Hopitutuqaiki

The Hopi School

PO Box 56
Hotevilla, Arizona 86030

928-734-2433
www.hopischool.net

Scholar’s Library


Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language

Download this book: [ ASCII ]

Test

Title: A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



Eötvös Károly Munkái

III. KÖTET

A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

Eötvös Károly Munkái

III

A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT.



MAGYARORSZÁGBAN.

(Menekülés a Száván keresztül. – Két bujdosó nyomtalanul elvesz. – Henri
a vármegyékben. – A veperdi biró. – A lakompaki uriszék. – Kik élnek
még, a kik látták a bujdosót?)

Az 1843-dik évi szeptember hónak egyik napján – meleg, csaknem nyári
napon – három koldus ballagott a gradasáczi úton Kusetó felé Boszniában.

Mindhárom öreg, rokkant férfiu. Bajuszuk és szakáluk ősz, arczuk tele
redővel, termetük előrehajlott, – éhségnek, szomjnak, fáradtságnak,
éveknek s tán sok szenvedésnek súlya alatt meggörnyedve. Ruhájuk szenny
és foszlány, lábbelijük nincs, törökös nadrágjuk egykor kék, övük egykor
sárga s mellényük egykor fehér lehetett. Fejük piszkos kendővel turbán
módjára van bekötve. Fegyverük nincs, kezükben bot.

Franczia nyelven beszélnek maguk között, keverve szláv és török
szavakkal. Ha valamely török jön velük szemközt: azt török nyelven s
keleti taglejtéssel üdvözlik. Különben szótlanok igen gyakran egymás
közt is.

A nap nyugvóra szállt, mire beérnek Kusetóba. Itt gondosan
kérdezősködnek a hánok után, betekintenek háromba is s végre
megtelepednek a harmadikban. Ez a Szávára néz s egy utczának vagy inkább
marhacsapásnak közepén fekszik. Roskatag faépület, rozzant falakkal és
tetővel. Mellette nyitott félszer falábakon, foszladozó nád és gallytető
alatt. Itt telepednek le mind a hárman. Leülnek a porba és szemétbe.

Van ott egy pár ökrösszekér is, szegény bosznyákok fogata. Néhány
bosznyák is ott guggol és hentereg és eteti ökreit s dohányoz és
beszélget valamennyi. A három koldus csakhamar megérti a beszélgetésből,
hogy a bosznyákok valamely távoli faluból katonaság számára szállítottak
valamit Kusetóba, még pedig kényszerfuvarképen.

A koldusok közül egyik feláll, odamegy a bosznyákok közé s romlott szerb
nyelven kérdi őket, miként lehetne átmenni a Száván? E kérdésre egyik
sem tud felelni.

A koldus erre a hánba megy s visszajövén, társainak azt mondja, hogy a
Száván nem lehet átmenni, a révet katonák kezelik, mert a bosznyákok
szökdösnek, nekik pedig se utlevelük, se pénzük az őrök
megvesztegetésére.

Két társa nagyot sóhajt, de fektéből nem kel föl egyik is. Sőt a
harmadik is melléjük fekszik.

Éjfél felé, mikor a bosznyákok s hánbeliek már mind mélyen aludtak s
mikor a három koldus megette az övéből elővett kukoriczapogácsát,
felállt mind a három, zajtalanul lement a folyó partjára s a folyó
mentében vigyázva ballagott lefelé.

Tovább ballagtak már egy óránál s a várost messzire elhagyták, midőn a
folyó nádas partján egy helyütt egy csónakot kikötve s a csónak előtt a
bozótot letaposva találták.

Egyik fölment a partra, körülnézett, nem látott senkit, nem vett észre
semmi gyanusat s aztán visszament társaihoz, intett nekik, mindhárman
beleültek a csónakba, eloldozták a kötelet s befelé iparkodtak a tiszta
vízre.

Zaj nélkül nem tehették. A víz locscsanásának hangjára fölébredt valaki
a parton s erős, durva hangon törökül is, szlávul is kiabált a menekvők
után, kiket nyilván tolvajoknak tartott.

A zajra három lovas Zapti ugratott oda valahonnan s midőn a fényes
holdvilágnál a menekvőket a bozóton belül meglátták, mind a három a
menekvőkre lövöldözött.

Ezek siettek a bozót árnyékába húzódni, azonban sikertelenül, mert a víz
lefelé sodorta csónakjukat, a bozót pedig nemsokára egészen megszünt.

A veszedelem így vagy amúgy bizonyos volt. Az egyik menekvő, midőn a
bozótot eltünni látta, egész határozottsággal mondá társainak: »Evezzünk
a víz közepére«.

Megkísértették. A golyók ujra mellettük fütyöltek el. Kétségtelen volt,
hogy mielőtt a tulsó partra átjuthatnának, mindannyian le lesznek
lövöldözve. Gyorsan kellett határozniok.

Néhány szót szóltak egymás között s azzal mind a három kiugrott a
csónakból a vízbe. Az első belekapaszkodott a csónak kötelébe, a második
megkapta az elsőnek, a harmadik pedig a másodiknak lábát. Így ringatta
őket a folyó lefelé, a csónak mind a hármat megmentette az elmerüléstől.
Még néhányat lőttek utánuk, de bizonytalanba, mert csak fejük állván ki
a vízből, többé czéltáblául nem szolgálhattak a homály és távolság
miatt.

Egyszer az, ki a csónak kötelét fogta, érzé, hogy lábát eleresztette
társa. Visszanézett s társait bukdácsolni látta. Kiáltott nekik, de azok
nem feleltek. Észrevette azonban, hogy a vízszinen a messzeségből egy
csónak sebesen közelit felé. Ő is elereszté tehát a kötelet s egész
erővel sietett kifelé úszni a tulsó partra. Szerencséje volt ez ötlet,
mert az üldöző csak a csónakot tartván szeme előtt, mellette
észrevétlenül evezett el. Végre utolsó erejének megfeszítésével partot
ért.

Kevés pihenés után a partnak vizes fövenyén felült, mert a felálláshoz
nem volt ereje. Merőn nézett széjjel s kereste társait. Midőn már az
üldöző csónak elmerült szemei elől, egész erővel kiáltá:

– Jean, Jean, Charles, Charles!

Hangja gyönge volt és alig hallatszott száz lépésnyire, mégis sokáig
kiabált. De eredménytelenül. Társai nyilván a vízben lelték halálukat.
Azonban még nem mondott le minden reményről.

Nagy nehezen felállt. Felvánszorgott a partra. Itt már törökök és
bosznyákok ellen mentve érezte magát. A parton kaszáló volt s apró
petrenczékben feküdt a széna. Egy petrenczében lyukat vájt s vizes
rongyaival és didergő tagjaival oda bujt el. Legalább meleget talált
ott.

Ismét kiment a partra s ismét kiáltozta franczia nyelven társait. Hiában
volt. Az öreg ember könyei előtörtek.

– Istenem, – sóhajtá – harmincz év óta üldöztél, de legalább megvoltak
társaim, most már azok sincsenek.

Sírt és hangosan fuldokolva zokogott.

Ujra visszament a szénanyalábhoz. Hajnalodni kezdett, a hajnali szellő
és hidegség átjárta tagjait. Elbujt a széna közé. A kimerültség álmot
hozott szemeire. Álma hosszú volt s dél lett, mire fölébredt. A nap már
melegen sütött, a hajnali hidegségnek nyoma sem volt s rongyai teljesen
meg voltak száradva.

Erdős, dombos vidék feküdt a folyam parton. Fölment egy domb tetejére s
messze délnyugatnak túl a Száván látta Kusetó karcsu minarettjeit. Ez
volt tájékozódásának egyetlen biztos pontja. Különben egyáltalán nem
tudta, hova vetődött.

Arczán mély gond és szomoruság váltakozott. Körülnézdelvén a tájat,
lement a folyó partjára. Lábnyomairól megtalálta a helyet, hol kiúszott
és kigázolt. Innen a folyam partján fölfelé ballagott lassan,
meg-megállva s a két part fáit és bozótjait nézegetve. Azt a távolságot
akarta megmérni, a mennyire őt a víz lesodorta, míg partot érhetett. És
azt a helyet akarta megtalálni, hol két társa a vízben tőle elszakadt.

Egy helyütt sokáig álldogált, andalgó szemeit vissza-vissza vezetvén a
folyó bizonyos helyére. Valószinüleg itt vált el társaitól. Innen lefelé
indult, mindenütt a part mentében, ha megtalálná társait vagy csak
nyomukat is. Semmi nyomra sem akadt. Tovább ment egy mérföldnél,
vizsgálódott szüntelen, de eredménytelenül.

A nap hanyatlani kezdett. Éhséget érzett és kimerültséget. Ott hagyta a
partot, feljött a dombokra, szekércsapásokat talált s emberek után
keresgélt.

Emberrel nem találkozott. Sem kutyaugatást, sem harangszót nem hallott.
Nyilván messze kellett lennie lakott helytől. De szilvásokat talált a
dombok oldalán és völgyeiben. Imitt-amott néhány félvad és félszelíd
szőlőtőt. A szilva is, a szőlő is érőfélben volt már s a menekvő koldus
gyümölcscsel verte el éhét.

Éjjeli tanyája ismét széna petrencze volt. Másnap kora reggel
fölébredett s nem habozva többé, egy szekércsapás nyomán ment oda, hova
az vezette. Rég elmult dél, mire egy kisded szegény faluba érhetett a
Száva partján. Kérdésére a falut Samácznak nevezték.

Itt tudta meg bizonyosan, hogy most már kívül van Törökországon. Mikor
azt kérdezte: micsoda országban van, azt felelték: ez a Bródi Regiment.
Ilyen országnak sohasem hallotta hírét, de megnyugodott benne. Szegény
határőrök felvilágositották, hogy tőlük messze van Horvátország, azon
tul Magyarország, azon tul Bécs, ott lakik a császár.

Bizonyos volt, hogy a koldus franczia, mert anyanyelve franczia volt;
mind a török, mind a szláv nyelvet csak törte, sőt németül is keveset
tudott. Annál csodálatosabb volt, hogy miként keveredhetett e vidékbe
egy franczia s miként bámulhatott ő, midőn előtte Horvátországról és
Magyarországról beszéltek. Világosan látszott arczán, hogy a két
országnak most hallotta hírét először. De a jámbor határőr nem kérdezte
az ő kilétét, mit is kérdezősködött volna tűvel-hegygyel oly nyomorult
koldus után.

De a koldus, mikor Bécset említették előtte, szemfüllé vált. Kérdezte,
merre juthatna ő legközelebb Bécsbe. Ezt nem tudták neki megmondani,
hanem utasitották, kérdezze meg a kapitánytól, itt és itt van, az majd
megmondja. A koldusnak azonban nem volt kedve elmenni a kapitányhoz.

E helyett azt kérdezte, hogy a Szávának hol van vége s mibe szakad.
Mondták neki, hogy annak vége nagyon messze van s hogy az a Dunába
szakad.

– Duna!

E szó fölött ujra sokáig gondolkodott a koldus.

– Az a Duna, – kérdezé – mely Németországban folyik?

Erre megint nem tudtak felelni, megint a kapitányhoz utasították.

Ujra gondolkodott. Homlokát ránczolá, szemöldeit összevoná, mintha
emlékező tehetségét akarta volna megerőltetni. Végre megnyugodni
látszott abban a gondolatban, hogy bizonyosan ez a Duna az, mely
Németországon folyik keresztül.

Azt kérdezé most: merre érhetne ő leghamarább a Dunához? Utasították
Vinkovcze felé, megmutatták az odavezető útat s megoktatták, hogy ott
miként kérdezze a tovább vezető útat. Egyuttal adtak neki gyümölcsöt
kukoriczakenyeret s éjjeli szállást.

Másnap elindult Vinkovcze felé. Gyalog, mezítláb, rongyosan, bottal
kezében, fáradtan ballagott napról-napra. Senki utját nem állotta, senki
rossz szóval nem bántotta, senki tőle utlevelet, igazolványt nem kért,
sehol vele semmit nem fizettettek; igaz, hogy pénze nem is lett volna
rá. Kéregetett, mint a valóságos koldus s gyümölcscsel, kenyérrel,
ételmaradékkal, néhol egy-egy krajczárral ellátták könyörületesen.

Vinkovczén Vukovár felé utasitották. Vukovárról betévedezett Baranya
vármegyébe. Már egy hétig járt Baranyában faluról-falura, mikor
megtudta, hogy Magyarországban van s mikor már sem a franczia, sem a
török, sem a szláv nyelvnek nem vette semmi hasznát. Előszedte tehát
töredezett német nyelvbeli tudományát s ezzel tengődött napról-napra.

A következő évet Tolna vármegyében s többnyire Szegzárdon töltötte.
Itt-ott szolgálatba is állott több-kevesebb ideig, hogy magának
tisztességes ruhát szerezhessen. Lassankint néhány szót beszélni
magyarul is megtanult.

Egykor egy uraságnál, kit ő Derrynek nevezett, ki azonban valószinüleg
Dőry volt, akarata ellenére két hónapig tartózkodott, miután nem
eresztették el, noha semmi dolgot nem bíztak rá, hanem csak etették,
itatták, mintha meg akarták volna hízlalni. Minden kötelessége abból
állott, hogy az uraságokat az ő török élményeivel mulattatta, a
melyekből azonban el nem hittek egy szót sem. Egy helyütt a barátok is
egy hétig tartogatták a zárdában.

1845-ben Fehér- és Veszprém vármegyékben utazgatott. Pápán gr.
Eszterházy Károly szolgálatában megmaradhatott volna állandóan, de ő
csak Bécsbe akart jutni minden áron. Semmiféle rábeszélés a tervről őt
lemondásra bírni nem volt képes.

Ifjuságáról, élményeiről nem igen szeretett beszélni. Franczia
születésünek, szibériai orosz fogolynak, konstantinápolyi eunuchnak,
háremi szökevénynek mondotta magát, de se nem hallgattak rá, se nem
hittek neki. Valami jámbor, szédelgő, német vándorló legénynek tartották
mindenütt. Vezetékneve nem jutott tudomásunkra, keresztnevét Henrinek
mondotta francziásan.

Végre az 1846-dik év elején Győrön keresztül Sopronba érkezett. Ruhája
ismét kopott és szennyes volt, noha most már nem rongyokból állott. A mi
kis pénzecskét itt-amott szerzett, Győrben fölemészté betegsége. Ismét
kéregetésből éldegélt s ismét koldus módjára gyalogszerrel utazgatott.
De Sopronból most már fokozódott vágygyal törekedett Bécsbe jutni.

Februárban, kegyetlen hideg téli napon érkezett Veperdre, egy kis német
faluba Sopronmegyében.

Át volt fázva keményen. Öregség, ruhátlanság, hideg és nélkülözés miatt
dideregtek tagjai. Átmelegedni bement a falu korcsmájába.

A falu birája, jókedvü, kedélyes német paraszt, ott iddogált és
beszélgetett a korcsmában. A jövevényt szegény, kiéhezett vándorló
legénynek tartotta s elkezdte őt faggatni neve, születése, eredete,
mestersége, vagyona és utazási czélja felől.

Henri felelgetett a kérdésekre s röviden elmondá, hogy ő franczia, most
jön török rabságból s haza akar menni Francziaországba, hanem előbb
Bécsbe akar menni minden áron.

– Aztán van-e útleveled? – kérdezé tőle a községbiró.

– Nincs, de nem is kell, – mondá Henri, – két év óta vagyok már
Magyarországon, soha sem kértek tőlem.

– Az megint más, hanem Ausztriába a lineán át nem lehet menni útlevél
nélkül, ott elfognak és megint visszaadnak a török kezébe.

Egy perczre megrezzent Henri, de aztán mosolygásra fordította a dolgot.

– Nem lehet az, – azonban majd valahogy elintézem a dolgot.

Nem beszélt többet a dologról, hanem mulattatta a birót egyébként. A
birónak megtetszett a szegény öreg s ellátta őt borral és ennivalóval
egész szivességgel.

A következő napon tovább ment Henri Kabold felé. Itt akart átmenni a
határon.

A határon vámhivatal állott s osztrák pénzügyőrök és csendőrök vigyáztak
az átmenőkre.

Henri nem akart vagy nem mert utazási szándékával rögtön előállani,
hanem nagy figyelemmel leste, mi történik azokkal, a kik Ausztriába
átmenni akarnak. Bizony jól látta azt, hogy mindenkinek meg kell állani,
batyuját vagy kocsiterhét megmutatni s valami útlevelet vagy igazolványt
felmutatni.

A vámon nem mert jelentkezni. Visszatért Kaboldra s egy kocsmában
kérdezősködött, miként lehetne neki útlevél nélkül Bécsbe jutni. A
kérdésre nem kapott megnyugtató választ. Sőt, mikor kiejtette száján,
hogy ő szökevény, menten ráijesztettek, hogy Ausztriában elfogják
bizonyosan s visszakisérik oda, a honnan elszökött.

Aggodalma leírhatatlan volt. Majdnem kétségbeesés fogta el a
szerencsétlen öreg embert arra a gondolatra, hogy ő ime itt van Bécshez
közel és oda be nem juthat, sőt attól kell tartania, hogy mint
szökevényt ki adják a töröknek.

Egy jó ötlete támadt. A veperdi biró jó ember, az majd segít ő rajta.

Visszaindult tehát Veperdre s másnap oda hóban, hidegben, zivatarban
megérkezett.

A veperdi biró nevetve fogadta az öreg bujdosót.

– No atyafi, ugy-e megmondtam, hogy nem tudsz átmenni a határon?

– Megmondta biró úr és úgy is lett, nem mertem megpróbálni, hogy útlevél
nélkül átsurranjak a határon.

– Nem is lett volna tanácsos, de hát már most mibe fogsz?

– Éppen azért jöttem vissza biró urhoz, hogy engem megsegítsen. Lássa
biró ur, én öreg ember vagyok, húsz éves koromban elszakadtam
Francziaországból, azóta nem láttam szülőföldemet, nem is hallottam
róla. Rabbá tettek a muszkák, azoktól elszöktem; rabbá tettek a törökök,
azoktól is elmenekültem. Itt ugyan Magyarországon meg tudnék élni
koldusmódra, de ha már oly közel vagyok Francziaországhoz, szeretnék
haza menni, hogy ott haljak meg, ott temessenek el, a hol születtem. De
se pénzem, se útlevelem. Ha Bécsben a franczia követséghez juthatnék s
ott sorsomat elmondanám: vissza szállítanának hazámba könnyü szerrel.
Biró úr, maga jó ember, én ur voltam fiatal koromban, most koldus
vagyok, segítsen rajtam, hogy Bécsbe juthassak a nélkül, hogy megint
elfognának. Öreg vagyok már, se jót, se rosszat nem tehetek, az isten
meg fogja érte segíteni.

– No atyafi, én ugyan most sem hiszem, hogy franczia vagy – szólt a
veperdi biró, kinek megesett szíve a szerencsétlen öregnek sorsán –
hanem te lássad a magad dolgát, én segítek rajtad, ha tanácsomat
elfogadod.

– Elfogadom, ha rosszabbul nem leszek tőle.

– Persze, hogy nem, majd magad is beláthatod. A tanácsom pedig ebből
áll: maradj itt Veperden egy pár napig, majd én ellátlak étellel,
itallal, meleg szobával. Egy pár nap múlva összeül az úriszék
Lakompakon, ott lesznek a megyei urak és a kegyelmes herczeg főemberei.
Én téged megkötöztetlek, mint afféle csavargó embert, a kinek se
országa, se hazája. Aztán oda kisértetlek az úriszék elé, mint csavargót
s elmegyek veled úgy véletlenül magam is. Ott majd kihallgat a
szolgabiró vagy az esküdt úr. Jó ember mind a kettő. Ott beszéld el
sorsodat. A megyei urak nem rossz emberek. Ha igazságban nem találnak:
kapsz huszonöt botot s aztán elkergetnek; – ha pedig igazságban
találnak: akkor az uraság költségén elkisértetnek Bécsbe a franczia
követhez, – ha pedig megesik rajtad a szívük, még borravalót is adnak.

– Mi az az úriszék? Az a járási biróság vagy a policzia?

– Látszik, hogy szamár vagy; ott itél a vármegye, meg a kegyelmes
herczeg a szegény ember bajában, nincs minálunk policzia, az csak
Ausztriában van.

– Tehát biróság, de hát akkor nincsen annak hatalma ahhoz, hogy engem
Bécsbe kisértessen a franczia követhez?

– Atyafi, a vármegye urainak, meg a kegyelmes herczegnek mindenre van
hatalma, ha akarják. Egyébiránt ez csak az én tanácsom, ha tetszik a
szó: én segítek rajtad.

Sokáig gondolkodott az öreg és sokszor nézegetett a veperdi biró szemei
közé. Rossz indulatot nem fedezett föl e szemekben s aztán elgondolta,
hogy a legrosszabb esetben mindig megmaradhat Magyarországon, szegény,
hazátlan koldusnak. Elfogadta a veperdi biró tanácsát.

Lakompakon február végén csakugyan összeült az úriszék. Elnöke volt
Badicz Endre sopronmegyei földbirtokos s öreg táblabiró. Az uraság
részéről Szemerey Sándor, herczeg Eszterházy Pálnak uradalmi főfiskusa
és Seicz viczefiskus voltak jelen. Ezek ma már mind nem élnek, hanem él
még Nagy Imre legfőbb itélőszéki kuriai biró, ki akkor Szemerey
Sándornak patvaristája volt s mint ilyen, valószinüleg jelen volt az
úriszéki tárgyalásokon s valószinüleg emlékszik még a szegény
francziának, az örökös bujdosónak, szívrázó, szomorú élettörténetére.
Élnek még Lendvay József és Tőttőssy Mihály öreg barátaim. Amaz
sopronmegyei, mihályi származás, most nyugalmazott táblabiró s akkor
kanczellista a főszolgabiróságnál. Emez veszprémmegyei birtokos, de
1846-ban Sopronmegye főszolgabirája. Mindkettő jelen volt az uriszéken.

Nekem Lendvay József beszélte el az esetet.

A veperdi biró megtette a mit igért. Az öreg koldust megkötöztette s
bekisértette az úriszék elé. Bement a falubeli ügyesbajos emberekkel
maga is és úgy véletlenül előhozta a csavargót a szolgabiró előtt, hogy
annak jóakaró figyelmét iránta fölgerjeszsze. A sor azonban nem került
mindjárt a csavargóra s azért annak pár napot és éjszakát az urodalmi
fogházban őrizet alatt kellett töltenie. Elvégre ügye az uriszék elé,
nyilvános tárgyalásra került.

Az uriszék tagjai rendkivüli érdeklődéssel hallgatták meg az örökös
bujdosó elbeszélését. Soha, még főbenjáró ügy miatt is ugy el nem
mulasztották az ebéden és vacsorán való megjelenés pontosságát, mint a
mikor az öreg franczia a maga élettörténetét röviden és szárazon
elbeszélte.

E történetet, a mint azt a jelenvoltak emlékezetükben megtartották, el
fogom beszélni.



HADI FOGLYOK – BÁNYARABOK.

(A nagy császárt gyalázni nem engedik. – Megfojtják az orosz tábornokot.
– Hetven franczia meghal, a többit elviszik az uráli bányákba. –
Petropavlovszkojban.)

Henri saját előadása szerint csakugyan franczia volt s 1792-ben
született. Ifju korában besorozták a császári hadseregbe s a nagy
császárral, I. Napoleonnal, mint altiszt, részt vett a moszkvai téli
hadjáratban.

Jó családból származott, vagyonos ifju volt, pénzzel és ruhanemüvel
kellőleg el volt látva s kiállta a szomorú visszavonulás óriási
viszontagságait. Ifjuság, vasegészség s jelentékeny testi erő megóvták a
fagytól és éhhaláltól.

De nem óvhatták meg a fogságba eséstől. Valahol Lengyelországban a
visszavonulás közben elfogták. Nem magát egyedül, hanem vele együtt
körülbelül két-háromszáz legényt tisztjeikkel és altisztjeikkel együtt.
Tél volt, hideg volt, fáztak és éheztek, alig bírták ruhájukat, alig
tudták emelni fegyverüket. Egy pár század orosz lovasság körülfogta őket
s az a csapat, melynek hősi része volt a világ meghódításában, csaknem
gyáván látszott magát megadni.

– Urak, – mondá Henri a lakompati uriszék előtt, – midőn mi Mohilevben
kissé magunkhoz jöttünk, mikor már adtak enni s egy kissé
fölmelegedtünk, akkor eszünkbe jutott, mily gyáván hagytuk elfogni
magunkat. Szerettük volna izmainkat körömmel tépni szét szégyenünkben.
De hiába, akkor nem bírtuk el még a fegyvert sem, nemhogy verekedni
tudtunk volna.

Henri nem emlékezett biztosan arra, hol fogták el őt és társait. Csak
arra emlékezett, hogy néhány napi kínos gyaloglás után Mohilevbe
kisérték s ott zárták el őket a régi vár omladozó kaszamátáiban.

Sebek, nélkülözés, durva bánásmód, embertelen fegyelmi büntetések miatt
sokan elhaltak közülök. Mire nyár lett, alig volt életben a csapatnak
fele. A kik életben maradtak: azokat julius elején elindították
Szentpétervár felé. Október lett mire a fővárosba értek, rongyban és
mezítelen lábbal. Még mindig az a ruhájuk volt, melylyel Francziaország
látta el őket másfél év előtt.

A városba azonban nem ily rongyosan lettek bekisérve. Délutáni
időtájban, hideg, tiszta őszi napon értek a főváros közelébe. Láthatták
a leáldozó nap fényénél a büszke czári fővárosnak csillogó tornyait, de
éjszakára oda be nem mehettek. Künn kellett tölteniök az éjet a
szabadban, kozákok őrizete alatt, fázva, dideregve. A következő napon
ott a szabad ég alatt kaptak uj ruhát és pedig uj franczia császári
egyenruhát. Kocsikon hozták ki Szentpétervárról. Egyuttal meg is
vendégelték őket meleg étellel, hideg sós hússal, barna kenyérrel s
elegendő vutkival. Így kisértettek be a fővárosba látványul a népnek,
dicsőségére a czárnak s elégtételül az orosz hadseregnek. Azért adták az
uj egyenruhát, hogy büszkén mondhassák el rájuk mutatva: ime a híres
kalandornak, Napoleonnak fogoly katonái!

– Meg nem mondhatom, – mondá Henri, – mennyire fájt nekünk e
megaláztatás. Jobb szerettük volna, ha rongyainkat hagyják meg didergő
testünkön s ha mezitláb hurczoltatunk végig a főváros havas utczáin. De
még jobban fájt, a hogy császárunkról beszéltek, mint valami csavargóról
és szökevényről. Mi még akkor sem az elbai számüzetésről, sem a
waterlooi csatáról nem tudtunk semmit. Mi csak azt tudtuk, hogy részt
vettünk az auszterlitzi és jénai csatákban.

Volt a foglyok közt egy kapitány. Bátor, önérzetes, fiatal ember. Midőn
a foglyokat a laktanyába kisérték, egy magasrangu orosz törzstiszt,
tábornok vagy afféle, szemlét tartott a foglyok fölött s franczia
nyelven szólott hozzájuk. A fiatal fogoly kapitányt ellenállhatatlan düh
fogta el, midőn a tábornok a nagy császárt gyalázta.

– Míg barbárok beszéltek velem – szólt – eltűrtem minden szó nélkül.
Önnek, nyomorult nem tűröm el a császár gyalázását.

E szavakkal letépte magáról a fényes egyenruhát s odavágta a tábornok
szemei közé.

– Verjétek agyon! – kiáltá tajtékzó dühvel a tábornok.

Orosz katonák ugrottak oda. Megkapták és megkötözték a kapitányt,
letépték ingét s elkezdték ütni kancsukával.

– Nem nézhettük – folytatá Henri – ez irtózatos jelenetet. Odarohantunk
puszta kézzel a fegyveresek közé. Agyon lőttek és szúrtak közülünk
hetvenet, de a tábornokot megfojtottuk. A miért rosszul beszélt a nagy
császárról.

E tény eldöntötte az életben maradottak sorsát. Mindegyik kapott száz
korbácsütést, még a sebesültek is. Ezek aztán el is haltak valamennyien.
A ki e vadállati bántalmakat kiállhatta, azt hideg, nyirkos
kaszamátabörtönbe zárták el. Igy húzták ki a telet. Sokan elhaltak
közülök betegség és nélkülözések miatt. Gyakran a hulla napokig hevert
az élők között. Henri, az öreg menekülő, még most is elborzadott, a mint
e pokoli tanya eszébe jutott. Pedig most már öreg ember és akkor még
fiatal ember volt.

Az 1816-dik év április havában kivették a foglyokat a földalatti
börtönből. Nyilt, világos, szellős helyre szállították őket s
élvezhetőbb táplálékot adtak nekik táplálékul. Adtak nekik uj ruhát is.
Birkabőr kucsmát, vastag bagaria csizmát, szürke daróczból készült ujjas
köpenyeget s egy durva pakróczot.

Május hóban egy napon az őrök azt parancsolták, hogy a pakróczot
tekerjék össze s egybe kötve akasszák vállukra, mint a hogy a katona
szokta nyáron át köpenyét vállára akasztani. Mikor ez megtörtént, nagy
csapat katona fogta őket körül s ezek fedezete mellett a foglyok kezeire
láncz veretett s a lánczczal kettőnként kezüknél fogva összekötöztettek.
A ki ellenállt, zajt ütött, tiltakozott vagy káromkodott: azt véresre
verték kancsukával, egy fogolynak egyik szemét is kiütötték.
Mindegyiknek mellére egy bádog lemezt akasztottak, melyre egy-egy szám
volt rásajtolva. Estefelé pedig kovácsok jöttek vassal és kalapácscsal
és szegekkel s mindegyik fogoly lábára a bagaria csizmaszáron kívül négy
vagy öt fontos vaskarikát kovácsoltak. Sem a vaskarikát levenni, sem a
csizmát levetni ezután nem voltak képesek.

Este tíz óra után, páronként egymásután a mint össze voltak lánczolva,
kiindították őket a kaszárnya udvaráról az utczára. Az utczák, merre
elhaladtak, teljesen néptelenek valának. A körülöttük, előttük és utánuk
lépdelő lovas kozákokon kívül nem találkoztak senkivel.

Nagy későn kiértek a város végére. A városban beszélniök nem volt
szabad. Ki hangot ejtett, a korbács azonnal pattogott a nyaka körül. A
városon kívül a sötétben valami kisebb őrház-féle előtt megállapodtak.
Itt kaptak enni és inni, miután sem délben, sem este az nap még nem
kaptak semmit. Étkezés után megengedték nekik az alvást, de csak
hajnalig. Hajnalban útnak indultak kelet felé. Hova kisérik őket, sem
nem tudták, sem elgondolni nem voltak képesek, sem kérdezniök nem volt
szabad. Nem is igen tudtak beszélni az őrökkel, de ha tudtak volna is,
feleletet nem kaphattak. Minden kérdésre abból állt a felelet, hogy a
kozák fenyegetőleg mutatta és rázta kancsukáját.

Így mentek napokon és heteken át. Naponként nem nagy utat kellett
tenniök. Éjszakánkint mindig a falvakon és városokon kívül tanyáztak. Ha
falun mentek keresztül: szólni az emberekhez nem volt szabad. A ki
szólni mert, kegyetlenül lakolt. Jó emberek gyakran adtak nekik
kenyeret, sót és vutkit. Ezt szabad volt elvenni.

Egykor valamely folyóvizen, melynek nevét nem tudta Henri, hajókra
gyömöszölték őket. A hajóról Perm nevü városban szálltak ki. Innen ismét
gyalog kellett utazniok. A sok szenvedés miatt többen elhaltak, néhányat
pedig kocsikon hurczoltak a csapat után.

Már heteken át hegyes vidéken, esőben, hóban és hidegben, erdők és
szakadékok közt utaztak, midőn végre elértek egy várost, melyet
Petropavlovszkoj-nak neveztek. Azt hitték, itt véget ér szenvedésük.

Csalódtak.

Petropavlovszkoj jó nagy területen fekvő város. A katonai főnök lakásán,
néhány kaszárnyán s pár magánházon kívül, melyek kőből épültek, az egész
város orosz falusi házak mintájára faházakból állott, nagy telkekkel,
nagy udvarokkal, hosszú széles utczákkal. Lakossága valamikor
fegyenczekből szaporodott fel.

A foglyokat itt a kozák vezetők valami katonai főnök vagy
kormányzó-félének adták át. S fogadtatásuk azzal kezdődött, hogy ismét
kaszárnyába, börtönbe zárták.

Itt azonban nem maradtak sokáig. Pár hét alatt szétosztották őket a
bányatelepek közt. Ekkor tudták meg, hogy ők voltaképen örök rabságra
kárhoztatott bányafoglyok, éppen úgy, mint azok, a kiket Szibériába
küldenek. Innen tehát nincs menekülés. Ők többé Francziaországot sohasem
fogják látni. Ők a művelt világnak még csak hírt sem adhatnak arról,
hogy hova temette el őket a zsarnok erőszak. Itt kell nekik élni és itt
kell nekik meghalni a jekaterinburgi Urál hegyek platina-, ólom- és
arany bányáiban. Szülők, testvérek és szeretők még csak sejteni sem
tudják, hol fekszik a világ, merre van az ország, melynek földjében
csontjaik pihenni fognak. Hiszen Francziaországban még madár sincs, mely
erre járna.

Néhánynak lelkén erőt vett az őrjöngés e gondolatokra. De társaik
megnyugtatni törekedtek ezeket is. A legtöbb fogolyban nem lázongott már
a lélek annyira, mint Mohilev bástyaüregeiben és Szentpétervár kaszárnya
börtöneiben. A szenvedés megtanította őket lemondani az önérzetről s
istenre bízni sorsukat.

A bányák körül a külső, a földfeletti munkát bizták rájuk. S ők a munkát
eleinte kötelességszerüleg, később némi kedvvel és figyelemmel végezték.
Ha alázatosak voltak: nem bántotta őket a muszka. Ha egy korty vutkival
megkinálhatták az őröket, az őrök még jókedvü emberekké is váltak. A
lakó népség csakhamar megszerette őket.

Három évig tartott a bányamunka. 1819-ben megengedték nekik, hogy
Petropavlovszkojba s környékére vonulhassanak s némi szabadságot
élvezhessenek. Foglyok voltak, felügyelet alatt álltak ezentul is, de
szabad volt nekik a városban és környékén őrök nélkül járni, lakást
bérelni, faházat építeni, cselédnek vagy munkásnak elszegődni s
önsorsukról gondoskodni.

A csapatnak több mint fele iparos volt otthon. Ezek rögtön kaptak
alkalmazást tisztességes orosz iparosoknál, a kik közül a legügyesebb
sem értett a mesterséghez annyira, mint közülök a leggyámoltalanabb. A
többi is megtanult valami mesterséget. A kik elszegődtek, azok teljes
ellátást s 7–8 kopeket kaptak hetenként. Volt olyan, a ki felvitte 12
kopekig. Valami tizenöten odajutottak, hogy házat is emeltek maguknak,
durva faragványu fából tákolva össze valahogy. Ezek a maguk kezére
dolgozhattak s nem rosszul ment dolguk. Kettő közülök meg is nősült. A
többi azonban reménykedett, hogy egykor még haza mehet Francziaországba.
Egymást bátorították, egymást el nem hagyták, a vutkiivást a
legszerényebb mértékben gyakorolták s kezdték a fejüket terveken törni,
melyek segélyével megszabadulhatnának.



A SZÖKÉS AZ URALBÓL.

(A katonai kormányzó gazdaasszonya. – Utlevelet kapnak. – Verchoturjében
és Irbitben. – A dalmatovi jólelkü barát. – A karavánok. – A sós
pusztákon. – Végre elérik, a kik elérik Orenburgot.)

Harmadfél év alatt a foglyok összes vagyona mintegy 2000 rubel
készpénzre ment. Miután ezt összeszámították: azt gondolták, hogy ezzel
már lehet kezdeni valamit. Életben és egészségesek voltak ötvennyolczan.
Háromról nem tudták, hogy a bányák körül hol és mikor veszett el. A
többi meghalt. A kettő, a ki megnősült, nem akart tudni a menekülésről.
Ezenkívül tizenegy elhatározta, hogy a menekülés bizonyos veszélyeivel
nem néz szembe, bizonytalan sikerére nem számit. De azért valamennyi
áldozatkészséggel ajánlotta fel mindenét a menekülés megkönnyítésére.

Lovuk volt mindössze tizennyolcz. Nagy része gyönge ugyan, de néhány
heti utazást télen is megbír, ha egynek hátára csak egy ember ül. De a
kik elszánták magukat a menekülésre, azok voltak negyvenöten. Tehát vagy
venni, vagy bérelni kellett huszonhét lovat. A bérlés a lótulajdonos
kárával járt volna, mert hiszen a lovat soha vissza nem adhatták s
visszaadni nem is akarták, de miután a lóvétel vagy 800 rubeljüket
elnyelte volna, a bérlésben kellett megnyugodniok.

A petropavlovszkoji katonai kormányzó, kinek különösen a bányafoglyokra
kellett felügyelni, azokat a kisérettől átvenni s azoknak minden szökési
kisérleteit meggátolni, hajlott koru iszákos ember volt, durva,
embertelen, valódi példánya a kegyelemből kiesett s büntetésből az
Urálba küldött orosz főtiszteknek. Volt azonban két gyönge oldala.
Nagyon szerette a jó rumot s nagyon félt a gazdaasszonyától, ki, ugy
látszik, uralkodott fölötte.

Egyik franczia asztalos a foglyok egyetértésével behízelegte magát a
gazdaasszony kegyeibe. Mindketten jól beszélték a német nyelvet s az
asztalos társai segitségével oly szép butordarabot készített és
ajándékozott a gazdaasszonynak, melylyel nem vallott volna szégyent
Szentpétervárott sem. A kormányzó szobái lassanként oly butornemüekkel
teltek meg, hogy azokra irígy szemmel néztek a bányák igazgatójának s az
összes kincstári tisztségnek családtagjai, férfiai, női egyaránt. Sőt
egyik főbb kincstári tiszt egyszer durván megparancsolta, hogy a
francziák neki is hasonló butorokat készítsenek. Természetesen ingyen,
legföljebb néhány korbácsütésért s néhány üveg vutkiért.

Az asztalos elpanaszolta a dolgot a gazdaasszonynak s egyuttal annak
féltékenységét a legnagyobb fokra gerjeszté föl.

– Inkább kész volnék önöket megszöktetni vagy a bányákba visszaküldeni,
mintsem azokat a butorokat mások számára is elkészitsék. Ezt semmiképen
meg nem engedem.

A franczia természetesen inkább választá a megszöktetést mint a bányát.
S hozzátette nagy alázatos kézcsókolással, hogy ha ő kegyessége
kieszközli a biztos menekülést, hála fejében neki a francziák 400 rubelt
ajándékoznak.

400 rubel! Nagy szeget ütött ez a gazdaasszony fejébe! Hiszen a
kormányzónak egész évi készpénzbeli illetménye nem igen megy többre
ennél. Ha ő ennek felét átadja a kormányzónak s 15–20 rubel ára rumot
vesz, a többit pedig selyem ruhára költi: akkor nem csak butorai, hanem
ruhái is külömbek lesznek, mint másokéi.

A következő napon meglett az alku. A gazdaasszony 45 darab, minden
aláírással és pöcséttel ellátott útlevelet fog szerezni, olyant, a
minőket szokás adni azoknak kiket a czár kegyelme megszabadít. Aztán a
kormányzót leitatja, megkötözteti s következő napon zajt üt, hogy
mindezt a francziák cselekedték, hogy az útleveleket elrabolhassák.

A kormányzó ugyan küld utánuk kozákokat, de a menekülőknek legyen
gondjuk arra, hogy 24 óra alatt messze távozzanak, neki pedig lesz arra
gondja, hogy a kozákok ne a helyes irányban üldözzék őket. A kormányzó
aztán jelentést tesz Szentpétervárra. A tavaszra odaér a jelentés s
onnan kiadják a parancsolatot. Ha a foglyok szerencsésen megmenekülnek:
az az ő dolguk. Ha pedig fölismerik, elfogják és agyonlövik őket: az is
az ő dolguk.

A foglyok komoly tanácskozást tartottak az ajánlat fölött s elfogadták
annak föltételeit. Egy hétre lovakat béreltek és pedig azzal a világos
kikötéssel, hogy Obimzlbe fognak menni s onnan egy napi késedelem után
visszajönni. Béreltek pedig 32 lovat, hogy néhány darab vezetéken is
legyen, miután különben is gyöngék voltak ép úgy, mint tulajdon lovaik.

Az alku és az útlevelek rendben levén, 1821-dik évi november hó 4-dikén
este hat óra tájban összegyülekeztek a menekülők lovaikkal és málháikkal
egyetemben egy társuknál, kinek háza a város végén feküdt. Ide jöttek
azok is, kik nem akartak eltávozni a menekülőkkel. Ide jöttek elbúcsuzni
s egymás keblén keserü könyeket sírni. Jól tudták mind az ott maradók,
mind az eltávozók, hogy egymást többé nem fogják látni soha. És mind az
eltávozók, mind az ott maradottak jól sejtették, hogy a magas Urálban,
tél közepén, bizonytalan messze útra menni csaknem egyenlő a bizonyos
halállal. És mégis a 45 franczia nekiindult a bizonyos halálnak, azért a
vékony hajszálnál vékonyabb reményért, hogy egykor még talán látni fogja
Francziaországot.

Volt köztük egy Monteau nevü főhadnagy. Ezt választották a csapat
főnökévé, föltétlen engedelmességet fogadván minden rendelkezései iránt.
Pénzük közös volt, de egyenlően osztották fel valamennyi között. De csak
a nagyobb biztonság kedvéért, mert különben mindegyiknek tiltva volt
csak egyetlen kopekhez is nyulni. Téli ruhával és pokróczokkal annyira
ellátták magukat, a mennyire maguk és lovaik ereje engedte. Élelmiszert
tíz napra valót vittek magukkal. Lőfegyverük nem volt több hét darabnál,
de lőporuk elegendő. Fejszét és iparosműszereket szintén kellő
mennyiségben vittek magukkal.

A tél nem mutatkozott sem rendkívül hidegnek, sem rendkívül havasnak és
viharosnak. Az út járható volt még Obimzl felé is az Urál főgerinczének
hegyszakadékain keresztül. A lótulajdonosok szentül azt hitték, hogy a
francziák az obimzli arany- és vasbányákhoz akarnak átrándulni.

Ők azonban nem nyugotra, hanem egyenesen dél felé indultak. Midőn már az
egész város népe elnyugodott, esti tiz óra tájban fényes holdvilágnál,
piros éjszaki fénynél elindultak azon az úton, mely Verchoturjéba
vezetett. Azt hitték, hogy tíz nap alatt ide érnek.

Csalódtak. Részint a lovak erőtlensége, részint a közbejött viharok
miatt lassú volt haladásuk. Egyszer négy napot kellett tölteniök egy
völgy fenekén, egy szikla védelme alatt a hóvihar miatt. Körül halmozta
őket a fuvatag, egész napon és éjszakánként körül üvöltötték a farkasok.
A lovaknak nem volt takarmányuk s alig tudták őket fagallyakkal az
eldüléstől megmenteni.

Egy pár közbeeső kis szamojed telepen is napokat kellett tölteniök, úgy,
hogy épen egy hónapig voltak útban, mire Verchoturjéba beérhettek. Két
lovukat el kellett hagyniok farkasok zsákmányául és ámbár a megszabadult
bányafoglyokat szíves részvéttel szokták az útba esők fogadni,
mindamellett 200 rubelük elfogyott Verchoturjeig. Hogy pedig még mikor
érnek déli tengert vagy czivilizált országot, azt megmondani senki sem
tudta és ők maguk sem sejtették. Alig értek a városba, óriási hózivatar
tört ki, mely eltartott karácsonyig. A menekülők örültek neki, mert
föltették, hogy ha őket elvégre helyes irányban nyomoznák is: a vihar
miatt lehetetlenné válik üldöztetésük.

Verchoturjéban legelső gondjuk volt a katonai kormányzót 100 rubellel
megvesztegetni s útleveleiket láttamoztatni. Bizonyos félreértés miatt
majdnem fölfedeztetett szökevény voltuk. Útlevelükben ugyanis
rendeltetési helyül a közép Don vidéke volt megnevezve. A menekülők nem
tudták, hogy ez mire való, mit jelent. Nem tudták, hogy bányafoglyoknak,
ha kegyelmet és szabadságot kapnak is, ritkán szabad hazájukba
visszatérni, hanem nekik a véghetetlen birodalomnak valamelyik puszta
részén kell megtelepedniök. Mikor tehát a kormányzó azt kérdezte: hol
akarnak megtelepedni, sem Monteau, sem vele együtt jelen levő társai a
kérdésre nem tudtak megfelelni.

A kormányzó rettentő dühbe jött a bámész hallgatagságon.

– Barmok, – kiáltá, – azt sem tudjátok, hova mentek? Kalmukok közé vagy
Nizsnei-Tsirszkájába, vagy tovább, vagy közelebb?

Monteaunak halálos ijedtében egy jó ötlete támadt. Hamarjában két kezét
összetette mellén s térdre esve ezt mondá:

– Oda megyünk a hová nagyságod parancsolja.

– Mennyi pénzetek van? – kiáltá ujra a kormányzó.

Monteau folytatá térdepelve, miközben társai is letérdeltek:

– Mi jó mesteremberek vagyunk, sokat kerestünk, még van 130 rubelünk s
48 apró lovunk, ezzel elmegyünk a Don közepéig.

A kormányzó elkaczagta magát.

– A pénzetek eltart 50 verstnyire, a lovatok 150 verstnyire, aztán pénz
nélkül és ló nélkül mehettek még 2000 verstnyire.

Folyvást kaczagott a brutális emberek kárörömével, hanem azért az
elfogadott 100 rubelből nem adott vissza egyet sem.

A nagy hó és viharos időjárás s a farkasok nagy száma miatt innen
elindulni nem volt tanácsos. Megvárták tehát áprilist. A kormányzót
néhány szép butordarabbal, saját készítményükkel megajándékozván, az
megengedte nekik az ott maradást, sőt a hozzáértőknek a rézműhelyekben
és a turai aranyhutákban dolgot is adott. Szerencsésebbek voltak azonban
az által, hogy éppen a mult évben építettek ott két templomot s ezek
faművei körül az asztalosok hálás munkát találtak. Nemcsak elköltött
pénzüket szerezték vissza, hanem lovaikat is eladván, azokból is begyült
mintegy 900 rubel. Belátták ugyanis, hogy néhány málhalóval s
gyalogszerrel könnyebben utazhatnak.

Innen csak 43-an indultak el, miután egy társuk meghalt, egy másik
társuk pedig lábát törte úgy, hogy sem járni, sem lóra ülni nem tudott.
E társukat csak nagy fájdalommal hagyhatták el, ki azonban maga kérte
őket, hogy csak távozzanak. Száz rubelt hagytak nála osztályrészül.

Irbit felé mentek s ide nyolcz nap alatt érhettek el. Ez a város egy
folyó partján fekszik, melyet Niczának neveznek. Épen május negyedikén
este felé értek a városhoz közel, a folyó egyik hajlásához. Itt a
szakadékos part védelme alatt nagy sereg ember tanyázott, oroszok,
tatárok, kirgizek, törökök s mindenféle népfajták, apró sátorok alatt
málhás lovakkal, mintha csak vásározók lettek volna.

Csakugyan vásározók voltak. Jöttek Ázsiából s mentek vásározni ide-oda,
egy részük még Nizsnei-Novgoródba is. A francziák szintén megelepedtek
köztük, hogy egy és más gyakorlati dolgot az utazáshoz megtanulhassanak,
ha máskép nem: pénzért. Sokan közülök az orosz nyelvet értették már
annyira, hogy a sokféle néppel e nyelven érintkezhettek.

A tatárok és kirgizek azonban, ha csak venni vagy cserélni nem akartak
tőlük, nem igen ereszkedtek velük szóváltásba. Annál beszédesebbek
voltak az oroszok, kik a mikor megtudták, hogy a menekülők szabadságot
kapott bányafoglyok, figyelmeztették őket, hogy ha lehet, Irbitet
elkerüljék, mert az ottani kormányzó az ilyen utasok minden pénzét ki
szokta zsarolni s előle nincs menekülés. S jó szóért, vutkiért s egy pár
rubelért egyuttal meg is magyarázták, hogy a folyón hol keljenek át s
két napi kerülővel, bizonyos apró tavak között a várost dél felül miként
kerüljék ki, miként térjenek a kamislovi útra.

A menekülők szót fogadtak. Fejenként egy rubelért s hat lovat 12
rubelért átszállítottak a folyón, a karavánosoktól ellátták magukat egy
heti élelemmel, szerencsésen kikerülték a várost, a város fölött jó
messzire ismét átszállíttatták magukat a folyón s ekként a kerülőt is
beleszámítva, nyolcz nap alatt beértek Kamislovba. Itt két napig késtek,
mind a két pópát 5–5 rubellel megajándékozták s magukat kipihenve
Dalmatov felé indultak. Annyit most már jól tudtak, hogy orosz
városokban fő dolog a katonai főnöknek s pópáknak megajándékozása; ha
ezt képesek megtenni: akkor meglehetős biztosságban maradhatnak.

Dalmatov jókora orosz város. A menekülőknek feltünt benne egy rendkívül
nagy és tiszta orosz izlésben, rendkívüli gazdagsággal épített zárda,
sok apróbb és nagyobb s dúsan aranyozott toronynyal. Egyik társuk kora
reggel bemenvén a zárda udvarába, ott figyelmesen nézegette az ajtókat
és ablakfákat. Az első emeletnek udvarra néző folyosóján éppen egy
szöszhaju, fiatal, vörösképü barát mosdott s midőn a mosdóedényből a
nyitott ablakon át a vizet az udvarra öntötte: a víz éppen a franczia
nyaka közé hullott, ki aztán egész öntudatlanul franczia nyelven
elkáromkodta magát.

A barát a franczia szavakat meghallván, hirtelen kitekintett az ablakon,
s meglátva az idegent, orosz nyelven kérdé tőle:

– Hol tanultál francziául?

A franczia elsápadt, megijedt s oroszul dadogva mondá, hogy ő nem tud
francziául. De hiába volt szabadkozása, a barát lejött az udvarra,
karonfogta és bevezette őt egy folyosóba, a hol adott neki sült húst,
kenyeret és vutkit s egyuttal vallatta eredete s ittjárta felől. A
franczia elvégre a nagy biztatásra, hogy nem lesz semmi bántódása,
megvallotta, hogy ő társaival együtt bányafogoly volt, de szabadságot
nyervén, most mennek rendeltetésük helyére Nizsnei-Tsirszkájába, a közép
Don vidékére.

– Szerencsétlen! Aztán hányan vagytok? – kérdé a barát.

– Negyvenhárman, – mondá a menekülő francziául, mert a többi barátnak
nagy bámulatára most már mindketten franczia nyelven beszéltek.

– S mennyi pénzetek van?

– Bizony nem sok, minden főre 20 rubel, de jó iparosok vagyunk s
útközben is tudunk keresni.

– Jaj nyomorultak, nem sokat ér a ti tudománytok. Ha Moszkau felé mentek
s megtudják, hogy francziák és bányafoglyok vagytok, száz leveletek
legyen, még sem eresztenek titeket tovább, hanem vissza visznek Ázsiába.
Ha pedig a kirgizek felé mentek: ott nem veszitek hasznát a mesterségnek
s pénzeteket is elrabolják, életetek sem biztos. Mégis jobb lesz, ha
erre veszitek az utat.

Erre a barát a falvak s városok neveit egy papirra irva, megmagyarázta
nekik, hogy merre menjenek Szaratovig, a hol elérik a Volgát. Ajánlotta
nekik, hogy az idén legfeljebb Orszkig vagy Orenburgig menjenek. Késő
ősz lesz, mire oda érnek s ott az Urál körül a fagy és vihar és a
farkasok bizonyosan elemésztik őket. Ajánlotta azt is, hogy jó ruhájukat
adják el s cseréljék ki a legrosszabb koldus öltözettel. Így még
legbiztosabban haladhatnak s a mi kis pénzük van, azt is megmenthetik.
Lőfegyvert ne vigyenek magukkal, mert a miatt bajba keveredhetnek a
kozákokkal és kirgizekkel. Késnél és botnál egyéb fegyverük ne legyen. Ő
majd ád Orenburgba is, Szaratovba is a Szent Nikolai zárdához ajánló
levelet s majd ekként egy kis munkát s alamizsnát is kaphatnak.

Ennyi hihetetlen jóindulatra a franczia bátorságra gerjedt megkérdezni,
hogy a barát hol tanulta meg a franczia nyelvet.

– Én fiam Varsóban voltam s ott alkalmam volt megtanulni, bár most is
ott lehetnék, bár én is veletek mehetnék, de nekem nem lehet.

Többet a barát nem beszélt. A felajánlott két levelet elkészítette, a
francziának odaadta s aztán kezét csókra nyujtotta. A franczia mind
neki, mind a többi barátnak kezet csókolt s azzal társaihoz ment.

A menekülők nagy csodálkozással hallgatták meg őt. Mély fájdalom fogta
el őket, mikor megtudták, hogy Francziaország elbukott s a nagy császárt
a tenger közepén fogolyként őrzik. Mindezt elbeszélte a barát, a ki
azonban azt még maga sem tudta, hogy a nagy császár meghalt már szent
Ilona szigetén. Most értették a francziák, hogy az orosz miért meri őket
foglyokul tartani s most már fölfogták azt is, miért nem szabad nekik a
birodalom központja felé menekülni. Hisz az orosz azt meg nem engedné,
hogy közülök valaki Európába visszatérjen s az ő szenvedéseiket ott
elbeszélje.

Junius végeig Dalmatovban maradtak a menekülők. Némi keresetük is volt,
de egyuttal várták a nagy karavánokat, hogy tömeges együtthaladásuk fel
ne tünjék. A jólelkü baráttal ez idő alatt többen és többször
találkoztak s a tatár és kirgiz nyelvet is tanulgatták.

A barát különösen lelkükre kötötte, hogy az orosz, kirgiz, kalmuk és
török nyelvet tanulgassák, mert ha biztosan akarnak menekülni, akkor
Európát és Oroszország belsejét kerülniök kell s utjokat a Kaukázus
felé, Törökországba kell irányozniok. A menekülők a jó tanács üdvös
voltát belátták s azért megnyugvással engedelmeskedtek Monteaunak, midőn
az őket tizenként egy-egy nyelv tanulására beosztotta. A tanulás
természetesen nem állott másból, mint a városban lakó, vagy ott
keresztül utazó kirgizek, kalmukok és törökökkel vagy tatárokkal való
beszélgetésből. Öt-hat hét alatt, mig Dalmatovban voltak, mégis csak
meglátszott rajtuk a jó igyekezet.

Junius végén megjöttek már a karavánok, melyek Ázsiából az orszki és
orenburgi őszi vásárokra igyekeztek. Jöttek ezek Szibériából, a felső és
közép Urál ázsiai részeiből, a felső Ob vidékéről, sőt még China
szomszédságából is. Cseremiszek, mordvinok, baskirok, csuvaszok,
mescserjakok, kozákok, nogai tatárok, oroszok s mindenféle még névről is
alig ismert nemzetségek. Hoztak magukkal lovakat, szamarakat,
szarvasmarhákat, prémbőröket, hogy mindezt eladják, vagy lisztért,
dohányért, vasért és tarka kendőért, csecsebecsékért becseréljék.

A francziák két csapatra oszlottak s megosztozván pénzen és lovakon, a
karavánokkal együtt két egymás után következő napon két csapatban
indultak el. Megállapodtak abban, hogy az első csapat a legközelebbi
városban bevárja a másodikat. Vezérük Monteau az első csapattal, Henri a
második csapattal indult el.

Utjok folyton a Tedzsa folyó partján vezetett. A hőség könnyen
elviselhető volt, miután a folyóban inni és fürödni lehetett tetszés
szerint. Tseljabinszkba, Dalmatovtól mintegy 200 versztnyire, julius
közepén érkeztek, a hol a két csapat ismét össze jött.

Mindkét csapat furcsa tapasztalatokra jutott a karavánosok elbeszélései
után. Maguk az oroszok is és még inkább ama félvad tatár népség mindig
bámulással, megütközéssel, sőt bizalmatlanul tekintettek a francziákra.
Arczuk világosan elárulta, hogy ők e vidéken idegenek. Ruhájuk is
felette különbözött mind az orosz sipkától és derékon átkötött hosszú
dolmánytól, mind a tatár bőrsüvegtől és újjas khalattól, mely olyan
európai hálókabátszerü, kaftánféle felöltő. Holmi részeg kozák meg is
mondta egyiknek másiknak: »Testvér, Orenburgban nem szeretnék a bőrödben
lenni«.

Most már eszükbe jutott a menekülőknek a barát tanácsa is, hogy ruháikat
cseréljék el s öltözködjenek rongyba. Bíztak ugyan már kipróbált s
kétszer láttamozott útlevelükben s a barátnak ajánló levelében, de azért
mégis tanácsosabbnak tartották Tseljabinszkban elegendő mennyiségü és
rongyosságu khalatot és tatársüveget csereberélni. Erre pedig saját
bányafogoly-szabásu felső ruháikat s lovaik árát forditották, miután
készpénz-készletüket megapasztani nem akarták.

Tseljabinszkban arról értesültek, hogy oda még Orszk több mint 700
versztnyire van s oda jutni gyalogszerrel még szerencsés út mellett is
kell vagy egy hónap. Mindamellett most már tatároknak öltözve késedelem
nélkül neki indultak a rónaságnak.

Az előttük fekvő határtalan síkság majdnem temetőjükké vált.
Tseljabinszktól délre óriási róna, majdnem sivatag terül el erdő nélkül.
Szikes földön avar legelők és apróbb-nagyobb sóstavak váltogatják
egymást. A jó ivóvíz kevés, falunak, városnak hire sincs. Fekete
kirgizek sátoroznak itt-amott az útban s legeltetik barmaikat.

De ők sem állandó lakói e tartománynak. Ők is csak ideiglenesen jönnek
ide a Tuguzak partjairól.

A francziák azt remélték, hogy legföljebb egy hét alatt Karkulszkojiba
érnek s ekként látták el magukat élelemmel. De utazásuk harmadik napján
iszonyu tikkasztó vihar rontott reájuk, mely szemüket, szájukat tele
hordta sós fövénynyel s mely olthatatlan szomjuságot támasztott bennük.
Tiszta édes vizet nem találtak, enni sem igen tudtak. Éjjeli pihenésük
nem üditette fel őket, másnap mocsárlázt kapott vagy tizennyolcz s a
harmadik napon, tehát utazásuk hatodik napján, alig tudtak két
versztnyire vánszorogni.

Szerencsére kirgiz sátrakra bukkantak, majd meg karavánosok is érték
őket utól. Csakhogy kétségbeesésükben el találták árulni, hogy pénz van
náluk. Az ázsiai nomád azt, a kinél pénzt érez, vagy kirabolja, vagy
kizsarolja, de szerencsésen el nem ereszti. A nyomorult francziákat
ugyan nem merték kirabolni és meggyilkolni, miután vásárra járás idején
gyakran kozák őrjáratok czirkálnak az útban, de a tejet, zöldséget,
kumiszt és húst oly drágán adták nekik, hogy mire Karkulszkojiba értek,
augusztus közepén, tehát egy hét helyett egy hónap alatt: akkorra fele
pénzük, közel 1000 rubel elfogyott. S a síkon mégis hét társukat
temették el, kiknek szervezete az iszonyu nélkülözést és betegséget nem
birta kiállani. Szivszaggató fájdalom s a komor jövő feletti kétségbe
esés vett rajtuk erőt, valahányszor egy-egy bajtársuk puszta sirját
behantolták. Karkulszkojiba, a félig orosz, félig pogány koldus faluba
most már csak harminczhatan jutottak be.

A faluban fölkeresték a pópát, a ki épen olyan tudatlan s ép úgy mezei
munkával foglalkozó, zöldségtermesztő és marhalegeltető paraszt volt,
mint a falunak akármelyik lakosa. Mindamellett az 5 rubelre, melyet neki
adtak, némi nagylelküség szállta meg s készségesen biztatta a kiéhezett
és elcsigázott koldusokat, – mert koldusnak tartá őket – hogy a faluban
nyugodják ki magukat, nem lesz bántódásuk, csakhogy visszatérőben is őt
mulhatatlanul fölkeressék s az isten áldásából neki is juttassanak. A
jámbor férfiut nem zavarták ki azon hitéből, hogy ők koldulni mennek az
orenburgi vásárba.

Itt némi kuruzsló szereket vettek magukhoz a mocsárláz ellen, egy kissé
felüdültek s mindenütt a Tuguzak partján haladván augusztus végére
Nikolajevszkojiba értek a fekete kirgizek tartományának
tőszomszédságába. Innen nem mertek elindulni gyalogszerrel, miután ide
még Orszk több mint 300 versztnyire lévén, lehetetlennek tartották, hogy
oda erőfogyottan, láz által gyötörve eljuthassanak. Hosszas tanácskozás
után abban állapodtak meg, hogy Orszkig lovakat bérelnek, ha maradék
pénzük nagyobb része utána rí is.

Valóban úgy is történt. A nikolajevszkoji paraszt tíz napra szabta az
oda- és ugyanannyira a vissza menetelt. Minden lóval elment a gazdája
is, úgy hogy minden lovon ketten ültek; ha pedig a ló elfáradt, mind a
lótulajdonos, mind a bérlő gyalog ballagott a ló mellett. Minden napra,
minden ló után egy rubel volt a díj s ekként a szegény menekülők
szeptember közepére Orszkba értek ugyan, de pénzük alig maradt fejenként
5–6 rubel.

A menekülők azt hitték, hogy itt a télre megtelepedhetnek s munkába is
állhatnak. Reményükben keserüen csalódtak. A dalmatovi jólelkü barátnak
ajánló levele a zárdában csak annyit hatott, hogy egyetlenegyszer valami
sovány főzelékkel és itallal megvendégelték őket, de munkáról és
keresetről szó sem lehetett. Maga a város is kicsiny, voltaképen csak
egy kis várból állott az Ural folyam partján, minden forgalma csak a
helyőrségi szállításokra és bevásárlásokra szoritkozott. Ezenkivül
utleveleik láttamozásáért a várparancsnok ötven rubelt csikart ki tőlük.
Bizonyos volt, hogy itt ki nem telelhettek s azért akarva nem akarva
tovább kellett menniök. Rongyos ruhában, betegen, mezitláb, nélkülözve,
örökös esőben és hóban érkeztek Orenburgba. Az úton nem egyszer
sóhajtottak föl: jobb lett volna a magas Urálban maradniok, vagy a
pusztában elveszniök, mint a szüntelen nélkülözést s a kétségbeesésnek
mindennap megujuló kínjait szenvedniök.



ORENBURGBAN.

(A hadzsi. – A szent Nikolai zárda. – A dologház és szivtelen
igazgatója. – Dulemba részvéttel van. – Demidoff herczeg. – A
szabadulás.)

