy
Strachwitzhoz. De aztán látta, hogy folyvást ingadozik. Majd úgy
találta, hogy az az elhatározás egyre gyengül, egyre halványabbá válik,
hogy végre amolyan kegyes szándékká változzék át, a melyek nem igen
szoktak testet ölteni. A katona nem győzte sürgetni az igent; Bella nem
mondott nemet, de mindig hosszabb és hosszabb határidőt tűzött ki.
Egyszer csak nem volt szó többé a katonáról.

Birónak észre kellett vennie, hogy a katona az ő áldozata.

Ez a fölfedezés nagyon boldoggá tette. Érezte, hogy az ilyen siker azok
közé a dolgok közé tartozik, a melyek köteleznek, de csak örülni tudott
ennek az aranyláncznak. Végre megvallotta magának, hogy ha Belláról le
kellene mondania, ez igen boldogtalanná tenné.

… Ó, ezek a kedves délutánok! Ó, drága órák, ó, arany napok!

Mily sebesen is iramlott az idő! A ma sólyomszárnyon repült, a holnap
ólomlábon érkezett. Mily végtelenek voltak a kötelesség órái, s mily
rövidek az öröm pillanatai!

Korán tavaszodott, az első meleg szellő hamar beköszöntött, s
ibolya-nyiláskor már nyitott ablakok mellett lehetett álmodozni.

És mialatt Gabriella mögöttük olvasgatott, ők ketten, az ablak
párkányára hajolva, óraszámra el tudták nézni a szegény városrészben
nyüzsgő életet, a kietlen, nyomorúságos kis sétatért, poros, halódó
fáival és rongyos látogatóival, ezt a szánalmas tájképet, mely azonban
kedvesebb volt Biró előtt, mint Cintra emléke. És óraszámra el tudtak
beszélgetni gyerekségekről, hivságokról, semmiségekről. Ó, édes
gyermekségek! Ó, szerelemnek édes semmiségei! Gyönyörü pillangók, melyek
oly hamar elrepültök, melyek oly gyorsan elszálltok a végtelenbe, hogy
mire ujból kinyujtjuk értetek a kezünket, már csak szárnyaitok hamva
marad az ujjainkon!…

Biró behunyta a szemét, de csak azért, hogy ujra kinyithassa, s ujra
meggyőződhessék róla, hogy csakugyan nem álmodik, hogy az a barna hárász
kendő igazán itt van mellette, egy ölelésnyire…

Ó, ha átkarolhatta volna azt a hárász kendőt!

Bella feléje fordult.

– Mire gondol, hogy ilyen hirtelen elhallgatott?…

– Igazán nem tudnám megmondani. Azt hiszem, arra, hogy milyen furcsa
hatással van rám ez a szép idő. Mert a tavasz jötte, a mi másnak öröm,
engem nyugtalanná, álmodozóvá, majdnem bánatossá tesz.

– Csakugyan különös, hogy az évszakoknak milyen különböző hatása van
ránk. Egyikünkre ilyen, a másikunkra tán épp az ellenkező. Nem értem
mért, de én borzadok a nyártól. De hiszen maga nem hallgat rám! Valami
mással van elfoglalva; még pedig ugyancsak. Kedvem volna még egyszer
megkérdezni, hogy mire gondol hát, de – igazán?

Biró azonban most se felelt egyenesen. Átvitte a beszédet másra, a mi
talán kevésbbé érdekelte Bellát, de a mit el lehetett mondani.

Hogy mire gondolt? Arra, hogy igenis, feleségül fogja venni ezt a
gyönyörü teremtést, ha ugyan eljön hozzá, ha, a mint reméli, nem egészen
közönbös iránta. El fogja venni, ha ez százszor lehetetlenség is. Eh,
vannak is lehetetlenségek! Ha a végzet még oly mostoha is iránta, ha a
szegénység, ez a vak, sötét hatalom, még oly súlyos békókat ver is a
kezére: hát küzdelembe száll velök, és nem adja meg magát gyáván,
kishitüen! Nem volt elég, hogy eddig, akárhová lépett, folyton
vonszolnia kellett maga után a vasat, melyet ez az alvilági erő kötött a
lábára: a démon még most is útjába áll, mikor az élet egyetlen
boldogsága int feléje?!… Ej, hát meg fog birkózni a démonnal, és küzdeni
fog, a mig csak birja, de lemondani nem fog, s nem adja meg magát
hitványul az ütközet előtt, ha a csata még oly egyenlőtlen lesz is!…
Hisz ez a küzdelem nem is oly kétségbeesett! Ha csakugyan megvan benne
az az erő, melyet magában érez, akkor előbb-utóbb mégis csak győznie
kell. Dolgozni fog két, három ember helyett és nem fogja válogatni a
munkát. Nem fog kergetni bolygó tüzeket, le fog tenni ábrándjairól,
feladja, hogy ha kell, minden becsvágyát, leszámol minden régi
törekvésével, és nem lesz csak egy gondolata: az, hogy megélhessen és
eltarthassa a családját. Hogyan, ő, a ki valaha olyan nagyravágyó volt,
nem tudná kivívni azt, a mit kivívnak az egyszerüek, és a balgatagok
ezrei, milliói?!… Eh, az a férfi, a ki egy asszonyt nem tud eltartani,
akaszsza fel magát!

S a mint most a legtermészetesebbnek találta, a mi hónapokkal ezelőtt
még lehetetlennek tünt fel előtte, igy volt a régi aggodalmaival is; nem
értette, hogy is juthattak eszébe egykor?!… Nem értette, hogy tudott úgy
megriadni a Miss Illandudno indiai ruhájától, az amerikai
dollárkirálynék paradicsom-madár tollaitól, meg a többi
haszontalanságtól?!… Azzal hizelgett magának, hogy immár úgy keresztül
lát ezen a gyermeki lelken, mint egy kristályon, és bizonyos volt benne,
hogy ezt a másik kristályt olyanná csiszolhatja majd, a milyenné akarja.
Ó, dehogy félt már tőle! Dehogy voltak aggodalmai! Azon, a mit Gabriella
a Bella vitézkedésének nevezett, most már csak mosolyogni tudott; szinte
örült ennek a vitézkedésnek, mert ujra meg ujra meggyőzte róla, hogy
valaha milyen otrombán tévedett. És végre, boldogan vette észre, hogy az
elejtett szavai sem vesznek el, s hogy Bella, nagy titokban, igyekszik
az ő izléséhez alkalmazkodni, igyekszik kerülni mindent, a mi neki nem
tetszett, egyszóval igyekszik magáévá tenni az ő gondolkozását. Valaki,
a ki ő érte erőt vesz az apró szokásain, a vonzódásán és az
idegenkedésén, valaki, a kinek ő a törvénykönyve, a legfőbb tekintélye,
valaki, a ki alárendeli a maga izlését az övének!… Még pedig milyen szép
valaki!…

És éppen ez volt az, a mi szárnyat adott a reménységeinek. Mert csak egy
kétsége volt. Az, hogy vajon Bella úgy érez-e iránta, a hogy ő
óhajtotta, a hogy ő maga érzett?

Nagyon jó pajtásságban voltak; Bella meglehetősen bizalmas volt vele;
láthatta azt is, hogy vonzódik hozzá, hogy titokban úgy tekint rá, mint
valami felsőbbségre; meggyőződött róla, hogy ha megkérné, nem kosarazná
ki, mint a hogy a katonát kikosarazta: de mindez nem volt elég neki.
Biró nagyravágyó lélek volt; földi és égi dolgokban egyaránt a legtöbbet
akarta.

Biró nem értette a katonát. Hogy’ lehet megkérni egy leányt, a kiről
tudjuk, hogy nem szeret bennünket, hogy’ lehet unszolni a kelletlen
frigyre, abban a tudatban, hogy ha igent mond, ez az igen áldozat lesz!
Hogy’ lehet a boldogságot olyan ajkakon keresni, melyek csókjainkat csak
tűrik, de nem adják vissza! Hogy’ lehet belenyugodni abba, hogy mig
nekünk nincs más gondolatunk, csak ő: lelkünknek a fele talán egy más
emberre gondol, s behunyt szemmel tűrve csókjainkat, egy elvesztett
paradicsomról álmodik! Hogy’ lehet visszaélni a helyzetével, a melyek
talán rákényszeritik az igenre, hogy’ lehet ilyen gyáva és ilyen éppen
nem férfias alkuval lealacsonyitani azt is, a kit szeretünk, és
lealacsonyitani magunkat is, az által, hogy vásároljuk azt, a mit
voltaképpen kapnunk kellene!

Azért Biró nem elégedett meg azzal a tudattal, hogy Bella hozzá menne;
tudni akarta azt is: hogy csak becsülésből és vonzódásból menne-e hozzá,
vagy – a mint imádkozott érte – szerelemből?

Szerelemről soha szó se volt közöttük. Biró azt tartotta, hogy az
ilyesmit nem kell kérdezgetni; ha van valami a dologban, a mi napvilágra
akar jönni, hadd jöjjön magától. Az annak a rendje.

Hát ez a kétsége se tarthatott sokáig; nemsokára megkapta a feleletet
erre a legnagyobb kérdésre is.

Egy délután Gabriella, a ki az egész télen ki se mozdult a házból,
kikivánkozott a szabadba. Elhatározták, hogy kimennek a városligetbe.

Négyen mentek. Terka megkérte őket, hogy vigyék el őt is.

A szegények parkja még egészen néptelen volt. Végigsétáltak a
Stefánia-úton, fel a viztoronyig, és alig találkoztak kocsival.

Bella és a festő mentek elül. Gabriella és Terka egy pár lépésnyi
távolságban követték őket.

Bella jókedvü volt, mint egy diák, a ki most szabadult ki a karczerből.
Boldogan gyüjtötte a sok senyvedt ibolyát és poros anemónét; nem restelt
százszor lehajolni értök.

Minduntalan el is maradoztak a másik kettőtől, a kik ilyenkor nagy
komolyan haladtak el mellettök. Gabriella és Terka élénk vitába voltak
elmélyedve. A _Vasgyáros_ról elmélkedtek. Terka azt állitotta, hogy
Derblay úr egyszerüen felséges, Gabriella tagadta ezt; ő úgy találta,
hogy a _Vasgyáros_ban csak egy számbavehető ember van: Moulinet úr.

– Kár, hogy nem a villák felé mentünk – szólt Bella a festőhöz.

És valami gonoszság nevetett az arczán.

– Ezt a hibát még jóvá tehetjük – szólt Biró. – De miért kivánkozik oda?

– Mert ott orgonabokrok is vannak – felelt Bella. – És én rávenném önt,
hogy a kedvemért tegye túl magát a tulajdon szentségén és tegyen
gazdagabbá egy pár szál orgonával. Tudja, maga ma a rendesnél is
komolyabb és méltóságosabb. Olyan furcsa volna látni, a mint átmászik a
keritésen és orgonát lop!… No, ne dorgáljon meg!… Olyan jól érzem
magamat!

Megint megálltak. Bella egy erős fűszálat keresett, hogy összeköthesse a
virág-lomját.

Gabriella és Terka ismét elhaladtak mellettük. Bella odakiáltott nekik,
hogy forduljanak be a jobboldali útra. De nem hallották meg; el voltak
mélyedve a vitájokba.

– Hallja? Még most is a _Vasgyáros_ról beszélnek! – szólt Bella a
festőhöz. – Igazán, kezdenek untatni a vasgyárosukkal.

Aztán még egyszer odakiáltott nekik:

– Gabriella, jobbra!

De amazok már messze voltak.

– Nem hallották meg – szólt Biró. – Kiáltsak nekik én?… vagy mi is arra
menjünk, ha már ők arra mentek?

Bella ránézett a festőre.

– Tudja mit? – szólt és előre nevetett a kópéságnak, a mely furdalni
kezdte. – Tudja mit? Szökjünk meg az öregektől!

Olyan kedvesen kacsintott hozzá, hogy Biró is elnevette magát.

– De…

– Semmi de, meglátja, remek tréfa lesz. Ugy fognak keresni, mint két
gombostűt.

Biró nem ismert magára. Az a nyugtalanitó s kissé mámoritó érzés, mely a
szobai levegőhöz szokott embert mindig elfogja, ha hosszú fogság után
ismét a szabadban találja magát, megejtette és hatalmában tartotta. Tiz
évvel fiatalabbnak érezte magát, mint máskor. Csak örülni tudott a Bella
gyerekségeinek s kedve lett volna elűzni a fejéből minden komolyságot.

Szóval rá lehetett venni, hogy engedelmeskedjék.

Fölmentek a jobboldali úton, s mulattak a rossz tréfájukon.

A sétaút fái eltakarták őket Terka és Gabriella elől. De ők még oda
láthattak rájok. Bella visszakukkantott és intett Birónak.

– Nézze, a kis öreg már keresgél bennünket.

A kis öreg tudniillik Terka volt.

Persze, hogy észrevették az eltünésüket. És most rajtok volt a sor,
kiáltozni.

Biró már megbánta, hogy belement a tréfába. Rossz természetü ember volt,
a ki soha se tehetett egy lépést se, se jobbra, se balra, apró önvádak
nélkül. Ugy gondolta, hogy oktalanság volt Bellának szót fogadnia, s még
nagyobb oktalanság volna, a tréfát tovább is folytatni. Kedve lett volna
visszakiáltani, de Bella intett neki, hogy hallgasson.

Sajnálta kedvét szegni s engedelmeskedett. Nem örült többé a tréfának,
de hát csak magára vethetett. A ki A-t mondott, mondjon B-t is.

Gabriella és Terka hamis nyomra tértek; Bella diadalmaskodott.

– Tudja-e, hogy bolondságot tettünk? – szólt Biró, a mint Bella nagy
kedvvel folytatta útját a kápolna felé. – Gabriella méltán fog rám
boszankodni.

– Ez az első bolondság, a mit ön elkövet? – kérdezte Bella.

– Dehogy az első! – felelt Biró. – De éppen azért, ki vagyok ábrándulva
a bolondságokból is.

– No lássa, nekem ujság a dolog. És éppen azért csábit.

Ezt a festő is elképzelhette. És ha már beleugrott, illőnek találta,
hogy legalább jó képet csináljon a rossz játékhoz.

Igyekezett tehát elhallgattatni lelkiismeretét s örülni a tréfának.

Egy darabig arról beszéltek, hogy miképpen fogják rendezni a nagy
jelenetet, ha majd összetalálkoznak. Bella egész tervet csinált. Eleinte
az ártatlant fogják adni, még ők kerekednek felül és elpanaszolják, hogy
felkutatták értök az egész ligetet. Aztán kinevetik őket.

Majd folytatták azokon a semmiségeken, melyekből máskor is olyan
kifogyhatatlanok voltak. És Biró kezdett kibékülni a helyzettel.

Aztán nem beszéltek többé semmiről. Szótlanul haladtak egymás mellett,
de ez a némaság nem volt kellemetlen.

Kivált Birónak nem. Olyan boldog volt, hogy minden szó, mely ajkát
kisértette, profánnak tünt fel előtte. Ahhoz, a mit érzett, nem illett
más, csak ez a némaság.

Bella is elgondolkozott. Csapongó jó kedve lassankint elhagyta, hogy
helyet adjon annak a hangulatnak, melyet a boldogság melankoliájának
lehetne nevezni. Az éles levegő, melyhez nem volt hozzá szokva,
elkábitotta egy kicsit, de ez a kábultság édes volt.

– Milyen öröm is a szabadban járni! – szólalt meg végre Bella. – Igazán,
elrágalmazzák ezt a szegény városligetet. A miatt az egy pár poros út
miatt. Pedig hát itt is vannak fák és virágok, és a fáknál meg a
virágoknál okosabb dolgot a leggondosabb kertészek se tudnak kitalálni.

– Ugy-e, hogy elrágalmazzák? – szólt Biró, a ki ebben a perczben
szebbnek találta a ligetet a Provence daltelt mezőinél.

– Hát nézze ezt a képet! Nem kedves ez?

Szemben álltak a kápolnával. A környék elhagyatott volt, csak a villák
felé vezető úton sétálgatott egy öreg pap.

A hogy Bellának a szeme a kápolnáról az öreg papra tévedt, egyszerre
valami gonoszság villant végig az arczán. Hirtelen elpárolgott a fejéből
minden melankolia; s mintha valami ördög szállotta volna meg.

– Nézze – szólt komolykodó hangon – hát nem találunk-e meg itt mindent,
a mit szemünk, szivünk kivánhat?! Vannak itt fák, fák, fák; vannak
virágok; van kápolna, és van pap is… Ennél többet már igazán nem
kivánhat a szív!…

– Bella!

Birót bántotta ez a mókázás. Annál jobban bántotta, mert ő maga olyan
kedvben volt, hogy szeretett volna komolyan és őszintén mondani valami
affélét, a mit Bella az ingerkedés hangján mondott.

– Nos? – és a szemébe mosolygott Birónak.

Biró nem szólt semmit; de látszott az arczán, hogy nem örült a tréfának.

– Hallja, maga ma olyan zsémbes, mint egy vén kisasszony.

Biró hallgatott. Leányokkal, asszonyokkal nem jó vitatkozni.

– Olyan nagy illetlenséget mondtam?! – folytatta Bella. – Hisz
gondolhatja, hogy csak tréfáltam!

Biró erre se szólt semmit. Föltette magában, hogy megvárja, mig elmúlik
a zivatar és helyreáll a béke.

Bella egy oldalpillantást vetett rá, s aztán elsütötte az öreg ágyút:

– Képzelheti, hogy ha komolyan beszélek, akkor csak nem ábrándozom
fenhangon a férjhezmenésről! És képzelheti azt is, hogy, ha esküvőről
ábrándozom, ezt nem olyankor teszem, a mikor _ön_ sétál mellettem!

Ez már egy kicsit sok volt. S maga is megbánhatta mindjárt, mert aztán
elhagyta ezt a durczás, kötekedő hangot, és engedett egy kicsit a
büszkeségéből.

– Lássa, olyan jókedvü voltam! És elrontotta a kedvemet.

– Ügyetlen voltam, bocsássa meg – felelt Biró a szemrehányásra. – De
bántott az a pár szó. Higyje el, a maga szép hangjához nem illik az
ilyen tréfa. Maga se szivesen hallaná, ha az orgonán, azon a hangszeren,
a melyet a legjobban szeret, valaki egy polkát játszana.

És igyekezett megengesztelni.

Bella diadalmaskodott magában, hogy végre meg tudta szólaltatni. Csak
ezt akarta. Most már ő hallgatott.

És minél nagyobb buzgósággal erőködött Biró, hogy jobb kedvre birja,
Bella annál inkább visszahúzódott büszkeségének fellegvárába. Mig amaz
törte magát, hogy megszerezhesse a teljes bocsánatot, és rajta volt,
hogy olyan szeretetreméltó legyen, a milyen csak a legjobb óráiban
tudott lenni, Bella szótalanul haladt mellette és napernyőjével a földet
szurkálta, ha már nem szurkálhatta egy éles tőrrel valakinek a szivét.

A valaki iparkodott úgy tenni, mintha már elfelejtette volna az egészet.
Belátta, hogy okosabb nem erőszakolni az ünnepies bocsánatot, s
megvárni, mig megjön magától. Vidám akart lenni, hogy ujra felviditsa
Bellát is, s elmossa ügyetlenségének az emlékét.

A Bella hiúsága nem érte be ezzel az elégtétellel. Röviden felelgetett,
s meglátszott az arczán, hogy csak a jó alkalmat várja és meg fogja
torolni a kis leczkéztetést.

Egyszerre támadt egy ötlete, melyet az első pillanatban kitünőnek
talált; a nélkül, hogy tovább gondolkozott volna rajta, elhatározta,
hogy ez lesz a megtorlása.

Biró, a kit már csüggeddté tett az a sikertelenség, hogy az előbbi
félóra jó hangulata sehogy se akart visszatérni, éppen arról beszélt,
hogy milyen kár azért a jókedvért, melyet az a kis nézeteltérés annyira
megzavart. Bella megragadta ezt az alkalmat, és hozzá fogott, hogy
megszerezze a kellő elégtételt.

– Lássa, mind ennek az ön rettentő méltósága az oka. Ön oly méltóságos,
hogy lenézi a tréfát, oly méltóságos, hogy moczczanni se szeret a nagy
méltóságtól, méltóságosabb, mint egy érsek… Mit, egy érsek! Az semmi. Ön
olyan méltóságos, mint egy egyiptomi isten, a ki csak néz, néz, némán,
fenségesen, mereven, mig végre a nyaka végképpen megmered a nagy
méltóságban. De én gyűlölöm ezt a nagy méltóságot, és véget vetek neki,
még pedig tüstént. Mondhatom, egy percz mulva ugy el fogja hajitani
magától ezt a nagy méltóságot, hogy aztán egész nap keresheti és még se
fogja megtalálni. Nem hiszi? Fogadjunk! Fogadjunk, hogy akármilyen
peczkesen, akármilyen előkelően sétál most itt az oldalam mellett, egy
pillanat mulva szaladni fog!…

Biró mosolygott.

Bella hirtelen megállt. A villát, mely előtt éppen elhaladtak, rácsos
kapu választotta el tőlük, s a rácson keresztül látni lehetett, hogy
odabenn, a verandán, egy nagy társaság ül, valószinüleg uzsonna mellett.
Bella megfogta a csengőt, és vagy négyszer jól megrántotta.

Aztán egy pár gazella-szökéssel odamenekült a szomszéd villa elé,
melynek a kapuja nyitva volt. Előre kinézte magának ezt a mentsvárat, és
onnan leste, hogy mit csinál a másik.

Az ott maradt nyugodtan a villa előtt.

Pár pillanatig nem jött senki. Végre megjelent egy dünnyögő kertész, a
ki már messziről kifejezte megütközését, sőt felháborodását. Biró nem is
hederitett erre a plebéjus haragra.

– Mayer úr? – kérdezte, mintha valakit keresne.

A sors folyvást csúfolódott Biróval. Az ilyen kis dolgokban mindig
szerencséje volt.

– Harmadik villa jobbra – felelt dühösen a kertész. – Azért nem kellene
olyan éktelenül harangozni!

Biró elővette a tárczáját, és pénzt adott neki.

– Fogja a fáradságáért.

Aztán tovább ment; a kertész bámulva nézett utána.

Biró elérte Bellát, s azt kérdezte tőle:

– Mehetünk tovább, ugy-e?

Úgy tett, mintha semmi se történt volna. Legalább semmi, a mi szóra
érdemes.

Bellát ez a teljes felsülés kihozta a sodrából. Nem adta volna sokért,
ha megszalasztja a másikat. És ime, nemcsak hogy nem sikerült a terve,
hanem amaz gonoszul élvezi a diadalát, és ármányosan mindenről beszél,
csak erről az egy dologról nem, nyilván azért, hogy annál hatásosabban
kicsinyelhesse és lesajnálhassa az ő ötletét.

Tessék: udvarol, jókedvü, adja a rokokó-udvariasságú embert; igazán
kiállhatatlan.

Nem is állhatta meg, hogy oda ne szóljon neki:

– Tudja, azt elismerem, hogy kivágta magát. Tehát nem olyan ügyetlen,
mint a milyen méltóságos. Brávó, fogadja tapsaimat. Hanem a pénzzel kár
volt tüntetni. Ez nem volt sem urias, sem gyöngéd.

Biró egy kissé találva volt. Igazat adott magában Bellának, hogy ennek
nem volt semmi értelme. A mentsége önmaga előtt az volt, hogy csak egy
gondolata lehetett, az, hogy hamarabb elhallgattassa a lármázót.

De a mi az uriasságot illeti, nem akart különbnek látszani, mint a
milyen volt. Csak a másik kifogásra felelt.

– A gyöngédség ellen igazán nem szerettem volna véteni. De azt hiszem,
nem is vétettem. Igen, ha komolyan pénzt adtam volna ki a »méltóság«
kedvéért, igen, ha a maga ötletét szeszélynek szerettem volna
feltüntetni: de legyen jó, és engedje meg, hogy nem igy történt. Örülök,
hogy jó kedve van. És, remélem, fölteszi rólam, hogy… Különben, bocsássa
meg, hogy erről beszéltem.

Bella ránézett a festőre. Boszankodott, hogy nem tudott elégtételt venni
rajta; de az utolsó szavai, az is, a mit mondott, de különösen az, a mit
elhallgatott, megillették egy kissé.

– Igaza van, ezt fölteszem önről. Nem akartam megbántani.

Kezet nyujtott neki, de sietve folytatta:

– Megjegyzem, ez csak fegyverszünet. Nekem még jogom van egy kis
megtorlásra.

Biró elmosolyodott.

– Jó. Ebben maradunk. Kegyednek még joga van egy kis megtorlásra.

– És ennek már meg is találtam a módját – szólt Bella.

Egy korcsma előtt mentek el, melynek nyilt, tágas udvara hangos volt a
harmónikától, és más efféle exotikus hangszerektől. Vitéz harczfiak, és
jóképü hajadonok, a természetnek vad virágai, vig tánczot jártak
odabenn, söröző munkások és borongva mulató iparos segédek közepette.
Hires udvar volt ez, a hol igen vig bálok, és még mozgalmasabb
verekedések szoktak napirenden lenni.

– Azzal büntetem meg, hogy egy perczre félre kell tennie a méltóságát…
és bevisz engem ebbe az Eldorádóba, megnézni a tánczot. Milyen nagyszerü
lesz, ha majd elbeszélem Gabriellának, hogy megjöttünk a bálból!

– De, mit képzel, Bella?! Ez lehetetlen.

– Szeretném tudni, mért volna az?

– Maga azt épp oly jól tudja, mint én. Hisz éppen csak a lehetetlen
vonzza.

– Ó nem. Szeretném látni, hogy mulatnak a szobalányok.

– Ha még szobalányok volnának!… Nem, higyje el, ez képtelen gondolat.
Hagyja a megtorlást máskorra!

– Semmi esetre. A gondolat kitünő. Menjünk.

– Maga nem tudja azt, Bella, hogy a szegény emberek nem szeretik, ha az
»urak« megnézik a mulatságaikat. Ők ezt csúfolódásnak nézik. Nem, Bella,
ez a tréfa nagyon veszedelmes volna. Nem jó szemmel néznék önt, és
meglehet, olyan dolgokat kellene meghallgatnia, a melyek jövőre elvennék
a kedvét az efféle szeszélyektől.

– Ön talán fél?

– Az okosság azt parancsolná, hogy azt mondjam: igenis, félek. De nincs
bátorságom önnek ezt mondani. Csak még egyszer kérem, mondjon le erről a
gondolatról.

– Jön, vagy nem jön? Ha nem jön, magam megyek.

A véletlen, szerencsére, nem adott igazat Birónak.

Körülnézhettek, megcsodálhatták a furcsa tánczokat, minden kellemetlen
kaland nélkül. Csak nagyon nézték őket. Pár percz mulva, mikor elhagyták
az udvart, Bella diadallal szólt Birónak:

– Lássa, nem harapták le az orrát.

Az a gondolat, hogy Bella kitette magát valami olyan sértő támadásnak, a
melyet hamarjában el se tudott képzelni, de melynek a gondolatára is
minden csepp vére a karjába gyült, még most is izgatottságban tartotta
Birót. És idegességében, melyet a kiállott rémület okozott, nem tudott
okosabbat felelni, mint ezt:

– Az meglehet, Bella, hogy én gyáva vagyok. De, engedjen meg, ön olyan
bátor, hogy igazán – aggodalomba ejt.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Bella.

Biró nem felelt. Hirtelenében nem tudott mit felelni. Érezte, hogy
elhajitotta a sulykot; hisz maga se gondolta azt komolyan.

De ebben az esetben a hallgatás volt a legrosszabb minden felelet közül,
a mire csak gondolhatott. Bella megértette.

Abban a pillanatban lángba borult az arcza. Ránézett Biróra, de mindjárt
elforditotta a tekintetét, mert érezte, hogy könny szökött a szemébe.
Megalázva csüggesztette le a fejét – azt a gyönyörü fejet – s csöndesen,
szótlanul, elkomolyodva haladt tovább, most már mindegy volt, hogy
merre. Arcza hol a százlevelü rózsa, hol a bibor szineit játszotta, s a
szeme égett, mint egy betegé.

A másik kétségbe volt esve.

Megbánta már régen, a mit mondott. Megbánta abban a pillanatban, a mikor
kimondta. És alig, hogy kimondta, ijedten rohant utána a szavainak, hogy
visszahíjja, megsemmisitse és elfelejtesse őket. Rémülten sietett
meghazudtolni magát és mentegetőzni:

– Nem, nem úgy gondoltam… Kegyed félreértett. Eszem ágában se volt… Nem
tudtam, hogy mit mondok. Bocsásson meg, igazán őrültség szaladt ki a
szájamon, a nélkül, hogy gondoltam volna rá.

Bella nem felelt; mintha nem is hallotta volna. Csak ment tovább, a
fejét lecsüggesztve, megszégyenülten, ujra meg ujra fellángoló arczczal.

Biró nem birta eléggé átkozni magát.

– De hát őrült vagyok én?! – riadt magamagára. – Az egész világ tapos
rajtam, s én állom, teljes lemondással, a fakirok megadásával, a birka
türelmével. Soha se jut eszembe egy szúrást megtorolni, soha se jut
eszembe egy megaláztatásért boszút állani, pedig ha más nem, a bestia
elég erős, elég elszánt, és elég egészséges bennem arra, hogy
megtehetném. És mikor, a legkönyörületesebbik isten irgalmából, végre
találok egy kedves lényt, a ki nyájasan szól hozzám, a ki édesen
mosolyog a szemembe, a ki megvigasztal s elfelejteti velem az élet
minden nyomorúságát: ime, az eszem karikát hány, s nem tudok okosabbat
tenni, mint megbántani ezt a kedves lényt, megbántani a pedáns
szivtelenségével és butaságával, megbántani cserébe a boldog óráért,
melyet neki köszönhetek, megbántani azt az egyetlen lényt, a kit
szeretek, imádok! Igen, őrült vagyok, méltó a részvétre.

És nem tudott mit kitalálni, hogy jóvá tegye a könnyelmüen kiejtett, a
meg nem gondolt pár szót. Csak a bocsánatkérés egyszerü és ostoba
szavait hebegte:

– Ne haragudjék, édes kis Bella, ne haragudjék!…

Meg a többi ilyet. Gyöngéden szólt s azzal a szinte túlzott önváddal,
melyet minden tisztességes ember érez, ha fájdalmat okozott egy
gyermeknek.

Bella csak ment mellette némán, lehajtott fővel, és nézte, hogy be
kavicsos az út. Miért is jöttek erre?!…

Végre megszólalt, szeliden és szomoruan:

– Mit gondol, ha én előkelő, gazdag, ünnepelt kisasszony volnék, mondott
volna-e akkor nekem _ilyet?!_…

S mikor kimondotta ezt a szót, hogy »ilyet«, könnyedén megrázkodott,
mint akkor, ha a hárász kendőjét szokta kérni.

Biró eleinte meglepetve nézett rá, de aztán megértette. És csak
növekedett a szégyenérzete.

– Lássa, egy előkelő, gazdag és ünnepelt kisasszonynak sok szeszélye
lehet, és azért nem gondolnak róla mindjárt rosszat. De hát a szegény
emberek összebujnak, a szegény lányok látnak, hallnak, tudnak, a szegény
lányokkal tehát mindenről lehet beszélni. A szegény lányok annyira
szegények, hogy a leányságuk szót se érdemel.

Ez a szemrehányás bizonyára igazságtalan volt, és csak a keserűség
sugallhatta, a mely ha megárad, mindig magával hozza a régóta alvó
vizeket is.

De akármennyire igazságtalan, akármennyire értelmetlen volt is, mégis
megdobbantotta a másiknak a szivét.

Ha a jégmezők felett repülő éjszaki madár, mely éjszakákon át és
naphosszat rójja légi utját, nem látva sehol egyebet, csak a kietlen
tájat és a megfagyott vizet, valahol messze, a ködben, meglátja egy
másik fehér szárnynak a villanását: nehéz, gondolattalan fejében olyas
valami derenghet, a mi e pillanatban Birót álmodozóvá tette.

Az álom gyors tanácsadó; olyan nagyoknak tünteti fel a dolgok arányait,
hogyha cselekedni kell, szinte kerget, hajt a cselekvésre.

Biró is rémeket látott; az önvádat, melyet érzett, oly rendkivülinek
találta, hogy kicsinyelt hozzá képest minden elégtételt. Kétségbe volt
esve.

De ugyanakkor, mialatt az önvád, a bánat és az a névtelen szomorúság
sanyargatták, érezni kezdte, hogy valami vad, eddig ismeretlen öröm
támad a szivében, és nő, nő, egyre növekedik.

Az a lángoló arcz, mely szineit változtatta… az a máskor oly kevély kis
fej, mely most nem a megvetés pillantásával felelt neki, hanem
megalázottan, megsértődötten, elcsüggedten hajlott meg… ez a nagy
keserüség, mely egyetlen egy szóra csordult ki, de olyan szóra, a mely
az ő ajkáról lebbent el… – mindez a látomás megrészegitette. Vakmerő
sejtelmek fogták el, szive bolondul kalapált; bizonyosat akart tudni.

– Ó, hogy beszélhet igy! – suttogott neki. – Mikor maga se hiszi, a mit
mond! Egy szóért, a melyet erőszakkal magyaráz félre! Hogy beszélhet
igy, mikor tudja, hogy milyen végtelenül, kimondhatatlanul szeretem!

Bella elfehéredett. Mintha egyszerre minden vér eltünt volna az
arczából.

És Biró tovább suttogta a szerelem együgyü, nevetségesen üres szólamait,
melyeknél azonban szebb zenét még nem találtak ki – annak, a ki szeret.

Bella csak ment mellette némán, csöndesen, fehéren.

Nem volt egy szava sem. Csak nézett maga elé, mint előbb. És látta, hogy
itt-ott az utfélen sok kis fényes kavics van, szépen elrendezve. Nini,
az ott egy kis kút kavicsból! Az meg egy kis ház! Bizonyosan gyerekek
hagyták ott.

– Ugy-e, már régen tudja, hogy szeretem?! – kérdezte halkan Biró. –
Ugy-e, régen tudja?!

Bella halványan, nagyon halványan elmosolyodott. Aztán intett a fejével,
mintha azt mondaná:

– Igen, már régen tudom.

Amaz tovább suttogott, egyre halkabban, mind halkabban. Egy szóért
rimánkodott, azért a bizonyos szóért. Vagy a másikért. Nem, nem a
másikért, csak azért az egyért.

Aztán a szemében kereste a választ, melyet az ajka nem adott meg. Bella
elforditotta a fejecskéjét, de a Biró szeme nemsokára utólérte a
szökevény tekintetet. És összemosolyogtak.

Ebben a mosolyban benn volt a felelet.

De amaz telhetetlen volt. Szerette volna, ha mindjárt harangok hirdetik
a boldogságát. Vagy ha harangok nem is, hát orgona; és ha orgona nem,
hát az a szoprán.

Az a szoprán pedig mintha elnémult volna a megilletődéstől. Birónak úgy
tetszett, hogy sok, sok idő telt el addig, mig Bellának végre szóra
nyilt az ajka.

Hanem, a mit mondott, az megengesztelhette a várakozásért.

– Hát nem tudta, hogy szeretem?!…

Csak úgy, a fogai közül mondta, mintha alig merné kiejteni az ajkán. És
nem nézett a szemébe.

De azért ez az egy pár félénk szó, mely mintha vissza akart volna
szökni, jobban megtetszett Birónak, mint akármi a világon, a mit eddig
hallott.

Annyira megtetszett, hogy nagyon szeretett volna visszaélni a
véletlennel, melynek kegyéből semmiféle élő lény nem mutatkozott a
látóhatáron, s le akarta csókolni a félénk szavak kis testvéreit arról a
gyönyörü ajakról.

Csakhogy Bella irgalmatlan volt.

– Hova lett a méltóság, kedves uram?! – szólalt meg régi vidám hangján –
hova lett a méltóság?!

Persze, most már csak nevettek azon, a mi történt.

– Lássa – szólt Biró – azért voltam olyan kiállhatatlan, mert a hogy
egyedül maradtunk, valami rózsaszin köd szállott rám, és már a férjének
álmodtam magamat…

– És, úgy látszik, a férj mindig és okvetetlenül kiállhatatlan?…

– Természetesen.

– Istenem, ha bele kell törődnöm!…

Volt mindenféle mondanivalójuk.

– Hanem, tudja-e édes szerelmem, hogy mi nagyon szegények leszünk? –
szólt Biró.

Bella mosolygott hozzá, és intett, hogy tudja ezt is.

– Láthatta, nem vagyok nagyon elkényeztetve.

Aztán így folytatta:

– Várja be a három órai vonatot. Meglátja, nem lesz panasza rám!…

Már nem volt panasza.

Egy darabig ostobaságokat beszéltek, azokat az ostobaságokat, a
melyeknek az a sajátságuk, hogy egy harmadikra nézve örökre
érthetetlenek.

– De nini – szólt aztán Bella – ott jönnek a mi kis öregeink! Szegények,
mintha egy nagy hajtóvadászat után volnának!…

Gabriella és Terka már messziről integettek nekik.

– Végre! – panaszkodott Gabriella. – De hát hol vesztettetek el
bennünket? Annyit kiabáltunk! Nem igaz, Teruska?

Terka bizonyitotta, hogy úgy van.

– Hallottuk – felelt Bella hidegvérrel.

S nevetve nézve nénje csodálkozó, becsületes szemébe, igy folytatta:

– Csakhogy egy kis beszédünk volt ezzel az urral; és megszöktünk
tőletek.

Gabriella most már a Biró arczán kereste a talány megfejtését.

– Csak szidd össze – biztatta Bella – mert bűnrészes. Azt fogod mondani,
hogy megint vitézkedtem, s ez egyszer nagyon is vitéz találtam lenni.
Fájdalom, ez igaz. De légy nyugodt, minden jóvá lesz téve.

Aztán, tréfásan utánozva a _Vasgyáros_ hősnőjét, rámutatott Biróra és
igy szólt:

– Derblay ur, jegyesem!



MÁSODIK RÉSZ.


I.

– A főtisztelendő úr?

– Első emelet, jobbra.

Az öreg plébános nem volt jókedvében. Az egyházpolitikai viták komorrá
tették. Aztán, a _Religió_ olvasásának örve alatt, szeretett volna
szunditani egyet. Azért a halk, szerény kopogtatásra boszankodva
dörmögte, hogy: »szabad.« Hanem, a mint fölnézett, s a küszöbön
megjelentek az alkalmatlan vendégek, elmosolyodott.

Ezekről ugyan mindjárt ki lehetett találni, hogy miért jöttek!

Bella világos ruhájában olyan volt, mint a megtestesült tavasz; és Biró
Jenő úr is kicsipte magát örömében.

– Tessék helyet foglalni.

Elvette az irásaikat, feljegyezte magának az adatokat, egyet-egyet
lapozott a könyveiben, aztán, lopva, egy-egy pillantást vetett rájok, a
mint komolyan és illedelmesen ott ültek egymás mellett a
szalma-kereveten.

És folyvást mosolygott.

Egy szemtelen kis napsugár szabadult be utánuk a szobába, s mintha
megbolondult volna, olyan esze veszettül kezdett tánczolni a pallón,
hogy igazán meg kellett volna fékezni.

De az öreg plébános már nem volt haragos kedvében. Elnézte a neveletlen
kis napsugár illetlenkedéseit, s békén végezte a dolgát, folyvást azzal
az elégedett mosolylyal az ajkán.

Minden mosolygott a szobában, csak ők ketten maradtak komolyan.
Mosolygott a szigoru könyvszekrény, és összesugott az illetlen kis
napsugárral, mosolyogtak a tekintélyes, sötét bútorok, meg a rideg
külsejü, roppant fóliánsok; még a szentképek is mosolyogtak, mintha
tudták volna, hogy itt valami Istennek tetsző dolog készül.

Az öreg pap még két-három kérdést intézett hozzájok, aztán elmagyarázta
nekik a formaságokat, melyek együtt járnak a házasság szentségével. S
mialatt tájékoztatta őket ezekről a kötelességekről, hol az egyikre, hol
a másikra nézett.

Mig Bellára nézett, nevetett a szája szeglete, nevetett a szeme, még a
szemöldöke is nevetett; mikor pedig Biróra tekintett, minden mosolya a
szemébe gyült össze, s ekkor még egy kis komolyság is volt a
tekintetében.

Ez a tekintet elég világosan beszélt, ha lett volna, a ki megértse. De
azok, a kik megérthették volna, sokkal jobban el voltak foglalva a dolog
komoly oldalaival, semhogy elmélyedtek volna a mosolygó pillantás
magyarázatába.

Ez a tekintet azt mondotta, hogy:

– Istenem, be szép is egy szép fiatal pár!… És milyen ritka!… Harmincz
év óta, mióta itt irogatom a könyveimet, egyet se láttam olyat, mint
ezek… Milyen szépek, milyen vidámak, milyen egészségesek, milyen
fiatalok!… Ó, be illenek egymáshoz!… Bizonyára, ha van frigy, mely
kedves az istennek, úgy ezé a két ragyogó, pompás kölyöké az lesz, az
lesz…

És talán megvillantak a fejében az Énekek Énekének rejtelmei is.

Amazok ajánlották magukat; s az öreg pap azzal búcsúzott el tőlük, hogy:

– A viszontlátásra.

És ehhez is mosolygott.

Még akkor is mosolygott, mikor már egyedül volt.

Félretette a _Religió_t s előkereste a pipáját.

– No, ezek jó kliensek lesznek – beszélgetett magában. – Már szinte
látom…

És tekintete rátévedt a keresztelő-könyvek egyre szaporodó, roppant
köteteire.

*

– Látta – szólt Bella megbotránkozva, mikor kiléptek a folyosóra –
látta, hogyan nevetett rajtunk ez az öreg pap?

– Hogyne láttam volna – felelt Biró – nagyon is láttam! Hisz folyton
magát nézte és folyton mosolygott. Ugy látszik, maga nagyon megtetszett
neki. Bizony már féltékenykedni kezdtem.

– Ó, persze! – tiltakozott Bella. – Nem én rám nevetgélt az, hanem magát
nevette, hogy rózsát tesz a gomblyukába, mikor a plébániára megy.

És vitatkozni kezdtek rajta, hogy mért nevetett folyvást az öreg pap?

Természetesen, csak azért czivódtak, hogy kibékülhessenek. Ezt a nagy
czélt aztán közös jóakarattal hamar el is érték.

És abban állapodtak meg, hogy:

– Miért ne nevetett volna az öreg pap, mikor mi magunk is nevetünk?!…


II.

Úgy határozták, hogy az esküvőt még májusban megtartják. Nem volt mért
várakozniok.

Csak éppen a három kihirdetést várják meg s aztán összekelnek. Lakzit
nem tartanak, vendégeket nem hívnak, legelőször, mert ez igen költséges
is volna, Bella pedig már előre hozzáfogott a takarékossághoz.

Biró ráhagyott mindent.

És Bella elvégezte, hogy reggel tiz órakor elmennek a templomba, két
tanúval, a két tanú előtt aztán megesküsznek, úgy a hogy vannak, úti
ruhában.

Úti ruhában pedig nem azért, mintha azután nászútra indulnának – erről
Bella hallani se akart – hanem, a miért az egyszerüséget minden
tekintetben szem előtt tartják, »okosságból.«

Az úti ruha eszméje nagy vitákra adott alkalmat. Ennek az egynek már
Biró határozottan ellentmondott.

– Ám legyen – igyekezett meggyőzni Bellát és Gabriellát – belenyugszom
abba, hogy nem harangzúgás mellett esküszöm, hogy a mikor magát az
oltárhoz viszem, ünnepi diszbe öltözött püspökök nem fognak czelebrálni,
hogy a lakodalmam ünnepén a vőfélyek és a nyoszolyólányok nem járják el
a fáklya-tánczot, ámbár, megvallom, ehhez is nagy kedvem volna. De hogy
úgy esküdjem, mint a kik elbujnak a világtól, mint a kik szinte félnek
az esküvő hagyományos öltözetétől, nem, ez több, mint a mennyit az
alázatosságom rám kényszerit. Hadd lássák az emberek, mikor mi
esküszünk! Miért ne látnák?! És hadd irigyeljen meg minden férfi, a
kinek helyén van az esze és szive!

Bella és szövetségese azt vetették ellene, hogy a lakodalmas ruhának
násznép és lakodalmi ünnep nélkül nincs értelme. Ez úgy helyes, a hogy
ők mondják.

– Hát hivjunk vendégeket és tartsunk lakodalmat! Csak nem képzeli, édes
kis Bella, hogy egy lakodalmi ebéd mindjárt koldusokká tenne bennünket?

– Ó! ó! Mi is Árkádiában születtünk, ugy-e?!… Lássa, én azt hiszem, jobb
lesz, ha későbbre hagyjuk az uraskodást. S aztán, azon kezdem, hogy hát
kiket hívnánk meg?

Ez a kérdés csakugyan zavarba hozta Birót. Neki nem volt senkije. Csak
elidegenedett barátai és elhagyott kedvesei voltak. Ezeket már igazán
nem lehet lakodalomba hívni.

– Nekünk sincsen senkink – szólt Gabriella. – A mint láthatta. Mikor én
esküdtem, a házunk tele volt jóbaráttal. De azóta ezek a jóbarátok
meghaltak vagy elköltöztek, a kik megmaradtak volna, féltek, hogy
terhükre találok lenni; megtettem nekik azt a szivességet, hogy
elfelejtettem az ismeretséget. Nem volna hát kit hívnunk. Terkát nagyon
szeretem, de azt hiszem, ő e nélkül is velünk ebédelhet…

Szóval az asszonyok győztek. A mint hogy ilyen esetekben mindig is az
asszonyok győznek.

Birónak – egész életében – most először jutott eszébe, hogy mennyire
egyedül áll a világon. Még a két tanú megválasztása is fejtörést okozott
neki.

Az egy-két ember közül, a kiről szó lehetett, Marosyt választotta a maga
tanújául. Bella tartott rá, hogy apjának egy jóbarátja ott legyen az
esküvőjén, s Nagy Viktort jelölte. Nagy Viktor kegyesen meg is igérte,
hogy elmegy; s a lányai odáig mentek a nyájasságban, hogy szerencsét
kivánó leveleket irtak Bellának.

Aztán a lakásuk megválasztása foglalkoztatta őket. Arról, hogy a házból
kimenjenek, szó se lehetett. Bella nem akarta Gabriellát magában hagyni,
másrészt meg Gabriella kijelentette, hogy semmi szin alatt nem megy
hozzájok lakni. Gabriellának elvei voltak. Más megoldás tehát nem
kinálkozott, csak az, hogy a házban keressenek alkalmas lakást.

De volt még egy másik okuk is, mely a mellett szólt, hogy a házban
maradjanak. Megszerették egy kissé ezt a nagy, kaszárnya-alakú épületet.
Az bizonyos, hogy kastélyhoz egy cseppet se hasonlitott, de nekik kedves
volt egy rövid idő óta. Az ornamentika tudománya nagyon szép tudomány;
de nem képes olyanra, a mit az emlékek varázsló ereje pótolni ne tudjon.

Elvégezték tehát, hogy nem mozdulnak ki a házból; ámbár a
lakás-választás nem volt kis feladat. Annak az eszményi fészeknek nagyon
sok kivánságot kellett kielégitenie. Jó is legyen, olcsó is legyen; és
semmi se hiányozzék belőle, a mit egy úri lakástól megkivánhat az ember.

Végig nézték az összes üres lakásokat, s mindegyik véget nem érő
megbeszélésekre adott alkalmat. De mindegyiknek volt egy-egy
Akhilles-sarka is. Végre találtak két kis szobát, a melyekhez már nem
fért semmi kifogás. Bella kijelentette, hogy ha kétezer forintot
adhatnának is a lakásukért, akkor se találhatnának jobbat, kedvesebbet.

Majd a többi apró tervekre került a sor. Azok az aprólékos
gondoskodások, melyekben a nők annyira jeleskednek, egészen elfoglalták
Bellát. Majd ezt, majd amazt kellett elrendezni; majd erről, majd arról
kellett gondoskodni. Reggeltől estig nem volt pihenése, és zongorája
elárvultan búslakodott szobájában.

Birónak ezek a nagy előkészületek sok gyönyörüséget okoztak. És úgy
találta, hogy ezeknél a kicsinységeknél fontosabb dolgok nincsenek a
világon. Boldog volt, ha részt vehetett a Bella munkájában, s roppant
buzgalommal végezte a rá bizott tisztet. Néha, mikor meglepte magát az
aggodalmas rendezgetésben, nem is állhatta meg, hogy ilyenforma
észrevételt ne tegyen magában:

– Tessék. Már vagy harmincz esztendeje tünődöm rajta, hogy voltaképpen
mire is van nekem hivatásom. So’se tudtam rájönni. És ime, most kiderül,
hogy határozott tehetségem van a bútorok elrendezéséhez. Úgy látszik,
Vezekényiéknek igazuk van: eddig csak elvesztegettem az időmet. Egész
életemben nem kellett volna egyebet csinálnom, mint intézkednem, hogy:
ez a szekrény jön ide, az a másik meg amoda…

De akárminő magánbeszédekkel fűszerezte is a munkáját, annyi bizonyos,
hogy soha se volt kedvesebb munkája. És noha egész lélekkel járult hozzá
az aprólékos tervezgetésekhez is, még jobban szerette, ha csak
engedelmeskednie kellett Bellának. Mindig ilyen mester után vágyakozott,
világ-életében.

S az a nagy lelkiismeret, melylyel Bella hozzá látott a jó gazdasszony
tennivalóihoz, felébresztette lassankint az ő alvó lelkiismeretét is.
Eszébe jutott, hogy nem szabad teljesen átadnia magát a boldogságának,
hogy az élettel nagy kötelességek is járnak, s az övével különösen nehéz
kötelességek. Eszébe jutott, hogy neki is hozzá kell látnia a jövő
előkészitéséhez, mert máris körmére égett kissé a dolog.

Bizony nagy munkája lesz, hogy csak a mindennapit, az okvetetlenül
szükségest meg tudja szerezni.

Nem félt a jövőtől. Soha se bízott ennyire magában, soha se érezte magát
ennyire erősnek, fiatalnak és munkabirónak.

De belátta, hogy biztosabb alapon kell megvetnie a lábát, mint eddig,
mert a keresete jó részét bizonytalan foglalkozásoknak köszönhette. A
rajztanárság maga nem elégséges arra, hogy az ember családot tartson el
belőle; ha a rajztanár ilyen fényűzésre vágyik, végezze el a
kötelességén kívül még egy vagy két ember munkáját, és akkor hagyján.

Eddig is megtette. Most csak arról volt szó, hogy ezeket a lenge
jövedelmeket biztositsa.

Azért legelőször ahhoz az épitési vállalkozóhoz fordult, a ki eddig is
ellátta munkával. Elmondta neki, hogy meg akar házasodni, s arra kérte,
hogy legalább egy esztendeig, a mig mást találhat, biztositsa neki azt a
munkát, a mit eddig végzett. Megszállotta az a babonás tisztelet,
melylyel az alázatos emberek a »kis biztos« iránt viseltetnek.

A vállalkozó teljesitette is a kivánságát, egy föltétel alatt.

– Ön nagyon jól tudja – igy hangzott a felelete – hogy a munka szünetel,
s az üzlet nem megy olyan jól, mint eddig. Mindamellett szivesen segitek
önön. Szeretem a családos embereket; a családos emberek megbizhatóbbak,
mint a többiek. De beláthatja, hogy akármilyen kitünő is az ön munkája,
minthogy kevésbbé értékesithetem, nem is fizethetem úgy, mint eddig. Ha
azonban ön megelégszik az eddigi fizetés két harmadával, én kész vagyok
teljesiteni a kivánságát. A saját érdekem ellen cselekszem ugyan, de én
bolondos, lágy ember vagyok, s szeretem a családos embereket. Engedje
meg, hogy szerencsét kivánjak önnek.

És szorongatta a kezét.

Biró vállalta az alkut. Nem esett ugyan nagy álmélkodásba ennek az arany
szivnek a láttára, de megértette emberét, s nem keveselte ezt a sikert
se.

Aztán Weinberger urat kereste fel. Beadta a derekát, s kész volt
csendéleteket festeni, ha kell, tuczat számra.

– He, he, he, – nevetett Weinberger ur – no látja, hogy nekem volt
igazam! A fődolog a közönség, s csak azután jön a műbirálat. Közönség
pedig csak egy van, a melyik vásárol. Örülök rajta, nagyon örülök, hogy
elfogadta a tanácsomat.

Aztán megkérdezte tőle, hogy minek tulajdonithatja ezt a szerencsés
átalakulást?

Ha Biró nem tanulta volna meg az előbbi esetből, hogy házasságának a
hire lenyomja értékének az árfolyamát, talán kitérőleg felel Weinberger
urnak. Végre is, mit tartozik rá a dolog? De igy, nem tisztelte meg
vele, hogy elhallgassa előtte a dolgot.

– Annak, hogy megházasodom, s hogy ezentúl több pénzre lesz szükségem,
mint eddig.

– De hát megbolondult ön?! – kiáltott fel Weinberger ur bizalmasan.