A hó már leesett, mire október elején Orenburgba értek. Szerencséjük
volt, hogy az őszi nagy vásárnak ekkor már rég vége szakadt. Igy
legalább a sok vámpénzt, hídpénzt, helypénzt, útlevéldijat, rendőrségi
illetéket, vásári biztosok diját, mértékdijakat nem kellett fizetniök, a
mire különben pénzük fogyatékos volta miatt úgy sem lettek volna
képesek. Bemehettek a nagy városba mint csavargó koldusok vagy
búcsujárók.

Csakugyan búcsujáróknak tartotta őket egy hadzsi, a ki mindjárt a város
végén találkozott velük. Tatársüvegjük és khalatjuk után azt hitte, hogy
Ázsia belsejéből jönnek az orenburgi móséhoz, azért mindjárt hozzájuk
csatlakozott, közzéjük keveredett s mindenféle nyelven való szapora
beszéddel őket egyenesen az ulemához akarta vinni, a kinél éppen akkor
egy bokharai sejk is tartózkodott.

A francziák nem akarták a mohamedánt szinlelni, nem is lettek volna
képesek, azért a jámbor hadzsit rögtön felvilágositották, hogy ők
keresztyének. A hadzsi egy pillanat alatt kiugrott közülük; azokat, kik
hozzá közelebb állottak, összeköpködte s nagy jajgatással elszaladt
tőlük.

Ők aztán meghuzták magukat egy piszkos vendéglőben, hol azonban, miután
pénzt nem igen láttak ki belőlük, az istállóba utasitották őket. Itt
tartottak tanácskozást a fölött, hogy mi tévők legyenek, mibe kezdjenek
s miként és hol helyezkedjenek el. Első teendőjük természetesen az volt,
hogy a dalmatovi barát ajánló levelével a szent Nikolai zárdánál
jelentkezzenek.

Úgy történt. Következő napon Monteau hatod magával azon szurtosan és
rongyosan a zárdához ment, hova azonban, miután a kapus tatároknak
tartotta őket, be nem bocsáttattak. Nagy könyörgésükre ajánló levelüket
bevitte végre a kapus s ekként hosszas várakozás után csakugyan egy
hosszú szakállu öreg pap elé juthattak.

Az öreg pap gondosan kikérdezte őket, nagy figyelemmel és gyakori
szemöldök ránczolással meghallgatta a mondottakat s aztán mindegyiknek
fejenként adott öt kopeket, egyuttal kijelentvén, hogy a zárdához többé
ne jöjjenek, ő se segitségről, se keresetről számukra nem gondoskodik,
miután a francziák, mint elbocsátott bányafoglyok, most is veszedelmes
emberek s a zárdát is bajba keverhetik.

– Menjetek fiaim – mondá – isten hirével, boldoguljatok a hogy tudtok,
isten és az ő szentjei majd megsegítenek benneteket, a fölséges czár
haragját magatokra ne vonjátok.

Ezzel kezét csókra nyujtá s a menekülőket elbocsátá. Monteau és társai
belátták, hogy a zárdánál többé nincs mit keresniök.

Szomoruan ballagtak vissza társaikhoz s közölték velük a leverő ujságot.
Egyhangulag abban történt megállapodásuk, hogy mindazok, kiket a
betegség, nélkülözés és fáradalmak el nem csigáztak, munkát keressenek;
a város elég nagy, iparos műhelyek és telepek nagy számmal, a télen át,
ha szerényen is, valahogy csak megélhetnek.

Szemlét tartottak maguk fölött. Tanult iparos volt köztük 23 s ezek közt
17 mindjárt dolgozhatott. Ezek asztalosok, szabók, lakatosok és
csizmadiák valának, de volt köztük egy ács, egy gombkötő s egy
szijgyártó is. Nyakukba vették tehát a várost, hogy műhelyt és munkát
keressenek, de mindenütt igazolványt kértek tőlük a katonai és polgári
kormányzótól.

Ettől féltek leginkább, mert ez utolsó pénzüket is fölemésztéssel
fenyegette. Még sem volt egyéb választásuk. A 23 iparosnak igazolványára
elköltötték minden pénzüket, úgy hogy az egész csapatnak nem maradt több
14 rubelnél, melylyel koldus módra is alig tengődhettek 3–4 napig.

És a szerencsétlenségnek még ezzel sem lett vége. Elrongyollott
ruhájukban az Urálvidéki telet ki nem állhatták, meleg ruhát szerezni
pedig nem volt módjuk. Aztán a keresztyén iparos műhelyekben idegen
voltuk és tatár öltözetük, a mohamedánoknál pedig keresztyén vallásuk
miatt nem kaptak foglalkozást. A legnagyobb akadály pedig abból állott,
hogy a mesterség folytatására szükséges műszereik teljességgel
hiányoztak, holott Orenburgban ez időtájt az volt a szokás, hogy a
munkát kereső iparosnak minden szükséges műszerrel magát el kell látnia.
Itt különösen a vasnemüek felette drágák voltak. Ezer rubel is könnyen
elkelt volna a legszerényebb fölszerelésre. De hol vegyék a pénzt?
Bármiként törték fejüket: nyomor, koldulás, éhhalál és megfagyás várt
reájok.

Egy körülmény némi reménynyel töltötte el őket. Megtudták, hogy a
városban lutheránusok is laknak s hogy ezek legtöbbnyire németek. Volt a
francziák közt két elzászi is, de csak egyik lutheránus. Mindketten
azonban elmentek a lelkészhez s ott elpanaszolták maguknak és társaiknak
szívszaggató sorsát. A lelkész maga szegény volt, öreg is volt immár,
maga nem segithetett, de szive megindult a szerencsétleneken s megigérte
támogatását. S teljesitette is igéretét.

Két nap mulva négyen már kaptak munkát és elhelyezést. Ebből azonban a
többi társakra még nem sok haszon háramolhatott. A négy iparosnak
mindenek előtt az előlegbe kapott ruhát és műszereket kellett
ledolgozni. Előre volt látható, hogy ők a tavasz előtt nem jöhetnek
társaik segitségére.

A többiek ez idő alatt koldulásból éldegéltek. Egy társuk nemsokára
meghalt. Négy vagy öt beállott teherhordónak, napszámosnak,
háziszolgának. Kettő mint pinczér kapott alkalmazást. A többit pedig
lassanként elfogdosták s bevitték a dologházba, mindenféle csavargó
fegyenczek, szökevények, őrültek és szabad személyek közé.

Maga Monteau, a csapat vezére is a dologházba került. És ez volt a
csapatnak alig megmérhető szerencséje.

Az orenburgi dologházat a czár parancsára építették. Nagy emeletes
épületek, tágas udvarok, fehérre meszelt szobák, különféle iparos
műhelyek, börtön és kórházhelyiségek, külön éjjeli tanyák férfiak és
nők, keresztyének és mohamedánok számára.

A dologházban el volt helyezve több mint 400 fegyencz. Mindenféle népfaj
s mindenféle gonosztevő. Voltak köztük politikai természetü fegyenczek
is, lengyelek, tatárok, kirgizek, kozákok és oroszok. Rend, tisztaság,
felügyelet, rendszeres foglalkozás: semmi; piszok, megvesztegetés, és
kínzás, kegyetlenkedés minden neme határtalan. Főbenjáró bünösök,
rablók, gyilkosok, – ha sok pénzük volt a biróság megvesztegetésére:
kancsuka, rabság és bányákba hurczoltatás elől a dologházba menekültek s
ha pénzük és összeköttetésük itt sem fogyott ki, innen csakhamar meg
tudtak szabadulni. Ha a felügyelettel megbizott durva kozák s a még
durvább titkár és dologházi igazgató elegendő pénzt kaphatott: szabad
volt minden. A szegényre lealázó szolgálat, nélkülözés s mindennapi
testi bántalom várakozott.

Ilyen helyre került a 24 franczia.

Monteau különösen lelkükre kötötte a béketürést.

– Barátim, – mondá, – megtanultuk a szenvedést a csatatéren, a
fogságban, az uráli bányák fenekén, a hidegben és sivatagban, most meg
kell tanulnunk itt a piszokban is. Semmiféle bántalomért feljajdulnunk
nem szabad. Utunknak nagy részét elvégeztük, de a nagyobb rész még hátra
van. Alázatossággal szerezhetünk pénzt és pénzzel szerezhetünk
szabadságot. Ha kínoznak bennünket: gondoljuk meg, hogy magunkért és
társainkért némákká kell lennünk. Én megyek elől jó példával. El fogunk
jutni Francziaországba.

Monteau nélkül a durva bántalmakra fellázadó franczia önérzet halála
lett volna a kis csapatnak. Monteau példája megmentette őket.

A dologházi igazgató időnként tömeges iparműveket, fa-, vas- és
szövetműveket állitott ki a csarnokba eladás végett. Ez iparművek ugy
szerepeltek, mint a dologház termékei. De nagy kelendőségük is volt,
miután kereskedők és karavánosok hasonló iparműveinél jelentékenyen
olcsóbban árulták. Az igazgató fényes jelentéseket küldött működésének
eredményeiről Szentpétervárra.

Csalás volt az egész. Került ugyan valami a dologházból, de az
tizedrésze sem volt a dologház czimén elárusitott czikkeknek. A
kormányzó megvette a kész czikkeket búsás áron a csarnokban, bevitette a
dologház raktáraiba s onnan eladta olcsó áron. A külömbséget
elszámították a dologház óriási költségei közt. Az igazgató és
személyzete sokszorosan csalta az államot vételnél, eladásnál,
élelmezésnél, ruházatnál, mindenütt.

A francziák csakhamar munka után láttak. Csekély filléreiket legelőször
is a felügyelő orosz katonák és kozákok barátságának megszerzésére
forditották. Ez nem volt nehéz s nem volt sikertelen. S aztán, ha a
munka után néhány kopekre tettek szert: azzal a műhelyfelügyelő
kapzsiságának hoztak áldozatot. De legalább ezen az áron a legjobb és
legjövedelmezőbb műhelyeket s a legkönnyebb műszereket biztositották
maguknak s lassanként megnyerték azt is, hogy a sok rongyos, durva,
részeges és piszkos fegyencztől elkülönítették őket.

Májusra már az igazgató is tudomást nyert müködésükről s azt is belátta
egyúttal, hogy a minő czikkeket a francziák készítenek, olyanokat nem
kell vennie a csarnokban drága pénzen, mert hiszen sokkal különbeket kap
a dologházban ingyen is. A francziákban valódi kincsesbányát fedezett
fel a maga számára.

Figyelme felébredt s magához hivatá Monteaut, mint a ki iránt az őrök és
felügyelők is némi figyelmet tanusitottak. Monteau közönséges dologházi
egyenruhájában volt. Vastag bagaria csizma, bő szürke nadrág, ujjas
köpeny bőrrel derékon át kötve s nemez süveg. Egyéb semmi. Férfiaknak
belső ruha, fehérnemü s egyéb ilyenféle nem adatott.

– Mi a neved? – kérdé.

– Monteau János, – szólt a kérdezett katonás üdvözléssel.

– Honnan jöttél Orenburgba?

– Petropavlovszkoji bányafogságból mint megkegyelmezett.

– Hányan vagytok?

– Huszonnégyen a dologházban.

– Van-e menedékleveled?

– Van igenis társaimmal együtt.

– Hozd ide a magadét és társaidét is.

Monteau kiment s néhány percz mulva mind a huszonnégy levelet
visszahozta s az igazgatónak adta.

Az igazgató, kinek, hogy el ne felejtsük, Atkarszkoff volt a neve, nagy
figyelemmel megvizsgálta a kegyelemleveleket s azok aláirásait. Úgy
látszott, semmi gyanusat nem vett észre. Mégis azt mondta Monteaunak:

– Leveleiteket elkobzom, itt maradtok a dologházban mindaddig, mig
Szentpétervárról ujabb utasitás nem érkezik fölterjesztésemre.

Monteau legyökerezni érezte lábait. Egész testét zsibbadás fogta el,
szemei elhomályosultak, rémülve gondolt a fölfedeztetés és agyonlövetés
veszélyére. De némileg uralkodott magán, kitántorgott a hivatalszobából
s műhelyébe ment. Csak lassanként jött magához, a mint meggondolta, hogy
Szentpétervár messze van s mire oda és vissza futár érkezik: akkorra
talán nyilik alkalom így vagy amúgy a megszabadulásra.

A kínzó aggodalmat nem közölte társaival. De az nem is tartott sokáig.
Két hét mulva értesült már a műhelyfelügyelőtől, hogy Atkarszkoffnak
eszeágában sincs Szentpétervárra írni, a kegyelemleveleket is csak azért
kobozta el, hogy ő és társai a dologházat semmi szin alatt el ne
hagyhassák. Az ő munkájukból pénzelni és dicsőséget szerezni akar
Atkarszkoff.

És ők csakugyan hozzá is láttak a munkához. Bizonyos volt előttük, hogy
munka nélkül pénzhez és szabadsághoz jutni nem fognak. Naponként kaptak
húsz kopeket s így a csapatnak naponként mintegy ötödfél rubelre ment
keresete. Ebből három rubelt félre tettek, másfél rubelt pedig apróbb
szükségleteikre s különösen az őrök és műhelyfelügyelők
megvesztegetésére fordítottak. Hogy pedig az őrök, felügyelők és
fegyencztársak durva kapzsiságát fel ne éleszszék s magukat
merényletektől megóvhassák, a pénzt nem tartották maguknál, hanem azt
vasárnaponként kint levő iparos társaiknak átadták.

Így telt el a nyár és az ősz. A dologházi francziáknak összegyült
mintegy negyedfélszáz rubeljük. A künt levők hasonló kitartással és
szerencsével működtek. Lassanként szereztek tisztességes ruhát és iparos
eszközöket. A napszámosok, teherhordók és pinczérek is iparos műhelybe
állottak. A pinczéreknek ugyan a vendéglőkben nem volt rossz sorsuk, de
izlésük és egészségük a vutkimérést, a büdös hal árulását s a piszkos és
részeges kozákokkal való viaskodást nem birta ki s azért inkább
szerényebb jövedelmü foglalkozást kerestek.

Egy társuk különösen szerencsés volt. Az orenburgi katonai nevelő
intézetben volt egy Dulemba Tódor nevü aligazgató. Valamikor lengyel
volt, később eloroszosodott, de a nyugati mívelt népek iránti
rokonszenvét mindig fentartotta, sőt ápolta. Katona és mérnökkari tiszt
s orosz társai közt lovagias és felvilágosult egyén. Társuk, bizonyos
Harvey nevü breton, véletlenül ide került komornyiknak.

A breton nem volt iskolázott egyén, de tudott irni olvasni s mint volt
franczia altisztnek meg volt azon ügyessége és vidorsága, mely minden
orosz szolga és komornyik fölött mívelt családnál őt különösen ajánlóvá
tette. Dulembának családja volt és gyermekei voltak. A breton a kis
gyermekeket saját oktából a franczia nyelvre tanította s velük vidáman
játszotta a katonásdit. Rövid időn kedvenczévé vált a gyermekeknek és a
családnak. Nagy hasznára volt ő ezáltal dologházi társainak.

Ezek ugyan csakhamar belátták, hogy ők rendes úton a dologházból meg nem
szabadulnak. A titkár és igazgató megvesztegetésével talán egyenként
kijöhettek volna onnan, de erre megint minden pénzüktől meg kellett
volna válniok. Vártak tehát jó alkalomra s különösen a breton
közbenjárására.

Eltelt az 1823-ik év a nélkül, hogy a francziák sorsa változott és
jelentékenyen javult volna. Ujév napján Harvey némi ajándékot kapott
Dulembától és nejétől és pedig azzal a kitüntetéssel, hogy neki az
ajándékot nem a többi cseléddel együtt, hanem külön és a kis gyermekek
által némi ünnepélyességgel adták át.

A bretont meglepte a figyelem és gyöngédség, melyre orosz katonánál és
uraságnál természetesen nem számíthatott. Szíve tele lett érzelemmel,
társaira gondolt és Francziaországra s szemeit ellepte a köny. És mégis
túláradó szívvel s könyező szemekkel félig tréfálva kezet csókolt a kis
gyermekeknek s ezt mondá nekik:

– Kis uracskám, kis asszonykám, köszönöm a kegyes ajándékot, szívemből
meg vagyok vele elégedve, tulságosan meg vagyok jutalmazva, csak azt
kérem kis uracskám, kis asszonykám, ha önök majd felnőnek, szegény
franczia bajtársaimat szabaditsák ki a fogságból.

A kis gyermekek nem értették ezt a beszédet és csak tréfának vélték, ha
értették is. Hanem Dulemba és neje észrevették a bretonnak hangján és
szavain a kérelem komolyságát.

– Miféle franczia bajtársaid vannak neked? – kérdé Dulemba a bretontól.

Harvey ekkor elmondá a dologházi francziák szomoru sorsát s az egész
franczia csapat történetét. Elmondá elfogatásukat, uráli dolgaikat,
elmondá a kegyelem utján történt megszabadulást, a veszélyes utazást s
végre elmondá, hogy Atkarszkoff dologházi igazgató elkobozta társainak
kegyelmi leveleit s azokat nem ereszti ki a dologházból.

Dulemba és neje összenéztek. Szivük megindult a szerencsétlenek sorsán.

– Nehéz dolog lesz ez, – mondá az úr, – majd meggondolom, mit és miként
lehet segiteni.

Dulemba utána járt a dolognak s Harvey előadását igaznak találta. De
tudta azt, hogy Atkarszkoff állása igen erős s hogy sikertelen
beavatkozás esetén a francziák dolga nagyon könnyen alaposan elromlanék.
Atkarszkoff haragja tönkre tehetné őket. Várt tehát és várakozásra
intette Harveyt. Magántalálkozás alkalmával magától Atkarszkofftól
győződött meg arról, hogy a francziák mintaszerüen viselik magukat.

Mikor a tavasz kinyilt: Demidoff herczeg jött Szent-Pétervárról szemlét
tartani a katonai nevelőintézet fölött. A herczeg jó kedvében volt,
lakomát adott az intézeti igazgatók és tanárok számára s a lakomára
szokás szerint meg volt hiva a dologházi igazgató is, mint a ki szintén
a katonai főtiszti karhoz tartozott.

Lakoma után Demidoff és Atkarszkoff előtt a véletlenségnek és a
czélzatosság hiányának szinlelésével előhozta Dulemba a franczia foglyok
ügyét. A herczeg érdeklődött irántuk s kérdést intézett Atkarszkoffhoz,
miként viselik magukat.

– Igen jól, példásan, – mondá Dulemba készakarva megelőzve Atkarszkoffot
– a miként a fogházi igazgató úrtól értesültem.

A herczeg az igazgatóra tekintett s ez akarva, nem akarva helyeslé
Dulemba megjegyzését.

A herczeg vállára ütött Atkarszkoffnak s mosolyogva mondá neki:

– Eressze ki kedves igazgatóm az én kedvemért őket s aztán vezettesse
elém, hadd lássam őket én is.

A parancs világos volt, az igazgató nem késlekedett, rögtön kiadá a
parancsot, hogy a franczia foglyok öltözzenek fel tisztán s várják be a
további rendelkezést.

A francziákat még azon a napon a herczeg elé állították. A herczeg
nevüket, lakásukat s életkorukat kérdezé. Csodálkozott, midőn a 40–45
évesnek látszó francziák legidősebbje is csak 35 évesnek vallotta magát.

– Ti Napoleon katonái voltatok?

– Igen kegyelmes úr.

– Ismertem egykori uratokat s küzdöttem ellene. Derék katona volt. Ti
pedig igazolványt kaptok tőlem s szabadon mehettek Nizsnei-Tsirszkájába.
Ha ott is jól viselitek magatokat: remélnetek szabad a fölséges czár
további kegyelmét.

Ezzel elbocsátá őket, utasitást adván szárnysegédének, hogy mindegyik
francziának igazolványt és tíz rubelt adjon.

Elvégre tehát szabadok voltak Orenburgban. Ismét volt a kis csapatnak
mintegy ezer rubel pénze, a melyhez még a dologházon kívül maradottak
műszereinek s fölösleges ruháinak ára jött. Most már a biztonság
érzetével szabadon utazhattak tovább. Mégis Dulemba tanácsára a
dologházi ruhákat közönséges orosz paraszt ruhákkal cserélték ki.

Így indultak el 1824-ik évi juniusban Uralszk felé s julius elején
szerencsésen oda értek. Itt már végképp elhagyták az Urál hegyeket, oly
sok átélt szenvedésnek emlékeit s elhagyták az Ural folyó partjait is.
Egy heti pihenés után gyalog szerrel útnak indultak Szaratov felé s
minden baleset nélkül augusztus közepére oda értek. Pénzük ide érkezésük
alkalmával volt még vagy hatszáz rubel.



A GAZ KALMUK.

(A francziák két csapatra oszlanak. – Az egyik csapat Lengyelország felé
menekül. – Ennek nyoma vesz. – A kalmuk hajós-gazda. – Éjjel megrohanják
a francziákat. – Kiteszik őket a puszta szigetre. – A halál révén.)

Szaratov, bár a Volga partján, már európai városnak tünt föl előttük.
Házai, utczái, ipara, kereskedelme s különösen német lakosai azon
csalódásba ejtették a francziákat, hogy ők most már Európa közepén
vannak. Valóban itt az eddigi egyetértés, mely oly sok veszélyből
kimenté s oly sok szenvedésben megnyugtatá őket, felbomlott közöttük.

A kis társaság egy része ugyanis eddigi megállapodásuk és szerepük
szerint a Volgán lefelé akart utazni a Donhoz és Törökországba, a másik
része azonban rettegett attól, hogy a Volgán ismét visszatérjen Ázsiába
a vad nomád népek közé s azért egyenes úton akart Francziaország felé
menekülni Voronesen át. Számítást tettek, hogy egyenes úton is
negyedfélszáz mérföldnyire vannak Francziaországtól s ha mindig
akadálytalanul mennek is, három hónap előtt nem érik el hazájuk határát,
vajjon mily utat kell még tenniök, ha a Don és Törökország felé
kerülnek?

– Barátim, – mondá Monteau, – ha valamennyien az egyenes és szárazi utat
választjátok: én veletek tartok. De ha csak négyen, öten jöttök is
velem: én a volgai utat választom. Nem a vad emberektől félek én, hanem
a szelidektől. Nem az orosz paraszt, nem a vad kirgiz és kozák ijeszt
engem, hanem az orosz hatóság. Kirgiz és kozák legföljebb pénzemet,
ruhámat vagy életemet veszi el, bár mind ezekre vigyázhatok. De a
hatóság elveheti szabadságomat és visszavihet oda, a honnan
elmenekültünk. E gondolat rosszabb előttem, mint a halál, mint az
elkárhozás. Emlékezzetek a dalmatovi jólelkü barátra. Megmondotta az,
hogy Európa felé ne meneküljünk, mert ha száz igazolványunk volna is,
fölfedeztetés esetén minket, francziákat, Napoleon katonáit, soha nem
eresztenek haza, hogy mi Európának uráli szenvedéseinket s fogságainkat
el ne mondhassuk. Ez az ember volt szomoru útunkban a legelső igaz
barátunk és én ennek jó tanácsát akarom követni.

E szavakra elszántan kiáltottak föl néhányan:

– Monteau, veled tartunk!

De másokban mégis megmaradt a kétely. Különösen Harvey szentül hitte,
hogy Dulemba jóságu emberek másutt is minden városban találhatók, s
minél közelebb jutnak Európához: annál inkább.

Ő mégis csak jobb szeretne Lengyelország felé menekülni.

Ez alkalommal nem lett eldöntve a kérdés.

A következő napon a két lutheránus franczia elment az evangélikus
püspökhöz, hogy tanácsát, kegyességét és segítségét kikérjék. A püspök
jó szívvel hallgatta meg hitrokonainak panaszát, de hivatalos érzülete
mégis azt tanácsolta a francziáknak, hogy csak oda menjenek, a hova a
fölséges czár kegyelme parancsolta őket.

– Ha azonban, tette utána némi gondolkozás után, Lengyelország felé
akartok menni, én ne legyek az, a ki lebeszél benneteket a
szabadulásról, sőt vikáriusom által ajánló levelet is adok
hitsorsosainkhoz.

Ezzel jöttek vissza a lutheránusok Monteauhoz és társaihoz.

Ez döntött. Harvey és társai végleg elhatározták, hogy ők az európai és
szárazi utat választják. Voltak pedig, a kik ebben egyetértettek,
tizenheten.

Harvey és társai nem is sokáig késlekedtek. Egy napot töltöttek még ott,
hogy útjok irányát biztosan megállapíthassák. Fölkerestek külön-külön
mintegy tíz lutheránus német kereskedőt, hogy tőlük a biztos utat, az
útba eső városokat és folyóvizeket név szerint és egymás után
megkérdezhessék s maguknak följegyezhessék. Útjok Vorones és Kiev felé
lett megállapítva s azt állították, hogy Kiev oda Szaratovhoz 700
versztnyire van s hogy egy hónap alatt oda érnek. Édes remény táplálta
őket, hogy ujévre láthatják Francziaországot. Oly bizton, oly jól, oly
nyugodtan érezték magukat, mintha már semmi baj és viszontagság nem
állana előttük. Az égő vágy és lázas képzelet semmi nehézséget föl nem
fedezhetett. Monteau is elhallgatott intéseivel és aggodalmaival, semmi
sem zavarta álmodozásaikat, öröm sugározta be szemeiket és arczuk
vonásait.

Együtt ültek mind a harminczöten egy este egy vendéglőben, mely a
Szlobod nevü külső városon kívül, Szaratov nyugoti részén, egy
vásártérnek használt puszta területen feküdt. El akartak egymástól még
ez estén búcsuzni, hogy Harvey és társai korán hajnalban szó nélkül
tovább indulhassanak.

Azonban lefekvésről szó sem lehetett, aludni úgy sem tudtak volna. A
bajtársak, kik tizenkét év előtt hagyták el hazájukat, kik tizenkét év
alatt száz meg száz bajtársukat temették el Mohilevtől Szentpétervárig,
Szentpétervártól az uráli bányákig és onnan Szaratovig s kiket tizenkét
évnek közös nyomora elválhatatlan testvérekké tett, nem tudtak egymástól
könnyű szerrel elbúcsuzni.

Csendes beszélgetéssel töltötték el az éjszakát. Megemlékeztek a nagy
császárról és a diadalmas csatákról, melyeket végig harczoltak.
Egyiknek, másiknak eszébe jutott apja, anyja, testvérje és jegyese, a
kit otthon hagyott.

– Vajjon élnek-e még? – sóhajtott föl egyik vagy másik, – vajjon
várnak-e még engem?

– Meglássátok bajtársak, mi soha nem fogunk Francziaországba jutni.

Az ilyen felszóllalást Monteau nem hagyta szó nélkül.

– Emlékezzetek vissza ama szerencsétlen pillanatra, mikor elfogtak
bennünket. Éhesek és félig fagyva valánk. A fegyvert nem bírtuk el s
lábainkra alig tudtunk állani. A halálnak közönyével engedtük magunkat
fogságba hurczoltatni. Emlékezzetek vissza a sivatagra. Eltemettük
bajtársainkat s oly nagy kedvünk lett volna magunknak is lefeküdni
melléjük a sírba. S mégis a remény kitartásra intett, s inkább el
voltunk szánva a nyomorra, csakhogy Francziaország felé mindennap
közelebb juthassunk, mintsem itt maradtunk volna, habár nyugodtan és
inség nélkül. A gondviselés nem vezetett volna idáig, ha tovább vezetni
nem akarna.

Ruhán és pénzen teljes egyenlőséggel és minden viszály nélkül osztoztak
meg. Huszonnégynek volt olyan útlevele, a minőt Demidoff herczeg adott,
tizenegynek pedig csak Urálból hozott, hamis kegyelmi igazolványa volt
meg. Ezek közül csak öt csatlakozott Monteauhoz a többi Harveyvel
tartott.

– Én – úgymond Henri – el voltam határozva Monteauval tartani. Mikor
azonban hajnalodni kezdett s tizenkét társunk fölkelt, kis batyuját
mindegyik kezébe vette s könyező szemekkel ránk tekintett s szó nélkül
egymás karjaiba borultunk: e szomoru pillanatban én is úgy éreztem
magam, mintha nekünk örökre itt kellene maradnunk. Nem tudtam a vágynak
ellenállani s fölkiáltottam: Monteau, én is velük megyek. Monteau nem
tudott vagy nem akart szólni s így a hajnali szürkületben én is
elindultam Harvey csapatjával. – Bajtársak, kiáltá Monteau utánunk –
legyetek józanok és alázatosak, az isten áldjon meg benneteket.
Valamennyien sírtunk, de nem feleltünk. Szó nélkül, szomoruan ballagtunk
az úton több mint két óra folyásáig. Mikor már a nap jó magasan járt,
egy kozák csapattal találkoztunk, 10–12 lovasból állott s egy czifra,
fényes egyenruhás tiszt lovagolt a csapat élén. Valahonnan Szaratovba
mentek. Mikor egymáshoz értünk, jó távolra kikerültük őket s megálltunk
és meghajtottuk magunkat a csapat előtt. A tiszt mégis odaugratott
közénk s minden szó és minden ok nélkül korbácsával végig vert
bennünket, mintha csak bolond vagy részeg lett volna. A vér az arczunkba
szökellett, nehéz volt a bántalmat szó nélkül eltűrni, de az elválás
sokkal inkább megtört bennünket, mintsem fellázadni mertünk volna. És ez
esemény engem mégis visszatérített utamról.

– Harvey, – mondám, – én nem megyek veletek, igaza volt Monteaunak,
jobban kell félnünk a szelidektől mint a vadaktól, én vissza megyek
Szaratovba.

Harvey le akart beszélni szándékomról, én nem hallgattam rá,
kiszakítottam magamat karjaiból s elindultam visszafelé. Még dél sem
volt s én Szaratovban voltam. Társaim közül néhányat ott találtam az
éjjeli tanyán, a kik engem nagy örömmel fogadtak s mindnyájan
megöleltek. Így maradtam én Monteau társaságában, isten tudja: így
volt-e jobb!

Monteau még néhány napot töltött el Szaratovban. Meg akarta várni
augusztus végét. Szeptember elején már jöttek vissza a karavánok a
nizsni-novgoródi vásárról és ő egy ilyen karavánnal akart a Volgán
lefelé utazni. Valóban szeptember 4-ikén találkozott egy gazdagnak
látszó krasznojárszki tatárral vagy kalmukkal, ki egy terebélyes, de
könnyű építkezésü vitorlás hajóval Kazánból jött s Szaratovban kikötött.
Monteau szóba állott a hajótulajdonossal s midőn azon kérdésre, hajlandó
volna-e őt és társait Czariczinba szállítani, igennel felelt: elment és
megvizsgálta a hajót. A hajó inkább dereglye volt, födött előrészében
alig fért el 5–6 ember s az is csak fekve; személyzete 30–35 rendkívül
piszkos kalmuk férfiből állott s általában a hajó is kiállhatatlan bűzös
és piszkos volt minden ízében. Kaviárt, száritott halat, vizahólyagot és
csudasót szállított fölfelé s rakománya most dohányból és bagariából
állott. Monteau mindamellett megalkudott, miután a csapatot fejenként
két rubelért hajlandó volt Czariczinba szállítani.

A következő napon már nagy lassúsággal lefelé haladtak az óriási
folyóvizen.

A kalmuk azt mondá Monteaunak, hogy tíz nap alatt még akkor is
Czariczinban lesznek, ha a szél nem segítene, elég lesz tehát, ha
Monteau tíz napi élelemről gondoskodik, vagy még annyiról sem szükséges,
mert hiszen útközben is kikötnek két-három helyen. Monteau mindamellett
két hétre való élelmiszerről gondoskodott, ez időre kellő mennyiségü
kenyeret, szárított halat, sajtot, kalbászt és füstölt húst
bevásárolván. Bajnak és veszedelemnek minden előérzete nélkül foglaltak
helyet a hajóban s utaztak éjjel, nappal egyaránt.

A francziák orosz paraszt ruhában voltak, mindamellett csakhamar
elárulták, hogy nem oroszok. A hajónak éktelen bűzét és piszkosságát
nehezen tűrvén, mindjárt a második napon engedelmet kértek a kalmuktól,
hogy a hajó egy részét kitisztíthassák. A kalmuk elbámult a kérelemre s
aztán elnevette magát.

– De én nem adok ám nektek azért egy kopeket sem, – mondá a
francziáknak.

A francziák nem is kértek fizetést, hanem neki álltak a dohányos és
bagaria kötegeknek, azokat félre rakták s aztán vízzel és csutakkal
elkezdték a hajónak oldalát és fenekét felsurolni s róla az esztendős
piszkot, halpikkelyt, juhbelet, enyvszerü állati hulladékokat s egyéb
bűzös és ragadós anyagokat letisztítani. Mind a gazda, mind a kalmuk
személyzet folytonos gúnynyal és kaczagással kisérte a francziák
fáradozását. Felette mulatságos dolognak tetszett előttük, hogy egy
egész csapat orosz paraszt ne gyönyörködjék a bűzben és piszokban s azt
másnak a hajóján ingyen, fizetés nélkül törekedjék eltávolítani s még
csak vutkit és erjedt lótejet se igyék hozzá. A hajón lévő egyéb
személyzet még csak a kezét sem mozdította meg, hogy a francziáknak
segítsen.

Végre a hajó s különösen a francziák fekhelye annyira-mennyire tiszta
volt s akkor a kalmuk azt mondá Monteaunak orosz nyelven:

– Ti nem vagytok oroszok, miféle nemzetséghez tartoztok?

– Mi bizony gazda, – felelt Monteau, – nem egészen vagyunk oroszok, de
azért félig sem vagyunk chinaiak, megfizettük fejenként a két rubelt s
most már egészen is oroszok lehetünk Czariczinig.

A kalmuk semmit sem szólt, csak a pipájából eresztett nagy füstöket.
Hanem azért másnap megint csak rátért a kérdésre.

– Ti nem is voltatok, nem is lesztek oroszok sohasem, németek se
vagytok, mert ha németek volnátok, akkor nekem nem fizetnétek két
rubelt, hanem mennétek gyalog, vagy a magatok hajóján. Ti bizonyosan
valami kémek vagytok.

Monteaunak szeget ütött a fejében a furcsa gyanu.

– Aztán mi közöd van ehhez neked gazda? – kérdé Monteau.

– Nekem bizony semmi közöm, hanem ha Dubovkában vagy Czariczinban a
vámos kérdezni találja tőlem hogy ti kik vagytok és mit hoztok
Nizsni-Novgorodból, mégis csak szeretném tudni, mit feleljek én a vámos
kérdésére.

– Hát feleld azt, a mit jónak látsz, majd ha minket kérdez a vámos, mi
is azt feleljük, a mit jónak látunk.

– Hm, sok pénzetek lehet nektek, – mondá a kalmuk.

A kalmuk kiváncsisága nem szünt meg. Folyton visszatért a tárgyra és
Monteauval gyakran beszélgetett. Monteaunak elbeszélte, hogy az
asztrakháni kormányzó egyszer erővel el akarta tőle vinni egy
szolgálóját s miután ő nem adta oda, kozákokat küldött rá s azok a
szolgálót is elvitték s ménesét is elhajtották s a krasznojárszki főnök
azonkívül, mikor panaszra ment, még ötven korbácsot is veretett a nyaka
közé.

Ez az elbeszélés tévútra vezette Monteaut. Azt hitte, a kalmuk teljesen
megbízható arra nézve, hogy neki a francziák titka feltárható legyen.
Hátha meg tudná könnyíteni a menekülést. Attól semmi esetre sem kell
tartani, hogy az orosz hatóságnak valami rosszakaratu jelentést tegyen.
Ha pedig ő nem lesz bizalmas hozzá: oly nagy a kalmukban a kiváncsiság,
hogy még e miatt határozza el magát valami bolondságra. A legrosszabb
esetben is útlevelük és igazolványuk mindig mentségükre leend.

Társaival közölvén a dolgot, azok beleegyezésével Monteau végre
elbeszélte a kalmuknak, hogy ők francziák, hogy a felséges czár
kegyelmével az Urálból jönnek, hogy Czariczin, vagy Czarjev vidékén
megtelepednek vagy pedig Tsitsekójába fognak menni, hogy ott a czár
kegyelmét tovább is bevárják, a kalmuk megmondhatná nekik, miként jutnak
legkényelmesebben Törökországba.

A kalmuk az elbeszélést komoly arczczal hallgatta végig, csak a fejét
hajtogatta.

– Gondoltam, gondoltam, százhúszszor gondoltam, – mondá a kalmuk, –
van-e fegyvertek?

– Minek nekünk a fegyver? – kérdezé Monteau.

– Utazónak útlevél kell, útlevél mellé sok pénz kell, sok pénz mellé jó
fegyver kell, jó fegyver mellé erős szív kell; ez az igazság. Mind ezek
nélkül a pókháló is útját állja az embernek – mondá a kalmuk.

De a kalmuk ettől kezdve alig állott szóba a francziákkal. Kerülte őket,
s ha egyikkel másikkal a szűk hajóban összeütközött, kifelé fordult s
nézte a partot. A francziák el nem gondolhatták, min töri a fejét.

Egy este kikötött egy puszta szigetnél s a szigetre kivitte harmincz
emberét. Alig hagyott a hajón négyet, ötöt. A szigetről csak pár óra
mulva tértek vissza s ettől kezdve a személyzet is szótlan és tartózkodó
lett a francziákkal szemben.

Monteaut az is aggasztotta némileg, hogy már két hét óta utaznak s még
sem érik el sem Dubovkát, a hol a kalmuk kikötni igért, sem Czariczint,
pedig a kalmuk Szaratovban azt mondá, hogy tíz nap mulva még szélcsend
esetén is odaérnek. Aztán élelmiszerük is fogyatékán volt már.

A tizenhetedik vagy tizennyolczadik napon este nyugodtan feküdtek le a
francziák egymás mellé. Semmi gyanusat nem vettek észre a nap folyamán,
csak annyit, hogy a kalmukok még szótlanabbak, még bizalmatlanabbak
voltak irányukban. De ők megszokták már ezt is.

Az éjszaka azonban borzasztó sorsot készített számukra.

Álmukból durva megtámadás, vadállati marczangolás ébresztette föl őket.
A kalmukok a hajótulajdonos parancsára megtámadták az alvókat, kezüket
összekötözték, szájukat rongyokkal betömték, fejükre ültek s aztán
kirabolták őket. Monteauval s még három francziával, kik talán éberebben
aludtak s az orvtámadást előbb észre vették, kemény küzdelembe
bocsátkoztak s a küzdés hevében mind Monteaut, mind pedig három társát
megölték s nyakukra s lábukra egy-egy követ kötve, a folyam fenekére
sülyesztették.

A hajógazda e nyomorult merényletet tervezte ki társaival és legényeivel
ama pár óra alatt, melyet pár nappal ezelőtt legényeivel együtt egy
puszta szigeten töltött.

De a merényletnek a négy franczia meggyilkolásával nem lett vége. A
hajót egy szigethez kormányozták, ott kikötötték s még azon éjjel az
életben maradt francziákat megkötözve, a hajóból egyenként kihurczolták,
pénzüket, felső ruhájukat és irataikat elvették s mindegyiket
hátrakötött kezénél fogva egy ligetes sürüben egy-egy bokor tövéhez
kötötték. A gonosz munka végeztével gyorsan a hajóra visszamentek s
ismeretlen irányban eltávoztak.

Ily borzasztó éjszakát a francziák a szentpétervári vérfürdő óta nem
éltek át. Kezük, lábuk megkötözve, szájuk a fulladásig betömve, az
iszonyu küzdés, bántalmak és vérveszteség miatt halálosan kimerülve,
minden segítség és minden remény nélkül az éhhalálnak és tán a farkasok
támadásainak kitéve, egyetlen egy sem volt köztük, ki végleg
elveszettnek ne tartotta volna életét. Még azok legszerencsésebbek
valának, kik a nagy vérveszteség miatt eszméletlenül vagy a szenvedett
kínok alatt őrjöngve öntudatra nem juthattak.

Az éjszaka végtelennek tetszett. Maga Henri, ki aránylag legkevesebbet
szenvedett, alig tudott az éjszaka pokoli eseményeire visszaemlékezni.
Mikor a hajnal elvégre szürkülni kezdett, ő a hideg miatt dideregve
magához tért. Körülnézett s látta és érezte, hogy hátán összehúzott
könyökei egy fűzfa tövéhez kötvék. Megkisértette a kötelet elszakítani,
de a kisérlet alatt éles, metsző fájdalmat érzett karjain. De olyasmit
is érzett, mintha a kötél engedett vagy ereszkedett volna. A fájdalmat
legyőzve, egész testével nagyot taszított magán s szerencsére a kötél
elszakadt és ő a fától elszabadulhatott. A kötél vastag, húrféle
fonatból állott, mely az erős hajnali harmat hatása alatt meglehetősen
elázott s ezért tudta azt elszakítani.

Azonban mind keze, mind lába még összekötve maradt s szájából nem tudta
a rongyot kivenni. Vergődése közben eszébe jutott, hogy valószinüleg
kezei is hátul húrféle fonattal vannak összekötve s ez esetben, ha az is
meg van ereszkedve, annak elszakítása valamely érdes fához dörzsölés
által tán lehetséges volna. Szerencsére hozzá nem messze egy ledőlt faág
mutatkozott. A fűben nagy kínosan oda hempergett, könyökeit a dőlt fára
támasztá s fekvő helyzetében iszonyu erőfeszítéssel a könyökein levő
kötelet a fához dörzsölgeté. A gyöngeség és erőltetés folytán már ájulás
környezé, midőn elvégre a kötél elszakadt s kezei szabadok lőnek. Mégis
időbe került, míg összegyötört, elmarjult kezeivel szájából a rongyokat
kiszedheté s lábait is megszabadíthatá.

Elvégre lábra állhatott. A nap már rég felkelt, midőn egy közel levő
tócsához botorkált s ott arczát, kezeit és lábait kimosta és megáztatá.
Csak ekkor siethetett társainak mentésére.



A SZIGETEKEN.

(A halálból most megmenekülnek. – A teknős béka. – A Betegek-szigete. –
Holttestek a puszta szigeten. – A kalmuk csikós. – Tüzük is van,
hajlékjuk is van. – A tutajon vizre szállnak.)

Társai, kivált köztük néhányan, az utolsó végvonaglásban látszottak
lenni. Kínos vergődésük, hörgő lélekzetvételük, kidülledt véres szemeik
kétségbeejtő látványt nyujtottak. Henri oly készséggel, mely tőle
telhetett, bonczolá és szakgatá fel a kötelékeket, miután előbb
mindegyiket a szájába gyömöszölt csomagtól megszabadítá. Gyakran még
fogaival is iparkodott a kenderből, szívós kákából és húrból álló
kötelékeket széttépni.

Dél lett s tán dél is elmult, mikorra mind a tizennégy franczia lábra
állhatott s arczát, száját és sebjeit kimoshatá. Kettő nem tudott
fölkelni s a többi is a rémes éjszakának átélt szenvedései után alig
bírt járni való erővel.

S mégis nem a testi gyöngeség látszott szomoru sorsuk legszomorubb
esélyének. Ruhájuk egyetlen fehérnemü alsó ruhából állott s ez is
összetépve, szakgatva, rongyokban és szennyben. Sem fövegük, sem
lábbelijük, sem fegyverük, sem késük, sem tüzük, sem hajlékuk, sem
kenyerük. A nap egy kissé fölmelegedett ugyan, de mi lesz velük, ha eső,
hideg és éjszaka beáll, ha éhség erőt vesz rajtuk, ha nem jön segítség
sehonnan.

Azok, kik kevésbbé voltak kimerülve, fölkeresték az utnak nyomait,
melyen át a kalmukok által a sziget belsejébe hurczoltattak. Az út egy
óriási szélességü folyamhoz vezetett. E folyam, mint később megtudták, a
Volgának egy nagy ága, az Aktuba volt. Lehetett ott egy versztnyi
szélességü, úgy hogy a tulsó part sekélyes szegélyét alig láthatták.
Néhány kisebb hajót, bárkát, lélekvesztőt láttak ugyan, de a tulsó part
mentében oly nagy távolságban, hogy hangjuk oda el nem érhetett. S aztán
azt is jól tudták már, hogy az olyan vad népek, a minők e tájon
lakhatnak, a nyomorultaknak segítségére nem sietnek.

Körül kellett nézniök a szárazon. Csakhamar meggyőződtek arról, hogy ők
egy nem nagy terjedelmü, homok zátonyszigeten vannak, mely óriási fűvel
s helyenként fűz, rekettye s a dombos részeken nyirbokrokkal van tele.
Bizonyos futó indás vadszeder félét találtak ugyan, de ennek nyári
gyümölcsei már leszáradtak, őszi gyümölcsei pedig éretlenek valának.
Ezenkívül semmi ehető gyümölcsöt nem találtak.

Alkonyat felé hűvösödni kezdett az idő. Éhesen, fáradtan, kimerülve, láz
által borzongatva egy karókon álló kibitkának romjaira akadtak, mely
azonban rég nem látott embert, mert alja is fűvel volt benőve. Oldalain
szabadon járt ki és be a szellő, teteje száraz avarból állott s mellette
is egy nagy nyaláb száraz avar, köröskörül embermagasságnyi gazzal
benőve. Se itt, se az egész szigeten embernek semmi nyoma.

A francziák két menni nem tudó beteg társukat ide vonszolták, a száraz
avarból fekhelyet készítettek s a kunyhó tetejéről leszedvén a szalmát,
szorosan egymás mellé lefeküdtek s a szalmával Henri az egész kis
társaságot takaró gyanánt beterítette s végül maga is melléjük feküdt.
Így töltötték az éjszakát.

Pihenésük és álmuk üdítő volt. A következő nap reggelén erősebbnek
érezték magukat. De az éhség fenyegető gyorsasággal kezdett rajtuk
uralkodni. Bármi módon is valami táplálék után kellett nézniök.

Négyen ismét kimentek az Aktuba partjára. Rekedtségig kiabáltak a nagy
messzeségben elhaladó hajókra, gallyat is lobogtattak feléjük, de a
hajók vagy nem vették őket észre, vagy nem volt szándékuk segíteni.
Lovasokat, méneseket, nyájakat vettek észre a tulsó parton, de mindez
rajtuk nem segíthetett.

Mások a szigetnek ellenkező oldalára mentek nyugat felé. Itt egy
keskenyebb s rendkivül iszapos partok közt ballagó folyamra bukkantak,
mely azonban mégis mintegy 120–150 méter szélességünek látszott puszta
szemmel. A sűrű fűz és rekettye-bozót miatt alig voltak képesek a tiszta
vízre kilátni, mely a cserjés bozóton kívül még sűrű nád- és
kákateleppel is végig volt szegélyezve mindkét part mentén. Az érett
káka buzogány pilléi szerte röpködtek az északkeletről lengedező
szellőben.

A francziák gondosan törekedtek kipuhatolni a szomszéd szárazföldnek
nagyságát és természetét. Vizsgálódásuknak azonban alig lett sikere. A
parti bozót miatt sem nagyságát nem láthatták, sem azt észre nem
vehették, sziget-e a szomszéd szárazföld, vagy az már tulsó oldala a
nagy folyamnak s ha tán sziget: vannak-e lakói?

A csend és némaság, az előttük ismeretlen világos tollu vad madarak
kényelmes röpködése s a parthoz vezető gázlók hiánya azzal a föltevéssel
rémítette őket, hogy a nyugoti szomszéd szárazföld is lakatlan.

Az élelemre nézve azonban némi csekély vigaszszal tértek vissza
társaikhoz. Az egész sziget és különösen a nyugoti folyam partja erős,
átható kellemetlen halszaggal volt eltöltve. Bizonyos volt, hogy a
folyam telidesteli van a halak minden nemével, csak az a kérdés, miként
lehetne halat fogni s tüzet gerjeszteni. Teknősbéka fészkekre is
bukkantak s a kibitkához vittek is magukkal vagy tizenkét darabot.

A kémszemlék után a kibitkánál valamennyien összejöve, uj tanácskozást
tartottak a szerencsétlenek. Tanácskozásuk, eszmecseréjük nem volt
vigasztaló. Két beteg társuk már fel tudott ülni fekhelyén, egyik sem
szólt bele az értekezésbe, de bágyadt arczán és epedő szemein
mindkettőnek kirítt az éhség gyötrelme.

Most jutottak először eszükbe szegény Monteau és meggyilkolt társai.
Monteau találékonyságának, erélyének és vigasztaló kitartásának hiányát
most érezték először igazán.

– Szegény Monteau, – sóhajtott fel egyik, – mégis jobb lett volna
Szaratovból Európa felé menekülnünk. De az ő kedvéért jöttünk erre. De
én azért nem kárhoztatom. Ki tudja: Harvey és czimborái hogyan jártak,
talán még rosszabbul, mint mi. Monteau mégis szerencsésebb mint mi. Az
isten adjon neki nyugalmat.

– Nem is látjuk mi többé Francziaországot, – szólt a másik. – Itt
veszünk el éhen, fagyban, nyomorultul. Jobb is, ha egyszer már vége lesz
mindennek.

Henri azonban és többen tiltakoztak a lemondás és kétségbeesés ellen.
Tüzük és ennivalójuk ugyan nincs, de néhány napig nyers
teknősbéka-hússal is táplálhatják magukat s aztán mégis csak lehetetlen,
hogy valahonnan, valamikép menekülés ne érkeznék számukra.

Hirtelen neki álltak a teknősbékáknak, nyakukat kitekerték, tört faágnak
éles szilánkjával pajzsukat s bőrüket lehántották, beleiket kimosták s
aztán a fehér húst fára téve puhára és porhanyóra verték. A félig
kiszáradt és egészen kiszáradt tócsagödrök fenekén és oldalán ott
fehérlett a sziksó, abból hoztak egy marokkal s a pecsenyét vele kissé
meghintették. Az éhség ízletessé tette a kezdetleges ennivalót s
lakomájuk aránylag kielégitő volt. Sőt a tizenkét teknőcz egyátalán nem
is volt elegendő, öten rögtön ki mentek a bozót szélére s nem sok idő
mulva, noha a teknőczök előlük a vízbe és lyukakba menekültek, fogtak s
hoztak a tanyára vagy harminczat. Az éhség csillapultával még mulatságot
is csináltak abból, a mint a lábaiknál fogva sodrott kákára kötözött
nyughatatlan állatkákat hurczolták magukkal s a mint az el nem
fogyasztott darabokat a fához kötötték, hogy el ne szökhessenek.

– A húrral kötözzétek meg őket – kiáltott föl egyik – az átkozott kalmuk
ajándékának legalább vegyük hasznát.

Még kaczagtak is a szegény francziák a furcsa ötleten.

Helyzetük azonban még sem javult. Két beteg társuk ugyan némi erőhöz
jött pár nap alatt úgy, hogy járni is tudtak, azonban eltelt négy nap és
segítség sehonnan sem mutatkozott. Az idő ugyan nappal még mindig meleg
volt, de az éjszakák hűvösek voltak. Ruha, tűz és födél hiányában az
esős idők bekövetkeztével helyzetük valóban borzasztó leendett.

Elhatározták, hogy a szigetről menekülni fognak. Kelet felé a menekülés
lehetetlennek látszott, mert bár kilenczen jó úszók voltak, mégis a
roppant széles folyam átúszását csak meg is kisérleni őrültség lett
volna. A kisérlet tehát csak nyugat felé történhetett.

Az volt a kérdés: ki tegye meg az első utat. Öten vállalkoztak.
Sorshúzás utján a sors Henrire esett.

Mind valamennyien kimentek a nyugoti partra s a hol a bozótot
legvékonyabbnak találták: ott Henrit érzékeny búcsu után víznek
eresztették. Aggodalom vett rajtuk erőt ösztönszerüleg, hogy Henri ott
vesz a folyamban.

De ez nem történt meg. Henri a folyam közepén járt már és még mindig
csak lábolta a vizet. Onnan kiáltott vissza, hogy a folyam könnyen
lábolható, sőt feneke a bozóton belül a tiszta vizen nem is süppedékes.
A túlsó part közelében alig kellett úsznia 4–5 méter szélességben s
szerencsésen elérte a túlsó partot.

Henri mihelyt a szárazra jutott: azonnal keresett egy sűrűbb cserje
bokrot, hova a nap oda tűzött. Ott pihent egy órán át, hogy átázott
ruhája némileg kiszáradhasson, a mi meg is történt, miután ruháját
levetette és erősen kifacsarta. Azután szemle alá vette a száraz földet.

Ez is csak sziget volt, még pedig az előbbinél jelentékenyen kisebb s
még elhagyottabb. Itt még emberi nyomnak s rég elhagyott kibitkának sem
volt semmi jelensége. Dombosabb részek is teljességgel hiányoztak; óriás
fűvel, süppedező avarral s fűz és rekettye bokrokkal volt csaknem
egészen borítva. Teknősbéka ugyan itt is volt nagy bőségben, de nem egy
jelenség világosan mutatta, hogy e szigetet az árvíz is el szokta
önteni. Ezer meg ezer vad madár röpködött vagy tollászkodott körülötte,
bámulva és vijjogva, de tőle messze nem távozva. E körülményből nyilván
lehetett következtetnie, hogy e szigeten régen nem lehetett emberi lény.
Abban bizonyos volt, hogy e szigeten társaival együtt megmaradniok
lehetetlen.

A sziget nyugoti partján szintén egy folyam nyulott el, mely tán
valamivel keskenyebb volt, mint az, melyen átlábolt. E folyamon túl
azonban egy látszólag nagyobb szárazföld terjedett el, melyen emelkedett
részek, dombok s erdők is mutatkoztak. Ha minden jelenség nem csalt: itt
már emberekre kellett akadni, mert hiszen az alig képzelhető, hogy itt
Oroszországban a Volga mellett, Európa és Ázsia határán, mívelhető és
hasznavehető ily nagy területet pusztán hagyjanak.

Oda azonban nem kisérté meg az átmenetelt, nehogy sok ideig való távol
maradása miatt társai nagy aggodalomba essenek. Az oda való átjutást
szintén lehetőnek, sőt biztosnak vélvén, rögtön visszafordult, s egy óra
leteltével már társainál volt.

Társai bámulva s aggodalommal hallgatták meg jelentését a szomszéd
szárazföld elhagyatottságáról. Többen közülök mégis rögtön késznek
mutatkoztak oda átmenni, hogy onnan ismét nyugot felé tovább mehessenek.
Erről azonban Henri lebeszélte őket, javasolván, hogy ma még az éjet itt
töltsék, miután a szomszéd szigeten meghálni nem lehet, s azért a két
vizen egy nap alatt kell átmenniök s még éjjeli tanyát is keresniök, a
mi pedig ma már meg nem történhetik.

Utolsó teknősbéka vacsorájukat ez este költötték el e szigeten.

Másnap kora reggel az étkezés után átkeléshez készülődtek. A kibitka
földbe szúrt karóit kiszedték, s annak minden darabját összekötözve
magukkal vinni elhatározták. Eszükbe jutott, hátha az uj szárazföldön
ilyet se találnak.

Ez összekötözött karókat egyébiránt másként is felhasználták. Öt
társukat, kik úszni nem tudtak, ennek segélyével szállították át a mély
vizen. Két úszó megfogta egy-egy kezével a karó két végét, az úszni nem
tudó pedig a karó közepébe kapaszkodott s ekként ügygyel-bajjal a
veszélyes vizen áthurczoltatott.

Az átkelés szerencsésen megtörtént s a kis társaság, meg sem pihenve,
rögtön átköltözött az uj sziget nyugoti partjára. Itt azután napnak
kitett bokrokat keresve, ruháikat kifacsarták és megszárogatták,
némelyek pedig teknőczöt fogni a bozót mentében lesre mentek.

Az útjokban álló új folyam kikémlelése volt most az első teendő. Henri
erre is vállalkozni akart, azonban egy másik, jó úszó társuk akarta ezt
megtenni minden áron. Óhajtását teljesítették s a folyamnak neki
eresztették.

A francziák nagy bámulatára ez a folyamág is sekélyes volt. Társuknak
alig kellett úszni valahol, gázolással is átjutott a túlsó partra. Pár
óra múlva vissza is jött, tapasztalásairól számot adni.

Jelentése hurrah kiáltásokat csalt az örvendező francziák ajkaira. A
túlsó föld e jelentés szerint nem sziget, hanem valódi száraz.
Embereknek is kell ott lenni, mert szilva és birs-fákat talált, melyeken
még gyümölcs is volt s a dombosabb részeken vadszőlő lugasokat is
fedezett fel, melyeken feketéllett az érett fürtök sokasága. Mindezeken
kívül tört edénynek cserépdarabjaira is akadt, melyek közül hozott is
magával pár darabot.

A francziáknak e hírek hallatára nem volt maradásuk. Rögtön, habozás és
haladék nélkül neki álltak a folyamon való átköltözésnek s azt azonnal
meg is tették. Oly vidám hangulatban voltak az uj száraz földön, mintha
már minden veszély elmúlt volna fejük fölül. A legelső buja lombozatu,
sűrű vadszőlő lugas árnyékában megtelepedtek, néhány lugas alját sátor
formára kitisztogatták és rendbe hozták, a már pirosló és hulladozó
szőlőlevélből puha fekhelyet készítettek s átadták magukat az édes
pihenésnek s a szabadulási ábrándok még édesebb gyönyörének. Élelmük az
egész napon át érett szilvából állt, melyet különösen édesnek találtak.
A következő napok azonban mégis kiábrándulást szereztek sok irányban.
Először is észrevették, hogy az uj szárazföldön teknősbékát nem igen
találnak, a vadszőlő és birsalma élvezhetetlen, a szilva pedig nem elég
az élelemre, de sokáig nem is tart el, miután a fákról már hulladoz az
aszúgyümölcs s a legelső erősebb szél mind leveri.

A második szomoru tapasztalásuk az volt, hogy az uj szárazföld is csak
sziget. Szélessége ugyan lehet tán egy mérföld s hossza még sokkal több,
de azért ők itt is csak be vannak zárva s nyugot felé megint egy folyam
zárja el útjokat, mely gyorsabb folyásunak látszik az eddigieknél, tehát
bizonyára mélyebb is lesz. Élő embert se találtak, noha száz meg száz
jelenség világosan mutatta, hogy e szigeten gyakran járnak emberek. A
folyamokon sohase láttak se kis, se nagy hajót, még halászokat sem, noha
a folyamokban, sőt még az apróbb kiöntéses tavacskákban is nyüzsgött az
apróbb-nagyobb hal.

A francziákat aggodalom, majd lassanként valóságos rémület szállta meg.
Elgondolták: minő istenátkozta föld lehet ez, melyen sem szelid, sem vad
állatok, sem emberek tanyát nem ütnek. Tüzet éjjel nem láttak,
kutyaugatást nem hallottak, emberi művelődés jelenségét föl nem
fedezhették. Utóbb azt gondolták, hogy ha csakugyan laknak emberek e
vidék közelében: azok bizonyára még a kegyetlen kalmukoknál is vadabbak
lehetnek.

A harmadik napon már megkívánták a teknősbéka húsát s mert e szigeten
nem igen kaptak, vissza kellett menni az elhagyott kis szigetre, hogy
annak partján és bozótjában fogjanak néhány százat. E rengeteg teknőczöt
aztán lassanként átszállították s nekik sűrűn földbe szúrt karókból
keritést csináltak s egyúttal gondosan őrizték őket, hogy el ne
szökhessenek. Nyers pecsenyéjük legalább megint lett elegendő. A mire
annyival nagyobb szükségük volt, mert három társuk erős áthűlés
következtében képtelen volt vízre menni s e miatt a további menekülést
nyugot felé meg nem kisérthették.

Az ötödik napon, midőn néhányan a nyugoti parton őgyelegtek, az átelleni
szárazról nagy robogás hangját hallották s közben-közben emberkiáltást
és ostorpattogást, mintha valaki egész ménest űzött hajszolt volna a
mezőn. Látni azonban semmit nem láttak a parti fák és cserjék miatt.

A francziák meredt szemmel néztek és meredt füllel hallgatóztak.

A robaj, kiabálás és ostorpattogás lassanként megszünt s alig egy óra
mulva egy lovasfiut láttak, a mint a parti bozótból lovával kitörtetett
s a folyóba lovával szügyig bement. Nyilván azért jött, hogy lovát
megitassa s maga is igyék a fejéről levett süvegbe merített
folyamvízből. A fiú tatárnak vagy kalmuknak látszott s a francziák felé
oda sem pillantott.

A francziák azonban részint orosz, részint töredezett kalmuk nyelven
átkiabáltak hozzá. Kiáltozásukra a ló abban hagyta az ivást s előre
szegzett fülekkel bámult a francziákra. Ugyanezt cselekedte a fiú is,
többszörösen elnevetvén magát a francziák intésére és szavaira.

Végre a fiu éles, harsány hangon átkiáltott hozzájuk orosz nyelven:

– Betegek vagytok?

A francziák szintén orosz nyelven vissza kiáltották:

– Nem vagyunk betegek!

– Hát kik vagytok? Mit kerestek ott a Betegek szigetén?

A francziák összenéztek. Meg nem foghatták, mért nevezi a fiú a szigetet
betegek szigetének. Ösztönszerüleg feleltek:

– Mi nem vagyunk betegek, mi szegény utazók vagyunk. Szaratovból
jöttünk, de egy kalmuk kirabolt bennünket s megkötözve ide tett a
szigetre.

A fiú egészen hallhatólag elkaczagta magát. S aztán kérdezé:

– Mit akartok?

– Se tüzünk, se ruhánk, se ennivalónk. Szeretnénk innen szabadulni.

A fiú erre nem felelt, fejével bólintgatott, lova kantárját megrántotta
s aztán a bozóton át a szigetre vissza törtetett.

A francziák voltak vagy heten s mind a heten rémülten kiabáltak a fiú
után, csak arra kérve őt, hogy adjon nekik tüzet, Jézus Krisztusnak és
Mohamednek és minden prófétának és szenteknek nevében.

Kevés idő mulva a fiú ujra visszajött a vízre s azt kiáltá át:

– Jertek följebb vagy tizenöt nyíllövésnyire, ott majd beszélek veletek,
a hol a folyó kanyarodik.

A francziák lélekszakadva siettek a folyam mentében fölfelé. Mire a
kanyarulathoz értek: akkor a lovas fiú ott volt már a túlsó parton. A
folyam itt felette széles, lassú folyásu és zátonyos volt.

– Itt vagyunk, itt vagyunk, jere közelebb, – kiáltozták izzadtan a fiú
felé.

A fiú beleereszkedett a vízbe s éles, vércse szemeit folyton a
francziákra szegezve, lassú gázolással közelgetett a francziák felé. A
parttól mintegy 50 méter távolságra megállott, lovának csak nyaka és
feje állott ki a vízből. A fiú sötét, barna arczu 17–18 éves ifjoncz
lehetett, kalmuk ruhában, magas bőr süveggel, nyakában ostor és
pányvakötél, övében kés és pisztoly.

– Miféle fegyvertek van? – kérdé a francziáktól.

– Nincs nekünk semmi, csak a körmünk és fogunk. Nézd!

A francziák kiterjesztették kezüket. A kalmuk fiú jól láthatta, hogy
fövegük sincs, ruhájuk csak alsó fehér ruha, az is rongy és foszlány.
Lábukon semmi s rongyaikon át testük látszik.