Birónak az első gondolata az volt, hogy galléron csípi Weinberger urat s
kiteszi a tulajdon lakásából az utcza közepére. De aztán eszébe jutott,
hogy neki most már nem szabad heveskednie, mert nemcsak magának tartozik
vele, hogy mindig higgadt maradjon. A ki családot akar eltartani, az ne
legénykedjék; hanem legyen okos és legyen alázatos.

Okos maradt és alázatos.

Csak annyit felelt, hogy:

– Nem, nem bolondultam meg. Különben ez nem tartozik ide.

– Dehogy nem tartozik ide! Egy művész, a ki megházasodik! Higyje el,
képtelenség. A feleség a művésznek csak arra való, hogy legyen, a ki a
tehetségét megbénitsa. Egészen más, ha a feleség nem gondot hoz a házba,
hanem gondoskodik a férj kényelméről… Higyje el, nekem van igazam; nekem
mindig igazam van. Tapasztalt ember vagyok, s elképzelheti, hogy
önzetlenül beszélek…

– Nem beszélnénk talán inkább a képekről?…

– A hogy tetszik. Én csak jó tanácscsal akartam szolgálni. De látom,
hogy ön már el van veszve, el van veszve.

Hanem azt meg kellett adnia Weinberger urnak, hogy nem igyekezett a
csendéletek árából lealkudni semmit. Igaz, hogy azokból már bajos lett
volna valamit lealkudni.

Ezek a komoly czélú és vékony eredményű séták egy cseppet se
csüggesztették el Birót. Ugy érezte, hogy szinte duzzad benne a fiatal
erő, melyet az akadályok csak edzenek. Sub pondere crescit palma. Aztán
meg oly boldog volt, hogy ezek az aprócseprő kellemetlenségek számba se
jöhettek a mellett az édes jólét mellett, melyet csak most ismert meg,
de a melybe oly könnyű volt beleszoknia.

És mikor egy-egy ilyen fél-sikerű kirándulás után haza felé indult, az
úton többnyire csak az az egy gondolat foglalkoztatta: mikép vehetné rá
Bellát, hogy nászútra menjenek?

Gabriellát ugyan bajos volt sokáig magára hagyni; de ez nem lehetett
komoly akadály. Terka bizonyosan megteszi nekik azt a szivességet, hogy
arra az időre átmegy Gabriellához.

Hogy mért vette a fejébe ezt a nászútat, Génovát, az olajerdőket és
Bordigherát, arra vagy száz kitünő okot tudott felsorolni magamagának.

Biró konzervativ lelkű ember volt; és igen sok művészi mandarinizmus
lakott benne. Elég jó szeme volt rá, hogy azokban az uj eszmékben,
melyek mindannyian az Életet kivánják magyarázni, s melyek egy-egy rövid
időszak előtt megdönthetetlen igazságoknak látszanak, fölismerje a
rejtett elcsépeltséget, s azért nagyon megvetette az uj elméleteket, a
modernizmus csodáit.

– Ha csak útszéli dolgok és útszéli dolgok közt lehet választanunk,
akkor válaszszuk azokat, a melyek nyiltan, becsületesen útszéli
dolgoknak vallják magukat.

S ez az idegenkedés, melyet az ál-eredetiség és a hamisitott kiválóság
iránt érzett, odáig élesedett benne, hogy belelovagolva magát mindama
hajlandóságokba, melyektől a divatos izlés fázik, valóságos kultuszát
kezdte üzni annak, a mi hagyományos, a mi ősi, a mi megszokott.

Az, a miért a nászút gondolata másokat visszariaszt, őt vonzotta. A
nászút hagyományos és megszokott; tehát előre megvolt benne rá a
hajlandóság.

De valósággal érezte azt a vágyat is, mely ennek a hagyománynak életet
adott. Vágyódott rá, hogy, legalább egy rövid időre, egyedül legyen vele
ismeretlen emberek között; vágyott rá, hogy szerelmesével elbujhassék
azok elől, a kik ismerik. Szerette volna, ha nem kell profanálnia a
boldogságát, ha nem kell ott maradnia a hétköznapi környezetében, ha nem
kell rágondolnia, hogy vannak hétköznapok is.

Aztán meg elérte már azt a kort, mikor az ember megtudja, hogy
legnagyobb gazdagságunk az emlékeinkből áll. S tudta, hogy az emberi
elme egy gyöngeségénél, vagy ha úgy tetszik: anyagiasságánál fogva,
emlékeink annál maradandóbbak, annál elevenebbek, minél több helyhez
vannak kötve. És előre gondoskodni akart a közös emlékeikről, mint
mindenről, a mi közös lesz köztük.

Viszont mindezzel szemben csak egy tekintet állott: az, hogy az út talán
fáraszthatná Bellát.

Erre is volt felelete. Hiszen okosan is lehet utazni, nem szükség, hogy
az ember végig száguldja fél Európát s nap-estig rójja a múzeumokat.
Sőt, ha nagy pihenőket tartva, elmennek Bordigherába vagy Nervibe a
nélkül, hogy bárhol látnivalókra vadásznának, ez éppen elégséges lesz az
üdvösségre, s voltaképpen ez az, a mit tenniök kell.

Ilyenféle gondolatok jártak a fejében, mikor kifáradva a
munkakeresésben, s egy-egy új megbizástól elkapatva, hazafelé sietett, s
útközben egyik tervet a másik után szőtte.

Mindezek a tekintetek, melyek arra biztatták, hogy igyekezzék Bellát a
maga véleményére tériteni, bizonyára kitünőek voltak.

De volt ezeken kívül Birónak még egy titkos oka is, mely a nászút
mellett szólt, s ez volt a legfontosabb valamennyi közül.

Ezt a titkos gondolatát magának is alig merte megvallani. Mert hisz ez a
gondolat úgy hangzott volna, mintha kételkednék magamagában. Pedig ő
most bízni akart; bízni a jövőben, bízni Istenben s bízni a maga
erejében.

Hanem azért ez a gondolat, egy-egy titkolt, elnyomott, de a
magánosságban el nem fojtható sóhajtás alakjában, mégis csak ki-kitört
belőle.

S éjjel, mikor a jövő bűvös képei nem hagyták aludni, ki is szalasztotta
az ajkán:

– Nem. Nem akarom, hogy az életünket mindjárt nélkülözéssel kezdjük…

Egy leány, a ki igazán szeret, mindig bátran tekint az Élet szemébe. Egy
férfi, a ki igazán szeret, mindig gyáva e Vak Erővel szemben.

Amazt határozottá teszi a bátorsága, emezt ingadozóvá az aggodalmai.

S ha kettejük közt nézetkülönbség van, bizonyos, hogy a leány fog
győzni.

Bella tehát, a ki lelkiismeretesen hozzá látott jövendő kötelességeinek
teljesitéséhez, Bella, a kinek öröme telt benne, hogy pazarló
természetét megtagadhatta a másikért, Bella győzött.

Addig vitatkoztak, mig Biró megadta magát. Engedett, a mint mondta:
»okosságból«.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Később, esztendők multán, nagyon megbánta ezt az okosságát.

Pedig kevés dolgot bánt meg, a mért magát okolhatta. De ezt az egyet
soha se tudta magának megbocsátani.

Évek, évek mulván, mikor megint a nagyvilágban kóborolt, s egy idegen
lénynyel az oldalán bejárta az egész Rivierát, a hány lépést tett,
annyiszor jutott eszébe ez a régi okossága. S a mint maga előtt látta a
fehér falakat, a melyeket egykor boldog, verőfényes napjainak tanúivá
akart tenni, a mint maga előtt látta a tündérszép vidéket, melyet nem
mutathat meg többé Bellának, elfogta a keserűség, s megfelejtkezve róla,
hogy nincsen egyedül, szótlanul haladt egykori álmai vidékén és százszor
is elmondta magában, hogy:

– Ó, gyáva okosság! Ó, hitvány okosság! Ó, gyalázatos okosság!


III.

– Mit gondolsz? – kérdezte Bella Gabriellától. – Mit gondolsz, eljön-e
Margit az esküvőmre?

– Persze, hogy eljön. Miért ne jönne el?

– Pedig szeretném, ha nem jönne el.

– Igazán nem értelek. Miért akarod, hogy Margit ne legyen ott az
esküvődön?

– Nem tudom. De szeretném, ha nem jönne el.

Aztán nem beszéltek róla többet. Birónak a megérkezése véget vetett
ennek a kis párbeszédnek. Mind a hármójukat elfoglalták a közeli nagy
nap apró előkészületei.

Ó, édes készülődések, boldog tanakodások!

Egész nap együtt ültek, egész nap súgtak-búgtak, mindent elintéztek
tizszer, mégis olyan hamar lett éjfél, a mikor válni kellett.

Igen, Margit is ott volt az esküvőn, meg az egész ház, kicsinye, nagyja.
Inkább a kicsinye, mint a nagyja, mert hisz a ház tele volt fiatalokkal
és gyermekekkel; öreg ember alig lakott benne.

Mert a szegény ember, kegyes asszonyom, vagy mélyen tisztelt uram, a ki
szives ezt a mesét olvasni, a szegény ember, ha tud illendőséget, idő
előtt hal meg. S a szegény ember, szégyen ugyan, de tagadhatatlan, a
szegény ember szapora, mint az állat.

De ne itéljük el őket a szaporaságukért.

Mert ezeknek a névtelen, ismeretlen, idő előtt elhalt s régóta porladó
szegény embereknek, meg az ő könnyelműségüknek köszönhetjük, hogy mindig
voltak munkások, a kik megcsinálják nekünk ezt a szép, kényelmes
czivilizácziót. (Sic vos non vobis mellificatis apes.)

Nekik és az ő könnyelmüségüknek köszönhetjük, mert nélkülök a lángelmék
minden eszméi holt betük maradtak volna.

Ez a czivilizáczió pedig nagyon jó, nagyon áldásos. Mi volna az élet, ha
soha se ehetnénk kínai fecskefészket, ha – ilyenkor télen – a tengeri
rák nem jelennék meg szép piros ornátusában asztalunkon, ha
asszonyainkon soha se láthatnók azt a gyönyörü velenczei csipkét,
melynek minden egyes piczi szeme, mintha egy-egy könnybe kerülne, ha nem
utazhatnánk hálókocsiban, s ha nem szíhatnánk azokból a szivarokból,
melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi
herczeg ő fenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal
készittetnek?

Ez a czivilizáczió nagyon szép és nagyon kényelmes nekünk. Legyünk
hálásak érte azok iránt az ismeretlen szegény emberek iránt, a kik
éheztek, nélkülöztek, fáztak, hozzátörődtek a miazmákkal teli levegőhöz,
verejtékeztek, megalázásokat szenvedtek, s aztán dolgaikat elvégezvén,
idő előtt haltak el, hogy hiába ne fogyaszszák a kenyeret, s hogy
holttetemeiken győzelmesen haladjon előre az égi hivatásu czivilizáczió.

Legyünk hálásak irántuk, de valami nagyon ne sajnáljuk meg őket.

Mert még szükség van rájok, s szükség van a könnyelműségükre. Szükségünk
van rá, hogy ezentúl is legyenek ilyen ismeretlen szegény emberek;
szükség van rá, hogy ezentúl is éhezzenek, fázzanak, nélkülözzenek, hogy
benne maradjanak a miazmákkal teli levegőben, hogy verejtékezzenek,
megalázásokat szenvedjenek, s aztán a dolgaikat elvégezvén, idő előtt
haljanak meg, s hiába ne fogyaszszák a kenyeret.

És szükségünk van rá, hogy ezután is szaporák maradjanak.

Mert ha véletlenül ki találna halni a fajtájuk, ki vinné előbbre a mi
győzedelmes czivilizácziónkat? Ki gondoskodnék róla, hogy ezután is
ehessünk kínai fecskefészket, hogy – ilyenkor télen – a tengeri rák szép
piros ornátusában ismét megjelenjék asztalunkon, hogy asszonyaink ezután
is viselhessenek csipkét, hogy jövőre is hálókocsiban utazhassunk, s
hogy többet is szíhassunk azokból a szivarokból, melyeket Bances és
Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi herczeg ő fenségeikre
való tekintettel, oly különös gonddal készittetnek?!…


IV.

Biró Jenő urban, a mint bizonyára kegyesek voltak észrevenni, volt
valami a hindu szentből, a ki nap-nap után, órákon és órákon át, csak a
tulajdon köldökét szemléli s mélységesen el van merülve Nirvánába vágyó
lelkének a vizsgálatába. Neki is az volt a gyöngéje, hogy tulságosan
sokat foglalkozott úri énjével. Ettől a hibájától nem tudott szabadulni,
s hiába szépitenők a dolgot, meg kell vallanunk, hogy életének mindegyik
szakában fölöslegesen sokat társalgott azzal az ismerősével, a kit
mindegyik között a legkiállhatatlanabbnak tartott, a kit azonban nem
tudott lerázni a nyakáról.

Ez a különös előszeretet, mely őt – nem tagadhatjuk – kissé unalmassá
tette, lefoglalta minden szabad pillanatát; és – ismételjük – egészen
soha se bocsátotta ki a karmaiból. De mégis hozzá kell tennünk, hogy
volt életének egy rövid időszaka, mikor ez az előszeretet nagyon
megfogyatkozott benne; az az időszak tudniillik, a melyet éppen
elbeszélünk.

Mikor felhaladt annak a kis templomnak a lépcsőin, mely ott állott a
külső város fő-terén, szemben a szegények házával, tele volt a feje ezer
álomképpel; mert vannak másodperczek, a mikor egy-egy századra valót
gondol el az ember. De ebben a másodperczben minden egyébbel
foglalkozott… akármivel… csak úri énjével nem.

És attól fogva, hogy az oltár előtt elmondta, hogy: »Isten engem úgy
segéljen«, s attól fogva, hogy a Bella ajkai elsuttogták az eskü
szavait, meglehetősen hosszú idő telt el, a nélkül, hogy ama bizonyos
régi ismerősével társalogni kedvet kapott volna. Mindig volt mellette
valaki, a ki jobban érdekelte, mint az a kiállhatatlan, megunt czimbora.

Órák, napok multak el, mikor egy-egy pillanatra megint egyedül találta
magát ezzel a megunt ismerőssel. És akkor se sokat foglalkozott vele,
csak hireket mondott neki egy eddig ismeretlen, szép világból.

(Derült, csillagos éj volt; kint ült az erkélyen).

És megkérdezte a fekete ruhás embertől, a ki csak árnyék volt:

– Érzed, milyen balzsamos a levegő? Mintha ezerféle, könnyü illatszerrel
volna tele!

(»A VII. kerületben!« – vigyorgott a másik).

Majd azt kérdezte tőle:

– Ugy-e, mily édesen csókol homlokon a langy, tavaszi szellő? Mintha
csak az Arno partjáról jönne!

(»Firenze ugyan hiányzik, de ez mellékes« – mosolygott az árnyék).

Aztán fölnézett az égre s igy szólt:

– Látod, az ott fenn, a melyik a legszebben ragyog, az az én csillagom!

(»Ah, látom, látom!« – felelt mohón a másik).

Odabenn valami lámpafény járt-kelt a szobában.

Az árnyék eltünt. S ő ismét gondolat nélkül és vadúl dobogó szivvel
hallgatta a közeledő lépések neszét…

Ha tükörbe nézett volna, bizonyára észreveszi, hogy valami különös
csillogás ragyog a szemében.

Hogy mi okozta ezt a különös csillogást, azt én nem fogom elmondani,
kisasszonyok.

Hanem… ezt a csillogást nem látni minden fiatal férj tekintetén. Nem
látni azokén, a kik csak a szövetségest, vagy csak a tűzhelyt keresték,
nem látni azokén, a kiket a szerelem nem illetett meg mind a három bűvös
vesszejével, és nem látni végre azokén, a kik a boldogság első napjaiban
egy-egy perczre el-elgondolkoznak…

De nem látni ezt a csillogást a szeretők szemében sem. Legyen a kedves
oly szép, mint egy Vénusz-szobor, oly illetetlen, mint a Montblanc hava,
legyen ajka oly tüzes, mint Samos bora… ezt a csillogást nem látni a
szerető szemében.

Ilyen csillogás ragyoghatott ama kiválasztottak szemében, a kikről az
irás beszél, s a kiknek megadatott az a kegyelem, hogy még életükben
megláthatták az istent. Ezek a kiválasztottak soha se mondták el a
titkukat senkinek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagyon boldog volt. Elfelejtette minden szenvedését, minden fájdalmát,
minden nyomorúságát. És ujra megtanult imádkozni.


V.

Még nem volt két hónapja, hogy összekeltek, mikor egy délután, a
városligetben, először és utóljára látták Leontint és Sóváry urat.

A Bella gondolata volt, hogy kisétáljanak. Titokban sokallni kezdte a
munkát, melyet a férje végzett, és úgy gondolta, hogy annak az embernek,
a ki alig alszik valamit, s a ki a szabad idejében folyton csak a
felesége szoknyája mellett ül, nem ártana egy kis kényszerpihenés. S
hogy elvonja a munkától, azt találta ki, hogy neki nagyon kell a levegő;
Biró ur tehát csak tegye le az ecsetjét, s teljesitse az egyik
legkomolyabb férji kötelességét: kövesse feleségét, a mint esküdött,
mindenhová, még a városligetbe is.

Biró, a ki arra a gondolatra, hogy a feleségének kell a levegő, elment
volna mindjárt Szicziliába is, engedelmeskedett, s azzal biztatta magát,
hogy holnap kétszerannyit fog dolgozni.

S egy félóra multán már ott sétáltak a kápolna táján, a hol nemrég egy
kis czivódás után olyan kétségtelenül kibékültek egymással.

A városligetet természeti bájakban gazdagnak bizonyára nem lehet
mondani. De ők szerették a városligetet. Szerették, mert emlékezetes
helylyé vált előttük, és szerették azért is, mert olyan közel volt
hozzájok, hogy szinte a magukénak tekintették. A zürichi tó partján nem
lehettek volna sokkal nagyobb örömben.

Biró olyan vig volt, mint egy iskolásgyerek; s a feje, mint rendesen,
tele volt gonosz gondolatokkal.

És miközben el-elvitatkoztak rajta, hogy ama bizonyos emlékezetes
mondatok melyik fatörzs mellett s hogyan hangzottak el, egyszerre csak
kifúrta az oldalát a rosszaság:

– Tudja-e, hogy maga még ma is adósom egy csókkal?

– Nagyon csodálnám.

– De igen, azzal, a mely még Derblay urnak járt volna.

– Bocsánatot kérek, azt már megkapta.

– Nem tudok róla semmit.

– Ó, kérem! Az volt a legelső…

– Szó sincs róla. Azt már a férji jogczimnek köszönhetem… Igen, egy csók
még jár nekem, a kamatjaival. És mivel a helyzet hasonló, követelem a
tartozást.

– Csak nem akar itt csókolni meg?…

– De igen. Egy lélek se jár erre.

– Eredj!… Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy gyerek! Azóta… azóta,
egészen megváltoztál! Azelőtt olyan komoly, olyan kedvesen komoly
voltál. És nekem éppen ez tetszett benned… Látod, egészen elvesztetted
előttem a tekintélyedet!

De a hogy az urára pillantott, meglátszott a nézésén, hogy az a
tekintély még se veszett el egészen. Vagy ha igen, a tekintély helyén
keletkezett valami más, a miért nem volt kár a csere.

Biró nevetett.

– S ha meggondolom – szólt – hogy ennek nem én vagyok az oka, hanem a mi
barátunk, az öreg pap?! Igen, igen, az öreg pap, az ő gonosz
mosolygásával! Nem is pap az, hanem garabonczás; megbabonázza az embert!

– Már hogy’ beszélhet róla ilyen tiszteletlenül! – botránkozott Bella. –
Azelőtt, ha ilyen rossz tréfa jutott az eszébe, legalább elhallgatta.

– És most elmondom… Hisz éppen ebben van a babona! Engem, hiába is
tagadnám, csakugyan kiforgatott a komolyságomból. Hanem ez még semmi. De
lássa, magának meg elvette minden bátorságát. Azelőtt csak ez a nóta
járta, hogy: »Ó, én tudok mindent! Ó, én nem félek semmitől!« És most?
Most meg csak ez járja, hogy: »Nem, nem, nem«… vagy: »Ugyan mi jut
eszébe?!«… aztán: »De, Jenő!«… és: »Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy
gyerek!« De hát hova lett az a régi vitézség?! Hova lett a tavalyi hó?!…

– Szép is volna, ha én magának mindig szót fogadnék! Akkor vége lenne
minden okos dolognak, a munka mindig várhatna sorára, nem maradna
egyebünk, csak a sok szerelmes vers, és elmehetnénk szépen kéregetni.

– Ohó, hát tegnap, ki hítt el tegnap a munkától?…

– Igen, de nem azért, hogy aztán megint csak bolondságokon járjon az
esze!… Igazán, még szerencse, hogy az emberek nem tudják, a mit én
tudok. Ha tudnák, hogy milyen kis bolond vagy, bizony nem szólitanának
igen komolyan tanár urnak, és talán el is vennék tőled a hivatalodat!

– Még nem hallottam róla semmit, hogy ilyen szándékuk volna. Különben
kitelik tőlük. De tudja mit? Ez kitünő ürügy rá, hogy elbúsuljuk
magunkat, s elkeseredésünkben valami vasárnapi mulatságot szerezzünk
egymásnak. Menjünk el az operába.

– Arra már késő van. De micsoda pazarlási kedv szállotta meg ujra?!…

– Ez a bohém-természet. Ki-kitör az néha, és eget kér.

– Igen, de ha a bohém egy kis polgárasszonyt vállalt a nyakára, akkor
alkalmazkodik.

– Szivesen. Tehát, mit gondol, ha beülnénk egy kocsiba, s ma este, a
változatosság kedvéért, egy előkelő vendéglőben vacsorálnánk?

– Ó, persze! A kocsiból nem szórnánk mindjárt pénzt is a nép közé?!

S elkezdtek vitatkozni. Mind a kettő csak azért makacskodott, hogy a
másiknak a kedvében járjon. Biró arra gondolt, hogy a felesége nagyon
egyhangúnak találhatja az életmódjukat, s szerette volna, hogy ne legyen
egészen megfosztva a fiatal asszonyok apró szórakozásaitól. Bellának meg
az járt az eszében, hogy egy-egy ilyen kirándulás öt-hat órai munkába
kerülhet a férjének.

S mind a ketten bele láttak egymásnak a lelkébe, de azért csak adták
tovább a szeszélyest, mintha valamelyik el tudta volna bolonditani a
másikat.

Még az önfeláldozás sem erény. Mert hisz a legapróbb önfeláldozásnak is
megvan a maga gyönyöre.

Végre megalkudtak.

Közel voltak ama vendéglők egyikéhez, a hol a városliget szerény
kéjutazói megkoronázzák vasárnapi élvezeteiket, s egy-egy pohár sör
mellett, a zene varázsának hódolva, el-elálmodoznak néhány vedlett,
porlepte fán, abban a boldogitó hitben, hogy végre a természetben
gyönyörködnek.

Bella a ki látta, hogy ma nem bir az urával, azt találta ki, hogy ő a
szabadban akar vacsorálni, s mert fáradt: egy tapodtat se megy tovább.

– Maga nem tudja, hová akar menni – erősködött Biró, hogy lebeszélje
Bellát rögtönzött kivánságáról. – Higyje el, Miss Illandudnónak soha se
jutna eszébe, hogy ide jöjjön vacsorálni! És az amerikai
dollárkirálynék?! Mit szólnának ehhez az amerikai hölgyek?!

Bella elnevette magát.

– Az valószinü, hogy nem találjuk itt őket! De annál jobb, mert már
feszélyezni kezdtek az előkelőségükkel. És ez most különösen terhemre
volna, mert magam is kedvet kaptam a vasárnapi mulatsághoz. Menjünk.

– Jó. De csak egy föltétel alatt – kötődött Biró.

– Halljuk.

– Kiadjuk magunkat szerelmes párnak… Én nem akarom, hogy azt mondják
rólam: »Nini, az a zsugori ide hozza vacsorálni a kis feleségét!« De ha
azt mondják a szomszéd asztalnál, hogy: »Ejha, az a szerencsés kópé
milyen helyes kis czukorbabát hóditott magának!« – azt már nem bánom.
Tehát: eldugjuk a jegygyűrűinket, és nagyon álmosakat pillantunk
egymásra. Jó? Igen, nem?

– Ó, és még a Don Juant akarja játszani!

– Hát a bátorság?

– Az nem hiányzik. Hanem…

– »Hanem« is van?

– Hogyne! Először is, a dolog képtelenség. És másodszor…

– No, lássa, maga is nevet!

– Hát persze. Hogy’ is…

– … Juthat ilyesmi az eszembe?!

– Magával nem lehet beszélni.

– Nem. És »másodszor«?

– Másodszor, úgyis hiába volna minden. Mert megismernének a
menyecske-kalapomról.

– Annál bátrabban követhet tüskén-bokron át, a mint fogadta. Megkapom a
gyűrűmet, igen vagy nem?

– Jó. De legalább nagyon kedves lesz egész este és mindenben szót fogad
nekem?

– Igérem.

– Akkor hát, isten neki, szöktessen meg!

– Ne féljen semmitől! Minden jóvá lesz téve!

S a szinházi szerelmesek hagyományos mozdulatával szivére tette a kezét.
Nevettek mind a ketten.

Bella ki volt pirulva egy kicsit, de ez a pirosság egészen más volt,
mint az, a melyet Biró soha se tudott és soha se akart elfelejteni.

Bementek. A festő örült a tréfájának, mint egy városi gyerek, a kit
rászabaditottak a falu minden gyönyörűségére.


VI.

Hanem alig ültek le – Biró még körül se nézett – Bellát elhagyta a
vitézsége. Oda hajolt az urához, s megszeppenve suttogta a fülébe:

– Adja vissza a gyűrűmet, s húzza fel a magáét is! De hamar, és úgy ám,
hogy észre ne vegyék!

Biró tőle telhető ügyességgel engedelmeskedett.

– Talán ismerőst látott valahol? – kérdezte – hogy így cserben hagyott a
bátorságunk?

– Nem. Hanem, nézze, itt úriemberek is vannak!

– Persze, hogy vannak. Hiszen én éppen ő előttük akartam tüntetni!

– Micsoda ötletei vannak!… Istenem, mit gondolhattak volna rólam?!

– Minden jóvá van téve – mosolygott Biró, s aztán körülnézett, hogy
lássa, kik vetettek oly korai véget a Bella hősies felbuzdúlásának.

A kerti helyiségben csak nagyon kevesen voltak. Körös-körül, a szomszéd
asztaloknál, nem ült egy lélek se, csak a veranda hosszú asztalát
foglalta el egy nagyobb társaság.

Ez az egész nagy társaság egy családot alkothatott, mert a kik a hosszú
asztalnál ültek, mindannyian gyászruhát viseltek.

Talán valamivel csendesebben voltak, mint ilyen nagy társaság vacsora
után szokott lenni. De ez volt az egész, a mi viseletökben a gyásznak
megfelelt. Mert különben elég élénken beszélgettek, sőt a jókedvük
szinte feltünő volt.

Majdnem mindnyájuk arczán ott volt az a különös derü, melyet gyakran
láthatni fiatal gyászolókon, s mely a gyász első idejében oly sokszor
sérti az idegen szemét.

Mi ez a derü? Az állati önzés öröme, hogy az ember élve találja magát a
halállal való nagy találkozás után? A megnyugvás, a fellélekzés, hogy a
gyilkos rém-alak, megelégelve gyászukat, tova szállott, más áldozatok
után látni? Vagy talán az életnek, az ifjuságnak a szokottnál elevenebb
érzése? A halállal való diadalmas érintkezésnek öntudatlan, naiv
dicsekvése? Vagy egyszerüen az, hogy a fiatal test, a lélek akarata
ellenére is kárpótolja magát a kiállott fájdalmakért? A vigasztalódás
önző vágya, melylyel az ember legelőször is maga siet sanyargatott
énjének a vigasztalására? Mindez együttvéve, vagy mindebből semmi? Hanem
a megszállottság valami különös állapota, melyet egy titokzatos Hatalom
mér a véges emberre? Mindegy. Akármi is, gyakran láthatjuk ezt a különös
derüt. De soha se láthatjuk elégszer arra, hogy ujra és ujra meg ne
lepjen, s hogy ujra és ujra meg ne döbbentsen.

S éppen ez a különös derü volt az, a mi Birónak annyira felötlött
rajtuk, hogy kissé hosszasabban felejtette a szemét a társaságon.
Másként talán észre se vette volna őket. Sokkal jobban el volt foglalva
a feleségével, sem hogy kedve lett volna a legközelebb látható idegen
arczokat tanulmányozni, mint azok szokták, a kik unalmukban nem tudnak
mit csinálni.

Bella már korábban észrevette őket, mindjárt akkor, a mikor leültek. A
megjelenésük némi feltünést keltett. A mig helyet kerestek, a hosszu
asztaltól egész sereg tekintet követte őket; s aztán, halkan,
összesugva, egy-két megjegyzést is tettek rájok. Bella nem láthatott
oda, s az illedelmesen halk megjegyzéseket se hallhatta; de ismeretes,
hogy az asszonyoknak külön tehetségük van rá, hogy észrevegyék azt is, a
mit nem látnak és nem hallanak.

Egy futó pillantás után már azzal is tisztában volt, hogy amazok
jóléthez szokott emberek és a jobbik társaságból valók. Világos, hogy
épp úgy csak véletlenül vetődtek ide, mint ők. Valakinek a szeszélyéből.
S Bella mindjárt megtalálta a szeszély gazdáját is, egy halvány szőke
kisasszonyban.

Legalább Bella kisasszonynak nézte. Biró már, a kivel felesége sietett
az észrevételeit közölni, más véleményen volt. Esküdni mert volna, hogy
a szőke hölgy felesége annak a szép, fekete bajuszos fiatal embernek, a
kinek az arcza oly feltünően elütött a közös tipustól.

Hogy ez a fekete bajuszos ember csak nem régóta tartozik hozzájok, de
máris helyet kapott a családban, azt könnyü volt kitalálni. Csak az volt
a kérdés, hogy minő helyet? Bella határozottan azt állitotta, hogy a
fekete bajuszos ur még csak vőlegény. A vitát nem volt könnyü eldönteni.
A szőke hölgy félgyászos kalapja nem árult el semmit; viselhette azt
leány is. És a többi jelek épp ilyen bizonytalanok voltak.

A kérdés kezdte mulattatni Bellát is, Birót is. S felhasználva, hogy ők
a félhomályban, egy nyilt üveg bura alá dugott gyertya kétes világánál
ültek, a társaság pedig a vendéglő nagy lusztere alatt foglalt helyet,
alaposan szemügyre vették őket, hogy teljes tájékozottsággal fogjanak
hozzá a kisérleti pszihológia gyakorlati alkalmazásához.

Csak egy dolog volt világos az első pillantásra: az, hogy a fekete
bajuszos ember kivételével mindnyájan egy és ugyanazon család tagjai.
Oly feltünően hasonlitottak egymásra, s az asztalfőn ülő, még elég
fiatal mamának a vonásait oly bizonyossággal lehetett felismerni a
többiek arczán is, hogy e felől nem lehetett kétség. Látnivaló volt,
hogy a társaság ifjabb tagjai mind egy szálig testvérek.

Mert a még nagyon csinos mamát s a fekete bajuszos urat kivéve, a ki a
harminczas évek közepe felé járhatott, csupa ifjuság volt az egész
társaság. A két nagy lány közül az idősebb, a szőke, legfeljebb húsz
éves lehetett; a legkisebbik lány pedig még bokorugró szoknyában járt. A
társaság másik gavallérjának épp oly leányos volt az arcza, mint
kisasszony testvéreinek, s a kisebbik fiú, a ki nevetnivaló
bölcseségeivel nagyban mulattatta a társaságot, nem lehetett több tiz
évesnél.

De még az ifjuságukhoz képest is nagyon vigan voltak. A fekete bajuszos
ur enyelgéseit mindenki derült mosolygással fogadta, s a gyerek szellemi
szikrái viharos tetszéssel találkoztak.

Csak a mama volt egy kissé szomorú. De ez a foszló szomorúság, melyet
minduntalan át meg átsugárzott az ifjuságból szerte áradó derü, az
egyetlen volt, a mi arra emlékeztetett, hogy a társaság talán még se
felejtett el végképpen valakit, a kiről itt csak a mindnyájukon látható
jólét és öt egyforma kék szempár beszélt.

– Nézze – sugta Biró a feleségének, – mégis csak nekem van igazam.
Először is, mellettem szól az, hogy a fekete bajuszos ur is gyászban
van, mint a többiek…

– Ez semmit se bizonyit. Ha az apjuk hirtelen halt meg, olyankor, a
mikor az esküvőtől már csak egy pár nap választotta el őket,
természetes, ha a vőlegény is meggyászolja. És úgy látszik, az esküvőt
éppen e miatt kellett elhalasztani.

– Aztán meg, hallotta, még a gyermekek is tegezik a feketét, és csak
Ernőnek hivják?!…

– Akkor én többet vettem észre. Ernő ur már mamának szólitja jövendőbeli
anyósát. De hogy ha egy pár nap mulva már leteszik a gyászt, s az
esküvőt megtartják, ez se jelent semmit. Hallottad, hogy Ernő ur és
Leontin magázzák egymást?

– Leontin? Melyik a Leontin? A szőke?

– Hát persze. A Riza, a kiről folyvást beszélnek, a második lány, a
barna. Ernő ur egy huszártiszttel boszantja, egész este. A kicsit
Mariskának hivják. A nagy fiú Oszkár, a gyerek…

– Az Tóni. Ezt az egyet már én is megtudtam. Nagyon sokat foglalkoznak
Tónival.

– Mert Tóni a család büszkesége és reménye. Meglátszik rajta, hogy az
apja is rettentően elkényeztette.

– Nem igen figyeltem rá. Én csak Leontint néztem, a ki alig veszi le a
szemét Ernő urról.

– No és ez nem győzte meg magát?

– Nem hát. A háromnapos férjnek még nincs rossz tulajdonsága, csak az
erénye több, mint volt.

– Először is, ne illetlenkedjék. És másodszor, a háromnapos asszony már…

– Nos, mért zavarodott meg?

– A háromnapos asszony… végre is, már jobban vigyáz a viseletére, mint
egy szegény, gyanútalan leány.

– Ó, be szeretném megcsókolni magát ezért a mondásért!…

– Ez a lelkifurdalás. Érzi, hogy tulságosan sokat tanulmányozta Leontin
kisasszonyt.

– És mégse vettem észre egyszer sem, hogyan beszélget Ernő urral…

– Ernő ur jónevelésü embernek látszik. Csak éppen egy lehelettel
foglalkozik többet Leontinnal, mint Rizával; de nagyon figyelmes iránta.
Majdnem olyan kifogástalan, mint te voltál. Remélem a Leontin érdekében,
hogy férjnek is olyan kifogástalan lesz, mint a milyen kis férjem nekem
van.

– És maga olyankor mond ilyet, a mikor nem csókolhatom össze érte?!…

– Vigyázzon. Legyen egy kissé idősebb férj. Ránk néznek.

Most már amazokon volt a sor, hogy visszatanulmányozzák a szomszédaikat.

Ez a viszonzás nem érinthette őket kellemetlenül. Tudták, hogy kiállanak
ők minden birálatot.

S a hosszú asztal vendégein meg is látszott, hogy a rövid szemle igen
kedvezően ütött ki rájok nézve. Biró, a ki nem állhatta meg, hogy oda ne
pislantson, csupa elismerő tekintetet fogott el, s Bella meghallotta, a
mint Riza kisasszony félhalkan odasugott Ernő urhoz: »Nagyon kedvesek!«

A mi azt illette, ők is meg voltak elégedve a szomszédságukkal. Biró
örült rajta, hogy az efféle helyiségek rendes látogatói helyett ilyen
jónevelésü emberek vannak a közelükben, s igy a Bella merész ötlete még
csak egy kellemetlen negyedórát sem okozott nekik. Bellát meg valósággal
szórakoztatta az a regény, melyet az előtte lévő alakokból oly könnyen
összeállithatott magának. A regény bizonyára igen egyszerü volt, de az
alakok megnyerők, kedvesek. Leontin kisasszony szerelmes halványságával
és naiv, meghódolt, tönkre silányodott pillantásaival, melyekkel szinte
hozzátapadt Ernő urhoz, rendkívül érdekelte; s Ernő urnak egész külseje
igazolta ezt a kivételes hódoltságot. A Riza kisasszony nyelvecskéje
igen mulatságosan pergett, Oszkár a családi körben egészen kifogástalan
legény volt, s a rövidruhás kis lány méla, kiváncsi kék szemével a Sacré
Coeur szép napjaira emlékeztette. A mama szépen megőrzött fiatalsága
pedig tökéletesen derültté tette ezt a képet, melynek középpontján Tóni
ur szórta az elmésség szikráit.

Az érdeklődés tehát kölcsönös volt.

– Milyen furcsa is az ember! – villant át a Biró fején egy észrevétel,
mely gyakran meglepi az álmodozásra hajlandókat – s mennyire teli van
ellenmondásokkal! El vagy hónapokon át, s rá se gondolsz azokra, a
kikkel együtt élted át a legszebb óráidat, a kikkel kicserélted a
titkaidat, a kiknek egykor talán a legkedvesebb embere voltál. Azután
belebotlasz a legelső idegenbe, s ez az idegen, a ki se inged, se
gallérod, az orra formájával, a járása különösségével, az élczei
vakmerőségével, vagy hanghordozásának egy sajátságával leköti a
figyelmedet és elfoglalja gondolataidat. El vagy hónapokon át és egyszer
sem borzong át lelkeden ama nagy szerencsétlenségek emléke, melyek
ránczok alakjában oda vannak irva a homlokodra, de ha az utczán elveti
magát előtted egy szivbajos ember, a napod el van rontva és nem tudsz
vacsorálni. El vagy hónapokon át, és elfelejted megsiratni önmagad –
pedig volna okod rá – de bőséges könnyeket hullatsz a szinházban
agyontaposottan közönséges, untig ismert jeleneteken, és megrendülsz a
lelked mélyéig, olvasva költött, ravaszul kieszelt, lehetetlen
történeteket! Ó, nyomoruság! Még a lelkünk is anyagi, még a lelkünk is
röghöz tapadt!

De a hogy belenézett abba a kedves, szép szembe, megbékélt az élet
minden kényszer-föltételével, s a melankolia köde elszállt szivarja
füstjével, fel, a poros fák ormai felé.

– Nézd csak – suttogott hozzá a felesége, – a szegény Leontin rosszul
van!

Csakugyan, valami baj lehetett a másik asztalnál, mert az asszonynépség
fölkerekedett, s Leontint, a ki krétaszinre halványult, bevitték a
vendéglő kissé kezdetleges toalett-szobájába. A baj azonban nem lehetett
nagy, mert Ernő ur nyugodtan ott maradt az asztalnál s mosolyogva
beszélgetett tovább a fiatal legénynyel.

– És maga még ezt se találja gyanúsnak? – kérdezte Biró halkan Bellától,
a kivel, a Leontin-kérdésre nézve, még most se tudott megegyezni.

– Nem én – felelt Bella. – És bizony hiába gyanúsitod a szegény
Leontint, mert nincs egyéb baja, mint hogy a vacsorához nagyon is be
volt fűzve. Mindjárt segitenek rajta.

És csakugyan Bellának lehetett igaza, legalább a hölgy-társaság sokkal
hamarább tért vissza, mintha a szőke hölgy komolyan rosszul lett volna.
Aztán meg Mariska nagyon ügyetlenül takargatott valami kis csomagot, a
melyben a Bella jó szemének nem volt nehéz az eltünt füzőt felfedeznie.

Leontin kissé pirosan jelent meg s aggodalmasan burkolózott
csipke-kendőjébe, mintha nagyon fáznék. Különben tehetsége szerint
erősködött, hogy csak elszédült egy kicsit. De minél jobban
bizonyitgatta, hogy csak szédülés volt az egész, annál pirosabb lett, s
titokban annál gyilkosabb pillantásokat lövellt a szegény Mariskára.

Ez a kis esemény siettette elvonulásukat, s Biró már azt hitte, hogy
vitája Bellával örökre eldöntetlen fog maradni. De Oszkár egy élcze,
mely a hosszú asztalnál roppant derültséget keltett, eloszlatott végre
minden kétséget.

Az élcz az volt, hogy Oszkár mókázott aggodalommal fordult Ernőhöz és
igy szólt hozzá:

– Te, aztán elgyere ám holnap!

S kiderült, hogy Ernő urnak holnap lesz az esküvője Leontin
kisasszonynyal. Bella tehát jól okoskodott. A mátkapár utolsó sétája
volt az, a mely erre a – fényűzéssel éppen nem járó – vacsorára alkalmat
adott.

Birónak meg kellett adnia magát. Ha még ezután is maradt volna egy kis
kétsége, ezt is eloszlatta volna: maga Leontin kisasszony, a ki, mikor
fölkerekedtek, igy szólt a fekete bajuszos emberhez:

– Sóváry ur, kérem, adja a karját!

– Az »ur« nem rossz – suttogta Bella.


VII.

Vagy két hétig nagyon sokat emlegették Leontint és Sóváry urat. Egész
regényeket faragtak róluk, s versenyeztek, ki tudja a kicsiny jelekből,
meg az elejtett szavakból helyesebben találgatni az igazságot, vagy
legalább is a valószinűt.

És aztán, később is, a hányszor csak a városligetben sétáltak, mindig
eszükbe jutott: vajjon hol, merre járnak Sóváry ur és Leontin, vajjon
nem gondolnak-e rá mézes heteikben, hogy valamikor még egyszer
fölkeressék azt a furcsa kis vendéglőt, a hol utóljára voltak együtt,
mint vőlegény és menyasszony?!… Játékot űztek ezzel a két névvel; és
gyakran fejezték be apró vitáikat a Sóváry urra és Leontinra való döntő
hivatkozással:

– Sóváry ur már szót fogadott volna!

– Leontin csak hallgat és szeret, mint Cordélia!

Szóval nevettek, hogy ha róluk volt szó.

Pedig Sóváry ur és Leontin, tudtukon kivül, Birónak komoly szolgálatot
tettek.

Eszébe juttattak valamit, a mi különben talán soha se jutott volna
eszébe.

Eszébe juttatták, hogy idegen emberek csak olyanokat tudnak, ha tréfásan
is, igy foglalkoztatni, a kikre nézve a sok ember ujság; eszébe
juttatták, hogy Bellának nincsen társasága.

Eddig soha se gondolt rá, hogy az a zárkózott életmód, melyet
folytattak, valóságos remeteséghez kezd hasonlitani. Neki fel se tünt
ez, mert ő igy találta az életüket a legeslegszebbnek. Magáról itélt. És
kellett is neki a társaság! Nem volt senkije a feleségén kívül; nem volt
embere, a kihez csak valamennyire is vonzódott volna; Bella volt az
egész világa.

Örült, ha nem látott embert. Legalább nem volt, a ki kellemetlenkedjék
neki, s elvonja Bellától. Még csak az kellett volna neki, hogy a
Vezekényiek a nyakára járjanak! Mintha bizony nem sajnálta volna az
idejét még a munkától is!

De éppen az volt a bökkenő, hogy az idejét meg kellett osztania, és csak
félig lehetett a feleségéé. Ez olyan kényszerüség, a melybe a legtöbb
férfinak bele kell nyugodnia. A tapasztalás azt mutatja, hogy bele is
nyugosznak, és sokkal könnyebben, mint az asszonyok gondolták. De Biró
nem vette ilyen könnyen a dolgot; igaz, hogy neki két ember idejét
kellett a munkának áldoznia. Hanem ezen nem lehetett változtatni; ehhez
csak alkalmazkodni lehetett.

Eddig, ha neki magának valóságos önfeláldozás volt is a munkában való
kitartás, arra rá se gondolt, hogy az ő tulságos elfoglaltsága Bellának
is nagyon terhére lehet. De mióta a Leontinról és Sóváry urról
rögtönzött kis regény, mely Bellát annyira mulattatta, szeget ütött a
fejébe, mióta azt kezdte képzelni, hogy ez az ártatlan mulatság nem
jelenthet egyebet, mint a társaság után való – meglehet öntudatlan –
vágyódást: azóta gyakran furdalta az a kérdés, vajjon nem kegyes
szinlelés-e, ha Bella úgy mutatja, mintha soha se kivánkoznék sehová,
semminő társaságba; vajjon felesége, szinte tudtán kívül, nem hoz-e érte
a fiatalságához képest igen nagy áldozatot; s vajjon nem a
legképtelenebb, nem a legvadabb önzés-e, hogy ha Bellát minden
lemondásért, minden nélkülözésért, minden áldozatért, mindössze egy
szerelmes férjjel akarja kárpótolni?!

– Meglehet – tünődött Biró a robotja közben – meglehet, hogy a szerelem
mindent pótol, de talán jobb, ha nem kell mindent pótolnia. És, ha
meggondolom, van valami állatias abban a szegényember-felfogásban, a
melybe már-már belesüppedtem, hogy: minden jól van, ha nem szenved – az
»asszony«. Bellában az »asszony« bizonyára nyugton van, mint egy
gyermek, a kinek fogalma sincs róla, hogy nélkülözések is vannak a
világon. De az én feleségem nemcsak asszony, hanem végtelenül gyöngéd,
finom lélek is, és kérdés, vajjon ennek a még harmatos, ifju léleknek az
ábrándjait megvalósitják-e az én örökkön egyforma szerelmes szavaim, s a
robottól fáradt, megalázkodó, elaljasult, ábránd- és reménység-vesztett,
kopasz lelkem?!… Fájdalom, meglehet, hogy _nem_, s fájdalom, ez a lélek,
melynek mélységeibe nem láthatok be, olyan jóságos is, hogy talán csak
áltat…

Elgondolta, hogy az az idő, melyben a munka egészen elvonja Bellától,
szegény emberek viszonyaihoz képest is nagyon sok, tulságosan sok. Igaz,
hogy Bellát valamennyire elfoglalják háziasszonyi gondjai is, de ez
csekélység. Igaz, hogy a munkája nagyobb részét otthon végzi, s Bellát
legalább sokáig nem hagyja magára. De mig a munkának ezek a kedvesebb
órái, melyekben Bella ott olvasgatott vagy zongorázott az oldala
mellett, ő rá nézve nem voltak valami sajátos varázs és gyönyörüség
nélkül, mindig kérdés maradt előtte, hogy: ezalatt Bella nem
unatkozik-e, annál kegyetlenebbül, mert – soha se panaszkodik?! Igaz,
hogy Gabriella, Terka, sőt Margit is minduntalan ott voltak, hogy
földeritsék a Bella magános óráit, de vajjon ezzel a kicsiny körrel
beéri-e egy olyan ifju lélek, melynek a nem ismert világokról még csak
szép álmai vannak, mely minden ismeretlent ragyogónak képzel?!…

Volt egy megnyugtató gondolata is. Remélte – és sok jel növelte a
reménységét – hogy Bellának nemsokára lesz egy nagy elfoglaltsága: egy
olyan nagy elfoglaltsága, mely igazán mindent pótol s mely nemcsak
mindent pótol, de mindent el is felejtet, a legnagyobb elfoglaltság,
melyet a kegyes természet egy női lénynek szánhat. Ez a reménység valami
ismeretlen, mélységes, csodás boldogsággal töltötte el a szivét. De ez
se oszlatta el egészen a gondját. »Hát addig?!« – kérdezte magától. Nem
tudta mért, de valami kétségbeesetten tiltakozott benne arra a
gondolatra, hogy a felesége a lemondásnak éljen, ha csak hónapokig is.

És minél tovább nézett farkasszemet ezzel a gonddal, annál erősebbé vált
benne a meggyőződés, hogy a felesége csak lemondással gondolhat az
ismeretlen világokra, vagy legalább egy nagyobb társaság apró örömeire,
melyek derüs képei gyermekkorából, mint kedves s a távolságban egyre
szebbülő emlékek maradtak meg a lelkében.

– Persze, – izgatta magát – ha én könnyen bele törődöm a remeteségbe, az
csak természetes. Az olyan ember, a ki megcsalódott mindenben és
mindenkiben, még a maga erejében is, a ki az idegen világokban nem
látott egyebet, csak csatamezőket, a hol hiénák marakodnak holttetemek
körül, a ki néhány éhes, elszánt farkason kívül nem talál senkit, a kit
barátjának nevezhetne, az ilyen ember ugyan könnyű szerrel
belenyugodhatik, hogy meghúzza magát egy kis fészekben, mely az egyetlen
kedves hely előtte a világon. De a másiknak, a ki azt a világot odakünn
még tündér-vidéknek képzeli, hogyne volna kedve kinézni a fészekből, a
hol oly sokszor marad egyedül?!…

Ha, mint a mesék hőseinek, csak intenie kellett volna, hogy a kivánsága
teljesedjék, már régen megszerezte volna feleségének az előkelő lelkek
legkedvesebb szórakozását, azt az örömet, melyet Madame Récamier olyan
nagyra becsült.

De társaságot nem lehet mesterségesen csinálni; különösen ha az ember
szegény ember. A szegény ember úgy van ezzel, mint a legtöbb szegény
leány a házassággal: jóformán csak azok közül válogathat, a kik nem
méltók hozzá, s a kikhez le kell ereszkednie.

Birónak tehát nem lehetett más gondolata, mint, hogy a hiányzó
társaságért úgy kárpótolja a feleségét, a hogyan tudja. A fejébe vette,
hogy elviszi a szinházakba, a hangversenyekbe, mindenüvé, a hol
szórakozhatik. Azt akarta, hogy úgy öltözködjék, mint a jólétben élő
asszonyok, s minduntalan ajándékokkal került haza, melyeket aztán Bella
szépen visszaküldözgetett a boltba, apró leszámitások mellett. Egy nap
se jött haza virág nélkül, s folyton törte a fejét, minő meglepetéseket
találhatna ki, a melyeket Bellának, akarva, nem akarva, el kellene
fogadnia?

Adósságokat csinált, abban a vak, de biztos meggyőződésben, hogy ezeket
már nemsokára meg fogja fizetni. Annak, a ki el van szánva minden
dologra, a ki fáradhatatlan a munkában, végre is ki kell küzdenie
annyit, hogy az apró nyomorúságok ne rántsák az örvénybe.

Adósságokat csinált nyakra-főre, s Bellának azt hazudta, hogy váratlan
keresményhez jutott, hogy megkapta valami régi munkadiját, hogy
felemelték a fizetését. S valami ösztön azt sugta neki, hogy jól
cselekszik.

Bellának valóságos feladat volt, hogy visszatartsa a legesztelenebb
pazarlástól, de Bella meg tudta találni a módját, hogy a nagyobb
őrültségektől mégis megóvja. Nem győzött bizonykodni, hogy a
hangversenyek rá nézve tűrhetetlenek, erősködött, hogy a legujabb divat
ocsmány, hogy a drága szabó ügyetlen, s nem ért a mesterségéhez,
elhitette vele, hogy a szinházban nem talál semmi, de semmi élvezetet, s
mindig be tudta bizonyitani, hogy a váratlan meglepetésnek nem tudja
hasznát venni. Csalták egymást. Tudták, hogy csalják egymást. És
boldogan, mélységes hálával és mélységes szerelemmel néztek egymás
szemébe.


VIII.

Szent Ambrus, a zenélő püspök, a kit ragyogó tehetségei és a jó ég tudja
miféle tapasztalatok a házasság rejtelmeinek legnagyobb filozófusává
tettek, Szent Ambrus, a földi harmóniák tudósa s a mennyei harmóniák
bölcsésze, az Énekek énekének magyarázatában élénk szinekkel irja le,
hogyan játszik a Sponsus a Sponsával szembekötősdit. Hogyan távozik el,
csakhogy visszatérjen, hogyan búvik majd ide, majd amoda, csakhogy
megtalálják, hogyan ragadja ki magát a kedves karokból, csakhogy annál
tüzesebben várják, s hogyan megy önkéntes, rövid számkivetésekbe,
csakhogy a nélkülözés annál kivánatosabbá tegye a boldogságát.

A tudós szent tehát, a kinek irásaiban Buddha papja vagy a neo-paganista
művész épp annyi gyönyörüséget találhat, mint az ájtatos keresztény, úgy
látszik, abban a véleményben van, hogy a boldog házasságok titka – már
akár égiek ezek, akár földiek – a tudós, szinte túlfinomodottan számitó
idő-megosztásban áll. Szűkölködjél önként, korlátozzad a vágyaidat,
semmisülj meg a szándékos lemondásban, hogy élvezeted annál teljesebb,
lázad annál határtalanabb, vágyaid feltámadása annál tökéletesebb
legyen: ez a tanitás alaptétele. Látnivaló, hogy ez a kiválasztottak, a
nagyon okosak, a túlfinomodott idegű emberek, a főként élvezeteiknek élő
kiváltságosok hagyományos, örök élet-nézete. Azt mondhatnám, hogy a
zenélő szent s a _Gaga_ cselszövője közt, a ki minden földi örömet
megizlel s minden földi öröm után hidegvizzel ápolja magát – ki lehet
mutatni a szellemi kapcsot.

A mi festőnk nem volt a kiválasztottak közül való; paraszt vérből eredt.
És talán ezért, teljességgel nem volt a tudós szent nézetén.

Nem találta szükségét a vágyai gondozásának, ápolgatásának. A fenyvesek
közt nőtt fel, gyermekkorától fogva szabadon, észszerüen s hidegen élt,
mint egy pompás, egészséges állat; s ha talán valamely szellemi
baktériumok megrontották a gondolkozását, a szive teljesen rendben volt.