A fiú közelebb jött s ezt kérdé:

– Ott a fűben nincs fegyvertek eldugva?

– Nincs nekünk, hiszen ha fegyverünk volna, nem volnánk éhesek, nem
kellene teknősbékát ennünk.

A fiú elnevette magát s ismét közelebb jött.

– Hát miért nem fogtok halat? – kérdezé.

– Hogyan fogjunk? – A kezünkkel?

– Vágjatok faágat, szúrjátok le sűrűn a víz fenekére, készítsetek belőle
aklot, hagyjatok nyílást azon az oldalán, a merre a víz kifolyik belőle,
majd tele megy az hallal, aztán megfoghatjátok.

– De mivel vágjunk faágat és miképp süssük meg a halat?

A fiú tűzkövet és aczéldarabot vett ki övéből s oda dobta a francziáknak
a partra.

– Keressetek száraz futókát vagy puha pudvát, törjétek össze s aztán
beleesik a tűz. Kést pedig keressetek a Betegek tanyáján.

– Hol van az a Betegek tanyája?

– Arra ni! Fölfelé mutatott a szigetnek egy dombos és erdős része felé.

– Ruhánk sincs, hogy szabaduljunk innen?

– Csináljatok tutajt fából, vadszőlőből.

– Hová menjünk? Merre laknak itt emberek?

A fiú kelet felé mutatott s mondá:

– Arra van Tombovka; azontúl van Tülmenköji, ott lakik az én uram; erre
pedig – s ekkor nyugot felé mutatott – van Jenotajevszk, ott van az én
uramnak palotája, mert az én uram ott is lakik.

– Hát Czáriczin merre van?

– Arra ni! Czáriczin messze van. Én nem tudom, mennyire van, de az én
uram tudja.

A fiú északnyugot felé mutatta Czáriczint.

A francziák nagy hálálkodással megköszönték a lovászfiúnak jó tanácsát s
aczél és kovából álló becses ajándékát. A fiú folyton nevetett a víz
közepén a ló hátáról a francziák hálálkodó szavaira. Egyszer aztán egyet
gondolt, lovát megforditá, átgázolt a vízen s visszament méneséhez. A
francziáknak csak azután jutott eszükbe, hogy a fiúnak s urának nevét
meg kellett volna kérdezniök.

Mindamellett most már aránylag gazdagoknak érezték magukat. Volt
tűzszerszámuk, tudták a halfogás mesterségét s megtudták azt is, hogy a
sziget északi erdős részein emberek laknak.

Fából durván összeeszkábált négy házikót találtak egymástól nem nagy
távolságban. A házikókhoz vezető ösvényen alig volt a fű egy kevéssé
letaposva. E házikók közvetlen közelében is buján díszlett a fű és
dudva. Apró sírdomb féle halmokat találtak a házikók körül, melyek
némelyike durva fakereszttel is fel volt ékesítve.

Siettek oda. Az erdőre s az erdőben az emberi lakásokra könnyen
ráakadtak. Fölfedezésük azonban ujabb ijedelmet okozott nekik. A
betegtanya valóban borzasztó tanya volt. Egyik házikó küszöbénél egy
hulla feküdt s midőn közelebb mentek, a közel álló fákról hollók és
varjuk repültek fel. A betegek tanyája holtak tanyája volt. A keresztek
azt mutatták, hogy a holtak keresztyének valának.

Benéztek a házikóba is. Butorfélét nem találtak A házak belseje
egyetlenegy üregből állott, sárral betapasztott deszkafallal, melyen át
azonban becsillogott a repedéseken keresztül a napvilág. Az üreg egyik
sarkában földből készült katlan-féle tüzelőhely. A katlan körül némi
ételmaradékok nyomai. Néhány cserépedény, egy fejsze, tömérdek
hasznavehetetlen és szennyes ruharongy volt mindaz, a mit mint emberi
kéz művét, a házikókban találtak. Száraz haraszt és szalma-féle minden
házban volt. Ez képezte a lakók fekhelyét.

A francziák minden ruhafoszlányt gondosan összeszedtek s a folyam szélén
azokat víz alá áztatták. A hullát eltemették s egyik, a többitől külön
álló házikóban a fekhelyül szolgáló almot lassanként elégették, gondosan
őrködve, hogy maga a házikó is el ne égjen. Mikor így a házat jól
kifüstölték, akkor a falakat gondosan besározták; a repedéseket,
nyílásokat betömködték; tetejét is a mennyire lehetett, rendbe hozták s
aztán vadszőlőlevéllel és száraz avarral tele hordták, hogy beteg
társaiknak, s a hideg és eső beköszöntével maguknak is tűrhető tanyát
biztosítsanak.

Találtak még pár hullát az erdőben is s emberi csontokat nem egy
helyütt. El nem tudták gondolni, minő átkos hely lehet ez, hol élő ember
nem lakik s holtak mégis tanyáznak. Többször lesték a kalmuk fiút, hogy
tőle felvilágosítást kapjanak, de a fiú többé nem akadt szemük elé.

Tüzet most már tudtak gerjeszteni s edényük is volt, melyben
teknősbékáikat megfőzhették. Legbecsesebb találmánynak a fejszét
tartották, melyhez még néhány kezdetleges házi eszközt, egy ásót s aztán
rozsdás vasdarabokat találtak. A vízbe sülyesztett ruhafoszlányokat
néhány nap mulva kiszedték, gondosan kimosták és megszárogatták s pőre
öltönyük pótlására, a mennyire lehetett, felhasználták.

A halászatnak a kalmuk fiu által javasolt módját nagy kételkedve
kisérlették meg. De mégis megkisérlették.

Faágakat vagdaltak, karóknak kihegyezték, azokat övig érő vízben sűrűn
egymás mellé kör alakban leverték s a folyam alsó oldala irányában a
körön másfél arasznyi nyilást hagytak. S aztán oda álltak lesre, mi lesz
a furcsa kelepczéből.

Örömmel és bámulva szemlélték, miként úsznak, eviczkélnek, ficzkándoznak
az apróbb és nagyobb halak szemközt a folyamvízzel. Csakhamar
észrevették, hogy minden tizedik, huszadik hal, mely a karósövény
árnyékába kerül, a sövény nyilásán bebotlik s néhány perczig a
keritésben meg is marad. Látták, hogy öt-hat darab mindig van a
kelepczében, – csak be kell zárni a nyilást s az a hal, mely a karók
között ki nem fér, biztos fogoly.

Az eszme tehát oly mérhetlen halbőség mellett, melylyel a Volga bírt,
gyakorlatinak bizonyult s a francziák a kalmuk lovász fiút egy
pillanatig az emberi bölcsesség és leleményes ész mintaképének
tekintetették. Soha sem ízlett a francziáknak oly jól semmi se, mint az
első sült és pirított hal, melyhez ekként jutottak.

Nem is késlekedtek a halfogás e művészetét tökéletesíteni. Készitettek
egy uj, sokkal nagyobb keritést, melyhez két nyilást alkalmaztak, az
egyiket a halak számára kelepczének, a másikat pedig a czélból, hogy
azon át egy ember bejuthasson a keritésbe. Ez azonban zárva volt s csak
a behatolás alkalmával kinyitandó. Készítettek aztán kis kézi meritő
hálót is, hogy a halat a keritésben ne puszta kézzel kelljen
összefogdosni, a mi lassú, nehézkes és izzasztó munka volt. Élelmükről
tehát volt már gondoskodva.

Főgondjuk most már csak a menekülésre irányult. Valószinü volt, hogy még
több folyam állja útjokat, míg a szárazföldre kiérnek, várták tehát
beteg társaik felgyógyulását és megerősödését, hogy útnak indulhassanak.
Időközben minden szilvát összegyüjtöttek, a mennyihez hozzáférhettek s
szilvájukat a napon szárogatták.

Egy reggel azonban erős vihar kiséretében kegyetlen hideg őszi eső
köszöntött be. A szép sugaras, meleg, őszi napoknak egyszerre vége lett
s a francziáknak nyomorult öltönyükben alig lehetett a házikót és tüzet
csak egy pillanatra is elhagyniok. Az őszi és téli hideg fenyegető arcza
egész rémségében most tekintett rájuk először. Ijedten gondoltak arra,
hogy október hava ma-holnap vége felé jár. Menekülni kellett minden
áron.

Szerencsére a viharos eső csak pár napig tartott s aztán még egyszer és
utoljára megint kiderült az idő. Megállapodtak abban, hogy az idő uj
változását már e szigeten nem szabad bevárniok.

Jó ötletük támadt. Féltek attól, hogy sem maguk a hideg viz gázolását ki
nem birják, sem lábbadozó, de azért erőtlen társaikat ujabb s tán
halálos veszély nélkül a folyamokon át nem szállíthatják. Eszükbe
jutott, hogy jó lenne tutajt készíteni. Fa van elég, fejszéjük is van, a
mivel azt levágják, kormányt és evezőt könnyü lesz készíteni, csak azt
nem tudták elgondolni, mivel furják ki a szálfákat, hogy azokat
hevederrel összeszegezhessék.

– Barátim, – mondá Henri – gondoltam egyet. Itt vannak ezek a rossz
házikók, leginkább puhafából faragva. Ha a tetőt ledobjuk s a földbe
ásott bálványfákat kiássuk, készen van a tutaj, mert azon bálványfákra
már föl vannak szegezve a gerendák és deszkák. Egy háznak a hátulsó fala
elég lesz valamennyiünk számára.

A francziák ugráltak örömükben ez ötletre.

Rögtön neki álltak a legközelebbi s legnagyobb házikónak. Néhányan
fölmentek a tetőre s kezdték azt leszakgatni és ledobálni, mások pedig a
hátsó deszka falról a sárzást verték le, hogy az ne nehezítse a tutajt.
Alig telt bele pár óra, a házikó hátsó fala helyéből kimozdítva a földön
feküdt. S még az napon nagy keservesen a vízre is hurczolták két
gurgulya segítségével.

A tutaj azonban mégsem volt egészen kielégítő. Felszine alig volt
tizennyolcz vagy húsz négyszögméternél nagyobb s midőn tizen ráálltak,
nemcsak ingadozott, hanem mélyen le is ült, úgy hogy majd térdig érő
vízben lehetett csak rajta megmaradni.

De azért nem estek kétségbe. A tetőfákat és deszkákat mind lehordták a
tutajra s gúzsnak csavart vadszőlő-venyigével felkötözték azokat a tutaj
gerendái közé. Igy már nem merült el annyira alattuk, de még így sem
maradhattak szárazon rajta.

Segítettek azonban a bajon gyökeresen. A következő napon még egy házikót
bontottak széjjel s még egy tutajt állítottak a vízre az elsőhöz hasonló
készülékkel. E másodikat gúzszsal jó erősen odakötötték az elsőhöz s így
most már a két akkora területen, száraz lábbal biztosan menekülhettek.

Egy éjszakát töltöttek még a szigeten. Haraszttal és szőlőlevéllel a
tutajt még este jól megrakták, az elbontott házikók tetőfáiból evezőket
és kormánylapátokat készítettek, néhány napra való sült halat s minden
szilvájukat a tutajra hordták s korán hajnalban útra keltek.



ÁZSIAI MŰHELYBEN.

(Utasokkal találkoznak. – A kirdai baleset. – A jenotajevszki fogság. –
A kalmuk csikós megint segit. – Balán uraság. – Valahára jól érzik
magukat. – Ujra föltámad a vágy: meglátni Francziaországot. – Hiába!)

Utazásuk a folyam mentében lefelé történt. A nyugoti szárazföld, a hol a
kalmuk fiú őrizte ménesét, szintén csak sziget, noha nagy sziget volt.
Délre végét érték s uj folyamágra bukkantak. Egész nap és egész éjjel
haladva s még vagy négy folyamágon áthatolva, végre nyugat felé egy
óriási vízre bukkantak, melyet eleinte valamely tengernek véltek, miután
határait, partjait, alig látták. Ez volt az igazi Volga, a Volgának
nyugoti főága. Szélessége itt megközelíthette az egy mérföldet.

A francziák is folyton nyugot felé tartva, csakhamar észrevették, hogy
folyóvizen úsznak. S miután jól emlékeztek, hogy a kalmuk fiú ez
irányban mutatta Jenotajevszket: egész erejükkel eveztek folyton nyugot
felé. Néhol az óriás folyam oly zátonyos, oly sekély vízü volt, hogy a
tutajt az evezők segélyével tolni taszitani lehetett. Késő éjjel érték
el a partot, most már az igazi szárazföldet.

A következő napon, kellő pihenés után Henri vezetése alatt hatan
kimentek a szárazra útat keresni, falu vagy város után nézni, emberrel
találkozni. Nemsokára a parton találtak is egy nagy, széles, járt
országútat, mely nyugatról vonult kelet felé. Henri nyugot felé tartott
s nemsokára összejött néhány, gyalogszerrel utazó orosz paraszttal.

Henri a szokásos üdvözlés után azt kérdezé, hogy micsoda falu vagy város
esik ide legközelébb.

Az oroszok nyilván koldusoknak vélték a francziákat, mert a kérdésre nem
is felelve, iszákjukat elővették s szegényes árpakenyerükből egy-egy kis
darabkát adtak mindegyik francziának.

– Köszönjük az isten nevében, – mondá Henri, – de mi nem koldusok
vagyunk, hanem szerencsétlen utazók; nem tudjuk: merre járunk, mondjátok
meg: hol érünk mi legközelebb várost s merre menjünk Jenotajevszkbe.

– Jenotajevszk messze van, – mondá az egyik paraszt – hanem ha ezen az
úton egyenesen mentek, nemsokára Kirdába értek.

– Kedves testvérek – mondá Henri a szokásos orosz megszólitással –
adjatok tanácsot, mi tévők legyünk. Mi szegény mesteremberek vagyunk,
munkát keresünk, ti, látom, jó keresztyének vagytok, minket egy kalmuk
kirabolt, nincs semmink, mondjátok meg, hol találhatunk munkát? Az isten
megáld benneteket Szent György és Szent Miklós segítségével.

– Mi nem tudunk munkát adni, se tanácsot – mondá az orosz – mi is
szegény emberek vagyunk, most pedig Asztrakánba megyünk halásznak
elszegődni. Hanem menjetek Kirdába, menjetek ott a pópához, én vagyok
Petrov, a pópa pedig az én testvérbátyám, az majd ád jó tanácsot.

Az oroszok tovább mentek s már jól elhaladtak, mikor Henrinek valami
jutott eszébe. Azt gondolta, hátha a tutajt el lehetne adni az orosz
parasztoknak.

Rögtön megfordult társaival s utánuk sietett az oroszoknak. Utánuk
sietett és utánuk kiabált. Az oroszok végre megálltak s Henri beérte
őket.

– Kedves testvérek, szólt hozzájuk, miért mentek gyalog Asztrakánba,
nekünk van tutajunk, mi odaadjuk azt, ha valami csekélységet adtok érte.

Az oroszok összenéztek, tanakodtak s elhatározták, hogy megnézik a
tutajt. Most már valamennyien együtt haladtak a Volga partján egész
addig, a hol a tutaj feküdt, a rajta hagyott francziákkal.

Az oroszok jól megvizsgálták a tutaj fáját, s megvallották őszintén,
hogy ők azt Asztrakánban 4–5 rubelért eladhatják ugyan, de ők azért
annyit nem fizethetnek, mert annyi pénzük nincs, hanem adnak fejenként
húsz kopeket s mivel heten vannak, összesen 140 kopeket, három
tarisznyát és három kenyeret. A francziák megcsinálták az alkut,
csakhogy még egy tarisznyával s még egy kenyérrel többet csikartak ki
vételár fejében.

A tutajról a tarisznyákat megrakták sült hallal és szilvával, az
oroszokat a tutajra vezették, tőlük elbúcsuztak s útnak indultak Kirda
felé. Volt most már pénzük is, igaz hogy fejenként csak tíz kopek, s
volt kenyerük is. Szegényes árpakenyér, de mégis útközben oly jól ízlett
nekik, mint a legfinomabb sütemény. Hiszen oly rég óta nem ettek már
kenyérfélét.

A nap már lenyugodott, noha még meglehetős világos volt, mikor a
francziák a kirdai pópához betértek. A pópa a lakház tornáczán iddogált
egy másik oroszszal s a szeszes ital már meglehetősen meglátszott rajta.
A francziák alázatosan hozzájárultak s kezét egyenként megcsókolták.

– Szent atyám, – mondá Henri, – mi szegény vándorló mesterlegények
vagyunk. Szaratovban egy kis pénzt kerestünk, de egy kegyetlen kalmuk
kirabolt bennünket s egy puszta szigetre kitett. Majdnem éhen vesztünk,
míg megszabadultunk. Most munkát keresünk, adj nekünk bölcs tanácsot,
hol keressünk munkát? A te testvéred, a jó Petrov, a kivel útközben
találkoztunk, ide küldött bennünket jó tanácsért.

– Ni ni, igaz az! – kiáltott fel az az ember, kivel a pópa együtt
iddogált. – Ez a tarisznya a Petrov tarisznyája, jól ismerem a
madzagjáról. Ezek a csavargók bizonyosan megölték és kirabolták
Petrovot.

A francziák közül egyik elnevette magát, a másik megijedt, valamennyien
zavarba jöttek a képtelen gyanúra. Legelőbb tért észre Henri s azt mondá
a pópának:

– Isten mentsen szent atyám, mi jó emberek vagyunk, Petrovnak és
társainak egy tutajt adtunk el, ezért adtak heten 140 kopeket és négy
tarisznyát.

– Hazugság az, – kiáltott az idegen ember, – hol vettétek a tutajt?

Henri elmondotta a szigeti kalandokat, a tutajkészítést s a menekülést.

– Tehát ezek az emberek, – mondta az idegen, – kirabolták a
Betegek-szigetét is s elpusztították a betegek házait. Hé, hé, emberek,
jertek csak ide! – kiáltott be a konyha felé.

Egy háziszolga előugrott a kiabálásra.

– Eredj, fuss csak Ilia a községházhoz s hívd ide a községi szolgákat!

A háziszolga elfutott s néhány percz mulva két fegyveres
hivatalszolgával tért vissza. Ezt az időt Henri és társai arra
használták, hogy a pópának könyörögtek s isten oltárára minden pénzüket
oda adták.

– Jól van gyermekeim, – mondá a pópa, – zsebre csúsztatván az aprópénzt,
az majd enyhítésére lesz bűnös lelketeknek. Én nem segíthetek rajtatok,
a törvény rátok tette kezét.

Az idegen, a ki senki se volt más, mint a község második előljárója, a
megérkezett hivatalszolgáknak azt parancsolta, hogy kötözzék meg a
francziákat. Szegény menekülők nem állhattak ellent, este is volt már,
lehetetlen volt az önvédelem. Megkötözve egy ólba hurczoltattak s ott
kellett tölteniök az éjt fázva, dideregve, kopasz földön. Szomorú
éjszaka volt ez.

Egész éjjel szemüket sem hunyták be. Ujra erőt vett rajtuk a
kétségbeesés, mint akkor, midőn a kalmuk kitette őket a puszta szigeten.
Már-már lábbadozó szerencsétlen betegjeiket ujra elővette a kór és
erőtlenség.

Reggel két lovas kozák őrizete mellett elkisérték őket. A kik menni
tudtak: azok gyalogszerrel, a betegek rozzant, fakó kocsin. Délben egy
kis darab rozs kenyeret kaptak ebédre s így hurczoltattak be estére
Jenotajevszkba, a járási főnöknek, iszpravniknak, börtönébe.

A jenotajevszki iszpravnik börtöne bűzös, nyirkos, nyomorult hely, mely
azonban meleget mégis adott. Csak a miatt is, mert a börtön zsúfolásig
tömve volt oroszszal, kozákkal, kalmukkal és tatárokkal.

Heteket töltöttek itt a nélkül, hogy csak meg is kérdezték volna: mi a
bűnük, vagy mi a mentségük. Börtöntársaik azzal mulattatták őket, hogy
eltölthetik itt a telet is, tavaszt is, még sem vezetik őket a biró elé,
hacsak pártfogójuk nem akad. No, a szegény francziák abban az egyben
megnyugtatták magukat, hogy nekik pártfogójuk csakugyan nem akad.

Egyszer, mikor már a hó is leesett, uj foglyokat hoztak közéjük s az uj
foglyok közt egy fiatal kalmukot, ki a francziák előtt ismerősnek
látszott. Összenéztek és összesúgtak, mintha ők ezzel már találkoztak
volna valahol. Végre valamelyiknek eszébe jutott, hogy a fiatal ember
hasonlít ahhoz a kalmuk fiuhoz, ki őket a Beteg-szigeten tűzszerszámmal
és jó tanácscsal ellátta.

Henri megszólitá:

– Héj fiú, nem vagy te csikós gyerek, a ki az uraság lovait őrizted
ezelőtt két hónappal a Beteg-sziget melletti szigeten?

A fiú szemeit mereszté s komolyan hallgatott.

– No csak beszélj, az isten azért adta szádat és nyelvedet, hogy felelj,
ha kérdeznek.

– Én őriztem az én uram lovait, de mit akarsz te én velem?

– Látod fiú, te jó ember voltál, minket a Beteg-szigeten megmentettél,
aczélt és tűzkövet is adtál, most meg akarom köszönni szivességedet.

– Mivel köszönnéd, te is csak olyan ártatlan ember vagy most, mint én.

– Miért hoztak ide?

A fiú elnevette magát s mosolyogva felelt:

– Mert egy kozák belém veszett a kabak mellett, én meg védelmeztem
magamat s a kozák meghalt.

– Mi lesz most már veled?

– Ha az én uram akarja, rám vernek száz kancsukát s aztán elvisznek a
kozák helyett katonának, ha pedig az én uram azt akarja, akkor nemsokára
kiszabadulok, csakhogy az Aktubán túl kell lennem egy pár esztendeig.
Mert az én uram jó ember és nagy úr.

– Hogy hivják az uradat?

– Az uram, mikor itt lakik, akkor orosz és Balanov a neve, mikor pedig
Tülmenkőjiban lakik, akkor kalmuk és Balán a neve. Az én uram nagyobb
úr, mint az iszpravnik uraság.

Henri elgondolkozott. Gondolatait közölte társaival. A fiú jó gyerek. Ha
megszabadul: ő lehet szószólójuk az uraság előtt. Hátha az uraság őket
is megszabadítja.

Ujra szóba ereszkedett a fiúval.

– Látod fiú, mi is szegény emberek vagyunk, mi is szeretnénk szolgái
lenni a te uraságodnak.

– De ti nem tudtok se lovat őrizni, se halászni, se sót mosni, hát miért
akartok ti az én uramnak szolgái lenni?

– Mi többet tudunk annál. Mi tudunk olyan szép ruhát varrni, a milyen
nincs a te uradnak; mi tudunk olyan szép butorokat faragni, a milyenek
még a te uradnak palotájában sincsenek. Mi tudunk csinálni kulcsot,
lakatot, zablát, kengyelvasat és mindenféle fegyvert. Mi tudunk sok
mindenfélét csinálni, mindazt a városba elvinni, sok pénzt szerezni s
neked is szép khalatot, szép nyerget, szép ostort, szép kést és
fegyvereket adni, ha innen megszabadulunk.

A fiú mosolygott és gondolkodott.

– Ha megszabadulok, megmondom a főgazdának, az majd megmondja az én
uramnak, mert az én uram én velem nem beszél.

– De nem felejted el?

– Én nem felejtem el, hanem ti se felejtsétek el, a mit igértetek. Aztán
két annyit adjatok, mint a mennyit igértetek, hogy fele annak a főgazdáé
legyen.

A francziák készségesen megigértek mindent s napról-napra mind jobban
összebarátkoztak a kalmuk fiúval. Tőle tudták meg, hogy a Beteg-sziget
arra való, hogy a falubeliek az öreg, tehetetlen és gyógyíthatlan
betegeket isten nevében oda vigyék s ott magukra hagyják, noha azt
tiltja az iszpravnik a keresztyéneknek.

A fiú, kinek Mekle volt a neve, csakugyan nem sokáig volt a börtönben.
Alig tíz vagy tizenkét nap múlva kihívták s többé a börtönbe vissza nem
vezették. Vagy megkapta a korbácsot és elvitték katonának, vagy pedig
megszabadult.

Ujév táján a francziák is megszabadultak. A börtönfelügyelő az
iszpravnik elé kisérte őket.

– No csavargó kutyák, – mondá az iszpravnik, – szerencsétek, hogy Petrov
és a többi kirdai emberek, a kiket kiraboltatok, meg nem haltak, és
szerencsétek, hogy Balanov úr szolgálatába vesz benneteket. Most
takarodjatok szemem elől. Egy szolga majd oda kisér benneteket Balanov
úrhoz.

Ez azt jelenté, hogy Mekle is megszabadult s hogy szószólójuk lett a
főgazdánál és az uraságnál.

A kalmuk uraság palotája csakugyan kitünt a többi jenotajevszki házak
között s Mekle azt csakugyan a legszebbnek tekintheté. Nem az utczára
dűlt, nem házsorban állott, hanem kert közepén feküdt. Téglából a fala,
égetett zsindelyből a teteje, még villámháritó is a tető felett, melyet
szareptai herrnhuti német lakatos készitett remekben.

A palota egy emeletes volt, elől oszlopos verandával s egész homlokzata
tarka kőmives czifrázatokkal felékítve. Hat vagy hét lépcső vezetett fel
a földszinti előcsarnokba, a honnan a szobák és mellékhelyiségek
nyiltak.

A palota körül egy egész kis falu állott épületekből, melyekben a kalmuk
uraság cselédei, szolgálói, kozákjai, kalmukjai, halászai, lovai,
tehenei és kutyái laktak. Ez épületek azonban már orosz mintára mind
fából voltak faragva és összállitva. Pinczék és jégvermek is voltak
itt-ott, mindenféle módon készített halak és kaviárok raktározására s
üdén tartására. Nagy szinek, hol zsákokban fel volt halmozva salétrom,
konyhasó és csudasó. Volt egy ácstelep is, hol hajókat, dereglyéket,
csónakokat s halászó czövekeket furtak, faragtak, kalapáltak. Egy szóval
Balanov telepéből kilátszott az orosz uraság és kalmuk kereskedő.

Az iszpravnik szolgája ide vezeté a francziákat.

A francziák valóban siralmas állapotban voltak. Tél volt, hideg volt,
hóban kellett idáig törtetniök. Mezítláb, födetlen fővel, kiéhezve,
elsoványkodva, gubanczos hajjal és szakállal, alsó fehérruha piszkos
foszlányaiban didergő testtel s vaczogó fogakkal vezettettek Balanov
elé. Inkább ázsiai vándorló czigányoknak látszottak, kik most jöttek a
sós pusztákról, mint európai képzett iparosoknak.

Balanov egy nagy földszinti teremben üldögélt és dohányzott a kandalló
mellett, melyben vígan pattogott az égő hasáb. Háta mögött állott egyik
tisztje s a mögött Mekle, a kalmuk fiu. Az uraság egy korbácsot
suhogtatott kezében. Ezzel játszott. Kora a 40–50 év közti életidőre
mutatott. Fekete arczszine, sűrű tömött bajusza és szakála világosan
mutatta a kalmuk eredetet. Vonásaiban ravaszság és kedélyesség
tükröződött.

Balanov hosszasan végignézte a nyomorult francziákat. Végre lassú,
némileg megvető hangon szólt hozzzájuk:

– Ti vagytok azok a hires iparosok? Hiszen ti csavargó koldusok vagytok.

A francziák lehajták fejüket s mellükön összetett kezekkel alázatosan
hallgattak. Csak Henri szólt:

– Kegyelmes úr, most koldusok vagyunk és éhesek és rongyosak és betegek.
De ha ruhát és munkát kapunk, kegyelmes úr elhiszi, hogy mi európai
mesteremberek vagyunk.

– Igen, de csak németek, miért nem mentek Szareptába?

– Mi nem vagyunk németek, mi francziák vagyunk, azt sem tudjuk merre van
Szarepta.

Balanov egy pillanatig gondolkozott.

– Francziák, francziák! Miféle mesterséget tudtok?

– Van köztünk egy pár szabó, egy pár asztalos, ács, lakatos, van egy
órás is, egy fegyverkovács, szíjgyártó és varga. Tudunk kötelet verni,
réz és bádogos munkát is csinálni, csak műhelyünk és szerszámunk legyen.

Balanov félig kétkedő ravasz szemekkel méregette őket s korbácsát
suhogtatá.

– Mit tudtok, mit nem tudtok, majd meglátom. Az iszpravniktól
megvettelek benneteket s azt a munkát végezitek a mit én parancsolok. Ha
meg akartok szökni: befojtatlak benneteket a sós tóba. Értitek?

A francziák megijedtek. Úgy lettek eladva és megvásárolva, mint a barom.
Eszökbe jutott, nem jobb lett volna-e benn maradni az iszpravnik
börtönében. Henri azonban feltalálta magát:

– Kegyelmes úr, majd munkánk után itéljen fölöttünk, ha majd erőnk,
egészségünk helyre áll. Mi nem akarunk megszökni, ha szabadon leszünk
is. Minket köt az adott szó, mert mi francziák vagyunk és katonák
voltunk.

– Kinek a katonái voltatok?

– Mi a nagy császárnak a katonái voltunk.

– Miféle nagy császár katonái? A fölséges czáré vagy a török szultáné?

– Mi Napoleon katonái voltunk.

– Napoleon? Miért nem mondtátok előbb? Ismertétek ti Napoleont?

– Én láttam kétszer – szólt Henri – egyszer olyan közelről, hogy csak
tíz lépésnyire voltam tőle.

– Te akkor derék ficzkó lehetsz, – szólt Balanov s fölkelvén a
zsölyeszékből, gyöngén egyet huzott a korbácscsal Henri nyaka közé. – Ki
látta még közületek? – kérdezé.

– Én is láttam, én is láttam, – szólt vagy öt franczia. Én
Auszterlitznél láttam, én Moszkaunál kétszer láttam! – kiáltott föl
egyik s másik.

– Hát ti nyavalyások, nem láttátok? – szólt az uraság a többi
francziákhoz, a kik némán maradtak.

– Nekünk az isten nem adta meg ezt a szerencsét, – szólt közülök egyik.

– Hát aztán milyen ember volt Napoleon? Mennyi arany meg gyémánt volt a
ruháján? Mekkora kardot szokott a csatába vinni? Hány lovat vitt
magával? Volt-e olyan magas termetü, mint én?

Balanov egész tűzzel, rohamosan intézte e kérdéseket a francziákhoz.
Henri egészen fölvidult, magához tért s ügyes ötlettel kizsákmányolta a
kalmuknak e kiváncsiságát.

– Olyan magas termetü nem volt, mint a kegyelmes úr, hanem ő is erős
volt, mint az aczél. Ő is olyan erős volt, mint a kegyelmes úr és ő is
úgy tudott parancsolni.

Balanov nagy önteltséggel hallgatta a hízelgő szavakat. Még néhány
perczig beszélgetett a francziákkal s aztán ekként szólt hozzájuk:

– Most takarodjatok ki a pitvarba, várakozzatok ottan, majd Zabdir
tudtotokra adja parancsolatomat.

A francziák kezet csókoltak s kimentek a pitvarba, melynek szellős,
rideg levegője nagy ellentétben állt mind a szoba melegével, mind az ő
ruhájuk épségével. Sokáig azonban nem kellett várakozniok; Zabdir, az a
kalmuk férfiu, ki az uraság mögött állott s ki annak egyik főtisztje
volt, nemsokára kijött a teremből s vele együtt kijött Mekle is.

– Kaptok egy házat – szólt Zabdir a francziákhoz – kaptok ennivalót s
estére ruhát is. Az uraság kegyelmébe fogadott benneteket, legyen
gondotok rá, hogy nekem is kedvemben járjatok. Most menjetek Mekle után.

Ezzel Mekle előre ment, a francziák utána. Jó tova mentek a palotától
fák és faházak közt a hóban, midőn Mekle egy faház előtt megállott,
annak ajtaját belökte, a házba bement s egy öreg embert és egy öreg
asszonyt kilökött, a gunyájukat s rongyaikat is utánuk hajitotta s a
francziákat oda bevezette.

– Ez lesz a lakástok, míg az uraság mást parancsol. Szalmát hozhattok
magatoknak a kazalból, onnan la, fűtni való fát találtok a ház mögött, a
ruhátokat majd megkapjátok, most pedig ketten jertek velem takaró
pokróczért.

Két franczia elment Meklével a pokróczért, a többi rögtön neki állt a
háznak, annak egyetlen nagy szobáját kitisztogatták teljesen; a szalmát,
szemetet belőle kisöpörték, kidobálták; a kemenczében és katlan alatt
rögtön nagy tüzeket gerjesztettek, a kazalból uj tiszta szalmát hoztak
be elegendő nyalábbal s midőn pokróczaik is megérkeztek, teljes gyönyör
érzetével nyujtózkodtak végig a meleg szobában. Ebédre forró theát
kaptak, meleg pilavkását ürühussal, zöldséget édesen s jó kenyeret.
Megállapodtak abban, hogy tizenhárom év óta, mióta Francziaországot
elhagyták, még oly jól nem érezték magukat, mint most.

Estére csakugyan kaptak uj ruhát is. Bokáig érő inget, durva házi
vászonból, de ujat, tisztát s minden főre négy darabot. Szürke posztóból
gyapottal bélelt nadrágot, uj bagaria csizmát, báránybőr mellest s
birkabőrrel bélelt ujjas orosz felsőkabátot derékszíjjal s fekete
báránybőr süveget. Mekle gondoskodott nekik ollóról és borotválkozó
eszközökről, továbbá minden szükséges edényről is, hogy ételüket,
italukat maguk készíthessék. Pár nap mulva, miután már jól
felmelegedtek, tiszta, tápláló ételt és italt élveztek, jól aludtak s
magukat egy kissé kicsinosították, maguk is alig ismertek egymásra.
Mikor pedig az urasághoz bekéredzkedtek, hogy kegyeit megköszönjék, az
uraság csak elbámult az ő uj cselédjein, a kikről most már egyáltalán
elhitte, hogy ezek bizony Napoleon katonái is lehettek. Mondott is
annyit Zabdirnek, mikor tőle eltávoztak:

– Szerencséjükre csakugyan nem németek.

A francziák munkát kértek, hogy tartozásukat leróhassák s hálájukat
kimutathassák. Az uraság azzal ereszté el őket, várjanak, majd
gondoskodik műhelyről. Ez a gondoskodás azonban nem történt meg
hamarosan. Az uraság nemsokára eltávozott Jenotajevszkből valamelyik
ismerőséhez, vagy távoli birtokaira vadászni s nem is jött meg márczius
vége előtt. Hiába esenkedtek a francziák munka után, Zabdir csak azzal
fizette ki őket, hogy mind bolond ember az, ki munkán töri a fejét,
mikor a nélkül is megélhet. Nem tehettek egyebet, mint átengedték
magukat az édes semmittevésnek s a gondnélküli életnek, a mitől pedig
ugyan régóta elszoktak már.

Április első hetében elment a jég a Volgáról s ugyanekkor az uraság is
haza jött. Április közepén a francziákat fölrakták egy dereglyére s egy
csomó sziget mellett elhajózva, átszállították őket az Aktuba partjára
Szelitrennójába. Innen pedig lóháton fél nap alatt elértek Tülmenkőjibe,
Balanovnak egy kis falujába, mely a sós puszták szélén fekszik, s melyen
át vezet egy karaván út Orenburg és Orszk felé. Ez leendett a
francziáknak műhelytanyájuk.

Meklének igaza volt. Itt az uruk csakugyan nem orosz volt, hanem
valóságos kalmuk, még pedig falujában és a pusztán oly hatalommal,
mintha valóságos fejedelem lett volna. Talán valósággal is ama kalmuk
törzsfőnökök egyike volt, kik az asztrakáni kormányzók, a kozák
hetmanok, a kerületi főnökök megvesztegetése folytán rendszeres alku
mellett bizonyos korlátolt fejedelmi jogokat élveznek.

Balán azonban nagymérvü kereskedést is űzött. Őszszel és tavaszszal több
mint ötszáz munkás foglalkozott zsoldjában és részére halászattal
Szelitrennójától Krasznojárig, sőt még a Volga torkolatánál is.
Mindenütt páczolták, szárították, sózták, füstölték a halat, készítették
a kaviárt és vizahólyagot, volgai héringet és szareptai balzsamot.
Ezenkívül óriási ménesei és juhnyájai voltak. A lovakat egyaránt
szállította Nizsni-Novgoródba és a Kaukázusba Mosdokig.

Kereskedett prémbőrökkel és mindenféle sóval és dohánynyal. A sós
tavakon egész nyáron át dolgoztak munkásai, oroszok és kozákok.
Jenotajevszken kívül Vladimirovkában és Czárjevben is voltak sóraktárai.
Tülmenkőjiban palotája volt, palotájában háremet tartott, noha nem
egészen a törökök szigorával s voltak itt gyermekei is nagy számmal,
kiket valóságos oroszokká nevelt, noha ő itthon még mindig ragaszkodott
az ősi kalmuk szokások egy részéhez – életmódban, mulatságban,
kegyetlenségben.

A francziák számára egy nagy, hosszú épületet emeltetett itt, melynek
különböző rekeszei szolgáltak a francziáknak műhelyül és lakóhelyül.
Minden iparágra külön műhelyt rekesztetett el s minden műhelybe maga
szerezte be Zabdir segítségével az illető szerszámokat. E szerszámok
ugyan nem voltak a legjobbak, de Balán mégis csakhamar meggyőződött
arról, hogy a francziák teljesen urai adott szavuknak s azért, midőn
ezek panaszkodtak szerszámaik silánysága fölött, menten felülteté őket
trojkákra s elvitte Czárjevbe, Czáriczinbe és Szareptába, hogy ott
szerezzenek be olyan szerszámokat, a minőket legjobbaknak vélnek, árát
ne kérdezzék.

Ekként jól felszerelve a francziák egész erővel és jókedvvel láttak a
munkához s két év alatt 1825-ben és 1826-ban roppant tömeg iparművet
összedolgoztak az uraságnak, ki azokat az Aktubán leszállította
Asztrakánig s fölszállította Czáriczinig és Dubovkáig s nagy vásárokat
ütött és szép pénzt vett be belőlük. Az első nyártól kezdve minden
francziának adott hetenként a teljes ellátáson és ruhán kívül 50
kopeket, a melyből a francziák a második év végére már mintegy 400
rubelt gyűjtöttek és tettek félre.

A jóllét, a gondtalan és biztos élet s a pénz ujra feltámasztotta a
francziákban a szabadság ingerét, a menekülés szándékát s a honvágyat,
visszatérni Francziaországba. Miután Meklének és Zabdirnak mind
elkészítették azt, a mit igértek, sőt még annál is többet s miután
Tülmenkőjiban minden férfit és asszonyt jó barátjukká tettek, a kivel
csak érintkezésbe jöttek s a francziákat mindenki jó és szelid
embereknek tartotta, a francziák megkisértették ama kérelmük előadását,
hogy az uraság ereszsze őket szabadon.

Az uraság komor képpel hallgatta meg kérelmüket s nyers parancsoló
hangon felelt:

– Akkor eresztelek el benneteket, ha majd nekem tetszik. Még hasznot
nekem nem hoztatok. Én haszonért váltottalak ki benneteket
Jenotajevszkből. Eddig csak a váltságdíjat, a műhely, szerszám, ruha
árát kerestétek meg és mégis adtam nektek hetibért. Hasznot, nyereséget
csak ezután várok belőletek. A birkát és lovat sem azért szerzem, hogy
annyit adjanak érte, a mennyibe nekem került. Takarodjatok munkára.

A francziák hosszú orral távoztak. S aztán maguk között bizalmasan
tanácskoztak jövendő sorsuk felől. Mérlegelték a szökés esélyeit. Az
esélyek nem voltak kedvezők. Asztrakán felé nem lehetett menekülni, mert
a Kaspi-tengeren vagy a Kaukázusban Európa és Ázsia legvadabb népei közé
jutottak volna. A menekülés csak nyugot felé volt lehetséges. Igen, de
Balán kocsin lovon, hajón mindenütt nyomukban lehetett s azt már
tapasztalták, hogy az orosz hatóságok előtt Balán föltétlen biztossággal
keresztül tud vinni mindent. Elhatározták tehát, hogy pár évig még
maradnak s valamely kedvező alkalomra várakoznak. Addig is azonban
biztositaniok kell az uraság kegyeit.

Ujra bekéredzkedtek az urasághoz. Henri volt – mint mindig – a szónok.

– Kegyelmes úr jótéteményét, hogy bennünket a nyomortól és haláltól
megmentett, lelkünkből megköszönjük és meg is akarjuk hálálni. De mi
magunk mégis kevés hasznot tudunk hajtani a kegyelmes úrnak, ha pedig
meghalunk, vagy megbetegszünk, csak terhére leszünk. De ha kegyelmes úr
fiatal gyerekeket hozatna a falukból és városokból, azokat megtanítanánk
a magunk tudományára s akkor kétszeres, háromszoros erővel dolgozva
kétszeres-háromszoros hasznot hajtanánk.

A kalmuk uraság képe felvidult. Ez még nem jutott eszébe. Pedig olyan
világos volt.

– Hozatok nektek gyerekeket.

– Köszönjük kegyelmes úr. Lehet-e majd két esztendő mulva szabadságért
könyörögnünk?

– A mi egy nap mulva lészen eljövendő, arról beszéljünk egy nap mulva; a
mi pedig két esztendő mulva lészen eljövendő, arról beszéljünk két
esztendő mulva. Többé nekem a szabadonbocsátást elő ne hozzátok, mert
megkorbácsoltatlak benneteket. Zabdir – kiáltott a tiszthez – ezek az
ebek két napig nem kapnak ivóvizet. Legyen rá gondod.

Valódi harag, vagy csak rémítés volt-e az uraság szigora, azt a
francziák nem vették észre. Annyi bizonyos volt, hogy Balanov a
kapzsiság mellett is, mely a francziák helyzetének kizsákmányolására
ösztönzé, nem egyszer jó indulatot is tanusított ezek iránt. Ezúttal
azonban a büntetés végrehajtása megkezdődött. A vízhiány pedig éppen itt
a sóspuszták szélén borzasztó büntetés. Ott, hol a levegő is, melyet
beszívnak, sóval van tele, hol az ivóvízre éppen ezért kétszeres a
szükség, ott a szomjuság kínja előbb beáll s égetőbb mint másutt.
Szerencséjükre azonban a francziáknak, a második huszonnégy órai
büntetést akár Zabdir, akár az uraság elengedte.

S mégis belátták a francziák, hogy az uraság kapzsisága miatt rendes
úton-módon nincs menekvésük. Nincs mindaddig, míg el nem gyengülnek, ki
nem öregesznek a munkából. Akkor pedig minek az élet, ha annak erejét
szolgaságban, öregségét a kegyelemkenyér gyalázatában, vagy tán
nyomorban kell eltölteni. Szomoru napok után szomoru esték és éjszakák
borultak a francziákra, mikor mindezt meggondolták s mikor a honvágy, a
szép Francziaország utáni sóvárgás eltölté szivöket s midőn más részről
a fölgerjedt képzelet túlzó vonásokban, rémletes arányokban festé
előttük azt a sorsot, mely ugyan európai szabad emberhez nem méltó, a
nagy császár katonájához szégyenletes, de a mely Balanov szeszélyei
daczára is mégis csak sokkal jobban tűrhető, mint a petropavlovszkóji
bánya, vagy az orenburgi dologház, vagy a Beteg-szigetbeli
vadember-élet.

Ez is eszükbe jutott lassankint a francziáknak. S aztán volt egy
körülmény, mely nyugalmukat visszaadta, sőt vidámságot is szerzett
nekik. Balanov csakugyan hozott vagy tizenöt orosz kozák kölyket
valahonnan; kiket aztán beállított a francziák szolgálatába tanoncznak.
Sok mulatság forrása volt ez orosz fiuk ostobasága. De a francziák
szivesen vesződtek velük, örömmel oktatták, némi elégtétel érzetével
tanítgatták őket. E fiuk voltak azok, kik szolgái lévén a szolgáknak,
pillanatonként azon édes csalódásba ringatták a francziákat, hogy ők is
fölebbvalói, ők is urai valakinek.

Telt az idő, múltak a hónapok; az orosz és kozák fiuk, egy párnak
kivételével, tanulékonyaknak bizonyultak, szaporodott az árúkészlet s
Balanovnak kilátása volt, hogy kettős hasznot is tud húzni lassanként a
francziákból. Ujra eltelt két esztendő a nélkül, hogy a francziák csak
néhány napra is kitették volna lábukat Tülmenkőjiból. Most már vásárra
sem eresztették őket.

De azért folyton járt eszük a szabaduláson. Száz tervet kovácsoltak,
száz tervben megállapodtak, száz esélylyel számítottak, de a százegyedik
esély, mely eszükbe jutott, mégis visszatartá őket a szökéstől. Fülükbe
jutott az is, hogy Oroszország és Törökország között kiütött a háboru, a
mi egyáltalán nem tette ajánlatossá rájuk nézve a szökés kisérletét.



UJABB BUJDOSÁS.

(Mussza Nukhár bej. – Egy franczia megnősül és Ázsiában marad. –
Megalkuvás a cserkeszekkel. – A sós pusztákon. – Valahára a tengerhez
érnek. – Karaszor bég. – Megint csak rabszolgákká válnak.)

Az 1830-ik év tavaszán egy kaukázusi cserkesz főur, Mussza Nukhár bej,
látogatta meg valami czélból Balánt a tülmenkőji palotában. Ott időzött
heteken és hónapokon át. Gyakran benézett a műhelyekbe is s gyakran
elbeszélgetett egyről-másról a francziákkal. Megtudta ekként, hogy a
francziák európai emberek és menekülők. Egy alkalommal ezt a kérdést
intézte hozzájuk:

– Nem szeretnétek ti haza menni a magatok országába?

– Szeretnénk bizony, hanem nem rajtunk áll, nekünk itt dolgoznunk kell
az uraság részére.

– Hm, ilyen szolgákat, a kik pénzt keresnek az uruknak, magam is
szerettem volna az én váramban.

Néhány nap múlva Nukhár bej ujra előhozta a menekülést.

– Ha az uraságtól elkéredzkedtek Csernijárba vagy Czáriczinba, én meg
tudlak benneteket szabadítani vagy jobb szolgálatot tudok szerezni.

– Óh kegyelmes úr, nem érdemeljük mi tőled ezt a nagy szivességet.

E szavakat Henri mondta, de azért a francziák, mikor a cserkesz magukra
hagyta őket, mégis komoly tanácskozás alá vették szavait. Elhatározták,
hogy kellő óvatossággal tárgyalásba bocsátkoznak vele, ha biztos
lehetőséget mutat és ajánl a menekülésre.

Pár nap mulva megint náluk volt a cserkesz s megint előhozta a
menekülést:

– Kegyes úr – mondá Henri – mivel akarod te, hogy mi megérdemeljük az
általad való szabadulást?

– Ha van pénzetek: fizettek nekem ezer rubelt; ha pedig nincs pénzetek:
akkor dolgoztok nekem ugyanannyit.

– Talán van annyi pénzünk, de hogy és merre tudnál bennünket
megszabadítani? Mi Törökország felé akarunk haza menni.

– Az az én gondom, a fizetés pedig a ti gondotok. Ha városba jöttök, én
onnan elviszlek benneteket a Fekete-tengerre s onnan török hajón
elmehettek Sztambulba.

– Ha téged, kegyes úr, meg nem sértünk, azt kérdezzük, mi dolgod van
néked a mi megszabadításunkon kívül a Fekete-tengernél?

– Oktalan állatok! Az oroszok bejöttek falumba és beültek váramba, én
pedig megalkudtam vélük, hogy három évig nem megyek haza, de három év
múlva haza megyek s akkor falumat és váramat visszaadják. Három évig
pedig csak nem lehetek Tülmenkőjiben.

A francziák ujra meg ujra tanácskoztak. Sorsuk nem volt rossz, noha nem
voltak szabad emberek. Étel, ital, hajlék, ruházat, munka és egy kis
pénzecske is mindig biztosan megvolt számukra; legalább addig, míg
öregség vagy betegség miatt el nem gyengülnek. Mi sors vár aztán reájuk:
nem lehetett elgondolni. Szünik-e egykor a kalmuk uraság kapzsisága,
hajlandó lesz-e egykor nekik a szabadságot visszaadni: erre senki se
adhatott feleletet.

Annyi bizonyosnak látszott, hogy minél több hasznot hajtanak neki: annál
nehezebb és koczkázatosabb előtte a szabadulást csak föl is említeni. A
szökés pedig sehogy se látszott czélszerünek.

– Én pedig, – szólt Henri egy éjszakán, midőn a menekülésről
tanácskoztak, – én pedig barátaim itt nem maradok. Akár jutok el
Francziaországba, akár nem, én innen eltávozom. Mikor és miként távozom,
azt magam sem mondhatom meg. De bár ujra át kelljen élnem az eddigi
szenvedéseket, én ujra neki megyek a világnak. Ha bizonyos volnék is a
halálról, még akkor is neki megyek. Most már negyven éves vagyok, én
hazámban akarok meghalni. Meglehet, Harvey és a többiek már otthon
vannak. Szegény Monteau, ha nem hallgattunk volna rá, talán már mi is
otthon volnánk.

E sóhaj volt az, a mi már talán százszor kiröppent a kis társaság
szívéből. S mégis a többi franczia épen nem látszott oly
elhatározottnak, mint Henri, a kit pedig mintegy hallgatag
megegyezéssel, vezetőjüknek tekintettek. Azonban mint oly gyakran, most
is egy külső körülmény sietteté elhatározásukat.

Meg kell jegyezni, hogy két társuk időközben elhalt. Valami veszedelmes,
ismeretlen láz támadta meg őket Tülmenkőjiben s gyógyitásuk nem vezetett
eredményre. Sírva, zokogva kisérték ki őket a pusztára, hol a kalmukok
temetője mellett helyezték őket föld alá, díszesen faragott két
kereszttel diszitvén föl a két sírhalmot, melyet a francziák soha sem
láttak többé s melyről ott Francziaországban az elhagyott rokonok és
ismerősök még csak sejtelemmel sem bírtak soha is.

A második temetés után egyik társuk kijelenté, hogy ő sohase megy el e
vidékről, nem koczkáztatja többé életét s életének nyugalmát és
jóllétét. Ő itt marad és meg fog nősülni.

E kijelentés alig pár nappal történt az előtt, mikor Nukhár bej
Tülmenkőjibe érkezett. E kijelentésre különben a legfőbb okot az
szolgáltatá, hogy a franczia nagyon mélyen talált egy kalmuk leány szeme
közé nézni, ki a palotában az uraság egyik elsőrangu nejének volt
szolgálója s kinek szülői Asztrakántól délre, a Kaspi-tenger partján,
Szinszkilinszkiben laktak s kit neje kérelmére Balán néhány paripán vett
meg vagy cserélt be szüleitől.

A franczia bekéredzkedett az urasághoz s előadta alázatos kérelmét, mely
abból állott, hogy az uraság engedje meg a kalmuk leánynak feleségül
vételét.

Az uraság láthatólag jó kedvvel, mosolyogva hallotta a francziának
komoly szavait.

– Hát aztán, ha feleséged lesz, hogyan hurczolod azt magaddal, ha
egyszer megszabadítanálak.

– Sehogyse kegyelmes úr, itt maradok Tülmenkőjiben.

– Azt ugyan okosan határoztad el, mert ha el nem határoztad volna, akkor
is csak itt kellene maradnod. Hanem hát, mid van neked, mit adsz a
leányért?

A franczia nem egészen fogta föl jól a kérdést s azért csak annyit
felelt:

– Mit adnék mást? Magamat adom.

Az uraság elkaczagta magát s aztán azt felelte:

– Ilyen ökrök vagytok ti európai szolgák. Hiszen az a lány nekem
szolgálóm, az apjának pedig lánya. Mivel váltod ki tőlem s mivel veszed
meg az apjától?

A franczia előtt furcsa szinben kezdett mutatkozni a világ. Most értette
már meg, hogy kell szerezni feleséget, ha a kalmuk lányok közt akar nőt
szerezni. De miután az uraságnak jó kedve volt, egész bátorsággal
felelt:

– Kegyelmes urat megkérem, hogy engedje el a váltságdíjat s adjon nekem
és feleségemnek egy kis faházat és egy kis szabadságot, a pénzemet pedig
kétfelé osztom s aztán 60 rubelt adok a lány apjának, a másik 60 rubelen
pedig veszek a lánynak ajándékot.

– Hát magadnak mi marad aztán?

– Nekem pedig megmarad a lány.

Az uraság pedig ujra elkaczagta magát. Nagyon megtetszett neki a
franczia furcsa beszéde.

– Jól van. A rubeledet tartsd meg, a leányt neked ajándékozom. Apjának
adtam már érte négy lovat, most még adok ötven juhot és egy hálót,
elviheted neki magad, majd Mekle elvezet Szinszkilinszkibe.

A franczia nagy hálálkodással csókolt kezet az uraságnak s köszönte meg
a nagy kegyességet, a sok ajándékot, meg a kalmuk leányt. És csakugyan
rövid idő, néhány nap múlva a lányt lepellel, fátyollal végig takarva
csakugyan átadták a francziának feleségül s az uraság csakugyan adott az
uj párnak egy rossz faházat, néhány juhot, egy sánta tevét, nagy nyaláb
zöldséget s többnemü apró háztartási czikkeket. Az úrnő pedig gazdagon
ellátta az uj menyecskét pár aranypénzzel, papucscsal, hajfésüvel s
egypár szép sállal. A franczia nem győzött eléggé dicsekedni, hogy ő
mily boldog és megelégedett ember s hogy neki bizony esze ágában sincs
Francziaországba elindulni.

Társai örültek a jó szerencsén, de mégis csak legjobban arra terjedt ki
a figyelmük, hogy az uraság minden vonakodás és aggály nélkül teljes
szabadságot engedett társuknak mind nősülés előtt, mind nősülés után
szabadon menni a szomszéd városokba, sőt még Asztrakánba is,
Szinszkilinszkit nem is említve, a mely pedig Tülmenkőjitöl tíz napi
járóföldre fekszik, úgy hogy a franczia épen egy hónapig volt távol,
mikor jegyesének szülőit meglátogatta. Gondolták, hogy a nősülés ürügye
alatt ők is hasonló szabadságot kaphatnának.

Mikor e fölött tanakodtak: épen akkor jött Mussza Nukhár bej ajánlata.
Ez ajánlat elfogadása mellett több ok harczolt, mint ellene. Azt jól
belátták lassanként, hogy Nukhár a vendégszeretet örve alatt meg akarja
ugyan csalni Balán uraságot, de nem egyéb czélból, mint hogy a francziák
pénzén magának jó üzletet csináljon. Pénzük volt vagy 1500 rubel; ha
ezer rubellel Törökországba juthatnak, onnan már teljes bizalommal
folytathatják útjokat, miután ott már franczia hatóságokat is
találhatnak. A legrosszabb esetben pénzük ugyan elfogy, de közelebb
jutnak Európához s a török – így hitték – elvégre még sem oly vad és
embertelen, mint az orosz hatóságok.

Bementek az urasághoz. Henri nagy komolyság szinlelésével adta elő a kis
társaság kérelmét.

– Kegyelmes úr, a mi társunk boldogságát napról-napra szemlélve,
elhatároztuk, hogy mi is megnősülünk s végképp itt maradunk a kegyelmes
úr szolgálatában. Mi már annyit szenvedtünk, hogy bizony megkivántuk a
nyugodalmat s nem is merjük, de nem is akarjuk többé a szabadulás
kérelmével a kegyelmes úr haragját fölgerjeszteni, sőt inkább hálás
szívvel ismerjük el, hogy olyan jó dolgunk, mint itt van, még soha sem
volt, azért esedezünk tehát, engedje meg a kegyelmes úr, hogy mi a
városba mehessünk, egy kis ajándéknak valót vásároljunk, s aztán
mindegyikünk, kiki a maga ízlése szerint, itt a környékben lányok után
nézhessen. Mindegy nekünk, akár kalmuk, akár kozák, akár tatár lesz,
csak legyen.

Az uraság semmi rosszat nem sejtve, könnyedén beleegyezett az
elhatározásba, sőt tíz-tíz rubelt ajándékozott is fejenként a
francziáknak.

– Aztán hova akartok menni bevásárolni? Kérdezé.

– Czáriczinba, ha kegyelmes úr megengedi.

Az uraság nem gyanított semmi rosszat. Természetesnek találta a
francziák elhatározását. Csak annyit jegyzett meg:

– Augusztus elsején itthon legyetek a lovakkal együtt.

Mikor e beszélgetés történt: akkor julius tizedike volt. Tehát az uraság
teljes három hetet engedett a kirándulásra.

Még az napon összekészülődtek a francziák. Apróbb szerszámaikat
összerakták, zsebre tették, minden ruhájukat magukra öltötték vagy
málhának kötözték, tarisznyákba elegendő élelmiszert készítettek,
Nukhárnak megmondták, hogy ha lehet, négy nap alatt Csernyijárban, ha
pedig ide nem lehet menni, nyolcz nap alatt mindenesetre Czáriczinban
lesznek, s aztán másnap kora hajnalban tizenketten lóháton útra indultak
Szaszkalszkója felé.

Voltak pedig a francziák tizenegyen, miután nős társuk nem ment velük, a
kitől, hogy feltünést ne keltsenek, el sem búcsuztak. Hanem
tizenkettediknek egy kalmuk ment velük, Zabdirnak bizalmas embere,
állítólag útmutatás czéljából, de valószinüleg felügyelet végett. Annyit
azonban a kalmuk is tudott, hogy a francziák nősülni akarnak.

Az utazás lassabban ment, mint a francziák gondolták. A nappal iszonyu
hőséget árasztott, a lovakról lépésben is foszlott a tajték s a kalmuk
minden lépten-nyomon meg-megállott hol legeltetni, hol a lovakat az
Aktubába hűselés végett s legyek ellen beállítani. Csak harmadnap múlva
estére értek el Bolkhuniba, a hol az Aktuba partján egy különálló
kabakban éjjeli szállást vettek.

A kabakban nagy társaság volt együtt. Csikósok, juhászok, halászó
kozákok, sómosó munkások, keresztyének és mohamedánok, oroszok és
kalmukok vegyesen. Az egyik vutkit ivott, a másik hideg vizet, a
harmadik erjesztett tejet, beszélgetett valamennyi össze-vissza, nagy
zsivajjal.

A francziák belekeveredtek a társaságba, hogy helyismereteiket
szaporíthassák. A kalmukot, ki felügyelőjük volt, hárman vagy négyen
körül vették; beszéddel, kávéval és dohánynyal tartották, a többi pedig
ezalatt a vendégekkel társalgott. Henri megtudta azt, hogy innen az
Aktubán s néhány mellék folyóágon át a Volgán átúsztatva, pár óra alatt
Csernyijárba lehet jutni. Megtudta azt is, hogy északkeletre, csak egy
napi járó földre fekszik a Bazkuncsalszkőji tó, a legnagyobb sós tó,
mely csak a sós pusztákon található, melynek vize olyan, mint a
tengervíz, mely nyáron sem apad ki soha s melynek környékén, a
sztaniczákon épen most űzik legjobban a sószerzés és rakodás munkáját.

Reggel korán azt mondá Henri a kalmuknak:

– Tudod-e, hogy mi lányt akarunk venni s most lányokat keresünk?

– Tudom, megmondta Zabdir, a főgazda.

– No hát mi most elmegyünk a bazkuncsalszkőji sóstelepekhez és ott
leszünk harmadnapig, mert azt halljuk, most ott sok lány van a tanyákon.

– De Zabdir nekem azt parancsolta, hogy titeket Czáriczinbe kisérjelek
és az úton el ne hagyjalak.

– Hiszen megjövünk mi holnapután s aztán megyünk Czáriczinba.

– Jól van, hanem én is veletek megyek, mert Zabdir azt parancsolta.

– Ahogy akarod. Ha velünk jösz: annál jobb lesz. Ha velünk nem jösz,
adunk tíz rubelt, hogy addig, míg mi visszajövünk, legyen költőpénzed a
kabakban.

A kalmuk meggondolta a dolgot. Ő három nap alatt két rubellel is urasan
megél, nyolcz rubel pedig megmarad ingyen.

– No csak menjetek, én itt maradok, mert nagy meleg van, holnapután
estére itt legyetek, de leányt ne hozzatok, mert Zabdir azt nem
parancsolta; addig én alszom a padláson.

A francziák ezt akarták. Rögtön felkészültek, a kalmuktól elbúcsuztak, a
tíz rubelt neki adták, néhány darab ruhát szándékosan ott hagytak s
aztán lóháton Bolkhuniba mentek.

Ez a városka az Aktubának egy nagy hajlásában fekszik. A várostól egy
órányira, észak felé van a gázló, hol a folyamokon Csernyijárba szoktak
menni. A francziák megtalálták a gázlót, szerencsésen átmentek a
folyamokon s délután négy órára, tehát csakugyan a negyedik napon
Csernyijárba értek. Nukhár bej csakhamar megtalálta őket egy városvégi
vendéglőben.

Az alku a cserkeszszel ujra megerősíttetett s a francziák másnap Nukhár
vezetése mellett útnak indultak nyugoti irányban Szadovája felé. A
kalmuk várakozhatott rájuk a balkhunii kabakban.

Nukhár két cserkesz lovászszal s négy lóval volt. A vezetéken levő ló
sátorhoz szükséges eszközöket, karókat, szöveteket, vasszegeket,
szőnyegeket szállitott. Az egyik cserkesz belső szolgája volt Nukhár
bejnek, a másik pedig az élelmi szerekre ügyelt fel, melyet zsákban
keresztbetéve magával hurczolt a lóháton. Nukhár bej egész készülettel
utazott, mint a hogy a cserkesz, kalmuk, tatár, kozák uraságok szoktak,
ha hosszú útra indulnak.

A francziák felette könnyü készlettel utaztak, ruhájuk ugyan volt
elegendő, de élelmiszerük alig pár napra terjedő, Nukhár azonban
megvigasztalta őket, hogy az úton kapnak pénzért ennivalót.

Utjuk, alig hagyták el Csernyijárt, mindjárt kétfelé ágazott. Mindkettő
a pusztán vitt keresztül, de az egyik pár mérfölddel rövidebb volt mint
a másik. A rövidebbet száraz időben, a hosszabbikat esős évszakban
szokták használni. Ámbár most szárazság uralkodott, Nukhár mégis a
hosszabb utat választotta. Mint mondá, Balán kalmukjai erre bizonyosan
nem követik.

Egész napon nem értek sem falut, sem várost, hanem néhány sátoralja
nógai tatárral, kik barmokat őriztek, délután 4–5 óra tájban
találkoztak. Itt lovaikat megitatták s a francziák néhány darab kézi
fegyvert is vásároltak a tatárok nagy bámulatára, kik el nem tudták
gondolni, miként indulhat útnak ennyi ember fegyver nélkül.

Az éjszakákat a pusztán töltötték. Nukhár bej sátor alatt, cserkeszei és
a francziák pedig szabad ég alatt. Lovaikat egész éjjel vezetéken
kellett legeltetni, mert kötelük nem volt, hogy kipányvázhatták volna
őket. A francziák mégis nyugodtan töltötték mind a nappalt, mind az
éjszakát, csak az esett nehezükre, hogy ivóvizük meglehetős sós volt.