Az ilyen emberek, ha egyszer föltámad bennük az a szenvedély, mely
mindegyik között a legnagyobbszerü, s mely bennük egész teljességében él
(mert se ők maguk, se az őseik nem váltották fel aprópénzre): az ilyen
emberek nem látják semmi szükségét, hogy vágyaikkal gazdaságosan és
tudósan éljenek. Nem fogynak ki a vágyakból soha, s ha igen józanok, a
kiknek mindig a jövő a legelső gondolatuk, akkor a vágyaik kissé a
terhükre vannak.

Biró nem tartozott az igen józan emberek közé. Neki mindig a jelen volt
az első gondolata.

És a szenvedély e lángolása korszakában, mikor a vágy folyvást
megszállva tartotta, úgy találta, hogy ha van valami, a mi kissé terhére
van, ez: a kötelesség.

Igaz, hogy a kötelességből jókora rész jutott rá. Akkora elfoglaltsága
volt, mint más két dolgos embernek együtt véve. De azért mégis ujság
volt rá nézve ez az állapot. Azelőtt soha se szokott a munkától
húzódozni.

Mint az igás állatoknak, a vérében volt a munka. Az erős és nem
czivilizált fajoknak ebből a legbecsesebbik örökségéből annyit kapott, a
mennyi a szellemi munkásoknál a legnagyobb ritkaság. Soha se érezte
magát jól, hogyha agyon nem dolgozta magát; és még legreménytelenebb,
legelkeseredettebb óráiban sem fázott attól a gondolattól, hogy tovább
kell húznia igáját. Hiába volt minden csalódása, kiábrándulása,
elcsüggedése, hiába kérdezgette magától: »Minek?!… Mikor úgy sincs semmi
eredménye, semmi czélja?!…« – azért másnap csak folytatta, a hol
elhagyta.

Most történt meg vele legelőször, hogy kötelességének teljesitése igazán
a terhére volt. És most sem a fáradságot sajnálta, hanem az idejét.

Éveket adott volna az életéből, ha egy pár szabad órával többet
szerezhetett volna magának.

A lemondások közül, melyekre elszánta magát, csak azt az egyet találta
nehéznek, hogy le kellett mondania az ideje egy részéről is. Volt több
apró nélkülözése, a melyeket ráparancsolt magára, s a melyeket kiállani
nem került semmi áldozatába. Titokban lemondott azokról az aprólékos
élvezetekről, a melyek, ha szokásokká válnak, nagy zsarnokaink tudnak
lenni.

Lemondott a dohányzásról, meg az effélékről. Csak annyit dohányzott,
hogy Bellának éppen fel ne tünjék a dolog. S igy tett a többi kicsinyes
szokásával is; csak szinből tért vissza hozzájok egyszer-egyszer. De
ezeknek az apró nélkülözéseknek csak az örömét érezte. Oly könnyü volt
róluk lemondania, hogy a jutalom, melyet az áldozat magában hordott,
több volt, mint az érdem.

De az a másik áldozat, az a nagyobbik, melyet a kötelességnek vitt, ó,
az nehezére esett!

Eddig nem is tudta, hogy a kötelesség teljesitése milyen terhes is
lehet! Különösen, mialatt Bella ott ült mellette, mialatt érezte azt az
édes lehelletet… s a munka sürgette! Ó, be kegyetlen állapot volt híven
kitartani, be nehéz megállani, hogy mikor oda hajolt hozzá egy
vigasztaló és buzditó csókért, ne dobja pokolba az egész papirhalmazt,
hanem ott üljön csöndesen tovább, mig az órái letelnek. Megértette
Tantaluszt.

És Tantalusznak még könnyü volt. Tantaluszt eléggé megfékezte a szörnyü
Ananké, Tantalusznak nem kellett magamagát is fékeznie. De ő »ura« volt
minden elhatározásának. (Köszönte ezt a szabadságot!) Csak rajta állott,
hogy elvesse magától a kötelesség terhének egy részét; csak rajta
állott, hogy azt mondja Neki: »Szeressük egymást és nélkülözzünk
egymásért mindent, mint a szalmakunyhók hősei, hősnői!«

Sokan teszik ezt igy, a szegények közül; olyanok is, a kik azért még nem
szeretik egymást valami tulságosan…

De Biró nem igy értette a házasságot.

És ha nem szivesen »távozott el, hogy visszatérjen«, ha nem szivesen
»ragadta ki magát az ölelő karokból, hogy a viszontlátást annál inkább
várja s annál inkább várják«, azért megcselekedte.

Kész volt erre a legeslegnagyobb, erre az egyetlen igazi lemondásra is,
csakhogy olyan jelent és olyan jövőt szerezzen neki, a milyet csak
álmodhatott, a milyen emberi erőfeszitéssel csak elérhető volt.

Neki, a kit százszor jobban szeretett, mint magamagát, a kiért képes
lett volna mindenre, de mindenre. Neki, meg talán azoknak, a kik jönni
fognak.

A Végzet, mely a Természet akaratának csak végrehajtója és lassu eszü
szolgája, a Végzet lehet kegyetlen, igazságtalan, vak és buta, de a
Természet maga jóságos. És a Természet úgy rendelte, hogy semmi se
veszszen el, hogy minden megtérüljön, akár bünhödés- akár jutalomképpen.
Úgy rendelte, hogy legnagyobb önfeláldozásainkat a legédesebb örömöket
adó lelki gyönyörűségek jutalmazzák.

S Biró is kivette a részét ezekből a gyönyörüségekből.


IX.

A véletlen úgy kivánta, hogy ezek a gyönyörüségek mindig akkor
jelenjenek meg a vigasztalására, mikor az apró balsikerek s
megcsalódások ujra meg ujra ellankasztották.

Az ősz egy ujabb kudarczot tartogatott számára. Már majdnem elbizta
magát. Abban kezdett reménykedni, hogy mivel az őszi kiállitáson csak
silányságokkal kellett versenyeznie, az ő hat-nyolcz képe közül
valamelyik mégis csak megszerez egy szerényebb pályadijat. S ha igen, ez
egy esztendőre némi jobblétet jelentene neki.

– Ugyan miért ne érhetném el a sikernek ezt a parányát?! – izgatta
magát. – Ha a tehetségem oly szerencsétlenül »előkelő« is, hogy a komoly
sikerekben nem lehet részem, mert a sekélyes izlésü, az itélni nem tudó
tömeg soha se értheti meg, hogy mi a munkámban a becses, a művészien
megalkotott, a mélyen igaz, a szép: a munkásságommal, a szorgalmammal
csak elérhetek annyit, mint a művészet akármelyik napszámosa?! Isten
látja a lelkemet, milyen szent félelemmel borulok le a gígászok, sőt
minden igaz tehetség előtt is: de hisz ezek a képek, a melyek az
enyéimmel versenyeznek, kontár mázolások! Ám legyen, hogy az enyéim se
sikerültek úgy, a minőknek álmodtam őket, de ha a fejem még rendben van,
s az általános vakság még nem ragadt el rám is, az enyimeket legalább
meg lehet nézni. S aztán, hiszen nem is a közönségre feljebbezek velök,
a melynek, úgy látszik, még tévedésből se kellek, hanem a dologhoz
értőkre, a kik közt végre mégis csak vannak lelkiismeretes és jó szemü
emberek is?!…

S akármilyen szégyenletes is a vak bizakodás, megint bizni kezdett a
jobb jövőben. Pandora ilyen hóbortosokká tett bennünket egy szálig.

Összeválogatta mindazokat a jobb képeit, melyeket még sehol se állitott
ki, sietett bevégezni a félig elkészülteket, s aztán útnak inditotta az
egész bagázsiát. Nem bánja, nevessék ki. De mégis tesz egy utolsó
kisérletet – biztosra vehetjük, hogy nem a legutolsót – mégis csak
megostromolja ujra a szeszélyes Közvéleményt, mely, hogy ura embereknek
és isteneknek, Offenbachból tudjuk.

A kiállitás megnyilt, de Biró nem sokat lábatlankodott a tárlaton. Nem
akart találkozni a pályatársaival. Soha se mondott rosszat róluk, se a
szemükbe, se a hátuk megett, de arra se érzett hajlandóságot, hogy az
udvarias kritikai szólamok czukros manduláival kinálgassa őket, köteles
viszonzásképpen, mikor nem gondolt róluk semmi kedveset. Aztán meg nem
találta magához méltónak, hogy részt vegyen a szokásos
közhangulat-csinálásban, melyben mindenki úgy védi a maga érdekét, a
hogy tudja. Kisebbiteni ezt, kifigurázni azt, sajnálni az egyiket,
temetni a másikat, csak azért, hogy észre vétessük magunkat, hogy
harsány életjelekkel vonjuk a figyelmet a tulajdon kis hitványságainkra:
– ez a mulatság őt nem csábitotta.

De ha Mahomet nem ment a hegyhez: a hegy megmozdult és hivatta
Mahometet.

Egy szép nap levelet kapott a jury egyik tagjától, a ki valaha
iskolatársa volt s a müncheni szép napokban a legjobb emberei közé
tartozott. A levéliró egyszerüen arra kérte, hogy látogatná meg és
mennél hamarább.

Világos, hogy a képei sorsáról lesz szó. Hogyne engedett volna tehát a
meghívásnak!

Elment. Pedig megkimélhette volna magát egy szelid megaláztatástól.

A jury-tag nagyon barátságosan fogadta. Ugyanazon a hangon szólt, a
melyen a régi időkben.

– Szivességet akarok neked tenni, ámbár nem tudom, hogyan fogadod. De ha
nem tetszenék az, a mit mondani akarok, vedd úgy, mintha semmit se
mondtam volna.

Látnivaló volt, hogy a szivességben nem lesz köszönet.

– Kérlek. Nagyon lekötelezel – szólt Biró.

– Tudod, az egész csak barátságos figyelmeztetés akar lenni. Valahogy
azt ne képzeld, hogy a többiek nevében beszélek.

– Ó, meg vagyok győződve, hogy jó indulattal vagy irántam.

– Mondd, hogy meleg barátsággal, mint régen, mint mindig. Különben a
többiek is. És éppen ez a meleg barátság késztet arra, hogy jóelőre
tájékoztassalak a felől, hogy minő a hangulat veled szemben. Tudom, hogy
felénk se nézel, a mit különben, mellesleg szólva, nagyon rosszul téssz;
s azért, úgy gondoltam, barátaid kötelessége, hogy gondoljanak egy kissé
az érdekeiddel, ha te már éppenséggel nem törődöl velök.

– Köszönöm. Nagyon szives vagy.

– Tartok tőle, hogy a figyelmeztetésemet zokon fogod venni. Engedd meg
előre megjegyeznem, hogy ebben az esetben nem volna igazad. Mert, a mint
beláthatod, nekünk semmi érdekünk sincs a dologban, s tisztán csak a
barátság beszél belőlem.

– El tudom képzelni, s azért kérlek, hagyd el a hosszas bevezetést, s
tedd meg az igért szivességet. Könnyü kitalálnom, hogy az ujság, melyet
mondani fogsz, nem valami kellemes, de meggyőződhetel róla, hogy hozzá
szoktam már az ilyen ujságokhoz, s nem bántanak többé.

– Annál jobb. Tehát arra akarlak kérni, vond vissza az _Eliézer_t, s ne
végy részt a nagy pályázatban.

– Ez az egész? Nagyon szivesen. Úgy se voltak valami vakmerő
reménységeim, hogy a nagy dij az én ölembe fog pottyanni. Köszönöm a
tanácsodat; igazán jobb nem pályáznom, mint kitennem magamat a biztos
bukásnak.

– Nagyon örülök, hogy ilyen könnyen meg tudtalak nyerni. Azt hittem, nem
foglak egyhamar meggyőzni. Igazán örülök. Hiába, mindig bebizonyul, hogy
csak a valódi jelesek képesek arra, hogy magukat is meg tudják birálni.
Látod, nagyon észszerü, nagyon helyes, ha megfogadod a szavamat. Mert a
nagy dijra éppen semmi kilátásod. Neked elárulhatom, hogy a nagy dijat
Vezekényinek fogjuk kiadni…

– Mi a tatár? Vezekényinek?

– Persze, te ezt érthetetlennek találod. Én többet mondok, én azt
mondom, hogy ez képtelenség, valóságos botrány. De, látod, barátom, ez a
közvélemény nyomása. Hiába gondolkozunk máskép, egészen máskép, a
közönséggel nem lehet kikötni. Végre is, szándékos botránykeresésnek, a
közvélemény megcsúfolásának tekintené az egész világ, ha másként
határoznánk. A _Tinike első bálja_ hallatlan furóret csinált. Az emberek
bolondulnak érte. Különben, azt meg kell vallani, hogy van a képen egy
igen jó alak, a szabó. A szabó élethű.

– A szabó pompás.

– Határozottan a legjobb kép, a melyet eddig festett. Persze, ez vásári
munka és nem művészet. De hiába, a mi közönségünk, fájdalom, még nem
eléggé fejlett izlésü. Ugyan mondd, kérlek, ki venné észre a te képednek
mesterségbeli finomságait, ki venné észre a kompoziczió egyszerűségét és
nemességét…

– Ne beszéljünk az én képemről. Az már vissza van vonva.

– De beszéljünk róla! A te képed igazán elsőrangu. A Rebecca csodás
szép, az Eliézeren olyan a bibliai hangulat, hogy modern képen nem tudom
a párját, a tájkép, a tájkép pedig egyszerűen remek.

– Ó, kérlek…

– Éppen azért meg akartunk kimélni attól, hogy ilyen képpel kénytelen
légy megbukni egy Vezekényivel szemben. Mi mindnyájan meleg barátsággal
vagyunk irántad…

– Nagyon köszönöm, igazán leköteleztél. Tehát _Eliézer_t már
visszavontam. De bocsáss meg, mert a feleségem vár…

– Csak még egy pár perczre kérlek, mert még nem végeztem be, a mit
mondani akartam. Igazán, kissé hamis helyzetben vagyok veled szemben. De
te olyan okos és a viszonyokkal számolni tudó ember vagy, hogy veled
szemben nem kerülgetem a dolgot. A Wiese-dijról van szó…

– Visszavonjam a _Pünköst_öt is?

– Igen, erre gondoltunk. Látod, a Wiese-dijat már nem vehetjük el
Bartától. Negyedszer buknék el, s elég baj neki, hogy a nagy dijtól
elütjük; kénytelenek vagyunk a Wiesé-vel szúrni ki a szemét. Tudod,
Barta veszedelmes ember; az ilyennek legjobb a száját betömni.

– Persze, hogy be kell tömni a száját.

– Örülök, hogy egy véleményen vagy velem. De ez még nem minden.
Elképzelheted, hogy a Bárándi-dijra már a te _Favágó_d az egyetlen
számbavehető pályázó. De ez a dij nem méltó hozzád.

– Megelégedném én azzal is.

– Mi úgy gondoltuk, hogy az első kitüntetésnek, melyben részesitünk,
méltónak kell lennie a te nagy tehetségedhez. Nem tehetjük nevetségessé
magunkat azzal, hogy ilyen silány dijat itéljünk neked, ugyanakkor,
mikor a nagy dijat egy Vezekényinek adjuk. S azért arra kérlek, vond
vissza a _Favágó_t is. Azt határoztuk ugyanis, hogy a Bárándi-dijat
Lakatosnak adjuk, végső kielégitéskép; s aztán a jövő esztendei nagy
dijnál gondolunk rád.

– Rendkivül szivesek vagytok.

– A mit tehetünk, barátom, a mit tehetünk. Tehát megegyeztünk, ugy-e?
Visszavonod a pályaműveidet?

– Természetesen. Hanem, hallod, ne vonjam vissza a többieket is?

– Ugyan mért vonnád vissza? Nem fognak ártani azok a hirnevednek. És
meglehet, még vevőre is találsz velök. Mai napság minden megtörténhetik.
Uj, pezsgő életre viradtunk; a jövő sikerei beláthatatlanok. Hidd el,
minden megtörténhetik. Azok a vásznak, melyek a legnagyobb feltünést
keltik, sokszor a nyakunkon maradnak; más, szerényebb képek meg szépen
lábra kelnek.

– Igazad van. Maga a reménység is megér valamit.

– Persze. De ha ez nem sikerülne is, ne törődjél vele. Gondoltunk mi a
te anyagi érdekeidre is.

– Ugyan?

– Magától értődik. Méltányos, hogy ne várakoztassunk meg egy egész
esztendeig, minden támogatás nélkül. Végre, neked is élned kell. Ha
tehát akarod, kieszközöljük részedre a Bartsch-féle ösztöndijat. Igaz
ugyan, hogy ettől az ösztöndijtól bátran éhen halhatsz. De ez is valami.

– Persze, hogy valami.

– E szerint elfogadod?

– Köszönöm, nem. Nincsen rá jogczimem.

– No igen, mert ez az ösztöndij pályakezdők számára van alapitva, s te
már nem vagy az. De, soha se aggódjál, okkal-móddal mindent ki lehet
csinálni.

– Nem, köszönöm, ne fáradjatok. Nem vagyok olyan rossz viszonyok között,
hogy érdemes volna hegyeket mozgatni meg érte.

– Igazán?! Nagyon örülök rajta. Annyival inkább, mert ha el találtad
volna fogadni, a kis Bertalannak már csakugyan nem tudtunk volna mit
adni.

– Látod! Eszközöljétek ki tehát a kis Bertalannak.

– Mindenesetre úgy lesz a legjobb. Szegény fiú, annyit jár utána!… De
igazán nem neheztelsz, ha igy intézkedünk?!…

– Hidd el, soha se gondoltam volna erre az ösztöndijra.

– Ez derék. És nem veszed zokon a figyelmeztetésemet?

– Sőt nagyon köszönöm, hogy megóvtál a nyilvános kudarcztól. Hanem most
már igazán megyek.

A jury-tag kikisérte Birót az előszobába, s azzal búcsúzott el tőle,
hogy:

– Hiába, te csak megmaradtál a régi jó czimborának!

Melegen szorongatta a kezét, s aztán elváltak.

Birót nagyon leverte s egy kissé fel is lázitotta ez a sok szivesség.

Iskolás ösztöndijat ajánlanak neki, akkor, mikor ereje teljességében,
tehetségének a legjava erejében érzi, tudja magát! Megalázó jóakarattal,
vállveregetve szólnak hozzá, akkor, mikor a tehetetlen középszerüség, a
vásáros had, a csepürágó népség diadalmaskodik! Úgy bánnak vele, mint a
szánalom morzsáit leső éhes, elzüllött haddal, vele, az egykori kitünő
növendékkel, a kinek mindenki fényes jövőt jósolt, valamennyi mester
kitüntetett kegyeltjével, az aligmult pünkösti királyával! És kik? A
rossz iskolások, a régi irigyek, a kik soha se tudták megbocsátani neki,
hogy valaha szives volt hozzájok, mint a felszabadult jobbágy nem bocsát
meg soha a grófnak, a ki emberséggel bánt vele.

– Eh, úgy látszik, csakugyan nem volt tehetségem soha, s valójában épp
olyan semmi vagyok, mint a többi! Pedig, Szent Kleofásra, az elzüllöttek
pátrónusára!… úgy tetszik, mintha az _Eliézer_ben mégis volnának egyes
csinos részletek!… Hanem, ez valószinüleg csak önáltatás. Régi dolog,
hogy minden nagyon közönséges ember kivételnek, okosnak és lángelmének
hiszi magát. Csak azt szeretném tudni, vajjon az igazi, a kétségtelen
nagyok, ellenkezőleg, hülyéknek képzelték-e magukat?!…


X.

Fáradtan, csüggedten ért haza. Olyan lankadt volt, mint már egy esztendő
óta soha. S hiába igyekezett derült arczot mutatni, Bella észrevette
rajta a változást.

– Valami bajod van? Kellemetlenség ért?

De nem vallott. Elnevette magát, s azt felelte:

– Dehogy! Az történt velem, hogy nem fogadtam el egy kitüntetést, a
melyet felajánlottak. De mi tehetjük, ugy-e?

– Persze, hogy tehetjük! – szólt Bella büszkén.

A kedves, imádott arcznak a látása, az édes otthon, az ismerős világ,
mely mintha csupa eleven jóbarátból állana, visszaszerezték Biró
jókedvét, úgy hogy sikerült Bellát teljesen megnyugtatnia.

De a lankadtságát nem oszlatták el. Előtte való éjszaka megint nem
aludt, s az előbbi jelenet sem volt arra való, hogy valami különösen
éleszsze a munkálkodó kedvét. Érezte, hogy az nap már sehogy se fog
menni a munka.

Ledőlt a divánra, hogy valamennyire kipihenje magát, s visszaszerezze
lelkének a rugalmasságát. És alig tette le a fejét, már aludt.

Egy óra mulva, mikor fölébredt, ismét oly frissnek, oly munkabirónak
érezte magát, mintha az átvirrasztott éjszaka s az átboszankodott
délelőtt mind csak álom lett volna.

Hanem azért nem mozdult; még csak a szemét se nyitotta ki. Hallotta,
hogy Bella majdnem teljesen nesztelenül, lábujjhegyen járkál körülötte,
s úgy iparkodik a déli öltözködését végezni, hogy őt fel ne ébreszsze.

Ez a jelenet egészen uj volt előtte, s egyszerre megtetszett neki. Hogy
végre valaki aggódva jár körülötte, s óvja a légytől, félti a szellőtől!

És ez a valaki ő, a kinek egy csókjáról nem mondana le az egész
halhatatlanságért!

Hát nem gyerekség, nem ostobaság ehhez képest minden kellemetlenség,
minden gond, minden megpróbáltatás?!

Ravaszul úgy tettette, mintha még most is aludnék, s leste, nem veheti-e
hasznát ennek a játéknak?

Bella, mikor elkészült a toalettjével, óvatosan oda ment a divánhoz, s
Biró hallotta, a mint megállott előtte.

Aztán vigyázva lehajlott hozzá s megcsókolta, gyöngéden, szinte félve, a
hogy’ egy alvó gyermeket szokás megcsókolni.

Biró már kitárta a karjait, hogy magához ölelje, de hirtelen mást
gondolt.

A csók az egyetlen dolog a világon, a mit jobb kapni, mint adni;
legalább jóravaló emberek igy szoktak gondolkozni, s Biró többnyire
ezeknek a véleményén volt.

Szeretett volna még egy párat ezekből a viszonzás reménye nélkül adott
csókokból s föltette magában, hogy egy pillanatig még vár…

Hanem éppen a reménységeknek ebben a kedves pillanatában, kivülről
ajtónyitás hallatszott. Valaki belépett a szomszéd, nagy szobába, s
Bella kisietett, mielőtt Biró a fölébredés nagy jelenetét eljátszhatta
volna.

Aztán a Terka és a Margit hangját hallotta, majd a Bella »csitt«-jét, s
tisztán megértette, hogy a felesége rászólt a vendégeire:

– Csitt! Ne lármázzatok, mert a kis uram alszik!

Aztán halkabban kezdtek beszélgetni, s Biró egy darabig nem hallotta,
hogy mit mondanak. Csak egy-egy szó hallatszott érthetően, de ezekből
azt sem tudta kivenni, hogy miről folyik a nagy értekezés.

Végre ismét meghallotta feleségének egy mondatát, s ez a pár szó
felköltötte a kiváncsiságát.

– Ó, van nekünk mindenünk! – szólt Bella kevélyen. – Hála Istennek, nem
látunk szükséget semmiben!…

Birót, a kinek a gondolatai ebben a pillanatban távol jártak minden
fenhéjázástól, ez a váratlan, gyermekies dicsekvés annyira földeritette,
hogy jókedvében egy éppen nem férfias lépésre vetemedett. Fölkelt, az
ajtóhoz ment, s elkezdett hallgatózni.

Még innen se vehette ki tisztán minden szavukat; a társalgásból csak
egyes foszlányok hatoltak el hozzá. De az a kevés is, a mit hallott,
megérdemelte, hogy elkövesse érte ezt a kis alattomosságot.

Pedig semmiségekről beszéltek. És Birót mégis nagyon érdekelte a dolog.

– Ha szépen megkéri – szólt Margit – meg fogja tenni, bizonyos vagyok
benne.

– Csakhogy nem kérem meg – felelt Bella. – Mert ő azt mondta, hogy a
lóverseny nem polgári asszonyoknak való mulatság. A kis tribűnre nem
lehet menni, mert ott iszonyú a tolongás, a nagyra pedig nem igen jár
más, csak nagyúri hölgyek, meg olyanok, a kik egy cseppet se
nagyúriasak. Végre is, én nem magyarázhatom meg nektek a dolgot… elég az
hozzá, tegyetek le róla.

– Ó, a számtisztné azt mondta, hogy…

Ezt az ellenvetést Terka tette.

– Az én uram azt jobban tudja, mint a számtisztné – szólt Bella végtelen
felsőbbséggel. – Ne is beszéljetek többet erről.

A Margit feleletét Biró már nem tudta megérteni. De észrevette, hogy
áttértek valami más beszédtárgyra, mert ezután már nem a vitatkozás
hangján beszéltek.

Aztán ismét meghallotta egyes mondataikat. Kivette, hogy mindenféle apró
hiábavalóságról suttognak, vigyázva, hogy fel ne költsék. Valójában,
mind ez a sok kicsinyesség nem igen érdekelte; de annál jobban érdekelte
az a hang, a melyen Bella itéleteit kihirdette.

Bellának minden harmadik szava ilyenformán hangzott:

– Az nem úgy van, mert nekem az uram elmondta, hogy egészen máskép
szokott lenni a dolog.

Vagy:

– Ti azt nem tudjátok. De én tudom, mert az uram elmagyarázta, hogy igy
kell lennie.

Vagy ismét:

– Az én uram jobban ismeri a világot, mint akárki. Ó, ő nagyon sokat
utazott, és látott mindent, a mit látni lehet.

És volt egy megszokott szava, a melylyel kizárt minden ellentmondást:

– Az uram mondta.

Az ura bölcs volt, az ura döntött minden vitás dologban, az ura itélt
legfelsőbb helyen az előkelő szokások és az izlés kérdéseiben, az ura
szava határozta meg a toalettek értékét, az ura csalhatatlan volt, mint
a római pápa, az ura rendelkezett, mint egy király, az ura volt a
legfőbb biró, a legnagyobb tudós, a legnagyobb művész, a legnemesebb
gavallér, a lovagok disze-virága, a nagy mogul, a Dalai Láma.

És minden ellenvetést széttiport az urára való egyszerü hivatkozással.

A hallgatózó ember elfelejtette minden keserűségét, gondját, csalódását.
A szive szinültig tele volt tiszta boldogsággal.

Mint egy kis gyerek, úgy örült ezeknek a naivságoknak.