Másnap, mint az előző napon is, ujra megtettek mintegy 35–40 versztnyi
utat. Néhány sós tavat átgázolva és kikerülve, végre kiértek a pusztából
s estére elérték Szadováját, mely félig kozák, félig tatár városka s
mely már hegyes és erdős vidéken fekszik.

Innentől kezdve minden különös baleset vagy kaland nélkül tíz napig
utaztak egyfolytában mindig dél felé s hátrahagytak vagy kétszáz
versztnyi utat. Pryutnája mellett egy nagy tavon kellett átgázolniok,
melynek közepén egy buja fűvel benőtt szigeten vezetett útjok. Miután
lovaik a tíz napi útban a gyér és aszu fű miatt igen lesoványodtak és
elerőtlenedtek: itt e szigeten tartottak két napi pihenőt. Egy lovuk
mégis beleveszett az iszapba, úgy hogy egy franczia kénytelen volt egyik
erősebb lovon másik társa mellé ülni, hogy tovább mehessenek. Egy tanyán
kozákoktól vettek egy lovat 12 rubelért s augusztus elejére elérték
Derbetovszkóját, egy folyó partján fekvő kozák városkát.

Itt megváltoztatták útjuk irányát. Letértek a dél felé vezető járt útról
s nyugotra fordultak félig dombos, félig puszta vidéken, itt-ott ligetes
dombokon, homokbuczkákon, úttalan irányban. Nukhár bejnek és legényeinek
csodálatos helyismerettel és tájösztönnel kellett birniok, hogy e
lakatlan vidéken el nem tévedtek.

Három napi bolyongás után végre a Manics folyamhoz értek, melyen egy
mellékfolyó beömlésénél gázlót találván, szerencsésen átgázoltak. A
következő napon egy kozák városba, Medvieszjébe értek, hol egy
sajátságos balesetet alig tudtak kikerülni.

Midőn ugyanis a városon át lovagoltak, hogy a város nyugoti oldalán
fekvő szállóhelyen megtelepedjenek, egy kozák legény rugtatott utánuk
azzal a parancscsal, hogy menten siessenek a kormányzó úr elé. Nukhár
némileg meg volt lepve, a francziák pedig megijedve, noha Nukhár tudni
látszott, hogy Medvieszjében nem székel kormányzó.

Mindemellett ő megforditá lovát, egyik cserkesz legénynek
megparancsolta, hogy a francziákat kisérje a szállóhelyre, ő pedig másik
legényével ment a kozák után.

Egy óra mulva visszajött. Elmondá, hogy a sztavropóli kormányzó segédje
van ott valamely hivatalos körút alkalmával s hogy tőle útlevelet és
igazolványt kért mind maga, mind a francziák felől, melyre ő saját
igazolványát felmutatta, de a francziákról nem tudott felmutatni,
azonban őket szolgáinak vallotta s vett is róluk levelet, mint
szolgáiról 100 rubelért. Mussza Nukhár bej valóban meg is mutatta az
ujdonat uj menlevelet s a francziák még meg is köszönték szívességét és
bölcsességét, mikor neki a 100 rubelt megtérítették.

Innen hegyes, erdős, szakadékos vidéken utaztak pár napig, míg elértek a
Kubán folyam partjára, mely mellől aztán egy héten át nem is távoztak
el. Szeptember huszadikra elérték Ivanovszkáját s itt letérve a fő útról
s elhagyva a Kubán partját is, öt nap mulva a Fekete-tengerhez jutottak
Anapába.

A francziák örömét nem lehet leírni, midőn ők a szabad tengert dombos
útjuk magaslatáról először megpillantották. A szabad tengert, melynek
nem volt határa, mely elért Francziaországig, melyen nem voltak bányák,
orosz hatóságok, dologházak és rabló kalmukok s melyről azt hitték, hogy
az többé nem hoz rájuk szenvedést és nélkülözést, hanem a helyett őket
hullámain szabadon el fogja ringatni Francziaországig. Nem voltak még
szabadok, még orosz földön álltak, még kezében voltak a balsorsnak és
mégis a sötétlő tengernek puszta látása már dobogásba tudta hozni a
bujdosók szívét. Hogyan, hiszen tíz éve már, mióta csak a
petropavlovszkóji bányából megszabadultak s a tíz év alatt több mint
háromezer versztnyi úton át mennyit kellett szenvedniök, hányszor
akartak megválni a megúnt, megvetett, nyomorult élettől s hány szerető
bajtársat kellett elhagyniok, eltemetniök bányákban, sivatagon, ember
nem lakta rideg pusztaságokon.

Lovaikat megállították s könyező szemekkel bámulták a tenger végtelenét.
Nukhár bej meg nem foghatá ez érzékenységet s kemény hangon rivallt
rájuk:

– Mit bámultok barmok, soh’ se hallottátok hírét a tengernek?

Keserü érzés szűrődött össze a francziák szívében a durva hangra. E hang
eszükbe juttatá, hogy még mindig keleten vannak és ellenséges országnak
rabjai, a hol erőszak, cselszövény és durvaság uralkodik a lelkeken s a
hol az emberbaráti nemes érzület oly ritkán található. Mit éreztek
volna, ha sejthették volna, hogy a durva idegen mi sorsot készített
számukra.

Anapában egy napot töltöttek. E napon Nukhár bejt csak egyszer látták s
akkor is csak egy pillanatra. A két cserkesz azonban mindig mellettük
volt, míg urok oly igen elfoglalva látszott lenni.

Másnap reggel korán Nukhár bej felszólította a francziákat, hogy gyorsan
üljenek lóra, mert tovább kell menni. A francziák meglepetve néztek
egymásra s szemeikkel mintegy kérdezék egymástól, vajjon
engedelmeskedjenek-e? Ők azt hitték: Anapában hajóra fognak ülni. Henri
végre azt kérdé a cserkesztől:

– Kegyes úr, miért kell innen elmennünk? Mi azt hittük, hogy itt hajóra
fogunk ülni, mely bennünket tovább szállít.

– Igen, hajóra ültök, hanem nem itt. A hajó, mely benneteket
Oroszországból megszabadít, a gelencsiki kikötőben vár rátok, oda kell
mennünk. Készüljetek gyorsan.

A francziák lóra ültek. Az igazat megvallva, valóságos, kézzelfogható
okuk még nem volt Mussza Nukhár bej becsületességében kételkedni. Valami
kellemetlen előérzet mégis erőt vett rajtuk, mintha a bej nem egészen jó
szándékkal volna irántuk s valami meglepetésen törné a fejét. Meg nem
foghatták, miért jöttek ők Anapába, miért késtek ott egy napig, miért
volt Nukhár ott úgy elfoglalva, miért titkolta előttük elfoglaltságát,
ha ott nem akartak vagy ott nem lehetett hajóra ülni.

Azonban útra indultak. A városon kívül egy lovag csatlakozott hozzájuk.
Ruhája cserkesz s beszédje is cserkesz volt. Semmi kétség sem lehetett
az iránt, hogy az uj lovas egyetértésben van Nukhár bejjel. Egy franczia
meg is kérdé az egyik cserkeszt:

– Mit keres ez az ember itt mi köztünk?

– A bej Anapából nem tudja az utat, ez a kalauz.

E feleletben meg kellett nyugodni. Annyival inkább, mert az út hol a
tengerparton vezetett le, hol a hegyek, szirtek, hasadékok között
tévedezett. Mintha csak kerülni kellett volna az egyenes és rendes járt
utat, vagy tán ilyen út nem is létezett. Másnap este felé csakugyan
Gelencsikbe értek, egy a tengerhez egy órajárásnyira fekvő városkába,
hol azonban nem állapodtak meg, hanem egyenesen lementek a kikötőbe.

A kikötő partján egy csomó sátor és kunyhó állott, látszólag halászok
sátorai és kunyhói. Apróbb, nagyobb hajó, csónak és bárka állott a
kikötőben bevont vitorlákkal, horgonyokon. Beljebb, a kikötő
torkolatánál, csaknem a nyílt tengeren egy nagyobb hajó horgonyozott egy
nagyobb és kisebb árboczfával. Világos szine, sajátságos farazata,
evező-padjai mutatták, hogy a hajó nem európai s a Földközi-tenger
hajóihoz legalább külsőleg nem igen hasonlít.

Nukhár bej odaszólt a francziákhoz, kinyujtott kezével a hajóra mutatva:

– Látjátok azt a hajót? Az fog benneteket elvinni Európába.

A cserkesz, a ki kalauzul szolgált, övéről leoldott egy hosszú fehér
sált, felköté azt puskája végére s puskáját magasra tartva, zászlóként
lobogtatá azt a tengerben elmerülő napnak hanyatló fényénél. Kevés időre
aztán a hajóról öt férfi szállt egy nagyobb csónakba, négyen evezőt
ragadtak s negyed óra mulva a csónak a parthoz ütődött. Erőteljes, öreg,
török férfi szállt ki a csónakból.

A férfi papucsban, világos szinü bő török nadrágban, aranynyal himzett
és csaknem földig érő kék, drága, prémes kaftánban, nagy fehér turbánnal
fején volt öltözve. Sárga selyem övéből egy késnek s pár pisztolynak
gyöngygyel és türkiszszel kirakott agya látszott ki. A mint a csónakból
kilépett, Nukhár bej is leszállott lováról s a kantárt egyik legényének
dobta oda.

A két férfi törökösen üdvözlé egymást s a társaságtól egy kissé
eltávozva, halkan beszélgetett egymással. A beszélgetés alatt Nukhár bej
elővett egy irást s a török azt figyelemmel megtekinté.

Az irat végig olvasása közben a török néhányszor a francziákra s
ugyanannyiszor Nukhárra tekintett. Az irat olvasása után visszanyujtá
azt szó nélkül Nukhárnak s aztán mindketten odamentek a francziákhoz.
Nukhár igy szólt hozzájuk:

– Ime előttetek áll a derék és hatalmas Karaszor bég, a ki titeket
Oroszországból megszabadít és elvisz Törökországba, a dicső török
szultánnak birodalmába. Legyetek neki szófogadók, mint a gyermekek és
engedelmesek, mint a szolgák. Én titeket nem bírhatlak tovább, tehát
átadtalak benneteket az ő kegyelmébe.

A francziáknak nem igen tünt föl e sajátságos bemutatás, mely nagyon
kevéssé különbözött azon eljárástól, a melylyel rabszolgáját egyik úr
átadja a másiknak. De tülmenkőji tartózkodásuk alatt fülük eléggé
hozzászokott a hasonló beszédmódhoz s azt hitték, keleten már így
szokás. Nem gyanítottak semmi rosszat.

A török uraság oda fordult a francziák felé:

– Szolgái vagytok ti a derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bejnek,
az én szeretett vendégemnek?

A francziák egymásra és Nukhárra tekintettek. Nukhár kemény szemekkel
nézett rájuk. Henri felelt:

– Mi, kegyelmes úr, nem vagyunk szolgái a kegyes úrnak Mussza Nukhár
bejnek. Ő jóakarónk volt, minket megszabadított és ide vezetett és mi
azért neki fizetni tartozunk, a mint megalkudtunk és fizetünk.

Nukhár e szavakkal fékezhetetlen dühvel oda ugrott Henrihez, korbácsát
előrántá s azzal Henri fején végig vágott.

– Hitvány ebek, el meritek tagadni, hogy ti az én rabszolgáim vagytok?

Henri, miként társai is, kantáron tartá lovát maga mögött. Nukhár
korbácsának suhintására a ló fölkapta fejét, megbokrosodott, nagyot
ugrott, Henrit a földre rántá s kantárját kiszabadítván, elszáguldott.

A francziák közt általános zavar és meglepetés támadt. Az első
pillanatra sem gondolatnak, sem szónak nem voltak urai. Nukhár odament
Henrihez, nagyot rugott rajta s lábát nyakára tette s ezt kiáltá:

– Kutyák, mind valamennyit megkötözve a tengerbe hányatlak.

A francziák magukhoz tértek s hatan vagy heten átadva a kantárt többi
társuknak, a kezeikben levő fegyverrel odaálltak Nukhár elé. Egyik
franczia kemény hangon szólt:

– Nukhár bej, ha társunkat bántalmazod, megölünk. Mi nem vagyunk a te
szolgáid.

Nukhár levette lábát Henriről. Henri fölkelt s bár a szenvedett bántalom
s lovának elveszte miatt mély haragra gerjedt, mindamellett belátva
helyzetük válságos voltát, csodálatos önuralommal szólt Nukhárhoz:

– Kegyes úr, te nem vagy igazságos s én a bántalmat nem érdemlem. Mi
igértünk neked ezer rubelt, ha Oroszországból kiszabadítsz s azt
megfizetjük, valamint az útlevélért is megfizettük a száz rubelt. És a
kegyelmes úrnak, Karaszor bégnek is megfizetünk, ha minket
Konstantinápolyba szállít.

Karaszor mindeddig nyugodtan nézte és hallgatta a zavart és szóváltást.
Csak kezefeje nyugodott a pisztoly agyán s három matróza kiugrott ugyan
a csónakból a partra, de még azok sem jöttek közelebb.

– Utálatos disznó, nemde nem Balán rabszolgái voltatok ti a Volga
mellett, nemde bitang jószágok voltatok ti, midőn onnan megszöktetek s
nemde nem megvettelek én benneteket a sztavropóli kormányzótól e levél
erejénél fogva?

– Micsoda levél erejénél fogva?

– Ime itt van; nézd! Ezzel a kiterjesztett levelet oda tartá Henri
szemei elé, hogy az elolvashassa az írást. Az írás pedig csakugyan úgy
szólt, hogy Mussza Nukhár bej utazik tizenhárom szolgájával, a kik neki
váltott emberei és szolgái, a kik tehát le vannak neki kötelezve és
hozzá vannak kötve. A levélből világos volt, hogy azt valamely nyomorult
medvieszjei hivatalnok vagy a sztavropóli kormányzónak valamely
alárendeltje bérért koholta s a kormányzó pecsétjével, megvesztegetve,
becstelenül látta el. Henri ujabb meglepetéssel látta a titkos
cselszövénynek e gyalázatos művét.

– Nem, kegyes úr, még ez a levél nem ad neked igazat, – felelt
Nukhárnak. – E levelet száz rubelért adták és a száz rubelt mi fizettük
ki, már pedig ha szolgáid lettünk volna, akkor velünk nem fizettetted
volna ki, mert a szolga nem fizet az ő uráért. Legyen a mi ügyünkben
biró a kegyelmes úr, Karaszor bég.

– A szolga az enyém és a mi a szolgáé, az is az enyém, te légy biró
derék és hatalmas bég, – mondá Nukhár bej Karaszorhoz.

– Én nem leszek biró a ti ügyetekben, – mondá Karaszor, – mert vagy
szolgáid ezek az emberek és akkor úr és szolga között nincs szükség
külön biróra, vagy pedig, tiszteletre méltó Mussza Nukhár bej, neked
nincs igazságod, akkor pedig én nálam sem találhatod azt fel, a mi sehol
fel nem található.

Ezt mondván, elfordult az emberektől, matrózainak intett s miután a
napnak már csak fele állt ki a tengerből, matrózai egy közel csörgedező
patakhoz szőnyeget vittek, Karaszor bég oda ballagott s hozzá látott
esti imájához és mosdásához.

Nukhár bej e nem várt fordulatra még borzasztóbb dühnek és haragnak
engedett helyet szívében. Oda ment lovához, legénye kezéből kivette a
kantárt, felugrott lovára s azt mondá a francziákhoz:

– Várjatok csak pogány ebek, szökevény disznók, majd a gelencsiki
kapitánynál vagy sztarosztánál találok én igazságot.

Ezzel indulni akart, Henri azonban eléje állt. Nukhár elhatározása
megijeszté őt.

– Kegyes úr, mit akarsz hát velünk, mondd meg nekünk világosan.

– Akarom pénzeteket és lovatokat és miután ily hitvány szolgákra nincs
szükségem, el akarlak adni benneteket Karaszor bégnek. Én ezer versztnyi
utat hiába nem tettem ti értetek.

– Kegyes úr, mi odaadjuk néked lovainkat és adunk 500 rubelt. Ezer rubel
volt ugyan az alku, de te nem vittél el minket szabad török földre,
pedig ez volt a mi föltételünk és a te ajánlatod. Ha bemégy Gelencsikbe
és minket fogolylyá tész: nekünk is adott az isten beszélő tehetséget,
hogy megmondjuk a sztarosztának, miként csaltad meg Balanov uraságot s
miként loptál el bennünket tőle.

Ez az érv látható benyomást gyakorolt a kapzsi és álnok cserkeszre.
Alkura vette a dolgot.

– Minden lovatok és ezer rubel. Ezen alul meg nem szabadultok.

Az alku sokáig tartott. Hol csendesen, hol zajosabban folyt a
beszélgetés. A francziák félelme mindinkább csökkent, a mint látták,
hogy a cserkesznek nincs egyéb czélja, mint hogy minél többet csikarjon
ki tőlük. E közben kezdett terjedni az alkony homálya. A nyugoti ég és a
tenger mindinkább sötét lilaszint öltött magára. Karaszor bég is végezte
esti imáját és mosdását s úgy látszott, mintha cserkeszekre és
francziákra nem is gondolva akarna menni hajójára. Egyik franczia azt
mondta Henrinek franczia nyelven:

– Ha megalkuszunk is e pogánynyal, ez mégis elárulhat bennünket, tehát
nekünk mégis menekülnünk kell.

A figyelmeztetés fontosságát mind Henri, mind a többiek is belátták.
Henri tehát azt mondá Nukhár bejnek:

– Kegyes úr, alkunk ha létre jön is, csak úgy lesz érvényes, ha Karaszor
bég beleegyezik s minket elvisz magával.

Nukhár rögtön leszállt lováról s a béghez sietett. Egy percznyi
szóváltás után oda kiáltott a francziákhoz:

– Jőjjetek ide!

A francziák oda mentek lovaikkal s a két cserkeszszel együtt. Mind ők,
mind Nukhár előterjesztették a bég előtt föltételeiket s kérték tanácsát
és jóváhagyását. Karaszor bég nyugodt csendes hangon azt felelte:

– Az én hajóm Törökország és nem Oroszország, mivel pedig a derék és
tiszteletreméltó bej titeket idáig vezetett, tehát nektek meg kell
fizetni az ezer rubelt. A derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej
megkönyörült rajtatok s lovaitokat átveszi darabonkint 35 rubelért,
hatszázötven rubelt pedig lefizettek rögtön.

A francziák ebben megnyugodtak. Lovaikat rögtön átadták Nukhárnak s a
meghatározott összeget is nyomban kifizették. Mikor pedig mindez
megtörtént, Nukhár bej elővette a medvieszjei levelet s ezt mondá a
bégnek:

– Derék és hatalmas Karaszor bég, fogadd el ezt tőlem, szegény
szolgádtól és vendégedtől ajándékképen. Ha orosz hajóval találkozol, ez
lesz igazságod e hitvány szolgák mellett.

Karaszor bég övébe nyult, elővett onnan egy erszényt, az erszényből
kiolvasott aranyban kétszáz rubelt s mialatt a levelet átvette s az
aranyat Nukhár bejnek kezébe olvasta, e szavakat mondá:

– Derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej, a mit te pénzen vettél az
orosztól, illik, hogy én kétszer annyi pénzen vegyem meg tőled. Allah
adjon neked segítséget és hosszu életet.

Nukhár bej mohó örömmel vette el az aranyokat s aztán mély tisztelet
jeleivel üdvözölvén a béget s még csak egy tekintetre sem méltatván a
francziákat, lovára ugrott s két cserkeszével együtt Gelencsik felé
elvágtatott. A két cserkesz nagy zajjal és ostorpattogtatással indítá
útnak a vezetéken levő tizenkét lovat. A francziák pedig Karaszor bég
intésére minden szó, minden feltétel kikötése nélkül helyet foglaltak a
csónakban s az esti homálynak most már sötét leple alatt a két árbóczu
hajóra szállíttattak.



A TENGEREN.

(A rabszolgakereskedő-hajó személyzete. – Szanatoglu, az örmény. –
Karaszor bég dühös a francziákra. – Lehetetlen a szabadulás. –
Trebizondba érnek.)

Mikor a hajóhoz értek, egy matróz lámpával világított le a hajó
födélzetéről. Első volt, ki a hajóra föllépett, maga Karaszor bég, utána
Henri és a többi franczia. A bégnek előtte is, utána is lámpát vittek a
födélzeten, míg hajószobájába ért. A francziákat a hajó előrészébe egy
tágas üregben helyezték el, melyben csak egy halvány mécs pislogott. Az
üreg egyik oldala mindenféle lommal volt tele hányva, másik oldalán
pedig mintegy húsz vagy huszonkét gyékény volt a padlatra téve s minden
gyékényen egy pokrócz. Ez volt a francziák éji tanyája, kik azonban nem
maguk voltak, mert az üreget meg kellett osztaniok nyolcz vagy tíz
idegennel, kiknek egy része csak gyermeknek látszott s kik már mind
feküdtek s tán aludtak is.

A francziák nem ettek, sem nem ittak az este. De nem is igen kivánták az
ételt, italt, sokkal inkább a nyugalmat lovaglásban kifáradt
termetüknek. Pár percznyi beszélgetés után mindnyájan mélyen aludtak.

Reggel már fenn volt a nap az égen, mikor úgy öltözetesen felébredtek. A
hajóüreg pár lyukon kapott valamelyes nappali világosságot. Az üreg
egyik sarkában volt egy gyékény s pár medencze, tele tengervízzel. De
idegen útitársaik már belemosdottak és belefürödtek a medenczékbe, úgy,
hogy a francziáknak nem volt kedvük utánuk megtenni ezt a műveletet.
Mosdatlanul tölték a napot, csak a port törülték le öltönyük ujjával
arczukról és nyakuk körül.

Az idegeneket jobban szemügyre vették most. Voltak ezek vagy tizenöten.
Volt köztük hat fiatal, erőteljes, szép férfi, sajátságos kaukázi
cserkesz öltözetben. A többi gyermek volt, férfi és leányka, kik azonban
nyolcz kilencz évesnél nem igen voltak idősebbek. Szegényes öltönyü,
sovány, de szép gyermekek.

A francziák beszédbe akartak ereszkedni az idegenekkel. Ez azonban
nehezen ment. Az idegenek, és pedig úgy a felnőttek, mint a gyermekek,
nagyon szótlanok voltak s egymás közt sem társalogtak. Aztán nyelvét sem
értették a francziáknak. Sem európai, sem orosz, sem kirgiz, sem kalmuk
nyelven nem beszélt egyik sem. Törökül is csak egy férfi és egy leány
gyermek tudott egy kissé beszélni. Valamennyi nyilván valamely
ismeretlen kaukázi törzshöz tartozott.

A férfi azt mondá, hogy ő két társával együtt önkényt szegődött el
szolgának Karaszor béghez hat esztendőre. Kapott felpénzt hatszáz
piasztert, melyet rokonainak hagyott otthon és kap évenként még száz
piasztert, azonkívül pedig fegyvert, szép ruhát és minden ellátást, ha
pedig Allah kedvez, még úrrá is lesz Sztambulban. A leányka azt
beszélte, hogy őt édes apja adta el szolgálónak nagy uraságokhoz, sok,
nagyon sok pénzért, melyet a hatalmas bég mindjárt kifizetett. A leányka
egészen meg volt nyugodva sorsában, sőt dicsekedett, hogy ő, ha nagyobb
lesz, két kis testvérjét is oda viteti magához. Karaszor bég jó uraság,
megteszi az ő kértére.

E beszélgetés alatt a francziákban gonosz balsejtelem támadt. Az egész
dolog úgy tünt fel előttük, mintha hajós gazdájuk, a derék és hatalmas
Karaszor bég nem lenne más, mint levantéi rabszolgakereskedő, a ki a
cserkesz férfi és leánygyermekekkel s felnőtt leányokkal is kereskedést
űz, hordván őket a Fekete-tenger keleti partjairól a török nagyurak
háremeibe. Egyáltalán kellemetlen érzet szállta meg őket annak
meggondolására, hogy ők ily hajóra, ily ember hatalmába s ily társaságba
kerültek. Másrészről némi megnyugvást találtak abban, hogy az orosz
hatóságok bizonyosan nem engednének meg orosz területen ily embervásárt.
Kérdést is intéztek eziránt az idegenhez.

– Az orosz urak megengedik az elszegődést – felelt az idegen – csakhogy
a sztarosztnak kell fizetni minden emberért és gyerekért ötven vagy száz
piasztert s minden felnőtt leányért kétszáz piasztert, de ezt nem ők
fizetik, hanem Karaszor bég.

A francziák most már nagy elborzadásukra tisztán láttak. Az orosz
hatóságok pénzért, haszonért, titkon törvény ellenére eltürik a kaukázi
népek közt folytatott embervásárt.

A francziák elhatározták, hogy egy vagy más uton bizonyságot szereznek
helyzetükről. Óvatosságra elég okuk volt azonban, hogy se el ne rontsák
sorsukat, ha ugyan még nincs el rontva, se pedig el ne hamarkodják a
dolgot.

Mindenekelőtt kérdést intéztek a törökül tudó idegenhez, hogy szabad-e
nekik a hajóüregből kimenni s fölmenni a födélzetre. Az idegen azt
felelte, hogy ő ugyan nem tudja, de nem is törődik vele, jobb itt belül
fekve, mint a födélzeten vitorlával, kötéllel, munkával elfoglalva. E
felelet ki nem elégité a francziákat, meg kellett tehát várniok, míg a
bég szolgái vagy matrózai jönnek s kinyitják az üreg ajtaját.

Ez meg is történt. Egy matróz hideg tésztanemü ételt, egy másik matróz
pedig ivóvizet hozott az üregbe. Henri megszólította az ételhordót, egy
ősz, öreg legényt.

– Hejh apus, köszönjük a kegyelmes Karaszor bég ételét, italát és
szivességét, és mi azt megfizetjük háládatos szívvel, hanem mi ki
akarunk menni a födélzetre, ételünket, italunkat ott akarjuk elkölteni.

Az öreg matróz egyetlen egy szót se szólt e beszédre, sőt jóformán rájuk
sem nézett a francziákra. Végezte dolgát s indult kifelé.

– Hejh öreg, halottad mit mondtam előbb? Jelentsd azt a kegyelmes
Karaszor bégnek.

– Majd ha megkérdi, hogy mit mondtatok: akkor megjelentem, – felelt a
török nagy lomhasággal.

– Igen, de mi rögtön akarjuk, hogy megjelentsd a kegyelmes bégnek.

– Ha a kegyelmes bég rögtön megkérdi: rögtön megjelentem.

– Hátha nem kérdi meg sok ideig: – szólt Henri – mit csináljunk mi
akkor?

– Legyetek nyugton, míg jól van dolgotok, Allah vigyáz ti rátok is, noha
meg nem érdemlitek.

Az öreg matróz e szavak után kiment, bizonytalanságban hagyva a
francziákat az iránt, hogy mire határozzák el magukat. Nemsokára, alig
negyedóra mulva azonban visszament az üregbe s e szavakat mondá a
francziáknak:

– Jőjjetek utánam, a kegyelmes bég azt parancsolta, hogy szine elé
vezesselek benneteket.

A francziák kimentek a fedélzetre. A hajó már messze járt a magas
tengeren. Kelet felé nem látták a partot, valamint dél és nyugat felé
sem. Észak felé ködszerű homályként tünt szemükbe a Kubán-melléki
Kaukázus. Meglehetős erejü nyugoti szél fújt a tengeren. A tenger
tajtéktalan hullámokban ingadozott. Mindkét árbocz vitorlái ki voltak
feszítve harántosan, hogy a hajó déli irányban haladjon. A legénységből
vagy tizenkettő folyton a vitorlarudakkal és kötelekkel volt elfoglalva.
A födélzeten négy ágyu volt szabályszerü támadó állásban elhelyezve.
Kettő mellett ott állott a tűzérlegénység. A födélzeten különben
meglehetős tisztaság és rend uralkodott. Edények, fegyverek, horgok,
rudak, kötelek, szigonyok, hálók, szivattyúk, ponyvák – mind a maguk
helyén, tisztán és rendben állottak. Kormányos és hajóparancsnok
hivatalos helyén. A francziákra a födélzet azt a benyomást gyakorolta,
hogy Karaszor bégnek a vásáron vett szolgákon kívül is különböző
foglalkozásban legalább negyven-ötven legény áll rendelkezésére.

A mi más szóval azt jelenti, hogy a francziáknak gondolniok sem lehet
valamely erőszakos vállalatra, vagy valamely államcsinyre, hanem magukat
a sorsnak és Karaszor bégnek kegyelmére és talán saját ügyességükre s
kis pénzecskéjük hatalmára kellett bízniok. Pénzük volt összesen még
vagy hétszáz rubel.

Az öreg matróz a francziákat egy kabinba vezette. A kabin gazdagon volt
butorral és szőnyeggel ellátva. A kabinban alacsony kereveten maga alá
rakott lábakkal ült Karaszor bég. Mögötte szolgák állottak s dohányzó és
kávézó eszközeit gondozták. A francziák a keleti szokás szerint mélyen
meghajtották előtte magukat. Csöndes lassú hangon szólt a francziákhoz:

– A ki köztetek az első, álljon egy lépéssel előbbre mint a többiek.

Henri társaira nézett s azok helybenhagyó tekintete által kisérve
előbbre lépett egy lépéssel.

– Mondd el, miben áll a te kivánságod és társaid kivánsága? – szólt
Henrihez Karaszor bég.

– A mi kérelmünk, kegyelmes Karaszor bég, abból áll, hogy minket, a kik
Oroszországból, orosz fogságból menekülünk, szállíts el Európába. A
szállításért szívesen és hálával megfizetünk.

– Legyen a ti kivánságtok szerint. Híjjátok ide Szanatoglut! – mondá
szolgáinak.

Az egyik szolga eltávozott háta mögül s néhány percz múlva egy
sajátságos, sovány és rendkívül alázatos férfialakkal tért vissza, ki
olyanforma zsíros fekete, hosszú kaftánba volt öltözve, mint a
volgamelléki zsidók. Szemöldöke, haja, szakálla, bajusza egészen fekete.
Ez volt Szanatoglu, egy keresztyén örmény, Karaszor bégnek írástudó
számadója. Majdnem a földet érte homlokával, amint Karaszor bég előtt
meghajtá magát.

– Szanatoglu – mondá neki a bég – olvasd el ezen embereknek, mit kell
nekik megfizetniök.

Szanatoglu e szóra ujra meghajtá magát s aztán lábait maga alá szedvén,
szemközt a béggel leült, szennyes sárga turbánjából kivett egy
összehajtogatott papirost és egy vastag irónt s a betüket az irónnal
kisérve éles orrhangon és nagy gyorsasággal olvasta a következőket:

»A derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej pedig eladott és kezöknél
fogva átadott a nagyságos és kegyelmes Karaszor bégnek nem kevesebb,
mint tizenkét szolgát, a kik mind valamennyien gyaurok és idegenek és
szökevények, a kiknek eladásához pedig az anapai kikötőben engedély nem
adatván, sőt a kik az anapai kapitány által visszaköveteltetvén, a derék
és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej őket a gelencsiki puszta kikötőbe
vezette s a nagyságos és kegyelmes Karaszor bégnek ott adta el kétszáz,
azaz kétszáz arany rubelért vagyis háromezernégyszáz piaszterért,
mindamellett a nélkül, hogy a gelencsiki kapitánynak vagy sztarosztnak
bejelentette volna az ő szándékát s megfizette volna a kellő jutalmat.
Ennélfogva ezen szolgák, kik mind valamennyien gyauruk és szökevények,
felette veszedelmes és tilalmas dugáruk, kik ha a nagyságos és kegyelmes
Karaszor bég hajóján az orosz hadihajók által fölfedeztetnének és
megtaláltatnának, az által a nagyságos és kegyelmes bég kiszámíthatatlan
károkat és veszedelmeket szenvedne, a melyektől megmentse őt Allah és az
ő prófétája. Tekintetbe vévén pedig mindezeket, ha a Tarabozán mellett
lévő kikötőben a hajó szerencsésen horgonyt vethet és mindezen gyaur
szolgák és szökevények a dicsőséges szultán palástjának árnyékában
meghuzódhatnak és szabad földön lábukat megvethetik, igaz és valóságos
tartozásukat csak akkor rójják le: ha a derék és tiszteletreméltó Mussza
Nukhár bejnek fizetett kétszáz arany rubelt, vagyis háromezernégyszáz
piasztert megfizetik; továbbá: ha azonfelül hála és elismerésképen
(miután ama sok pénzt a nagyságos Karaszor bég a szökevény gyaurokért
ingyen cserében kifizetni nem tartozik) másik háromezernégyszáz
piasztert fizetnek; továbbá: ha az élelmezésért és szállításért
fejenként hatvan piasztert, összesen tehát hétszázhúsz piasztert
fizetnek; továbbá: ha a gelencsiki kapitánynak járó tilalomdíjat,
fejenként kétszáz piasztert, összesen tehát kétezernégyszáz piasztert
megfizetik; továbbá: ha ama nagy veszedelemért, mely a nagyságos és
kegyelmes Karaszor béget miattuk fenyegeti, kárpótlásul fejenként ezer
piasztert, összesen tizenkétezer piasztert fizetnek; végezetül: ha
Szanatoglunak, az Ábrahám kebelébe elköltözött jólelkü Szanat fiának, a
nagyságos és kegyelmes Karaszor bég leghitványabb szolgájának, fejenként
harmincz piasztert, összesen tehát háromszázhatvan piasztert fizetnek és
ekképen összesen huszonkétezer és kétszáznyolczvan piasztert fizetnek.«

Szanatoglu mindezt nagy gyorsan elhadarván, a papírt összehajtá s a
papírt és irónt turbánjába visszahelyezé. Karaszor bég pedig azt mondá a
francziáknak:

– Ime hallottátok, tehát legyetek készen Tarabozánban mindazt kifizetni,
a mit az irnok elszámlált előttetek.

Henri és a francziák ijedt és szomoru arczczal tekintettek egymásra.
Egyáltalán képtelennek érezték magukat arra, hogy e helyzetben a
kegyetlen, álnok és ünnepélyes modoru törökkel szemben életre való
gondolat, terv vagy ötlet urai lehessenek. Végre is alig maradt más út
előttük, mint az önmegadás és könyörgés útja. Henri alázatos, szomoru
hangon felelt:

– Kegyelmes bég, nekünk van tizenkétezer piaszterünk és mi azt az utolsó
paráig neked adjuk, ezenkívül mi jó iparosok vagyunk, mi Trebizondban,
vagy a hol parancsolod egy vagy másfél év alatt a még hiányzó tízezer
piasztert megkeressük és megfizetjük, csak vigy bennünket Törökországig
és Európába s engedj bennünket szabadoknak.

Karaszor bég e szavakra oda szólt Szanatogluhoz:

– Folytasd tovább.

Szanatoglu rögtön turbánjához kapott, elővette a papírt és irónt és az
előbbihez hasonló gyorsasággal folytatá:

»Ha pedig a tizenkét szolga, kik mind valamennyien gyaurok és
szökevények, a tarabozáni kikötőben igaz és valóságos tartozásukat meg
nem fizetik és csak egyetlen parával is adósok maradnak: akkor szabad
választásukra hagyassék, hogy vagy az orosz uraknak visszaadassanak,
vagy szolgává tétessenek s vásárra vitessenek. Így rendelte ezt a
nagyságos és kegyelmes Karaszor bég, hogy az ő leghitványabb szolgája
Szanatoglu ekként vegye irásba mindezeket.«

– Kegyelmes bég, – mondá Henri – te nem lehetsz oly keményszívű, mint az
orosz; ha te olyan keményszívű volnál, mint az orosz, mi nem törekedtünk
volna Oroszországból Törökországba menekülni. Mi a dicsőséges szultán
birodalmában igazságot és kegyelmet keresünk, miután az orosz czár
birodalmában csak rabságot és kegyetlenséget találtunk.

Ez a nyilatkozat látható hatást idézett elő Karaszor bégen. Némi
élénkséggel kérdezé tőlük:

– Miféle nemzetségből valók vagytok ti és mely országban laktatok?

– Mi francziák vagyunk és Francziaországban laktunk és oda akarunk menni
a mi hazánkba.

– Micsoda nyelveken tudtok beszélni? Tudtok-e írni és olvasni?

– Mi írni, olvasni jól tudunk s franczia, német, orosz, kalmuk, török
nyelven beszélünk egy kevéssé.

– De ti beszéltek görög nyelven is.

– Mi nem beszélünk görög nyelven. Miért jutott ez eszedbe kegyelmes bég?

– Mert ti segítettetek a gyalázatos görögöknek, midőn azok fellázadtak a
dicsőséges szultán győzhetetlen seregei ellen.

– Mi kegyelmes bég nem segítettünk, mi húsz esztendő óta foglyok és
bujdosók vagyunk Oroszországban.

– Ti mégis francziák vagytok és gyaurok, a kik megöltétek Firuz bejt, az
én fiamat s fejét odaadtátok a hitetlen és lázadó kutyáknak, a
görögöknek. Most takarodjatok szemem elől. Míg a nap még egyszer
lenyugszik s még egyszer fölkel: addig határozzátok el magatokat, vagy
visszaadjalak az oroszoknak, vagy szolgáimmá tegyelek benneteket, vagy
megfizettek utolsó paráig, mielőtt lábatokat a tarabozáni földre
tennétek. Szanatoglu, te pedig vedd elő irásodat s égesd el itt az én
szemeim előtt. Hadd lássák a gyaurok is.

Egy szolga rögtön kiment, pár percz mulva vörös réz-serpenyőben ízzó
szenet hozott be s Szanatoglu azon nyomban elégette az irást, melyre
most már nem volt szükség. Ennek végeztével a francziák is búsan
kimentek a födélzetre s onnan félre vonultak éjjeli tanyájukra.

Szomoru tanácskozás fejlődött ki köztük. Világos volt előttük, hogy
Karaszor bég engesztelhetetlen boszuval van eltelve a francziák ellen,
mert fiát a görög szabadságharczban valószinüleg francziák ölték meg.
Kapzsisága, pénzvágya is kétségtelen volt amaz álnok jogczimü és búsás
felszámitás után, melyet a piszkos Szanatoglu felolvasott. Abban sem
lehetett kétség, hogy a bég vagy tengeri rabló, vagy rabszolgakereskedő,
de akár ez, akár amaz, mindenesetre jó viszonyban van a tengerparti
orosz és török hatóságokkal. Erőszakos szabadulásról szó sem lehetett
nyilt tengeren vagy török kikötőben. Az oroszok kezébe visszajutni egy
jelentőségü volt az örökös fogsággal, melynél pedig százszor többet ér a
halál. Csak ama gaz Nukhár szavára ne hallgattak volna.

Csak maguk menekültek volna el Tülmenkőjiből, mikor ez oly kedvező
alkalom mellett lett volna lehetséges. A cserkesz pénzüket is
kicsikarta, szabadságukat is elárulta. De most már mindezekről későn van
búslakodni. A váltságdíjat ki nem fizethetik, mert kilenczezer
piaszterrel kevesebb pénzük van, mint a mennyi szükséges volna. Igaz,
hogy ezt kis szerencse mellett megkereshetnék Trebizond vagy
Konstantinápolyban, de ezt a bég nem engedi. Nem marad más hátra, mint
elfogadni a szolgaságot. Végre is nem lehet ez oly rossz, hogy a mellett
kihalna a remény előmenetelre és szabadulásra. Ha oly rossz volna: az
idegenek, társaik ott a hajóüregben nem sietnének önkényt a bég
szolgálatába. Tehát a szolgaság. Ezt kell választaniok, melytől most úgy
félnek, úgy irtóznak, bár a volgaszigeti borzasztó kaland után egykor
úgy óhajtottak a kalmuk uraság szolgálatába lépni. Hosszas tanácskozás
után, mely alatt majd elfeledkeztek az étkezésről is, rájuk szállt az
alkony. Megállapodtak abban, hogy reggel kijelentik Karaszor bég előtt a
szolgálatba lépés szándékát. S abban megnyugodva lefeküdtek már, midőn
Henri izgatottsággal ekként kiáltott fel:

– Bajtársak, gondoltam valamit. Hallgassatok rám figyelemmel.

– Halljuk, Halljuk!

– Van tizenkétezer piaszterünk. Mindegyikünk váltságdíja körülbelül
kétezer piaszter. Hatan tehát megszabadulhatunk. Húzzunk sorsot magunk
között. Őt itt marad, hat megmenekül. Én megnyugszom sorsomban, ha itt
kell maradnom. Azok, a kik megmenekülhetnek, úgy fordul a jó szerencse,
kisegíthetik egy vagy más úton az itt maradottakat is.

Általános helyeslést nyert a javaslat. Minden oldalról meggondolva, csak
előnynyel járt annak foganatosítása. Nyugodtan aludtak el e gondolatban.
Reggel, reggeli után, ismét a bég elé kisértettek. A bég ugyanazon
kabinban s a tegnapi ünnepélyességgel fogadta őket. Előadták
megállapodásukat, hogy ők a szolgálatba állást választják. Előadták azt
is, hogy hatan le tudják fizetni a váltságdíjat s kérték a béget,
engedje meg azt. A bég gondolkodóba esett. Végre azt mondá:

– Nem engedem meg. A ki szabad: az elmehet mindenhová. Elmehet az
oroszokhoz is. Ki tudja, mi lehet még abból. Egy szalmaszálban is
megbotolhat az elefánt, egy pókhálóban is megakadhat az oroszlán. A
kizmet útjai kiszámíthatatlanok. Allah titeket együtt rendelt az én
hatalmam alá, tehát együtt kell maradnotok.

A francziák a csalódás érzetével, de mégis hidegvérrel hallgatták a
kijelentést. Megnyugodtak benne. E percztől fogva rabszolgái voltak
Karaszor bégnek, a tarabozáni vagy trebizondi hatalmas
rabszolgakereskedőnek.

A francziák sok nemét élték már és szenvedték már keresztül mindenféle
rabságnak, szolgaságnak, nélkülözésnek és fájdalomnak. Megszokták már a
testnek és léleknek gyötrelmeit, a sors fordulatainak szomorú
szeszélyeit s az aggódó lelkek amaz örökös boruját, mely a reménynek
hajnalderüjét is mindig csak felhők alatt látja, mely a napnak fényében
is villámot s a falevél rezgésében is vihart képzel, veszélytől fél. Nem
voltak se kétségbeesettek, se embergyűlölők, hanem szomorúak. Szívük sem
tört még meg, hanem kifáradt már. Bizonyos közöny vett rajtuk erőt, mely
azonban még érzett bánatot s táplált némi reményt. Franczia vér, még
erőteljes férfikor s eredetileg egészséges, katonás kedély menté meg
őket a sors durva bántalmai közt. És egy kiolthatatlan vágy. Még egyszer
látni Francziaországot s megittasulni az édes haza édes levegőjén. Minő
vágy volt ez! Mily boldogok lehettek volna e nélkül a kalmuk uraságnál!
Mily boldogtalanok lettek volna e nélkül egész életükben!

Rideg, fanyar, keserü érzettel nyugodtak meg a gondolatban, hogy ők most
már Karaszor bég rabszolgái. Vajjon mit fog velük csinálni Karaszor bég?
Mire használja őket? Mikor, kinek és hova fogja őket eladni vagy
elszállítani? Bizonyosan nem azért vette őket, hogy gyönyörködjék
bennük. Bizonyos, hogy nyerészkedni akar rajtuk. De hogy és miként?
Sehogysem tudták elgondolni. Ha befogja őket műhelybe, ha dolgoztat
velük, ha így akarja a vételárt leszolgáltatni: akkor valószínüleg nagy
városba viszi őket. Talán Trebizond is nagy város. Ezt nem tudták, e
városnak hírét soha nem hallották. De ha nagy városba telepíti őket: ott
lesz is módja a szabadulásnak. Aztán pénzük is van.

Azt már tudták, hogy keleten mindenható a pénz. Tizenkétezer piaszterrel
s ügyes színléssel sokat meg lehet kisérleni szegény embernek.
Megnyugodni a sorsban és várakozni: ez a régi életbölcsességük
mutatkozott egyedül jónak ez alkalommal is.

Pedig nézetüket nem sokáig tarthatták meg.

A hajó lassan haladt előre; a szél majdnem délnyugatról, tehát majdnem
ellenkező irányban fújt, mint merre az ő útjok vezetett. A hatszáz
kilométernyi tengeri út vagy tíz napot vett igénybe. A bég elunta magát,
a francziákkal többször beszélgetett s egyszer beszélgetés közben azt
kérdezé tőlük:

– Hol tartjátok pénzeteket?

– Magunknál kegyelmes úr.

– Rossz helye van ti nálatok a pénznek. Gyermek kezébe kétélü kés és
szolga kezébe pénz nem való.

– Igen, kegyelmes bég, de ha megengeded, az a pénz a miénk és ha nincs
ellene kifogásod, mi ott tarthatjuk, a hol akarjuk.

A bég elnevette magát.

– Látszik, úgymond, hogy gyaurok vagytok és tökéletlen az elmétek. A
pénz a tietek, mert azt nem vettem meg a tiszteletreméltó Mussza Nukhár
bejtől, de az ellen kifogásom van, hogy nálatok legyen. A pénz olyan,
mint az orvosság, – ha nem jól használják: méreg lesz belőle. Majd
Szanatoglu gondját viseli. Ha valamikor más uratok lesz: meglehet, az
majd nálatok hagyja.

A bég olyan hangon beszélt, mely minden okoskodásnak és feleselésnek
elejét vette. Pénzüket át kellett adni a kiállhatatlan Szanatoglunak.
Száz piaszternél többet egyiknél sem hagytak.

Szeptember végén értek Trebizondba és pedig alkonyat táján. Még két
éjszakát és egy napot töltöttek a hajón. A harmadik napon elvezették
őket a bég palotájába. Nagy kiváncsisággal szemlélték menet közben a
kikötőben ingadozó hajókat, melyek közt sok európai hajót is fedeztek
föl. De kérdezősködéseikre a kísérő szolgák vagy semmit nem feleltek,
vagy egy-egy kérdésre csak azt felelték: »ki tudná azt megmondani?« Nem
lehetett tőlük semmit is megtudni.

Többé-kevésbbé szűk utczákon haladtak át, míg végre két nagy hídon és
egy bástyaszerű nagy kőfalnak kapuján át a palotához jutottak, mely
kívűlről, a felette szűk utczáról nézve egy nagy, világosra színezett
kőfalnál egyébnek alig látszott. Belűl azonban a palota – mint erről
később eléggé meggyőződtek, – egész kis városka volt.



AZ ÖRMÉNY CSELSZÖVÉNYE.

(Karaszor bég palotái. – Szanatoglu megcsalja a francziákat. – A
francziák nem tudják, mit csinálnak. – A mollah és a műderrisz. – Az
irtóztató éjszaka. – Az örményt megölik. – Négy franczia is meghal.)

Az utczára néző épület voltakép nem volt egyéb, mint egy terjedelmes
raktár, tele mindenféle európai, orosz, persa és déli árukkal. Ruhák,
fegyverek, szőnyegek, bőrök, aczéláruk, déligyümölcsök, thea, kávé és
egyéb százféle czikk volt itt felhalmozva. A bégnek hajója járt
Konstantinápolyon át Kairóig s karavánja járt Erzerumon át Teheránig.
Volt összeköttetése európai, orosz, persa és török házakkal egyaránt s
volt bazárja Trebizondon kívűl legalább négy-öt helyütt.

A raktár-épületen belűl egy terjedelmes udvar volt, melynek egyik
oldalán a kőfal keritéshez támasztva hosszú, földszintes épület
nyujtózkodott. Ez épület istálló volt néhány tehén és kecske s legalább
nyolczvan darab ló számára, melyek közt igen szép arab példányok,
fölötte értékes mének és kanczák voltak. A francziák nem vették észre,
hogy a bég lóval is kereskedett, de azt igen is, hogy a legszebb lovak,
gyakran igen becses nyergekkel, csótárokkal és szerszámmal együtt a
kormányzó pasának, vagy más átutazó főembereknek s hadihajó
parancsnokoknak ajándékoztattak.

Az istállón belűl, ennek egyik végéhez ragasztva, új, nagy, földszintes
épület emelkedett, mely egészen fából volt készítve. Ez épület három
ágra is szakadt s nagy, nyilt, féltetejü színeket is foglalt magában. Ez
épület volt a mindenféle udvarbeli és kijáró cselédek, szolgák,
napszámosok, hamálok, – teherhordók, – lovászok, tatárok, – levélhordók,
– futárok, csónakosok tanyája és lakóháza. A nagy, féltetejű szinek
voltaképen karavánszerájként szolgáltak. Ezek voltak a karavánok szálló
és gyülekező helyei. Ama karavánoké természetesen, melyek Karaszor bég
számára indultak Erzerum és Tiflisz felé, vagy a melyek ugyan az ő
számára Teherán felől érkeztek. Ez épület mellett voltak még félfödelü
aklok tevék számára is.

Ismét jelentékeny nagyságu udvar, vagy szabad tér következett, melyen
fa, szalma és takarmányfélék voltak nagy rendetlenségben fölhalmozva. E
tért kőfal zárta el, melyen át egy nagyobb és egy kisebb kapu vezetett
egy csinos, inkább palotaszerü épülethez. Ez épület kőből épült és
emeletes volt. Mind földszintjén, mind emeletjén nagy és tágas termek
voltak nagy számban s keleti fényüzéssel és pompával fölszerelve. Ez
volt a bég lakóháza, itt volt egyik szárnyon a szelámlik, a másik
szárnyon pedig a hárem, mely egy kisebb pavillonnal állt
összeköttetésben. A pavillon egy minden oldalról magas falakkal
körülvett s buja növényzetü kertre nyilott. A pavillon és a palota
tetejéről tündér szépségben játszik a Fekete-tenger haragos zöld
tükrének végtelene s a környező hegyek, a fellegvár, a karcsu minaretek,
a kupolás mosék és keresztyén templomok, a nagy bástyafalak, a kikötői
hajóárboczok, az óriási szőlőlugasok, a cziprus és mandulaültetvények s
a hegyeken sötétedő erdők gyönyörü összhangja.

Ez épületben laktak a bég nejei és gyermekei, eunukhjai és szolgái. Az
eunukhok innen kijártak az óriási cselédházhoz, melyet maguk közt hánnak
neveztek, de a palotába Szanatoglun kívül másnak nem volt bejárata.
Legkényesebb ügyeiben, úgy látszik, Szanatoglu volt a bégnek megbizott
embere.

A palota egyik oldalán kőfalak közé zárt szűk folyosón túl még beljebb
több épület állott, melyek arra voltak szánva, hogy bennük az eladásra
szánt gyermekek, ifjak és leányok találjanak ideiglenes tanyát.

Az egész telep, Karaszor bégnek összes palotái, raktárai, ólai,
cselédházai és udvarai a kertekkel együtt kőfallal voltak körülvéve,
mintha csak az egész telep várat képezett volna. Kimenekülni ugyan nem
volt lehetetlen a kapukon át a cselédek között, de a francziák előtt a
menekülés útja, míg az becses lett volna rájuk nézve, mégis el volt
zárva; – azon túl ők sem fektettek rá nagy súlyt.

A francziákat ugyanis a konak mögötti épületek egyikébe zárták el.
Néhány nap mulva már semmi csalódásban sem éltek az iránt, hogy őket úgy
tekintik és úgy tartják, mint rabszolgákat. Hiszen a szomszéd épületek
külön-külön mind fiatal és szép lányokkal, serdülő gyermekekkel s
erőteljes kaukázi ifjakkal voltak tele, gondos őrizet alatt tartva,
szaporítva és fogyasztva, a mint a bég uj szerzeményre tett szert vagy a
mint egy-egy szállítmányt Konstantinápolyba vagy Szmirnába s néha
Kairóba tovább küldött. A francziák csakhamar megtudták, hogy az eladás
sora rájuk is kerül, csak azt nem tudták: mikor, hova és miféle
minőségben. Még egy nagy és keserü tapasztalaton kellett átesniök, még
egyszer áldozatává kellett válniok az előre föl nem ismerhető keleti
álnokságnak.

Szanatoglu, az utálatos örmény, igen gyakran, majdnem naponként
meglátogatta őket. Mézes-mázos beszédjét, néha durva megjegyzéseit
vontatott, orrhangu, nyöszörgő szavait ki nem állhatták, de miután
látogatásait meg nem gátolhatták s miután beszélgetése minden
czélzatosság nélkülinek látszott: rendes társalgásba bocsátkoztak vele
naponként.

Egy ily társalgás alkalmával Szanatoglu nagy önérzet szinlelésével
beszélt arról, hogy ő mily igaz hitü keresztyén, hogy Jézus Krisztusnak
ő is épen úgy hűséges imádója, mint a francziák, sőt még hűségesebb,
mert ő az ő vallásában nem tévelyeg annyira, mint az európaiak, a kik
sokkal messzebb laknak az Ararát hegyétől és Betlehemtől, mint az
örmények, tehát oly közelről nem is láthatják az igazságot, mint ők.

– Bizony Szanatoglu, – mondá egyik franczia, – nem igen látszik az meg
te rajtad, hogy te valami nagy tisztelője volnál Jézus Krisztusnak, a
ki, ha most ide akarna jönni közibénk, bizonyosan te rajtad kezdené el a
hamis tudományok kiirtását.

– Bolond vagy franczia, – mondá Szanatoglu, – méltó volnál arra, hogy a
diónak héját egyed, ne pedig a bélit. Én vagyok az igazi keresztyén, az
apám is az volt, az öregapám is az volt, a kiknek az isten adjon
nyugodalmat a temetőben. Mikor én még otthon voltam Vanban, százszor is
megcsókoltam a vani szent feszület lábát, a mit pedig ti még egyszer sem
tettetek. Aztán én már kétszer is elmentem a folyó partjára, a szent Áni
városba, hogy imádkozzam a mi dicső hajdani királyaink elpusztult
palotájának küszöbénél és valahányszor az én uram palotájában föl megyek
a dámra, a konak tetejére és szemem a Hája-Szófián a félholdat meglátja,
a helyett, hogy a keresztet látná, mindig könyeket hullatok, mint a kis
gyermek. A ti szivetek pedig olyan kemény, mint a tevének talpa, mikor
Tebrisztől idáig hat héten át utazik a kősziklákon.

A francziák meg nem tagadhattak maguktól egy jóizü mosolyt az örménynek
e furcsa érzékenységén.

– De ha te oly igaz keresztyén vagy, – mondá Henri, – miért vagy te
szolgálatában Karaszor bégnek és ha szolgálatában vagy is, miért
törekedtél te azon, hogy mi, a kik szintén keresztyének vagyunk,
szolgaságba essünk, a helyett, hogy innen segítenél bennünket
megszabadulni?

– Nem tudjátok ti azt igazán belátni, – felelt Szanatoglu, – akárhogy
megmagyarázzam is a ti éretlen fejeteknek. Kicsinyből lesz a nagy,
szolgából lesz az uraság, utolsóból lesz az első. Ázsia már volt a miénk
és a jövőben is a miénk lesz, addig pedig szolgálnunk kell a muzulmán
uraságoknak, hogy ismerhessük az uraság palotájának bejáratát és
kijáratát s hogy a mikor a mi napunk fölkel: minket találjon ott a
palotában, nem mást. Nem értitek ti ezt. Ha értenétek: ti is az én
példámat követnétek.

A következő alkalomkor ismét ilyenféle társalgást folytatott Szanatoglu.
S akkor már beszélgetni kezdett arról is, miként tudnának a francziák
Trebizondból könnyü szerrel megszabadulni.

– Lássátok, – mondá, – ti innen egyszerüen meg akartok szabadulni. No
ehhez én nem adhatok nektek segítséget, sem pedig jó tanácsot. Mert ha
az én hitetlenségem kitudódnék: engem Karaszor bég a legelső kaukázi út
alkalmával lesülyesztene a tenger fenekére. Hanem ti azzal is teljesülve
látjátok óhajtástokat, ha közelebb juthattok Európához. Már pedig
Konstantinápoly sokkal közelebb van mint Trebizond és arra már adhatok
jó tanácsot, hogy oda miképpen juthassatok el. Abban pedig különösen
bízom, hogy ti jó tanácsomért egy vagy más módon mindenesetre
megfizettek.

– Miből fizetnénk, hiszen nálad van, Szanatoglu, a mi pénzünk.

– Ha nálam van is, de még nem az enyém, aztán van még nektek
mindegyikötöknek száz piaszternyi pénzetek, abból is megkaphatom a
jutalmat.

– Nem Szanatoglu – mondá Henri – nem igérünk és nem adunk neked előre
semmit. Mi nem bizunk te benned. Mert vagy az uraságot akarod megcsalni,
vagy bennünket. Már pedig ha kettő közt választhatsz, te bizonyosan
minket csalsz meg.

Szanatoglu elnevette magát. Balkezével fekete göndör szakállát
csipegette, jobbkezének mutatóujjával pedig a francziákra mutatott.

– Ha én ingyen akarnám pénzeteket: elkérném a kegyelmes bégtől s az
enyém lenne az. Én csak meg akartam mondani, hogy juthattok el
legkönnyebben Konstantinápolyba. Ha nem akarjátok: lelketek rajta. Nem
én akarok menni Európába, hanem ti.

Ezzel kaftánját összerántá mellén s eltávozott.

A francziák gondolkozóba estek. Mit akar ez a Szanatoglu? Ez bizonyosan
nem jóban töri a fejét. Valami cselszövény lehet az, melynek
keresztülvitelére vállalkozott s valószínűleg, sőt bizonyosan, a bég
megbizásából. Vajjon bele menjenek-e ők a kelepczébe? Vajjon
megkérdezzék-e terve iránt a cselszövő örményt?

Sokáig tanakodtak egymás között. Volt idejük elegendő. Az örmény nem
jött feléjük se. Nem látogatta meg őket három napon át. Kényelmesen
meggondolhatták elhatározásuk minden esélyét. Tudták azt már, hogy a
török ép úgy kész minden erőszakra, mint az orosz. Csakhogy az orosz
durván, hatalomszóval, kegyetlenül, rögtönözve hajtja végre az
erőszakot, a mint szeszélye vagy pénzvágya hozza magával. A török pedig
látszólag megtartja vallásának parancsait, melyek tiltják a
jogtalanságot és erőszakot, hanem aztán cselt vet, hálót sző, kelepczét
állít, melyben ha fennakad a gyanútlan vagy tapasztalatlan áldozat,
annak helyzetét ép úgy kizsákmányolja a török is, mint az orosz. Kivált
ha az a török tengeri rabló, pedig Karaszor bég valószínüleg az, vagy ha
csak rabszolgakereskedő is, a minek maga is nyiltan vallja magát.

Tehát óvatosság. Erre inti őket Mussza Nukhár bejnek, sőt Balánnak is
eljárása. Karaszor bég bizonyosan rosszabb mindeniknél s a piszkos
Szanatoglu bizonyosan ármányosabb minden mohamedánnál. Mindamellett
megállapodtak abban, hogy bármi legyen Szanatoglu jó tanácsa: meg lehet
azt hallgatni, de nem szükséges megfogadni és követni. Ha meghallgatják,
még mindig lesz elég idő határozni a fölött.

Negyednapon megint megjött Szanatoglu. Beszélt mindenféle ostobaságról
és közömbös dolgokról. Végre újolag előhozta a menekülésre vonatkozó jó
tanácsot.

– Meggondoltuk a dolgot, – szólt Henri. – De minél jobban meggondoltuk:
annál inkább nem hiszünk neked Szanatoglu. Hanem azért tanácsodat
meghallgatjuk. Ha jónak látjuk: megfogadjuk. Ha pedig jó vége lesz:
megfizetünk érte, ha meg tudunk fizetni. Már most ha akarod: elmondod; –
ha nem akarod: nem mondod el.

– Bolondság, a mit beszéltek, – mondá Szanatoglu. – Ti rabszolgái
vagytok Karaszor bégnek, a ki pénzen vett meg benneteket. Nem azért vett
pedig meg és hozott ide, hogy itt hizlaljon benneteket, mint az ürüt,
hanem azért, hogy újra eladjon valakinek, a ki az ő sok pénzét és
nyereségét meg tudja fizetni. Ti értetek pedig sok pénzt is lehet kapni,
mert ti franczia, orosz, kirgiz, török, kalmuk nyelven, sőt még német
nyelven is tudtok beszélni, tehát titeket a hatalmas pasák konakjaiban,
sőt még a legdicsőségesebb szultán szeráljában is sok mindenre fel
tudnának használni. De a szerálj számára meg nem vesznek benneteket,
hacsak visszavonhatatlanul bele nem egyeztek abba, hogy oda eladassatok.
Így rendelte ezt a legdicsőségesebb szultán. Már most csak rajtatok áll
a választás. Ha beleegyeztek: akkor eljuthattok Konstantinápolyba, a hol
már ezer meg ezer franczia, angol, olasz és más európai ember lakik, a
kik jó szerencse mellett ingyen is megszabadíthatnak benneteket; ha
pedig bele nem egyeztek: akkor a kegyelmes bég hajón elszállít Kairóba,
vagy az erzingiáni karavánnal elküld Bagdádba, ám ti lássátok majd
aztán, mikor juthattok el Francziaországba.

Az örmény bizonyos közöny szinlelésével beszélt, mintha neki csakugyan
mindegy volna, akármit csinálnak a francziák. De beszédében az
önérzetnek egy neme is nyilvánult, mely a francziákat a mondottaknak
különös megfontolására ellenállhatatlanul kényszeríté. Szavai mély
nyomokat hagytak hátra a francziák elméjében, úgy, hogy ők, Szanatoglu
által magukra hagyatva, lassanként kezdtek megbarátkozni a tervvel.
Voltaképen nem is találtak abban most már semmi különös veszélyt.
Helyzetük nem volt ugyan különösen kellemetlen, mert az anyagi
nélkülözés kínjaival nem kellett bajlódniok, de nem is volt kellemes,
mert valóságos foglyok valának. Bezárva egy épületbe, őrizve gondosan,
ki nem mehetve sehova, legföljebb néha reggelenkint a dámra,
lakóházuknak lassu lejtőjü deszkatetejére. Ilyen vagy amolyan alakban,
de minden nap várhatták sorsuknak a bég által meghatározott változását.
S aztán, ha már egyáltalán nem állott hatalmukban a rabszolgaként való
elárusitás esélyét kikerülni, Bagdád helyett és Ázsia belseje helyett
mégis csak sokkal előnyösebbnek látszott Konstantinápolyba s valamely
durva pasának konakja helyett a nagyúr szeráljába jutni, a hova már
franczia követek is járnak s a honnan mindenesetre lehet remélni a
szabadulást. Mégis tettek előbb egy kisérletet, mely oly gyakran
mutatkozott sikeresnek. Szanatoglu által különös belsőséggel kérték meg
a béget, hogy adjon nekik műhelyt és szerszámokat s ők ily nagy városban
mint Trebizond, rövid idő alatt kétszeres összegét is megkeresik s
szivesen megkeresik a váltságdíjnak. Kérelmük azonban elutasíttatott és
pedig – mint Szanatoglu mondá – kereken és ingerülten.