Bánta is már a nagy dijat, a Wiese-t, meg a világ valamennyi diját!
Bellának egy pár szava kárpótolta minden kudarczáért.

A kiállitásról beszéltek.

– Hát most már láttátok, ugy-e, hogy az én uram nem olyan közönséges
rajztanár, mint a többiek, szegények?!… Ugy-e nem akartátok elhinni,
mikor mondtam nektek, hogy az ő képei többet érnek, mint az egész
kiállitás?!… _Most_ beszéljetek, ha annyira szerettek birálgatni!…

Biró mosolyogva hallgatta ezeket a gyerekségeket. Mosolygott, hanem
azért egy könnycsepp szökött a a szemébe.


XI.

Néhány nap mulva egy uj fölfedezést tett, mely talán még jobban
meghatotta, mint az a beszélgetés, a melyet meglesett.

Pedig az, a mire véletlenül rábukkant, meglehetősen prózai dolog volt.
Egy füzetke, tele irva sűrű, szeszélyesen kacskaringós betükkel, az
ismert kedves szarkalábakkal.

És ez a füzetke nem is tartalmazott afféle kedves ömlengéseket, a
minőket gyakran irnak össze a nevelőintézetek bájos növendékei, vagy
költői lelkületü, ábrándozásra hajló fiatal asszonykák. Nem volt napló,
se szemenszedett szép mondások, vagy költői sorok gyüjteménye;
általában, nem tartozott ama dolgok közé, a melyeknek bárminemü köze
lehet a költészethez.

Ebben a füzetkében igen gyakorlati dolgok voltak; még pedig nem is
kevés, mert a szarkalábak még az utolsó lapot is betöltötték.

A boritékára az volt irva, hogy: »Biró Bella szakácskönyve«.

Az eredetit Bella Vandától kérte kölcsön. Olyankor, mikor a férje nem
volt otthon, s a házi dolgai nem foglalták el, a gazdasszonyság e
vezérkönyvéből kiirta magának a leghasznosabb tanácsokat, hogy
lassankint pótolja a Sacré-Coeurbeli nevelés apró hiányait. Különben az
eredetit is, a másolatot is, nagyban dugdosta a férje elől, s az
elfelejtett bűnjelt Biró a díván nagy párnája alatt fedezte fel, a hová
Bella bizonyára meglepetésében rejtette, hogy aztán szépen
megfeledkezzék róla.

Biró éppen egyedül volt, mikor véletlenül ráakadt erre a különös
irodalmi műre. És meglepetésében nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson:

– Ó, Miss Illandudno, ó, amerikai dollárkirálynék, hova lettetek?!… De
még jó, hogy eltüntetek a gyermek-álmok ködébe, mert ennek a
szakácskönyvnek a láttára el kellene sorvadnotok a csalódástól és a
szégyentől! Hová lettetek, ó éden arany-álmai, hová lettetek, költészet,
délibábok, mesés reménységek! Ó, hogy mind ennek egy szakácskönyvben
kell végződnie!

De hiába csúfolódott a már jelképpé kinevezett Miss Illandudno-val,
azért valójában nagyon komoly maradt.

Hamarjában nem tudta volna megmondani: mi hatotta meg olyan mélyen, hogy
a csúfolódó hajlamaival kellett védekeznie az ellágyulás ellen?! Az a
lemondás-e, melynek ez a prózai füzet olyan ékesen szóló tanúsága volt?
Annak a látása-e, hogy Bella milyen lelkiismeretesen látott hozzá ahhoz,
a mit gyermekies gondolkozása kötelességül tüntetett fel előtte? Annak
bizonysága-e, hogy mily buzgalommal igyekszik kis felesége viszonyaikhoz
alkalmazkodni, részét a munkából kivenni s neki kedvére tenni?! Vagy az,
hogy a minden pazarlásra hajlandó kis teremtés nem sajnálta a fáradságos
munkát, s nem a dologra termett szép kezét ugyancsak elgyötörte, csak
hogy megtakaritson egy parányi költséget?! Vagy az, hogy dugdosta előle
ezt a kis önfeláldozást?! Vagy talán ez a két szó, ez az uj név, mely
olyan sokat mondott?!

Mindegy. Annyi bizonyos, hogy meg volt indulva, ha nem is tudta, hogy
miért?!


XII.

Egy idő óta gyakran volt szó közöttük egy bizonyos Palikáról, a ki nem
létezett.

Palikának majd ez, majd amaz kellett. Palika úgy követelte, hogy ez igy,
vagy amúgy legyen. Palika, bár nem mutatkozott, egyszerre csak
rendelkezni kezdett a házban.

Birót ez arra inditotta, hogy ismét töröljön egy órát az alvás idejéből
(másunnan már nem törölhetett) s naponkint egy órára sétálni vigye a
feleségét, a mint hogy ezt ilyenkor egy tisztességes férj se szokta
elmulasztani.

Ezeken a sétákon is mindig csak ama bizonyos Palikáról volt szó.

Ha Palika megjön, akkor igy és úgy lesz. Ha Palika megérkezik, akkor az
egész lakást másként kell rendezni. Palika nem szerette se a hideget, se
a meleget; Palika nem szerette se a sötétet, se a világosat; Palika igen
kényesnek igérkezett.

És rengeteg, vég nélkül való vitatkozások eredtek meg a hires Palikáról.
Csodálatosképpen egyikük se unta meg ezeket a vitákat.

Legelőször is: hátha Palika leány talál lenni?!

Bella hevesen kikelt ez ellen a gyanusitás ellen. Ha őt hallotta az
ember, azt kellett hinni, hogy Palika mindjárt egy kis bajuszkával, és
három csillagos arany gallérkában fog a nyilvánosság előtt megjelenni.

Aztán nagy port vert fel az a kérdés is, hogy vajjon Palika csakugyan
Palika lesz-e?

Bella igen prózainak találta ezt a nevet. Ő sokkal regényesebb, sokkal
szebb nevet szánt Palikának. Ugy találta, hogy Palikát inkább Raoul-nak,
Gaston-nak, vagy Gontran-nak kell nevezni, avagy a legrosszabb esetben
Aladárnak, Elemérnek, utolsó esetben Tibornak.

Biró, ellenkezőleg, ugy vélte, hogy csak négy név között van választás,
s ez a négy név: János, Mihály, Péter és Pál. Bella a három elsőt
szörnyünek mondotta, de a negyedik se elégitette ki az álmait. Biró
kifejtette elveit, hogy a szépség az egyszerüségben áll.

Végre megegyeztek a Pál-ban. »Pál!« – ez rövid, egyszerű, s nincs minden
méltóság nélkül. A »Palika« meg olyan kedvesen hangzott (legalább Biró
olyan kedvesen tudta mondani), hogy Bella soha se hallhatta a nélkül,
hogy el ne mosolyodjék.

Az egyezséget nem foglalták ugyan czikkelyekbe, de ettől fogva
elhatározott dologgá vált, hogy Palika csakugyan Palika lesz.

Ezzel azonban korántsem értek véget a nagy vitatkozások.

Roppant viharokat támasztott az az égető kérdés, hogy ha Palika sirni
fog, mi lesz a tennivaló?

Biró a Rousseau nézetén volt. Hagyni kell, hadd sirjon. Bellát
fellázitotta ez a szivtelenség. Majd bizony, azt szeretné ő látni! Biró
erőködött, hogy igenis; sőt, hogy ha Palika makacsnak mutatkozik, meg is
kell fegyelmezni. A nevelésnek csak úgy van értelme, ha mindjárt az első
napon megkezdik. Bella kijelentette, hogy ez egyszerüen ostobaság. Biró
hivatkozott Rousseaura. Bella nem sokat törődött Rousseauval, s nem
titkolta el abbeli nézetét, hogy Rousseau, ez után az ötlet után itélve,
csak közönséges vén szamár lehetett. Könnyü ilyen nagyfejü kamaszoknak
hősködni egy olyan piczi lénynyel szemben!

Biró nem tágitott. Megmagyarázta, hogy nevelés dolgában az apa az
igazgató szellem, ő határozza meg az általános irányt. Az anya csak
végrehajtója a megállapitott elvek szerint tennivaló intézkedéseknek.
Bella azt mondta rá, hogy mindez lárifári.

De alaposan meghányták-vetették Palikának további sorsát is. Bella azt
óhajtotta, hogy Palika nagy művész legyen, mint az öreg Palika; vagy ha
ehhez nem volna kedve, akkor huszár-ezredes vagy legalább is képviselő
és pártvezér. Biró ellenben ridegen, kiméletlenül fejezte ki azt a sötét
szándékát, hogy Palikát, mihelyt kilencz esztendős lesz, varga-inasnak
adja. És, bár Bella felháborodva tiltakozott az ilyen lelketlen tréfák
ellen, meg is okolta kőszivü elhatározását.

– Minden munka értékes – fejtegette az elveit – s minden csak attól
függ, hogyan végezzük a munkánkat. Egy jó varga több ember, mint egy
rossz államtitkár, s a varga mestersége szép, klasszikus mesterség, mert
vargára mindig szükség lesz. Aztán meg a boldogság titka az
igénytelenségben rejlik, és ő mindenekelőtt azt akarja, hogy Palika
boldog ember legyen. Palika igénytelen és szerencsés ember lesz, mert a
boldogság nem abból áll, hogy a ruhánkat Steinnál csináltassuk, és
reggelire szarvasgombával készitett és Old Sherry-vel leöntött
jércze-szeletet együnk.

Olyan komolyan beszélt, hogy Bella már maga előtt látta Palikát, a mint
egy sötét, csikorgó téli reggel tizenkét pár nagy csizmát czipel egy
roppant rúd alatt görnyedve, mialatt piczi lába a kivágott fa-czipőben
violaszinre gémberedik a hidegtől… Az ő kis fia!

A szeme megtelt könnyel, s Biró alig tudta helyre vigasztalni. E
fáradozása közben kénytelen volt azt az engedményt tenni, hogy az
inas-évek nehézségeit különböző szülői kedvezményekkel fogják enyhiteni.
Azután ismét vitatkozni kezdett, s bebizonyitotta, hogy a varga-inasi
pálya nem olyan tövises, mint látszik, mert hisz a varga-inasok a
legvigabb lények a világon.

Mig végre Bella elnevette magát, s azt mondta, hogy:

– Be bolondok is vagyunk mi mind a ketten!

De volt ennek a széles körü s minden részletében kidolgozott programmnak
egy pontja, a melyben megegyeztek. Az, hogy mihelyt Palika megérkezik,
ki fognak költözni a házból, mindjárt a következő tavaszszal.

Mert szerették ugyan a fészküket, de úgy találták, hogy az a fészek nem
Palikának való.

Palikának kis, földszintes ház kell, szép kis udvarral, meg nagy
kerttel, a hol Palika játszani fog. Palika, meg a többiek, mert hisz
valószinü, hogy szép lassacskán Mihályka, Péterke és Jánoska is meg
fognak érkezni.

Kis, földszintes ház, a hol egyedül fognak lakni, hogy Palika a szomszéd
gyermekektől el ne kapja a ragadós betegségeket.

Kis, földszintes ház, nagy, szép kerttel, a hol falun képzelhetik
magukat. A hol buvócskát lehet majd játszani, s a hol Biró még
dolgozhatik is.

És sétáikon, a mint sorra járták a külvárosi, többnyire elhagyott, s
szinte falusias utczákat, melyek lakásuktól a városligetig vezettek,
gyakran nézegettek körül, nem pillantják-e meg valahol azt az eszményi
kis házat, melyről egy idő óta annyit álmodoztak?!…


XIII.

Egy ilyen délutáni sétáról hazajövet, Bella egyszerre csak megállott egy
házikó előtt, s igy szólt a férjéhez:

– Nézd, be kedves!

Csakugyan nagyon kedves volt. Ujdonatuj az utolsó kapuszögig,
világosbarna szinre festve, két-két ablakkal jobbra is, balra is. A kapu
nyitva volt, s be lehetett látni a helyes kis udvarra, mely tiszta volt,
mint egy sekrestye. Odább, az udvaron túl, öreg fák lombjai zárták el a
kilátást. A kert tehát régi lehetett, és eléggé nagy is, mert a
szomszédos utcza jó messze esett.

A ház is, udvara is, tökéletesen olyan volt, a minőt kerestek; a kert
alkalmasint szintén megfelelt a kivánságaiknak. De azért, meglehet, fel
se tünt volna nekik, a nélkül a kedves kép nélkül, melyet Bella az
ablakokban pillantott meg.

Az ablakok tele voltak nyiló virágokkal, és a virágok mögött nevető
gyermekfejekkel. Egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek; és igy
tovább.

Igen, ilyen ház kellene nekik, ilyen szép kis udvar, ilyen virágos
ablakok, a honnan éppen igy nevetnének ki Palika, Mihályka, Péterke,
Jánoska.

S Bella megnézte a ház-számot. Kis-mező-utcza 123.

Attól fogva a hányszor arra mentek, mindig bemosolyogtak a négy virágos
ablakon. A gyerekek már ismerték őket s bizalmasan integettek nekik.

Ők pedig elhatározták, hogy az eszményi háznak tökéletesen ilyennek kell
lennie, mint a milyen ez a Kis-mező-utcza 123.

Utóbb már csak azért is arra sétáltak, hogy lássák, mi történt a
Kis-mező-utcza 123-mal? Nem fujta-e el az a tündér-hatalom, a mely ezt a
bűvös-bájos fészket ide varázsolta a szegény negyedbe?! Vidáman, mint jó
ismerősök, nevettek be a gyerekekhez s megnyugodva mentek tovább: hála
Istennek, a Kis-mező-utcza 123 még megvan!

Egy szép nap azonban (nem, nem volt ez szép nap) a virágok és a
gyermekfejek eltüntek az ablakokból. S ugyanakkor a kapun megjelent egy
fehér czédula, mely jelentette, hogy az egész ház, mely egy nagy
lakásból s nagy kertből áll, november elsejétől fogva kiadó.

Az első gondolatuk az volt:

– Milyen kár! Milyen szomorúvá lett a ház!

Hanem aztán csábitó képek jelentek meg előttük, s ezek a kedves,
gyönyörü látomások lassankint elfelejttették velök kis ismerőseiket.

Ha ezeket az elsötétedett ablakokat megint ki lehetne rakni virággal és
gyermekfejekkel!…

Attól fogva még többet állongálltak a kis ház körül, s még többet
nézelődtek befelé.

Eleinte csak a kapun kukucskáltak be. Később bemerészkedtek az udvar
közepéig, s egy nagy nap arra a hősies elhatározásra ébredtek, hogy
igenis, megtekintik a házat, tőről-hegyre, a pinczétől a padlásig.

Úgy fognak tenni, mintha lakást keresnének, s ki akarnák bérelni a
házat, még abban a házbérnegyedben.

Bementek. Biró nagynehezen előkeritette az öreg asszonyt, a kit
házőrzőnek hagytak hátra az elhagyott tanyán, s megindultak a nagy
körjáratra.

Mikor beléptek a legelső szobába, Bellának bolondos sebességgel kezdett
dobogni a szive. Mintha tilosban járnának.

De ez a kis félsz eltünt hamarosan, hogy helyet adjon a képzelhető
legzavartalanabb megelégedésnek.

Ó, milyen kedves is volt minden ebben a gyönyörü kis házban, mely oly
tisztán fehérlett s mindenütt úgy ragyogott, mintha skatulyából vették
volna ki és éppen csak most vették volna ki onnan! A szobák éppen olyan
nagyok, éppen olyan magasak voltak, mint a hogy’ ők kivánták, s az egész
az utolsó ablakig úgy volt beosztva, a hogy’ álmaikban látták. Akár csak
ők épittették volna a házat, kényük-kedvük szerint.

Bella hamarjában el is végezte, hogy’ is lenne ez meg az, ha csakugyan
beköltözhetnének. Itt volna a szalón, amott meg a hálószoba. Nini, ez
itt meg a gyerekek szobája! De hisz ez pompás!… A gyerekszobát Biró is
nagyon kedvesnek találta. Csakugyan olyan volt, a milyenre áhitoztak.
Nagy, tágas, világos; álmodni se lehetett volna különbet.

Hát még a kert! Hisz nem is kert volt már ez, hanem valóságos kis park,
hosszu, árnyas fasorokkal, rengeteg, geometriai alakokra czifrázott
virágágyakkal, meg csinos szökőkúttal, a hol egy egészen kifogástalan
Triton elnökölt. Az alsó részről el lehetett látni a mezőre, le a
városligetig.

El voltak ragadtatva. Mintha az Erdei Szép kastélyában jártak volna, oly
regényes, oly tündéri volt minden.

Hanem azért egy kissé elszontyolodva léptek ki a házból. Biró,
végezetül, nagy nekifohászkodással megtudakolta a bérösszeget, s az ár
fennen, szinte gúnyosan hangzott.

Bizony drága volt egy kicsit. Szó se lehetett róla, hogy még az őszszel
beköltözzenek. A mostani lakásukat csak a tavaszra mondhatták fel; s
arra, hogy egyszerre két lakást fizessenek, nem gondolhattak többé. A
nagy összeget, melyet csak az imént süvitett el az a követelő hang,
egymagában is nehezen tudnák megfizetni.

Úgy határozták, hogy Gabriella előtt nem is emlitik a dolgot. Még
összeszidja őket.

De azért nem mondtak le az ábrándjukról. Hátha szerencséjük lesz, s a
Kismező-utczai ház üres marad egészen a tavaszig?! Addig nagyot
változhatik a világ. Birónak reménységei voltak, hogy nemsokára
megszaporodik a jövedelme is.

Csak ne venné ki addig senki! Csak ne hóditaná el előlük valami
pénzember!

És mindennap arra sétáltak, ujra meg ujra meggyőződni, hogy nem, még nem
vette ki senki.

Aggodalmas tekinteteik már messziről keresték a fehér czédulát és
napról-napra növekedő örömmel néztek egymásra, miután megállapitották,
hogy: hála Istennek, még megvan, még nem vették el tőlük. Közeledett a
tél, s egyszerre nagyot nőttek a reménységeik. Nem, a télen már senki
sem fog ide költözni; arról pedig, hogy a tavaszszal elejükbe ne vágjon
valaki, gondoskodni fognak.

Lassankint beleélték magukat abba a szép gondolatba, hogy ezt a házat
nekik tartogatja a gondviselés. És Bella nagyban szőtte tovább merész
álmait. Képzeletében előre elrendezett minden apróságot; úgy tudta, ez
vagy amaz hol fog állani, mintha már benne laktak volna, s csak valami
nyári tartózkodásra mentek volna el innen, rövid időre. Itt fog állani a
zongora, a szalónban pedig, a kandallóval szemben, az ő arczképe.
Mindenütt függő lámpák lesznek, hogy a gyerekek magukra ne borithassák a
meggyuladt petróleumot.

A vágyaik mind messzebbre és messzebbre ragadták őket. Egy délután Biró
hangot adott annak a vakmerő reménységnek, mely titokban már régóta
izgatta mind a kettőjüket.

Hátha egyszer majd meg is vehetik a házat!

Egyszer?! Talán nem is olyan sokára?!

S mikor elhangzott a merész szó, mind a kettőjüknek egy gondolatuk volt.
Az _Angelus!_

Biró már régóta dolgozott az _Angelus_on. Egész lelkét, egész tudását
beletette ebbe az egy munkájába. És bár még együtt se beszéltek róla
soha, tudta Bella is, hogy ez az ő remekműve. Az a remekmű, melyet egy
életben csak egyszer lehet alkotni; melynek mását a legnagyobb mesterek
se csinálják meg többé soha.

És hát miért ne hozná meg az oly rég várt sikert ez a gyönyörü, ez a
tökéletes _Angelus_?! Biró nem szenvedett üldözési mániában. Nem hitte,
hogy az egész világ összeesküdt ellene. Nem volt szerencséje eddig,
ennyi az egész. Nem ismerték fel a tehetségét, mint a hogy’ akárhány
nagy művész dolgozott ismeretlenül, sokáig, nagyon sokáig, mig csak egy
szerencsés véletlen fel nem fedezte őket.

Tulajdonképpen mi oka is volna az elcsüggedésre?! Mintha bizony nem
volna mindennapos dolog, hogy a nagy mesterek közül minden második sok,
sok munkával bukik meg addig, mig végre a tizedik, vagy a tizenharmadik,
egyszerre, érthetetlenül, meghóditja a Dicsőség asszonyát?!

Miért ne nyerhetné meg legalább a kiállitás nagy diját ezzel az
_Angelus_szal?! Mikor igazán ez a legszebb, legérettebb alkotása, s
mikor erre a nagy dijra vaktában is kilátása lehetett?!

Mért ne hitt volna a jury-tag biztatásának?! Végre is, nem lehet
föltenni, hogy százan meg százan összebeszéltek volna csak azért, hogy
őt megronthassák?!…

S ha az _Angelus_ csakugyan megnyerné a nagy dijat, akkor igazán közel
volnának vakmerő reménységük megvalósitásához. Mert akkor bizonyára meg
is veszik, még pedig jelentékeny áron, sőt kelete lesz a többi
munkájának is. Ezzel aztán együtt lenne annyi, a mennyivel a házukat
megvásárolhatják. (Már a magukénak hitték). És ki tudja?!… Hátha?!…

Bella igen sokat álmodott az _Angelus_ról, és még többet a négy kis
ablakról, a hol egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek, és igy
tovább, tovább, egy virág, egy gyerek.


XIV.

Birónak volt egy titkos szomorúsága s egy még titkosabb öröme.

Egy délelőtt sokkal korábban ment haza, mint igérte.

Az ilyen korai hazaérkezések s váratlan betoppanások a férjek
legkopottabb, legősibb élczei. Mint a regényekből ismeretes, ezek a
váratlan megjelenések vetnek időelőtti, gyászos véget a legtöbb
zavartalan házaséletnek, s mint az elbeszélések megtanitanak, ugyancsak
ezek az elsietett, meggondolatlan hazaérkezések rontják meg a név- és
születésnapok apró örömeit is. Rossz tréfák ezek, annyi bizonyos;
legalább rossz tréfáknak mondják még azok is, a kik utánozván az olasz
novellák hőseit, maguk is megengedték maguknak ezt az ősi mulatságot.

A mi Birót illeti, meg kell vallanunk, hogy benne nem volt semmi
szándékosság.

Valami kicsinyes véletlen fölmentette a leczkéjétől. Soha se derült ki:
vajjon csakugyan kigyúlt-e az iskola, vagy csak a kályhákból kiözönlő
éktelen füst tette lehetetlenné a leczkét, de egyszóval ama rendkivül
örvendetes események egyike történt meg, melyekért buzgó hálaimát rebeg
a gondviselésnek kicsiny és nagy, tanitvány és tanár egyaránt.

Biró talán még a diákjainál is jobban örvendett ennek a váratlan
szünidőnek. És boldogan rohant haza, hogy teljes megelégedésben
tölthesse a két óráját.

Pedig nem volt igaza.

Egy férjnek soha sincs igaza, ha korábban megy haza, mint a hogy igérte.

Mert ilyenkor okvetetlenül, szükségképpen nyomára fog jönni egy olyan
titoknak, a mit so’sem jó megtudni. Az asszonyoknak mindig vannak
titkaik (az egyiknek ilyen, a másiknak amolyan). Grizeldisz mindenesetre
tökéletes feleség volt, de ha férjének, a nemes lovagnak, valamikor
eszébe jutott volna két órával korábban térni meg a vadászatáról, mint
szokta, bizonyára neki is látnia kellett volna valami olyat, a mire
azelőtt, égbekiáltó, konok elbizakodottságában, soha se gondolt volna.

Nincs az a boldog asszony, a ki nagyon elcsodálkoznék rajta, ha a férje
egyszer vagy két órát késik, s nincs az a tökéletes feleség, a kinek
meglepetés ne legyen, ha a nevezett két órával siet.

Hogy ezt az erkölcsi tapasztalatot a férfiúi vagy az asszonyi természet
rovására kell-e irni, döntsék el a moralisták.

Elég az hozzá: Biró korábban ment haza, mint a mikorra várták;
természetes tehát, hogy: meglepte a feleségét.

Meglepte, a mint az elhagyott utczára nyiló ablakok belső tábláit –
mosta és törülgette.

A feje be volt kötve egy piros kendővel, mint egy szobaleánynak. S az
arcza pirosabb volt ennél a kendőnél is. Nem tudni: a munkától-e, vagy
az ijedelemtől, hogy rajta kapták a turpisságon?

Biró úgy tett, mint a hogy’ az ilyen meglepetések után tiz férj közül
kilencz. Megcsinálta a szokásos drámai jelenetet.

– De, az istenért, mi jut eszébe?

Bella ijedtében majd kikottyantotta az igazat.

– Semmi különös. A belső táblákat máskor is magam törülgetem. Az a
szegény leány nem ér rá mindenre.

De még idejekorán mást gondolt. Mert tudta, hogy erre az lesz a felelet:

– Akkor még egy cselédet kell fogadni, a mint már régen rimánkodom.

Bella tehát egyet kanyarintott az igazságon, s csak annyit felelt, hogy:

– A lány beteg s hogy hamarább elkészüljön a dolgával, ezt abba
hagyattam vele. De láthatod, hogy én rám már csak ez a két tábla
maradt!…

– És éppen _most!_

– Ezzel ugyan nem erőtetem meg magamat.

– De hisz úgy kipirultál belé, mintha lázad volna!…

És megcsókolta a biborszinü arczot.

– Igen, mert rám ijesztettél!

Bella letagadott magáról minden házi dolgot, de Birónak nem sok
fáradságába került megtudnia, hogy igenis, a könnyebb munkát elvégzi a
leány helyett. Ez a fölfedezés arra inditotta, hogy még egy utolsó
kisérletet tegyen egy szobaleány érdekében, a kit állitólag igen melegen
ajánlottak neki, s a ki úgy erényei, mint szerencsétlensége révén, méltó
volna minden részvétre.

A nagy erőlködésnek nem volt foganatja. Bella átlátott a szitán, s
kitalálta, hogy ez a tökéletes szobalány, a kiről Biró meginditó
történeteket tudott regélni, csak a férje képzeletében létezik, s ha
megelevenülne, igen közönséges fehérszemélylyé változnék át.

És mikor Biró a legkomolyabban fáradozott a képzelt hölgy érdekében,
Bella, a ki előbb hosszasan nézett a férje szemébe, egyszerre csak
elmosolyodott s azt mondta neki:

– De hisz édes kis öregem, nem tudsz te hazudni egy cseppet sem!…

Biró tanúságul hivta a kalendárium legtekintélyesebb szentjeit, s azt
hitte, hogy ezzel az erkölcsi segitséggel mégis csak győzni fog.

De Bella tovább is csak hitetlenül mosolyogva nézett az ura szemébe, s
mintha valami részvétre méltó fogyatkozást lelt volna ebben a különben
elég tűrhető úriemberben, igy szólt:

– Igazán botrány, szegény kis öregem, hogy mennyire nem tudsz hazudni!

Neki is nevetnie kellett. S ezzel a szobaleány-kérdés egy időre megint
letünt a napirendről. Legalább egy darabig nem beszéltek róla többet.

De azért Birót, titokban, folyvást bántotta az a gondolat, hogy a
feleségét nem tudja a gondtól s a cselédmunkától megóvni.

Hát hiszen szegény embereknél ez nem is olyan rettenetes dolog. Vannak
békében, sőt boldogságban élő családok, a hol az asszony kiveszi a
részét még a nehéz munkából is. És talán maguk az asszonyok nem is
tekintik ezt olyan borzasztónak. Mindig voltak és mindig lesznek
asszonyok, a kik ott hagyják a kényelmet, a jólétet, s elmennek pallót
sikálni, hogy együtt legyenek azzal az emberrel, a kit szeretnek.

De Biró nem úgy gondolkozott, mint szegény emberhez illik. A bajai közt
az volt az egyik legnagyobb, hogy – vesztére – úgy gondolkozott, mint
egy mandarin.

S ebben a pontban az Arisztótelesz véleményén volt. Azt tartotta, hogy a
testi munka végzésére egészen másféle szervezetek vannak hivatva, mint a
mieink. Arisztótelesznek erre a felfogására azt az ellenvetést lehetne
tenni, hogy ugyanezt mindenki mondhatja, s a világ összes filozófusai
megegyeznek benne, hogy a bölcs, nagy igyekezetében, a melylyel igazolni
akarta a szolgaságot, egy kicsit elhajitotta a sulykot. De viszont azt
se lehet tagadni, hogy ama bizonyos »szervezetek«, mintha igazat adnának
az arisztokrata gondolkozásnak, maguk is igy találják a dolgot
természetesnek.

Ám álljon a dolog a férfira nézve akármiként: nem erősködött. De ha az
asszonyról volt szó, akkor már nem engedett. Ha idáig kellett menni:
túltett a keletieken. Esküdött rá, hogy ama »szervezetek« közül, melyek
a testi munka végzésére vannak hivatva, a nőt mindörökre kizárja a
rendeltetése. A nő – igy vélekedett – a mi társadalmunkban különben is a
rövidebbet húzza; következéskép: kitudni őt az előnyökböl s
megosztozkodni vele a munka nehezén, csak barbárság lehet.

Ezen kívül volt még egy sereg kitünő oka, melyeket mindig készen tartott
az elmélete igazolására. Másrészt azonban nem hiányzott belőle az a
bátorság se, hogy nyiltan elismerje ama szép számu következetlenséget,
melyekkel az »én« koronkint megcsúfolja a legszebb elméleteket is. Ha az
elmélete máskép hangzott volna is, akkor se átallotta volna megvallani,
hogy igenis, a feleségének egészen másféle sorsot kiván, mint a mely,
úgy látszik, már ezer esztendők óta üldözi Éva leányait.

Igen, a kivételesen szerencsések, a dollárkirálynék kényelmét s a Miss
Illandudnók mesés ruháit kivánta volna neki, a kit méltónak talált rá,
hogy része legyen a kiválasztottak minden ritka örömében. És ime,
nemcsak, hogy a legnyomorultabb gondtól nem tudta megóvni, még abba a
tudatba is bele kellett törődnie, hogy titokban, az ő nagy keserűségére,
ledolgozza a mások részét a nem neki való munkából, mint az a többi
szegény asszony, a kiket lélek nélkül s földhöz ragadt szegénységben élő
férjeik csinos, egészséges állatokként tartanak a fedelük alatt.

Régóta nem békétlenkedett már, de ez a gondolat fellázitotta. És el
kellett fojtania a keserüségét, mert tehetetlen volt a bajjal szemben.
Többet dolgozni képtelen volt, s a keresete sehogy se emelkedett.

A rossz szapora, mint a legalacsonyabb rendü állatok.
Spontán-generáczióval ujhodik meg, mind több és több más rosszra válva
szét. Ez a keserű gondolat se maradt egyedül való. Nemsokára támadt egy
ujabb kétsége, mely fokozta az izgatottságát.

Vajjon, titokban, nem érez-e nélkülözést is? Vajjon nem csalódott-e meg,
nem ő benne, hanem abban, a mit a házaséletüktől joggal várhatott?
Vajjon nincs-e még több lemondása, mint a mennyihez lánykorában
hozzászokott? Vajjon nem találja-e, mint a Bret Harte számüzöttjei, hogy
egy kicsit sok a Homérosz, s egy kissé kevés a kenyér?

Kerülő utakon, vigyázva járva, neki látott, hogy kicsalja az önkéntelen
s őszinte feleletet erre az aggasztó kérdésre. De Bella észrevette a
kelepczét. És hogy mindenkorra véget vessen az efféle kisérletezésnek,
egyszer csak ezzel a mondással lepte meg Birót:

– Hagyd el, soha se voltam ilyen nagyúr világéletemben.

Elmondta neki a kávé-korszak hosszú hónapjának nevetnivaló vonásokban
gazdag történetét, meg a többi efféle élményt. Erről a tárgyról sokat
tudnak beszélni az olyan leányok, a kik jó sokáig éldegéltek a testvérük
kis pénzének fölötte szerény kamataiból. És úgy tudott mulatni ezeken az
élményeken, mintha egy kissé sajnálná is az elmult vidám napokat.

De a Biró kétségeit ez se oszlatta el. A gyanú ott maradt a lelke
mélyén. Igyekezett ugyan el nem árulni a szomorúságát, de a hányszor
magára maradt, ez a névtelen kesernyés hangulat mindannyiszor rá
boritotta szürke árnyékát.

Csak két dolog volt, a mi vigasztalta egy kissé. Az egyik a reménység, a
megváltó _Angelus_. A vakmerő bizakodás, hogy ez nem tarthat igy sokáig;
a fel-fellobbanó hit fiatal erejében. A másik pedig az a tapasztalat,
hogy ha Bella titokban nem hozzá való munkával rontja is szép fehér
kezét, és e mellett talán lemondásai is lehetnek: mindez ugyan egy
cseppet se látszik meg rajta.

Szebb, üdébb, vidámabb volt, mint azelőtt bármikor; s az egészség csak
úgy sugárzott róla. Szépsége, mely egy gyönyörü szarvas-ünő teli és
mégis gracziózus szépségére emlékeztetett, csak tökéletesebbé,
ragyogóbbá vált azóta, mióta férjhez ment, a nélkül, hogy leányos,
határozatlan, szinte gyermekiesen üde bájaiból akármit is veszitett
volna. Vannak kiválasztottak – igaz, hogy nagyon kevesen – a kik még az
anyaság állapotában is megőrzik alakjukon a leányiság hamvasságát, s
Bella ezek közé a kiválasztottak közé tartozott.

»Ha Tiziannak olyan Madonnája lett volna, mint nekem van!«… – mondogatta
magában Biró, és »örült lelkében«, mint a bibliában mondják. Aztán egy
kissé szánakozva gondolt azokra a szerencsétlenekre, a kik azt képzelik,
hogy a vágy elalhatik, s hogy a szerelmet is megőrli az idő.

Az egészségnek és a szépségnek ez a teljessége, mely földi fénykörként
sugározta körül Madonnáját, még jobban vigasztalta a reménységeinél is.

– Küzködünk, bajlódunk – kezdte biztatni magát – nehezen csikarjuk ki a
sorstól azt a kis jobb jövőt, a melyre méltán számithatunk, s talán még
megcsalódunk egypárszor. Talán még messzebb van a czél, mint képzelem.
De majd csak elérjük. Fiatalok, egészségesek vagyunk mind a ketten; s
örökké fogunk élni, mint a mesék hősei. Ha van valaki, a ki várhat, úgy
mi várhatunk.


XV.

Egy este együtt ültek a kis szalónjukban. Bella el volt foglalva a nagy
előkészületek apró munkáival, Biró a zongoránál ült, s Rubinstein egy
dalát játszotta.

– Udvarlás szöveg nélkül – szólt, mikor játszani kezdett, látva, hogy
Bellát ugyancsak meglepte ez a meglehetősen ritka vállalkozás.

Nem akarta háborgatni a dolgos kezet, és mégis szükségét érezte, hagy
körülhizelegje urnőjét, hogy, ha már egy perczre ki volt átkozva
Mekkából, legalább zeneszóval hálálkodjék, udvaroljon neki.

S mialatt a holdvilágos szerelmi ének dallamát szép lassan kiütögette a
billentyűkön, a szeme folyvást ott csüngött a felesége arczán.

Bella serényen dolgozott a horgolásán, s tekintete, mely alig hagyta el
a munkáját, nem árulta el, hogy mi jár a fejében.

De egyszerre csak leeresztette a horgolását, felnézett, s a mint
tekintete összetalálkozott a Biróéval, halkan, szeliden, s mintha félne,
hogy kikap érte, igy szólt:

– Mondd, kedvesem, de ne haragudjál meg… Sokat fogsz-e gondolni rám,
hogy ha már nem leszek?

Valami buta, babonás rémület villámlott végig rajta. A szive nagyot
dobbant, s azt hitte, hogy oda rohan hozzá, felkapja a karjaiba, aztán
nem ereszti el, nem ereszti el… De ez csak egy pillanatig tartott. Erőt
vett magán, s visszaragadta a józanságát, mely hirtelen mintha cserben
hagyta volna.

Olyan hamar összeszedte magát, hogy még a játékot se hagyta abba. A
zongora ugyan kissé megilletődött hangon szólt, de kitartott hősiesen.

S Biró, látszólagos nyugalommal, mintha csak egy gyerekes megjegyzésre
felelne, szinte odavetőleg válaszolt:

– Én is ezt a kérdést akartam magához intézni. Jó, ha a fiatal házasok
előre biztositják magukat, akkor, a mikor még…

Bella szomorú mosolylyal szólt közbe:

– Nem, nem, én nem tréfálok. Én tudom, érzem, hogy nem élek sokáig. És,
látod, édesem, ki nem mondhatom, mennyire szeretném tudni, hogy: mi lesz
akkor, hogyan lesz akkor?!… Úgy szeretnék a lelkedbe látni, hogy
kitaláljam, vajjon meddig gondolsz rám?!… Vajjon el fogsz-e felejteni,
és ha nem, sokszor, minduntalan gondolsz-e rám, vagy csak néha-néha,
nagyritkán?!… Vajjon, ha majd _akkor_ egy-egy csinos nőt látsz az
utczán, el fogod-e mondani magadban: »Csinos, de az én feleségem sokkal
csinosabb volt!« Vagy ha nagyon okos, nagyon elmés, előkelő hölgyek közt
leszel, eszedbe fog-e jutni, hogy: »Az ám, de ismertem én egy jó kis
lányt, hej, be jó kis lány is volt, szegény!« És ha majd látni fogod a
sok mindenféle asszonyt, uj divatú ruhákban, elmondod-e magadban, hogy:
»A mi időnkben szebb volt a divat!« Emlékezni fogsz-e a teás
csészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra?!… Vagy pedig
jársz-kelsz, olvasol, festesz, udvarolsz, és csak nagyritkán, álmatlan
éjszakákon jutok majd eszedbe, a mikor egyszer-egyszer felülsz az
ágyadban, s igy kezdesz eszmélni: »Nini, igazság, hisz volt nekem valaha
egy kis feleségem is!… Régen, nagyon régen volt, és bizony alig ismertem
szegényt, olyan rövid ideig volt a feleségem. Nem csoda, ha az arcza ugy
elmosódott az emlékezetemből, hogy már alig-alig emlékszem rá!«…

Vannak érthetetlen, buta, babonás sejtelmek, az agynak csodás
káprázatai, melyek hatalmukba tudják ejteni a legjózanabb férfit is, s
melyek vén asszonynyá és gyermekké változtatnak mindenkit, a kit
meglepnek.

Ez a káprázat szállotta meg Birót is, s rémületében majdnem elorditotta
magát. Mintha ez alatt a másodpercz alatt, egy láthatatlan vezető után,
keresztül repült volna a gyötrelmek éjszakáján, melyben talán egykor
lassan, fáradságosan, vérző lábbal kell czipelnie az élet terhét… Már
látta magát elveszve, egyedül… De a jelenés eltünt; magához tért.

Fölkelt a zongorától, s a hidegvérüt játszva, oda ment a feleségéhez.
Leült mellé a dívánra, szépen átkarolta, s gyöngéd, nagyon gyöngéd
hangon azt kérdezte tőle:

– Rosszul vagy talán, hogy ilyen csunya képzelődésekkel izgatod magadat?

– Nem. Semmi bajom. Láthatod, hogy egészen nyugodt vagyok. Különben, ez
nem most jutott eszembe. Gyakran gondolok én erre.

Biró lassankint felocsúdott az ijedtségéből.

Persze, hogy gyakran gondol erre. Mint a többiek. Fiatal asszonyok, ha a
jó reménység állapotában vannak, sokat foglalkoznak a halál
gondolatával. Különösen az első gyermeknél. Az egész nem egyéb, mint az
ismeretlentől való homályos, határozatlan félelem, melyet még inkább
megerősit az a sok mindenféle beszéd a szerencsétlen szülésekről. Ó, ez
a temérdek haszontalan beszéd! De ilyenkor nem lehet megfelejtkezni
róluk; ilyenkor megelevenülnek és kisértetekké változnak át.

S meglehet, hogy a fiatal asszonyok ilyenkor egy kissé tetszelegnek is a
halál gondolatával. Talán sokkal nyugodtabbak, mint gondolná az ember,
de azért nem idegenkednek attól, hogy kiaknázzák egy kevéssé, igen
kevéssé, veszedelmekkel járó állapotuk érdekességét, nem mulasztják el,
hogy, kaczérkodva ezekkel a veszedelmekkel, néha-néha szóra birják az
anyaság érdemét megillető tiszteletet, és végre élnek a jó alkalommal,
hogy ujra meg ujra meggyőződhessenek férjüknek a szerelméről és
odaadásáról. Az ilyen biztositásokat mindig szivesen hallják az
asszonyok, s az elkényeztetett kis gyermekek akkor is szeretik a
vigasztalást, ha tulajdonképpen nincs is semmi bajuk.

És pirongatni kezdte magát:

– Már hogy’ tudtam ily bután megrémülni! Igazán ostoba vagyok.

De bármint röstelkedett az ijedtségéért, nem tudta elfelejteni azt a
tekintetet, melylyel Bella rajta felejtette a szemét, a mint tudakolta,
hogy, vajjon emlékezni fog-e a téás csészéikre, a kék ruhájára és a
Rembrandt-kalapjára?!…


XVI.

Palika megérkezett.

Reggel, mikor Biró elment hazulról, még egyikük se gondolta, hogy ettől
a nagy eseménytől már csak órák választják el őket. Úgy tervelték, hogy
délután nagy sétát tesznek s akkorát fognak gyalogolni, mint a bolond
angol meg bolond felesége; aztán útba ejtik a Kismező-utczát – ezúttal
már nem mint utczai kiváncsiak, hanem mint tekintélyes bérlőjelöltek –
kijelentik, hogy a szándékuk komoly, megkötik az alkut, végül leteszik a
foglalót, hogy egyszer már nyugodtan alhassanak s hogy még májusban be
is költözhessenek.

Hanem mindebből nem lett semmi. Mikor Biró déltájban haza került, nagy
felfordulásban találta a házát. S Terka, a kit egyes-egyedül az ő féken
tartására rendeltek ki, azzal fogadta, hogy:

– Nem lehet bemenni. Tessék csak helyet foglalni, s szépen itt maradni.
Ha minden áron beszélgetni akar valakivel: itt vagyok én, tessék nekem
udvarolni.

Biró erre a kérdések egész seregével támadta meg Terkát.

Terka azonban még nem igen tudott kielégitő feleleteket adni. Biró
kezdte gyanitani, hogy az izgalmak órái még csak most következnek.

Számlálni kezdte előbb a negyedórákat, aztán a perczeket is.
Közben-közben egy-két szót váltott Terkával, a ki megjegyezte, hogy
Chesterfield lord alighanem jobb társalgó volt, mint Biró ur.

– Honnan gondolja, Teruska?

– Olvastam a _Hazánk és Külföld_ben.

Az ajtó kinyílt; Biró ijedten pillantott fel. Gabriella ment keresztül a
szobán, ki a konyha felé. Biróra rá se nézett.

Emez olyan bűnösnek érezte magát, s olyannyira meg volt rémülve, hogy
egy hang se fért ki a torkán. Csak félénken nézegetett a távozó után.

– Valami baj van? – suttogta Teruska.

– Nem, nincs semmi baj – felelt Gabriella mentében.

Aztán nemsokára visszatért, s ismét eltünt a hálószoba ajtaján. Jött,
ment, a nélkül, hogy a háziurat észrevette volna.

Különben a többiek is úgy voltak vele. Nagy szaladgálás volt a kis
szalónban, de ő rá ügyet se vetettek. Még a cselédek se törődtek vele.
Meg se látták.

Igy teljesűl a bibliai jóslat. Tavaly te rajtad csüngött minden szem,
még a pap is tisztelettel szólt hozzád, s kegyes jóakaratodba ajánlotta
szerény tanácsait; ma, ma te vagy az utolsó személy a házban.

– Még szép, hogy megtűrnek itt, és nem küldenek el – bizalmaskodott
Teruskával.

(Tette magát, mintha megőrizte volna a hidegvérét, s mintha tréfálni is
tudna.)

– Ó, még az is megtörténhetik, hogy elküldik hazulról! – nevetett Terka.
– So’se bizza el magát; meglehet, hogy útban lesz.

– Igazán azt gondolja?

– Nem, de azt hiszem, hogy elküldik valahová ebédelni.

– Van is eszemben ebédelni!

– Annyira fél? De hisz hallotta, hogy semmi baj. Minden a legjobb
rendben van.

– Félni nem félek, azaz hogy… szóval, nagyon gyávának talál?

– Ha már meg kell vallanom.

Bizony szorongott ő egy kicsit, hiába is tagadta. Nem mintha rémlátásai
lettek volna; a legrettentőbb dologra rá se gondolt. Hogy’ is gondolt
volna rá! Bella olyan volt, mint maga a megtestesült egészség. A
termékenység istennőjét képzelhették ilyennek a régiek.

De valami eddig ismeretlen érzés facsargatta a szivét, csiklandozta a
torkát és gyorsitotta meg a lélekzetét.

Addig még szüret volt, mig Terka állotta a dicsőséget, s önfeláldozóan
játszotta a társalkodónő hálátlan szerepét. Addig, már csak a férfiúi
méltóság kedvéért is, igyekezett erőt venni az ellágyulásán, s Terka
előtt a bátrat játszotta, a kit soha se zavar meg semmi, s a ki az
operettben igy hősködik:

  Uns von der Cavallerie
  Geniert so etwas nie.

Még utánozta is a szinészt, s hogy ne kellesen hangot változtatnia,
megpróbálta élczeket faragni.

Hanem mikor Terkának el kellett mennie, hogy ebédet adjon az öreg
vasutasnak, nagyon alább hagyott a vitézsége.

Attól fogva nem tudott egyebet csinálni, csak járt fel s alá, kezében az
órájával. Alig dugta el ezt a szerencsétlen órát, megint csak elővette.
Az idő nem akart múlni.

Aztán elkezdett haragudni, hogy ennyire nem törődnek vele. Már hogy’
hagyhatják igy, a nélkül, hogy egy szónyi ujságot mondanának neki! Mért
nem mondják meg minden öt perczben, hogy semmi baj, s hogy nem merült
fel semmi rendellenes tünet?!

Majd az jutott eszébe, hogy fáj a feje, hogy nem maradhat meg ebben a
szobában, hogy ki kell mennie a folyosóra, egy czigarettet színi.

Tulajdonképpen csak attól félt, hogy odabenn valami olyast talál
hallani, a mit nem jó hallani férfiembereknek.

De odakünn se volt maradása. Egy pár percz mulva már visszakivánkozott.
Csakhogy nem merte kinyitni az ajtót. Reszkető kezét hirtelen
visszakapta a kilincsről; és maradt.

A márcziusi nap be-benevetett a nagy bérház udvarára, de csak azért,
hogy kicsúfolja a szegény embereket. Mire valamelyiküknek eszébe jutott,
hogy jó volna kivonulni a ritka jelenség ünneplésére, a természet nagy
háziura már visszahuzódott felhő-függönyei mögé.

Az ilyen szeszélyek, mint általánosan ismeretes, nincsenek hatás nélkül
ideges állapotban lévő emberekre. A mi festőnk, ahhoz képest, a mint a
nap kegyesen fényeskedett rá, avagy kegyetlenül bujdoklott előle, a
nagyzás ábrándjait szőtte, vagy kétségek között hánykolódott.

Vajjon micsoda végzetet irnak be ebben az órában a csillagokba?! Ezer
kép jelent meg és foszlott szét előtte, mint egy óriási kaleidoszkop
megannyi csodás alakulata. A legszebbiken egészséges, vidám, szép,
boldog arczu fiatal embert látott, a kit két idősebb, de nem elaggott
ember rettentőn kényeztetett; a legborzasztóbbikon pedig egy apátlan,
anyátlan árva leányt, a ki egy szörnyü, meredek lejtőn gurult lefelé,
lefelé.

Nem állhatta tovább odakint; visszament a szobába.

Nesztelenül nyitott be, lábujjhegyen ment a szoba közepéig, de nem
hallott semmit. Odább ment; mélységes csend. Aztán rátette a fülét a
kulcslyukra, s várt türelmesen.

Egyszerre csak vékony, gyámoltalan, macskanyávogáshoz hasonló, síró hang
ütötte meg a fülét, s erre a nevetséges hangra összerázkodott. Valami
összeszoritotta a torkát, s életében először végig futott rajta a hideg.

De aztán mindjárt különös meleget érzett. Mintha a vér sűrűbben
keringett volna ereiben; s mintha izmainak erejét valami láthatatlan
hatalom hirtelen megkettőzte volna.

Égett a türelmetlenségtől. Fellázadt a szegény Gabriella ellen, s nem
birva türtőztetni magát, halkan kopogtatott.

– Mindjárt – hangzott belülről.

Egy örökkévalóság telt el; végre, nagysokára Gabriella kinyitotta az
ajtót. Az arcza sugárzott; Biró alig ismert rá.

Csak egy szót mondott, de ez a szó éppen elég volt egy időre:

– Fiú.

A hogy’ kimondta, már visszahuzódott. Biró szerette volna egy kicsit ott
tartani, de már elkésett. Még az első kérdésére se kapott feleletet:

– Semmi baj?

Nem, nem lehet semmi baj. Hogy erről szólni eszébe se jut, az csak a
legjobbat jelentheti.

Fellélekzett.

Minden a legjobb rendben van, s a vendég, a ki helyet követel magának a
szállásukban, a meghívó nélkül érkezett, tolakodó kis vendég, a ki
majdan a nyakukra nő és parancsolójuk lesz, mind a kettőjük született
ura és zsarnoka – fiú, hála istennek fiú.

Biró azelőtt nagyban erősködött, hogy neki mindegy, akár fiú lesz, akár
leány. Sőt azt a nagy mondást is megkoczkáztatta, hogy a leányait jobban
fogja szeretni, mint a fiait, mert a leányok bizonyosan a mamájokra
fognak hasonlitani. Hanem most, titokban, mégis csak megvallotta, hogy
az isten rendelése néha nagy lelki könnyebbségére van a szegény
embernek. Hogyne! Egy leánynyal annyi a gond, az aggodalom! A fiú, az
egészen más. A fiú mindjárt nagyúrnak születik. Övé a jövő, övé az egész
világ. Történjék akármi, majd csak kiküzdi magának a szerencséjét.

De már igazán szerette volna látni ezt a titánt, a kiből még nem ismert
egyebet, csak egy kis nyávogást és világ-mozgató rendeltetését.

Végre megláthatta. És a mint ott voltak hárman, egyazon kis mennyezet
alatt, Birónak csak egy gondolata, egy érzése volt: az, hogy ez a világ
a legjobb világ minden képzelhető világok közül.

– Látod, milyen szép? – suttogta Bella.

– Igen, egészen olyan, mint te vagy!

– Ó, nem, a szeme a tied, és a kis orra is.

– De a szájacskáját már most is úgy csucsoritja, mint te!

– És milyen nagy! Olyan nagy, mint egy két hónapos gyerek!

– Igen ám, de bajuszkája nincsen!

– Eredj! Hogy’ beszélhetsz igy erről a kis angyalról?!…

Bellának boldogságában is eszébe jutott a régi tervük.

– Látod, nem mehettünk el a Kismező-utczába!

– Pedig Palika nemsokára követelni fogja a kertjét.

– Igen, és most már akármelyik nap kivehetik előlünk.

– Nem, mert holnap az lesz az első utam.

– Nem felejted el?

– Nem én, semmiesetre.

– Úgy jól van!

Dehogy felejtette el! Másnap, már korán reggel fölverte az öreg
asszonyt, megtudakolta tőle a házfelügyelő czimét, elszaladt hozzá,
letette a foglalót, s aztán boldogan jelentette Bellának, hogy a nagy
dolog megtörtént. Bella úgy örült, hogy ki se tudta volna mondani.

Hanem azért soha se költöztek be a Kismező-utczai szép kis házikóba.


XVII.

Májustól csak egy-két hét választotta el őket. Bella régóta fenn járt;
egy pár nappal azelőtt már ki is sétált Palikával, a Palika személye
körüli miniszterrel, meg a férjével, a ki, miután a családi rangsorban
sokáig bitorolta az első helyet, most az utolsóval volt kénytelen
megelégedni. Ó, megelégedett vele! S ilyen büszkén, mint ezen a
napfényes délután, még soha se ment végig az utczán.

Ez a kirándulás azonban egyetlen maradt, mert Bellának temérdek dolga
volt. Az utolsó napokban minden perczét lefoglalta a nagy költözködés.
Korán hozzá fogott a csomagoláshoz, hogy a körmére ne égjen a dolog. S
Biró, egy idő óta, a hányszor a munkából hazatért, mindig ládák közt
találta a feleségét.

Néha egészen kipirult a nagy sürgéstől-forgástól, s egyszer megvallotta,
hogy ugyancsak el van fáradva.

Biró nem győzött eleget könyörögni neki, hogy kimélje magát. De ez
hiábavaló volt. Bella kegyképpen se engedte meg másnak, hogy segitség
czime alatt a dolgába avatkozzék.

Hanem egy este Biró hiába kereste Bellát a szekrények mélyedéseiben, meg
a könyves polczok letarolt állványai között. (Az utóbbi időben mindig
ilyen helyeken kellett fölfedeznie a feleségét.) Az ujonan kikészitett
ládák félig üresen ásitoztak a pallón; az egész lakásban mélységes
csend.