– Ha már nincs más választásunk, – mondá Henri az örménynek – mit kell
tennünk, hogy a kegyelmes bég csakugyan Konstantinápolyba szállítson
bennünket?

– Kérjétek meg a kegyelmes béget úgy, a hogy én tanácsoltam s adjatok
nekem fejenként ötven piasztert s a többit bizzátok rám.

Ujabb tanácskozás után másnap a francziák kijelentették, hogy Szanatoglu
föltételeit készek teljesíteni, csak vezesse őket a bég elé.

Kérelmük teljesült. Karaszor bég a konakban fogadta őket gazdagon
butorozott és diszített nagy teremben. Háta mögött állott Szanatoglu,
zsákmányleső macskának éles figyelmével tekintve a francziákra.

– Adjátok elő könyörgésteket, – mondá Karaszor bég.

– Kegyelmes úr, – szólt Henri, – meggondoltuk a dolgot, és hogy a te
kegyességedet el ne veszítsük, miként Szanatoglunak kijelentettük,
hajlandók vagyunk Konstantinápolyba menni s könyörögni előtted, hogy
minket a nagyúrnak szolgálatába bocsáss el kegyesen.

– Készek vagytok a legdicsőségesebb szultánnak palotájában mindennemü
szolgálatra vállalkozni?

– Készek vagyunk.

– Készen vagytok arra, hogy ezt a bölcs mollah előtt is kijelentsétek és
hogy szavatokat a müderrisz irásba tegye, hogy azok el ne repüljenek?

– Erre is készen vagyunk – mondá Henri – ha ezt is szükséges megtennünk.

– Ti is hajlandók vagytok, mind, valamennyien? – kérdé a bég, a többi
francziához fordulva. – Feleljetek mind egyenkint.

A francziák mind egyenkint bejelentették, hogy ők el vannak határozva, a
kikötött föltételt teljesíteni.

– Ám legyen úgy, a miként ti akarjátok. Szanatoglu – mondá az örményhez
fordulva – legyen gondod rá hogy a bölcs mollah az ő szine elé bocsássa
holnap e szolgákat.

Ezzel elbocsátotta a francziákat. A következő napon azonban tíz és
tizenegy óra tájban elkisérték őket a mollához, kinek konakja a Hájah
Szófia nevü gyönyörü dsámi mellett feküdt. A bégnek pár szolgája kisérte
őket oda minden fegyver nélkül, mintha csak a francziák teljesen szabad
emberek lettek volna. A molláh hidegen és ünnepélyesen, divánon ülve
fogadta őket, mellette a müderrisz ült egy szőnyegen, térdére fektetett
papirossal, melyre nyilván írni szándékozott. A bégnek szolgái nagy
tiszteletnek külső jeleivel s mély bókolással közelegtek a mollah felé s
mondák el neki a francziák idejövetelének okát.

A mollah körülbelül ugyanazon kérdéseket intézte a francziákhoz,
melyeket a bég s a felelet is a francziák részéről körülbelül hasonló
volt. Azzal a különbséggel, hogy mindenik francziának meg kellett
mondania kereszt és vezetéknevét. Mikor mindez megtörtént s a müderrisz
a francziák nevét feljegyezte, oda fordult a mollah az utóbbihoz:

– Ird most már tudós müderrisz, a mit irnod kell.

Sokáig irkafirkált a müderrisz, úgy hogy a francziáknak testük, lelkük
megúnta a várakozást, míg végre tizenegy külön darab irattal készen volt
a francziák számára.

Az iratokat egymásután fölolvasá a müderrisz. A felolvasás valóságos
éneklés és nyafogás szinében tünt fel a francziák előtt. Szavait alig
tudták megérteni. Az iratok tartalma körülbelől következő volt.

»Én Hadsi Mollah Nurizáde, a Próféta tudományának méltatlan és erőtlen
követője, a ki békességet és rendet tart az igazhívők között és eloltja
azok szomjúságát, a kik a törvény és igazság után szomjuhoznak itt
Tarabozánban és ennek határtalan környékében, én mondom azt, hogy N. N.
frenk és gyaur, a derék Karaszor bégnek szolgája, szinem elé kérezkedvén
s előttem egészségben megjelenvén, könyörögve és rimánkodva kérte, hogy
őt a derék Karaszor bég, ha annak is úgy tetszenék, a minden urak
urának, a minden igazhívők fejedelmének, a hajnali csillagként
fényeskedő Padisáhnak adná át és adná szolgálatába, és hogy ő frenk és
gyaur létére nem ismer nagyobb boldogságot és üdvösséget, mint hogy ő a
legdicsőségesebb szultánnak szolgálatában a földön és föld alatt,
szárazon és vizen, szeráljban és utczán, virágos kertben és sivatagon,
fegyverrel vagy a nélkül, a Mabein küszöbén belül vagy kivül, életben és
halálban szolgálhasson mindaddig, míg szemeivel lát, füleivel hall,
kezével és lábával mozogni tud. Én mondom azt, én Hadsi Mollah Nurizáde,
a ki leggyöngébb a gyöngék közt, én mondom azt, hogy ez a frenk és gyaur
azért jött az én szinem elé és azért könyörgött én előttem. Leirta pedig
mindezeket Hadsi Kedük Husszein, a szegény és tudatlan müderrisz
Tarabozánban, a ki mihelyt az irást elvégezte, nyomban a kalemet
összetörte és annak darabjait széjjel szórta Hedsrának 1245-ik évében,
stb.«

A francziák csodálkozva, de nem minden vidámság nélkül látták és
hallották ezt a hókuszpókuszt. A müderrisz az irótollat, vagyis inkább
irónádat, a kalemet csakugyan összetörte s annak darabjait ott a
teremben széjjel szórta, előbb mindegyik okmányt maga a Mollah is
névjegyével gondosan ellátván.

A mollah beszélt azután néhány szót az Al-Koránból, melyet a francziák
csak kis részben értettek s aztán kezének intésére Szanatoglu és az őrök
kiséretében a francziák Karaszor bég konakjához visszamentek.

A következő napon Szanatoglu ismét meglátogatta őket. A róka, ha cselen
töri a fejét, lehetett csak hasonló az álnok örmény arczához, a ki
sajnálkozás szinlelésével így kezdé beszédét:

– Hjah bizony, ezért kell az igaz keresztyéneknek oly sokáig várniok és
szenvedniök. Mert mindig sokan vannak köztük, a kiknél állhatatlan az
állhatatosság és hamar elszakad a hitnek és vallásnak köteléke. Lám, ti
most már bele nyugodtatok abba, hogy muzulmánná legyetek, én pedig mióta
vagyok itt már szolgálatban s mégis megmaradtam az igaz hit árnyékában.

– Miféle bolondságot beszélsz te piszkos örmény? – kérdé Henri, ki
társaival együtt nem kissé volt felindulva e kijelentésre, melynek a
tegnapi szertartás felette komoly értelmet látszott kölcsönözni.

– Hajh, hajh, ezen pedig már – mondá Szanatoglu – nem lehet segiteni.
Beleegyeztetek, beleegyeztetek, világosan beleegyeztetek. Megmondtátok
határozottan, föl is lett az irás olvasva előttetek és ti megnyugodtatok
benne. Nem szóltatok ellene egy szót se, de egyetlen egy szót se, még
csak kezetekkel se tiltakoztatok ellene.

– Nem volt szó a muzulmán vallásról Szanatoglu, hát miként egyeztünk
volna mi abba?

– Ökrök, azt csak tudjátok, hogy a szeráljba Konstantinápolyban, a
szultán szolgálatába keresztyén embert meg nem fogadnak, ti pedig
beleegyeztetek, hogy az én uram, Karaszor bég, titeket mindenesetre oda
adjon el.

– De nem mint muzulmánt, gazember, nem volt erről szó, – szólt egyik
franczia dühre gerjedve s fenyegető modorban Szanatoglu elé állva.

Az örmény vállai közé húzta fejét, kaftánjának szorosan egymásra vonta
mindkét szárnyát s csak ennyit felelt:

– Pedig a kalemet is összetörte a müderrisz, pedig az nem mást jelent.

– Majd összetörünk mi téged nyomorult csaló, gazember! – kiáltották a
francziák s az örményt hatalmasan megütlegelve, kilökték az ajtón s
lerugták a lépcsőn úgy, hogy az úgy hentergett le és csak a földön
tudott megállapodni az épület előtt.

Szanatoglu itt felállott, kezét, lábát megtapogatta, kaftánjáról a port
leverte, egyik papucsát kezébe vette, mert a másik fent maradott s a
papucsával fenyegetőzve, ezt felelte vissza:

– Az ötven piaszterért fejenként majd mégis eljövök én hozzátok s akkor
majd másként beszéltek ti én velem. Ne higyjétek, hogy ezzel az ötven
piasztert leróttátok.

A francziák minden dühösségük mellett is elnevették magukat Szanatoglu
szemtelenségén, kinek most is csak a borravaló járt elméjében. De
azután, hogy az örmény eltávozott, mégis magukba szálltak s komolyan
megbánták, hogy őt tettlegesen bántalmazták. Az örmény rossz lelkü,
gonosz ember, a bég előtt bizonyosan árulkodni fog rájuk s ők bizonyosan
keményen fognak büntettetni. Fájlalták, hogy hevük annyira elragadta
őket. Óránként, sőt perczenként nyugtalanul várták a megtorlást,
mindaddig, míg egy szolgával közölve a dolgot, ez azt nem felelte:

– Ne féljetek, Szanatoglu hitetlen, nem panaszkodik ez az igazhívő
ellen, máskor is kapott az már ilyen tanítást.

A szolgának e nyilatkozata a mily megnyugtató volt a francziákra egy
részről, oly sajátságosnak tünt fel előttük másképen. Úgy látszik, hogy
őket már az udvarbeli cselédek, a bég szolgái valósággal Mohamed próféta
követőinek tekintették.

Sorsuk azonban néhány napig nem változott. Vagy ha változott is: látszat
szerint előnyösen. Jobb ételekkel, finomabb dohánynyal és kávéval látták
el őket. Szanatoglu nem jött többé feléjük sem. Meg nem foghatták, mi
sors vár reájuk. Csak annyit gondoltak bizonyosnak, hogy ez a sors így
változatlan jólétben sokáig nem tarthat.

S valóban nem is tartott.

A Ramazán ünnep nagy bőjtjeit nekik is meg kellett – akarva, nem akarva
– tartani, mert enni és inni valót az ünnepnapokon ép úgy nem kaptak ők
se, mint a többi cseléd és szolga. De semmiféle külön parancs részükre
ki nem adatott, sem ellenük valami kényszerítő rendszabály nem
alkalmaztatott. S viszont a következő vidám ünnepnapokon őket is
szolgatársaikkal egyetemben minden szemnek-szájnak tetsző étellel és
itallal ellátták. A vidám ünnep utolsó napján, melyet Bairámnak
neveznek, még Szanatoglu is meglátogatta őket s nem győzte a bég
kegyességét eléggé dicsérni s egyáltalán nem jutott eszébe, miként
utasították őt ki a francziák egy hónap előtt maguk közül. Elmenetekor
azonban tett bizonyos czélzást a holnapi napra, melyet a francziák akkor
semmiképen nem értettek s melynek értelmét csak később sejtették.
Olyanformát mondott: »No holnap ti is örökre búcsut vesztek eddigi
bizonytalan sorsotoktól.« A francziák nem adtak rá semmit.

A következő napon ujra gazdagon ellátták őket étellel és itallal. Nagy
szobájuk kopott szőnyegére több és finomabb ételt-italt tálaltak be,
mint a Bairám-ünnep bármelyik napján. Kávéjuk éppenséggel háromszor
annyi volt, mint máskor szokott lenni s még íze is különbözött attól, a
mit megszoktak. Valamely különös fanyar keserüséget vettek benne észre,
mely különbözött a kávénak szokott keserüségétől. De azért a francziák
minden aggodalom nélkül költötték el lakomájukat.

Lakoma után fejük elnehezedett, szemeiket homály és álom lepte el,
ellenállhatatlan szükségét érezték a nyugalomnak, mindnyájan – bár
fényes nappal – szokott éji fekhelyükre telepedtek.

Meddig tartott álmuk s mi történt velük az álom alatt: soha sem tudták
meg egész bizonyossággal. Sötét éjszaka volt, mikor néhányan
fölébredtek. Fáradtnak, kimerültnek, betegnek érezte magát mindegyik. Ha
megmozdult fekhelyén, éles és iszonyu fájdalmat érzett. Rettentő félelem
lepte meg őket, melyet növelt még az éjszakának rejtelmes sötétsége. Még
a beszéd is felette fájdalmas volt. Némán és mozdulatlanul várták meg a
reggelt. Oly kínosan, oly türelmetlenül várták, hogy azt hitték, soha se
fog már többé a nap fölkelni.

Végre világos lett. Az ismert nagy teremben voltak, hol kezdettől fogva
tanyáztak. Mindegyik a fekhelyén, saját szőnyegén, saját pokróczával
betakarva. Egyetlen egy hiányzott közülük. Ezt is csak később vették
észre. Körülöttük nagy vérnyomok, nagy vérfoltok mutatkoztak. Alig
birták fejüket fölemelni, oly gyöngék és erőtlenek valának. Mi
történhetett velük? Sem beszélni, sem gondolkodni, sem emlékezni nem
voltak képesek. Erős sebláz rázta meg tagjaikat. Szomoru ébredés volt
ez, melynél szomorubbat aligha értek meg keserü életük nyomoruságos
változatai közben.

Szolgák hoztak ételt és italt. Gyenge ételt, hűsitő italt s különös
gonddal, csaknem gyöngédséggel gondoskodtak a francziák szükségleteiről.
Később orvos is jött hozzájuk, vagy legalább olyan ember, a kit a
törökök orvosnak tartanak. Megtekinté a francziákat, néhány szót szólt,
valamit kérdezett, a mire feleletet se várt s aztán eltávozott. Étel és
ital némi erőt kölcsönzött a francziáknak. Enyhült a sebláz s ők elvégre
teljes urai lőnek eszmének és ébrenlétnek.

Suttogva beszélgettek egymással, mert a hangos beszéd még ezentúl is
kínos fájdalmakat okozott. Beszélgetésük folyamán szomoru
következtetésre jutottak. Ők az alávaló Szanatoglu cselszövényének
áldozatai. Elfogadták ajánlatát; határozottan kijelentették, hogy ők a
szultán szolgálatába akarnak jutni; nyilatkozatukat a Mollah ravaszul
félremagyarázta s mindennemü szolgálatra való ajánlkozássá bővitette; ők
nem tiltakoztak a bővités ellen s most már ők háremi szolgálatra lesznek
kötelezve. Álnokul, kegyetlenül iszonyu sorsot készítettek számukra,
melynek következéseit most már csak a halál képes elenyésztetni. Örökre
csonkák maradnak, házas életre ezentul gondolniok se lehet.

A jövőnek ezen képe nem adott vigasztalást semmi irányban. Úgy látszott,
mintha elvesztették volna minden becsét a hazájukba való visszatérésnek.
Miért menjenek haza? Mit keressenek otthon? Mi varázsa van előttük most
már Francziaország viszontlátásának? Hiszen otthon még gúny és szánalom
tárgyai lehetnek. Pedig inkább a halált itt a messze földön, mint a
gúnyt és szánalmat annyi veszély, annyi szenvedés után!

A napok haladtával s a fájdalom enyhülése után sebjeik is begyógyultak,
lelki gyötrelmük is enyhült. Már fenn is tudtak járni, noha a szobából
még mindig nem mehettek ki. Most már csak tizen voltak. A szolgák
felvilágosították őket, hogy társuk, a tizenegyedik franczia a mákonyos
mély álom közben, a tudatlan, durva orvos kezei közt halt meg. Még csak
el sem búcsuzhattak tőle. Sötét gondolatok forrongtak agyukban midőn
elgondolták, hogy most már mily kevesen vannak, hány társukat kellett
tizennyolcz év alatt elhagyniok s mily messze vannak még
Francziaországtól.

De ha fájdalmuk enyhült is, ha sebjeik hegedtek is, dühük és boszúságuk
Szanatoglu ellen nem csillapult. Az érzület, melylyel a keresztyénre, e
nyomorult árulóra gondoltak, ádáz és kegyetlen volt. Betegek, gyengék,
lábbadozók valának s mégsem lett volna tanácsos az örménynek most
közelükbe jutni.

És az örmény, a szerencsétlen, mégis meglátogatta őket.

A tigris nem rohan úgy zsákmányára, mint a francziák rohantak
Szanatoglura. Tőrrel védelmezte magát a nyomorult. De csak egy
pillanatig. A másik pillanatban le volt fegyverezve, földre volt
lesujtva s hitvány lelke kitiporva. Egy szempillantás volt az egész.
Alig tudták a francziák: mi történt és miként történt. Szanatoglu ott
feküdt előttük, mint valóságos hulla. Sohase tudták megmagyarázni,
miként vehetett rajtuk uralmat oly ellenállhatatlanul a vad és gyilkos
szenvedély.

Megtörtént. Gyászos vége lett a borzasztó erőfeszítésnek. Három
francziánál fölszakadtak a sebek és sebkötelékek. Három hű és régi
bajtárs ujra elvérzett és alig egy óra mulva meghalt. Most már csak
heten maradtak. S mind a hét oly betegen, hogy egy hónap kellett míg
ismét felüdültek annyira, mint a hogy Szanatoglu meggyilkolása napján
már voltak.



A RABSZOLGAKERESKEDŐ HÁREMÉBEN.

(A francziák Mohamed hitére térnek. – Az eunukhok. – Bülbül Baba. – A
két cserkesz testvér. – Férfi lopódzik be a hárembe. – A francziákat
elviszik Konstantinápolyba.)

Karaszor bég a gyilkosság utáni napon meglátogatta őket. Ott feküdt a
szobában Szanatoglunak és a három francziának hullája az élők között. A
mint Karaszor bég belépett: Henri rögtön elkezdte a szót:

– Kegyelmes bég, rabszolgáid vagyunk. Tégy velünk mi neked tetszik. De
mi megöltük Szanatoglut. S megöltük volna még akkor is, ha száz halállal
fenyegettél volna bennünket. Öless meg most te bennünket, ha neked úgy
tetszik.

– A mi nekem tetszik, ebek, – szólt a bég – azt nem kérdem tőletek. Mire
felgyógyultok: akkorra vagy megismeritek az igaz hitet, vagy
megismeritek a gyehenna tüzét. Holnap jön már hozzátok a tudós
müderrisz.

Többet nem szólt. A hullákat elvitette s szó nélkül távozott.

Másnap csakugyan jött a müderrisz. Ugyanaz, a ki ama végzetes
irka-firkát a Mollah parancsára elkészítette. A müderrisz
felvilágositotta teljesen a francziákat. Megmondta, hogy azon irat
nélkül sem háremi szolgálatra nem lennének alkalmazva, sem pedig az igaz
hitre nem lennének kényszerítve, miután Alláh meg nem engedi, a Próféta
pedig nem parancsolja, hogy a tévelygők és hamis istenek imádói
erőszakkal kényszeritessenek az igaz hitre. A tiszteletreméltó bég más
sorsot és más szolgálatot szánt a francziáknak, de az örmény megigérte,
hogy őket rábeszéli a háremi szolgálat önkénytes elvállalására s az igaz
hit fölvételére.

A francziák e beszéd alatt ujra érezték azt a bosszut forrni szivükben s
azt az izmot feszülni karjaikban, mely az örményből kiszoritá a
lélekzetet. Szemük villogása, mellük lihegése, felkiáltásaik rekedtsége
eléggé elárulá lelkük állapotát a müderrisz előtt is. A ki nem is késett
soká s e szavakkal búcsuzott el tőlük a mai napra:

– Most a tüzes sárkány lakik szívetekben s nem a szelid tekintetü
galamb. Most nem vagytok arra méltók, hogy az igaz hit olajával
kenegessem a ti beteg lelketeket. Részegek vagytok a haragtól s fejetek
fölött összecsap a tisztátalan indulatok árja. Koplaljatok, aludjatok,
sírjatok és imádkozzatok, hogy Alláh a holnapi napon méltónak találjon
benneteket arra, hogy lábaimat ide vezérelje.

A müderrisz eltávozott. Modora nem volt visszataszitó a francziákra. Sőt
enyhitő és bátoritó. De hát elhagyják-e a keresztyén vallást? Vajjon a
vallással együtt nem törlődik-e ki sziveikből hazájuk képe is? Ha pedig
makacsul ragaszkodnak az eddigi hithez: mi lesz sorsuk, mi lesz végük?
Elvégre is elvesztették már az ifjuságot, szivükből kitörültettek az
élet ábrándjai, családi élet boldogsága elérhetetlen ezentúl: mint
muzulmánok legalább élvezik a szabadság verőfényét s legalább biztosabb
reménynyel indulhatnak nyugot felé, hogy egykor haza juthassanak –
meghalni.

Elhatározták – átlépni a muzulmán hitre. Figyelemmel hallgatták a
müderrisz oktatásait, melyek alig tartottak tíz napon túl s aztán a
szokott egyházi ünnepélyes szertartások mellett Mohamed követőinek
sorába felvétettek.

Ezzel egyidejüleg a konakban háremi szolgálatra osztották be őket.

Sajátságos, eddig még nem tapasztalt változás állt elő ezzel a francziák
életsorsában.

Mindenek előtt le kellett vetniök azt a ruhát, melyet Tülmenkőjiből, a
kalmuk uraságtól hoztak magukkal. Ez a ruha félig tatár, félig kozák
volt s e helyett most törököt kellett felölteniök és pedig az előkelőbb
háremőrök szokott ruhájának alakjában. Vörös fezt, melynek kék boklyója
nyakukig ért; rövid dolimánt, köpönyegszerű hosszú fehér palástot,
melyet azonban a termekben nem kellett felölteniök; bő és rövid
salavárt, melynek korcza a tizenkétrétü s derékra hajtogatott sálban
veszett el s felkunkorodó orru papucsot. Fegyverrel is ellátták őket:
pisztolylyal, jatagánnal, bambusznád bottal és pedig annyival, hogy
kétszerte több embernek is elég lett volna kezebeli gyanánt.

A francziák most már valóságos eunukhok voltak. De nem csak maguk, mert
rajtuk kívül ott volt még a bégnek egész háremőri személyzete. E
személyzet állott néhány kövér fiuból, tíz-tizenkét évesekből, kik
többnyire cserkeszek voltak, de volt köztük két afrikai arab is, sötét
arczszinnel. Mind, valamennyi eunukh mesterségre volt szánva. Volt még
hat felnőtt eunukh is, négy fiatal és két öreg. A két öreg örökségképpen
szállt a bégre, vagyis helyesebben mondva hozományképen, mert mindkettőt
egyik neje hozta magával s bár a bég gyanakodva fogadta el őket, sok év
alatt mégis meggyőződött hűségükről s azért megtartá őket a háremben. Ez
a két öreg nem is volt eladásra szánva, míg a többiek, ifjak és
gyermekek, ha a bégnek szeszélye így hozta magával, nagyon könnyen
vásárra hurczoltattak. Legalább a francziák úgy értesültek, hogy ily
eset kétszer is előfordult már több év óta. Az összes személyzet felett,
sőt a francziák felett is egy Bülbül Baba nevű vén egyiptomi eunukh
parancsnokoskodott, kire ezt a nevet a háremhölgyek ruházták s kit már a
maga nevén soha nem is neveztek. Kegyetlen és kaján vén ember volt, ki
mint valami elaggott mérges eb, híven őrzé az asszonyokat, minden
haszontalanságért keményen bünteté alattvalóit, folyton árulkodott az
úrnők előtt az odalikokra s az úrnőkkel sohase játszott össze semmiben.
Csúf arcza és rekedt hangja miatt neve valóságos gúnynév volt, de e
nevet mégis azért kapta, mert ha jó kedve volt, a legszebb keleti
regékkel tudta a háremi élet unalmát elűzni.

Volt a bégnek három neje. A három közül kettő megfért, sőt jó
barátságban állott egymással. Az egyik, a legelső, cserkesz nő volt, a
második török nő, egy pasának leánya. Ezek mind maguk, mind gyermekeik,
számszerínt öten, a legjobb családi egyetértésben állottak. A harmadik
nő megint cserkesz nő volt, de ez a legelsővel semmiképen össze nem
fért. Ha találkoztak: vagy nem szóltak egymáshoz, vagy vége-hossza nem
volt köztük a nyelveskedésnek. Egyik a másiknak szobalányát – odalikját
– ha megkaphatta: korbácscsal, papucscsal, szofrával agyba-főbe verte,
ruháját megtépte, gyerekét földhöz ütötte, úgy, hogy néha az egész hárem
tele volt sírással, jajgatással. A két nő még törvényes gyermekeit is
féltette egymástól s az elkeseredés már annyira ment, hogy mindkettő ott
akarta hagyni a béget s szülőikhez akartak visszamenni, mit azonban a
bég akként akadályozott meg, hogy a harmadik nőnek a háremben külön
lakosztályt adott a kerti pavillonban s számára külön odalikot, külön
eunukhot, sőt a francziák közül is kettőt külön oda rendelt. Csak a vén
Bülbül Babának volt bejárása mindkét lakosztályba, csak ő hallgatta meg
folytonosan a két asszonynak egymás ellen való áskálódását, melyet aztán
ügyesen fölhasznált részint a hárem őrizetének biztosságára, részint a
bégnél saját előnyére. A bég maga rendesen úgy tett igazságot a két nő
között, hogy mindkettőnek meghallgatta egymás elleni panaszát hideg
vérrel és nyugodt arczczal, de egyiknek sem felelt soha semmit s egyiket
sem illette szemrehányással soha. »Bolond az – úgymond – a ki útját
akarná állni a szélnek és elejét akarná venni az asszonyi perpatvarnak.«

A francziákat gondosan oktatták a háremőri szolgálatra.

A sokféle imádságok a nap minden órájában, a háremi butorok, szőnyegek,
ételnemek nevei, a nyelvsajátságok, a százféle háremi mesék, dalok,
regék, játékok, a Kaukázus és Persia, Arábia és Egyiptom népszellemének
termékei mind ujdonságul szolgáltak a francziáknak. Nagy gondossággal
kellett megtanulniok, hogy a háremi nők, ha kimennek az utczára, miként
öltsék fel a feredsét, a külső köpenyt; miként kössék fel a jasmakot, a
női fátyolt, melyből csak a szemnek és annak sem egészen volt szabad
kivillogni. A vén Bülbül Baba ezer és ezer módját beszélte el annak,
hogy a nők miként szöknek ki a háremből s miként eresztenek oda be
férfiakat a törvény tilalmának ellenére. Mind e módot ismerni kell az
eunukhnak, hogy megvédelmezhesse a háremet, a háremhölgyet és annak
titkait. Meg kellett tanulniok a nők lakmározásának és látogatásainak
rendjét, a fürdőnek és pipereszobának titkait, a különféle mosdásokat és
borotválkozásokat, melyek az eunukhnak és háremőrnek legfontosabb és
legtitkosabb teendői. Az igaz, hogy az ott levő eunukhok, még a
gyermekek is, mindezeket jól tudták már, mintha e foglalkozásban benne
születtek volna, de a francziák feje fölött másfél év is elfutott,
mikorra mindent oly tökéletesen megtanultak, a miként a vén Bülbül Baba
azt jónak látta.

Ez egész idő alatt a munkátlan és henye élet, ételnek és italnak bőséges
élvezete, sőt bizonyos figyelem és kitüntetés volt életük és élvezetük.
A legkényesebb és legtitkosabb szolgálatokat végezték a háremhölgyek és
odalikok körül, a minőket Európában csak nők végeznek, vagy még azok
sem. Az odalikok örökös találkán és szerelmi viszonyon törték fejüket a
palota egyéb férfi szolgáival. A francziáknak szakadatlanul hordták a
legfinomabb ételeket, a legválogatottabb nyalánkságokat, a legjobb
dohányt, kávét és gyümölcsöket, sőt arany pénzeket is, hogy őket apró
cseleikben, titkos szerelmi kalandjaikban elősegítsék vagy azokra szemet
hunyjanak.

Volt a bégnek nyáron át fából készült csinos fürdőháza a tengerparton. A
nőket igen gyakran, csaknem naponként ki kellett kisérniök a fürdőhöz. A
nők pajzánsága ilyenkor különös szórakozást okozott a különben kedvetlen
és örömtelen francziáknak. A francziák megvesztegetni nem hagyták
magukat sem az apróbb ajándékok, sem az egymásközt fölszítható irigység
által. Miveltségük, lovagias gondolkozásuk, a sors csapásai alatt
megtanult fegyelem egyaránt megmenték őket úgy a bűnös összejátszás
koczkázatos vállalataitól, mint a szívtelen durvaságtól, melylyel
egyik-másik eunukh a nőkkel szemközt hivatását végzé. Maguk közt soha
nem marakodtak, társaikra és a hölgyekre nem árulkodtak, az úrnők és
odalikok bujtogatásait fülük mellett eleresztették s inkább
megvédelmeztek mindenkit, mintsem ártalmára lettek volna bárkinek is.
Egy sajátságos eset föltétlen hivükké tette még az örökösen mogorva és
bizalmatlan Bülbül Babát is.

A rabszolgák közt, kikkel a bég kereskedett, kiket a Kaukázusból
szerzett s kellő kitanitás után Sztambulban és egyébütt elárusított,
volt egyszer két cserkesz testvér. Egy fiú és egy leányka. Mindegyik jól
kifejlődve s egymáshoz csodálatosan hasonlítva. Ha mindkettő férfi, vagy
mindkettő női ruhában volt: alig lehetett őket egymástól
megkülönböztetni. A fiú is, a leányka is külön-külön lakott társaival és
társnőivel, egyik a férfi rabszolgák tanyáján, a hova először a
francziákat is telepítették, a másik pedig a nők tanyáján, mely a hárem
kertje mellett feküdt, attól egy alacsony fallal elválasztva. A
rabszolganőket gyakran bevitték a hárembe szolgálatra s a háremhölgyek
is gyakran látogatást tettek a rabszolganők tanyáján.

A fiú és lányka igen szerették egymást. Az apa, midőn őket a bégnek
eladta, egyúttal kikötötte, hogy a két testvér, míg a nő hárembe s a fiú
szolgálatba nem kerül, meglátogathassák egymást, a mikor akarják. A két
testvér, hol egyik, hol másik, gyakran óhajtotta a látogatást s mivel a
bég megigérte s igéretét meg is szokta tartani, a két testvér gyakran
összejött a vén Bülbül beleegyezésével, kinek az iránt meg volt
utasitása a bégtől s ki a rabszolganők tanyáján is meg volt bízva a
felügyelettel. Az összejövetel a rabszolganők udvarán vagy a szabadban,
vagy egy kis faházikóban történt, mindig egy eunukh felügyelete alatt.

A két cserkesz gyermek gyakran csinált magának mulatságot azzal, hogy
öltönyüket, melynek szépsége és drágasága volt legfőbb gyönyörüségük,
egymással elcserélték. A fiú a leánynak, a leány a fiúnak ruhájába
öltözött. Az otromba eunukh nem talált a mulatságban semmi rendkivülit.

Egykor a leányka elmondá e mulatságot a háremben, az odalikok kaptak a
tréfán s a leánykát rábeszélték, hogy a legközelebbi alkalommal ismét
öltöztesse fel a fiút nőruhába s vigye be a hárembe. A leánykának is
tetszett az ötlet s különösen megállapították a tervnek minden
részletét.

A terv sikerült is. A lányka kettős ruhát vett magára. A faházikóban
egyiket leveté, a fiú abba felöltözött, saját ruháját az eresz alatt
elrejté s ekként belopózott a rabszolganők lakhelyére, innen pedig az
odalikokkal együtt a hárembe, melynek elég terme és fülkéje volt arra,
hogy mind az úrnők, mind az eunukhok figyelmét elkerülje. Ez a csíny
igen gyakran sikerült s az odalikoknak nem kis mulatságukra szolgált.

Egyszer azonban a fiú több napon át a háremben maradt, teljesen bízva
mind ő, mind az odalikok abban, hogy a fiú távolléte a rabszolgatanyán
feltünni nem fog. Talán nem is tünt volna fel, mert a cserkesz
szolgákkal nem igen törődtek, miután megszökésüktől tartani nem lehetett
– ha véletlenül két odalik egymás közt keservesen össze nem vesz s
boszujok a titkot föl nem fedezi. Az egyik odalik ugyanis, kit a másik
földre gyűrt és összevérezett, rögtön futott az első úrnőhöz s annak
szívszakgató panaszok és siránkozások közben elmondá az egész
gonoszságot. A mi pedig a dolgot sulyossá tette, az abból állt, hogy a
fiú épen akkor is a háremben rejtőzött.

Az úrnő egészen felháborodott a példátlan merényleten. Az odalikot
kivallatá s megtudta azt, hogy a cserkesz fiu és leányka ki- és
beeresztése alkalmával mindig jelen szokott lenni Bülbül Baba is, ki
azonban semmit sem tudott a dologról. Az úrnő különben is haragudván a
vén eunukhra, a miért ez a harmadik nő üldözése körül nem járt kezére,
elhatározá most annak láb alól eltételét. De miután a bég e pillanatban
nem volt otthon, az odalikot egy kerevet lábához saját kezeivel
megkötözé, nehogy időközben eljárjon a szája, maga pedig százszor is
lemorzsolta a teszpijén, olvasóján, szokott imádságát, hogy ekként
könnyült lélekkel várja be a bégnek hazaérkezését.

Szerencsére az odalik kimaradása szemet szúrt társnői közt s gyanujok
támadt: vajjon boszujában, dühében nem árulkodott-e az úrnő előtt. A
cserkesz fiút rögtön kicsempészték a háremből s aggodalmukban az esetet
fölfedezték Henri előtt, bízván ennek jólelküségében s egyuttal
megkérvén őt, hogy segítsen nekik kilábolni a fenyegető bajból, ők
készek mindent életre halálra eltagadni és a föltétlen tagadásra a
cserkesz leánykát is rábírni.

Henri rögtön ment a vén eunukhoz.

– Baj van, – mondá, – nagy baj van Bülbül Baba. Az odalikok azt
álmodták, hogy egy szemtelen férfi sok napon át ott rejtőzködött a
háremben.

– Együgyü Hanari, hát mi nagy baj van ebben? – szólt az öreg Henrihez,
kit mindig Hanarinak nevezett. Ki tudná a madárnak megtiltani, hogy a
fejünk felett át ne repüljön és a bolond álomnak megtiltani, hogy az
alvót meg ne lepje?

– Igaz az Bülbül Baba, hanem egy odalik ébren is látta a férfit s meg is
jelentette az úrnőnek, a ki csak a kegyelmes béget várja haza, hogy
Bülbül Babát elárulja.

– Részeg vagy te Hanari, bizonyosan annyit ittál, hogy ötven korbácsot
szeretnél rá enni.

Henri elmondá most az egész históriát a mogorva eunukhnak rettenetes
lelki gyötrelmére, kivel ilyen eset még sohase történt. Henri egyúttal
magára vállalta, hogy mindent kiegyenlít, beszélni fog a cserkesz
fiúval, megnevezi az árulkodó odalikot s tanácsolta Bülbülnek, hogy a
béggel ő beszéljen először s közölje vele, hogy az odalik haragtól és
nargilétől megbódulva miket beszélt az úrnőnek, mily nagy lelki
háboruságot okozott ezáltal annak s mily nagy büntetést érdemel ezért.

Bülbül Babának tetszett a terv. Henri rögtön ment a cserkesz fiúhoz s
megmondá neki, hogy ha száján kiejt valamit, őt megfojtják, testvérjét
pedig megkorbácsolják meztelenen. A fiú hősiesen fogadott mindent és
semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy fogadását megtartja, ha tüzes
harapófogóval csipkedik is. A vén eunukh elkészíté előre a béget, úgy,
hogy mikor az úrnő magához hivatá s közlé vele a rettenetes titkot, a
bég azt felelé:

– Tudom, tudom, Bülbül Baba megmondta már; – az odalikot korbácsoltasd
meg, a miért a te nemes szívedet ily hazugsággal úgy megháborítá.

Az úrnő pattogni kezdett s végül azt mondá, hogy a cserkesz most is a
háremben van. A bég erre teljes hideg vérrel oda rendelé az összes
háremőri személyzetet, oda hozatott egy széles pengéjü kardot s azt
mondá az úrnő előtt:

– Minden ajtóhoz kettős őr állíttassék. Az úrnő megvizsgálja a háremet
és ha ott idegen férfi találtatik: ezzel a karddal először az a férfi s
másodszor Bülbül Baba összeapríttassék.

Az úrnő elhallgatott, de azért a viszgálatot teljesité. Természetesen
nem lett belőle semmi. Hanem a cserkesz fiút is a legelső hajóval
Sztambulba a vásárra szállították. De ettől az időtől kezdve a francziák
szerencséje meg lett alapítva a vén eunukh előtt.

Igaz, hogy ez a szerencse csak annyit jelentett, hogy ezentúl sem maga
nem kételkedett, sem kémeket nem állított a vén eunukh a francziák
ellen. Bízott bennük egészen s a bizalom árnyékában a francziák is
sokkal bizalmasabbakká váltak az odalikok irányában. Ezek virgoncz,
pajzán, gyakran kaczér enyelgései elől nem tértek ki többé oly hidegen s
a háremi szórakozás mindazon titkos örömeit élvezhették, melyet csak
személyes helyzetük megengedett.

A francziák török neveket kaptak az áttérés alkalmával. Henrinek Jusszuf
Hanari név adatott s többi társa is Iszkender, Kabuk, Mussza, Ibrahim s
egyéb ilyféle névhez jutott, leginkább olyanhoz, mely a keresztyéneknél
is, de a törököknél is divatban van. Egymás nevét mégis sok időbe telt,
míg egészen megtanulták s nem utolsó mulatságuk volt a sok apró zavar,
melyet a neveknek maguk közt előfordult gyakori eltévesztése a háremben
okozott.

Több mint harmadfél évi háremi élet után elvégre Karaszor bég
elhatározta a francziák eladását. Bár – úgy látszik – szerette őket s
bár fiait és leányait franczia nyelvre is általuk taníttatta: mégis a
pénzvágy erősebb volt nála, mint a személyes vonzalom és megszokottság s
1833-ik év augusztus hónapban az összes francziákat hajóra rakatta, hogy
őket Sztambulba elszállítsa.

Sajátságos érzelemmel váltak meg a francziák Trebizondtól s kivált a
háremtől, habár rövid időre is. E férfiak elérték már életük delét a
nélkül, hogy állandóan nőtársaságot élvezhettek volna. Tizennyolcz-húsz
éves ifjú korban a nagy császár katonái, s aztán rögtön részesei a
rettentő moszkaui hadjáratnak, átszenvedve a visszavonulás leírhatatlan
kínjait; aztán hadi foglyok, bányafegyenczek s tizenkét év óta szökevény
bujdosók, soha egy nyugodt hónapjuk nem volt, melyben a családi élet
nemes örömeire gondolhattak volna is. S ha lett volna is alkalmuk: a
kiolthatatlan vágy, haza jutni Francziaországba, eltiltá őket a
megtelepedés s a valódi szerelmi viszony vállalatától. Kalandjaik és
szenvedéseik alatt gyakran majdnem végképp megtört lélekkel, kialudt
ifjukori ábrándokkal s elhervadt reménynyel már-már odajutottak, hogy
szívük elkeményedjék s kedélyük örökre elvaduljon. Igy jutottak a
hárembe, a gyermekkedélyű, ugrándozó odalikok közé. A vén harczosnak, ki
csak durva és rettenetes jelenségeit ismeri az életnek, legnagyobb
örömét gyakran egy madár, egy eb, egy kis gyermek képezi. A francziák
lelke mintha újjá született volna a fiatal nők társaságában. E nők
míveletlenek voltak, de tudtak csevegni. Csak ösztön vezette őket, de
tudtak játszani és kaczagni. Harag, viszály, cselszövény volt elemök, de
tudtak bizalmasok lenni. Kedélyük, mint az enyhe napfény, deríté föl a
francziák borús lelkületét. E lelkület mélységeiben még mindig maradt
sötétség és bánat, de a francziák, mikor búcsutlanul elhagyták a
háremet, mégis úgy érezték magukat, mintha családjuktól kellett volna
örökre elválni.

Búcsuzni nem lehetett sem az odalikoktól, sem az úrnőktől, sőt még
Bülbül Babától sem. Az odalikok nem is tudták, hogy a francziák végképp
eltávoznak. Valószinüleg nem is törődtek vele sokat. Az úrnőkhöz
természetesen közelíteni sem volt szabad. De mégis meglepte őket, hogy
mikor Bülbül Babához mentek, hogy tőle nagy hálálkodással elbúcsuzzanak,
ez egész durván mondá nekik:

– Esztelenek, mit mozgatjátok nyelveteket; az ökör, ha kiszakasztják a
falkából, hogy vásárra vigyék, megy amerre hajtják. Alláh adjon üdvöt az
igazhivőknek.

Keserü szavak, melyek fölébresztették a francziákat az álmodozásból. Ők
rabszolgák és ők most már maguk is keleti emberek. Ez alkalomra rájuk
adott uj és fényes ruhájukban szótlanul mentek a hajóra Szanatoglu
utódjának, a bég uj örmény titkárjának kiséretében. A hajó minden
különös viszontagság nélkül ért szeptember közepén Sztambulba s vetett
horgonyt a Kara-Kői Kapúszi irányában.



A TÖRÖK SZULTÁN HÁREMÉBEN.

(A sztambuli rabszolgavásár. – Három franczia együtt marad, a többinek
nyoma vesz. – Kamerije szultána. – A háremi élet.)

A hajó ugyanaz volt, melyen a francziákat három évvel azelőtt a
gelencsiki kikötőből Trebizondba szállították. Ott volt a hajón Karaszor
bég, ott volt a piszkos örmény titkár is, noha nem a régi Szanatoglu.
Még a hajóslegénység is csaknem a régi volt. Sőt a szállítmány is
hasonlított a régihez. Néhány erőteljes cserkesz fiu, néhány gyönyörü,
serdülő cserkesz leány és a francziák. Csakhogy a francziák most már
mégsem a régiek valának. Csak sorsuk volt a régi, vagy legalább méltó a
régihez.

A hajó az Aranyszarv torkolatánál Galata előtt vetett horgonyt. A
francziák két napig a hajón maradtak, két napig nem volt szabad onnan
távozniok, sőt az első napon a födélzetre sem jöhettek ki. Ezen a napon
háromszor-négyszer is megfordult a hajó kaikja a Laleli Mahalle és a
hajó között. Jól látták ezt a francziák, de nem tudták azt, hogy a
kaiknak miféle nagy, sürgős dolga lehet a Laleli városrészben. De nem is
sokat törődtek vele. Félni nem féltek, hiszen a legrosszabb sors, mely
rájuk várt, nem volt egyéb, mint hogy Karaszor bég háremszolgálatából
más török főurnak, talán a szultánnak háremszolgálatába lépnek át. Csak
a kiváncsiság volt nagyobb náluk mint török és cserkesz rabtársaiknál.

A harmadik napra virradóra a hajó fölszedte a horgonyt s néhány száz
öllel tovább vitorlázott nyugot felé s egyúttal közelebb a parthoz, hol
ismét egy csomó apróbb és nagyobb hajó között horgonyt vetett. Ugyane
reggelen a francziák, valamint a többi rabok is külön-külön csapatban
kiszállittattak a szárazföldre s elvezettettek a bazárba.

Ez a bazár valóságos rabszolga-árucsarnok volt ősidők óta. Az európaiak,
az olaszok, francziák, németek bagnónak nevezték folyton s nevezik most
is, a törökök pedig Balik-bazárnak. Ott fekszik a Laleli és
Kara-Musztafa városrészek között s roppant terjedelmü nagy födött
helyiségekből áll, melyeken elég titkos és jól zárható fülke van a rabok
és rabnők biztos őrizetére. II. Mahmud szultán ugyan szigoruan
eltiltotta néhány év előtt a személyes rabszolgakereskedést Sztambulban,
de tilalmának nem lett egyéb eredménye, mint az, hogy ezentúl a vám- és
rendőrhivatalnokokkal óvatossabban kell alkudni s őket jobban meg
kellett fizetni mint előbb. Még a szerálj számára is igen gyakran itt
vásárolták össze a szükséges szolgaszemélyzetet vagy legalább a
hiányokat időnként innen pótolták. Mindezt csakhamar megtudták a
francziák is, a mint a bazárban elhelyezkedtek.

A bazárban eddigi urukat, Karaszor béget sohasem látták. A négy napon
át, a meddig itt voltak, csak az örmény titkár volt velük. Nyilvános
eladásra egyébiránt nem állitották ki őket. Minden jel oda mutatott,
hogy eladatásuk kéz alatt bizalmasan intéztetett el, a miről egyébiránt
csakhamar meggyőződtek.

A negyedik napon ugyanis a bazárban megjelent egy Khadimbasi a
szeráljból, egy másik, szintén fényes ruhába öltözött háremi tiszt
társaságában. Ez utóbbi Mehmet Koszref pasának, egyik leghatalmasabb
török főurnak, a ki akkor szeraszkier volt, állott szolgálatában.

Az örmény titkár biztosan volt értesülve az óráról, a mikor az urak
jönni fognak. Oda ment a francziákhoz, azokat figyelmeztette ruhájuk
rendbe hozására; lelkükre kötötte, hogy a hozzájuk intézendő kérdésekre
az urukhoz tanusított eddigi hűséggel és nyiltsággal feleljenek,
ellenkező esetben visszaszállítják őket Trebizondba, vagy elhurczolják
más, messzeeső városba, s akkor maguknak tulajdonítsák, ha sorsuk
rosszra fordul. A francziák igenlőleg intettek fejükkel. Úgy
gondolkoztak, semmi okuk sincs arra, hogy nehézséget gördítsenek
Sztambulban leendő elhelyeztetésük útjába. Csak kiváncsiságuk nőtt e
figyelmeztetésre.

De az örmény nem maradt meg a puszta szónál. A francziák rég
elfelejtették már, hogy nekik pénzük is volt, mely a gaz Szanatoglunál
volt elhelyezve. Karaszor bég azonban nem felejtette el sem ezt, sem a
trebizondi mollah által kiadott bizonyságleveleket. Az örmény elővett
hét darab kis pirosszövetü erszényt, mindegyikbe aranyban beletett
mintegy ezer piasztert s ezenkívül mindegyikbe beletette a mollah
bizonyságlevelét s aztán egy-egy erszényt selyemfonállal mindegyik
francziának nyakába akasztott.

– Ez a pénz, – úgymond, – a tiétek. A hatalmas Karaszor bég e pénzzel
együtt vett meg benneteket s ezzel együtt fog el is adni. Ha egykor majd
szabadok lesztek, a pénz a tiétek lesz.

Mikor a Khadimbasi és a másik háremi tiszt a bazárrekeszbe belépett: az
örmény mélyen meghajtá magát s aztán sietett a rekesz ajtaját gondosan
bezárni. Világosságot a rekesz felülről, a tetőablakon át kapott. Az
örmény élénk taglejtéssel, magas hangon és szapora beszéddel hadarta a
következő szavakat:

– Ime kegyes urak, itt vannak a híres eunukhok! Ilyenek nem találhatók
sem Rumiliben, sem Anatóliában, sem Kairóban, sem Szmyrnában, sem
Arábisztánban, sem a tengeren, sem a szárazföldön, sem a szigeteken, sem
sehol, legföljebb a napnak fényességével ékeskedő Nagyúr háremében. Ime
lássátok és vizsgáljátok meg őket. Sem nem fiatalok, a kiknek elméjük
éretlen; sem nem öregek, a kiknek izmuk tehetetlen. Mindent tudnak, a mi
csak szükséges. Beutaztak tizenkét országot, hűséges szolgák voltak
mindenütt, tudnak írást, olvasást és mindenféle tudományokat; beszélnek
napnyugoti és napkeleti nyelveken; alázatosak, mint a mezőn zöldelő
fűszál, mely meghajlik az előtt, a ki ráteszi a lábát, és engedelmesek,
mint a teve, mely megismeri az ő urának szemmel való intését is. Ime,
kegyes urak, a híres eunukhok!

A Khadimbasi intett kezével s közbeszólt:

– Ne fecsegj görhes örmény, hanem mutasd meg a leveleket.

Az örmény elővett egy erszényt s abból kihúzott egy levelet. Ugyanazt,
melyet Gelencsikben Mussza Nukhár bej adott át Karaszor bégnek. S
hasonló szaporasággal folytatá:

– Ime kegyes urak, itt az igaz levél. E híres eunukhok a muszka czárnak
voltak igen drága szolgái, a ki hűségükért és ügyességükért megengedte
nekik kegyelmesen, hogy eladatván és elbocsáttatván, a leghatalmasabb és
legdicsőségesebb szultán véghetetlen birodalmába átjöhessenek. Ime ezen
levelet aláírta a sztavropoli kormányzó Muszkaországban, túl a tengeren
és túl a Kaukázus hegyeken Medvieszje nevü városban, a mely bizonyosan
nagy és ékes város. E levélben pedig meg van írva, hogy e híres eunukhok
az ő többi társaikkal együtt, kik már a föld alatt nyugosznak, a derék
és tiszteletreméltó cserkesz Mussza Nukhár bejnek eladattak és az ő
szolgáivá tétettek, a ki pedig őket az én derék és kegyes uramnak
Karaszor bégnek adta el szabad, jó szándékból és nagy sajnálkozással. Az
én derék és kegyelmes uram pedig Mussza Nukhár bejnek megszámlálhatatlan
ezer meg ezer piasztereket fizetett, visszaadta volna ezen szolgáknak a
szabadságot, de ezek önkényt, szabad elhatározással és nagy lelki
örömmel arra hajlottak, hogy ők a leghatalmasabb és legdicsőségesebb
szultán szolgálatába beálljanak és arra magukat méltókká tehessék.
Könyörögtek is a kegyes életü és véghetetlen tudományu bölcs Molláhnak
Trebizondban, hogy hallgatná meg eziránt való könyörgésüket s mindazt, a
mit elmondanak, foglalná írásba. A ki is engedve a könyörgésnek,
mindazt, a mit előtte elmondottak, írásba foglalta. Az az írás pedig ott
van mindegyik hű szolgának a nyakában, ama piros erszényben, a mint ezt
ti kegyes urak, a magatok élőszemével megnézhetitek.

A Khadimbasi ujra közbeszólt:

– Mutasd a Molláh irását, aztán ne fecsegj többet, csak ha kérdezlek.

Az örmény gyorsan odaugrott egyik francziához, kibontá a nyakán lógó
erszényt, kirázta annak tartalmát tenyerébe, az aranyat nagy vigyázattal
visszatette az erszénybe s az írást oda vitte a Khadimbasihoz.

– Ime kegyes urak, – mondá, – itt a bölcs Molláh ékes írása. Ilyen írása
van mindegyik szolgának nyakában. Az a pénz, mely mindegyik erszényben
van, azon derék szolgák tulajdona még abból az időből, a mikor ők
szabadok is lehettek volna, de ezen pénznek árát is az én derék és
kegyes uram, Karaszor bég kifizette Mussza Nukhár bejnek, a miért tehát
most már ez a pénz is őt illetné.

A Khadimbasi és a másik háremőr gondosan átnézte a trebizondi Molláh
bizonyítványát és egyáltalán nem ügyelt a fecsegő örmény szavaira. Még
az sem tűnt fel nekik, hogy az örmény oly furcsán határozta meg az
erszényekben levő pénznek tulajdonjogát. A Khadimbasi odament a
francziákhoz s egyiket a másik után tetőtől talpig gondosan végignézte.
A francziák nem szóltak az egész alku és szemle alatt egy szót sem. Lett
volna ugyan az örmény hazudozására elég megjegyzésük, de semmiféle
okoskodás nem változtatott volna sorsukon semmit is. Legalább előnyösen
egyáltalán nem. Eszükbe jutott az is, hogy a bég a Khadimbasit
valószínüleg már jól megfizette, az ellenvetések tehát legföljebb a
Khadimbasit bosszantották volna.

Végre a Khadimbasi hosszas vizsgálat után Henrit ötödmagával külön
állítá s ezt mondá az örménynek:

– Ezt az ötöt viszem magammal, jőjj velem.

Intett az öt francziának s azzal megfordult, hogy kimenjen a
bazárrekeszből. Útközben mondá Mehmet Koszref pasa háremőrének, ki
szintén vitte magával a neki megmaradt két francziát:

– Tizennégyezer és ötszáz piaszternél többet ne adj a tieidért, mert én
tizenötezer piasztert fizettetek ki a szaráffal darabonként.

E néhány szóból megértették a francziák, hogy egyes pasáknak nem szabad
tudva és nyiltan oly drága bevásárlást tenni, mint a nagyúr háremének.

A bazárépület végén, egyik helyiségben ott üldögélt egy gazdag szaráf,
pénzváltó. A Khadimbasi megállt a szaráf előtt s azt mondá neki,
rámutatva az örményre:

– E jámbor cselebinek fizess hetvenötezer piasztert s jőjj pénzedért
holnap a Kizláragaszihoz.

A szaráf nagy alázattal felelt:

– Parancsolj jó Khadimbasi, utolsó paráig mindenemet neki adom, ha
parancsolod.

Itt váltak el a francziák egymástól, hogy öten a szultán háremébe,
ketten pedig Mohamet Koszref pasa háremébe menjenek. Tudták, hogy
egymást alig fogják valaha látni az életben. E gondolat képtelenné tette
őket arra, hogy urai maradjanak a túláradó érzelemnek. Egymás nyakába
borultak s hangos zokogással csókolták meg egymást. Húsz évi bajtársat,
leírhatatlan közös szenvedéseknek hű részesét kellett tán örökre
elhagyniok.

Alig tudtak elválni egymástól. A Khadimbasi meredt szemekkel nézte e
jelenetet. A török meg nem siratja még legkedvesebb halottját sem. A
vallás tiltja azt. A Khadimbasi meg nem foghatta az igazhívőhöz
méltatlan emez érzékenykedést. S mégis ezúttal nem volt durva a
francziákhoz.

– Testvéretek tinéktek – kérdé – ama szolgák?

– Nem testvérünk, hanem bajtársunk gyermekkorunk óta, – mondá Henri. –
Mi hajdan keresztyének voltunk, a Jézus Krisztust imádtuk, tehát jó
Khadimbasi, a mi szívünkön még mindig van egy kis érzékenység.

A Khadimbasi e szavakra gondolkodóba esett. Aztán magához intett egy
hamált.

– Eredj – mondá a hamálnak – a legközelebbi Kulakhoz s hívj ide három
katonát.

A hamál elfutott; a kulak, a katonai őrtanya nem messze volt s a három
katona fegyverrel pár percz múlva a francziák mellett állott. A
Khadimbasi valószínüleg attól tartott, hogy a francziák meg találnak
szökni kellő fedezet nélkül. Pedig ez bizony eszükbe sem jutott.

A bazár tömkelegéből, a Balik-Bazár Kapuszinál kiértek a tengerpartra,
vagyis inkább az Aranyszarv partjára. Még egyszer látták, – fölismerték
az árboczok erdejében Karaszor bég hajóját is, mely egyik eszköze volt
szolgasorsuk végzetességének. A tengerparton állott a szeráljnak egy
zöldes csíkú nagy, fehér kaikja, nyolczevezős csolnakja, nyolcz
kaikdsival és egy kormányossal; a Khadimbasi s utána az öt franczia
beült a csonakba, a katonák vissza mentek s aztán a kaik gyorsan hasítva
a hullámokat, csakhamar kikötött a Jali-Kösk lábainál. Egy óra alig múlt
el s a francziák különböző kapukon, kerteken, udvarokon s termeken
keresztül a háremőrök laktanyájába vezettettek.

Itt a francziákat ujból megvizsgálták és pedig katonailag s orvosilag
is. A vizsgálat eredménye kedvező volt, a mennyiben kedvezőnek mondható,
hogy eunukhnak, háremi szolgálatra alkalmasnak találták őket. Vizsgálat
után egyházi szertartás, imák és fürdők következtek; ruhájukat le
kellett tenniök s többi eunukh társuk háremőri egyenruhájába kellett
öltözniök. Henri és két társa azon Khadimbasi osztályába soroztatott, a
ki őket a bazárban megvette; a másik két franczia pedig másik Khadimbasi
alá s a háremnek egészen más részébe helyeztetett, mert ezeket Henri
többé sohasem látta, velük sohasem találkozott. Vagy hamar elhaltak,
vagy valahogy elemésztették őket, vagy tán a szultán valamely leányának
férjhezadásakor elajándékozta őket. Henrinek hónapok mulva tett minden
szorgalmas kutatása és kérdezősködése eredménytelen maradt. Soha még
csak hírét sem hallotta nekik. Az is lehető volt, hogy tán megszöktek
vagy valahogy megszabadultak. Henri legalább e gondolatban talált némi
vigasztalást. Ő és két társa tíz éven át volt lakója a Szultán
háremének.

A háremi életet itt is csakhamar megismerték és megszokták. Voltaképen
ez sem különbözött egyes apróbb jelenségeiben Karaszor bég háremétől. A
valódi különbség csak a paloták és termek roppant számában és óriási
fényében, a nők és szolgák sokaságában s az udvari hivatalok és
tisztségekkel járó ünnepélyes szertartások örökös gyakorlásában állott.
A hanumoknak, a szultán törvényes nejeinek s az odalikoknak élete és
mulatsága, több változatossággal ugyan, de körülbelül ugyanaz volt, mint
a trebizondi háremben.

Henrinek és társainak legalább egyelőre nem tünt fel a nagy különbség.
Később és lassanként azonban, ha Karaszor bég háremére gondoltak, az
minden tekintetben üresnek, szegénynek és néptelennek tünt fel ama
hasonlíthatatlan fény, pompa és embertömeg mellett, mely a szerálji
háremben otthonos volt.

A francziák a keserü élettapasztalat ösztönéhez itt sem váltak hűtlenné.
Mindenekelőtt gondos figyelemmel szemelték ki azokat az embereket,
kiknek közvetlen hatalma alatt állottak s kiknek egyetlen szavuk vagy
intésük képes lett volna őket megsemmisíteni. Ilyen volt első sorban a
saját Khadimbasijok, kinek mindenben kedvére jártak s kinek a hölgyektől
kapott ajándékaik egy részét mindenkor átadták, de a kinek egyúttal
mindent be is súgtak mind eunukh társaikról, mind a nőkről, hacsak
legtávolabbról is tarthattak attól, hogy különben a hűtlenség gyanuja
érhetné őket.

Eunukh-társaik legnagyobb része tökéletes durva, neveletlen, vad, nubiai
arabokból állott, kik az egymásközt való czivakodásnál, az egymás elleni
árulkodásnál s az ajándékcsikarás kapzsiságánál nemesebb szenvedélyt nem
igen ismertek. Ha a francziák bizalmasan közeledtek hozzájuk: ez nemcsak
bizalmat nem keltett bennük, sőt gyanakodóvá tette őket. Legjobb
modornak bizonyult ellenük: föl se venni őket, szóba sem állani velük,
soha semmiért rájuk nem szorulni s némely apróbb ajándékokat időnként
egész közönynyel vetni nekik. E modor lassankint megjuhászitotta őket
annyira, hogy többé a francziák után nem leselkedtek éjjel-nappal.

A szultánt, II. Mahmudot a francziák sohasem látták. A hárempalota azon
részében, hol ők voltak elhelyezve, a szultán az ő tudtokra hatodfél év
alatt soha meg nem jelent. Az odalikok csevegéseiből annyit tudtak meg,
hogy a szultán már öreg ember, hogy mindig ama palotákban tartózkodik,
melyek az Üdvösség Kapuja mellett a szerálj harmadik udvarában
feküsznek, s hogy ott a háremnek közel fekvő osztályában Adile és Zelma
szultánákkal s ezek udvarhölgyeivel tölti napjait, a többi hanumot pedig
teljesen elhanyagolja.

A szultán ama nejét, kinek udvarában a francziák alkalmaztattak,
Kamerijének nevezték. E nő egykor legelső kedvencze volt a szultánnak,
két gyermeke is született tőle. A francziák azt hitték, hogy e nő nem
mindig volt mohamedán. Beszélt olaszul, görögül és francziául is. Az
odalikok azt suttogták volt, hogy a szultán kegyét hét vagy nyolcz év
előtt örökre elveszítette, mert a janicsároknak állhatatosan pártját
fogta s e miatt mind a Kizláragaszival, mind a fő muftival, mind az
udvar egyéb főtisztjeivel, sőt néhány kedvencz hölgygyel is
összeütközésbe jött. Annyi bizonyos, hogy több év óta a szultán nem jött
közelébe. Lakosztálya a téli háremnek egyik kiszögellő palotájában volt
elhelyezve, melynek tetejéről gyönyörü kilátás nyilt a Jali Köszk és Top
Kapu irányában végig a Boszporuson, föl Galata irányában és Topkhanénak
rettentő háztömegeire s föl egészen Dolma-Bagcséig, melynek uj
palotáját, az uj Bezikhtást már ekkor kezdték építeni.

Valami százhúsz odalik s kilencz bajadér állott Kamerije közvetlen
szolgálatában. Az úrnő maga lehetett már mintegy harmincz éves, de még
mindig kiváló szépség. Az időt és unalmat ő is a szokott háremi
mulatságokkal, lakmározással, piperével, látogatással s látogatások
fogadásával, táncz és zene élvezetével, de gyakori olvasással is űzte
el. Két gyermeke, mindkettő herczeg, már az előző években, tíz évüket
elérve, kivétetett keze alól s ettől kezdve szerette a könyveket is. Kis
kézi könyvtárában olasz és franczia könyvek is voltak, több száz kötetre
menők.

A francziák hamar észre vették, hogy Kamerije nem egészen keleti nő;
hamar észrevették, hogy beszéli a nyugoti nyelveket. Csakhamar élénk
vágy töltötte el őket az úrnőnek valahogy tudtára adni, hogy ők is
nyugotiak, ők is tudnak francziául. De ennek módját nem tudták
eltalálni. Az úrnőt megszólitani eunukhnak nem volt szabad, legalább nem
volt szokásban; a Khadimbasit vagy társaikat kérdezni vagy megkérni
egyáltalán nem merték. Ki tudja, minő féltékenység támadt volna ezekben,
ha észreveszik, hogy a francziák különösen érdeklődnek valami után, a mi
talán az úrnővel valamikép összefügg. Megjegyzendő, hogy az úrnő, noha
az eunukhok, Khadimbasik és Kizláraga ellenőrzésének alá volt vetve, de
ezen kívül lakosztályában és saját személyzete felett királynői
hatalommal rendelkezett és semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy
hatalma messze elér, mert alázatos látogatói közt gyakran voltak a
leghatalmasabb pasák s miniszterek nejei és leányai is.

A francziák vágya nemsokára teljesült. A mód, melyet erre választottak,
alkalmasnak bizonyult. Volt az odalikok közt két fürge, szép lányka,
Beie és Ezma nevü, kiket az úrnő különösen kedvelni látszott.
Leggyakrabban ezek voltak az úrnő társaságában s maguk közt is gyakran
értekeztek egymással. Egy ily értekezésük egyszer a francziák, illetőleg
Henri és egyik társa közelében történt. Henri észrevevén, hogy hangját
az odalikok mindenesetre meghallják, társaival francziául kezdett
hangosan beszélni. Az odalikok csakugyan egyszerre oda néztek, a mint a
hangokat meghallották s Beie azt mondá társnőjének:

– Nini, az uj szolgák olyan nyelven beszélnek, mint a szultánnő,
hallgasd csak, hallgasd csak.