Az első gondolata az volt, hogy talán Palika nem alszik, hanem eszébe
jutott, hogy egyszer ő is nyűgösködik, mint más közönséges gyerek. De
nem, Palika aludt szépen, mint ilyenkor rendesen, mert Palika igen
békés, pontos, jó adófizető polgárnak indult.

Az anyja ott ült a bölcsője mellett, s a sötét kis szobából
szórakozottan nézegetett ki az utczára, a hol egymás után gyujtották meg
a gázlámpákat.

Biró majd sóbálványnyá vált, mikor megpillantotta.

Az első találkozásaik óta, mikor minduntalan ki kellett nyitni vagy be
kellett tenni az ablakot miatta, nem látta ilyennek.

Nyakát fázósan húzta be a barna hárász kendőbe, melyet Biró már egy
esztendő óta nem látott a vállán; a fejét lecsüngesztette s a tekintete
oda-odatapadt, a hová véletlenül vetődött.

Erről a testtartásról, mely a didergő madárra emlékeztetett, Birónak
megvolt a maga határozott véleménye. Régente gyakran látta ezt az
érthetetlen fázódást; utóbb a feltünő jelenség mintha mindenkorra eltünt
volna, s azóta Biró abban a meggyőződésben élt, hogy az egész puszta
kényeskedés lehetett. És néha, mikor úgy találta, hogy a Bella egészsége
tökéletesen zavartalan, még el is mosolyodott magában arra a gondolatra,
hogy ime, milyen nyomtalanul maradtak el mindazok az aggasztó
jelenségek, melyek őt egy pillanatra úgy megijesztették.

De hát, úgy látszik, még sem maradtak el minden nyom nélkül.

– Csak nincs valami bajod?

– Nem, nincs semmi. Hanem fázom egy kicsit.

A keze csupa tűz volt.

Hirtelen úgy megrémült, hogy meg kellett fogóznia, mert megtántorodott
volna. Egy szempillantás alatt átélte a Passió minden gyötrelmét, s
mintha már hallotta volna a vak és süket Rém szárnyának csapásait.

De aztán lámpát hoztak a szobába, s mikor Bella ismét mosolyogva nézett
a szemébe, lassankint megnyugodott.

Hisz egy könnyü rosszullét még nem olyan kétségbeejtő dolog!… Istenem,
jó is volna, ha csak úgy, minden legkisebb baj nélkül, végig lehetne
úszni az életet!… Csakhogy ilyen szerencsés ember nem is létezik. Végre
is, az ijedezésre egyelőre nincsen semmi ok. Ki tudja, holnap tán a
láznak már se hire, se hamva?! Hisz Bella olyan erős, olyan egészséges!

Hanem a láz nem mult el se másnapra, se harmadnapra. Azok az orvosok, a
kiket Biró a leghamarabb talált meg, majdnem egyértelmüen nyilatkoztak.
A baj komoly, de nem aggasztó. Mindenesetre jó lesz ezt vagy azt a
tanárt megkérdezni.

Birónak kedve lett volna kidobni őket. Persze, hogy komoly a baj! Hát
mikor nem komoly a baj ezeknek?! A világért meg nem nyugtatnák az
embert, csakhogy annál nagyobb érdemeket szerezzenek! Az igazság az,
hogy nem is tájékozódnak, csak nagyképüsködnek. Világos, hogy mindjárt
tanárhoz kellett volna fordulnia. Miért is nem kezdte mindjárt ezen?!…

A tanár eljött, de nem nyugtatta meg Birót. Ez már nem komolynak mondta
a bajt, hanem súlyosnak.

Mikor egyedül maradt vele, Biró előállt a remegők, a holtra rémültek
szokott kivánságával, melyet az orvosok jól ismernek. Teljes
őszinteséget kért, az egész igazságot óhajtotta tudni.

A tanár rajta volt, hogy teljesitse a kivánságát.

– A kötelességem is azt parancsolja, hogy ilyen esetekben ne titkoljak
el semmit. Végre, ön férfi, önnel tehát egészen nyiltan beszélhetek.

De aztán rátekintett s megesett rajta a szive.

Ez a hivatkozás a férfiasságára ólomszinüvé változtatta a Biró arczát.
Megkapaszkodott egy karosszékbe, s csak intett, hogy hallgatja.

Ilyen rémület éghet annak a szerencsétlen kis madárnak a szemében, a
kire az óriás kigyó halálthozó tekintete nehezedett rá.

A tanár mást gondolt.

– Nem titkolhatom el, hogy a veszedelem jelentékeny, de mindjárt meg
kell jegyeznem, hogy ennél a betegségnél nem szokatlan a hirtelen
kedvező fordulat, s mi mindent el fogunk követni, hogy a természetnek,
erre irányuló törekvésében, segitségére legyünk.

Ah!…

»Nem szokatlan«?!… Tehát majdnem: »megszokott«. Szóval: többször
megtörténik, mint nem. E szerint nincs ok mindjárt előre kétségbeesni.
Bizonyára, ez is vigasztaló. Ó, hogy ilyen vigasztalásokhoz kell
folyamodnia!…

– Hanem – folytatta a tanár – a beteg mindenekelőtt nem maradhat itt,
ezen a levegőn. S most már az a legfontosabbik kérdés: megengedik-e az
ön viszonyai, hogy klimatikus helyre költözzék vele, még pedig azonnal?

– Igen – felelt Biró szemhunyoritás nélkül.

– Mégis – szólt a tanár, miután körülnézett – … nem gondolja, hogy jó
volna, ha a közelben találhatnánk megfelelő üdülőhelyet?…

– Az ő egészségén kívül – szólt közbe Biró – nincs semmi, a mire
tekintettel kellene lennem… A tanár úr talán Kairóra gondol, vagy
Dél-Olaszországra?

Az orvos a fejét rázta.

– Nem. Olyan hosszú utról nem lehet szó. Betegünknek sokkal előbb kell a
délvidék és a jó levegő!… Az nagyon sokáig tart, a mig oda érnek!… Ugy
hiszem… – hisz mindjárt májusban vagyunk – hogy Dél-Magyarországon
lelhetjük fel azt a helyet, mely a mai viszonyok közt nekünk a
legalkalmasabb.

Aztán úgy nyilatkozott, hogy mindent számba véve, Ilmavölgyet véli
különösen ajánlatosnak.

Birónak semmi kifogása se volt Ilmavölgy ellen, a mint nem lett volna
ellenvetése akkor se, ha a Kanári-szigetekre küldik.

A tanár szives volt magára vállalni, hogy gondoskodik részükre villáról,
orvosról és szolgaszemélyzetről is. Neki vannak arra összeköttetései.

– Még holnap értesiteni fogom önt – igérte, – hogy minden rendben van s
akkor holnapután utazhatnak.

– Bocsánat… még egy pár kérdésem volna a kezelésre nézve.

A tanár felelt mindenre türelmesen, de a részletekbe nem igen
bocsátkozott. A mi a részleteket illeti, hosszabb levelet fog irni az
ilmavölgyi orvosnak, s abban nem fog megfeledkezni semmiről. Különben,
az első és fődolog az, hogy a gyerekhez dajkát kell fogadni, a többi
mellékes. A beteg szórakozzék, mulasson, s tegye azt, a mi kedvére van.
A fő az, hogy szórakozzék, mulasson, s mentül vidámabb, mentül boldogabb
legyen.


XVIII.

Weinberger úr az első pillanatban meg se ismerte azt a magából kikelt
arczot, mely egyszerre csak ott sápadozott az iróasztala előtt.

– De hát mi történt önnel? Hisz ön húsz esztendőt öregedett!

Két szóval elmondta, hogy mi történt vele. Aztán elmondta azt is, hogy
pénzért jött. S fölajánlotta Weinberger urnak az _Angelus_t.

Az _Angelus_t Biró még februárban elküldte a berlini nemzetközi
kiállitásra. A berlini lapok közül néhány már irt is róla, még pedig
igen elismerő hangon; s ez reménységet keltett benne, hogy Weinberger úr
nem fogja az alkut visszautasitani. Az ajánlata egyébként is igen
elfogadható volt; a katalógusban jelzett árnak csak a negyedrészét
kérte, s ha a kép dijat talál nyerni, vagy vevőre talál, a dij vagy a
vételár, s a legjobb esetben mind a kettő, Weinberger urat fogja
illetni.

Weinberger úr az állát simogatta.

– Nem tagadom – szólt – hogy az ön föltételei elég szerények. De
őszintén megvallom, én nem bízom abban, hogy önnek ezzel a képével
sikere lehet. Önnek határozott balszerencséje van. Az _Angelus_ nagyon
szép, de ön… hogy’ is mondjam?… rendkivül szerencsétlen kezü ember. Ha
ön ráteszi a kezét ezer darab frissen vert szűz aranyra, meg vagyok
győződve, hogy a szűz aranyak tüstént tantuszokká változnak át. Én
bizony babonás vagyok egy kicsit, s a babonám úgy hozza magával, hogy
óvakodjam az olyan emberektől, a kiket a szerencse mintha kiátkozott
volna. A fejemet teszem rá, hogy az _Angelus_ nem fog dijat kapni, de
még csak vevőre se talál, s hogyha én elég vigyázatlan volnék, megvenni
az emlitett szerény áron, a nyakamon veszne minden botrányos olcsósága
mellett is. És ön tudja, hogy én kicsiben dolgozom, mert kénytelen
vagyok kicsiben dolgozni. Egy-egy nagyobb igényü képnek a megvásárlása
rám nézve igen meggondolni való koczkázat. De ne mondja, hogy rossz
ember vagyok. Teszek önnek más ajánlatot. Megveszem a többi képeit, az
aprókat. A kis képeken mégis csak könnyebben túladhatok. A mit veszitek
az egyiken, megnyerhetem a másikon. Végre, önnek az a fődolog, hogy
pénzt szerezzen; az, hogy melyik képét adja el, tökéletesen mindegy. Én
tehát azt az árt, a melyet az _Angelus_ért kivánt, felajánlom önnek a
többiért.

Az ajánlat nem volt tulságosan nagylelkü. Birónak vagy húsz képe hevert
készen s várta régtől fogva a vevőt. Átengedni valamennyit a kinált
pénzért, nem lehetett más, mint a legoktalanabb fecsérlés. Ha a kapuk
alatt meghuzódó képkiállitások egyikének a rendezőinél értékesiti, vagy
egy birósági árverésen többet kaphatott volna értök.

De Birónak nem volt más választása. A pénzre nem várhatott.

Megegyeztek, hogy a Bella arczképének kivételével, minden tulajdonában
levő munkáját átengedi Weinberger urnak, azért az összegért, melyre
szüksége volt. A munkái felét voltaképpen elajándékozta, de legalább nem
ment pénz nélkül haza.

Másnap aztán már vitte a feleségét az igéret földére, a hol a szellő
meleg, s balzsamos a levegő, a hol gyógyitó füvek nőnek, s a hol talán
az isten is kegyelmesebb…

Vihette már!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy fél esztendő mulva, mikor Birónak végre eszébe jutott megnézni
azokat a leveleket, melyek hónapokon át felbontatlanul hevertek az
asztalán, három irást talált közöttük, melyeknek csak a kelete
érdekelte.

A három kelet nagyon közel esett egymáshoz. Mindegyik irás július
havában érkezett.

Az első irás Weinberger urnak egy levele volt.

Weinberger úr mindenekelőtt részvétét nyilvánitotta. Aztán közölte vele,
hogy meggondolta a dolgot, melyről régebben szó volt, s hajlandó volna
az _Angelus_t átvenni, még pedig magasabb áron, mint a melyről
beszéltek. Csak azt kivánta, hogy Biró úr lenne szives tüstént
válaszolni, vajjon az alkut elfogadja-e?

A második levelet egy berlini műkereskedő irta, a ki szintén az
_Angelus_t akarta megvenni, s kétannyit kinált érte, mint Weinberger úr.

A harmadik irás végre telegramm volt, s a következőképpen hangzott:

»Dom Alfonso, alcantarai herczeg ur ő királyi fenségének megbizásából
van szerencsém megkérdezni uraságodat, hajlandó-e a berlini nemzetközi
tárlaton _Angelus_ czimen kiállitott képét ő fensége magán múzeuma
részére átengedni, és ha igen, mily áron?

_Eusebio Guzman_,
Berlin, Unter den Linden, 17 bis.«

Biró, miután mind a három irásból fenhangon olvasta le a keletet:
»Július 11.«, »Július 10.«, »Július 13.«, szépen összegyürte az egész
iráshalmazt, s bedobta a papiros-kosárba.

Aztán lefeküdt a dívánjára s a mennyezet rajzát kezdte nézegetni. Két
kis csillag, egy nagy csillag, megint két kis csillag, aztán egy hosszú
sáv; majd ismét két kis csillag, egy nagy csillag, ujra két kis csillag,
s megint egy hosszú sáv. Milyen furcsa!

El tudta nézni órákon keresztül.


XIX.

Az est leszállt az Ilma völgyére. A szürkület alaktalan köde átjött a
folyón, belekapaszkodott a fák lombjaiba, s aztán végig kóválygott a
virágágyak felett. Az üvegház mögött még derengett némi bágyadt
világosság; de ez is pillanatról-pillanatra foszlott, halványodott.

Odakinn a virágágyak tarka szinfoltjait még szépen meg lehetett
különböztetni. Benn a szobában már egészen sötét volt.

A lámpa égett, de csak eldugva, egy spanyol fal mögött, úgy hogy a
hálófülke teljes homályban maradt.

Gabriella az éjszakázástól kimerülve, megtörten szendergett egy
kényelmetlen, kis kereveten. Mélységes csend ült mindenütt; csak a másik
szobából hallatszott be a gyermek kocsijának könnyü, mindig azonos ütemű
zöreje.

Aztán az is elhallgatott.

Gabriellát elnyomta a szívbajosok súlyos és mély álma. A dajka
valószinüleg szintén elszundikált odakinn.

A betegszobában félelmes, rémekkel teli némaság ütött tanyát.

Egyszerre, a sötétségben, suttogó hangok hallatszottak a hálófülke
felől.

– Aludtál, kedves angyalom?

– Nem. Csak elgondolkoztam… Azon tünődtem, milyen különös, hogy
egyszerre így megváltozott a sorsunk?!…

– Hisz elég régen vártunk rá! De ezentúl máskép lesz. Majd meglátod!

– Ó, be szép is lesz!… És mondd, igazán, azonnal megyünk Olaszországba,
mihelyt meggyógyulok?!…

– Igen, már minden kész az útra. Csak azt várjuk, hogy egy kicsit jobban
megerősödjél. Ó, a tengeri levegő majd megteszi a többit! Egy pár percz
alatt azt is el fogjuk felejteni, hogy valaha betegek voltunk.

– Ugy-e, nagyon beteg voltam?

– Igen, most már nem titkolom el előtted, nagyon megijesztettél
mindnyájunkat. Ó, csakhogy egyszer már túl vagy minden veszedelmen! Hidd
el, csak azóta tudom, milyen széditő, milyen kábitó lehet az öröm, mióta
tudom, hogy szerencsésen kiállottad a válságot!

– És hogy’ titkoltad előttem a veszedelmet!…

– Ó, hisz a mikor veszedelemben voltál, alig tudtál magadról!…

– Mondd, ugy-e, megtartottad volna az igéretedet, s halva is haza vittél
volna magaddal?!…

– Ó, ne is beszélj erről!…

– Úgy féltem, hogy itt hagysz ebben az idegen világban!… Még most is
remegek, hogy ha rá gondolok!

– Verd ki a fejecskédből ezeket a csúnya gondolatokat!… Hála istennek,
most már egészen jól vagyunk, hála istennek, hála istennek! Ó, milyen
boldog is vagyok!

– Szeretsz egy kicsit, ugy-e?!…

Elboritotta a kezét csókkal; előbb a kezét, aztán az ajkát. Majd ujra
sugdosódni kezdtek.

– És mondd, ha Olaszországból megjövünk, egyenest a mi kis házikónkba
költözünk be?

– Igen. Már minden kész van ott. Úgy, a hogy’ mondtad.

– A Palika szobája is?

– A Palika szobája is.

– Ó, be kedves lesz!

– Meg fogsz dicsérni. Minden bútordarab ott van, a hová rendelted.

– Milyen jó is vagy te!… De én is szeretlek ám egy kicsit!…

S a suttogás ismét csókokba fult.

– És mondd, kedvesem – suttogott ujra Bella – ezentúl nem kell annyit
dolgoznod?! Ezentúl többet lehetsz velem?!…

– Ezentúl el se mozdulok mellőled, hacsak el nem kergetsz. Csak oda
megyek, a hová te mégy; különben mindig otthon fogok ülni.

– Ó, be jó lesz!… Akkor magunk tanithatjuk Palikát is. Ugy-e, nem adjuk
iskolába, hanem mi ketten fogjuk tanitani?

– Igen, úgy lesz, a hogy’ te akarod.

– Hozd ide egy kicsit. Nem, mégse. Felébredne, szegényke… Hát te, miért
nem fekszel még le?

– Elküldesz? Olyan jól vagyok itt melletted.

– Nem, nem küldelek el. De ne haragudjál meg, édesem, hogy ha én el
találok aludni. Nem tudom, de álmos vagyok egy kicsit… Tudod mit, tedd
le a fejedet ide a párnámra, aztán, ha majd elalszom, aludjál te is.
Addig pedig beszélj valamit Olaszországról… De előbb csókolj meg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gabriellát borzasztó álomképek riasztották fel álmából. Dobogó szivvel
tapogatózott a hálófülke felé s félénken suttogott Biró felé:

– Alszik?

– Azt hiszem, alszik.

Igen, aludt már.


XX.

Szép, holdvilágos éjszaka volt; úgy lehetett látni, akár nappal. Az útat
is jónak mondhatták, olyan jónak, mint erre felé nyáron is ritkaság.
Hanem azért a három szekér csak lépésben döczögött tova.

Az egyik fegyveres ember, elül, az első kocsiban, nem is állhatta meg,
hogy oda ne szóljon a másikhoz, a ki a lovakat hajtotta:

– Bizony, Gyorgye, ha csak igy haladunk, ránk virrad, a mig a vasúthoz
elérünk.

– So’se búsulj, Juon. Későbben majd csak nekieresztjük a szegény
párákat.

– Mikor későbben?

Gyorgye nevetett.

– Ha majd az úr elalszik.

Juon is nevetett, de a fejét rázta.

– Csak aztán úgy ne járjunk, mint azok a földiek, a kik a marjalaki
uraságot vitték.

– Hát azokkal mi volt? – kérdezte Gyorgye egykedvüen, s a jobb kezével
megigazitotta a pipája tüzét.

– A’ biz igaz, nem is tudhatsz te arról. Régi história az, nekünk még az
öreg Flór beszélte a dolgot. Ugy esett a dolog, hogy a marjalaki
uraságot el kellett vinni a városba, mert a marjalaki uraságok mind egy
szálig ott vannak eltemetve. Az emberek magukra voltak a halottal. Nem
fült nekik a mulatság sehogy, mert hajnalra már a gyeinai vásáron
akartak lenni. Hát a mint kiértek a falu alól, egyet gondoltak magukban,
és »gyühé!«, megeresztették a gyeplőt. Az állatok mentek is, mint a
forgószél; a koporsó csak úgy tánczolt a szekéren. Az atyafiak már meg
is sokallták a nagy sietséget, de hiába ránczigálták vissza a lovakat, a
megbőszült dögök egyre veszettebbül vágtattak előre. Nem hajtottak
többet szóra, hanem rohantak vadul árkon-bokron át, torony iránt. Azt
mondják, a halott maga hajtotta őket. Másnap reggel aztán a lovak a
halottal beállitottak a városba, az atyafiakat pedig ott lelték meg a
gyeinai feszület alatt, széthasadt fejjel, vérbefagyva.

– Régen lehetett az, Juon.

– Bizony régen, Gyorgye.

Juon egyet hörpintett a butykosból, aztán megkinálta Gyorgyét is.

– Igyál, szolgám. Nincs jobb a világon a szilvapálinkánál. Nyáron hűsit,
télen melegít.

Gyorgye ivott, megtörülte a száját, s aztán világgá bocsátotta ezt az
életbölcseséget, mely csak lassan ért meg benne:

– Már az igaz, az urak még halva is csak bajt okoznak a szegény
embernek.

Juon elgondolkozott. A mondás szeget ütött a fejébe, nem akart rá csak
úgy, hebehurgyán felelni.

– Bizony, fiam – szólt lassan, mint a ki jól megrágta, a mit egyszer
kimond – nem is gyerek dolog az urak akaratján eligazodni. Sok
mindenféle jut nekik eszükbe, a mi hiába, csak nem fér a szegény ember
fejébe. Ugyan, mondd meg, mire való ez is, igy költözködni előre-hátra a
halottal? Mintha bizony a halottnak nem volna mindegy akár itt, akár
ott.

– Én is csak a’mondó vagyok. Arra, hogy felhantolják, mindenütt elég jó
a föld.

– De hát az urak dolgából még a pópa se tud kiokosodni.

Elhallgattak s egy darabig nagy csöndességben ültek egymás mellett.
Végre Juon szólalt meg:

– Nézd, ez a föld az. Innen, odáig.

És a hüvelykujjával mutatta a határt.

– Hát aztán, hogy’ lesz? – kérdezte Gyorgye. – A jegyző úr nem akarja a
dolgot?

– Nem tudunk megalkudni. Azt kivánja, hogy még egy szekér kukoriczát
adjak ráadásul. Megesküdött a Boldogasszonyra, hogy ebből nem enged. Azt
mondja, hogy az ő felesei mind meggazdagodnak.

– Te már most is gazdag ember vagy, Juon.

– Dehogy vagyok, Gyorgye. A mi van, az mind az asszonyé.

– Mindegy az, Juon.

– Igen, ha gyerekem volna. De ha nem ád az isten!… Látod, te többre
vihetnéd, mint én. Ugyan mondd meg, miért is nem veszed el azt a
Flórát?! Akkor sógorok lennénk és mindened volna, annyi, a mennyi nekem
van. Gondold meg, hogy az öreg Traján nagyon gazdag ember. Egy egész
ládája van, teli pénzzel.

Gyorgyénak a szeme csak úgy fénylett a sötétben.

– Hisz megmondtam én akárhányszor, hogy elveszem a lányt, csak azt ne
kivánja az öreg, hogy azután is fuvarba járjak. Ha fuvarba kell járnom,
akkor legalább nem veszek feleséget a nyakamba.

– Gondold meg a dolgot, addig, mig nem késő. Az öreg Traján már nem él
sokáig, s azután azt teszed, a mit akarsz.

Megint elgondolkoztak. Hanem egyszerre, valami meglepő hang ütötte meg a
fülöket, mely felriasztotta őket álmodozásukból. Hátra néztek, hogy nem
valami káprázat űz-e velök játékot?

Nem. A harmadik kocsi csakugyan megállott.

Valaki kiszállott belőle. S azzal, a harmadik kocsi egy fordulóval elébe
kanyarodott a másik két szekérnek.

– Mi az? – kérdezte Juon a bakon ülő kocsist, a mint mellettük
elhajtatott, hogy aztán az utat mutassa nekik.

Az oláh a vállát vonta s csak annyit felelt, hogy:

– Kiszállott és előre küldött.

De ekkorra már Juon is tisztában volt a dologgal:

– Vagy úgy! Gyalog akar a halott után menni.

Attól fogva folyvást leskelődtek s minduntalan hátra-hátra néztek;
sehogy se tudták megérteni, miért megy az gyalog, a ki kocsin is mehet?

Egyszerre csak Gyorgyénak majd kimeredt a szeme a nagy bámulattól.

– Nézd csak – szólt Juonhoz.

– Az ám, úgy jár, mintha részeg volna.

– Most meg kitárja a karjait, mintha meg akarná ölelni a halottat.

– Nini, most meg szól hozzá!…

Még a lélekzetük is elállt. Egy darabig nem mertek hátra nézni.

– Hallod – szólt Gyorgye s oldalba lökte Juont – mintha siratná!

– Ugy legyen az isten irgalmas hozzám, csakugyan siratja.

– Fiatal személy lehetett – szólt Gyorgye.

A fuvarosok ekközben sorra letértek az országútról; a kocsisor
bekanyarodott az erdőbe.

A mély, vizmosásos, hegyi úton a szekerek csak ügygyel-bajjal
vánszorogtak előre. Egy darabig fölfelé kellett menni, de aztán se
haladhattak könnyen a nagy sár és a süppedékek miatt. A jószág mindig
megsinylette ezt az utat.

A hegyek közt finom, ónos permeteg szitált. Juon a fülére húzta
báránybőr-sipkáját, mert az eső csipte az arczát. Gyorgye is úgy
cselekedett.

Juon nem állhatta meg, hogy néha-néha, lopva, hátra ne pislantson.

Vajjon nem maradt-e el az az ember? Nem bukott-e el valami szakadékban?

Nem. Ott volt még most is.

A fuvardijat nem fenyegette semmi veszedelem.

Egy otromba nagy úszó felhő lassankint eltakarta előlük a holdat. A
hegyoldalban vak sötétség leselkedett rájok. Az első kocsi lámpája csak
arra való volt, hogy tőle éppenséggel ne lássanak semmit.

Az eső egyre sűrűbben szitált.

Az ember csak ment a halott után, hajadon fővel, és érthetetlen szavakat
sugdosott hozzá.

Juon és Gyorgye halkan beszélgettek.

– Tudod, az úgy lesz – szólt Juon – hogy kialkudod az öregtől a
fél-szesszió földet s azután elveszed a Flórát. A fuvarról nem is
beszélsz, s ha a vén Traján szorongatni talál, hát megigéred, hogy isten
neki, eljársz fuvarba is. Később úgy is csak azt teszed, a mit akarsz.
Ha akarod, elméssz fuvarba, ha nem akarod, hát nem. A Miliczával meg ne
is törődjél. Ha nagyon sokat nyafog, kikergettetjük a faluból, a
porontyaival együtt. Kicsinálja azt a domnu jegyző.

Gyorgye úgy hallgatta ezt a beszédet, mintha hájjal kenegették volna. De
aztán csak a fejét csóválta.

– Ez mind nagyon jó volna – felelt aggodalmasan – de nehezen fog menni.

Mire kiértek az erdőből, már derengeni kezdett. A szürkeség, a hajnal
első hiradója, kezdte ébreszteni a madarakat.

S a távolból feltüntek a vasuti őrház egy mintára rajzolt, ismert
vonalai.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

143 |javakkal is!» |javakkal is!«

148 |szál, longott |szállongott

148 |alig-gondolhatok |alig gondolhatok

151 |alatt» |alatt«

183 |kogy megszóljam |hogy megszóljam

215 |tünpérek és koboldok |tündérek és koboldok

227 |halni» |halni«

251 |elrontotta a edvemet |elrontotta a kedvemet

258 |volna e |volna-e

359 |17 bis.“ |17 bis.«]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Midás király (1. kötet)" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home