A francziák mintha észre sem vették volna e felkiáltást, tovább
beszélgettek. Beie oda ment hozzájuk:

– Hogy mertek ti, – mondá, – a szultánnő nyelvén beszélni?

A francziákat mosolyra gerjeszté e gyermekes kérdés. Az a két ifju
leányka bizonyosan azt gondolta, hogy az a nyelv csak szultánnők számára
van feltalálva. Henri azt felelte:

– Ezt a nyelvet beszéljük mi kis gyermekkorunk óta és mindaddig fogjuk
beszélni, míg meg nem halunk, vagy a szultánnő ezt meg nem tiltja.

– De megtiltja ám, nekünk is megtiltja, azért mi abból egy szót sem
értünk.

– De álmodni – felelt Henri – mégis csak azon a nyelven álmodunk; aztán
nem tiltja meg minekünk mert nem tudja, hogy miféle nyelven beszélünk.

– Majd megmondom én, mert én is hallottam, Ezma is, hiába tagadnátok.

– Nem is tagadjuk, csak arra kérünk benneteket, ne szóljatok a
szultánának.

E kérelem csak olajat öntött a tűzre. De Henri épen erre számított. A
két odalik súgva-búgva eltávozott és a francziák bizonyosra vehették,
hogy néhány percz mulva már Kamerije értesülve lesz az ő
nyelvismeretükről.

Úgy is lett. A szultána csakhamar hivatá őket a nagyterembe. E terem
méltó lett volna tündérek és tündérnők számára. Padlata márvány, fehér
és rózsaszínü koczkákból összeállítva, falszőnyegeinek arabeszkjei
aranyból és bíborból, a terem négy sarkán négy kis szökőkút művészileg
kifaragott medenczével s a medenczék pereme kirakva drágakövekkel.
Kamerije szultána egy kis szofra – alacsony asztalka – előtt ült drága
szőnyegen; a szofrán serbet, szakiz s egyéb női nyalánkságok. Henri és
társa a szokott ünnepélyes és alázatos modorban megjelent a szultána
előtt s aztán intésére háta mögött helyet foglalt.

– Micsoda nyelven beszéltetek ti Beie és Ezma előtt? – kérdé a
francziákat.

– Mi franczia nyelven beszéltünk, felséges úrnő.

– Hol tanultátok azt a nyelvet? Egyiptomban vagy Tuniszban?

– Mi Francziaországban tanultuk, ez anyanyelvünk, mi francziák voltunk.

Az úrnő figyelmét rendkívül lekötötte e nyilatkozat. Egész
kiváncsisággal kérdezősködött a francziáktól s ezeknek a legapróbb
részletig el kellett mesélniök egész életük sorsát, kalandjaik és
szenvedéseik egész végtelen sorozatát.

A szultána folyton élénk érdeklődéssel hallgatá az elbeszélést.
Különösen Karaszor bég háremének belső viszonyairól néhány kérdést is
intézett a francziákhoz. Végre őket igen értékes ajándékokkal ellátva, e
szavakkal bocsátá el:

– Ezentúl mind a hárman mellettem lesztek s szolgálatomra álltok.

– Fönséges szultána, – mondá Henri, – ennél nagyobb boldogság minket nem
érhet e földön, hanem mikor a szeráljba hozattunk, nekünk kiadatott a
parancs, hogy mi csak a Khadimbasinak és Kizláragaszinak
engedelmeskedünk.

Kamerije úrnő egész büszkeséggel felelt.

– Bizonyosan elfeledték azt a parancsot kiadni, hogy a Khadimbasi és
Kizláragaszi meg nekem engedelmeskedik – majd eszükbe juttatom.

A francziák eltávoztak. De legelső gondjuk mégis az volt, hogy a
Khadimbasit fölkeressék, neki mindent fölfedezzenek s becses ajándékaik
egy részét – mint előtte mondák: az egészet – neki átadják. Egyúttal
dobtak valamiféle ajándékot eunukh társaiknak is. Ki tudja – gondolták –
nem fog-e a szultána nagy kegye miatt nagy féltékenység támadni
valakiben s a nők és szolgák cselszövényének e rettentő nagy
palotájában, melynek benső élete kívül esik a nagyvilág figyelmén s
melyet nem ellenőriz az igazságszolgáltatás semmiféle neme, a kegy nem
változik-e át rájuk nézve halálos bűnné és halálos büntetéssé?

Napok és hetek múltak azonban és a francziák semmi hátrányos változást
nem vettek észre. A Khadimbasi oly bizalmas volt hozzájuk, mint eddig;
eunukhtársaik csak úgy néztek reájuk ezentúl is, mint ennekelőtte; a
szultánt és a Kizláragát ezentúl sem látták soha is. Hanem az odalikok
magatartása világosan mutatta, hogy valaminek mégis történni kellett.
Ezek elhalmozták, körülrajongták a francziákat bizalmukkal,
kedveskedéseikkel; örökké futkostak hozzájuk, örökké a nyakukon csüngtek
s ezerféle kéréssel ostromolták őket éjjel-nappal, óránként és
perczenként. Alig volt az odalikok közt csak egy is, kinek az
icsoglánok, azankoglánok, sőt a bosztandzsik közűl is egy vagy több ifjú
férfinak arcza meg ne tetszett volna. Minden odalik képesnek tartotta a
francziákat arra, hogy őt az ő Alijához vagy Rusztemjéhez közel menni
vagy vele találkozni segítse. S aztán az odalikok folyton változtak.

Az idősebbek helyett folyton fiatalok s a kegyvesztettek helyett, a
kikre tudniillik Kamerije valamiért megneheztelt, újak jöttek. Az újon
jöttek legnagyobb része szomorúan emlékezett vissza valamely szép,
erőteljes ifjúra, a ki már vagy az övé volt, vagy az övé lehetett volna.
Ezek aztán csudálatos, gyakran felette ügyes, gyakran egészen gyermekes
terveket főztek ki agyukban az elhagyott imádónak, vagy imádottnak
értesítésére. S a francziák lettek volna hívatva mind e terveket
végrehajtani. Szegény francziák: egynek sem volt már meg ifjúsága, de ha
mindegyik valami csoda erejénél fogva száz ifjúságot érzett volna
szívében: mind a száz talált volna édes és kimeríthetetlen foglalkozást
az ifjú nők és leánygyermekek ezen bájos társaságában.

A francziák társaságát különben naponként igénybe vette Kamerije úrnő.
Egy alkalommal mutatott nekik egy szép aczélmetszetű arczképet, mely egy
kedves arczú nőt ábrázolt.

– Ismertétek e nőt? – kérdezé.

A francziák jól megnézték a képet s azt felelték: nem ismerték.

– Pedig ez Jozefine arczképe, a ki a ti nagy császártok neje volt s a
kit a császár szintén elhanyagolt egy másik nejének kedvéért.

A francziák jól emlékeztek a névre. Jozefinről egész legenda élt a
hadseregben. Monteau, kit a kalmukok a Volgán megöltek, ismerte is őt
személyesen s beszélt róla az uráli bányákban eleget. Most mindez
eszükbe jutott a francziáknak. S az úrnőnek mindent, a mit tudtak, a
legapróbb részletekig el kellett beszélniök.

Így teltek el a hónapok és az évek. Kamerije állandóan megmaradt saját
palotájában, a nyári hárembe sohasem költözött át, legföljebb
látogatásképen. A francziák folyton vele voltak, a Bairám-ünnepek alatt
ők kísérték, szárazi vagy tengeri kirándulások alkalmával ők mindíg
mellette voltak. Egyszer valahogy megtudták azt is, hogy Kamerije görög
nő volt s eredetileg Mária névre kereszteltetett, de valami nagy családi
szerencsétlenség alkalmával a szerálji hárem szállítóinak valamely
gonosz rokona által orvúl eladatott. Mostani nevét, mely azt jelenti: a
szépség holdvilága, ott nyerte a háremben. A francziáknak is nagy
bizalmuk, majdnem vallásos ragaszkodásuk volt a szép és kegyes szultánnő
iránt s már-már azon édes remény kezdett bennük gyökeret verni, hogy ő
lesz az, ki nekik visszaadja a szabadulást.

A szabadulás reményét a francziák nemcsak a szultána kegyességére
alapították. Vagy legalább, midőn a honvágy erőt vett rajtuk néha,
tervezgetéseik a kegyelem esélyein kívül sok más esélyre is kiterjedtek.
Pár év alatt meggyőződtek arról, hogy ők a bosztandsik és azankoglánok,
sőt a kapidzsik közé is könnyen elkeveredhetnek rövid időre. A szerálj
szolgálatában álló ez egyének száma több ezerre ment s Henri egyáltalán
nem tartotta lehetetlennek ezek közt a városba kijutni s onnan
közönséges öltönyben tovább állani.

Egy másik kedvező alkalom évenként a Bairám-ünnep alkalmával állott elő,
a mikor a hárem hölgyeit utczákra, térekre, csónakmulatságba, vagy
valamely tengerparti köskbe kellett kisérniök s a mikor mind a hölgyek,
mind a háremőrök nagyon sok szabadságot vettek igénybe.

Az agguló szultán birodalmának ügyeivel s az örökös háborukkal lévén
elfoglalva, keveset gondolt a háremmel s azért itt sem oly pontos, sem
oly szigoru nem volt a fegyelem, mint a hagyományok szerint régebben
volt s most is kellett volna lenni. E körülmény szinte ingerelte a
francziákat valamely szabadulási vállalat kitervezésére. Terveik azonban
csakis üres tervek maradtak. Öreg legények voltak már, közel az ötven
éves korhoz. Életük elég kényelmesnek, sorsuk eléggé biztosnak látszott
s okuk egyáltalán nem volt valamely véletlen vagy ügyetlenség által
életüket veszélyeztetni. A felett nem kételkedhettek, a Khadimbasi abból
nem csinált titkot s a háremi anekdóták egész serege világosította őket
fel arról, hogy a legkisebb hűtlenség, a szökésnek bárminő kisérlete
halált s úgy lehet, kínos halált von maga után. S éppen azért mind a
hárman beleegyeztek abba, hogy vagy a teljesen biztos alkalmat lesik ki,
vagy megvárják Kamerije úrnő önkénytes kegyelmét.

Az úrnő egyszer elő is hozta nekik úgy távolról és minden czélzatosság
nélkül a szabadulást. Francziaországról kérdezősködött s midőn a
francziák különös hévvel és érdekeltséggel beszéltek gyermek és
ifjúkorukról, azt kérdezé tőlük:

– Szeretnétek-e most látni Francziaországot?

– Fenséges szultána, mi most is szeretnénk haza menni, – mondá Henri.

– Haza menni? Hiszen nem vagytok ti most már francziák, hanem az én
szolgáim.

– Mióta a fenséges úrnő szolgálatában állunk, – mondá Henri, – azóta nem
jutott eszünkbe haza kivánkozni, de fenséged kérdésére igazán kellett
felelnünk.

Az úrnő erre nem felelt s az e tárgy feletti beszélgetés abban maradt.

Később egy uj odalikkal ismerkedtek meg, kinek Dzsemile volt a neve s ki
Egyiptomból, Kairóból került a nagyúr háremébe. E lányka az úrnők
mulattatásának sokféle nemét ismerte; fiatal, csinos és igen virgoncz nő
volt, a ki gyermekkorában Kairóban egy franczia háznál, franczia nők
körében töltvén néhány évet, franczia nyelven is meglehetősen tudott
beszélni.

Ez egyszer a francziák előtt a nélkül, hogy ezek eredetéről tudott volna
valamit, elbeszélte, hogy Kairóban egyszer egy franczia nőt bevittek
Mehmed Ali háremébe, ezt azonban megtudván egy franczia nagyúr, ki a
francziák szultánjának – miként ő a királyt nevezte – titkos megbizottja
volt Kairóban, azt izente Mehmed Alinak, hogyha a franczia nőt el nem
ereszti és ki nem adja: százezer katonával fogja őt megtámadni, városát
elpusztítani s minden kincsét és háremét elrabolni. Erre Mehmed Ali a
gyaurtól megijedt, Sztambulba küldött segítségért, de itt nem adtak
neki, mit tehetett tehát egyebet, kiadta a franczia nőt, hanem
boszujában annak fele haját lenyiratta, szemöldökéről minden festéket
lemosatott s kusakját – övét – nem engedte a derekára tenni, hanem a
nyakába akasztotta. Mi volt, mi nem volt igaz az odaliknak eme
meséjében, mely úgy a gyaurok gyülöletét, mint a háremből való
szabadulás szégyenteljes voltát czélzatosan látszott hirdetni: a
francziák figyelmét mégis fölgerjesztette a mese. Ők azt fölötte
természetesnek tartották, hogy a hatalmas Francziaország követének
felszólítására az egyiptomi pasának engedelmeskedni kellett. Igen, de ők
is francziák, ők is szolgaságban vannak, ha ők a franczia követhez
fordulnának: ők is bizonyára rögtön elnyernék a szabadságot. Meg nem
foghatták, hogy ez nekik eddig nem jutott eszükbe, holott oroszországi
bujdosásuk közben hányszor küldhettek volna levelet valamelyik franczia
követnek. E töprengésüket el is mondták a legközelebbi kedvező
alkalommal a szultánnő, Kamerije előtt.

– Ha nekünk, – úgymond Henri, – akkor annyi eszünk lett volna, mint
most, mily könnyen megszabadúlhattunk volna csak egy levél által, melyet
a franczia követhez kellett intéznünk.

– Az a levél lett volna árulótok s az a levél szerezte volna meg nektek
a halált, valamint most is biztosan megszerezné, ha megkisértenétek, –
mondá Kamerije.

A francziák egymásra néztek. Összevillant szemük azt jelenté, hogy az
úrnőnek alighanem igaza van. Hiába, ők még mindig igen hiszékenyek.

– Azonban ne törjétek a fejeteket, – folytatá a szultána. – Egyszer, ha
el nem felejtem, én alkalmat nyujtok, hogy biztosan haza mehessetek, ha
éppen akarjátok.

– Masallah! – Fenséges szultána, a mint az isten akarja, de mi óhajtjuk.

A biztos menekülés, a veszély és üldöztetés nélküli szabadság édes
ábrándja tölté el a francziák szívét. A honvágy most feszité keblüket
erősen, – most legelőször, ama hatodfél év óta, mióta a szultán háremébe
bejutottak. Kamerije nemes szívéről már nem egy jelenség után teljesen
meg voltak győződve s bár nehezen, de mégis az öröm bizonyos jelével
várták az időt, a mikor a Kamerije által megigért alkalom be fog állani.

E beszélgetés az 1839-ik év junius havának valamely napján történt. De a
várt alkalom helyett váratlan és borzasztó szerencsétlenség következett
be.



A TÖRÖK SZULTÁN MEGHAL.

(Ujabb aggodalmak. – A jó szultána megbukik. – Gülnár szultána. – A
három franczia együtt marad most is. – Kirándulás Kis-Ázsiába – A
francziák megszöknek.)

A hónapnak utolsó napján a Kizláraga kegyetlen parancsot adott ki a
hárem őrizetére. Minden termet, minden folyosót, minden erkélyt, a
hárempalotának a kertre nyuló minden kijáratát kettős eunukh
legénységgel szigoruan kellett őrizni. A Khadimbasik mindegyike
elmozdíttatott saját háremosztályának vezényletétől s mindegyik osztály
más-más Khadimbasit kapott. Kamerije osztályába s a francziák és társaik
élére egy czifra, fényes öltönyü, kifúrt fülü vén ethiópiai eunukh
állíttatott, ölnyi magas termettel, nagy poczakkal, fekete szerecsen
arczczal. Valóságos vadállat, kivel a francziák alig mertek, de alig is
tudtak beszélni, mert nyelvét igen kevéssé értették meg. A nappalnak és
éjszakának minden órájában kivont, élesre köszörült karddal s övében
töltött pisztolyokkal járt sorba – körülnézni és fülelni minden ajtónál,
ablaknál, a termeknek és folyosóknak minden szögletében.

A francziák csakhamar megtudták a rettenetes változásnak okát. A
szultán, II. Mahmud, nagy betegségbe esett. Halálát várták. Az
odalikoknak minden táncz, zene, mulatság szorosan el volt tiltva.
Kamerije úrnő folyton térdepelt és imádkozott s örökké morzsolta
teszpijét. Alig vett magához valami ételt és italt, nem foglalkozott
piperével sem; ültében, imádkozó helyzetében szunnyadott valami keveset,
körülötte a termekben kellett lenni az odalikoknak is, kik éjszakára
szintén nem fekhettek le szokott módon s úrnőjükkel együtt enteriben és
kusakkal, felső női kabátban és felkötött övvel kellett virrasztaniok. A
bajadérokat egy sötét kamrába zárták be, kik hajukat tépve és jajgatva
mentek ki a háremből. A sötét kamra ama palotában volt, mely a szultán
legbelső palotáját a hárempalotától elválasztja s mely Eszki-Mabein
szeráljnak neveztetik.

Szerencsére vagy szerencsétlenségre ez az állapot csak két napig
tartott. A következő napon az esti órákban Mahmud szultán meghalt s
nyomban rá a háremben kikiáltatott, hogy a padisah behunyta szemeit, az
Imám ül Müzlemin próféta szine elé hivatott, az Alem penah elszenderült,
a Zilullah Alláhnak fényességében gyönyörködik immár s a Hunkiár az ő
világverő karjait összetette. Ennek megtörténtével a hárempalotának
ajtai és kapui bezárattak és beszegeztettek s az eunukhok a
szultánákkal, hanumokkal, odalikokkal s mindenféle nő és férfi cseléddel
együtt siralomházi foglyokká tétettek, várván, hogy az uj szultán
valamennyit kivégeztesse, vagy valamely távoli palotában elzárassa, vagy
ha az ő végtelen kegyelmének úgy tetszenék, őket kegyeibe fogadja.

Szomoru napok következtek most a francziákra. Nemcsak rájuk, hanem az
egész háremre vagy legalább Kamerije szultána udvarára. A francziáknak
most volt alkalmuk egy pillanatra betekinteni a háremi cselszövények
rémes titkaiba. Kamerije úrnő a halál bekövetkezte után rendkivüli
tevékenységét fejtett ki. A vad éthióp Khadimbasit s valószinüleg
másokat is megvesztegetve, folyton érintkezett a külvilággal s a diván
tagjaival. Uj szultánná Abdul Medsid, a fiatal 15–16 éves herczeg
kiáltatott ki még a hajnali órákban a halál napján. Kamerije, mint erről
a francziák részint akkor, részint később értesültek, arra törekedett,
hogy gyülöletének tárgya, Husszein pasa, ki a janicsárokat kiirtá,
kivégeztessék, vagy legalább hatalomra ne juthasson s Sztambulba vissza
ne hivassák s az agg Koszrev pasa mellőzésével Akhmed Feazi pasa
tétessék nagyvezérré. Így remélte ő, hogy a háremben meg fog maradni s a
Valide ellenében is, ki neki halálos ellensége volt, némi hatalmat és
befolyást fog gyakorolni jövőre ép úgy, mint eddig s mint ifjú korában.

Czélját azonban nem érte el, sőt minden épen ellenére történt. A Valide
szultána Khoszrevvel, Halil pasával és Husszeinnal egyetértve egy éjjeli
dívánülésben uralmat vettek az új szultánon s a szultán Abdul Medsid
Khoszrevet nagyvezérré, Halil pasát a hadsereg főparancsnokává nevezte
ki, Husszein pasát pedig Sztambulba hívta vissza s nagy jutalmakkal és
kitüntetésekkel halmozta el. Kamerije, midőn ezekről értesült, földre
veté magát, s haját és ruháját tépve sírt és zokogott.

Szegény francziáknak majd a szívök szakadt meg, midőn az úrnőt, kit úgy
tiszteltek és imádtak s kit oly nagynak és hatalmasnak ismertek, ily
nagy szerencsétlenségben s ily leírhatatlan gyötrelmet szenvedve kellett
látniok. Önsorsuk, saját szabadságuk reményének eltünte eszükbe sem
jutott. Szívük csak a kegyes úrnőért vérzett, kit még csak nem is
vigasztalhatának. Mind e gyásznak azért kellett bekövetkezni, mert
Kamerije szövetségese Akhmed Feazi, az akkori Kapudán pasa hajóhadával
az egyiptomi vizeken volt s kellő időben Sztambul alá nem
vitorlázhatott.

Minderről azonban Kamerije úrnő nem beszélgetett, legalább a
francziáknak semmit nem mondott. Folyton imádkozott, ájtatoskodott s
kedvencz rabnőit törekedett magához édesgetni. A Valide boszús volt rá s
a háremi suttogó hírek szerint Kamerije szultánát szomorú végzet
fenyegette: vagy a halál, vagy az eladatás. Legjobb esetben valami távol
palotában vagy köskben való elzáratás, mely egyenlő volt az örökös
száműzetéssel. Ez esetben néhány odalikot, kik nem kellettek a
Kizláragaszinak vagy a szultánnak és a kik önkényt vállalkoztak az úrnő
sorsára, kiválaszthatott magának. Kamerije három főkedvenczét, Beiét,
Ezmát, Dsemilét s még hármat törekedett megszerezni – de nem nagy
sikerrel. Míg sorsa eldöntve nem volt: addig a hálátlan leánykák nem
igen hajtottak szavára.

A francziák értesültek arról, hogy a száműzött és elzárt szultánákat
szintén eunukhok őrzik s ők óhajtottak volna Kamerijével együtt távozni
a szeráljból, de ez óhajtásuk kijelentése egyenes botorság lett volna.
Hasonló esetekben az eunukh büntetésnek tartja a száműzött nőkkel való
eltávozást s az ellenkező szándék nyilvánítása titkos összejátszás
gyanúját s a gyanú a halált vonhatta volna maga után. Némán és sóvár
lélekkel várták tehát azt, a mi történni fog. Csak azért könyörögtek a
gondviseléshez, hogy őket ne szakaszszák el egymástól, hanem vagy együtt
hagyják a háremben, vagy együtt küldjék el Kamerije úrnővel.

Julius tizedikén az úrnőnek tudtára adták, hogy a régi Beziktásba fog
elvitetni és elzáratni. Tehát az ifjú szultán az ő gyermeki kedélyével
mégis ellenállt a Valide akaratának s elhárítá az úrnő fejéről mind a
halált, mind az eladás gyalázatát. Az odalikok mindjárt jobban
hízelegtek megint az úrnőnek, de a három kedvencz közűl mégis csak
egyedűl Ezma vállalkozott az úrnő követésére. Dsemilét a Khadimbasi
tiltotta le, Beie pedig határozottan megtagadta.

A következő nap reggelén a francziák Kamerije úrnőt már nem találták a
háremben. Éjjel az úrnőt elvitték s többé nem is látták őt soha és hírét
sem hallották. Hogy az elszállítás tudtuk nélkül történt meg: ez
világosan bizonyítá, hogy Kamerije úrnővel más eunukhok küldettek el. Ők
a szeráljban maradtak, de legalább egyik vágyuk, hogy egymástól el ne
szakíttassanak, mégis teljesült. Valószínüleg azért, mert ajándékaikból
mind a régi, mind az új Khadimbasi jobbnak látta őket valamennyiüket a
háremben tartani.

Új és bizonytalan sors állt megint a francziák előtt. Különös úrnőjük,
kinek háremosztályába beosztattak volna, sokáig nem volt. Az elhunyt
szultán háremhölgyei közűl nagyon sokat elszállítottak a szeráljból s az
odalikok nagy részét is a szultán elajándékozta kedvencz pasáinak. De
ajándékozott el eunukhokat is, kiknek helyét azonban újak foglalták el.

Furcsa dolgot beszéltek titkon suttogva eunukhok és odalikok. Beszélték,
hogy a szeráljt a katonaság megfogja támadni; hogy a janicsárok, kiket
az elhunyt szultán kiirtani rendelt, összesereglenek Európából,
Ázsiából, Afrikából s a földnek minden részéből, folyamok és tengerek
mellől, a hova elszéledtek s mikor majd százezeren lesznek, akkor majd
megtámadják a szeráljt s halálra keresik ellenségeiket, kik az elhalt
szultánt ellenük felbujtották. Suttogták, hogy ugy fognak cselekedni,
mint hajdan, mikor Mahmud szultán trónra lépett s mikor a janicsárok
megtámadták a szeráljt s leöltek kétszáz kapidzsit, ezer icsoglánt,
hatszáz bosztandsit, minden azankoglánt, minden eunukhot, minden
szakácsot, szolgát, pipatisztogatót s magát a szultánt is csak a próféta
zászlója, a Szandzsák Serif mentette meg, melynek árnyékába a vérittas
ádáz janicsárok nem mertek belépni. Szerencsére mind e borzasztó
jövendölésből semmi sem teljesedett be.

Egy másik suttogó hírnek, úgy látszik, több alapja volt. A szultánról
azt beszélték, hogy az gyenge termetü fiatal gyermek, ki a nőknek még
csak illatát ismeri, miként a rózsa illatát; ki mindig a nők közt lakik
ugyan, de azokkal csak szép regéket meséltet magának az arab és perzsa
regékből; kinek még különösen kiválasztott neje nincs is, ki nem is
hallgat sem a nagyvezír, sem a Kizláraga szavára, hanem a Valide
szultána szavára, kinek hatalma határtalan. Beszélték, hogy a
bosztandsik társaságában rózsákat ültetget s a rózsáknak mindenféle
mesés nőneveket ád s hogy a rózsák és a hárem egyes hölgyei közt
hasonlatot törekszik fölfedezni s ha törekvése sikerült: akkor a nőt is
a rózsa nevéről nevezi. Az igaz, hogy egyik kedvencz hölgyének Malkhatun
nevet adott, mely azt teszi: Asszonyok kincse.

Az év vége felé s kivált az 1840-ik évben a szultán igen sok időt
töltött a háremben, a mikor a francziák Gülnár úrnő osztályába voltak
beosztva, ki fiatal és rendkívül szép cserkesz nő volt.

Gülnár szultána különös szerencsének volt kegyencze, noha azt egyáltalán
nem érdemelte meg. Szülői a Kaukázusnak Kutaisz nevü tartományából
költöztek ki az oroszok elől s hét-nyolcz éven keresztül mindig
bujdostak dél felé és nyugat felé, míg végre Nalikhánban Angora
tartományában, Izmidhez három napi járó földre megtelepedtek. Gülnár, a
kis lányka, voltaképen folytonos bujdosás közt nőtt fel s tizennégy éves
korában oly kifejlett szépségnek tartatott, hogy híre eljutott a
Márványtengerig.

Apja a vén cserkesz meglehetős szegénységben volt már. Pár lován, egy
kis falka juhán, drága fegyverein s szépséges leányán kivül alig volt
valamije s a mindennapi életért s leányának drága ruháiért kis vagyonát
is folyton adogatni kellett. Előre ki lehetett az időt számítani, a
mikor vagy fegyvereit, vagy leányát kell áruba bocsátania. E fölött
ugyan a vén cserkesz nem esett gondolkozóba, mert bár egy fia az oroszok
elleni csatában elesett, két fia meg már a szultán szolgálatában volt,
fegyvereit pedig ő, az ő erőtlen agg kezeivel többé nem igen
forgathatta: mind a mellett egy perczig sem habozott inkább lányától,
mint fegyvereitől válni meg. De azért abraktalan sovány lovaival s
ragyogó szép leányával folyton zsémbeskedett.

Egyszer, midőn az elkényeztetett lány az öreget valami ékszerért
hajszolta, ekként tört ki az öreg cserkesz:

– Ha valamely hatalmas pasa elvisz feleségül, vagy valamely örmény ád
érted ötvenezer piasztert, akkor veszek neked ékszert.

– Engem pedig sem hatalmas pasa el nem visz feleségül, sem piszkos
örmény meg nem vesz ötvenezer piaszterért, mert én szultána leszek.

– Bolond vagy Gülnár, mint a kinek megháborodott az elméje, szólt az
öreg cserkesz; ma pedig szedd össze minden ékességedet, mert holnap már
megyünk Sztambulba, viszlek a vásárra s annak adlak el, a ki több pénzt
fizet érted.

– Jól van, elmegyek veled Sztambulba, elmegyek a vásárra is, de előbb
engem elvezetsz a Kizláragához, ha pedig ezt meg nem igéred: hajamat
összetépem, arczomat véresre körmölöm s akkor aztán elvihetsz a vásárra.

Az öreg cserkesz megigérte a bolond kivánság teljesítését, noha előre
látta, hogy lányával együtt úgy korbácsoltatja ki őt a Kizláraga. Az
öreg cserkesz szentül azt hitte, hogy a szultán számára bizonyosan nem a
földön termett, közönséges anyaszülte lányokat szerzik meg feleségül.

Épen a Ramazán első harmadán értek Sztambulba s két napi várakozás után
bejutottak a Kizláraga szine elé. Míg az öreg cserkesz a nagy
elfogultság miatt alig tudott pár szót szólani: addig a vakmerő lány
leölté a feredsét, a felső köpenyt s levette fátyolát, a jasmakot
arczáról s bátran odaállott a bámuló Kizláraga elé.

A Kizláraga szemét, száját eltátotta a leánynak csodálatos szépsége
felett, alku nélkül kifizettetett a cserkesznek ötvenezer piasztert s
rögtön elfogadta s felpiperéztette a szerencsés lányt.

– Apám, – mondá a leány a vén cserkesznek, – te csak menj vissza
Nalikhánba, majd én tudatom veled sorsomat.

A vén cserkesz elment haza. Gülnár a Valide szultánának bemutattatott,
egész testében tetőtől talpig jól szemügyre vétetett s aztán aranyos és
gyémántos ruhába öltöztetve a Mindenhatóság Éjszakáján az ifjú
szultánnak átadatott. Így lett Gülnár a Leilat el Kadr szűze s így lett
az ő szerencséje megállapítva. Igy hallották ezt a francziák az odalikok
fecsegései után, mikor Gülnár szultána szolgálatába osztattak be.

E szultána azonban meg nem becsülte, sőt fel sem vette a francziákat.
Öregek, soványak és rútak voltak ezek ő előtte. A váratlan és
megmérhetetlen szerencse még vakmerőbbé, sőt kicsapongóvá tette
csakhamar az ifjú szultánát. Alig volt tizenhat éves, már valóságos
tobzódást vitt véghez odalikjaival s egy csomó fiatal nubiai eunukhkal,
kiknek a mulatság közben mindenféle dísztelen mozdulatokat és
ugrándozásokat parancsolt, még pedig akként, hogy mind eunukhjait mind
pedig odalikjait pongyolára vetkőztette. Ajándékokkal ugyan nem
fukarkodott s az ajándékot nem vonta meg a francziáktól sem, de a
francziáknak az ajándékban sem hasznuk nem volt, sem gyönyörüségük.
Gülnár mellől szerettek volna szabadulni, mert elgondolták, hogy a
kicsapongásnak előbb-utóbb rossz vége lehet s hogy azért végre is az
eunukhok lakolnak; de a szabadulás lehetetlen volt. A Kizláraga csak
azért is ott tartotta őket, mert csak ők voltak egyedül, kik a nagy
kegyben álló szultána bolondos mulatságaiban részt nem vettek.

A mint erről a francziák sok jelenségből lassanként meggyőződtek:
gyakrabban merült fel előttük a menekülés gondolata. A mívelt, szelid és
kegyes Kamerije szultána mellől talán sohasem kivánkoztak volna komolyan
eltávozni, de Gülnár szultána az ő szemük előtt valóságos ellentéte volt
Kamerijének. Gülnár sohase szólt hozzájuk bizalmasan. Semmi kétségük sem
lehetett az iránt, hogy Gülnár sohasem fogja kieszközölni az ő
szabadságukat, sőt ilyesmi soha még csak eszébe se fog jutni. Másik
szultána háremosztályába átmenni nem volt lehetséges. Itt maradni
testük-lelkük megúnta már Ujra megfontolták a menekülés minden lehető
esélyét. Most már a koczkáztatás sem látszott előttük oly
visszariasztónak, mint három-négy év előtt. Megállapodtak abban, hogy a
legelső kedvező alkalmat felhasználják a menekülésre.

Az alkalom nem késett soká.

Az 1842-ik évi Bairám-ünnep alkalmával Gülnár szultána rendkívüli
mulatságot rendezett udvara és odalikjai számára. Töméntelen új és drága
ruhával halmozta el kegyenczeit s furcsa színű és szabású nevetséges
öltönyökkel ajándékozta meg azokat, kik nem voltak kegyenczei. A nappali
mulatságok, kirándulások, körmenetek és dsámi-látogatásokban a francziák
mindenütt együtt jártak Gülnár szultána udvarával. Este a szultán egy
pillanatra valószínüleg látogatást tett a szultánánál, mert rövid időre
a szultána visszavonult. Aztán előjövén, termei tündérileg
kivilágíttattak. Ezer meg ezer viaszgyertya égett a falakon meg a
csillárokban. Előjöttek a bajadérek mindenféle zeneszerrel; előjött egy
csomó apró gyermek, kik mindenféle bajazzó mutatványokat adtak elő. A
szultána szebb volt és gazdagabban öltözve, mint bármikor s az odalikok
is ragyogtak az új és fényes öltönyökben. Egész éjjel szólt a zene és a
táncz, melyben a sok étel és ital és bódítószerek után maguk az odalikok
is résztvettek. Az eunukhok egész éjjel nem hunyhatták le szemeiket.

Midőn reggel lett, a szultánának furcsa ötlet fogamzott meg agyában.
Volt egy ismerőse, barátnéja, Musztafa pasának neje, ki azonban
Kis-Ázsiában Üszküdár mellett a Haider pasa nevű öbölnél férje köskjében
lakott s valamely ok miatt a tegnapi Bairám-ünnepre nem jött át
Sztambulba. Gülnár szultána minden jó szokás ellenére most a reggeli
órákban e barátnéját akarta meglátogatni és felverni, még pedig úgy,
hogy egész udvarát viszi magával. Ez utóbbi tervről ugyan a Kizláraga
lebeszélte őt, azonban látogatási szándékánál állhatatosan megmaradt.

Volt az elhalt szultán hadihajói közt egy igen szép, nagy hadihajó,
melynek neve Nuszretieh volt. E név azt teszi: Győzelmes. E hajót
meglátta egykor Gülnár s ideges makacssággal sürgette, hogy neki
kirándulásokra ilyen alakú hajót építsenek. Sürgetéseinek ellent nem
állhatva, végre építettek egy kis hajót teljesen ugyanazon színre és
alakra s ugyanazon névvel, s a szultánának, miután az eredetit szeme
elől elvezényelték s többé nem láthatta azt, fejébe verték, hogy a
melyet látott és kivánt: ez a kis Nuszretieh hajó az, az ő kisded
lőréseivel és játéknak való ágyuival. E hajónak adatott ki a parancs a
háremből, hogy rögtön legyen készen a szultánát Haider pasa Iszkeleszibe
átszállítani.

A hajó egy óra alatt készen állott, két szerálji kaik utána köttetett s
Gülnár szultána hét vagy nyolcz odalikkal s ugyanannyi eunukhkal, kik
közt a három franczia is jelen volt, a hajóra szállott.

A hajó felette lassan vitorlázott ki a tenger felé, úgy, hogy lehetett
már délelőtti tíz óra, mikor az öböl előtt horgonyt vetett. Itt Gülnár
úrnő az egyik kaikba szállt s magával vitte odalikjait, úgy, hogy a
másik kaikra, melyre véletlenül csak egyetlen idegen eunukhkal mind a
francziák küldettek, csak két odalik maradt, egy Refije és egy Fatima
nevű. A kaik egész személyzete három erőteljes kaikdsiből állott. A
francziák ama szürke színű felső öltönyben voltak, melyet Gülnár a
hajóra szálláskor parancsolt felölteni s melyet a tegnapi ünnepen kaptak
tőle tréfás, vagy gúnyos ajándokul.

A szultána kaikja előre ment s a meglehetős sűrű őszi ködben elveszett
szem elől, úgy, hogy a második kaik emberei azt sem láthatták, hol
kötött ki a szultána. Végre ők is partot értek, de a szultána kaikjának
semmi nyomát sem találták. A kaikdsik a part mellett fel és aláfelé
hajtották a csónakot majd egy óráig a nélkül, hogy a másikat megtalálták
volna. Végre az Ajriktsesmesszi nevű folyónak torkolatára rábukkantak s
itt kikötöttek.

Az eunukok most nagy tanácskozásba merültek: mit tegyenek. A hajóhoz
Nuszretiehhez addig visszamenni, míg a köd fel nem szakad, nem lehetett,
de ezt nem is akarták, mert nem ez volt a parancsolat. A szultánát s
Musztafa pasa köskjét meg nem találják, tehát mit csináljanak? Egyelőre
legjobb lesz várakozni, miután egyebet úgy sem tehetnek. Ez volt
megállapodásuk.

– Mit gondolsz Fatima odalik – kérdé Henri, – a fenséges Gülnára
szultána meddig marad Musztafa pasa háremében?

– Ki tudná azt, – felelt az odalik, – talán estélig is, én addig
aluszom.

S csakugyan mindkét odalik éjjel egy cseppet sem aludva, csakhamar mély
álomba látszott merülni.

Henri egyet gondolt. Az idegen eunukhot a kaikon hagyta s neki a
vigyázatot lelkére köté, két franczia társát maga mellé vette s kilépett
a szárazra, hogy a kösköt megkeresse. Sem a kaikon maradt eunukh, sem a
kaikidsik nem láttak ebben semmi rendkívülit, sőt mind igen
természetesnek találták ez elhatározást.

A francziák most szárazon voltak. Csakhamar meglehetős járt és széles
útra akadtak, mely dél felé vezetett. Kérdésükre megtudták, hogy dél
felé nem messze van Kadikői, alig egy kilométernyire. Megtudták azt is,
hogy Musztafa köskje az Ajrlik folyó jobbpartján fekszik, tehát ők azt
épen ellenkező irányban keresték.

Ekkor Henri körül nézett, senkit nem látott, megállt és társaihoz
fordult:

– Bajtársak, – mondá – ha akarjuk, e pillanatban szabadok vagyunk.

Társai megrezzentek. A mámor és álmatlanság miatt a menekülési ötlet
eddig eszükbe sem jutott. Mint a villám, úgy érte őket Henri szava.

– Mit tegyünk? – szólt egyik. – Mondd meg Henri, mit tegyünk.

– Ha akarjátok, menekülhetünk. Egyenruhánkat eltakarja a furcsa új
öltözet, bambusz botunkat eldobjuk, kardunkat és pisztolyunkat eladjuk,
pénzünk, ékszerünk van egy kevés, mielőtt szökésünket észre veszik, mi
egy napot és egy éjszakát nyerünk, Gülnár szultána nem szeretett
bennünket, tán nem is rendeli meg, hogy üldözzenek. Ez a helyzet:
határozzatok.

– Meneküljünk! Egyszerre mondá ki e szót Henrinek mindkét társa.

E pillanattól kezdve szökevények voltak. A háremet és annak
fényességeit, a kicsapongó tündérszép szultánát s a gyönyörü odalikoknak
bájos seregét sohase látták többé.



A BUJDOSÁS VÉGE.

(A Dardanellák partjain Ázsiában és Európában. – A bujdosók a
keresztyének közt is szerencsétlenek. – A magyar biróság megmenti az
utolsó francziát.)

A borongós, ködös őszi napot felhasználták a minél gyorsabb menekülésre.
A hárem illatos levegője után jól esett nekik a nedves, őszi lég nyers
tisztasága. És jól esett a szabadság, mint a vadnak, mely elhagyhatá
ketreczét. A tobzódás egész éjjelén nem aludtak semmit s izmaikat még
sem érezték fáradtnak. Gyorsan lépkedtek az izmidi úton, melynek
magaslatairól elő-elő bukkant a tengernek kéklő tüköre. Kadikőiben csak
addig állapodtak meg, míg néhány darab süteményt vettek. Ez volt az
egész napi élelmük. Estére Bujukliba, egy kisded városkába értek. Inuk
itt már ernyedni kezdett. Itt meg kellett hálniok. A hánt elkerülték,
oda be nem mentek, hanem a helyett egy jólelkü öreg muzulmánnál kértek
éjjeli tanyát és vendégszeretetet. A muzulmán azt sem kérdezte: kik, –
azt sem kérdezte: mi járatban vannak. Vöröshagymával, olajbogyóval s
vajban sült hideg hallal megvendégelte őket s nagy szivességgel adott
éjjeli tanyát. A háremi nyalánkságok után jól esett a francziáknak a
kezdetleges, jó ízű parasztétek. Mély álom és teljes nyugalom után korán
hajnalban fölkeltek, a reggeli imát és mosdásokat gazdájuk kedvéért
elvégezték s gyorsan útnak indultak.

E napon minden különös esemény nélkül Jarinjáig értek. Itt ép úgy
szállásolták el magukat, mint Bujukliban. Különös ötletük volt a
nyilvános vendéglők helyett szegény muzulmánoknál venni igénybe a
szívesen felajánlott vendégszeretetet. Jarinjai házigazdájuk sajátságos
észrevételt tett, midőn tőle reggel elbúcsuztak. Ez sem kérdezősködött
sem nevük, sem utazásuk czélja felől, hanem mikor Henri kora reggel
búcsuzás után azt mondá:

– Mi rokonok vagyunk, messzeföldről jövünk, nagy kárunk esett, de nyomán
vagyunk a kártevőnek s azt keressük, – e szavakra a jó muzulmán egész
komolyan azt felelte:

– Jól van, jól, nem kérdezlek benneteket, tehát nem szükséges, hogy
nekem olyan dolgot mondjatok, ami nem igaz. Jól látom én, hogy ti
jövevények vagytok s jól tudom én, hogy ti a nagyúr háreméből jöttök és
halálra kerestek valakit, a ki onnan elszökött. De ez nem az én gondom,
hanem a tiétek és a szökevényé. Allah vezéreljen benneteket.

A francziák csak néztek egymásra és a muzulmánra. Mi jutott ennek
eszébe? A muzulmán bizonyosan észrevette belső ruhájukat és fegyverüket,
bizonyosan ismeri a háremi eunukhok egyenruháját s bizonyosan erre
alapítja sajátságos föltevését. Lehet, hogy tegnapi házigazdájuk is így
gondolkozott. Lehet, hogy ez az oka a különösen szíves és előzékeny
vendégszeretetnek. Bármiként legyen, a vén török észrevétele biztos
útlevél nek látszott számukra. Szükség esetén csakugyan segithetnek
magukon azzal a mesével, hogy ők titkon egy háremi szökevényt keresnek.

Szinte megörültek a francziák e fölfedezésnek. Nyugodtabb lélekkel
folytatták útjokat. Önbizalom támadt bennük, noha kellő óvatossággal
elhatározták, hogy e meséhez csak szükség esetén folyamodnak.

Izmidben egy pillanatig sem állapodtak meg, hanem tovább folytatták
útjokat a tengeröböl mentében. Esős, hűvös napok és éjszakák jöttek, de
ők csak siettek előre.

Nyolcz vagy tíz nap mulva a szökés után Lampszakiba értek a Dardanellák
partján, ott a hol a tengerszoros csaknem legkeskenyebb.

Itt hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy a szoroson át Európába
eveznek. Sokáig tanakodtak, ne menjenek-e Szmirnába, vagy a szent
földre, a hol tán európai s tán franczia hajót is találhattak volna, de
mégsem volt bátorságuk, hónapokon át nagy hidegben és vékony ruhában
utazgatni Kisázsiában és a törökök közt. Azt hitték, Európában könnyebb
lesz sorsuk a keresztyének között. Pedig ebben alighanem megcsalódtak.

Lampszakiból egy török halász csónakján jöttek át az európai partra egy
Galatasz nevü kis falucskába, melyben törökök és görögök vegyesen
laktak. Itt már nem egy jelenségből azt vették észre, hogy ama szíves
vendégszeretetre, melyben oly bőven volt részük az ázsiai törökök közt,
többé nem számíthatnak. Elhatározták szerény pénzkészletüknek, mely alig
rugott nyolczszáz piaszterre, szaporítását s e czélból jatagánjaikat
akarták eladni Gallipoliban. Kisérletük azonban csaknem veszedelmükre
vált. Mind a görög, mind a török kereskedő, kinél eladásra jelentkeztek,
visszautasította az üzletbe bocsátkozást. A török azt mondá, hogy inkább
ő fizet, csak azt a kardot meg ne kelljen vennie; a görög pedig
egyenesen kimondá:

– Ti istentelenek, bizonyosan úgy loptátok ezt a fegyvert!

A francziák egészen megrémülve siettek a fegyvert köpenyük alá rejteni,
de egyúttal Gallipolit is minél előbb elhagyni. Itt jól ismerték a
háremi fegyvereket.

Daczára a kegyetlenül hideg télnek, folytatták a menekülést, mindenütt a
tengerparton. Vendégszeretet hiányában gyakran a rossz, szellős, piszkos
hánokban, fogadókban kellett szállást venniök. Az 1843-ik január közepe
táján mégis eljutottak Prohusztába, egy görög városba, a hol arra a nem
épen vigasztaló meggyőződésre jutottak, hogy ezentúl mindent pénzen kell
megfizetniök s a görögök közt munkát sem igen kaphatnak.

Furcsa álomból ébreszté fel a francziákat ez a tapasztalat. Bár ők már
rég mohamedánok valának; mindamellett az az ábrándos képzelet élt
bennük, hogy a keresztyén népek majd méltányolni fogják az ő egykori
keresztyén vallásukat s azon szomoru körülményt, mely miatt nekik Jézus
Krisztustól ideiglenesen el kellett pártolniok. Néhány göröggel való
értekezés s az utálatnak és megvetésnek ama jelenségei, melyekkel a
görögök épen nem fukarkodtak kivált a renegátnak felismert mohamedánok
irányában, annak belátására kényszerité a francziákat, hogy az idő még
egyáltalán nem érkezett el rájuk nézve: multjokat felfedezni. Mint
mohamedánok itt a szultán uralma alatt a keresztyén vallásra vissza nem
térhettek. Ez nagy feltünést keltett volna s fogságot, fölfedeztetést,
szökésük büntetését s a halált alig kerülhették volna el. De másrészről
keresztyénségükkel sem igen dicsekedhettek, mert ebben a muzulmán nem
érdemet, a görög pedig annak elhagyásában halálos bűnt látott. Mindezt
meggondolva s a muzulmánok vendégszeretetére is számítva: a francziák
lemondtak arról a tervükről, hogy menekülésüket Görögország felé
folytassák, hanem e helyett sokkal czélszerübbnek látták, ha útjokat
északnak, muzulmánlakta vidék felé fordítják.

Februárban minden különös eset nélkül elérték Üszküböt. Csak a nagy
hideg miatt kellett sokat szenvedniök.

Az albán urak megvették tőlük mind a jatagánokat, mind a pisztolyokat.
Ideje is volt már, mert pénzecskéjük teljesen elfogyott. Itt már a
háremi fegyverekre senki sem ismert rá, de ezentul nem is mondhatták
magukról, hogy ők háremi szökevények titkos, de hivatalos üldözői.

A nagy hideg és a nagy hófuvatagok miatt Üszkübből nem mozdulhattak ki
ápril elejéig. Ruhájuk itt már szennyes és rongyos szint öltött s a
fegyver sem lévén kezük között, mely árulójuk lehetett volna, valóban
nem kellett félniök a fölfedeztetéstől. Különböző tudakozódás és
értekezés után legczélszerűbbnek látták nyugot felé Szkutarinál kimenni
az Adriai-tenger partjára s ott bevárni valamely olasz vagy franczia
hajót, mely őket hazájukba szállítsa.

Reményük azonban nem teljesült. Szkutariba és Dulcsinóba ugyan baj
nélkül érkeztek, de franczia hajó több héten át nem érkezett s a
kikötőben nem is biztatták őket, hogy hamarjában érkezni fog, – az oda
jövő olasz, angol és osztrák hajók pedig útlevél és drága pénz nélkül
nem vették fel őket. Nem egyszer csodálkozó, sőt gyanusitó
megjegyzéseket kellett a matrózoktól hallaniok, hogy ily piszkos,
koldus, vén törökök mit akarnak Ankonában, Dieppeben vagy Triesztben
keresni.

Szomoruság tölté el a francziák szívét. Ime Európában vannak és
keresztyének között, a hová lelkük vágya harmincz éven át vonzá,
kergeté. Ime szomszédságában vannak Olaszországnak és Olaszország
szomszédja Francziaországnak, az ő hazájuknak és mégis ép oly nehézségek
állják útjokat, mint a kirgiz sivatagon vagy a Volga partján vagy
Trebizond háremében. Pénzük is fogyatékán volt már s a munkát sem bírták
úgy, mint hajdanán, mint huszonöt év előtt az orosz városokban.
Lehajtott fővel, csüggedt lélekkel, kialudt ábrándokkal s hanyatló
reménynyel fordultak vissza a tengerpartról, hogy bujdosásukat a száraz
földön, Mohamed követői közt folytassák.

Kéregetve, fáradtan, kimerülten töltötték napjaikat s bolyongtak a
Csardágh sziklái közt. Nem az üldözéstől féltek immár, hanem attól, hogy
reményük fogytával erejük is fogy a további küzdelemre. Oly közel
Francziaországhoz, két hét alatt otthon lehettek volna már – s most
ismét eltávozni a tengerpartról s évekkel löketni vissza a czéltól s
ötven éves züllött korral tévedezni félvad népek között! És mégis mentek
előre hogy elérjék a Szávát, mely két bujdosó francziának megadta a
nyugalmat – a halált.

* * *

A lakompaki úriszéken eddig tartott az öreg francziának elbeszélése. Az
elbeszélés folyamában gyakran könyek jöttek szemébe, gyakran elszorult
szíve, gyakran csak ajkai remegtek, de szólni nem tudott. Szomoru
emlékeknek rettentő terhe alatt gyakran görnyedett lelki ereje. Utolsó
két bajtársának elvesztése volt legfájdalmasabb vesztesége.

Szemtanuk azt állítják, hogy Henri arcza teljesen hasonló volt szent
Péter arczához, a mint az az utolsó vacsorát ábrázoló képen festve van.
Sovány arcz, mélyen ülő okos és kedélyes szemek; rövid haj, bajusz és
szakál, mind teljesen ősz. Kissé hajlott sovány termet, az arcz tele
redőkkel.

Sopronmegye táblabiráira mély benyomást gyakorolt az örök-bujdosónak
szomoru elbeszélése. Szavait elhitték egyetlenegy táblabiró kivételével.
E kivétel volt az úriszék érdemes elnöke, az ősz, öreg Badicz Endre
táblabiró.

– Már én, téns úriszék – mondá – nem hiszek ennek a németnek. Vándorló
legény ez, nem más, – minket csak bolonddá akar tenni ezzel a sok
haszontalan mesével. Ki hinné azt el, hogy ez franczia létére még a
török császárnak is eunukhja lett volna.

– Urambátyám, – mondá a fiskus, – arról meggyőződhetünk, hogy csakugyan
eunukhnak való ember-e?

Rögtön behívták a vármegyének ott jelen levő physikusát, hogy az öreg
csavargót vizsgálja meg s vizsgálatának eredményéről adjon nyomban
jelentést.

Henrit a vármegye katonája egy szomszéd szobába vezette s ott a főorvos
rögtön megvizsgálta. A szemle igazolta, a mennyire igazolhatta, a
franczia előadását.

– Mit csináljunk most már veled? – kérdé az elnök.

– Én nem tudom, – felelt Henri, – én Francziaországba, hazámba akarok
visszatérni.

– De mit akarsz? Hogy akarsz oda jutni útlevél nélkül?

– Uraim, én harmadfél év óta vagyok Magyarországon. Voltam koldus,
voltam szolga, voltam munkás, beteg és egészséges, végig jártam az
országot, találkoztam katonával, pandurral, biróval, szegénynyel,
gazdaggal, de én tőlem soha senki sem kért útlevelet vagy igazolványt.
Azt gondolom: Ausztriában és Németországban sem kérnek, kivált ha a
franczia követséghez juthatok.

Henrit kiküldték a teremből. A táblabirák tanácskoztak. Szivük megesett
a szegény öreg franczián. Két módja volt a segítségnek. Az egyik; a
vármegye és a helytartótanács útján intézkedni, hogy a franczia
hivatalos úton küldessék hazájába. E javaslat ellen fontos észrevételek
tétettek. E javaslat elfogadása esetén a kihallgatási jegyzőkönyv
fölterjesztendő lett volna a kormányhoz s ez esetben megtörténhetett,
hogy az osztrák kormány a szökevényt kiadja az orosz kormánynak. Ezt
semmikép nem akarták.

A másik módja volt az, ha Henrit mint rendes lakhely nélkül való
francziát az úriszék egyenesen Bécsbe a franczia követséghez átkiséri s
a követségnek figyelmébe ajánlja. E javaslat elfogadtatott.

A tanácskozás alatt a főügyész kiment Henrihez s azt mondá neki:

– Maradjon ön Magyarországban. A kegyelmes herczeg gond és munka nélkül
kényelmes életet biztosít, az úriszék fölterjesztésére.

– Uram, köszönöm a kegyet. Én Francziaországba óhajtok menni. Ha a
nyomor és a halál fenyegető keze vissza nem riasztott, a kényelem nem
tud utamban meggátolni.

Az úriszék tagjai huszonöt-harmincz huszast adományoztak a francziának s
két pandurral s kötött levéllel elkisértették Bécsbe, hol gróf Flahault
franczia nagykövethez a minoriták terén 42. sz. alatt levő követségi
palotába adták át.

A nagykövet távollétében Perier Eugén titkár vette át Henrit s olvasta
el az ajánló levelet, melyet az úriszék küldött a követhez.

Szegény öreg franczia! Könyek közt, zokogva emlékezett meg társairól,
kik Szibéria bányáiban, a kirgiz sivatagon, a kalmukok közt,
Trebizondban s a Száva habjain hunyták le örök álomra szemeiket. A
lakoma, melyet a követségi személyzet az örök bujdosó tiszteletére
adott, az elhunyt bajtársak emlékének volt szentelve, de egyszersmind a
nagy császár emlékének is. Henri itt kérdezte meg élénk kiváncsisággal s
itt hallgatta meg élénkebb figyelemmel honfitársainak ajkáról az elbai
és szent-ilonai nagy száműzött hősi történetének utolsó részleteit.

De az örök bujdosó mégis meglátta Francziaországot. Vajjon fölismerték-e
otthon őt harminczhat évi szenvedés után azok, a kik egykor szerették?
Vajjon elhitték-e neki életének hihetetlen történetét?

Vége.



ELBESZÉLÉSEK.



AZ UTOLSÓ PALÁSTHY.

Az én falumról s az én ősömről szól ez a kis történet.

A Nagy-Mezőn levő birtokomon keskeny út vezet keresztül. A birtok a
határon fekszik s az út, a mint kiér belőle, a szomszédos
Fehérvármegyébe lép át. A határnál áll a Hármas-Halom; emberkézhányta
kerek domb egymás mellett mind a három. Kúpját a kakukfű, árkát a vad
szederinda lepi el. Századok óta áll ott a Hármas-Halom. Téritő
papoktól, erőszakos nagy uraktól itt védték meg őseim az ő kis
birtokukat.

Már kis gyermekkoromban hallottam a vén gulyástól, a vén Basa Szentétől,
mikor rámutatott a Hármas-Halomra:

– Itt halt meg az utolsó Palásthy.

Hogy ki volt az az utolsó Palásthy s mikor halt meg és miért halt meg
itt a Hármas-Halmon, azt már nem mondta a vén Basa Szente. Azt megtudtam
én s elmondom röviden s egyszerű hűséggel.

Palásthy Boldizsár a mi fölséges fejedelmünknek, Rákóczy Ferencznek volt
vitézlő lovas hadnagya. Ott szolgált Béri Balogh Ádám csatáiban, de
utoljára túl a Tiszára is elkerült és ott volt az ecsedi láp partján,
mikor Majténynél feloszlott az utolsó kurucz lovas tábor. Onnan indult
hazafelé s bizony esztendőbe telt, mire a sok bujdosó bajtárson s
útközben való atyafilátogatáson keresztül haza érkezett túl a Dunára
Mezőszentgyörgyre.

Mentéjéről minden szőr levásott, dolmányának minden zsinórja
foszladozott, csizmája se sárgaszinü volt már, hanem egérszinü,
tarsolyán se volt meg a czímere, már a fegyvereit is elhagyogatta
imitt-amott, kit készpénzért, kit zálogban. Csak egy kurtanyelü fokos
volt minden kezebelije. Csak a lova győzte még egy kissé.

Igy érkezett haza.

Birtokait rég felosztották már Pál bátyja és Ádám öcscse maguk között.
Nem is csoda. Tiz esztendő alatt csak egyszer látták, ez is régen volt;
1707-ben volt, mikor a labanczok elpusztitották a vidéket s
felgyujtották a falut, a mint Béri Balogh generális maga előtt hajtotta
őket. Ekkor egy napra otthon termett Boldizsár ur is; szivesen látták,
de bizony csak sátor alatt, mert a ház még akkor is füstölgött s abban
fejét le nem hajthatta. Másnap elment csapatjával s ettől kezdve csak
holt híre szállongott haza testvéreihez s öreg édes anyjához.

De hát elvégre hazaérkezett.

Édes anyja és testvérei ott laktak a napnyugati részen a fűzfák alján
abban a házban, melyet ma Márkus-háznak nevez a falu népe. Szivesen
látták a bujdosó testvért, rokont és atyafit mind az egész atyafiság. De
hát még a jó édes anyja, mennyit sírt az, hányszor összeölelte, csókolta
nagy örömében? El sem lehet azt mondani.

Pál bátyja és Ádám öcscse másnap már előhozakodtak a birtok felől s
atyafiságos jó szivvel ajánlották föl neki az igazságos osztályt.

– Majd ráérünk arra még, – szólt Boldizsár. – Táborhoz szoktam én
gyermekkorom óta; meglehet, nálatok maradok, édes bátyám; az is
meglehet, átveszem a jussomat és beleülök; – de most hadd nyugszom ki
magamat, hadd szokjam meg köztetek, majd meglássuk, mit csinálunk.

Telt az idő. Két tél, két nyár elmulott már s Boldizsárnak még mindig
nem jött meg a kedve a gazdasághoz. De nem is volt nagy kedve semmihez
sem. A milyen hírek szállingóztak: azok inkább búsították, mintsem
vidították. A labancz lett az úr mindenfelé. A szegény kurucznak
hallgatni kellett. Dicsőséges fejedelméről se tudott bizonyosat.
Megkinálták várnagysággal, de mikor bement a székvárosba körülnézni, az
alispán azzal fogadta:

– No, öcsém, nem lehet ám most már káromkodni, de még csak emlegetni se
szabad ám neked a pártütő fejedelmet.

Mit szólhatott volna erre? Isten megáldja viczispán urambátyám, nem
várnagynak való ember vagyok én. Lovára ült, haza koczogott s leült az
udvaron levő nagy szilfa alá búsulni.

1715-ben a vármegye ádventi közgyülésére többen bementek a székvárosba
Veszprémbe. Radó István, Baditz Zsigmond, Perczel Sámuel – mind rokonok
s be ment velük Pál bátyja is.

Mikor hazajöttek, azt mondja Pál Boldizsárnak:

– Édes Bódi öcsém, most már igazán vigyáznunk kell a beszédünkre. A
vármegyén kihirdették a törvényeket. Az országgyülés kimondta, hogy a
fejedelem csak pártütő volt s a hazának és a szabadságnak csak gonosz
ellensége volt s a ki megemlékezik róla, vagy levelet ír hozzá, vagy
hírt keres róla: az maga is pártütő s fejével és jószágával játszik.

Boldizsár nagy felháborodással hallotta ezt a szót és azután a fejét
csóválta.

– Nem lehet az, édes Pál bátyám. Nem lehet az országgyülésen annyi
kutyahitü ember. Ha pedig egy ember volt is igaz hittel az
országgyülésen: halálnak kellett ott ilyen végzésre történni.

– Már édes Bódi öcsém, én csak azt mondom, a mit én hallottam.

Nem nyugodott meg e beszéden Boldizsár. Elment Radó Istvánhoz, Baditz
Zsigmondhoz és Perczel Sámuelhez, megkérdezte azokat is. Szakasztott
azon módon beszéltek, amiként Pál bátyja.

Felnyergelt, lóra ült, átkoczogott Berhidára a szolgabiróhoz.
Megkérdezte azt is. Az se mondhatott egyebet.

Bement a városba az alispánhoz. Megkérte, mutassa meg neki azt a
törvényt. Az alispán meg is mutatta, el is olvasta, meg is magyarázta.

Boldizsár ekkor két kezébe vette a törvényt, két szemével megnézte a
király pöcsétjét és aláirását s két villogó szemével maga olvasta el azt
a törvényt. És midőn végére ért: két égő szeméből kicsordultak a nehéz
könycseppek s végig folytak remegő arczán, összeszoritott ajkain s
fekete nyalka bajuszán. Letette a papirost s két kemény öklét mellére
szoritá, hogy onnan ki ne törjön a keserü zokogás hangja. Időbe telt,
mig az alispánhoz szót szólhatott.

– Igazság van ebben a törvényben urambátyám?

Az alispán öreg ember volt s tanult ember. De a mint nézte az ifju
kuruczot s meghallotta ezt a szót: az ő szemeibe is könyek gyülekeztek.

– Ne kérdezz, édes öcsém, én már öreg ember vagyok, én erre a kérdésre
meg nem tudok felelni.

Boldizsár a menteujjával megtörülte arczát, elkövetkezett az alispántól,
lova oda volt kötve a bástyához, eloldozta, felült rá s haza ment.

Ez nap volt a karácsony előtt való nap. Köd volt, dér volt, mire haza
ért.

Szótlanul ette meg a karácsonyesti vacsorát. Nem igen váltott szót azzal
a három-négy atyafirokonnal sem, ki vendég gyanánt tölté ott a fele
éjszakát. Hanem amint az étkezésnek vége volt, oda ment az édes
anyjához, megcsókolta kezét és ajkát s e szavakat mondá:

– Édes lelkem jó anyám, szeretett testvéreim s rokon atyafiak!
Elbujdosom. Búbánatos szivvel válok el tőletek, de el kell válnom. Az én
dicső és fölséges fejedelmem idegen népek közt bujdosik, hír se jön
onnan, szellő se jön onnan. Én fölkeresem, én az ő hűségére esküdtem,
érte élek, érte halok. Országgyülés törvényt hozott, fejével játszik, ki
hű marad hozzá. Én fölkeresem a világ végén is. És megmondom neki, hogy
mi hívek vagyunk hozzá. Fejünkkel, jószágunkkal parancsol a törvény, de
szivünkkel, lelkünkkel az övé vagyunk. És én az övé maradok. Édes, jó
testvéreim, üljetek bele ősi örökségtekbe s az én istenem áldása legyen
tiveletek. És verje meg az igaz isten, a kik azt a törvényt hozták.
Holnap a mi üdvözitőnk születésén még veletek leszek istennek házában és
azután bocsássatok el engem az én utamra.

A rokon atyafiak némán maradtak. Ádám, az ifjabbik testvér, sírva
fakadt. Pál, az öregebb testvér, azt mondotta: »Megháborodtál Bódi
öcsém.« Hanem az édes anya magához ölelte Boldizsárt, omló könyje végig
folyt annak széles mellén és zokogva azt mondotta:

– Nem eresztelek, lelkem jó fiam. Én vagyok a te szülőanyád. Én nem
engedem, hogy elhagyj engem és elhagyd a te hazádat.

– Hejh, édes lelkem, jó anyám! Ahol a szabadság van, ott van az én hazám
s az én bujdosó fejedelmem mellett van az igaz magyar szabadság.

De nem használt ez a szó a rokon atyafiaknak. De az ő sirásuk sem
használt Boldizsárnak.

Karácsony első ünnepének reggelén korán fölkelt. Lovát, lószerszámát
rendbe hozta. Istentisztelet után együtt étkezett anyjával és
testvéreivel. Étkezés után megcsókolta, megsiratta valamennyit, lóra
pattant s elindult kelet felé, a Hármas-Halom felé.

Testvérei és siró anyja kocsin elkisérték a Hármas-Halomig. Ott
megálltak. Boldizsár még egyszer leszállott a lováról, még egyszer
összecsókolta szeretteit. Még egyszer felállott a halmok egyikére s szét
nézett a vidéken.

– Mikor jösz vissza, lelkem fiam?

– Visszajövök, édes lelkem jó anyám. Esztendőre vagy kettőre karácsony
napjára megint itt leszek a Hármas-Halomnál.

Lovára ült. Elvágtatott. Elnyelte a köd és a sötétség.

– – Csak az az utolsó szava ne lett volna.

Ha fordult az esztendő, ha jött a karácsony, jó édes anyja korán reggel
kiment a Hármas-Halomhoz. Várta bujdosó fiát. Ő akarta először meglátni.

Néhány évig elkisérték fiai, azután unokái. Ha vihar fútt, ha fergeteg
dúlt, ha csikorgott: az öreg anya mindig ott volt.

Sok esztendő tölt már el. 1735-ben már gyönge volt, már beteg volt az
édes anya. Az ágyat nyomta hetek óta. Egyszer azt álmodta, hogy haza
jött a bujdosó fia, látta jönni messziről, a tarnóczai mezők felől
fiatalon, délczegen, sárga lovon, fényes öltözetben.

Karácsony reggelén üres volt a beteg anya ágya. Hiába keresték a ház
körül, a faluban. Nem találták.

Fölkelt a halálos beteg, felöltözködött s a mikoron senki sem látta,
kivánszorgott a Hármas-Halomhoz. Ott elhagyta ereje s leroskadt az egyik
halom oldalára.

Szél fujt, csikorgó hideg volt, hordta a havat a förgeteg. De az anya
meglátta a fiát messziről, a tarnóczai mezők felől, amint jött fiatalon,
délczegen, sárga lován, fényes öltözetben. Még hallotta is, amint
elkiáltotta: Édes anyám, édes jó anyám!

Pedig nem jött senki.

Csak a sötétség jött. Varjak repültek lomhán a falu felé, vadludak
suhogtak fent a Balaton felé. Csak a szél süvöltött.

Ott találták meg az anyát holtan, hidegen, azon a halmon, melyen
utoljára állott bujdosó fia oda volt borulva utolsó lábanyomára s oda
volt fagyva hulló könnye!



A KI MEGHALT, MÉGIS ÉL.

Az 1861-ik év május havában sürgős dolog miatt a fővárosba kellett
rándulnom.

Voltaképen Budán volt dolgom egy szerencsétlen ismerősöm ügyében.
Hivatalnok volt a feloszlatott császári helytartóságnál s midőn a magyar
királyi helytartótanács kineveztetett: némi pénzekről kellett volna
számot adnia. Számadásával sehogy se tudott elkészülni s ezért
hivatalából kimaradt, sőt szó volt arról is, hogy bűnvádi perbe fogják.
Felfödözte előttem aggasztó helyzetét, engem kért meg, hogy segitsek
ügyét tisztába hozni.

Nevét nem mondom meg, mert e beszély folyamában semmi dolgunk sem lesz
vele. – Mindössze is csak azért hoztam elő, hogy okát adjam, vajon miért
dolgoztam én nagy szorgalommal egész éjen keresztül a régi Consilium
hivatalos helyiségében.

Hajnal felé rendbe hoztam számadását, amennyire lehetett s miután a sok
szám és irkafirka s talán az álmatlanság kissé elkábitott, felüdülés
végett kimentem a hajnali levegőre sétálni.

Bár az ég tiszta volt s a csillagok már halványodni kezdtek,
mindamellett a hajnal még alig kezdett pirulni a keleti égen s inkább
némi halvány lilaszinü szürkeség mutatta az égnek azt a táját, honnan a
nap sugáros fejét szokta felütni.

A vár utczái néptelenek voltak teljesen. Ős Buda városa nem adott még az
nap életjelet. Némi zsibongás hallatszott Pest felől, de az annyira
elmosódott vala, hogy a figyelmet lekötni egyátalán nem volt képes.

Párszor végig mentem a vár főutczáján a bécsi kaputól a fehérvári kapuig
s végre köpenyemet a hűs lég ellen összevonva, elhatároztam, hogy Henczi
szobrához leülök s itt bevárom a reggelt.

A szobor, az éj szürke félhomályába burkolózva, kisérteti rideg arczot
öltött s úgy tetszett, mintha kevély merevséggel egyenesen engem nézne.

Eszembe jutott a dicsőséges ostrom, sok jó honvédnek derüs, rövid élte –
véres, gyors halála. Idegeim megrezzentek, midőn eszembe ötlött, hogy ma
van május 21-ike, a legdicsőbb napnak évfordulója.

Perczig gondolkodva állottam. Azután gyorsan siettem a szoborhoz.

Már ekkor a hajnal tünde fénye égő pirral voná be az ég keleti
láthatárát s az éj homálya gyors léptekkel sietett megszökni, rengeteg
erdők öblébe bujni a támadó nap királyi tekintete elől.

A szoborhoz léptem s bámulatomra itt egy nőt vettem észre.

A nő egész teste fekete ruhával volt födve. Arczát eleinte nem
láthattam, mert arczczal a szobor talapzatára volt borulva. Két karjával
a hideg vas oszlopot ölelte. Néma volt, mint a sirkereszt.

Lépteim zajára csöndesen fölemelte fejét s aztán lassan és szó nélkül
fölemelkedve, mélán bámult reám.

Öreg nő volt, legalább a félhomályban annak látszott. Arcza fekete vala
és teliden tele sebhelyekkel, forradásokkal. Úgy vettem észre, hogy
balszemére világtalan is vala. Egyetlen szeme, melynek szinét nem
vehetém ki, omló könyekkel volt elboritva s egész arcza és termete
reszketett, mint szellőben a nyárfalevél.

Szótlanul álltam, hang nem jött ajkamra s úgy látszott, mintha a nő is
hasonló zavarban lett volna.

Végre ő szakitá félbe a kellemetlen csendet.

– Keres ön itt, uram, valakit? – kérdezé. Hangja lágy, finom és
fájdalmas volt, mintha látszólagos korát akarta volna meghazudtolni.
Hangjáról itélve inkább fiatal nőnek gondolhatám.

– Én senkit sem keresek, én pihenni szándékoztam itt ez oszlop tövénél
és ön asszonyom, ön szintén pihenni van itt talán?

Kérdésemre a nő elfordult, az oszlopra tekintett s szeméből ujra
előtörtek a könyek. Néhány percznyi szünet után alig hallhatólag szólt:

– Igen, én tizenkét év óta nyugszom itt, tizenkét év óta én már halott
vagyok. Emlékem itt ez a szobor. De a zászlótartó is régóta nyugoszik.

E szavakra idegzetemre az a kimagyarázhatlan levertség nehezedett,
melyet mindannyiszor érezek, valahányszor valamely nagy gyásznak,
szerencsétlenségnek vagy bánatnak vagyok tanuja. Láttam, hogy
szerencsétlen őrülttel van dolgom s azért elhatároztam, hogy
visszavonulok. S hogy ez a nőre minél kevésbbé hasson zavarólag,
rögeszméjéhez alkalmazkodva szólottam:

– Bocsánat, hogy önt asszonyom felzavartam hosszu nyugalmából. Ezt nem
akartam tenni, álmait nem akartam háborgatni. Isten önnel. Nyugodjék
békével.

Távozni akartam.

– Oh nem úgy van az uram – szólt a nő – álljon meg csak és jőjjön
közelebb. Ön nem hisz nekem, ön őrültnek vél engem. Jőjjön csak s nézzen
ide.

Kezemet megfogta s az emléken levő névsorhoz vezeté. Itt a névsorban két
névre tett figyelmessé, melyek egymás mellé valának öntve. Az egyik
volt: »Freyberg Norbert kapitány,« a másik: »Mágocsy Károly kadét«.

– Olvassa csak – folytatá a nő. – Ime Norbert: ez volt az én férjem,
alatta Károly: ez voltam én. Látja ön a hajnal pirulatát. Épen ma volt,
ez előtt tizenkét évvel, épen így pirult a hajnal, épen így égett a
hajnalcsillag, mikor mi: Norbert, a kapitány és Károly, a kadét,
egyszerre meghaltunk, és azóta itt pihenünk. Itt a siremlék, itt a
sirirat. De a zászlótartó is meghalt és az messze van ide!

Kezem elereszté s ismét leborult arczczal az emlék tövébe, ismét átölelé
karjaival a hideg érczet, s ismét hullottak könyei visszatarthatlanul.

Mint az előttem levő szobor: oly merevedve álltam. Szólni és mozdulni
lehetetlennek látszott. Néztem a hajnalnak pirját és csillagát.
Mindkettő kezdett halaványodni. Végre megtört az igézet s én magamhoz
térve, lassan és nesztelenül elvonultam. A nő nem vett észre.

Ismerősömtől kérdezősködtem e nő után, s a mit hallottam, hűségesen
elmondom utána. A kapitányról, a kadétról s a zászlótartóról fog szólani
a történet. Nők, a kiket illet, tanuljanak belőle.

* * *

Sommegyery Ákos csinos fiatal ember volt.

Villámló két barna szemét, ragyogó sima hajfürteit, pelyhedző bajuszát
ha női szem megtekinté, bizony kétszer is ránézett.

Bátorsága, karjainak aczélereje társai közt közmondásossá vált.

A pápai akadémia jogászai rendkivül szerették s büszkék voltak reá. De
nem két szép szeméért, nem hajfürtéért, nem is karjainak aczélerejéért,
hanem azért, mert szelid, jó bajtárs és a mellett kitünő elme volt.
Egyike azoknak, kikről a figyelmes világ azt szokta mondani: ez ifjura
nagy jövő vár.

És a világnak ez egyszer igaza volt. Nagy jövő várt rá, de rövid.
Szegény anyja most is siratja egyetlen gyermekét!

De 1847. őszén nem siratta még. Óh a szerető anyának örömkönyek
csillogtak szemén, midőn deli termetü fiát megölelte, két piros arczát
megcsókolta, fényes hajfürteit megigazitá s úgy bocsátá útnak.

– Kedves gyermekem, sokszor gondolj reám, szerető anyádra. Vigyázz
magadra, mintha rám vigyáznál. Ovakodjál a szép kaczér nőktől. Ezt az
arczot és ezt a szivet hozd haza énnekem érintetlen.

És azt az arczot ujra megcsókolá és arra a szivre ujra reáborult.

Akadémiára ment az ifju s utja Pesten vitte keresztül.

Pesten sok jó barátja volt. Könnyelmü fiatal emberek, kik élvezték az
élet örömeit s kiket rajongóvá tett a lég szárnyain terjengő koreszmék
varázshatása.

Sok jó barát sok felé hivta az ifjut, de ő arczát és szivét érintetlen
akarta haza vinni. Anyja volt eszében.

Még is kiment a Zugligetbe. Soha se volt itt, meg akarta nézni.

A Zugliget akkor is kies mulatóhely volt. Árnyas ligetei, vidám, kedves
társaságai épen ifjui vér örömére voltak.

De Ákos nem találta gyönyörüségét sem az árnyas ligetben, sem a vidám
társaságokban. Ha valaki kérdezte volna tőle: milyen az a Zugliget –
bizony azt felelte volna: sohasem láttam én azt.

Mert egyik barátja bemutatta egy társaságnak.

Három tagból állott a társaság. Egy fiatal osztrák katonatiszt, egy
idősebb és egy fiatal hölgyből.

Az elsőt Freyberg Norbertnek hivták. Szép, szőke fiu volt valahonnan
Marchfeld tájáról. Gyöngéd arcza, ábrándos szemei s szőke fürtei első
pillanatra mutatták, hogy kedélyes német faj sarjadéka.

A másiknak nevét nem tudom. Annyit tudok róla, hogy gouvernante volt.
Sovány vala és kegyes és istenfélő és különösen figyelmes, mint minden
hasonló korbeli kollegája a világon.

A harmadik volt Mágocsy Margit.

Azért emlitem utoljára, mert a ki az ő két szemébe belenézett, annak
aztán nem igen volt kedve többé akárkire is ránézni.

Azok a nagy fekete szemek úgy lángoltak, mint a déli napfény. Tele
hévvel, tele csillagokkal és sugarakat lövellve szakadatlanul. Nem volt
fiatal ember, a ki e szemek pazar világát sokáig ki birta volna állani.

És az a fényes arcz és azok a duzzogó piros ajkak, és az a lombszerü,
gazdag fekete haj, mint az éjfél, és az a rengő deli termet és az a
fejedelmi parancsoló modor és mozdulatok!

Szegény Ákos – elfelejtette édes anyját és elfelejtkezett annak gyöngéd,
bölcs és szeretetlehellő búcsuszavairól.

Megállt, leszegezve mint a tilalomfa. Szivébe futott minden vére s
elözönlé keblének rejtekeit. Emlékezete megszünt, gondolatai megállottak
s szemei elől elvesztek az árnyas lombok, a vidám társaságok, az
erdőkoszoruzta bérczek és a világ egész mindensége.

Csak Margit nem veszett el. Ez állott előtte, ennek csillagos szemén
tévedezett tekintete.

Meddig társalogtak, hová lettek barátai, mikor nyugodott le a nap, mit
keresett a társaságban a katonatiszt vagy mit keresett ott ő: minderről
nem tudott Ákos semmit is. Beszélt-e, vagy rebegett, vagy álmodott: arra
sem tudna megfelelni.

Csak a mikor a bérkocsi előállt s a társaság azon elhelyezkedett, a
mikor Margit egy »jó éjt« kivánt: akkor kezdett magához jönni, akkor
mondott reszketve pár szót, akkor esedezett alig hallhatóan, hogy
engedtessék meg neki tiszteletét tenni a családnál.

Ha, midőn a bérkocsi már eltünt sovár szemei elől, kezében névjegyet nem
vesz észre, melyre »Uj-sor-utcza 17. sz.« volt felirva, bizony azt se
tudta volna, kapott-e engedelmet.

Haza ment fogadójába, megkisértette a vacsorázást, a sétát, a
társaságot, az alvást – mind hiába.

Mintha napba tekintünk, bárhova nézünk utána, vagy hunyjuk be szemünket,
mindenütt a nap képe áll előttünk – ugy volt Ákos Margit alakjával.

Nem volt maradása. Éjfél már elmult, kikelt ágyából, felöltözött s
kiment sétálni a zajló Duna partjára.

Ennek örökös moraja, szünhetetlen futása felelt meg az ő lelkének. Mint
ezüst lepel terült el a királyi folyam hullámain a szelid hold tünde
fénye. Oh de ez a fény nem volt meleg s nem hatott a folyam hideg
kebelébe, mint forró volt a szerelem világa s mint áthevité az az ő
szivét mélysége mélyeig.

Fölnézett az égre, miriádja volt ott a csillagoknak. Kereste köztük
Margit szemeit. Nem találta – hidegek voltak a csillagok.

Az éj is elmult, a hajnal is elmult, a nap is fölébredett és lelke még
mindig az ábrándok délibáb világában járt.

Csak a fővárosi nesz, az utczai zsivaj tudta onnan visszahozni.

Fölkereste fogadóját. Higgadtabban kezdett gondolkodni, s hosszu-hosszu
gondolkodás után kettőben állapodott meg.

Egyik, hogy Margitnál komolyan s még az nap föllép.

A másik – anyjához a következő levél:

»Kedves anyám! Életem fordulóponton áll, s vagy a kimeríthetetlen üdv,
vagy az örök boldogtalanság várja ölébe. Anyám – egyetlen jó anyám,
szeress engem ezen túl is és szeresd Margitot. Ő minden tökéletességgel
föl van ruházva és én még ma fölajánlom neki szívem és egész életem –
övé legyen vagy senkié. Anyám – Margit méltó te hozzád, és én méltó
akarok lenni ő hozzá, imádkozzál boldogságunkért. A te imád által boldog
leend a te szerető hű fiad – Ákos.«

És Ákos, mielőtt bérkocsiba ült volna, hogy Budára átmenjen, ujra
elgondolkozott Margitról és szentül hitte, hogy Margit szintén róla
gondolkozik.

Igaza volt.

Mert a mig a Zugligetből haza ért Margit: örökösen pattogott az élcz
ajkairól. Az ő don Juanja, az ő szótlan imádója, az ő zugligeti
Sigfriedje – mint mondá – volt örökös tárgya élczeinek. A gouvernante
nem győzött eléggé fohászkodni, Norbert nem győzött kaczagni. Kaczagni
és bosszankodni a miatt, hogy Margit annyit foglalkozik Ákossal.

Mert a kapitány szerelmes volt Margitba. És Margit elfogadta a kapitány
alázatos hódolatát.

Mert a kapitányra nagy érték és nagy jövő várt. Egyetlen fia volt
apjának, a ki bankár és nagykereskedő vala. És a ki a sors kegyeltje
egyébként, a hadi szerencse istene is emelni szokta azt.

Margit jól tudá ezt s mert lelke magas szerepre vágyott s mert szerény,
bár biztos vagyonával ezt elérni nem remélé: zálogul tartá a kapitány
szerelmi vallomásait, melyeknek tetemes vagyon és nagy katonai jövő
adtak súlyt.

Oh ha Ákos tudta volna ezt! Ő rá is csak szerény örökség várakozott.

A mint Margit hófehér ágyának süppedő ölébe elrejtőzött s a mint
lámpájának ernyőjét szeme elé huzta, ujra Ákos képe tünt elő
képzeletében.

Szebb és férfiasabb, mint Norbert – ennyit első pillanatra beismert.

Szelleme gazdag és gyöngéd – modora és arczvonásai mutatták.

Hogy iránta kiolthatlan szerelemre gyuladt, kétségtelennek tartá.

A kérdés csak az, minő jövőt biztosíthat.

Nem az enyhe, családi boldogság jutott eszébe, hanem a nagy világ
igézetes, csillogó pompája. Első lenni az elsők között, uralkodni
divaton és imádók seregén és a világot és annak minden kellemét
feláldozni egy oltáron, melynek neve női hiúság.

Sokáig – sokáig gondolkozott s megnyugodott abban, hogy nem választ még
most Norbert és Ákos közül. Jó lesz mind a kettő. A melyik magasabb
állásra emelkedik, az lesz, a kit boldogít.

Bizonyos volt abban, hogy Ákos holnap fölkeresi őt.

Ebben megnyugodott s aludt, mint a kis gyermek, reggelig.

Aludjál hiú nő és álmodd meg azt, miként törik össze két szerető szív te
miattad, a melyeknek egyikét sem érdemelheted meg.

Aludjál és álmodd meg azt, hogy az egyik szív fölött szerető jó édes
anyának aggódó lelke őrködik.

Oh! Margit nem érti azt, mi az édes anya. Gyermek volt még, midőn
elveszíté azt, a ki kormányozhatta volna a serdülő leányka
szenvedélyeit. S a kik pótolták volna az anyát, csak hizelkedni tudtak a
szeszélynek, nem pedig azt a gyermekérzelmek virágkertjéből kiirtani.

Szeszély és hiúság volt, mely azt súgá Margitnak, hogy egy hideg
gyöngyszemet többre becsüljön egy forró könycseppnél s a divatvilág
kápráztató ragyogványát a sziv minden gazdagságánál.

Szeszély és hiúság volt az, mely azt sugá Margitnak, hogy a mai napra
legvarázslóbb öltönyét vegye magára, melyben ha imádója meglátja,
leroskadjon lábaihoz és megcsókolja annak porát.

Szeszély és hiúság volt az, mely azt sugá Margitnak, hogy a midőn Ákos
tántorogva belépett, azt maga mellé ültesse a süppedő pamlag vánkosaira.

Ákos csak egy fényt látott – Margit szemeit. Csak egy hangot hallott –
Margitnak zeneszerü hangját.

– Sommegyery úr – vártam önt, hittem, hogy eljön.

Ákos nem tudott felelni. Olyanformát akart rebegni, hogy az első
pillanat óta csak róla gondolkozott, de hang nem jött ajkaira.

– Tegnapi találkozásunk óta – folytatá a hölgy – sokszor gondoltam önre,
és valóban oly biztos volt hitem eljövetelében, hogy csalódásom
fájdalommal töltött volna el.

Ákos ismét nem felelt.

– És hogy tetszett önnek a Zugliget? Láttam, hogy pillanatonként
zavarban volt tegnap. Hova tüntek el oly gyorsan barátjai? Szerencse,
hogy önt nem vitték magukkal.

Ákos ismét zavarban volt.

– De szóljon ön, barátom, és legyen hozzám bizalommal és higyje el, hogy
tegnapi találkozásunk kellemes emléket hagyott hátra nálam.

Ákos reszketett.

– Ön nekem valóban úgy tetszik, mintha most látott volna először nőt és
most akarna nővel először beszélni. Kiváncsi vagyok – vajon
eltaláltam-e?

S megfogta Ákos kezét és szeme közé nézett élesen és mélyen.

– Eltalálta. Soha sem láttam nőt önön kivül és nem is fogok látni soha.
Az élet és annak minden érdeke öntudatlan homály volt előttem és e
homályt önnek megpillantása szétoszlatá. Margit – önnek felajánlom
érzelmeim – fogadja el és bocsásson meg e vakmerőségért és engedje meg,
hogy szivem boldog legyen annak tudatában, hogy csak önért érez, s hogy
mindaz a magasra törekvés, mely szellemem eltölti, csak önért és önnek
nevében vezérli életemet.

S leírhatatlan fény reszketett Ákos szemeiben a mint azok függve
maradtak Margit arczán.

Margit elpirult. Mégis érezte, hogy nem méltó az ifjuhoz, ki lelkét oly
tisztán ajánlja föl neki, a mint azt a teremtő hatalma és a jó anya
gyöngédsége megalkotá. Mégis megvillant szivében a fájdalom, hogy ő ez
ifjut játékszerül akarja fölhasználni. Mégis nő és ifju volt.

De nem jött zavarba. A pir elmult, a fájdalom elnyugodott és arczán az
önérzet nyugalmas vonásai sorakoztak.

– Sommegyery úr – szólt – önnek nyilatkozatát nem fogadom és nem
utasitom el. Őszinte akarok lenni s kijelentem, hogy önnek érzelmei
megörvendeztettek, de rövidebb idő óta ismerjük egymást, mintsem szivem
önének megfelelőleg érdeklődnék. Ezt ön nem veszi tőlem rossz néven.

– Oh nem, – felelt Ákos. – Nem veszem rossz néven, csak engedje
kifejeznem azt a forró óhajtást, azt az édes reményt, hogy ön egyszer
képes lesz érzelmeimet viszonozni. Oh Margit, ne vonja meg tőlem ezt a
vigaszt.

– Nem barátom. De tudtára kell adnom önnek, hogy szivem még érintetlen s
hogy én nagyravágyó vagyok. Vannak és lesznek önnek vetélytársai, a
nélkül, hogy én törekedném azok számát szaporitani s a vetélytársak a
gazdagság és magas állás káprázatában lépnek fel nálam. Megvallom, ön
határozottan előnyben van és én várakozni fogok, mig ön vetélytársait
minden téren legyőzendi. Őszinte voltam. Megelégszik ön igy?

Ákos nem látta az önzést s nem érté a szavak hidegségét. Feszülni érzé
lelkében az erőket s kijelenté hogy Margit nyilatkozatával megelégszik.

Margit fölkelt, kezét csókra nyujtá s a szomszéd szobába távozott.

A szomszéd szobában Freyberg Norbert várakozott. Várakozott s szörnyen
unta magát a jó gouvernanteval.

A mint Margit belépett, a gouvernantenak azonnal valami sürgős dolga
akadt, mely miatt rögtön el kelle hagynia a szobát.

– Ah, az én vitéz kapitányom, – szólt a hölgy, mialatt mindkét kezét
nyujtá Norbertnek. – Tehát ön küzd itt oly hősiesen az unalommal? Hozta
isten.

– Kedves kisasszony, ön oly kegyetlen hozzám. Ime most is mióta
várakozom! Én mindennap elhatározom, hogy udvarlásomat félbeszakitom,
minden nap búcsuzni akarok s ha önnel találkozom, önnek közelében
vagyok: minden nap le kell tennem határozatomról. – Legyen ön már
egyszer kevésbbé hóditó!

– Oh nem kapitány, ily könnyen nem számolunk, Ön udvarlóm – ön és mások.

– Mások? S kik azok? – kérdezé lelkendezve Norbert.

– Ne szakitson félbe. Az a csinos, szőke ifju, kinek majd oly szépek
fürtei, mint önéi, s kinek arczképét többször látta albumomban, Gálfy
Elek. Journalista a »Hirlap« mellett. Nagy jövő vár rá – lehet követ,
kormányférfi, gyorsan mehet magasra, de könnyen is bukhatik. Ettől ne
féljen. Gróf Szörényi Marczell – gazdag fiu, s nevezetes család
sarjadéka, de ostoba. Az ostoba udvarlót ki nem állhatom és ön nem az.
Wohlrad Richard patriotája önnek, mi nagy ajánlat. Füreden ismerkedtem
meg vele a nyáron; szerelmes, mint a majom, de kereskedő. Képzelje –
kereskedő! És megijedne ön kereskedőtől? Nem hiszem. Folytassam még?

– Ne, kérem. Ha igy van, könnyebben lélekzem.

– Köszönöm, de nem eddig van. Ön bizonyosan látta tegnap a Zugligetben
azt a barna fiatal embert, ki fölött oly jóizün nevettünk a kocsiban?

– Minden bizonyára – no ez veszélyes volna, ha tudna beszélni.

– És tud beszélni. Ő volt nálam imént, Sommegyery Ákosnak hivják,
Hevesmegyéből való és nekem szerelmet vallott.

– Ön valóságos jóltevő, Margit. Soha sem hittem, hogy némának visszaadja
hangját.

– Ne gunyolódjék kapitány. A vallomást meghallgattam és az
megörvendeztetett engem. Házassági ajánlatot tett s én azt nem fogadtam
el.

– Tudtam.

– De vissza sem utasitám.

– Az ördögbe, főbe lövöm magam.

– Kár volna. Nem fogadtam el ajánlatát, mert ön jutott eszembe. Önnek
gyöngéd hódolata és szives rokonszenve visszatartott attól, hogy
határozzak. De kedves barátom, az ifju nagy szellemi képességekkel bir,
szerelme végtelen s akaratereje ellenállhatatlan. Ismerje meg ön
ellenfelét és használja föl felfedezéseimet. Ez önnek méltó vetélytársa
s teljesen öntől függ, hogy lehetetlenné tegye. Legyen ön nagyobb mint
ő. Ismétlem, neve: Sommegyery Ákos.

Norbert gondolkodóba esett. Szemei Margit arczán s az arcz komolyságán
tévedeztek. Lelkét elboritá a tolongó érzelem.

– Oh Margit, nyujtson reményt nekem s a poklot töröm keresztül
szerelmeért. Szánjon meg és ne engedjen szivében másnak is mellettem
helyet.

Margit nem szólt, hanem midőn kezét nyujtá, ajkain édes mosoly játszott
és szemeiben érthetetlen tűz lángja villogott.

E mosoly és e tűz előtt nem volt akarata Norbertnek. E mosoly és e tűz
őrültté tevék Ákost.

Őrültté és makacscsá.

A mint Margittól eljött, a mig fogadójába érkezett és azután is örökösen
két eszme birkózott agyában. Margit »nagyravágyó« és »várakozni fog«. E
gondolatoktól nem tudott menekedni. E gondolatok ábrándképekké nőtték ki
magukat. Az a »nagyravágyás« roppant palotává emelkedett, melyben
megszámlálhatlan volt a pompás termek és oszlopok sora. A folyósokon
egyenruhás szolgák, az előteremben magas rangu tisztelgők serege
hemzsegett és a palotának és a szolgák és a tisztelgők seregének ő volt
ura és parancsolója. A palota körül tündérkert pazarlá a hüvös árnyékot
és a virágok szinét és illatát. És a hol legragyogóbb volt a szin,
legédesebb az illat és leghüvösebb az árny: ott ült kisded márványpadon,
jázmin bokor tövében Margit, a ki ő rá »várakozni fog.«

»Várakozni fog« – oh ez a két szó uj világot tárt Ákos elé, a gyötrelmek
és a nagyratörekvés világát. Még nem tudta, mibe kezdjen, mily irányban
haladjon, de érezte, hogy nagy erők állanak rendelkezésére – a
mindenható szerelem által felkorbácsolt szenvedélyek.

»Vetélytársak«: e szó ejté legelőször gondolkodóba. Hátha ezek közül egy
kiszoritja az ő emlékét Margit szivéből? Hátha Margit nem lesz képes őt
megvárni s olyat boldogit, kit kegyekkel halmozott el a vakszerencse
öntudatlan istenasszonya? Hátha ő csak az áldozatok számát szaporitani
vallá meg szerelmét?

»Ezt a szivet hozd haza én nekem érintetlen« – ezt mondá a jó édes anya.
Oh anyám – sóhajtott fel Ákos – eddig üres volt e sziv, most tele van
örökforrásu érzelmekkel – most adjon tanácsot körültem lengő szellemed!
Vetélytársaktól nem félek, hisz oly mélyen, mint én, nem szerethet
senki! Oly magasra mint enyém, nem loboghat senki szellemének lángja! Oh
anyám, hol az a pont, melyet el kell érnem, a mely méltó legyen
Margithoz?

Ajtaján kopogás hallatszott s a ki belépett, Freyberg Norbert vala.

Ákos elbámult és Norbert zavarban volt.

– Miben lehetek önnek szolgálatára, uram? – kérdé Ákos.

– Egy ügyben – szólt a kapitány – mely engem fölötte érdekel, óhajtanék
öntől némi fölvilágositást nyerni. Kérelmem a legbizalmasabb természetü
s remélem, hogy ön, mint férfi, szintén olyannak fogja tekinteni.

Ákos jóváhagyólag intett fejével.

– Ön tegnap találkozott Mágocsy Margittal s mint vettem észre,
legelőször. Önben valószinüleg nem a közöny érzete támadt fel e nő
iránt, mert ez alig volna lehetséges. Önt valószinüleg épen úgy
meghatották e nő fölséges kellemei, mint engem s hihetőleg ön ép úgy
törekedik e nő érdekeltségét fölkelteni, mint én. Vallja meg uram, így
van-e?

– És mi czélt akar ön e kérdéssel elérni, kapitány?

– Tudni óhajtom s közölni önnel, hogy életem függ e nő szerelmén s
megkérni önt a legszentebb érzelem nevében, hogy ha teheti, lépjen
vissza. Bizalommal jöttem önhöz, kérelmem egyszerü – hiszen ön
méltányolni fogja.

– Teljesen. Bizalomra bizalommal felelek. Sorsom hasonló önéhez s azért
nem léphetek vissza. El vagyok határozva mindent, de mindent
megkisérteni, hogy e nő szerelmét megnyerjem.

Norbert fátyolozott hangon felelt.

– Fájdalmas e nyilatkozat, de egy csekély örömre mégis szolgáltat okot,
– arra, hogy a szokástól tán eltérőleg, önnek barátságom felajánlhatom.

– Szivesen viszonzom.

E perczben kopogás hallatszott az ajtón s Ákosnak egyik fiatal barátja
lépett be.

– Ah barátom, – szólt ez s kezét nyujtá Ákosnak, – köszöneted vártam, a
miért tegnap a fölséges Margit kisasszonynak bemutattalak.

Norbert ajánlotta magát s távozott.

Ákos kissé elhalaványult.

– Az ördögbe, miért változott arczod – csak nem lettél szerelmes?

Ákos kissé elpirult.

– No nézze el az ember, most ismét változott. Servus pajtás, te ugyan
veszedelemre mentél a Zugligetbe. Egy brigáddal tehát megint szaporodott
a legszebb nő tábora. Fölséges! Sajnállak barátom, de kénytelen vagyok
tőled örökre elbúcsuzni, mert te ezentul élvezhetlenné váltál minden jó
lélek számára. Isten veled.

S fütyörészve távozott.

Este az asztalnál, hol Ákos megkisérté a vacsorázást, néhány ifju ült és
beszélgetett. Ákost nem ismerték s Ákos nem ismeré őket.

Beszélgetésük tárgya Margit volt. Épen azon tanácskoztak, miként lehetne
valami látványossággal vagy valami gyöngéd figyelemmel egyik zugligeti
találkozásnál Margitot meglepni. Egyikét a beszélgetőknek a pinczér több
izben grófnak czimezte.

Ákos nem szólt a beszélgetésbe. De figyelmét egészen elvonta a gondolat,
hogy Margit oly sok ifju hódolatának tárgya. Később megnyugodott,
belátván, miként ez természetes dolog.

Megnyugodott abban is, hogy Margitot meg kell érdemelni. El nem hihette,
hogy találkozzék egyén, ki oly lelkesülten törekedjék erre, mint ő.

Eszébe jutott anyja is s kissé aggódott, ha vajon elhatározása
tetszésével találkozik-e az ő jó anyjának.

A felelet gyorsan jött. Alig ébredett föl nyugtalan álmaiból, már jött a
levélhordó, anyjától hozva levelet.

Ákos mohón olvasta a sorokat.

»Kedves fiam! Soraid rendkivül megleptek. Sem éj, sem nappal nem képes
elvonni gondolatom attól, ha vajon választásod helyes-e? Ez aggodalmat
megbocsátod a te anyádnak, és megbocsátod azért is, mert pillanatonként
teljesen megnyugszik szivem, ha eszembe jut, hogy az én gyermekem szivét
csak hozzá méltó nő tudá lángra gerjeszteni. Oh egyetlen fiam, ezentúl
is légy hű én hozzám és engedelmeskedjél az én szavamnak. Menj végezni
pályádat, s ha majd szellemed teljesen kifejlett erejével visszajösz: én
leszek a te terveid legbizalmasabb és legerélyesebb végrehajtója.
Mihelyt birtokaim bérbe adhatom, Budára megyek lakni, és Margitra ép úgy
vigyázni fognak szemeim, mint rád. Imám és áldásom kisérjen utadon.
Szerető anyád.«

Ákos összecsókolta és szivéhez szoritá a kedves sorokat. És a míg ezt
tevé, hűtelen volt anyjához, mert a csók Margit nevét, a szívhez
szoritás Margit szerelmét illeté.

De ő nem tudta ezt. Még egyszer meglátogatta Margitot, ennek érthetetlen
világu szemein még egyszer elandalgott gondolata, a legszebb kezet a
világon még egyszer sikerült megcsókolnia. Engedelmet kért és kapott a
levelezésre.

Meglátogatta Norbertet is. Nem félt tőle és ennek érzelmes modora
felette tetszett az ő megváltozott lelkének. Megigérték egymásnak, hogy
fontos mozzanatokról értesitik egymást kölcsönösen.

Ákos elment akadémiára. Nem is látta aztán Margitot sokáig-sokáig. S a
mikor ujra látta, akkor már késő volt.

Uj évkor kapott anyjától levelet. Ebben tudósitva lőn, hogy anyja Budára
költözött.

Február végén egyszerre hozott a postás három levelet.

Az egyiket Norbert, a másikat Margit, a harmadikat anyja küldé.

Norbert levele így szólt: »Tisztelt barátom! Tudatnom kell önnel, hogy
ezredem, s vele én a Bácskába parancsoltattam. Tudatnom kell, mert
kétes, ha vajon visszatérhetek-e valaha a csaták veszélyeiből? Ha sirom
ott találnám, utolsó kérelmem lenne önhöz az: emlékeztesse néha rám
Margitot és tartsa meg emlékem oly tisztán, a mily tiszta önhöz
barátságom. Isten önnel. Norbert.«

Margit levele igy hangzott: »Kedves barátom! Norbert távozik, és pedig
olyan harczba, mely eddig ön miatt szivében dúlt. Ön anyját igen
szeretem, bár hozzám igen hideg. Ellentéte fiának. Megkértem őt, hogy
tudassa fiával, miként a tavaszszal, ha majd a rózsa virágzik, igen
szeretném őt látni. – Alig igérte meg. Önnek szerencsétlen vetélytársai
alig képesek engem mulattatni s önre rendkivül bosszankodnak, a miért
önre annyiszor gondol barátja: Margit.«

Édes anyja levele mindkettőnél hosszabb vala, s igy szólt:

»Kedves gyermekem! Margittal többször találkozám s nehezen tudtam
magamat elhatározni, hogy közöljem veled a benyomást, melyet reám tett,
miután azt hiszem, hogy az néked fájdalmasan esik. De az anyának bocsásd
meg azt. Édes fiam, Margit nem szeret téged és nem is fog szeretni soha.
Se téged, se mást. Ő szívtelen és nem méltó te hozzád. Gyakran emlitette
jelenlétemben nevedet, de nem a gyöngédség, nem a szerelem hangján. Te
csak úgy szerepelsz szivében, mint más. Hiúsága csak imádókat keres s a
gyöngéd érzelmek nyilatkozataira élczczel válaszol. Fiam – uralkodjál
magadon, Margittal te boldog soha nem leszesz. Alig tudom, mit szóljak
nagyravágyásáról. Te az ő túlfeszitett igényeit soha sem tudnád
kielégiteni. Egyetlen jó fiam, bocsáss meg nékem, de én nem szeretem
Margitot. A napokban emlité, hogy barátjai közül többen távoznak s ő
bizonyosan unni fogja magát, adnám tehát tudtodra, hogy szeretné, ha te
a tavaszon Budára jönnél. Fájt e nyilatkozata. Fájt, hogy az én
gyermekemet csak unalomüzésre szánta és akkor, a mikor többi barátja
távozik. Gyermekem, vess számot érzelmeiddel és ne jöjj te többé Budára.
Fogadd meg ezt s én rövid időn visszamegyek szerény falusi lakásomra, –
oda, a hol minden bokor, minden jel a te kisded gyermekkorod juttatja
eszembe. Áldásom legyen veled. Szerető anyád.«

Az édes anya nem ismerte fiát. Ákosnak fájt a levél, de Margit iránti
szándéka nem ingott meg általa. Margittól távolléte csöndesebbé, de
mélyebbé tette a hatalmas szenvedélyt és ő lassanként arra a szilárd
meggyőződésre jutott, hogy neki Margitért élni vagy meghalni kell.
Bízott Margit szerelmében és bízott a sorsintéző csillagokban.

Meg is irta anyjának leplezetlenül. Gyöngéden, de határozottan.
Kifejezést adott hitének, hogy anyja egykor más véleményen fog lenni.

Fejét csóválta és könyeit hullatá s imádkozott az anya, midőn e sorokat
olvasá. Mert ő tudta, hogy jól lát, mert fiát siratta és az eget hivta
segédül fájdalmaiban.

Még egyszer irt fiának s a sorok az anyai fájdalom harczát tükrözék.

Hiába. Csak annyit ért el, hogy Ákos szerelmébe a bánat is belopódzott.
S a bánatos szerelem velőkig hat és kiirthatatlan.

S Ákosnak bánatos szerelme s mélységes szenvedélyeinek harcza teljesen
illettek a külső világhoz.

Az 1848-ik év tavasza fölmelengeté a nap sugarait és az emberek szivét.
Virágillat tölté be a ligeteket és a szabadság érzete a világot.

Az államférfi dörgő szózata és a költő harczi dala szétharsogott
bérczektől a tengerig s százados álmukból fölrázta a sziklák lakóit és a
pusztáknak tűzlelkü népét.

»Csatára, csatára!« hangzott mindenfelől s magasabb szózat varázsa
dobogtatá meg a kebleket. Egy emberré vált a nemzet, egy szívvé a
honfiérzelem s egy sujtoló karrá a megtámadott tűzhely védelmére
fölriasztott harag.

Az elhunyt apák szelleme ujra meglátogatta az unokákat és a midőn
végignézett a népen s visszatért a csillagok fölé, borongva mondá oda
fönn: méltó e nép hozzám, mert most is hős és most is szerencsétlen.

És az ég édes gyermekeivé fogadta azokat, kik elhullottak csaták tüzében
és mostoha anyjává vált azoknak, kik megmaradtak a nyomoruságos életre.

Ákos honvéddé lőn.

Mert a napoknak szelleme ragadta magával. Mert a kebelében dúló
indulatoknak foglalkozás kellett: vér és halál. Mert az út, mely
dicsőséghez és Margit szerelméhez vezetett, nyitva állott előtte.

Csak el kellett jutnia annak végéhez.

Volt akadály rajta elég. Hideg, nyomor, csaták gyilkos tüze – de Ákos
visszatarthatlanul ment előre.

Életéről és anyjáról rég elfeledkezett, csak Margit és a dicsőség állott
előtte.

Egy év elmult és összejárta az ország minden részét, nem maradt ki
egyetlen csatából és Margitról nem tudott neki hirt mondani senki.

Oh, ha tudta volna, hogy Margitra többé nem számithat! De tán jobb volt
azt nem tudnia.

Margit vagyonát tönkretették a háboru viszontagságai. A nagyravágyás
szenvedélyeit, a hiúság éhét alig elégitheté már ki. Határoznia kellett.

Norbert visszajött a Bácskából és a budai várőrséghez rendeltetett.
Védelmezni a várat és megmenteni azt, vagy meghalni kövein – ez állott
Norbert előtt.

Szerelme ép oly gyöngéd és szilárd volt Margit iránt, mint annak előtte.
Margit hírt sem hallott Ákosról. Bizonyosan honvéddé lett – gondolta
magában – s bizonyosan meghalt, mert különben jelét adta volna életének.
És ha él is: ő messze van, Norbert pedig közel.

És ezt meggondolva, határozott és – jegyese lett Norbertnek.

Ekkor jött a honvédsereg megostromolni Buda várát.

Margit az ostrom elől bevonult a várba. Közel akart lenni vőlegényéhez.
Ákos nem tudta ezt s ismerősei nem lévén Budán, minden puhatolódzása
sikertelen volt. Az éj homályában megkereste a házat, a melyben Margit
lakott és nem talált benne senkit. Megkérdezte a szomszédokat s ezek nem
tudtak neki hírt mondani.

Norberttel szintén nem találkozhatott. Azt sem tudá, a várban van-e? A
két jó barát ellenségkép állott szemközt, akár az oczeán lett volna
közöttök.

Egykor gondolatokba merülve üldögélt Ákos sátora előtt, midőn egy
feketébe öltözött nő közelgetett hozzá.

Margitról gondolkodott s alig vette észre, hogy anyja áll előtte.

– Fiam! – kiáltott az anya és reszketve omolt Ákos karjai közé.

– Kedves anyám, te meglátogattál engem és én oly gyöngédtelen voltam te
hozzád. Bocsáss meg én nekem.

Az anya alig tudott szólni örömében.

– Kedves gyermekem, annyira megférfiasodtál, mióta nem láttalak. Mily
barna arczszined; szenvedtél sokat, tudom; – miért nem lehettem
folytonosan melletted? Oh én azt hittem, soha se látlak többé.

Nem tudott szólni, szemeibe könyek jöttek, átkarolá fia nyakát s
összecsókolta arczát, mint akkor, a mikor még kis gyermek volt.

Végre csillapodtak az anyai érzelmek, a viszontlátás öröme visszatért a
sziv belső rejtekébe s midőn Ákos azt kérdé tőle, tud-e valamit
Margitról? egész nyugodtsággal felelt:

– Mindent tudok gyermekem és ha óhajtod, elmondok róla mindent.

– Csak gyöngéden édes anyám, tudnod kell, hogy én szeretem Margitot.

Édes anyja gyöngéden beszélt. – Hisz ő sejté, mit tesz az, Ákosnak
tudtára adni, hogy Margit menyasszony, Norbertnek jegyese s fönn lakik a
várban vőlegényével. Aggódva nézett fiára s félt a fájdalom kitörésétől,
melyet Ákosnak szenvednie kelle a hir hallatára.

De a fájdalom nem tört ki. Egy mély, a sziv fenekéről felszakadott sóhaj
volt az, a mit Ákos hallatott.

Hanem szép égő szemei elborultak, s napsütötte két piros arcza halavány
lett, mint a hold. A sziv, melyet megnyerni óhajtott, elfeledé őt. A
szikla, melyre életét és boldogságát akará alapitani, szétporlott,
hamuvá vált. A fény, mely megvilágitá jövőjét, kialudt. Egyszere és
örökre kialudt.

Valami mosolyféle játszott ajkain, midőn szemeit anyjára emelte.

– Igazad volt édes anyám. Mindig igazad volt. És én mégsem hittem neked.
De csak most az egyszer nem hittem. Ugy-e megbocsátasz nekem? Először és
– utoljára.

– Gyermekem, egyetlen fiam – szólt a nő, sürü könyhullatással borulva
fiára – felejtsd el Margitot és légy ura fájdalmadnak. Körülötted leszek
ezentul is; és ha katonai pályád véget ér, elmegyünk együtt, távol e
helytől, az én kis nyugodt hajlékomba. Fiam, kedves fiam – te még boldog
leszesz, értem, anyádért boldog fogsz lenni.

Ákos nem szólt. Valamit látott az égen, oda nézett fel hosszasan.

– Kedves anyám, hagyj magamra; – szólt Ákos a szomoruság fátyolos
hangján. – Holnap reggel támadást intézünk a várra s támadás után fogunk
találkozni.

Az anya eltávozott. Ákos nyugalma csalódásba ejté. Az erős férfi – azt
hivé – leküzdi a fájdalom rohamait.

Nyugodt volt Margit is. Pedig nem bizott egészen Norberték
fegyverszerencséjében. De jegyese volt Norbertnek. Igaz, hogy Ákos néha
még most is eszébe jutott.

Épen értesült valami megfoghatatlan módon arról, hogy Ákos már kapitány
s az ostromló sereg között van, midőn Norbert bejelentetett hozzá s
belépett.

– Ah barátom! – szólt a hölgy – épen jókor, egy kellemes ujsággal
szolgálhatok.

– És az?

– Sommegyery Ákos az ostromlók között van és már kapitány.

– És oly kellemes ujság ez önnek, kedvesem? – kérdé Norbert, ki épen nem
talált e hirben valami különösen örvendetes dolgot.

– Természetesen, épen arról gondolkodám, hogy ha lehetséges volna,
szeretnék vele találkozni.

– Margit, ön még most is féltékenynyé tesz engem. Holnap reggel támadást
intéz az ostromló sereg és Ákos valószinüleg a támadók között leend. Ha
ön velem jönne, talán találkozhatnék Ákossal és engem mindenesetre
kikerülne ön mellett a veszély.

– Ez érdekes lenne, Ákossal a csata hevében találkozni. Bravo Norbert,
ez jó gondolat, megyek önnel.

– Az istenért, mit akar ön? – szólt Norbert megijedve.

– Megyek önnel.

Hiába kérte Norbert, hogy álljon el iszonyu szándékától, hiába
könyörgött, hiába ijesztgeté s festé le előtte a csaták borzalmait,
Margit hajthatlan maradt.

– Oh Margit, – szólt – ön szerencsétlenné tesz engem. A legiszonyubb
válság előestéjén kérem önt és kérem az égre és szerelmére, ne jőjjön
oda, a hol a halál az úr.

Hiába.

Néhány percz mulva Norbert a legszebb ifjuval karon fogva ment a
várparancsnokság irodájába, a hol a várőrség közé e szavakkal vétette
föl társát: »Mágocsy Károly kadét.«

Minő szép volt Margit a feszes katonai ruhában! Minő mozdulatokkal ment
végig az utczán! Ha imádói így láthatták volna!

De imádói nem gyönyörködhetének benne sokáig. Még Norbert sem.

Sem Norbert, sem Ákos nem tudának aludni ez éjszakán. S álmatlanságuknak
nem az ágyúk szakadatlan dörgése volt az oka.

Midőn a keleti égen a hajnal lassu pirja kezdett elömleni, megszünt az
ágyuszó, de megharsantak az ostromló sereg trombitái.

Május 21-ik napja volt.

Szép tavaszi reggele az évnek, dicsőséges napja a honvédfegyvereknek.

Ellenállhatatlan áradatként nyomult előre a honvéd mindig följebb,
mindig följebb, föl a vár fokára, föl a hősi hirnek szinhelyére.

Ákos némán vezette csapatját föl a bécsi kapu táján.

Arcza hideg volt, mint a márvány, és mosolytalan, mint a tél. Lelkéből
kihalt már az életnek, a dicsőségnek, a szerelemnek vágya. Kötelesség és
halál: összevont szemöldökeiről e két szó volt olvasható.

Katonái jól ismerték, de soha sem látták így. Megdöbbenve tekinték
halavány arczát. De nem kérdezősködtek, mentek utána.

Gyilkos tüze volt az a kartácsnak, mely fogadta őket a várhegy lejtőjén
és mindenütt. Ákos nem is vette észre s katonái mosolyogva üdvözlék a
tüzet.

Hanem a rohamnál hősökre találtak.

Egy kapitány s egy ifju kadét parancsnokolt a védő seregcsapat fölött.
Norbert és Margit volt az.

És Margit lángoló szeme jobban meghóditá a hadak istenét, mint Ákos
halavány arcza.

Háromszor látta elbukni zászlóját Ákos a várfal ormain. Háromszor lőtték
le zászlóját egymás után. Háromszor szoriták vissza csapatját.

És midőn már csapatja kétségbe volt esve, maga ugrott föl a vár falára s
magasra emelvén a lobogót, előre nyomult a védő sereg sürü sorai közt.

»Utána!« orditá a honvéd s mint a szilaj förgeteg szórta szélyel Ákos
mellől Norbert embereit.

S biztosnak tartá a tért, midőn uj erő jött ellene, és ezt személyesen
vezette a kapitány és a kadét.

Szempillanatnyi szünet állt be, mialatt szemközt állott a két sereg.

Egy iszonyu sorlövés mindkét oldalról, s midőn a füstgomoly eloszlott,
rémülve látta a honvédsereg Ákost térdre esve.

Közel járt a golyó szivéhez, el is bukott bele, de a zászló nyelét nem
ereszté el, s annak segélyével térdre emelkedett.

Ekkor ismeré meg Margitot – ki alig néhány lépésre állott mellette.

– Margit! – kiáltá tompa hangon.

Margit oda tekintett s a harczi zajon keresztül hangzó sikoltás
tanusitá, hogy ő is felismerte Ákost.

Fölismerte, de késő volt már. Egy ágyugolyó Margit mellett szakitá szét
Norbertet s a fölszakgatott kőtördelék eltemette Margitot. Vagy elájult,
vagy meghalt, de mozdulatlan maradt.

Mire a nap fölkelt: Buda be volt véve.

Mire a nap fölkelt: Ákos meg volt halva.

* * *

Margit nem halt meg. Arczát eléktelenité a seb s egyik szemevilágát
elveszté miatta, de nem tudott meghalni. Ez volt a büntetése.

Csendes őrület lepte meg elméjét s Norbert kapitánynak s Ákosnak mint
zászlótartónak emléke örökké ott játszik képzelete előtt.

Azt hiszi, hogy önmaga is meghalt s midőn Henczi szobrán látja:
»Freyberg Norbert kapitány« és »Mágocsy Károly kadet« bizvást elmondja
mindenkinek:

– Lássátok, én már halott vagyok.

Igaza van.

– – – És a jó édes anya élettelen rogyott egyetlen fiának holttestére.



MIKOR A MEGVÁLTÓ SZÜLETETT…

Az öreg kapitány ott lakott a Cserháti utczában. A Cserháti utcza pedig
ott nyujtózkodott végig valamelyik túladunai kis város keleti felében.

Az öreg kapitányt ismerte minden ember a városban és a városnak
környékén. Volt ugyan már valami hatvan éves, hanem azért termete olyan
egyenes, melle olyan domboru, bajusza olyan fekete, szeme oly tüzes és
hangja olyan dörgő vala, mint az előtt harmincz évvel.

Tagyosy András volt a neve.

Csak szegény paraszt legény volt fiatal korában. Ágról szakadt árva, ki
ugy nő fel, miként a vadfa. Futó barom megtapossa, vihar megczibálja,
járó-kelő ágát metszi, soha senki meg nem őrzi s mégis felnő egyenesen,
daczol a korral és a förgeteggel s koronáját emeli az égnek.

Valami nemes legényt, miért, miért nem, fültövön legyintett. Utána esett
ezért a komiszárius s utána küldte a vármegye pandurjait. Bizony tömlöcz
lett volna a gonosz tréfa vége.

Szerencsére bekövetkezett a franczia futás. Kellett a legénység.
Szüksége volt a királynak katonára, s az üldözött legény oda állt a
verbunk elé.

Oda is állt, fel is csapott, felölté azt a huszárdolmányt, a mely
erősebb vállakon még soha meg nem feszült.

Vésznek, viharnak oda sem nézett s komoly arczán csak akkor villant meg
az örömnek lángja, ha ellenséget látott maga előtt.

Mire vége lett a harcznak s mire balkarját össze tudta törni egy
kóválygó golyó, s mire mindenféle felcser a nagy sebet így-amugy
behegeszté: akkorra már így szólt hozzá öreg legénye:

– Hejh vitéz kapitány uram, ilyen kézzel nem tartjuk a kantárszárat,
haza kell már mennünk!

Az öreg legénynek igaza volt. A kapitány nyugdíjba ment s haza
bocsájtatott.

Haza! Hol volt neki otthon? Apját, anyját soha se látta, rokonokat soha
se ismert, neki mehetett a széles nagy világnak.

De nem ment neki a széles nagy világnak. Valamikor, fiatal hadnagy
korában, látott egy szép lánykát, jól megnézte két kemény szemével, nem
is feledte el soha. Oda tartott egyenesen, hátha még a szép leányka
emlékezni fog rá.

Szíve nem csalódott és néhány hét mulva ha ép karjával átölelé azt a
szép leánykát, büszkén mondhatá el: édes feleségem!

Boldog volt és nyugalmas életük. A csöndes kis városba alig ért el a
nagy világ zaja. Egy félszemű zászlótartó, egy recsegő hangú alezredes,
egy falábu főhadnagy, egy visszavonult udvari tanácsos, egy köszvényes
referendárius s a jó öreg lelkész volt minden társaságuk. No meg a kis
Kálmán gyerek, a ki erős volt mint a vasék és nagyokat kurjantott, mint
az erdei rigó.

Ő volt atyjának minden öröme és apjának minden reménysége. Sokszor
mondta az apja, ha egy csatát kellene elveszteni vagy ezt a gyereket,
bizony el nem tudná gondolni, melyiket válaszsza.

Hát még mikor szegény anyja meghalt s kikisérték a temetőbe a kerek
kápolna mellé!

A vén katona akkor ejté az első könyet és az a marczona szív akkor fájt
először keserűen.

De megvolt még a kis Kálmán, kinek arczán felismeré a kapitány a jó
anyának minden arczvonását. Oh ezt a gyereket többé sohase ereszti el
maga mellől.

Csakhogy az a gyerek tizennyolcz éves suhanczczá nőtt már fel és az
1848-ik évről szólt a kalendárium és a fiatal szíveken egy furcsa érzés
rezgett végig, mint végigrezeg a szellő az erdők lombjain.

Egy nyári napnak reggelén mámoros arczczal állit be Kálmán az öreg
kapitányhoz. Nem bortól és szerelemtől, hanem álmatlanul átvirrasztott
éjszakától volt mámoros arcza.

– Apám, az Al-Tiszánál ráczok ölik, gyujtogatják a magyart, elmegyek
honvédnek.

Az öreg kapitány botot faragott nagy gondosan egy vadkörtefa ágból. Kést
és faágat csöndesen félretett a kis asztalra, a mint fiának halavány
arczát meglátta és rezgő hangját meghallotta.

– Minek mégysz el fiam?

– Honvédnek.

– Mi az? Pandur, drabant, katona vagy privatdiener?

– Az a nemzet katonája.

– Szamár vagy édes fiam. A királynak van katonája, a vármegyének van
katonája, a főispánnak és a püspöknek van katonája, a nemzetnek pedig
nincs. A ki valami, az valami, a ki pedig semmi sem, az csavargó és
betyár. Mi akarsz te lenni?

– Honvéd a ráczok ellen, – kiált föl a fiu nagy daczosan.

A vén kapitány felállt, kezébe vette a vadkörtefát s így szólt szép
csöndesen gyermekének.

– Anyád két hónapja hagyott el, azt megcsókoltam; te most akarsz
elhagyni, téged e darab fával csaplak agyon.

A fiu egy pillanatig meredt szemekkel nézett apjára s aztán az ajtóhoz
tántorodott és két szemét befogta két kezével.

A vén kapitány oda ment gyermekéhez, megfogta a kezét s kilóditotta a
pitvarba.

– Eredj iskolába, ott a helyed, különben haza ne várjalak az ebédhez.

Tovább faragta a botot és a gyermek elment az iskolába.

Furcsa idők jártak. Valakinek eszébe jutott a nemzetőrség ott a kis
városban. Mindenféle szabó, csizmadia, kéményseprő, patikárus tanulta a
katonadolgot a piacz közepén. Ha a vén kapitány meglátta őket, akkorát
kaczagott, hogy hangja elhallatszott még a kálváriára is.

A félszemü zászlótartó, a recsegő hangu alezredes, a falábu főhadnagy, a
visszavonult udvari tanácsos s a köszvényes referendárius gyakran
összejöttek az öreg kapitánynyal és mondtak neki hajmeresztő dolgokat.

Az országgyülés összeveszett a koronás királylyal. A paraszt nem lesz
többé paraszt és a nemes ember nem lesz többé nemes ember. Kétféle
katona lesz ezentul az országban. Hétköznapi és vasárnapi. A hétköznapi
katona lesz a császár katonája, a vasárnapi katona lesz a nemzetőr és a
honvéd. Rácz és oláh öli a magyart a császár nevében s Jellasics átjött
a Dráván, hogy elfoglalja ezt a mi országunkat.

Csak hallgatta mind ezt az öreg kapitány. Csak csóválta a fejét e nagy
dolgokon. Csak szeretett volna századja élére állani és azt a mindenféle
kasza-kapakerülő, népámitó, királyával ellenkező országgyűlést széllyel
verni.

Egyszer az a Kálmán gyerek egész nap nem szólt egy szót sem. Könyveit
összerakta, összekötözgette, rajztábláját a sarokba állította,
mindenféle penzumokat és irományokat elégetett, s aztán szépen bement
apja szobájába.

– Apám, el kell mennem honvédnek. Tanulótársaim már mind a csatatéren
vannak, ki Jellasics ellen, ki Szent-Tamásnál. Én sem maradhatok többé
itthon.

Az öreg kapitány megfogta fia kezét s leültette maga mellé a pamlagra.

– Édes fiam, tudod, hogy én hű szolgája voltam uram királyomnak teljes
életemben. Tudod, hogy mind én, mind te az ő kenyerét eszszük, s hogy ha
te beállasz a lázadók közé: én kenyerem, rangom, becsületem vesztem. Mit
akarsz? Nem a mindennapi kenyér bánt engem. A gazdátlan eb is elél, a
meddig elél. De nézd ezt.

Az öreg kapitány levette kardját a szegről s hüvelyéből kivonva fia elé
tette. És az almáriom belső fiókjából kivett három érdemrendet és azt is
a fia elé tette. És aztán erős dörgő hangon folytatá:

– Annak a kardnak az éle tizenhét helyen van kicsorbulva. Azt az
érdemrendet fölséges császárom és királyom az ezred előtt akasztá
mellemre, mikor Rosé generálist levágtam és hat ágyuját elfoglaltam. Ha
azt akarod, hogy azt a kardot előttem törjék ketté s azt az érdemrendet
a szemem közé vágják, eredj lázadónak.

A gyermek sírt. Szólni nem tudott.

– Ne sírj fiam. Szegény paraszt fiú voltam, apátlan és anyátlan árva. Az
a kard lesz egykor minden örökséged tőlem és nevemnek becsülete.

A fiú letörlé könyeit s kiment a szobából.

Az öreg kapitány visszaakasztá kardját a szegre, s érdemrendjeit nagy
gondosan tiszta papirba burkolva visszatette az almáriom belső fiókjába.

És elgondolkodott. És elgondolta, ha most annak a fiúnak jó anyja még
élne, mennyi szomoruságot okozna az a fiú annak. Vagy talán nem okozna,
mert hiszen anyját el nem hagyhatná a világért sem.

A fiú nem szólt többé háborúról. Szótalan volt és szomorú. S szomorún
következtek egymásután a napok.

Karácson előtti estén ott volt az öreg kapitánynál a félszemű
zászlótartó, a falábu főhadnagy és az öreg lelkész.

A falábu főhadnagy diadalérzettel közlé, hogy az ország fővárosából
futnak a rebellisek; hogy egy seregük fönt a Kárpátokban elveszett a
hidegtől; hogy a zürzavarnak immár vége lesz nemsokára.

A fiú hallgatott.

A jó öreg lelkész, midőn késő este elbúcsuzott és haza ment, áldást
mondott a házra, hol apa és fiú úgy szeretik és úgy becsülik egymást e
szomorú zürzavaros világban is.

A fiú hallgatott.

Az öreg kapitány, midőn a lefekvéshez készült, azt mondá fiának:

– Szegény jó anyádnak ez volt legnagyobb ünnepe, Mikor a megváltó
született. Öröme ilyenkor oly tiszta volt. Holnap reggel édes fiam,
megleplek valamivel, a mi téged boldoggá tesz.

A fiú hallgatott. Hallgatott és bement szobájába.

Reggel korán fölkelt és díszruhájába felöltözött az öreg kapitány.
Érdemrendjeit nagy gonddal feltűzte mellére. Várta fiát.

A fiú nem jött elő és szobája néma volt.

Az öreg kapitány bement a fiú szobájába. Az ágy felbontva, de
érintetlen. A fiú alsó és felső ruhái gondosan sorba rakva asztalon és
széken. Az ágynak vánkosán egy nyitott levél. A levélben irva:

»Édes jó atyám! El kellett mennem. Szegény hazánkat védelmezni kell.
Mindent itthon hagytam, mit te vettél nekem. A császár pénzén vetted.
Édes jó atyám bocsáss meg. Becsületed és neved megkimélem. Csak szíved
tudja, hogy én fiad vagyok, én nem mondom azt senkinek. Akkor nem bánt
téged senki. Anyám sírkövét megcsókolom, mielőtt eltávozom. Isten
veled.«

Az öreg kapitány elolvasta ezt a levelet. És körülnézett s nem látta a
gyereket sehol. És szemeit elfutotta a vér és mellét a fájdalomnak hörgő
hangja akarta ketté szakitani. Ugy állt egy pillanatig felborzadott
hajjal.

S aztán mint villám ugrott kardjához, mezitelen karddal sulyos
lépésekben ment ki a szabadra.

Künn viharzott a hófergeteg. Üvöltött a szélvész és a fák csikorogtak
sulyos keze alatt. Az utczák néptelenek voltak.

Az öreg kapitány végig tekintett az utczán kelet felé és nyugat felé.
Nem látott senkit.

Hajadonfővel volt. A csapkodó hópelyhek belekapaszkodtak fekete
bajuszába, fekete szemöldökébe és fekete hajába. És bajusz, szemöldök és
haj fehér lett a hótól vagy a megfékezhetlen indulattól. Nem ismert
volna rá még a házi eb sem.

Elindult kelet felé. Az utcza végén volt a temető. A temetőbe indult. A
temetőben feküdt az anya, ott kereste a fiút is. Lángoló haraggal és
kivont karddal kereste ott. Lompos kutyája tétovázva törtetett utána.

A temető mellett országút, az országút mellett szérü volt. A szérün
szalmakazalok, a kazalokon varjak gubbaszkodnak. És a temető keresztfái
is telvék valának a tél fekete madaraival.

Az öreg kapitány lábai alatt csikorgott a hó. A zajra fel-felröppent
egy-egy madár. A lompos kutya utána tekintett a felröppenő madárnak, az
öreg kapitány nem vette azt észre.

Megállt az anya sirkövénél. A sírkövön nem látszott a fiú búcsucsókjának
nyoma. A vihar elfútta onnan.

– Itt volt – hörgé az öreg kapitány. – Hova lett innen? Asszony, add elő
a kölyket.

És megsuhintotta a meztelen kardot.

És a kard leesett a földre. És az öreg kapitány két szeméből kicsordult
a köny. És inai megtörtek a sírkő előtt s az öreg ember forró homloka
oda tapadt az eltemetett anyának hideg sírkövéhez. A sírkő nem adta elő
a kölyket.

A lompos kutya nem értette a dolgot. Szaglálódni kezdett s
nyomról-nyomra bukdácsolva kiment a temetőből, átfutott az uton s oda
állt egy szalmakazal elé. A kazal déli oldalán egy szűk, sötét üreg
tátogatott. Az üreg előtt a kutya elkezdett üvölteni.

Az üvöltés hangjára felvetette marczona fejét az öreg kapitány. Egy
gondolat czikázott át agyán, felugrott a sírkő mellől s rohant a
kazalhoz.

– Itt kell lenni – dörgé komor, mély hangjával.

– Hitvány kölyök, állj ide elém! – kiáltott be a sötét üregbe.

Az üregből sóhajtás hangja s lassu szalmazörgés hallatszott.

Az öreg kapitány dühösen furakodott az üregbe s vasmarokkal megragadva
egy mezitelen gyermekvállat, kilökte a csikorgó fagyra.

Erzsike volt, a koldusleányka. Étlen és ruhátlan, édes szó és meleg
hajlék nélkül a szalmakazalban tölté a gonosz éjszakát. Félig fagyva,
félig halva, mégis felsikoltott a rettentő ember keze alatt s aztán
erőtlenül összeesett.

Az öreg kapitány meredt szemekkel dőlt a kazal oldalához. Szegény
koldusleányka ott vonaglott lábai alatt. A bámészkodó lompos kutya végig
szaglászta kékülő ajkait, dermedt kezecskéjét, jégsebzette mezitelen
sovány lábacskáját. És azután végig-végig nyalogatta, mintha föl akarta
volna melegiteni.

Az öreg kapitány magához tért. Oda lépett a lánykához s elrugta a kutyát
mellőle. És aztán lehajlott és gyöngéden fölemelte és karjaival
betakarta a didergő gyermeket.

– Enyém ez a gyermek s nem a tiéd, – szólt a lompos ebnek, mely
kiváncsian nézte a kolduslánykát az öreg kapitány karjai közt.

Az öreg kapitány visszament a temetőbe, az édes anya sírkövéhez. És
megmutatta a kolduslánykát a hideg sírkőnek és megcsókolta mindakettőt.

– Azt a másikat sohase lássam többet, ez nem hagy el engem soha.

Aztán fölvette a földről a hideg kardot. S a hideg kardot és fagyos
leánykát haza vitte fölmelegült szívvel. A lompos kutya vígan
ugrándozott előtte.

A félszemü zászlótartó, a recsegő hangú alezredes, a falábu főhadnagy
csodálkozva nézték, a mint az öreg kapitány a kolduslánykát megmosdatá,
fésülgeté, csókjaival melengette, meleg ruhába felöltöztette s
cziczomával ékesgeté.

Mikor a lányka már vidáman mosolygott a meleg kályha mellett, azt kérdé
tőle az öreg kapitány:

– Láttál-e valakit az éjjel a temetőben?

– Nem láttam senkit, nem is mertem oda nézni.

– Jól van. Emberkopogást sem hallottál egész éjjel?

– Nem hallottam egész éjjel, hanem éjféltájban minden fekete madár
felröppent ülőhelyéből és csunya károgásuk fölvert az álmomból.

A lányka kicsi testén borzadály csuszamlott végig.

Az öreg kapitány nem beszélt többé a fiúról, a ki elszökött, a ki apját
elárulta, a kit apja megátkozott, a ki nevét is eltagadta, s a kit
karácsony éjszakáján csúf fekete madarak károgása üldözött el anyjának
sírkövétől. Nem beszélt róla soha.

De nem is hallotta hírét soha.

Ment az ifjú elszántan, visszatarthatlanul.

Fájt neki elválni jó apjától s édes szeretett anyjának sírkövétől.

Sokáig sírt, sokáig zokogott a sírkő mellett letérdelve.

Aztán szive bezárult és könyei elapadtak. És megtörlé arczát s fölnézett
az égre. Az égnek nem volt csillaga; a vihar, a förgeteg volt az égen is
az úr.

A várostól negyedórányira magas domb fekszik. E dombról még egyszer
visszanézett arra a városra, a melyben a szülőházat, a gyermekemlékeket,
a soha vissza nem térő ifjú boldogságot, a szerető, de haragos apát
hagyta.

Szemeiből még egyszer kicsordult a köny. Megijedt e könytől. Hisz ő
honvéd akar lenni. Hirtelen letörlé s szilárd lépésekkel ment szemközt a
süvöltő viharnak.

Hetekig bujdosott. Éjben, fagyban nyugta nem volt. Farkasok tanyáján,
győző ellenség csapatain keresztül törekedett eljutni a honvéd
fővezérhez. Üldözött az üldözöttet, bujdosó a bujdosót keresi fel.
Lábbelije rongy, ruhája foszlány, zsebe üres, szíve telve szent
fogadással: így jutott el a fővezérhez.

A fővezér hideg, komor ember vala. Szerette a katonát, de nem szerette
az éretlen gyerkőczöt és az üres lelkesedést. Mikor Kálmánt meglátta és
látta gyermekarczát s vihartépte rongyos öltönyét, haragosan mondá neki:

– Táborom nem kórház s én nem vagyok iskolamester. Eredj haza a meleg
kályha mellé s tanulj írni és olvasni.

Az ifjú merev arczczal és suttogó hangon mondá neki:

– Én pedig honvéd leszek.

A fővezér tetőtől talpig jól megnézte a fiatal embert.

– Ki küldött ide? Apád, anyád?

– Magam jöttem, nincs sem apám, sem anyám.

Nem mondott igazat! Hanem azért csak elfogadták.

Másnap már megtanulta, hogy kell bánni a puskával és aztán azt is
megtanulta, hogy kell játszani a halállal. De a nevét meg nem mondta
senkinek.

Végig küzdött minden csatát. És szerzett hírt és dicsőséget,
bajtársaktól elismerést, szép asszonyoktól hódolatot, nemzetétől
kitüntetést – de a nevét meg nem mondta soha.

És kapott sebet is. A debreczeni csatában kilőtték lovát alóla, s bal
lábában egy otromba golyó s vállában egy kozáklándzsa akadt meg.

Ott feküdt a csatatéren – jótehetetlen önmagával. Ott szedték föl jó
emberek vérevesztve, elájultan. Föl is szedték s jól vagy rosszul be is
hegesztették sebeit.

De mire magához jött: bajtársait nem találta többé. A honvédsereg is
elpusztult, a szent ügy is elbukott, a haragos fővezér is gyászos véget
ért. És a jó emberek is, kik ápolták, okos emberekké váltak s vállára
akasztva egy darab szűrt, kezébe adva egy botot s telerakva iszákját
három napra való száraz eledellel: útnak eresztették haza felé.

Haza felé! Szomoru világ volt akkor otthon.

Az öreg kapitány jól elgondolta a dolgot, mikor a fiút vissza akarta
tartani.

Uj hatalom, uj törvény, uj igazság, uj emberek jöttek a régiek helyére.

Az öreg kapitányt önigazolásra hívták föl. Hol járt, mit csinált, kivel
czimboráskodott: adjon róla számot. A három rendjel és kardjának
tizenhét csorbája nem mentette meg a vizsgálattól.

De voltak tanui. A félszemü zászlótartó, a recsegő hangu alezredes, a
falábu főhadnagy, a visszavonult udvari tanácsos, a köszvényes
referendárius s az öreg lelkész mind valamennyien igaz hitükre,
becsületszavukra állottak jót mellette.

Megkapta az igazolványt s ujra megkapta a nyugdijat.

De találkozott kaján ember, a ki följelenté, hogy fiát elküldte
honvédnek.

Hiába istenkedtek jó barátai. Hiába mondogatták a hatalmas urak előtt,
hogy a fiú apjának ellenére ment el s apjának átkát vitte magával: nem
használt az semmit.

Karácson előtt való napon megjelent az öreg kapitánynál a polgármester.
A polgármester jó barátja volt az öreg kapitánynak. Ismerték egymást még
a régi inzurgens világból.

– Rossz hírrel jövök öreg bajtárs – szólt a kapitányhoz. – Itt van
Falkenheim generális rendelete. Nyugdíjadtól megfoszt, fegyvereidet
bekivánja, rendjeleid konfiskálja. Készen lehettél mindezekre.

Készen volt ezekre az öreg kapitány és mégis remegtek ajkai és mégis
villámokat szórtak szemei, mikor a gonosz közlést meghallotta.

– Jól van – felelt rekedt hangon. A kölyök volt az oka ennek is. De
szemem elé ne kerüljön többé ez életben. Nem is kerül. Ott rothad már
valami útfélen. Jól van.

Leszedte a fogasról fegyvereit és sorba rakta az asztalon. Az almáriom
belső fiókjából nagy gondosan kivette a három rendjelet és azt is oda
tette az asztalra. És megállt az asztal előtt és összekulcsolt kézzel
bámult az asztalra.

– Hát mindennek vége! – szólt önmagához. A kenyér is oda van, a becsület
is. Megmondtam annak a kölyöknek, de nem hallgatott rá. Pedig magyarán
megmondtam. Még kardomat is elviszik. Tizenhét csorbát ütöttem rajta.
Négyet akkor, mikor Rosé generálist levágtam, hat ágyuját elvettem. Ejh,
Ejh!

Kezébe vette azt a kardot és megsuhintá.

– Mért nem tud most előttem állani az a kölyök?

E szavakra odafutott Erzsike, a kolduslányka. Piros arczczal, mosolygó
ajakkal és angyalszemekkel. Nem volt most már sem rongyos, sem mezitláb,
sem félig megfagyva.

– Édes bácsi, szegény Kálmán régen meghalt, miért bántsuk mi őt?

Az öreg kapitány hosszan nézett a mosolygó leánykára.

– Igazad van édes leányom. Nekem régen meghalt.

S aztán oda fordult a polgármesterhez.

– Polgármester ur! Ezt a kardot és ezt a rendjelet hagyja nálam
reggelig. A Megváltó születésének ünnepén hadd legyen még nálam. Olyan
nehéz tőlük egy pillanat alatt elválni.

A polgármester eltávozott. A kardot és a rendjeleket ott hagyta az öreg
kapitánynál.

Ebéd után elsötétedett az ég. Sürü felhők lepték el az eget. A
varjusereg veszett zajjal csapkodott és kerengett a házak fölött. Vihar
készülődött köröskörül. Jaj a szegénynek, kit az künn ér a csikorgó
hidegben.

Ezen az éjszakán nem aludt el az öreg kapitány. Szegény nejének ez volt
legkedvesebb ünnepe. Mikor a Megváltó született. Az a rossz, engedetlen
gyermek is e napon szökött el s tagadta meg apját és apja nevét. És a
becsülettel végig harczolt hosszu életnek minden keresményét e nap
rabolta el. Oh az öreg kapitány sokat szenvedett egy év óta – de
legtöbbet ma. Haja és bajusza ősz volt már és többé nem fekete. Csak
Erzsike tartá benne a lelket.

Már rég elmult éjfél és az öreg kapitány még mindig fön járkált a
szobában. A kis Erzsike egy nyoszolyán aludt mosolyogva. Az öreg
kapitány meg-megállt előtte és nézte örömmel és gondolta borzalommal, ha
a szegény gyerek most künn volna a fagyon…

Néha-néha nagy zúgás tölté be a házat. Künn viharzott a hófergeteg.
Üvöltött a szélvész és a fák csikorogtak sulyos keze alatt. A vihar
beorditott a kéményen s vaserővel rázta az ajtókat és ablakokat.

Az országuton egy koldus vánszorgott a város felé. Öltönyének foszlányai
repkedtek a szélben. Mezitelen lábát véresre vagdalta a jéggöröngy.
Arczán végig folyt és végig fagyott könyje.

A vihar vissza-visszalökte. De ő mégis előre ment. Néha elesett és egy
pillanatig ülve maradt. Megint fölkelt és ment előre.

Elérte a temetőt. A temető keresztfái telvék valának a tél fekete
madaraival.

Mikor a koldus befordult a temetőbe, minden fekete madár fölröppent
ülőhelyéből és csunya károgással átrepültek a kazalokra.

A koldus nem vette azt észre. Lehanyatlott egy sirkő mellé és sírva és
zokogva és görcsös fuldokolással csókolta azt a sírkövet.

Az öreg kapitány a reggeli szürkületben kiment a kapu elé és
végigtekintett az utczán. A temető felől nagy messzeségben egy koldust
látott háza felé jönni.

– Lányom, – szólt Erzsikéhez, – egy szegény koldusgyerek jön az utczán,
alamizsna nélkül el ne ereszd.

A lányka egy karaj kenyeret s egy kis maradék sültet vett kis kezébe s
várta a koldusgyereket a kapunál.

A koldusgyerek elvette a kenyeret és a sültet, de nem ment tovább, hanem
befordult az udvarra. Az öreg kapitány szobaajtaja előtt állt a
pitvarnak egy kőoszlopa s a koldusgyerek ez oszlop mellé támaszkodott.

Erzsike bámult. Bement az öreg kapitányhoz.

– Kedves bácsi, az a szegény koldus nem akar elmenni és nem szól semmit.
Itt áll az ajtóban.

Az öreg kapitány a nyitott ajtóból reárivalt a koldusgyerekre.

– Mit ácsorogsz itt? Megkaptad a magadét, eredj tovább!

A koldusgyerek felsikoltott:

– Apám!

És arczra bukott az öreg kapitány előtt, keresztül a nyitott ajtó
küszöbén.

Az öreg kapitány felorditott mint a sebesült vad. És két kezével
belemarkolt ősz hajába és meredt szemekkel nézte a nyomorult koldusnak
mezitelen, jégsebzette, vonagló termetét.

És berohant a szobájába mint a villám és két kezébe fogta rendjeleit és
régi kardját.

És régi kardját megsuhintva, a rendjelekkel együtt kilöké azt az
utczára.

És lehajolt a koldushoz és fölvette ölébe, bevitte szobájába és sírva
csókolgatá:

– Édes fiam! Édes fiam!



A MEGCSONKITOTT ARCZKÉP.

Borcsa néninek nevezték valamennyien. Magam is csak annak neveztem,
midőn kis gyermekkoromban kezet csókoltam neki. Vezetéknevét csak sokkal
később, meglett férfikoromban tudtam meg, a mikor már ő régen ott
hamvadt az akáczfák alatt, a szép árnyékos, pázsitos temetőben.

Termete magas, arcza halavány, haja fehér volt. Nem nevetett soha,
lassan lépkedett és keveset beszélt. Fekete ruháját soha le nem tette.
Társalgásba ritkán bocsátkozott; barátságba, még nőkkel is, sohasem. Mi
gyermekek nagyobb tisztelettel és elfogódással bámultunk rá, mint a
tisztelendő urra.

Ott lakott a falu végén. Kisded nemesi házban, melynek cserép volt a
födele s melynek udvarán és utczára néző ablakai alatt diófák és eperfák
bólingattak a szélben. Az utczára nem is igen látszottak ki ablakai.
Léczkerités volt az utczaszinen s azon belül sűrű jázmin-, loncz- és
orgonabokrok. Csak a galambok és verebek és néha a baromfiak tartották
fenn a nagy világgal a közlekedést. Ezeknek szabad volt a ki- és
bejárás. Ajtó, kapu, rendesen el volt zárva, mint apáczazárdánál. A vén,
füstös szőrü komondornak ritkán akadt dolga valakit megugatni. Nem is
féltünk tőle, mint a többi utczabeli kutyától.

Két unokaöcscse lakott vele. Mindakettő agg szűz, miként ő maga. Mind a
kettő igen öreg, de mind a kettő sokkal fiatalabb, mint ő. Mind a három
kegyes, istenfélő, templombajáró, szegényistápoló, jótékony teremtés
volt. A faluban ugy hivták őket: az öreg kisasszonyok.

Azt beszélték róluk: gyülölik a férfiakat. Igaz volt-e, nem volt-e, nem
tudhattam meg saját tapasztalásomból. Mikor én ismertem őket, akkor már
nem igen lehetett okuk akár gyülölni, akár szeretni a férfiakat.
Hallottam, hogy ha néha, ritkán, férfivendég volt náluk, rokon vagy
hivatalbeli: utána gondosan kiszellőztették a szobát s ha a kalapot vagy
felsőkabátot az ágyra tették, rögtön kimosatták az ágyterítőt. Meglehet,
az ily beszédben több volt a pajkosság, mint az igazság.

Mikor jöttek a faluba lakni: kevés ember tudta megmondani bizonyosan.
Lehetett annak már negyven esztendeje is, sőt talán még több is. Kis
birtokuk volt, melyet mindig bérbe adtak. Beszélték azonban, hogy Borcsa
néni igen gazdag s tul a hegyeken, a Bakony másik oldalán, nagy birtoka
van. Igaz, hogy néha a tulsó félről, a felső vidékről jöttek hozzá
emberek. Talán pénzt hoztak vagy talán osztályos atyafiak voltak.

Én mint kis gyermek, mint Borcsa néni keresztfia, kétszer vagy háromszor
voltam náluk Borbála napján, megköszönteni a keresztmamát s fölvenni az
ilyenkor kijáró három lázsiást és három csókot. A lázsiásnak örültem, a
csóknak nem örültem, hanem a helyett a szemem mindig megakadt egy képen,
mely fekete keretben ott függött a szép, fehérre meszelt falon, Borcsa
néni ágya fölött.

Gyermek-észszel sajátságosnak tünt fel ez a kép én előttem. Két szép
férfiarcz, hajadon fővel, pelyhedző bajuszszal, nagy, bátor szemekkel.
Ruhájuk olyan volt, a minőt én élő emberen soha sem láttam. Magas nyak,
fülig tekert fehér selyem nyakkendő, nagy hajtókás fekete kabát. Most
már tudom, hogy ilyen ruhát ötven-hatvan év előtt viseltek a nemes
ifjak.

A két arcz összetekintett. De az elhelyezés aránya világosan mutatta,
hogy a két kép között kellett lenni harmadiknak is. A harmadik arczkép
ki volt vágva s helye fekete papirral beragasztva. Nő- vagy férfiarcz
volt-e a középső, nem tudtam elgondolni, Borcsa néni pedig meg nem
mondta sem nekem, sem másnak.

De nem is sokat törődtem vele. Elfeledtem a képet is, elfeledtem az öreg
kisasszonyokat is. Éveken át távol voltam a falutól s meg sem lepett,
midőn egyszer haza menve, azt hallottam, hogy az öreg kisasszonyok
egymás után rövid idő alatt mind elbucsuztak e világtól s kiköltöztek
oda, a hol többé nem alkalmatlankodott náluk egyetlen férfi is. Borcsa
néni minden vagyonát a szentegyházra hagyta, ruháit a halála előtti
napon ép elmével, világos öntudattal s nyugodt lelkiismerettel a
szegények közt felosztotta s unokaöcscseit és a tisztelendő urat
megkérte, hogy az ágya fölött függő arczképet minden esetre a koporsóba,
kihült szivére tegyék s vele együtt eltemessék. Ez volt utolsó akarata s
ezzel örökre behunyta szemeit, hogy magasba röppenő lelkét ne láthassa.

Az a kép! Az a közepén kivágott arczkép eszembe jutott most. Hogy
bámultam én azt gyermekkoromban! Mennyi gyermekemléket támasztott az fel
halottaiból lelkem élénk szemei előtt. Vajjon ki lehetett az a két szép
férfiarcz, azokkal a bátor szemekkel s azzal a fülig tekert fehér selyem
nyakkendővel? És ki lehetett a harmadik, a középső, a kinek csak fekete
helyét láttam a keretben?

E kérdés megint éveken át pihent emlékezetemben. A falut ismét elhagyva,
a kivágott arczképre ismét nem gondoltam. Évek mulva azonban megtaláltam
a feleletet. De az a felelet csak puszta sejtelem volt.

Egyik messze lakó nagybátyám halt meg. Valamikor régen gondnoka volt
apátlan és anyátlan árváknak, s halálával a rég nagykoruvá lett árvák
holmi iratok, könyvek és emlékek visszaadását követelték.

Oda utaztam az átadásra. A keresett iratok egy csomóban voltak, a
könyvek a padláson hevertek; könyvnek, iratnak nem volt egyéb híjja,
csak a mit az egerek megőröltek s az időnek reve elpusztitott. Minden
akadály nélkül megtörtént az átadás.

A könyvek közt azonban egy hármas arczképet találtam. Keretben volt a
kép, kerete valamikor aranyos lehetett, üvegje össze volt töredezve,
papirosa tele volt sárga és szürke foltokkal. Esőnek és penésznek és sok
esztendőnek nyoma volt a képen.

Először félrelöktem, mint valamely értéktelen ócskaságot. De mintha
valami sugta volna, hogy ujra megtekintsem. Mély csodálkozásomra a
csonka arczkép mása volt ez, melyet ott láttam Borcsa néni ágya fölött.
Csakhogy ezen a középső arcz nem hiányzott. Ez az arcz fiatal nőnek
arcza volt, csodálatos régi hajdiszszel és mélyen kivágott ruhával, mely
a hattyunyakat, a szép melleket és karokat látni engedé. Az arcz
elmosódott, de képzeletem fényénél rendkivül szép és ifju nőarcznak
kellett lennie.

Hogy került ez ide? Minő összefüggés lehet e kép és Borcsa néni arczképe
között? Nagybátyámnál sokszor voltam, de e képet soha nem emlitette. Az
ő tulajdona nem lehetett, különben nem vetette volna fel a padlásra
idegen emberek könyvei közé. Hogy került hát ide?

Kérdeztem az árvákat: van-e tudomásuk e képről? Nincs. Kérdeztem:
kivánják-e maguknak e képet? Nem kivánják. Kérdeztem: honnan erednek a
könyvek, melyek közt a képet találtam? Ők e könyvet apjuktól örökölték,
a ki azokat szintén ugy örökölte egyik testvérbátyjától, a ki virágzó
ifju korában tele erővel és életkedvvel egy napon örökre eltünt és soha
nyomára nem akadtak. Homályos és fájdalmas esemény volt ez – mint
mondták – a család történetében, melyről öreg emberek még most is
beszélnek. Az eltünt ifjunak Csóthy Miklós volt a neve.

Ennyit tudtak az árvák, nem többet. Ennyiből pedig én sem a képnek
eredetét, sem az eltünt ifju történetét meg nem tudhattam. A képet
magamnak tartottam.

Ujra és ujra megnéztem azt. E képnek érdekes és szomoru története van. E
fölött nem lehetett kételkednem. E képnek mását ágya fölött tartotta
Borcsa néni, mig élt, s elhamvadott szivére tétette, mikor meghalt. Az a
csodaszép ifju leányarcz tán Borcsa nénié lehetett egykoron. A két
ifjunak arcza közül egyik tán az ő mélységes szerelmét sugározta vissza.
De melyik? Ki lehetett az egyik, ki lehetett a másik? S aztán mit
jelentett az a két férfiarcz? Ha az egyik az örökre eltünt ifju, – ki
volt a másik? Mit keres a két ifju a leány mellett – egyik jobboldalán,
másik baloldalán? Miért volt a középső, a leányarcz, kivágva Borcsa néni
képén?

Ezer kérdés, ezer talány, egyetlen felelet sem.

Napokat és éjszakákat töltöttem el tünődésben. Gyermekkornak emlékei s
ifjukornak ábrándjai hajszolták a képzeletet csodásnál csodásabb
események kigondolására. Minden kigondolt esemény üres föltevéssé s
minden föltevés képtelenséggé vált. A rejtélyek szövevényének sötétjébe
nem hatolt be semmi fény.

Félretettem a képet s lassanként abbanhagytam homályos titkainak
fürkészését. Ismét eltelt egynéhány év s már-már feledni kezdtem a
képeket, midőn véletlenül a titoknak nyitjára akadtam. Sajátságos
véletlen volt az.

Utam messze, Erdély szélére vezetett. Kisded, szegény faluban rám jött
az est. Rossz út, rossz idő, fekete sötétség s a vidéknek nem ismerése
megállásra kényszeritett. Vendéglő nem volt s a falusi korcsmáros
piszkos lakásában kellett szállást fogadnom. Kérdeztem a korcsmárost:
lakik-e a faluban vagy közelében valamely urféle ember.

– Itt uraság nem lakik, – felelt a korcsmáros, – itt csak maga az öreg
Ghecsey van, papon, jegyzőn, mesteren kivül, a kit urnak lehetne
nevezni.

– Ghecsey, Ghecsey! Miféle Ghecsey lehet az? Öreg vagy fiatal?

A Ghecsey család közel rokonságban, úgynevezett osztályos atyafiságban
állott az én családommal. Felötlött az a gondolat: hátha e kényelmetlen
szálló helyett kényelmes tanyát, mulatságos estét s eddig ismeretlen jó
rokont fedezhetnék föl. Kérdőleg tekintettem a korcsmárosra.

– Öreg ember az, uram, – szólt a korcsmáros, – nem tudja azt senki, hány
esztendős lehet már.

– Szivesen látna-e engem, ha éjjeli tanyát kérnék tőle?

A korcsmáros elnevette magát.

– A hogy tetszik uram, én nem a magam hasznáért beszélek, biz ez az én
korcsmaszobám nem uri embernek való, de az öreg Ghecsey úrhoz nem szokás
vendégnek szállni; hanem azért csak tessék megpróbálni.

– Mért nem szokás hozzá szállni, csak nem él emberhússal?

– Azzal nem él, sőt messziről se szereti az embereket látni. Azonban
tessék megpróbálni.

Gondolkodtam. Végre is a kisérlet ha nem használ, nem is árt. A név
ismerős, esetleg atyafi is lehet, ki tudja, hátha szivesen lát?

Kértem papirt s irónnal a következő levelet irtam rá:

»Kedves urambátyám! Vagy idegen vagyok, vagy ismeretlen atyafi vagyok,
de mindenesetre itt rekedt utas vagyok: idő is rossz, út is rossz, a
korcsmáros tanyája is rossz: ha van még egy embernek való szobája,
szivesen felajánlom magam vendégnek egy éjszakára.«

Nevemet belül, a czimet kivül ráirtam a papirra s a levelet elküldöttem.

Félóra mulva megjött a válasz. Igen picziny öreg emberke jött nagy
bottal és nagy kézi lámpával és térdig sáros csizmával. Elém állott s
azt mondá:

– Ha az ur az idegen utas, jőjjön velem, Ghecsey ur várja vacsorára.

Néztem azt a picziny emberkét, nem volt magasabb tizenkét esztendős
gyerkőczénél; apró szemei, kicsinyke ősz bajusza, borotvált álla s
arczának és homlokának szapora redői furcsa alakká tették.

– Hát maga öreg barátom, maga is Ghecsey urhoz tartozik?

– Én vagyok a Ghecsey ur szakácsa, lehetett volna az urnak annyi
meggondolása, hogy korábban jelenti magát vacsorára. Mikor leszek én
most már készen a konyhával?

– No majd e fontos kérdésről otthon tartunk tanácskozást, én mehetek.

Elindultunk. Az öreg elül, én hátul. Nagy botját nekem adta a kutyák
ellen. Végigmentünk a sáros utczán s a faluvégén elértük az öreg Ghecsey
bagolyvárát.

Sajátságos tanya volt ez. Kőfalkerités az utcza felől, bezárt kapu a
keritésen. A vén szakács egy igen nagy és hosszu kulcscsal kinyitá a
kaput. A mint beléptünk: öt vagy hat óriási szelindek rohant ránk, mint
oroszlán. A vén szakács lámpája és füttyentése állitá meg őket. A vén
szakács elmondá, hogy két eb a kaput őrzi, két eb a folyosó-bejárást
őrzi, két eb pedig folyton az öreg Ghecseyt őrzi. De nem azért ám,
mintha az öreg Ghecsey félne valakitől, hanem azért, mert senkit látni
nem akar s különösen asszonynak hozzá közeliteni nem szabad.

Különcz volt az öreg Ghecsey, ezt bizonyitá minden jelenség.

Az épület hajtott épület volt. Belső oldalán zárt folyosó vonult az
épület hosszában. Széles helyiség, kőoszlopokra fektetett ívekkel s
minden oszlopköz gondosan beüvegezve. Az egész folyosó furó és faragó
eszközökkel, kisebb-nagyobb fürészszel, gyalupaddal, esztergálylyal,
rokkákkal, kerekekkel s kisebb-nagyobb fahasábokkal és deszkákkal volt
tele, mintha ács, bodnár, asztalos dolgozna itt egy csomóban.

Embert vagy asszonyféle népet sehol látni nem lehetett.

Az öreg Ghecsey az ebédlőben várt bennünket. Előtte teritett asztal
állott.

Ott ült az asztalfőnél és csak egyedül maga ült ott.

Hatalmas fő, nagy szemek, bozontos szemöldök, hosszu bajusz és térdig
érő gazdag szakál. Szemöld, bajusz, szakál és haj hófehér. Jó és
rokonszenves arcz, melyet a homlok két redője rideggé törekedett tenni.
Mély, vastag és érdes hang, mely megfelelt a széles vállnak és hatalmas
termetnek. Lábai térden alul vastag, bolyhos pokróczczal voltak gondosan
betakarva.

A köszöntést csak fejbólintással fogadta el. A mint felső ruhám
letettem, intett, hogy baloldalán foglaljak helyet, hova időközben a kis
szakács széket és teritéket tett. Fürkésző szemeivel tetőtül talpig
méregetett.

– Honnan való vagy, fiu? – kérdezé.

Elmondtam apám, anyám, eredetem, származásom, birtokom, atyafiságom
lehető röviden.

– Öcsém vagy, – mondá, – apádat jól ismertem kis gyerek korában,
öregapáddal együtt vertük ki a dragonyos tiszteket ezelőtt hatvan
esztendővel a vármegyeház udvaráról. Öregapád jó barátom és jó rokonom
volt. Itt maradhatsz nálam, a meddig tetszik.

– Köszönöm bátyám, tovább kell mennem, hanem egy napig itt maradok. Mi
már magát, bátyám, réges-régen halottnak tartottuk. Apám úgy beszélt
Ghecsey Bálintról, mintha gyermekkora óta se ő, se más soha hírét se
hallotta volna.

– Az meglehet fiu. Én e házból és ennek udvarából és kertjéből ötven
esztendő óta ki nem mozdultam. És most már ki sem mozdulhatok. Négy év
óta nem birnak lábaim. E két láb két darab hulla, úgy lóg rajtam, mint
két kölöncz.

Borzadály futott végig gerinczemen. Rettentő titok lehetett ez aggastyán
életében. Miből állhat az?

A vacsorát elköltöttük. Csak a vacsora végén vettem észre, hogy az
öregnek jobboldalán is van egy teriték és egy szék, de a széken senki
sem ül s a teritéket senki sem használja. Kiváncsi voltam, kié volt ama
teriték. Oda mutatva mondám:

– Nini, édes bátyám, most veszem észre, hogy másik vendégje elmaradt.

Az öreg összeránczolá szemöldökét. Egyetlen villám czikkázott át
szemein, midőn e szavak után rám tekintett s aztán szemeit behunyva,
mély, dörgő, nyugodt, de parancsoló hangon mondá:

– Arra fiu semmi gondod.

Oly hidegen ejté ki e szavakat, oly mély benyomást tett rám e szavak
hidegsége, hogy agyam zsibbadni kezdett. Lehetetlen volt e tárgyat
tovább folytatni.

Vacsora után még sokáig beszélgettünk. Az öreg nem beszélt multjáról, de
nagyon sokat beszélt gyümölcsös kertjéről. Igérte, hogy másnap mutat egy
almát, melynek párja sehol sincs a világon s melyet ő keresztezés által
ötven évi türelmes kisérlet után teremtett. Azt azonban nyugodtan
hallgatta, ha én vidékem családairól, fiatalokról és öregekről
csevegtem.

Végre visszavonult hálószobájába. Ide én nem mehettem be. Nekem az
ebédlőben készitettek fekvőhelyet, Még pedig maga a kis szakács
készitett. Csak most volt időm és figyelmem körültekinteni. Az ebédlő
nagy terem volt. Falai fehérek, de üresek. Sem kép, sem tükör nem lógott
rajtuk. A fal mellett köröskörül lóczák és székek s néhány kis asztal.
Minden butordarab durva faragvány minden festék és fényezés nélkül,
mintha egyiket se igazi mestere keszitette volna.

Hanem ágyam csakugyan olyan volt, a minőben még sohasem feküdtem. Az
ökölnyi szakács behozott egy koporsó-alaku ládafiókot, azt telerakta
fenyő-forgácscsal, vánkosnak belé tett valamely kiszáradt zsombékot vagy
farost-csomagot, az egészet végigteritette durva pokróczczal, s készen
volt a fekhely. Az igaz, hogy nem rossz fekhely; vadászember még
rosszabbal is beéri néha, de az is igaz, hogy nálunk a halottak alá
szoktak ilyen derekaljat késziteni.

– De csak födele nem lesz ennek a koporsónak? – szóltam mosolyogva a kis
szakácshoz.

– Ha parancsolja az ur, – felelt – hogy hozzak, azt is hozok.

– Nem, ne hozzon öreg barátom, azzal még majd csak várok néhány
esztendeig.

Lefeküdtem, jól aludtam. A nap már régen fölkelt, mire én fölkeltem.

Házigazdám még nem jött ki hálószobájából. Kimentem, megnéztem az
udvart. Az tele volt nekivadult ifju és öreg fákkal, akár egy erdő.
Benéztem a gyümölcsösbe. Gyönyörü húsz-holdas ültetvény volt könnyen
lejtő sima hegyoldalon. Völgyén patak folydogált, a patakon kisded őrlő-
és fürészmalom. – Mindkettő állt, szabad zugóján mindkettőnek szabadon
csattogott le a patakviz.

A kis szakács azt beszélte, hogy a malmokon idegeneknek őrölni és
metszeni nem szoktak. Mindkettőt maga bátyám saját kezeivel csinálta s
az egyiken is, másikon is csak önmagának dolgozik s ha dolga nincs,
malmai állanak.

Elmentem a korcsmához. Kocsisommal és lovaimmal rendelkeztem s aztán
visszamentem a házhoz. Két óriási eb a kapunál, kettő a
folyosó-bejáratnál lánczra volt már kötve. A harmadik két eb bent volt
az öreg hálószobájában.

Semmiféle cselédet nem tudtam fölfedezni. A szakács azt beszélte
kérdésemre, hogy cselédjeik nincsenek. Az öreg ur apró gyermekeket
szokott alkalmazni fahordásra, vízhordásra, apró szükségleteinek
beszerzésére, de azok most iskolában vannak. Ezeket ruházza és oktatja
az öreg fizetés fejében; ezekkel hordatja el óriási gyümölcstermését a
falu szegényeinek ingyenadományként s az egész faluban alig van férfi,
ki szemei előtt ne nőtt volna fel, noha a házból soha se tette ki lábát.

Végre dél felé járt az idő s az öreg még sem jött ki hálószobájából.

– Héjh szakács barátom – szóltam – bemegyek én az urhoz.

– Nem tanácslom, ott bent van Hektor és Akhilles, leteperik az urat.

– Igaz az, hanem sugja meg annak a két hősnek, hogy vár rájuk a reggeli,
majd arra kijönnek az öreg mellől.

Úgy lett. A két eb a kis szakács szavára kijött, ételhez állott s mig jó
étvágygyal reggelizett: a kis szakács által a folyosó végén kegyetlenül
meglánczoltatott.

Most már bemehettem öreg bátyámhoz.

Az öreg hálószobája divatosan volt butorozva. Ez lepett meg először. A
hálószobából egész sor szoba nyitott ajtaján lehetett végignézni, s
minden szoba szintén divatosan volt fölszerelve. Ez lepett meg
másodszor. Az öreg ur ágya végénél volt egy felbontott ágy hófehér
ágynemüvel s az ágy mellett asszonyi csecsebecsével s az ágy fejénél
szép kis ezüst tükörrel. Ez az ágy érintetlen volt, senki sem feküdt
benne. Ez lepett meg harmadszor. Eszembe jutott az estebédnél az a
harmadik teriték. Gondoltam, a kié volt a teriték: azé lesz az ágy.

Az öreg ágya mellett alacsony kis asztalka, az asztalkán kard és
pisztolyok. Kard köszörülve, pisztolyok élesre töltve, kakasok felhuzva
és gyutacsolva.

Az öreg ágynemüje sajátságos veres szinü volt. Sötét skarlát, olyan mint
a vér. A hófehér haj és szakál úgy ömlött el a veres ágyon, mintha
zuhatagos víznek néma, nyugvó habja lett volna. Félig behunyt szemmel,
némán, mozdulatlanul, lélekzetvétel nélkül feküdt az agg. Egyik keze
lelógott az ágyról. Az izmos, csontos, óriási kar majd a földet érte.

– Jó reggelt bátyám, rég hasal már felettünk a nap.

Az öreg felnyitá szemeit. Szemeivel fogadta el köszöntésemet. Rokoni
bizalmaskodásom s ifjui könnyü vérem nem szitá föl benne a kedély
melegét. Alig tudtam, miről beszéljek; mintha márvány feküdt volna
előttem: úgy hallgatá a szót.

– Talán betegnek képzeli magát bátyám? Pedig ezek a szobák, úgy látszik,
a menyasszonyt várják.

– Szamár vagy fiu!

– Bocsásson meg bátyám, de én csakugyan nem feküdném ebben a pipacsszinü
ágyban, ha fel tudnék kelni. Oly szép az a gyümölcsös, ma már egészen
bejártam.

Érdeklődését fel akartam gerjeszteni. Sikertelenül. Szemeimet
végigjártattam a falakon. Az öregnek feje fölött kép volt a falra
függesztve. Csak a szoba e sarkában uralgó homály miatt nem vettem azt
előbb észre. Felugrottam. A hármas arczkép volt az, a gyönyörü női
alakkal s az egyik bátor férfiarczczal. A másik férfiarcz ki volt vágva,
helye fekete papirral beragasztva. Ép úgy, miként Borcsa néninél. Ott a
nő, itt az egyik férfi-arcz hiányzik.

– Hah bátyám, mit jelent az a kép? Ezt nekem valahára meg kell tudnom!

Az agg villámgyorsasággal ugrott fel és ült fel az ágyban. Pisztolyt
ragadt kezébe s azt agyamnak irányzá.

– Hallgass kölyök, mert keresztüllőlek, mint az ebet.

– Nem hallgatok. Kis gyermek korom óta üldöz e kép. Egyik példányát ott
találtam Csóthy Miklós örökségében mint hányt-vetett lomot. A másik
példányát Borcsa nénivel temettük el. Oda tették szivére, a koporsóba, a
sirba. Tudni akarom e kép történetét.

Bolond voltam. A vér az emlékek és gondolatok rettentő nyomása alatt
agyamra tolult. Alig vettem észre, hogy az öreg visszahanyatlott
fekhelyére, kezéből kiejté a fegyvert s behunyt szemeiből patakzott a
köny.

Oda rohantam hozzá.

– Édes jó bátyám, bocsásson meg. Nem tudtam magamon uralkodni. Lássa,
azt a képet játszó gyermekségem óta ismerem s húsz év óta keresem az
embert, a ki nekem megmondja e kép eredetét.

Az öreg megfogta kezem reszkető kezével s oda ültetett az ágy szélére.

– Ülj ide mellém. Csaknem agyonlőttelek. Az éjjel, éjféltájban,
megbénult a derekam is. Eddig csak lábaim nem birtak, most már gerinczem
is meghalt. Többé én már nem kelek föl ebből az ágyból, csak egyszer,
csak ma estére vagy holnap reggel. S aztán nem is fekszem többé ide.
Valamit akarok mondani. Szerencséd, hogy agyon nem lőttelek.

Az öreg szakadozva, lassan beszélt. Alig ügyeltem rá, képzeletemet a kép
története foglalta el.

Nagyot sóhajtott. A sóhaj onnan tört fel, annak az öreg szívnek
mélységes fenekéről. Szemeit, azokat a nagy, megtört fényü szemeket
mereven az ég felé irányzá. Mint a lenyugvó nap, ha vissza tud emlékezni
hajnal derüjére, olyan volt ama szemek fénye.

– Hát Borcsa szivére tették a képet? – kérdezé. – Ugy-e ő maga kivánta
így? Ugy-e ez volt az utolsó akarata? Emlitett-e engem, a gyilkost, a ki
megölte egy világnak boldogságát?

– Nem emlitette bátyám, legalább igy nem. A kép közepén ki volt vágva.
Az a gyönyörü női arcz nem volt rajta, csak a két ifju. A szentegyház
papját rendelte magához s annak szine előtt és istennek szine előtt örök
üdvére, örök kárhozatára rendelte meg, hogy a két ifju arczát kihült
szivére tegyék s vele együtt eltemessék.

Az öreg sokáig, nagyon sokáig némán nézett az alkony sugarától
bearanyozott levegőbe. A lenyugvó nap sugárai törtek be az ablakon át s
egy nagy tükörlapon visszakergetve ott huzódtak össze az aggastyán
hófehér fürtein s a megcsonkitott arczképen. Végre beszélni kezdett,
lassan, töredezve, rettentő emlékekkel viaskodva.

– Sohase volt még szebb lány, mint Görcsönyi Bóra, és sohase volt még
oly két jó barát, mint Csóthy Miklós és én. Egy faluban születtünk,
együtt növelkedtünk, erdők árnyain, vízszakadékok mélységein, sziklák
magasán együtt játszadoztunk. Viszály nem volt köztünk soha. Szivünk,
lelkünk, vágyaink, ábrándjaink egyek valának. Megesküdtünk, hogy egymás
javára meghóditjuk a világnak minden boldogságát.

Nyolcz évesek valánk, mikor a kis Bóra született. Hogy szerettük mi azt
az apró kis teremtést! Hányszor elloptuk a bölcsőből, hányszor elkértük
édes anyja szivéről, hogy elvihessük magunkkal a ligetbe, a napfényes
gyepre, a vízesés mellé, hogy ő gyönyörködhessék a világban és mi
gyönyörködhessünk ő benne. Olyan szép volt, mint egy csillag, s olyan
kedves, olyan illatos, mint egy virág. Olyan komoly volt mindig, mint a
bölcseség, s szép két szeme úgy mosolygott ránk, mint a boldogság. Így
nőttünk fel örömben és üdvösségben mind a hárman.

Mi ketten együtt végeztük az iskolákat, együtt mentünk a nemesi fölkelő
sereghöz, együtt végeztük a hadjáratot; szivünk, erszényünk, örömünk és
végzetünk közös volt. Csóthy Miklós megmentette az én életem, én
megmentettem az ő életét, csaták halálos küzdelmeiben egy őrcsillagunk
volt s csata után együtt ábrándoztunk a szép Bóráról s arról a nagy
kötelességről, miként tegyük őt boldoggá egész életére.

A hadjárat végén hazamentünk. Első utunk Bórához volt. Oh az a
találkozás, az volt kezdete az örök kárhozatnak!

Kifejlett szűz volt már. Imádandó alak, mint egy oltárkép. Két örömköny
rezgett két szemében, midőn egyik kezét Miklósnak nyujtá s a másikat
nekem. Mindkét keze reszketett az örömtől s tán a szerelemtől. Ez a
találkozás kelté fel bennünk a szerelem olthatatlan szomját.

Elváltunk. Csodálatos érzésnek hatalma vett rajtam erőt. Agyam szédült,
szivem részeg lett s szemeim káprázatában iszonyu ábrándok alakjai
lebegtek. Százszor jutott eszembe, hogy Bórának enyémnek kell lenni s
Csóthytól el kell őt ragadnom. Százszor üldöztem el magamtól e
szentségtörő gondolatot és az mégis mindig visszajött. Egész napot és
éjszakát étel, ital és álom nélkül töltém a rengetegben.

Hajnalban fölkerestem Csóthy Miklóst. A napot és éjszakát ő is úgy
tölté, mint én. Rajta is az a hatalom vett erőt, a mi én rajtam; ő is
azon gondolkodott, a min én. Én őt kerestem, ő engem keresett.

– Miklós, – szóltam, – mondd meg nekem, te is úgy szereted Bórát, mint
én? Életed és halálod függ az ő szerelmétől, mint az enyém?

Miklós nem szólt, csak megszoritá kezem és nyakamba borult és azt
kérdezé: mit tegyünk?

– Barátom, én elszántam magamat. Visszamegyek a katonasághoz, soha lábam
e vidékre nem teszem, neked boldoggá kell lenned.

Miklós eltaszitott magától. Őrült – mondá – te akarod utját állani
annak, hogy én teljesitsem baráti kötelességem? Neked itt kell maradnod,
az én sorsom a katonaság sorsa.

Lehetetlen volt szavára hajtanom és ő nem engedett. Mindaketten el nem
bujdoshattunk s mindaketten Bórát el nem hagyhattuk. Keserü küzdelem
után abban állapodtunk meg, hogy együtt elmegyünk Bórához s rá bizzuk,
hogy végzetünk mérlegébe ő vesse szavát és elhatározását.

Megtörtént. Bóra sohase volt szebb, mint e hajnalon. Ott volt kertjében,
virágai között, hollóhajával, hófehér ruhában, fényes angyalarczczal.
Reszkettünk, lábaink tántorogtak, midőn feléje közeledtünk. Tán ő sem
aludt ez éjszakán. Szemeit a szerelem rettegésével mereszté ránk.

Oda mentünk hozzá. Megfogtuk kezét. Miklós nem tudott szólni és én sem
tudtam szólni. Végre erőszakosan tört ki belőlem a felkiáltás:

– Bóra, válaszsz közülünk, mert különben mind a ketten el vagyunk
veszve.

Bóra nagyot sikoltott. Két kezével homlokához kapott s aztán záporkint
ömlöttek könnyei. Végre hozzánk fordult, ránk nézett és reszkető
ajakkal, suttogó hangon mondá:

– Nem választok, nem tudok választani. Legyünk egyek mindahárman
mindörökké.

– Lehetetlen! – Miklós és én egyszerre kiáltottunk fel.

– Boldogtalanok, – szólt Bóra, – hogy válaszszak én közületek? Szivem a
tiétek s én szivemet ketté nem törhetem. Várakozzatok. Egyik vagy másik
lemond idővel közületek s ha isten úgy rendeli, én meg tudom várni azt
az időt.

Eltávoztunk. Én haza mentem, apám házához s vadászfegyverem magammal
vettem. Kimentem az erdőbe azzal a szándékkal, hogy magamat agyon lövöm.

A Bakonynak egyik magas orma volt határunkban s szülőink közös
birtokában. E hegynek derekán óriási szakadék két partján sürű rengeteg
volt, mely még fejszét soha nem látott s embert is keveset. Nagy vadak
kedvencz tanyája volt ez s én oda mentem. Szép nyári nap volt s rekkenő
hőség, fojtó levegő, a mint a hegy dereka felé fölsiettem.

Komoly és elszánt voltam. Apámtól és anyámtól nem bucsuztam el, nem
tudtam elbucsuzni, de mindkettőnek megcsókoltam kezét. Szó nélkül, mint
szoktam, de keserü könyeimet alig tudtam visszatartani. Óh az élettől
oly nehéz volt megválnom! Oly fiatal, oly erős voltam s oly sok bút és
bánatot kellett Bórának halálommal okoznom. Ha Miklóst szerette is, ha
boldog lehetett is idővel, én tudtam azt, hogy halálom örök árnyékot
támaszt szivének egy szögletében. De azért elszánt valék. Kettőnké nem
lehetett és én Miklósnak és magamnak és baráti viszonyunk lealkudhatlan
kötelességének tartoztam azzal, hogy a két nemes szív boldogságát ne
zavarjam életemmel s tegyem lehetővé halálommal.

Ezt az arczképet itt fejem fölött keblembe rejtém, szivemre helyeztem.
Midőn bementünk a hadsereghez: akkor rajzolá ezt egy átutazó művész.
Három példányban. Bóra és Miklós számára s az én számomra.

Nem tudtam mi történt velem; azt sem tudtam, a napnak mely időszaka
volt. Öntudatlanul haladtam fölfelé a rengeteg árnyaiban. Csak azt
vettem észre, a mint a meredek hegyszakadéknak partjához jutottam.

Kis tisztás volt itt. A nap ide tűzött s rettenetes melegét ide árasztá.
Belenéztem a napba; azt hittem, utoljára nézek belé. Oda támaszkodtam
egy óriási fa oldalához s lőfegyverem elővettem s gondosan fontolgatám,
miként vessek véget életemnek, hogy a szivemen fekvő arczkép sérülést ne
szenvedjen.

Borzasztó csend és némaság volt körülöttem. Vadnak nyomát se láttam,
zaját se hallottam, a falevél sem mozdult. Már-már készen voltam
rettenetes elhatározásommal, midőn a szakadék tulsó partján zörejt
vettem észre.

Csóthy Miklós jött. Lőfegyver volt hanyagul lógatott jobb kezében.
Lassan, ámolyogva lépkedett, föld felé forditott arczczal. Az egyetlen
nemes barát bizonyosan azzal a szándékkal jött az elhagyatott, rideg
vadonba, a melylyel én.

Velem szemközt óriási bükkfa állott a szakadék tulsó partján. A bükkfa
már agg volt, alsó és közép koronája még zöld, de fent a csúcson
kopaszon állottak ágai, mint csontváznak karjai. Miklós e fa mellé állt
s felém sem tekintve, gyorsan látszott mozdulatokat tenni, melyek az
elszánt elhatározás gyors végrehajtására mutattak.

A fák levelei mozogni kezdtek, a távolból zúgásnak hangjai tolongtak
felénk. Koronként egy-egy távoli mennydörgés moraja hangzott el. Vihar
készülődött, melyet azonban Miklós nem látszott észrevenni. Pedig úgy
tünt fel előttem, mintha a vihar iszonyu gyorsasággal törne felénk. A
végzetes pillanatban átkiáltottam barátomhoz:

– Miklós, Miklós, mit akarsz elkövetni?

Alig száz lépés távolság volt köztünk, de köztünk volt az áthatolhatlan
szakadék. Harsány hangom a viharzúgásban s az erdő morajában is hozzá
hatott s megrettenve, lőfegyverét kiejté kezéből. Körülnézett, alig
tudott fölismerni. A szakadék széléhez mentünk mindketten. Miklós arcza
halotthalvány volt, midőn hozzám átszólt.

– Szegény barátom, miért kiáltottál rám?! Lásd neked is, nekem is,
Bórának is jobb lett volna, ha e pillanatban megtörténik, a minek
előbb-utóbb meg kell történnie.

– Nem, Miklós, neked élned kell. Tedd boldoggá Bórát, egyetlen
kötelességed ebből áll a világon.

Vita támadt köztünk. Ő nem akart engedni. Ő olyan nemes, olyan szent
volt ebben az utolsó pillanatban. Ez volt köztünk az első és egyetlen
komoly vita. A vihar közelebb jött s már fejünk felett csattogott. A
szakadék mélyén már hömpölygött az ár, noha felettünk még nem esett,
csak a villámok czikáztak.

A vita hevében és a vihar morajában és a villámok rettentő harczai közt
őrült, kárhozatos gondolat villant meg elmémben.

– Miklós, – kiálték, – állj oda a fa elé és én is ide állok a fa elé s a
legelső villámfénynél lőjjük egymásra fegyverünket. A ki életben marad:
legyen üdvözült.

– Jól van, áldjon meg az isten e gondolatért. – Ezt felelte s ment a
fához, fegyveréhez. Én is mentem s azt gondoltam: én nem fogom őt czélba
venni.

Fölemeltük fegyverünket s egymás felé irányoztuk. Egyetlen pillanatig
így álltunk szemközt egymással.

A másik pillanatban iszonyu fény és dördülés teritett le a földre.
Szemem világa elveszett s agyamat szédülés lepte meg. De felugrottam
rögtön s kerestem Csóthy Miklóst.

Ő nem állt helyén.

Mint őrült, agyamhoz kaptam s hajamba markoltam két kezemmel. »Miklós,
Miklós, hova lettél?« Oda rohantam a szakadék szélére. Az iszonyu
mélység szinig volt már rohanó árral s a jeges zápor fejem fölött
csattogott, de a fájdalmat nem érezém.

A szakadék szélén megállottam. Észrevettem Miklóst. Arczczal a föld felé
feküdt a tisztás gyepen az óriási fától egynéhány lépésnyire. A fa
lobogó lánggal égett mint torony. Istennek haragja lángolt a rettenetes
tűzben.

Mi volt ez? Visszarohantam fegyveremhez. A fegyver ki volt lőve,
öntudatlanul kellett kilőnöm. Újra a szakadék szélére rohantam a hű
barát nevét kiáltozva. Ő ott feküdt s borzadva láttam, hogy mellőle a
gyepen véresen folydogál lefelé a zápor árja.

Őrjöngve, vadállati dühvel és erővel ugrottam a szakadék árjaiba, hogy
átmehessek. Sziklák, ledöntött szálfák törték össze tagjaimat. Az ár
lesodort, de azért keresztültörtem rajta. Száz ölnyire az iszonyu tett
szinhelyétől az ár kilökött a tulsó parton. Össze voltam zúzva, erőm
elhagyott, négy kéz-láb másztam fel iszonyú kínnal barátomhoz. Még
mindig ott feküdt, de már az alóla kifolyó viz nem volt véres. Arczát
fölemelém s nyakán nyilt ajku sebet láttam, akkorát, minőt egy golyó
szokott vágni.

Elorditottam magam. Felugrottam, kerestem fegyverét, hogy magam
agyonlőjjem. E pillanatban földrenditő harsogással ledült az égő, óriási
bükkfa s iszonyu lángjaival és zsarátnokával eltemette egyetlen barátom
holttestét. Ezt még láttam s aztán eszméletem elvesztettem.

Midőn eszméletre tértem, éjszaka volt körülöttem. Gyönyörü, enyhe, hűvös
éjszaka. A csillagok mosolyogva ragyogtak az égen s az erdei rigó
gyönyörű dalt énekelt a lombok között. Villám nem csattogott, ár nem
zúgott, vihar nem tombolt többé. De én lázban voltam s nem volt erőm
lábra állni. A fának lángja elhamvadott már s Miklós holttestét nem
találtam. Az égi tűz fölemészté azt.

Lázban, kínnal, tört-zúzott tagokkal vánszorogtam lefelé a völgynek.
Meddig jutottam: nem tudtam. Eszméletem ujra elhagyott. Jó emberek
találtak meg s haza vittek. Csak otthon, az ágyban, kiállott iszonyu
betegség után, hetek mulva jöttem magamhoz. Anyám és Bóra volt
mellettem. Az életet visszaadták, de a boldogságot nem tudták
visszaadni. Én lőttem agyon barátomat.

Ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni. Ez a gondolat megölte
szívemet. Midőn már lábra tudtam állani, hónapok mulva meglátogattam
Bórát. Kezét megkérni nem volt bátorságom. Szentségtörésnek tartottam
volna ezt meggyilkolt barátom emléke ellen.

Bóra eltalálta gondolatom. Oh, ő keresztül látott lelkemnek sötétségén s
édes, szelid, fájdalmas szavakkal, melyek lelkem összetépték, mondá:

– Édes barátom, én nem tudom, én nem kérdem, hova lett Miklós, hanem a
mikor ő majd előjön s esküvőnknél jelen lehet: akkor neked adom kezem.
Addig csak szivem legyen tiéd, mely élni fog eltávozott barátunk
emlékének fájdalmával. Adjon neked az élet enyhülést.

– Oh Bóra, én nem akartam megölni Miklóst!

Ennyit tudtam mondani s aztán eltántorogtam onnan. Elhagytam azt a
vidéket, elhagytam apám és anyám, és sohasem tudtam többé visszamenni.
Több mint ötven éve hordom és táplálom e nyomorult élet kínjait.

* * *

– – Az aggastyán kimerült e beszéd alatt. Minő élet s mekkora fájdalom
volt az övé! Beszéde végén már csak suttogni tudott.

– Itt vagyok, fiu – szólt – e vérszinü ágyban. Mindenütt és mindig – ha
lefeküdtem – azt a vért láttam, mely egyetlen barátom mellől szivárgott
a szakadék partján, a zöld gyepen. E vérszinü ágyban legkevésbbé látom
azt!

– Te vagy fiu, az első ember, ki abból a világból, melyet én örökre
elhagytam, ide jöttél. De te sem jösz többé és más sem jön.

– Te hoztad fiu, az első örömhírt, te mondád, hogy Bóra szivére tétette
a halálban azt az arczképet, melyen az enyém is ott volt. Ez a hír volt
ötven év óta egyetlen boldogságom. Ezzel megyek a sírba. Azt az
arczképet, fejem fölött, te is szivemre tedd.

– De oda tedd. Egy óra mulva ott legyen.

Szólni akartam, de az öreg behunyta szemét. Én alig tudtam könyeimet
visszatartani. Most már tudtam a csonka arczkép történetét.

Még egyszer felnyitá szemeit, melyekben már nem az a fény lángolt, mely
a földieké. Elhaló hangon mondá:

– Fiu, szivemre tedd a képet.

Többé nem szólt és nem mozdult.

A nap már lealkonyodott. A kis szakács lámpákat hozott be. A kis
szakácscsal bejöttek az ebek is. Azt hittem, alszik az öreg.

Az ebek oda mentek hozzá, megnyalták kezét s szomoruan el kezdtek
üvölteni.

* * *

– – Most már ott nyugszik a gyümölcsös fák alatt, melyek minden
tavaszszal virágot hoznak, s a csonka arczkép ott nyugszik szive fölött,
mely többé nem hoz virágot soha.



TARTALOM.

=A ki örökké bujdosott.=

Magyarországban 3

(Menekülés a Száván keresztül. – Két bujdosó nyomtalanul elvesz. – Henri
a vármegyékben. – A veperdi biró. – A lakompaki uriszék. – Kik élnek
még, a kik látták a bujdosót?)

Hadifoglyok – bányarabok 17

(A nagy császárt gyalázni nem engedik. – Megfojtják az orosz tábornokot.
– Hetven franczia meghal, a többit elviszik az uráli bányákba. –
Petropavlovszkojban.)

A szökés az Urálból 25

(A katonai kormányzó gazdaasszonya. – Utlevelet kapnak. – Verchoturjében
és Irbitben. – A dalmatovi jólelkü barát. – A karavánok. – A sós
pusztákon. – Végre elérik, a kik elérik, Orenburgot.)

Orenburgban 42

(A hadzsi. – A szent Nikolai zárda. – A dologház és szivtelen
igazgatója. – Dulemba részvéttel van. – Demidoff herczeg. – A
szabadulás.)

A gaz kalmuk 55

(A francziák két csapatra oszlanak. – Az egyik csapat Lengyelország felé
menekül. – Ennek nyoma vesz. – A kalmuk hajós-gazda. – Éjjel megrohanják
a francziákat. – Kiteszik őket a puszta szigetre. – A halál révén.)

A szigeteken 68

(A halálból most megmenekülnek. – A teknős béka. – A Betegek szigete. –
Holttestek a puszta szigeten. – A kalmuk csikós. – Tüzük is van,
hajlékuk is van. – A tutajon vízre szállnak.)

Ázsiai műhelyben 88

(Utasokkal találkoznak. – A kirdai baleset. – A jenotajevszki fogság. –
A kalmuk csikós megint segit. – Balán uraság. – Valahára jól érzik
magukat. – Ujra föltámad a vágy: meglátni Francziaországot. – Hiába!)

Ujabb bujdosás 109

(Mussza Nukhár bej. – Egy franczia megnősül és Ázsiában marad. –
Megalkuvás a cserkeszekkel. – A sós pusztákon. – Valahára a tengerhez
érnek. – Karaszor bég. – Megint csak rabszolgákká válnak.)

A tengeren 133

(A rabszolgakereskedő-hajó személyzete. – Szanatoglu, az örmény. –
Karaszor bég dühös a francziákra. – Lehetetlen a szabadulás. –
Trebizondba érnek.)

Az örmény cselszövénye 149

(Karaszor bég palotái. – Szanatoglu megcsalja a francziákat. – A
francziák nem tudják, mit csinálnak. – A mollah és a müderrisz. – Az
irtóztató éjszaka. – Az örményt megölik. – Négy franczia is meghal.)

A rabszolgakereskedő háremében 169

(A francziák Mohamed hitére térnek. – Az eunukhok. – Bülbül Baba. – A
két cserkesz testvér. – Férfi lopódzik be a hárembe. – A francziákat
elviszik Konstantinápolyba.)

A török szultán háremében 184

(A sztambuli rabszolga vásár. – Három franczia együtt marad, a többinek
nyoma vesz. – Kamerije szultána. – A háremi élet.)

A török szultán meghal 206

(Ujabb aggodalmak. – A jó szultána megbukik. – Gülnár szultána. – A
három franczia együtt marad most is. – Kirándulás Kis-Ázsiába. – A
francziák megszöknek.)

A bujdosás vége 221

(A Dardanellák partjain Ázsiában és Európában. – A bujdosók a
keresztyének közt is szerencsétlenek. – A magyar biróság megmenti az
utolsó francziát.)

=Elbeszélések.=

Az utolsó Palásthy 233

A ki meghalt, mégis él 241

Mikor a Megváltó született… 272

A megcsonkitott arczkép 290


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

53 |legidősebbbje is |legidősebbje is

134 |fialal, erőteljes |fiatal, erőteljes

167 |Francziaország viszontlátásánák |Francziaország viszontlátásának

181 |pénzvágy-erősebb |pénzvágy erősebb

192 |Khadimhasi valószínüleg |Khadimbasi valószínüleg]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home